Zhang ChengLing tanácstalanul eredt a két férfi nyomába. Úgy érezte, miután mestere megváltoztatta a külsejét, mintha kissé mindenki más is megváltozott volna. A légkör annyira nyomasztóvá vált, hogy még az oldalán levő Gu Xiang sem mert zajt csapni, így jobbnak látta, ha csendben marad.
Általában, amint Gu Xiang és Zhang ChengLing egymás közelébe került, elképzelhetetlen volt, hogy ők ketten csípjék egymást minden szavukban, mondatukban. Most azonban e két, a túl sok energiát felszabadító ember egyike sem szólt egy szót sem, csak a saját dolgukra összpontosítottak, a lábuk elé néztek. Még Zhou ZiShu sem tette fel magára az emberbőr maszkját. – Amúgy sem ismerte volna fel őt senki ebben a városban.
Valami kellemetlen, szorító érzést érzett a mellkasában, mintha fuldokolt volna. A Nagy Varázsló szavai, mintha súlyos csapásként érték volna a mellkasát. – Még ha el is veszíti az egész harcművészeti képességét, akkor is csak 20% esélye lenne túlélésre. Akkor inkább nem kér ebből a reményből, inkább meghal. Így, lassan és békésen.
Évszázadokon át, ki tudja hányan kockáztatták az életüket egy titkos könyvért a harcművészeti világban. A kungfut évtizedeken át gyakorolják még az év leghidegebb és legforróbb időszakában is.278 Én is csak hosszú évtizedek megfeszített gyakorlása és folyamatos kutatás után sajátítottam el. Nemcsak valami külső dologról van szó, nem csak egy készség, hanem az ember lelke.
278 冬练三九，夏练三伏 (Dōng liàn sānjiǔ, xià liàn sānfú) Télen 39, nyáron 34 nap – A téli és nyári napfordulót követő időszak, ami a leghidegebb és legmelegebb az évben.
Egyáltalán mit jelent a kungfu elvesztése? Olyan, mint egy ember, csak lélek nélkül? Akkor inkább váljék az ember egy igazi bolonddá és félnótásként élvezze az életet.
A Nagy Varázsló, természetesen megértette ezt, így végül csak sóhajtott egyet és meg sem próbálta meggyőzni őt.
Ha az egyén elveszíti lelkének egyik jelentős darabját,279 és odaveszne még az utolsó méltósága is, az nem lenne ugyanaz, mint ‘a lebegő élet egyetlen adóssága maga a halál’? Valóban szeretett volna még tovább élni, de – mivel tudta, hogy az utolsókat rúgja – nem akarta elodázni az elkerülhetetlent.
279 三魂七魄 (Sān hún qī pò) 3 lélek 7 esszencia – A taoizmusban az emberi szellemet léleknek 魂 (Hun) és szellemi esszenciának 魄 (Po) nevezik. Az ember bölcs és tevékeny teste 3 lélekből és 7 esszenciából épül fel. A 3 hun: mennyei lélek (főlélek), földi lélek (látás lelke), emberi lélek (qí lélek). A 7 szellemi esszencia pedig: öröm, harag, bánat, félelem, szerelem, gonoszság és vágy. Az első három nem megfogható, míg az utolsó 7 a testben materializálódik.
Ekkor, nem tehetett mást, egy hosszú énekbe kezdett,
“Ha az év hátralevő része nem jön el időben, félek, a korom már nem engedi, hogy megérjem;
Napkeltekor magnóliát szedek a dombtetőn, napnyugtakor pedig csipkét a kontinens földjén;
A nap és a hold hirtelen nem hozott áradást, a tavasz és az ősz egymást váltogatják;
Azonban, amikor a növényzet bomlani kezd, félek, hogy az ifjúság szépsége is alkonyulni kezd…”280
280 Részlet Qu Yuan egyik verséből, amely a Hadakozó fejedelemségek korában (i.e. 453– i.e. 221) íródott, mely az élet múlékonyságáról, értelmetlenségéről és az idő folyamatos múlásáról kesereg.
Kissé rekedtes hangjában – az ének minden egyes sorának minden egyes szavában – rejtve maradtak a bánat, a félelem és a neheztelés érzései. A helyükben viszont kimondhatatlan harag és gőg volt kiérezhető. És most ennek a veleszületett gőgnek vége szakadt. A gőg, amellyel a földkerekség ezernyi hegye és vize között bolyongott, amely túl sokáig időzött a mellkasában, most végre kiszakadt a torkán.
Borongós nap volt, mely nyomasztó légkörként nehezedett a tájra. Szétnézve a végtelen mezőn, csak egyetlen, keskeny út volt látható, tele gazzal és elhalt ágakkal. Kiszámíthatatlan északnyugati szél fújt szakadatlanul, ami végighaladt a kihalt és sivár tájon, át a kőhasadékokon és erdőkön, süvítve, akár egy hegyi szellem, és úgy tűnt, mintha egyetlen nap alatt ezer, sőt tízezer év telt volna el.
A szél belekapott Zhou ZiShu köntösébe és széles ingujjaiba, mintha azt súgta volna neki, térjen haza. Wen KeXing felemelte a fejét és Zhou ZiShu csontos hátára meredt. Majd, miközben a szél ostorként csapdosta arcán a halántékánál lelógó hosszú hajtincset, lehunyta fénnyel és sötétséggel teli szemeit és minden figyelmét arra az égető fájdalomra összpontosította, amelyet abban a pillanatban érzett.
A hideg szél elfojtotta Zhou ZiShu torkában a hangot. Az ének, mely ki tudja merre haladt, hirtelen abbamaradt. Enyhén meghajolt és köhögni kezdett. Már-már áttetsző ajkainak közepén csak egy leheletvékony piros csík húzódott, amely mintha egyre élénkebbé vált volna az ajkaira kirajzolódó alig észrevehető mosoly következtében.
Wen KeXing hirtelen felkapta a fejét és az éppen leszakadó égboltra nézett. Ekkor valami apró hidegség hullott az arcára – ez volt az első hó Dongtingban.
Miért kell a hősöknek egyszer az út végre érniük? Miért kell a szépségeknek egyszer megöregedniük?
Wen KeXing érezte, amint hirtelen, valami leírhatatlan harag gyülemlik fel a mellkasában. Harag önmagárét, ugyanakkor valaki másért, amely már-már túlcsordulni készült. Nem volt hajlandó elfogadni. Ujjai remegtek és égető késztetést érzett magában, hogy széttépje ezt a világot, de még az egész univerzumot. Meg akarta kérdőjelezni a mennyeket… Mi a teremtő erő, és miért kell az embernek kiszolgáltatottnak lennie a teremtő erő kegyeinek?
Gu Xiang remegve nézte, amint gazdája megfordul és mosolyogva megkérdezi tőle, “Ah-Xiang, kedveled azt a buta fiút, Cao Weininget?”
Gu Xiang egy kis ideig elképedt, majd értetlen tekintettel nézett rá “Mester…”
Wen KeXing ismét megkérdezte, “Mit gondolsz róla, rendes?”
Gu Xiang úgy érezte, mintha a tekintete egyenesen a szívébe hatolnának. Különös érzés fogta el legbelül, miközben a kérdés visszhangzott a gondolataiban, “Hogy Cao WeiNing rendes-e?” Eszébe jutott az a személy, aki komoly arccal azt mondja neki, “Mi van akkor, ha tévedsz… Mi van, ha a jövőben a tudomásodra jut a dolog, félek, hogy a szíved mélyén rosszul éreznéd magad miatta.” Eszébe jutott, milyen nagy erőfeszítésébe került, hogy magasra emelje hosszú kardját, de így is makacsul ellenállt az öreg goblinpárnak, majd sietve hátranézett és így szólt, “Először vidd el őt innen, gyorsan!”
Gu Xiang hirtelen arra gondolt, hogy eddig még senki nem mondott neki ilyent, és senki nem engedte, hogy előbb ő meneküljön el. Maga sem tudta miért, szemei hirtelen vérmesek lettek, majd durcásan bólintott egyet és csak annyit mondott, “Cao-dage nagyon is rendes. Tud beszélni és műveltsége is van…
Wen KeXing némán nevetett, “Így van, csak is ő tud olyasmit mondani, hogy ‘tavaszi álmosság idején holtan alszik, nem tudva a külvilágról’.”
Gu Xiang kihallotta szavaiból a szarkazmust, ezért komoly hangon vágta vissza, “Tavaszi álmosság, őszi kimerültség és nyári szunyókálás. Tavasszal az emberek hajlamosak álmosak lenni. Hát nem úgy tűnnek, mint a halottak, akik képtelenek felkelni az álmukból?” Szerintem van értelme Cao-dage szavainak. Az ő szavai jobbak, mint azoknak a könyvet bújó majmoknak, akik szájtátva hajtogatják, ‘a krizántém illata a csípős hidegtől való’.”
Wen KeXing összehúzott szemekkel meredt a kissé kigyúlt arcú lányra, hirtelen bólintott egyet és így szólt, “Rendben. Akkor menjünk és mentsük meg.”
Gu Xiang megdöbbent, “Hé, a Hetedik Úr az imént nem azt…”
De Wen KeXing hangosan félbeszakította, “Ha életet akarsz menteni, akkor ments életet, ha pedig gyilkolni akarsz, akkor gyilkolj. Azt tehetsz, amit csak akarsz, és majd meglátod, hogy ki lesz az, aki ezen a világon az utadba mer állni. Mi értelme ezen annyit csacsogni? Ugyan már, az a púderképű savanyú sznob, szart se tud! Ah-Xu, jössz vagy sem?”
Zhou ZiShu elmosolyodott és azt mondta, “Nem mernélek nem elkísérni.” Wen KeXing szájának sarkai enyhén megemelkedtek, de szemöldökeit szorosan összezárta. Tekintetéből hátborzongató gyilkos aura áradt, amitől még így is, hogy az arcát álarc födte, kissé ijesztő látványt nyújtott. “Rendben Ah-Xiang, csak menj és mentsd meg azt, akit hajlandó vagy megmenteni, és én elkísérlek, hogy rendezz egy kis jelenetet.”
Cao WeiNing, ebben a pillanatban, nagyon kínosan érezte magát. A földön gurult ide-oda, mint egy sárban kúszó hal. Rongyos ruhái a testéhez tapadtak, az egyik szeme bedagadt és nem tudta kinyitani. Kezeit a háta mögé kötözték, ráadásul még hosszú kardja is eltűnt az oldaláról. Az úton egész végig lökdösték és csak botladozott. Feng XiaoFeng időről-időre felharsanó éles üvöltése és káromkodása közvetlenül a fülében csengett vissza. Mindezek ellenére, maga sem tudta miért, de szíve nagyon csendes volt.
Arra eszmélt rá, hogy tényleg semmit sem ér. A Hűvösfuvallatú-kard klán ősi mottója az volt, “A kard az emberben van. Ha a kard halott, az ember is halott. Védd meg az igazságot, és irtsd ki a gonoszt.” Most, hogy hosszú kardja eltört, attól tartott, hogy az emberek úgy tekintenek majd rá, mint egy démonra, aki az ördög útjára lépett. De már ez sem számított. Cao Weining mindig is tudatában volt annak, hogy ő nem egy nagy dolgokra hivatott ember, aki három lábdobbantással is képes megrázni a harcművészeti világot. De mindaddig, amíg lelkiismeretéhez méltó dolgokat tett, és nem volt semmi szégyenérzet a szívében, ő elégedett volt.
Elnézte Zhou testvért, amint erényeket halmoz fel és jó cselekedeteket hajt végre, és Gu Xiangot, egy ilyen vékony és törékeny lányt, amint kétségbeesetten megpróbálja megvédeni a Zhang család gyermekét, és most éppen nekik, ennek a néhány híres és igaz embernek kell állandó nehézségekkel szembenézniük.
Mi a helyes és mi a gonosz? Mindvégig Cao WeiNing egyik legnagyobb erőssége a szabad, előítéletektől mentes gondolkodása volt. A Hűvösfuvallatú-kard klán a jó és gonosz útját tanította neki, nem pedig a hírnév és szerencse útját. Na és akkor? Mi van, ha mások azt mondják róla, hogy rosszember, és hogy gyalázatos módon rossz útra tévedt, miközben azt kérdezgetik, hogy tudott így elfajulni? Miközben ezek a dolgok jártak a fejében, a szívében nagy szomorúság támadt. De bármilyen szomorú is legyen, egyáltalán érezte úgy, hogy bármi gond lenne vele. “Ha az emberek nem fogadnak el, akkor inkább felejtsd el őket. Egyébként is, az emberek a saját életüket élik, és senki sem szokott mások útjába állni. Csak… mintha egy kis bűntudatom lenne a mesteremmel és a bácsikámmal szemben.” – mondta magában kissé zavarodott állapotban.
Úgy tűnt, Zöldfűz Nagyapó eltörte Cao WeiNing egyik bordáját, mivel minden lélegzetvételkor égető fájdalmat érzett a mellkasában, és mintha szédelegni is kezdett volna. Egy sötét helyre dobták, de ő még csak szét sem nézett, csak lehunyta a szemeit és a lélegzetére koncentrált. Az volt a terve, hogy elegendő energiát gyűjtsön a későbbi szökéshez. – Továbbra is az volt a szándéka, hogy megszökjön, nem számított, mások mit mondanak majd. “Gu Xiang egyedül vitte magával Zhang ChengLinget. Abban az esetben, ha nem találna rá Zhou testvérre és Wen testvérre, nem lenne igazán kellemetlen, ha egy újabb Skorpió osztagba futna bele?”
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de hirtelen zűrzavar támadt odakint. Hallotta, amint egy ismerősnek tűnő hang hangosan felüvölt, “Te barom! A mi Hűvösfuvallatú-kard klánunk mikor tévedt volna az ördög útjára? De, ahogy elnézlek titeket, mint két rózsaszínbe és fűzöldbe öltözött öreg szörnyeteg, ti sem vagytok valami rendes jószágok!”
Ekkor Cao WeiNing szemébe fény csillant, kunyhója ajtaja, amelyben fogva tartották, kinyílt és egy csoport ember lépett be. Hunyorogva kinyitotta a szemét, úgy nézett ki, mint egy laposra vert medve. Cao WeiNing alaposan szétnézett és felismerte azt a személyt, aki odakint a tömegben dühöngött. A mester-nagybátyja volt az, Mo HuaiKong, és arra gondolt, “Baj van, a nagybátyám mindjárt felrobban.”
Mo HuaiKong már így is dühös volt – de abban a pillanatban, amikor meglátta Cao WeiNinget, még dühösebben felüvöltött, és anélkül, hogy bármiféle tiszteletet érzett volna az idősebbek iránt, ingujját meglegyintette és Zöldfűz Nagyapóra csapott, aki az ülepével a földnek esett. Barackszín Nagyanyó mérges lett és éles hangon megszólalt, “Mo HuaiKong, mit csinálsz, megőrültél!?”
De Mo HuaiKong sem köntörfalazott, hanem mindenki előtt visszakiáltott, “Ez az unokaöcsém. Ha bármi rosszat is csinált, azt természetesen a bátyám, a klánvezér, fogja lerendezni vele. Majd pont rátok, két öreg szörnyetegre, akik kutyák módjára az ajtófüggönyt nyalogatjátok és ujjal mutogattok van szüksége?!”
Cao WeiNing nem tudta megállni, hogy szívében ne ujjongjon az örömtől, és arra gondolt, hogy noha nagybátyjának rosszkedve van, de végül csak az ő oldalára állt. Azonban még ő sem számított arra, hogy Mo HuaiKong ismét megszólal, “A kutya megverése pedig a gazdára tartozik!” – ennek hallatán Cao WeiNing minden szava elakadt és a szíve mélyén sírva fakadt.
Ekkor Feng XiaoFeng sikoltott fel hirtelen és közelebb húzta magashegyi rabszolgáját, akinek szemei gézzel voltak bekötve, és Mo HuaiKongra mutatva azt mondta, “Rendben, de te, aki a Hűvösfuvallatú-kard klán tagja vagy, kérdezd meg a jó unokaöcsédet, miféle jót cselekedett? Vele volt még az a kis démonlány is, aki megmérgezte Ah-Shan szemét. Ha nem tudom elkapni azt a kis boszorkányt, akkor ennek a Cao nevű gyereknek vájom ki a szemeit!”
Mo HuaiKong éppen beszélni akart, amikor mellőle valakinek a hűvös horkanása volt hallható, aki azt mondta, “Már maga a tény, hogy egy ilyen fiatal lány már az első csapásnál is ennyire kegyetlen azt bizonyítja, hogy ő egy igazi démonlány. Cao ifjúlovag, miért keverednél összeköttetésbe egy ilyen kétes kilétű nővel? Szeretném, ha erről felvilágosítanál.” – ezzel elfojtotta Mo HuaiKong minden szavát. Mo HuaiKong komoran nézett Cao WeiNingre, és ez utóbbi pedig kinyitotta a száját és sértődötten felkiáltott, “Bácsikám.”
Mo HuaiKong dühösen megkérdezte, “Hogy a te nagybátyád?” – majd előre lépett, megragadta Cao WeiNing gallérját és hidegen így szólt, “Mondd, igaz, amit mondanak? Ki volt még veled? Beszélj!”
Cao WeiNing kinyitotta a száját és azt suttogta, “Ő… Ah… Xiang. Ah-Xiang nem rossz ember, bácsikám, Ah-Xiang… Ah-Xiang…”
Barackszín Nagyanyó gúnyos mosollyal az arcán szólalt meg, “Ah-Xiang? Mily gyengéd megszólítás.”
“Az ifjakat gyakran megzavarja a szépség látványa, és ezzel nincs is semmi baj, mindaddig, amíg hajlandó vagy kijavítani a hibáidat.” – szólt közbe Yu QiuFeng méltóságteljesen, aki épp akkor érkezett az ellenkező irányból. “Elvégre egyikünk sem annyira ésszerűtlen és szűklátókörű ember…”
Még be sem fejezte, amikor Feng XiaoFeng dühösen megszólalt, “Ki fogom vájni a szemét!” Nem lehetett tudni, hogy szándékosan-e vagy sem, de sikerült letipornia Yu klánvezér hatáskeltő beszédét. Yu QiuFeng a fogait csikorgatta mérgében és minden vágya az volt, hogy a földbe taposhassa ezt a törpét.
Mivel jelen pillanatban Gao Chong, Zhao Jing, főtisztelendő Ci Mu és mindenki más Shen Shen temetésével volt elfoglalva, és nem voltak jelen, ennek a vezér nélküli zsivány bandának a tagjai egyre gátlástalanabb szavakat vágtak egymáshoz. Mo HuaiKong érezte, amint szemei megrándulnak, majd felemelte Cao WeiNinget a földről és fogait csikorgatva megkérdezte, “Te átkozott, valld be őszintén, merre mehetett az a kis démonlány, aki elrabolta a Zhang gyermeket?
Cao WeiNing nagy erőfeszítéssel kinyitotta a száját és azt mondta, “Ah-Xiang nem…”
Mo HuaiKong dühében lekevert egy pofont az amúgy is disznófejre emlékeztető arcára, de abban a pillanatban egy ropogós hang ütötte meg a fülét, mondván, “Itt van az a kis démonlány! Nézzetek magatokra ti szégyentelen öreg banda. Gyertek és kapjatok el, ha tudtok!
Cao WeiNing agya hirtelen elborult. – “Ah-Xiang!”