A több, mint 10 év során, amikor félig emberként és félig szellemként élt a palotában, a szíve kő kemény volt, soha nem habozott és soha nem vesztette el a hidegvérét. Gyerek volt még, de 15 éves korában már a Négy Évszak klánt vezette. 18 évesen volt, amikor véletlenszerűen megismerkedett He Lianyi herceggel, aki felébresztette benne az ifjúkor gőgjét. 23 évesen egyes-egyedül hozta létre a Mennyek Ablaka kémszervezetet és mindent megtett, amit kellett. 
Még ha nevét nem is jegyzik majd a bambusz évkönyvek, az ezer mérföld hosszú Folyók és Hegyek vidéke emlékezni fog hőstetteire. 

Miután ezek a szavak elhagyták Zhou ZiShu száját, ajkának sarkai enyhén megemelkedtek, de ez a mosoly inkább hasonlított egy fanyar mosolyra, mint egy igazira. Azonban, amikor szemei söpörtek végig mindenen, olyan volt, mintha egy leírhatatlanul hideg fény haladt volna át a levegőben. Abban a pillanatban Huang DaoRen léptei eltörpültek, és legszívesebben visszavonult volna, de a szeme sarkából megpillantotta Yu QiuFenget, így nem volt más választása, minthogy egyhelyben maradjon. 

Huang DaoRen mindig is úgy érezte, hogy Yu QiuFeng, a halott fiával együtt, nem többek, mint két púderképű piperkőc, akik annyira tehetetlenek voltak, hogy állandóan a mögöttük álló klánra kellett támaszkodjanak. A hanyatlófélben levő klánjukat, már így is alig lehetett a nagyobb iskolák közé sorolni. 
Viszont a Cang-hegy klán mindig jó kapcsolatot ápolt a Hua-hegy klánnal, ezért Huang DaoRen úgy érezte, hogy minden egyes alkalommal, amikor ennek a púderképű piperkőcnek segít, azt csak a generációkra visszanyúló barátságot szem előtt tartva teszi. Egyfelől minden lehetőséget megragadott arra, hogy hűségét bizonygassa, másfelől pedig mindig is szánakozva nézett Yu QiuFenre. 

Egy ilyen haszontalan és gyenge emberrel szemben, hogyan is vonulhatna vissza Huang DaoRen? 
Felbecsülte a háta mögött levő nagycsoport számát, és hirtelen megszilárdult a bátorsága, “Olyan sokan vagyunk, hogy még, ha csak egyszer is taposunk rád mindannyian, elegendő lesz ahhoz, hogy vékony tésztavékonyságúra nyújtsunk téged.” – gondolta, és dühösen felkiáltott, “Mi értelme itt kérdőre vonni? Előbb vegyük őrizetbe és vigyük vissza a birtokra, majd a tárgyaláson mindent kideríthetsz!” 

Amint így kitört magából, hangja közvetlenül Yu QiuFeng füle mellett hangzott fel. Yu QiuFeng kissé összeráncolta a homlokát és önkéntelenül meglengette festett tájképmintázatú legyezőjét, fejét pedig enyhén oldalra billentette. Nagyon elege volt már abból, hogy olyan emberek társaságában kellett lennie, mint ez a Huang DaoRen. Csak a jelentéktelen, jóképűnek egyáltalán nem nevezhető kinézetére tudott gondolni, és arra, hogy a viselkedése inkább hasonlít a hegyekben elszigetelten élő falusiak viselkedésére. Még a zöldségpiacon disznókat ölő és húst daraboló mészáros mozdulatai is sokkal elegánsabbnak voltak nála. Gondolkodásmódja meglehetősen kicsinyes, és az a fajta ember volt, aki előszeretettel pattog mindenütt. Ha egyszer kinyitotta a száját, akkor még a 10 mérföldes körzetben levő falvakban is hallani lehetett a hangját, mintha attól félt volna, hogy mások véletlenül nem szereznek tudomást az ő létezéséről. 

Yu QiuFeng gúnyosan mosolyogva nézett Zhou ZiShura nézett, Huang DaoRen szavait pedig figyelmen kívül hagyta. Csak arra tudott gondolni, ha a Hua-hegy klán befolyása nem gyengült volna meg annyira az utóbbi években, akkor nem kellene állandóan amiatt aggódnia, hogy magányos keze nincs, akivel kezet rázzon.²⁴² “Máskülönben ki akart volna testvérségbe lépni egy ilyen közönséges és ronda emberrel? Ha ez az idióta hajlandó elsőnek harcba indulni, ám legyen.” – Mivel úgy esett, hogy nem ismerte az előtte álló két személy hátterét, és az ősi szerzetes leszármazottja sem mutatta ki egyelőre az álláspontját, úgy döntött, hogy Huang DaoRent használja fel arra, hogy tesztelje a víz mélységét. 

242 孤掌难鸣 (Gūzhǎngnánmíng) Magányos tenyérnek nehéz a sírás – kínai idióma, mely az egyedüllét és a tehetetlenség metaforája.

De ezután valami kínos dolog történt. – Huang DaoRen eredetileg úgy képzelte el, hogy Yu QiuFeng ott fogja folytatni, ahol ő abbahagyta, és hogy egy csatakiáltással támadásra szólítja fel a háta mögött levő nagy embercsoportot. Így, neki még a legkisebb erőfeszítést sem kell kifejtenie. Huang DaoRen diadalomittas arckifejezéssel várt-várakozott Yu QiuFeng után, de ki gondolta volna, hogy Yu QiuFeng még csak egyetlen vinnyogást sem hallat, hanem arra vár, hogy ő kezdeményezze a harcot. A Yu QiuFeng mögött álló katonák, valamilyen ismeretlen oknál fogva, egytől egyig őt nézték, és senki sem mozdult egy tapodtat sem. 
Több tucat ember tolongott ebben a szűk sikátorban, de abban a pillanatban olyan síri csend keletkezett, hogy még a földre hulló tű hangját is hallani lehetett volna. 

Wen KeXing már majdnem leélte a féléletét, de még soha nem látott efféle jelenetet. Mindig is az a fajta ember volt, aki akkor nevetett vagy sírt, amikor csak akart, vagy akkor játszotta a szemtelen gazembert, amikor éppen úgy tartotta kedve, ezért – még a jelenlevő hősök tisztességét sem kímélve – teljes torkaszakadtából nevetni kezdett. Miközben előre-hátra dülöngélt a kacagástól, ujjával Huang DaoRenre mutatott és csúfolódni kezdett, “Hadd kérdezzem meg néhányatoktól. Mi az, nem próbáltatok eleget, hogy elfelejtettétek a soraitokat? Ugyan már, úgy merészeltek a műsor főszereplői lenni, hogy nem is álltok színpadra? Így nem kaptok fizetséget.” 

Ye BaiYi egy darabig nézte a jelentet, majd így szólt, “Ez az egész egy badarság.” – azzal megfordult és elsétált, figyelmen kívül hagyva Liu QianQiaot. Majd egy villanás és fehér alakjának nyoma sem látszott. 

Zhou ZiShu kész bohózatnak találta az egészet, ezért nem akart több figyelmet szentelni a jelenlevő embercsoportra. Éppen távozni készült, amikor Huang DaoRen furcsán felkiáltott, “Megállj, kölyök!” – és azonnal felugrott, hogy lecsapjon rá. Zhou ZiShu hirtelen felhúzta magát a levegőbe, és anélkül, hogy elfordította volna a fejét, felkiáltott, “Gurulj innen!” – hosszú ingujjának egyetlen csavarintásával pedig, valójában két olyan erős ütést mért le Huang DaoRenre – egyet a vállára, egyet pedig a térdére –, hogy Huang DaoRen, mint felmenőinek méltó és engedelmes utódja, azonnal eleget tett Zhou ZiShu szavának, és elgurult az útból. 

Wen KeXing, egyszerűen annyira boldog volt, hogy a nevetéstől képtelen volt kiegyenesedni úgy, mint egy fal. Most először tapasztalta meg, hogy Zhou ZiShu nem csak szimpatikus, hanem ugyanakkor egy igazi tréfamester. Zhou ZiShunak ezt az oldalát még nem is ismerte, ezért nagyon szórakoztatónak találta. 

Mielőtt azonban befejezhette volna a nevetést, öröme azonnal ürömbe fordult. Míg mindenki figyelme Zhou Zishura összpontosult, Yu QiuFeng kihasználta az alkalmat és hirtelen támadásba lendült. Hosszú kardja nyikorogva hagyta el a hüvelyét, és egyetlen hang nélkül, kardjával egyenesen Wen KeXing nyaka iránt döfött. 

Habár minden mondatát Zhou ZiShunak szegezte, és egész idő alatt úgy tett, mintha Wen KeXing személye nem létezett volna a számára, de valójában, titokban, mindvégig őt figyelte. – Még ha Wen KeXing hamuvá válna, a Hua-hegy klán jóképű és kifinomult vezetője akkor sem fogja neki elfelejteni, hogy ő volt az, aki miatt aznap, annyi ember előtt, kutyamód arccal a földnek esett és sarat evett.²⁴³ Úgy érezte, ha most nem áll bosszút, csődöt mond férfiúi mivoltában. – Természetesen, Yu klánvezér túl sokat gondolt magáról, mivel, még ha meg is bosszulta volna ezt a gaztettet, félős, hogy nem sok idióta létezne a világon, aki igazi férfi számba vette volna őt. 

243 了个狗啃泥 (Le gè gǒu kěn ní) Kutyamód földre esni és sarat rágni – Noha a szövegben szó szerint értendő, de létezik ez a kifejezés, mint valami nagyon megszégyenítő bukás az ember életében. Ugyanakkor használják még becsmérlő értelemben is, amikor egy ember szánalmasságát akarják kifejezni.

Wen KeXing a falnak csapódott, majd hátrahúzta a fejét és kitért a támadás elől. De Yu QiuFeng rendíthetetlen volt. A levegőben sebesen suhogó kardjának támadásai egyre erőszakosabbakká váltak. Wen KeXing, szíve mélyén, töprengeni kezdett. Tényleg sok bort ivott aznap, és az is igaz, hogy annyira részeg volt, hogy még arra sem emlékszik, milyen évet és napot írtak aznap. De még arra a triviális kis “cirkuszra” sem emlékszik, amely közte és Yu vezér között történt. De, még ha emlékezett volna is, akkor sem vette volna komolyan az egészet. – Elvégre Yu QiuFeng nem egy kényes nagylány, akinek mindig szépnek kell lennie. És ha bukfenceznie kellett, akkor bukfencezzen, mi olyan nagy dolog ebben? 

“Szóval, most halvány elképzelésem sincs, hogy “ártatlan” járókelő létemre, hogyan tudtam megsérteni Yu klánvezért.” – és ahogy elnézte ellenfelének a testtartását, olyan volt, mintha a menyasszonyát lopta volna el tőle. Wen KeXing mélységesen sértve érezte magát, mert ezen a világon a legtöbb embernek soha nem lehet férfi menyasszonya. 

Wen KeXing nem visszakozott, hanem lépésről lépésre hátrálva kitért a támadások elől, és szájával tátogni kezdett, “Mondom, mit jelentsen mindez?” 

Yu QiuFeng gúnyosan mosolygott és azt mondta, “Azt, aki az ördög görbe útját járja, a világ emberei elkapják és megölik. Olyan ez, mint az az utca patkány, akinek láttán mindenki patkányt kiált és azonnal agyon akarja ütni, de haszontalan is erről tovább beszélni. Halál rád!” 

Wen KeXing oldalra billentette a fejét az arca előtt megvillanó kard elől, majd két ujját kinyújtva, a legpontosabb mozdulattal az ujjai közé szorította Yu QiuFeng kardját, majd gúnyosan megkérdezte, “Mindenki patkányt kiált? Már megbocsáss, de nem vagyok patkány, és könyörgöm, tégy meg egy szívességet, ne gyűlölj és ne légy olyan keserű, mintha te magad is patkányméreg lennél!” – majd halkan felhorkantott és az ujjai között levő kardot kettétörte. 

A harcművészeti világban hatalmas sértésnek számít a fegyvertörés, és a főbenjáró bűnök közül, a becslések szerint, valahova egy apa meggyilkolása és a feleség elrablása után sorolható. 
Yu QiuFeng szemei vörösen izzottak, tenyerével rácsapott Wen KeXing mellkasára és ugyanazzal a lendülettel egyetlen rúgassal a levegőbe röpítette. Mozdulatának sebessége olyan gyors volt, mintha többezer próbálkozáson keresztül kidolgozott trükk lett volna. Szerencsére, miután Huang DaoRent “kigurították”, a mögötte álló embercsoport – akik minden kétséget kizáróan jól szórakoztak a mulatságon – végre ráeszmélet arra, hogy most már nekik is itt lenne az ideje, hogy részt vegyenek a démon- és szörnyvadászatban, így mindannyian elindultak, hogy mégnagyobb fejfájást okozzanak Zhou ZiShunak. De egyikük sem vette észre, hogy egy félreeső sarokban, a Hua-hegy klán vezetője éppen az övön aluli “ágyék rúgást” mutatja be a nyilvánosság előtt. 
Áucs, minden évben történnek kellemetlen dolgok, de ebben az évben különösen sokszor! 

Wen KeXing oldalra fordult, hirtelen felemelte a térdét, és pontban Yu QiuFeng sípcsontját találta el. Csontok reccsenésének és ropogásának hangja volt hallható. 
Ugyanabban a pillanatban tenyereik összecsaptak, és Yu Qiufeng úgy érezte, mintha egy hullámzó tengerre hasonlító belső erő zúdúlna át a tenyerébe. Annyira megdöbbent, hogy hirtelen vissza akarta rántani a kezét, de már késő volt. Úgy tűnt, mintha a tenyerét telhesen magába szívta volna ellenfelének belső ereje, mely szökőárként hömpölygött végig a testén, szinte felrobbantva a meridiánjait. 

Abban a pillanatban Yu QiuFeng pánikszerűen felemelte a tekintetét, és meglátta maga előtt a gúnyosan vigyorgó férfi komoly arckifejezését – egy komor arcot, amely a közömbösség és érdektelenség keverékét mutatta. Olyan volt, mint egy igazi szörnyeteg, mely rezzenéstelenül és könyörtelenül szedi tucatszámra az áldozatait, akár a legyeket. 

Közvetlenül azután, hogy egy nő sikolya hangzott fel, éles szél söpört végig, és néhány, ökörszőrvékony tű süvített egyenesen Wen KeXing felé. Már-már ösztönösen félredobta Yu QiuFenget, mire a tenyerével a levegőbe csapott és összezúzta a szélsebesen közeledő vékony tüskéket. Azonban a tenyere által leadott lökéshullám elől, a tüskék után érkező nőnek, nem volt ideje kitérni, így az telibe találta a nő mellkasát. A lökéshullám erejétől a nő kirepült és egyenesen a falnak csapódott. 

Wen KeXing csak ekkor látta meg tisztán, hogy Liu QianQiao volt az, aki váratlanul megtámadta őt, és fogalma sem volt arról, hogy mikor szabadulhatott ki a nő az akupunktúrás zár alól. Először megdöbbent, majd, mint aki megértette volna, hogy mi következik, hangosan felkiáltott, “Gyerünk Ah-Xu, házasságtörés szemtanúja voltam!” 

Zhou ZiShu nem tudott semmit hozzáfűzni ehhez a kijelentéshez. Megfordult és kirúgott egy férfit, aki annyira hajthatatlan volt, hogy mindenáron a halálba akart menni, majd lehajolt, felkapta Liu QianQiaot és röviden csak annyit mondott, “Hagyd a hülyeséget és menj!” 

Wen KeXing azonnal beleegyezett, és egy engedelmes kisgyerek módjára utána szaladt. 

Qinggong lábtechnikájukat használva, mindketten könnyűszerrel elszeleltek. Annyira, hogy még maguk sem tudták, meddig futottak. Miután lerázták magukról az ugráló bohóccsoportot, Zhou ZiShu megállt, egy fa alá dobta a haldokló Liu QianQiaot és elzárta néhány fontosabb akupunktúra pontját. 

Wen KeXing összefonta a karjait és mosolyogva így szólt, “Nagyszerű. Most, hogy magaddal hoztad őt is, a hír, miszerint az ördög útját járod, még szilárdabb lett.” – egy darabig elgondolkozott a dolgon, végül büszkén és meghatódottsággal teli hangon azt mondta, “Rendben. Amúgy meg, nekem sincs valami jó hírnevem, de mivel te hozzám tartozol, a bőséges és ínséges időkön is együtt osztozunk.” 

Zhou ZiShu rá sem nézett, csak lehajolt, hogy megnézze Liu QianQiao sérülését. A mellkasából egy üveg gyógyszert húzott elő, és függetlenül attól, hogy egy halott lóból lesz-e még élő ló,²⁴⁴ először betett neki egy pirulát a szájába, majd azt mondta, “Lao Wen,²⁴⁵ a szád arra való, hogy beszélj és hogy egyél vele, nem fingásra. – Még egy kis erőfeszítés és ott a helyszínen megölöd.” 

244 死马当作活马医 (Sǐ mǎ dàng zuò huó mǎ yī) Élő-lódoktorként döglött lovat kezelni – Kínai idióma, ami azt jeletni, hogy még annak ellenére is megpróbálni megmenteni valakinek az életét, amikor nyilvávaló, hogy esélye sincs a túlélésre.

245 老温 (Lǎo Wēn) Öreg Wen – Első alkalom, amikor Zhou ZiShu Öreg Wennek szólítja Wen KeXinget!

Amikor Wen KeXing meghallotta a “Lao Wen” kissé türelmetlen, de kimondhatatlanul ismerős megszólítást, szíve azonnal megremegett az örömtől. Ami pedig az utolsó mondatot illeti, automatikusan arra gondolt, hogy “ütni csók, szidni szerelem”. 

Liu QianQiao köhögött egyet, de még ettől az enyhe mozdulattól is, teste majdnem darabokra szakadt. Dühvel teli tekintete Zhou ZiShura vetült és erőltetett hangon megszólalt, “Miért… teszel úgy, mintha kedves lennél?”  

Zhou ZIshu figyelmen kívül hagyta. Csak leguggolt és megkérdezte, “Hadd kérdezzem meg, hol tanultad az álcázás módszerét?” 

Liu QianQiao soha nem gondolta volna, hogy ezt a kérdést teszik fel neki legelőször. Egy ideig elképedt, majd köpött egyet és elhaló lélegzete ellenére hevesen azt mondta, “Mi közöd hozzá?” 

Ezt hallván, Wen KeXing megszólalt, “Liu kisasszony, talán Yu QiuFeng miatt változtatja folyton a megjelenését és akarja megszerezni a Márványozott Kristályt? Akkor hadd adjak egy tanácsot: a nők nem attól kell féljenek, hogy túlságosan csúnyák vagy ostobák, hanem a vakság miatt kell aggódniuk. Te magad is láthattad, hogy az egy útszéli jöttment. Mondd, hogyan talált ránk Yu QiuFeng? Miért pont abba a sikátorba üldözte be Ye BaiYi azt a fekete ruhás férfit? Ki volt az, aki téged szándékosan félrevezetett, hogy azt hidd a fekete ruhás férfiról, hogy ő Yu QiuFeng, és rávett, hogy megtámadd Ye BaiYit? Ki volt az, aki mindenki szeme láttára felfedte a személyazonosságodat? Te bolond, csak pajzsnak használ téged.” 

Egyetlen mondattal képes volt áthatolni a már rég elmúlt 28 éves nő “kislányos” elméjén. Szavai még halálosabbak voltak, mint Ye BaiYi szemtől szembeni “veszettkutya-szerű förmedvénye”. Ha Liu QianQiaonak lett volna még annyi ereje, hogy mozogni tudjon, felállt volna és halára harapta volna Wen KeXinget. 

Zhou ZiShu megszólalt, “Fogd be.” 

Wen KeXing, amint megkapta a parancsot, azonnal összeszorította a száját, miközben azt kívánta, bárcsak egyetlen egy ajka lenne. 

Zhou ZiShu megpróbálta magában felbecsülni Liu QianQiao életkorát, ezért szemei egyenesen a nő arcába meredtek és hirtelen megkérdezte, “Gyerek… korodban találkoztál valaha egy különös, sérült és félhalott emberrel, akinek hiányzott a szemöldöke? Még meg is etetted?” 

Egyszer, amikor a mestere, Qin HuaiZhang, még fiatal volt, egy ellenséges ember üldözőbe vette és súlyosan megsebesítette. Csapdába esett egy parasztházban, nincstelenül. Azt mondják, egy sebhelyes arcú kislánynak köszönhetően maradt életben, aki titokban ételt vitt neki és átsegítette a legnehezebb időszakon. Qin HuaiZhang, mivel nem volt, amivel ezt viszonozni tudta volna neki, a lány sérült arcát látva, megsajnálta, és megtanította neki az álcázás néhány trükkjét, de soha nem gondolta volna, hogy ezzel árthat neki a jövőben. 

Liu QianQiao nem szólt egy szót sem, de ennek hallatán váratlan meglepődöttség villant át az arcán. Zhou ZiShu azonnal megértette és lehajtotta a fejét, hogy végiggolndolja a dolgot, majd az ingujjából előhúzott egy üvegcse gyógyfőzetet, Liu QianQiao elé tette és azt mondta, “Jó lenne, ha a jövőben jobban vigyáznál magadra.” 

Azzal felkelt és elment. 

Wen KeXing követte Zhou ZiShut és izgatottsággal teli hangon azt mondta, “Összeesküvést szőtt ellened, de te még mindig olyan kedves vagy hozzá, igazán…” – hangja azonban elakadt hirtelen. Ugyanis meglátta Zhou ZiShut, aki sétaközben egy újabb üvegcse főzetet vett elő a karjából, és megdörzsölte vele az arcát. Először nem volt nyilvánvaló, de néhány további dörzsölés után, egy teljesen más arcszín jelent meg fokozatosan. 

Wen KeXing szemei egyet sem pislogtak, csak egyre szélesebbre nyíltak. 

---