【 Normcore: Hehe. 🙂】 

【 Wang DeQuan: Hehe. 🙂】 

Most már semmi kétség afelől, hogy ez a profilkép nélküli vakrandim a “hehe” és “🙂” kifejezéseket szó szerint értette, és egyáltalán nem vette az árnyalatnyi különbséget. 

Ezután, nagyon gördülékenyen dumálgattunk, és amikor nem tudtuk, hogy mit mondjunk, akkor csak “heheztünk”. 

Egyszerűen nem is lehetne ennél kellemesebb. 

A beszélgetés végén, nagyon udvariasan meghívott egy találkozóra is. 

【 Wang DeQuan: Meglehet, hogy kissé szemtelenség ilyet kérdezni, mivel nem tudom, hogy tudnál-e időt szakítani? Meg akarlak hívni egy vacsorára. 】 

【 Normcore: Igen, rugalmas munkaprogramom van, az időt és a helyet te döntöd el. 】 

【 Wang DeQuan: Hálás köszönetem. Akkor ellenőrzöm a beosztásomat és a lehető leghamarabb jelentkezem a válasszal. 】 

Eldobtam a telefonom és nevetve hemperegtem az ágyon. 

Az ok, amiért olyan készségesen beleegyeztem, habár a beszélgetés kissé kínos volt, de utólag valami titokzatos cukiság érzése fogott el. A másik fél nagyon szórakoztató volt, így látni akartam, hogyan is néz ki ez nagybácsi, aki komolyan, mintha a múltszázadból lépett volna elő. 

És amikor azt mondta, hogy a lehető leghamarabb, akkor az a lehető leghamarabb volt. Elmentem megmosni egy almát, és mire visszajöttem, már meg is kaptam tőle a visszajelzést. 

【 Wang DeQuan: Itt vagy még? Ha neked is megfelel, mit szólnál a belvárosi sétálóutcától keleti oldalán levő Qianju Hotel étterméhez, holnap este 6-kor? 】 

【 Normcore: …jó lesz! 】 

Amikor a másik fél bejelentette a helyszínt, annyira megijedtem, hogy kicsúszott az alma a kezemből. A Qianju Hotel, az egy olyan hely, ahova, mi hétköznapi emberek csak be-bepillantunk, miközben elhaladunk előtte. A legolcsóbb desszert is háromjegyű összegbe kerül. Gyakorlatilag, az esküvői vagy temetési összejöveteleken kívül, nem sok esélye van az embernek oda beülni. 

Csak most jöttem rá, hogy az is lehet, egész délután csak egy szemét “hehe”-ként viselkedtem vele. 

Csessze meg, el kell mennem! Már csak azért a vacsoráért is megéri! 

12. 

Másnap, már fél órával hamarabb ott voltam a Qianju Hotel bejáratánál, talpig öltönyben. 

Valójában sokáig haboztam mielőtt elindultam volna otthonról. Egy kicsit túlzásnak éreztem, de belegondolva a másik fél jellemébe, biztonságosabbnak éreztem alkalmiba öltözni. 

Ami pedig a korai érkezést illeti, semmi különös nincs benne, csak a rutinom részét képezi. A napi munka során, mi, szerkesztők, előzetesen egyeztetünk az írókkal. Megengedhetetlen, hogy elkéssünk, hogy mások várakozzanak utánunk. Hanem előre el kell menni és lefoglalni a helyet, számolva az úton felmerülő esetleges forgalmi dugókkal is. 

A nap folyamán egyeztettem Wang DeQuannal. Azt mondta, hogy nem sokan járnak erre a helyre, és nincs arra szükség, hogy helyet foglaltassak az étteremben, így előre bementem. A pincér egy duplaszékes asztalhoz kísért el, ami egy igazán költői és festői hangulatú helyen volt, ahova kanyargó és elszűkülő ösvények vezettek. A sziklafal és az azt kettészelő vízesés egyfajta természetes elválasztófalként szolgáltak, amelyek elrejtették a helyet, de teljesen nem zárták el a kilátást. 

Még korán volt, így nem siettem a telefonálással, hogy sürgessem a másik felet. Csak ültem a székben és nézelődtem, miközben az ideérkező emberek kilétét próbáltam kitalálni, és szerelem-gyűlölet jeleneteket fűztem hozzájuk. 

Nem sokkal később, észrevette, hogy két asztallal távolabb, tőlem jobbra, egy jóképű srác ül egyenes háttal. Egyedül volt, valószínűleg várt valakire. Nos, a trendet, hogy egy férfit “jóképű srácnak” hívjanak, a bevásárlóközpontok reklámlapjai hozták divatba. De valójában a másik fél nem az az éles állú frisshús, amelyet a jelenlegi közesztétika szeret, hanem egy harmincas éveiben járó, határozott arcvonásokkal rendelkező férfi, akinek valamiféle méltóságteljes kisugárzása is volt. A ruházata is klasszikusnak mondható. Egy kínai rakottas inget viselt, amely remekül kiegészítette a mögötte meghúzódó paravánt és bútorzatot. Első ránézésre jól neveltnek tűnt, nem dőlt hátra, nem játszott a telefonjával, és oldalra fordított tekintetével, melyben még a legcsekélyebb türelmetlenség sem volt felfedezhető, az ember alkotta elválasztófalat nézte, rajta a csobogó vízeséssel. Mint egy üres, halovány festmény. 

Á, egy ilyen, fúvó szélre emlékeztető férfi láttán, az ember képes lenne instant kitalálni egy 200.000 szavas történetet. 

A soron következő 20 percben már 5 történetet is kitaláltam, amelyek közül kettőnek Happy Endje, kettőnek Bad Endingje, és az utolsónak pedig nyitott vége lett volna. 

Talán soha nem fogod megtudni, hogy volt egy nap, amikor az asztalnál ülve nézted a tájat, és azok, akik a kilátást nézik, éppen téged néznek a vízesés mögül… Egyébként, a vakrandimnak is itt kellene lennie már, igaz? 

Visszatereltem a gondolataimat a nagybácsira, akivel ma találkozni fogok, végiggondolva az egészet, tartva attól, hogy még mindig vezet, nem hívtam fel, csak küldtem neki egy sms-t, és megmondtam neki, hogy hamarabb érkeztem, illetve, hogy az étterem melyik részén ülök. 

Majd felnéztem a jóképű srácra és már a hatodik történeten gondolkodtam. 

Nem számítottam rá, hogy a jóképű srác hirtelen megmozdul, kiveszi a zsebében levő telefont, megnézi, majd elkezd körülnézni a teremben. 

Nagyra nyílt szemekkel néztem, ahogy felállt, egy kis ideig habozott, majd egyenesen hozzám jött és udvariasan megkérdezte: “Elnézést, te vagy Du Qing? Én Wang DeQuan vagyok.” 

13. 

Néztem Wang Dequan gyengéd és elegáns mozdulatait, amint könnyedén kihúzza a széket és leül. Olyan volt, mintha egy kultivációs vagy egy harcművészeti regényt olvastam volna, mint a Vér és eső, vagy a Szerelem és gyűlölet, ahol a magasztos és hosszú szemöldökű főhős előrántja igazságtevő kardját, kecsesen forgatni kezdi, végül jelentést téve így szól, “Zeng Aniu, szolgálatára.” 

Éreztem, amint az agyam teljesen lefagy. 

A fenébe, ki a fene formálta meg ezt a karaktert!? Vissza tudnál menni a kemencébe, hogy újra kiégessenek!? 

Wang DeQuan nem vett tudomást ezen sóhajomról, csak intett egyet és odahívta a pincérnőt. 

“Milyen ízesítést szeretsz? Rendelj csak nyugodtan, nincs ellenvetésem.” Elvette a pincértől az étlapot, kinyitotta és úriember módjára átnyújtotta nekem. 

Belenéztem az étlapra, majd újra felpillantottam rá. Visszapillantottam az étlapra, és ismért ránéztem. 

Ő is rám nézett. Habár arcán nyoma sem volt mosolynak, az etikettje és a hozzáállása kifogástalan volt. A szemei pedig olyan mélyek voltak, mint a tenger. 

Ekkor nagyon felületesnek és naivnak éreztem magam, hogyan is ítélhetsz meg valakit a neve alapján? 

Ha valakinek jó megjelenése van, annyi nem elég?! 

Rendkívül sármos és egyedülálló megjelenés és férfiassággal teli tekintet. Bármilyen szögből is nézné az ember, nem találna rajta kivetnivalót. 

Úgy éreztem, mintha egy pár hónapos macskakölyök kaparászott volna folyton a szívemben, támadásra készen. Szinte képtelen voltam visszafogni magam. 

Nagyon szerettem volna megragadni a telefonját, hogy lefotózzam, és amint megoldottam volna a kép problémát, feltöltöttem volna neki a WeChat-re profilképként. 

14. 

Nem érti az obszesszív-kompulzív zavaros ember fájdalmát. 

15. 

Az ételt gyorsan felszolgálták, és evés közben beszélgetni kezdtünk. 

A tegnap, udvariasságból csak általános dolgokról beszélgettünk és heheztünk… nem osztottunk meg egymással túl sok személyes dolgot. Csak most tudtam meg, hogy Wang DeQuan a hagyományos kínai orvoslás doktora, és amikor megkérdeztem, hogy hol dolgozik, azt mondta, hogy a Hesong Klinikán rendel. 

Ez mindent megmagyaráz. Tudom, hogy az a hely, nem csak egy átlagos, hagyományos kínai orvoslás klinikája, hanem tartanak ott még online és offline képzéseket, tanfolyamokat, illetve időről-időre gyakornokokat is fogadnak, hogy promoválják és népszerűsítsék a hagyományos kínai orvoslást és kultúrát. Egyszer elhoztam ide az anyámat magas vérnyomással. Az orvos igazán kiváló volt, de az orvosi kezelés költsége túlságosan is magas volt: egy általános konzultáció 50 yuan, míg egy szakorvosi kivizsgálás 200 yuanba kerül, ezen felül pedig ott vannak a gyógyszerek és egyebek, amelyeket külön számláznak le. 

Az igazat megvallva, már csak a magas jövedelme elég bizonyítékul szolgált arra, hogy miért járhat ilyen előkelő éttermekbe. Elvégre soha nem értettem egyet a “szegénység” doktorok elleni erényként való felhasználásával.⁶ 

⁶ A doktorok erkölcsi zsarolásáról van szó. Amikor valaki, a szegénységre hivatkozva kiköveteli magának egy szakember (orvos) konzultációját, és ha az illető nem hajlandó ezt megtenni honorárium megtétele nélkül, akkor szégyen tárgyává teszi a nyilvánosság előtt. 

Wang DeQuan olyan volt, mint egy tipikus öreg orvos: körültekintő, komoly, és aki minden kérdésre egyszavas válaszokat ad. Ha nem kezdeményezek és kezdek el mesélni a saját dolgaimról, akkor ő csendben megette volna az előtte levő ételt és nem tett volna fel több kérdést. 

Őszintén szólva, habár megértem, hogy a másik félnek valószínűleg ilyen a természete, de túlságosan unalmasnak találtam az egyszemélyes show-t, amit tartanom kellett neki. A vacsora közepén jártunk, amikor nem bírtam megállni és egy ravasz cselhez folyamodtam. Hirtelen az arca elé nyújtottam a csuklómat és azt mondtam, “Nem azt mondtad, hogy orvos vagy? Segíthetnél megmérni a pulzusomat, hogy megnézd nincs-e valami baj vele.” 

Tudom, hogy ez a fajta viselkedés különösen illetlen. Mintha minden alkalommal, amikor valaki, akivel épp akkor találkoztam, amint meghallja, hogy főszerkesztőként dolgozom egy magazinnál, a következő pillanatban már el is szólja magát, “Csak arról van szó, hogy én is szeretek írni, megtennéd, hogy publikálod az írásomat.” Ez különösen irritáló és undorító viselkedés tud lenni, de csak látni akartam, amint megreped a vakrandim komoly arckifejezése. 

Ennek eredményeképp, a másik fél letette evőpálcikáit és elkezdte kigombolni az ingem mandzsettagombját. 

Hirtelen meglepődtem, és gyorsan visszahúztam a kezem, “Mit csinálsz?!” 

Wang DeQuan is megdöbbent egy pillanatra, és értetlen tekintettel megkérdezte, “Nem te kértél arra, hogy megmérjem a pulzusodat? Akkor gombold ki az inged és vedd le a karórád.” 

Az arcom égni kezdett, amint padlót fogott, és bűntudatom támadt, amiért gúnyt űztem valaki másból. Szégyenkezve mondtam, “Nem, nem, csak vicceltem veled. Nem kellene undorítónak találnod, amikor ilyen helyzetekben találod magad?”  

Nagylelkűen elmosolyodott, “Mi a baj ezzel? Ha valaki más kéri, én nem bánom ezeket az apróságokat. Gyerünk, hadd nézzem meg. De tudnod kell, hogy ebben a közegben, közvetlenül vacsora után, megváltozik az ember pulzusa, így nem lesz elég pontos. Ha komoly diagnózis szeretnél kapni, kérhetsz tőlem egy privát időpontot. Ne csináltasd a vizsgálatokat a Hesong Klinikán keresztül, ott az árak túlságosan magasak.” 

Ezután pedig a táskájából elővett egy kissé használt csuklópárnát és az asztalra tette. 

Egy pillanatra körülnéztem, végül csak annyit suttogtam, “Köszönöm.” Feltűrtem az ingem ujját, levettem az órámat és rátettem a kezem. A másik fél száraz és meleg ujjai a csuklóm belső oldalán levő cun, guan, chi pontokra helyeződtek. 

Mi a fene, ki az, aki csuklópárnával jön el egy vakrandira? ( ‘*///_ゝ///*’)