Wen KeXing el nem tudta képzelni, hogy miféle port szórhatott Zhou ZiShu a földre, azonban nem is kérdezte meg, mivel lelke mélyén tudta, hogy a mellette levő emberre mindig is számíthat. Így hát, egy pillanat erejéig, csak ott állt mellette és hallgatta a közelgő vadállatot. Az állat nehézkes lélegzetvételei egyre közelebbről hallatszottak, azonban meglehetősen óvatosan közeledett, mintha valamit észlelt volna. Lassú léptekkel haladt el mellettük, alig egy méterre tőlük. 

Nagytestű állat volt, ami egy kutyára hasonlított, de nem volt nagyobb egy póninál. Egész testét fekete szőr borította és sípoló hangot adott ki az orrán, és ahogy közeledett érezni lehetett a belőle áradó halszagot. Zhou ZiShuéktól nem messze elkezdett körbe szaglászni. Mintha össze lett volna zavarodva. 

Zhou ZiShu a mellkasára tette a kezét, a falnak támaszkodott és óvatosan hunyorított a szemével. 

Wen KeXing arcán halovány mosoly futott végig, mintha soha ott se lett volna. 

A szörnyeteg nem volt túl messzire tőlük, de egyáltalán nem vette észre kettejük jelenlétét. Miután ott álltak egy darabig, folytatták útjukat előre. Szemüket végig a nagyfiú hátára szegezve haladtak el mellette. Felismerték, hogy az állat a vér szagát követi. Egyenesen azokhoz a tetemekhez ment, amelyekkel nem olyan rég végeztek. Szaglászott, majd egy mély üvöltést hallatott és fejét leeresztve boldogan elkezdett rágcsálni. – A vadállat valóban képes volt egy harapásból leharapni a humanoid szörnyeknek a fejét. 

Wen KeXing és Zhou ZiShu egymásra néztek. Zhou ZiShu rettegett a lelke mélyén: noha nem volt halottkém, élete során sok mindenen keresztülment, melynek köszönhetően széleskörű ismeretekkel rendelkezett, de soha nem ismerte volna el azt, hogy tévedett volna az emberkoponyák kapcsán. Felmerült a kérdés benne, “Azok a szörnyek… valóban emberek lettek volna? De vajon hogyan válhattak ilyen szörnyekké?” 

Váratlanul, Wen KeXing megbökte őt, és a mögötte levő ösvényre mutatott, Zhou ZiShu bólogatott, majd óvatosan lépkedve követte őt szorosan. 

Az út olykor széles, olykor pedig szűk volt. Nem lehetett tudni, hogy mennyi kanyart vettek be, vagy hogy mekkora távolságot tettek meg. Hosszú csend után Wen KeXing volt az, aki először megszólalt, de nagyon halkan, “Azokon a csontokon, amelyeket a vadállat hagyott maga után, voltak még más harapásnyomok is. Szerinted azok a lények a folyóból képesek lettek volna a saját fajtájukat megenni?” 

Amikor nem beszélt zagyvaságokat, akkor Wen KeXing hangja elképesztően mély volt, akár csak egy sóhaj. De nem volt túl gyenge sem, csak nem akart túl sok erőt tenni a hangjába. De mégis, volt valami enyhe közömbösség a hangjában, mintha nem különösebben érdekelte volna a dolog. Némi szünet után ismét megkérdezte, “Azok a valamik emberek voltak?” 

Zhou ZiShu rá pillantott és alig hallható hangon megszólalt, “Bocsáss meg, ebben a kérdésben vajmi keveset tudok.” 

“Vajmi keveset tudsz?!” – csuklott fel hirtelen Wen Kexing. Erre nem mondott semmit, csak elmasírozott onnan.  

Mentek körbe és körbe, majd az egyik kanyarnál a gyorsan szaladó Sárga Forrás előttük tűnt fel, a horizonton. Zhou ZiShu hirtelen felkiáltott, “Lassan.” Wen KeXing odafordította az arcát és egyenesen Zhou ZiShu arcára nézett. Ismét megjelent rajta az a bizonyos verést provokáló arckifejezés, amivel képes lett volna a Zhou ZiShu arcán levő maszkot lefejteni. Majd megkérdezte, “Gyönyörűséges Zhou testvérem, mi a probléma?” 

Zhou ZiShu tudta jól, hogy hiábavaló lenne ezt bárhogyan is lereagálnia, ezért inkább nem válaszolt neki. Ha így tett volna, akkor ez a minden lében kanál férfi minden egyes alkalmat megragadott volna, hogy beleüsse az orrát az ő dolgaiba. Kis idő elteltével, csak annyit mondott, “A lények, a folyóból, hihetetlenül erősek, gyorsak és könnyedén mozognak a vízben. Míg a vadállat, amit az előbb láttunk, az csak a szárazföldön van fölényben, ezért nagy ívben elkerüli a folyót. Nézz csak rá, enni is csak a parton eszik és nem vadászik a vízben. De akkor hogyan kapta el őket?” 

Wen KeXing megállt, szemei a komor földalatti világot kémlelték, azon tűnődött, hogy magában beszéljen-e, vagy inkább kérdezze meg Zhou ZiShut. “Milyen nagy lehet ez a hely? Miért nem értünk már a végére? Miért nem látom az oldalát ennek a helynek? 

Zhou ZiShu tűnődött egy ideig, majd hirtelen megszólalt, “Ez a folyó Kelet-Nyugat irányban halad. Tisztán emlékszem az irányra. Habár bevettünk néhány fordulót, most éppen Észak-Dél irányban kellene haladnunk.” 

“Azt mondod, hogy mindezidáig csak körbe haladtunk, mint a szellemek, amelyek falba ütköznek?” – kiáltott fel izgatottan Wen Kexing, s közben nagyokat pislogott. “Egyszer hallottam erről, és úgy tartják róla, hogy igaz. Volt egy ember…” 

Zhou ZiShu hátat fordított neki és az ujjával egy jelet vésett a falba, aztán elindult a fura folyó mentén anélkül, hogy egy szót szólt volna. 

Wen KeXing szellemtörténete ismét süket fülekre talált, amiért egy cseppet sem lett mérges. Megdörzsölte az orrát és elmosolyodott, végül Zhou ZiShu után indult. 

Hirtelen, a vadállat szörnyű bőgése rázta fel a csendet egészen annyira, hogy még a kripta falai is beleremegtek. Az üvöltést egy másik, vékonyabb hang követte, mely úgy hallatszott, mintha egy gyermeké lett volna. 

Zhou ZiShu egy lépést tett előre. 

Mire a gyermek sírása és visítása egyre kétségbeesettebbé vált. 

Zhou ZiShu azonnal abba az irányba kezdett el rohanni. Teste annyira gyors volt, hogy egy szempillantás alatt már három méternyi távolságot tett meg.   Wen KeXing éppen abban a pillanatban akart volna megszólalni, de már késő volt. Felemelt karja, csak úgy lógott a levegőben. Nem volt mit tennie, visszanyelte ki nem mondott szavait, majd rázott egyet a fején, és Zhou ZiShu nyomába eredt. 

Látva, amint a kutya- és lószerű szörnyeteg éppen egy kislányt szorít a földhöz mancsaival, hatalmas agyarait pedig a lány fehér nyakához közelítve, éppen arra készült, hogy leharapja azt. Zhou ZiShu egy csapással félrelökte onnan a szörnyet. Valójában, Zhou ZiShu egy ökröt is képes lett volna a levegőbe röpíteni belső energiájával. A szörny feje, a váratlanul rámért csapásnak következtében kilendült és az egész teste félregurult a lánytól.  

Zhou ZiShu felemelte a gyenge lányt a földről. 

A behemót állat erőteljesen megrázta fejét, miután, kissé kábultan, sikerült újra talpra állnia. Kis időbe telt, mire észbe kapott, hogy Zhou ZiShu elcselezte tőle az ételt. Egy nagyot üvöltve azonnal feléje törtetett. 

Zhou ZiShu legelőre, ösztönből, oda akarata dobni a kislányt Wen KeXingnek, de aztán megtorpant. Lábai furcsa táncot kezdtek el járni, alig érintve a talajt. Akár egy szellem, úgy tett meg három, vagy négy lépést hátrafele. Majd letette a kislányt oldalt és surrant is tovább onnan.  

A szörny követte őt. Véres tárcához hasonlító szájából kellemetlen halszag terjengett, amitől az ember agya is belesajdult. Zhou ZiShu kiugrott oldalirányban, majd megfordult és felugrott a szörny nyakára. 

Wen KeXing az út másik oldalán állt. Egy ideig értetlen arckifejezéssel bámult a zokogó kislányra, majd tekintetét újra felemelte. 

Zhou ZiShu, az Ezer Súly Zuhanása⁵⁸ mozdulattal, hirtelen földre teperte a szörnyet. De senki nem számított arra, hogy a szörnynek is megvan a magához való esze. Hirtelen oldalra dőltette testét és elkezdett gurulni körös-körül a földön. Ha valakinek vas csontozata és réz bőre lett volna, még akkor sem úszta volna meg élve ezt a nagytestű, több mint 100 kilós állatot. 

⁵⁸ Harcművészetei lépés, amit  Plum Blossom Pile (梅花樁) néven ismernek a kungfuban. 

Miközben az állatt gurult az oldalán fekve, Zhou ZiShu egy határozott pillanatban rá csapott, hogy blokkolja a forgást, és a következő pillanatban már a lábával rúgta hason az állatot. 

Izmos és csontos hátán az ütéseknek semmi hatása nem volt. Hasa viszont, meglehetősen puhának bizonyult. Zhou ZiShu rúgása majdnem kifordította az állat belsőszerveit a helyükről. Fájdalmas üvöltést lehetett hallani. Azonban vastag bőre és húsa kivédte a rúgás nagy részét, így hamar fel is állt. Száját pedig azonnal Zhou Zishoura nyitotta.  

Az állat hátsó lábai nagyon erősek voltak. Az éles fájdalomtól felbőszült pedig azonnali támadásba kezdett. Zhou ZiShu csak várt, hogy a kellő pillanatban villámgyorsán kitérjen a támadás elől, de mintha belső ereje most éppen cserben hagyta volna. Nem volt annyi ideje sem, hogy mély lélegzetet vegyen, hogy energiáit összpontosítani tudja. 

A szörny éles fogai már vészesen közel jártak hozzá. Egyik kezével nyomást gyakorolt a mellkasára, míg a másik karját könyöknél behajlította, előre hajolt és könyökével ráütött a vadállat orrára. Zhou ZiShu hallotta, amint a szörny orra eltörik, azonban az állat nagy lendületében éles karmaival megragadta Zhou ZiShu  bal vállát, amiből azonnal vér patakzott. 

Zhou ZiShu arra a következtetésre jutott, hogy a szörnynek egyetlen gyengepontja van, az orra. Ezért figyelmen kívül hagyta a saját sérüléseit, és tenyérháttal ismét rácsapott a szörny törött orrcsontjára. A csapás olyan mértékű volt, hogy az egyenesen az állat homlokcsontjáig hatolt. Éles reccsenés volt hallható. Mire az állat 2-3 lépést visszatántorgott, majd összeesett. 

Zhou ZiShu összehúzta a homlokát és jobb kezét kinyújtva azon volt, hogy lezárja a bal vállán található akupunktúrapontot, hogy a vérzést el tudja állítani. Le akarta mosni a sebet a Sárga Forrás vizében, de amikor eszébe jutottak a vízben megbújó humanoid szörnyek, elvetette az ötletet és csak Went hallgatta.  

A vendég megszólította és megkérdezte, “Hé, belső sérülése nincs?”  

Zhou ZiShu feléje fordította a fejét és a kislányra nézett, majd higgadtan megszólalt, “Valószínűleg azért, mert nem vacsoráztam, ezért a kezeim és a lábaim gyengék.” 

Majd előre hajolt, és átölelte a kislányt, hogy fölsegítette, megveregette a hátát, majd lágyan hangon megkérdezte, “Kinek a gyermeke vagy? Miért vagy egy ilyen kísérteties helyen egyedül?” 

Wen KeXing, mikor meghallotta ezt, gúnyos arckifejezés jelent meg az arcán, “Kislány? Miért van itt egy kislány? Megkérdezhetnéd tőle miféle gonosztevő is ő? Egyáltalán jó ötlet volt őt megmenteni?” 

A kislány nem szólt semmit, csak egyenesen Zhou ZiShu karjaiba ment. 

Zhou ZiShu abbahagyta a kérdezősködést, majd így felelt Wen KeXingnek, “Erényt gyűjteni és jót cselekedni.” 

Wen KeXing tekintete lennebb csúszott, és elgondolkodva meredt Zhou ZiShu véres vállára, majd hirtelen elmosolyodott, “Zhou testvér, elfelejtetted álcázni a válladat. Látom, hogy a bőröd színe a válladon túlságosan elüt a kezed, az arcod és a nyakad színétől.” 

Zhou ZiShu megállt egy pillanatra, és rövidre zárta a dolgot, “Csak kiszáradt a naptól.” 

Wen KeXing mosolygott, “Most hallom először, hogy egy jeges izomzatú szépség bőre a napsütéstől pelyvaszínűre barnul.” 

A “jeges izomzat” hallatán, Zhou ZiShut, borzongás kerítette hatalmába, közben a kislánnyal az ölében felállt. Éppen szólni akart, amikor szemei hirtelen végigsiklottak a helyen. Valami nagyon furcsát látott. Egy kis fa kezdett el nőni a tetemből, ami a kutyaszerű vadállatból maradt. A fát narancssárgavirágok borították be, amelyek perzselően virítottak… Barackvirágok voltak. 

Wen KeXing követte az ő tekintetét, mire az ő arca is megváltozott, mintha megmeredt volna. 

Zhou ZiShunak nem volt ereje, hogy még más emberek arcváltozásaira is ügyet vessen. Kábultan meredt az egyre csak növekvő barackfára. Mintha valami ismeretlen virágillat áradt volna a levegőben. A kutyaszerű vadállat teteme már rég tovafoszlott. A barackfa virágai pedig, mintha magukba szívtak volna valami esszenciát, egyre-másra kezdtek szétpukkadozni. A fát annyira belepték ezek a virágok, hogy a virágillat azonnal belepte az egész teret. Ha kinyújtotta volna a kezét, talán meg is tudta volna érinteni a virágillatot. 

Egy személy állt a barackfa alatt. 

Egy fiatal férfi, vastag szemöldökkel és nagy szemekkel. Telt ajkai, mintha mosolyogtak volna. Vállait barackvirágszirmok borították. A férfi közömbösen kinyújtotta a karját, ajka pedig megmozdulni látszott, mintha beszélni akart volna. 

Zhou ZiShu tisztán látta őt, és megszólalt, Jiu Xiao testvér… 

Abban a pillanatban Zhou ZiShu szíve, mintha megszűnt volna dobogni, megállt. 

Hirtelen, erős fájdalom tört rá a sérült vállából. Fájdalmában váratlanul felnyögött, majd az ölében levő kislányra nézett. A kislány abban a pillanatban szélesre nyitotta a száját és erősen beleharapott Zhou ZiShu bal vállába. 

Zhou ZiShu már-már ösztönszerűen ellökte magától a lányt. A szúró fájdalom azonnal észhez térítette őt. A virágzó barackfa és az alatta levő ember, mind semmivé foszlott. Előtte, továbbra is a komor kripta állt, a földön pedig egy hatalmas, feketeszőrű szörny teteme hevert. Még mindig a föld alatt voltak, és ott volt ugyanaz a csonthalom is, amit még korábban megvizsgáltak. 

A kislány, akit az imént félredobott, egy szörnyűségeset sikolytott. Zhou ZiShu még egyszer a lányra szegezte a tekintetét, hogy jobban szemügyre vegye, mi is volt az. Most már tisztán látta, hogy egy kis szörnyeteg volt a vízből! 

A kicsi szörnyeteg kinyitotta a száját és ráüvöltött. Sóvárogva nézett Zhou ZiShu vérző vállára. Minden igyekezetével azon volt, hogy ismét beleharaphasson a húsba. Ekkor, hirtelen egy karcsú kéz nyúlt ki Zhou ZiShu háta mögül. Megfogva a szörny nyakát, azonnal el is törte azt. A szörnynek még annyi ideje sem volt, hogy küzdeni tudjon. Lábai még kapálóztak, mikor utolérte a halál. 

Wen KeXing, alig észrevehető mosollyal a szája sarkán, hanyagul félredobta a kis szörnyeteg testét, és közönyösen megszólalt, “Most már tudom, hogy a vízben levő lények miért nem jönnek ki a partra. Mert félnek, hogy megeszi őket a kutyaszerű szörny. Úgy néz ki, hogy mi ketten nem vagyunk egyedül idelent.” 

Zhou ZiShut lesújtották az események és elkeseredett mosoly ült ki az arcára, “Úgy néz ki, hogy egészen mostanáig, mást sem csináltunk, csak körbe és körbe haladtunk. Most is ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk?” 

Wen KeXing ránézett és megkérdezte tőle, “Tudsz még járni? Elvihetlek a hátamon… vagy, akár belém is kapaszkodhatsz, ha megmutatod az arcodat.” 

Zhou ZiShu szárazan felnevetett, “Köszönöm, nem szükséges.” 

Ellátta a sebét a 12-pontos lélek technikájával⁵⁹, majd elindult tovább a Sárga Forrás mentén. Hirtelen visszaemlékezett valamire, és megkérdezte, “Épp most láttam, hogy a szörny testéből fű és virág nőtt ki. Az útszéli megannyi farokfüvek⁶⁰ pedig még mindig táncolnak és énekelnek. Te mit láttál?” 

⁵⁹ 打起十二分的精神 A lélek 12 pontos ”kapacitása” – képies leírása egy személy személyiségének/lelkének. Egy energetikus lélek maximálisan 10 ponton ég. 12 pontos fordulatszámon égetni egy lelket, már-már lehetetlennek számít. A történetben arra utal, hogy Zhou ZiShunak emberfeletti energiájába került ”meggyógyítania” a vállát. 

⁶⁰ Egy növény a Polygonaceae családjából. A növény formájából kiindulva kutyafaroknak is nevezik szerte a világon, de Kínában is. 

Wen KeXing pár lépéssel lemaradva, hátulról válaszolt, “Én láttam egy baglyot. – Én mondom neked, nem jó dolog, hallani egy bagoly kacagását. Minden bizonnyal rossz előjel. Továbbá láttam még egy személyt tálkával a kezében, amiben vörös víz volt, amit végül a bagoly felborított. 

Zhou ZiShu, ezúttal nem szólt egy szót sem. Ő maga is hülyeségeket mondott, mire a másik fél is ostobasággal válaszolt. Ez így fair. 

Csak ment előre, még vissza se nézett, így nem láthatta Wen KeXing arckifejezését akkor és abban a pillanatban. – Wen KeXing arcára mosoly ült. Egy mosoly, ami, mintha odafagyott volna, hosszú-hosszú ideig nem tűnt el. Szemei üregesek voltak. Valószínűleg az út folytonos bámulástól, miközben azt leste, hogy hova lép. Út közben pedig szellemtörténeteket mesélt. 

Messze jártak már, amikor észrevette, hogy Zhou ZiShu türelmetlenül hallgatja véget nem érő szellemtörténeteit a baglyokról. Ezért, egy adott ponton, elfojtotta szavait és csak csendben követte Zhou ZiShut.