I. Kötet: Szabadon, bőséges borral járni körbe a világot

A Szögek kapcsán volt egy titok, amiről senki nem tudott, kivéve Zhou ZiShut, ebből kifolyólag meglehet, hogy ezt a titkot vele együtt fogják majd a sírba tenni.  Történetesen, ha mind a 7 Szöget egyszerre ütik be, – még ha egy olyan megalapozott erővel rendelkezik is, mint maga Zhou ZiShu – csupán egyetlen puszta lélegzete maradt volna, amivel el tudta volna hagyni a palotát. Vagy ha el is ért volna a palota kapujáig, nagy valószínűséggel még a kapuban egy hústömegként rogyott volna össze. 

De ha háromhavonta ütnek be egyet-egyet, hagyva, hogy a szervezet fokozatosan hozzászokjon, egészen addig, amíg már képtelenség lenne megkülönböztetni, a test részét képezik-e vagy sem. De még így is elkerülhetetlen lett volna a halál három éven belül. Nem beszélve arról a 18 kínzóan gyötrelmes hónapról, amit végig kellett szenvedni. Ezzel a módszerrel legalább megmaradt az ember életenergiájának a fele, tudott beszélni és járni, akár egy átlagos hétköznapi ember. 

Azt mondják, hogy ez az állandó fájdalmat okozó módszer képes az őrületbe kergetni ez embert; de Zhou ZiShu vígan könyvelte el, hogy ez a pletyka megalapozatlan. Nemcsak, hogy épelméjű maradt, hanem még soha életében nem érezte magát ennyire boldognak és békésnek, mint most. 

Azok, akiknek végül csak sikerült kilépni a szervezetből, a Mennyek Ablaka továbbra is nyomon követte minden lépésüket. Információkat gyűjtöttek arról, hogy kik voltak, mikor léptek ki, hol telepedtek le, vagy hogy éppen hova temették el őket, minden részletesen fel volt jegyezve. A szervezet olyan volt, mint egy óriási pókháló, amibe bejutni viszonylag könnyedén lehetett, de egy élethosszig tartó idő alatt sem lehet onnan kijutni. 

Akár egy fél életen át is sajnálhatják őt, de azért még volt néhány hűséges embere, akire számíthatott. 

Zhou ZiShu, a Mennyek Ablakának vezetője magasan képzett harcművészeti- és álcázási képességekkel rendelkezett, akit maga az egykori Rong-házi Uralkodó pártfogolt. Amint kilépett a tömegbe és fordult párat, képtelenség volt őt felismerni. 

És ezennel, az egykor legrettegettebb árny felszívódott a világból. Helyébe egy hajléktalan csavargó lépett, amint egy gebén ülve szalmaszálat rágcsál és népdalokat dúdol. 

Így ő lett az első, akinek valóban sikerült meglépnie ebből a rémisztő hálózatból. 

Arcán, egy nem valami különleges emberi bőrmaszkot viselt, amire véletlenszerűen kékessárga foltokat festett. Első pillantásra úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban feldobhatja a talpát. Miután vízivás közben végig mérte magát a folyóvíz tükrében, úgy érezte, hogy a megjelenése kiváltképp illik jelenlegi helyzetéhez, és minél többet nézegette az álcáját, annál inkább elégedett volt vele. Mindenféle zavartatás nélkül elemelt egy egyszerű és durva anyagból készült öltözékszettet, amit az útmentén talált, egy parasztember házánál. Levetette saját, eredeti brokát köntösét és elégette. Majd egy öreg, félig- meddig rozsdás flaskát kötött az csípőjére, ami csak félig volt szüretlen rizsborral töltve. 

Visszaemlékezett arra, hogy az utóbbi években mindig csak a palotában rejtőzve, fedőneveket használva élt, és hogy soha nem használta a saját igazi nevét odakint a világban. Ezért most esze ágában sem volt álnevet használni, és vígan vágott neki az útnak. 

Az sem érdekelte, hova fog kilyukadni. Jiangnan városa jó helynek tűnt, ezért úgy döntött, hogy oda fog utazni. Lehet, az odavezető úton majd megejt néhány rablást, hogy segítse a szegényeket, vagy hogy elüsse az időt. Elhaladt Kaifeng és Penglai mellett, majd három, kényelmesen eltöltött hónap után végre megláthatta az eléje táruló Jiangnan színkavalkádját. 

Azonnal megbújt a leghíresebb kocsma borospincéjében, újra meg újra megkóstolt minden édes kassziabort.⁴ Átadta magát a részeg kábulatnak, csak úszott a mámorban, mintha az életben nem lett volna ennél jobb napja. 

⁴ kasszia: kínai fahéjfajta 

Tíz nappal később, miután majdnem elkapták, arra a következtetésre jutott, hogy noha a bor jó volt, egy idő után állott ízűvé és egy kicsit unalmassá vált; így hát tovább állt néhány ezüströgöt⁵ hagyva maga után. 

⁵ 銀子 (yínzi) Egyfajta fizetőeszköz az ősi Kínában. 

Azután a tíz nap után látványa még rosszabb volt, mint eddig. Arca, mint egy makacs szellemé, amit fokoztak nyomorult arcvonásai. Nyeszlett alkata, bortól bűzlő ruhái, továbbá megszelídíthetetlen, madárfészekszerű haja remekül kiegészítették kolduskinézetét. 

Az egyik nap, miközben csukott szemekkel sütkérezett a napon az út szélén, egy fiatal pufók lány éppen elhaladt mellette. Majd visszalépett, rá nézett és egy rézérmét húzott elő az ingéből. Egy ideig föl-föl dobogatta a kezében levő érmét, mivel nem tudta, hova is tudná beledobni. Rövid vizsgálódás után, megkérdezte tőle, “Hé, nagybácsi⁶, merre van az edénye?” 

⁶ 大叔 (dàshū), egy általános terminus, amivel az idősebb, nem rokon férfiakat szokták megszólítani. 

A lányt azonnal elráncigálta onnan egy felnőtt rokona, mire ő azt se tudta sírjon-e vagy kacagjon. 

Évek teltek el, ismeretségi körének zöme megszűnt, egyrésze vagy halott, vagy száműzték otthonról. Mások pedig a bizalom hiánya miatt távolodtak el tőle. Zhou ZiShu  hátradőlt egy sarokban, megnyújtóztatva végtagjait, és kényelmesen sütkérezett a meleg napfényben. A helyzet iróniája mosolyra görbítette a szája sarkát. Elkezdett azon gondolkodni, hogy ennyi idő után mi is, amire ő igazán vágyik. 

Fiatalkorában, hihetetlen tehetségen tartotta magát, és mindenféle dicséretet, magasztalást csak magának akart: hogy mennyire éles eszű volt, hogy mennyire ravasz⁷ volt, hogy mennyire jó a harcművészetekben, hogy mennyire hozzáértő; mintha az emberiség legnagyobb vesztesége lett volna, ha nem próbál elérni valamit a mostani életében. De most, ahogy végig gondolta az egészet, mit is akart valójában? 

⁷ 心有九窍, szó szerint fordítva annyit tesz, mint szív kilenc képességgel, magas érzelmi intelligenciával rendelkező emberekre szokták ezt mondani. 

És mit is hagyott a háta mögött? 

Félredobta szabadságát, hogy a királyi család gátlástalan szolgája legyen; élete egy soha véget nem érő körforgás volt, ahol mindazt, amit birtokolt, azokért tettekért cserébe kapta, amiket elkövetett. Most pedig nem volt más, mint egy nincstelen senki, egy magányos ember, aki folyamatosan egy dicsőséges menekülési terven agyalt. Egy terven, amivel még, ha az életét is kockáztatja, de kijuthat onnan és visszaválthatja önmagát. El is képedet azon, hogy mennyire furfangosnak kellett lennie ahhoz, hogy egy ilyen tervet kieszelhessen és végre is hajtson. 

Hirtelen elkezdte sajnálni magát, és legőrültebb embernek érezte magát egy még őrültebb világban. 

Mennyi ideje is lehetett, amikor utoljára megengedhette magának, hogy így, üres fejjel, sütkérezzen a napon? Elképesztően lenyűgözték őt az útmenti gyalogosok, akik már-már nevetségesen igyekeztek ide s tova, akiknek arckifejezése még szorongóbb volt, mint az övé, – egy haldoklóé – aki böfögve számlálja a hátralevő napokat. 

Egy közeli kocsmából, egy fényes női hang csengett ki, “Mester⁸, nézd meg azt az embert! Ha ő egy koldus, akkor miért nincs mellette legalább egy törött edény? Ha meg nem az, akkor miért ül ott egész délelőtt tétlenül, ravasz vigyorral az arcán? Tán lehet, hogy bolond?” 

⁸ 公子 (gōngzǐ), egy terminus, amivel fiatal nemes embereket szoktak megszólítani. 

Noha Zhou ZiShu harcművészeti képességeinek csak a fele maradt meg, hallása épp olyan kiváló volt, mint egykor. A lányt egy zsúfolt, járókelőktől zajos út választotta el tőle, és közepes hangerővel beszélt, de ennek ellenére egyetlen szót sem hallott félre. 

Mielőtt esélye lett volna önmagát titokban kinevetni, egy férfihang válaszolt vissza a lánynak, “Csak sütkérezik a napon.” 

A fülnek kellemes mély hang minden egyes szót lassan és tisztán ejtett ki. 

Zhou ZiShu nem bírta megállni, felemelte a fejét. A vele szemben levő kocsma második emeletén egy csinos, lilaruház lány volt, aki épp a teraszon hajolt ki, mellette pedig egy szürke ruhába öltözött férfi ült. Ez utóbbinak sápadt arca volt, sötét szemei pedig, mintha képesek lettek volna elnyelni az összes fényt. Összességében véve nagyon egyedi, szokatlan vonásai voltak. Valójában nem is nézett ki túl emberinek. Zhou ZiShu tekintete pont akkor találkozott a szürkeruhás férfiéval, amikor épp felnézett. 

A férfi viszonozta a tekintetet mielőtt elfordította volna a fejét mindenféle arckifejezés nélkül, az előtte levő ételre koncentrált. 

Zhou ZiShu nevetésben tört ki és arra gondolt, hogy ebben a mérhetetlen sokaságban, hogyan tudott rátalálni egy bizalmasra, aki valóban megértette őt. 

A lilaruhás lány még mindig őt bámulta körös-körül a ragyogó szemeivel. Egy jó idő elteltével, mégsem tudta visszafogni a kíváncsiságát, tájékoztatta valamiről a kíséretében levő férfit, majd izgatottan leugrott az emeletről és odasétált Zhou ZiShuhoz, “Hé, koldus úr, mit szólna ahhoz, ha megvendégelném egy vacsorával?” 

Zhou ZiShu kelletlenül nézett fel rá, majd fejét rázogatva megszólalt, “Jobb szeretném, ha bort vennél nekem te jótékony kisasszony.” 

A lány kecsesen nevetett, miközben visszafordult a mesteréhez, hogy kiáltson egyet, “Mester, ez a bolond engem jótékony személynek nevezett!” 

Sajnos, a szürkeruhás férfi nem hallotta, ügyet sem vetett a lányra. Ha épp akkor szakadt volna le az ég, vagy akkor szakadt volna a föld ketté, még akkor is nagyobb figyelmet szentelt volna az ebédjének. 

A lány újból kérdezett, “Mindenki más ételt kért volna, mi annyira jó a borban, hogy annyira sóvárogsz utána? A bortól jól lehet lakni?” 

Látva, hogy a lány mennyire csinos, nem tudta megállni a viccelődést, “A bor gyönyörű hölgyeket képes odavonzani, nem tudtad?” 

A válasz meglepte a lányt, majd olyan zabolázatlan kacagásba kezdett, amitől az egész teste beleremegett, és mintha virágszirmok vették volna körül. Zhou ZiShu úgy érezte, hogy rá mosolygott a szerencse, mivel Jiangnan városa valóban tele volt szépségekkel. Miközben gyönyörködött a lányban, felsóhajtott, “Küldj egy üzenetet egy teltkarcsú szépségnek, aki majd megszánja ezt a félöreg ősz hajú embert.⁹ A fiatalabbak nem olyan kegyesek, hogy egy ilyen szerencsétlenséggel tomboljanak.” 

⁹ Két sor Liu Xiyi-nak 代悲白頭翁/Az Öregember nagy bánata című költeményéből. 

Ezen még jobban meglepődött a lány. “Hé, még te is magasrangú, skoláris emberként viselkedsz?” Leguggolt és villámsebességgel lekötötte a férfi derekáról a boros flaskát, visszaszaladt a kocsmához, majd pár perc múlva jött is vissza. 

Zhou ZiShu vissza akarta venni a flaskát, de a lány gyorsan visszahúzta azt, és mosolyogott, “Kérdezni fogok valamit. Ha helyesen felelsz, visszaadom ezt neked, sőt meghívlak még többre; de ha helytelen választ adsz, akkor ezt megmérgezem és hagyom, hogy a beleid megrohadjanak.” 

Zhou ZiShu kelletlenül elmosolyodott; mennyire kellemetlen lélek egy ilyen csinos arc mögött. Erre válaszolt, “Azt a flaskát egy másik öreg kéregetőtől nyertem el, ki tudja mennyi tetű van benne. Ha akarod, a tiéd lehet, sőt, boldogabb is lennék, ha elvennéd.” 

A lány megforgatta a szemeit, miközben hamiskásan vigyorgott, “Szóval a semmiért hoztam neked ezt a sok bort? Most irtóra dühös lettem, ezért megöllek.” 

Ez a kis ördög, gondolta magában, micsoda pazarlása a szépségnek. Végül beleegyezett, “Rendben, akkor kérdezz.” 

“Miért kéregetsz itt az utcán, ha még egy edényed sincs?” 

Zhou ZiShu meredten bámult rá. “Ki mondta, hogy bármit is kéregetek? Egyszerűen süttetem magam a napon ebben a sarokban.” 

A lány meglepődött, és önkéntelenül visszanézett a kocsma második szintjén ülő férfira. Nyilvánvaló, hogy neki is kifogástalan hallása volt, de a mozdulatai csupán a másodperc töredékéig maradtak félbe a beszélgetés hallatán. Kifejezéstelen arccal ásta vissza magát az ételbe, nem törődve semmivel. 

“Még mindig nem értem, miért éri meg a napon sütkérezni!?” – nézett fel az égre a lány értetlen arccal. 

Zhou ZiShu megrázta a fejét mosolyogva, majd felállt, megfogta a lány kezét gyengéden és ügyesen és gyorsan visszacsente a flaskát. A lány felkiáltott, “Ááááááááááááááááááá.” 

“Ahhoz, hogy megértsd, előbb siess és egyél annyit, hogy legyen elég energiád felnőni. Én egy olyan ember vagyok, akinek finom homok van a torkába temetve. Az iváson kívül csak ehetek és az ítéletnapot várom. Mihez is kezdenék én a nap nélkül? Erre egy huzamban lenyelte a flaska bort és csettintett a szájával, “Remek bor! Sok köszönet érte, kisasszony!” – majd megfordult és elment. 

A lány, ösztönösen Zhou ZiShu után nyúlt és megragadta. A lilaruhás lány egész jónak találta a saját kung fuját, de ki tudta, hogy ő jónak találta. De a férfi, akit megragadott, egy szempillantás alatt kifordult az ujjai alól. És a következő pillanatban már csak a hűlt helyét lehetet látni. A koldus seperc alatt szívódott fel a tömegben, ahonnan már képtelenség volt újra megtalálni.  

A lány éppen utána eredt volna, amikor az emeleten levő férfi halkan megszólalt, “Ah-Xiang¹⁰, még ha a képességeid nem is érnek odáig, nem tudtam, hogy a látásod is rossz. Ne hozd magadat ennél is kínosabb helyzetbe.” 

¹⁰ 阿 (ā) Ah- előtag egy kedveskedő forma két személy között, akiket szorosabb kapcsolat fűz össze; a karakter keresztneve csak Xiang. 

Hangja alig volt erősebb a suttogásnál, mindenféle erőltetés nélkül, mégis a hang eljutott a második emeletről, át a zsúfolt utcán, egészen a lány füleibe. A lány elcsüggedtnek látszott, nem mert több hirtelen döntést meghozni a mestere előtt. Egy pillanatra visszanézett a járókelőkre, mielőtt visszatért volna a kocsmába.  

Ezalatt, Zhou ZiShu a flaskájával a kezében imbolygott az útján, bármerre, akármerre. Jiangnan híres volt a megannyi csatornájáról, de amint épp átkelt egy kisebb hídon, magára nézett a víz tükrében és kissé lehangolónak találta az igazságot. Elkönyvelte, hogy semmilyen fogadóban nem látnák szívesen, így a folyópart mentén haladva kiért a városon kívülre. A folyón több halászhajó volt, amelyek alkalom adtán kompként is szolgáltak az átutazók számára. 

Tavasz volt, így a csónakok mind tömve voltak a tájban gyönyörködő utasokkal. Nagy nehezen, de végül talált egy halászt, aki a csónakjával ki volt kötve a partra. 

Ez a feketeárbócos hajó közvetlen már elfoglalt csónakok mellett volt; valóságos rejtély volt, hogy mennyire nem volt dolga ennek az egynek. A parton, a halász kényelmesen heverészett a padon, miközben szunyókált, arcát szalmakalap borította. A kalap alól csupán az öreg őszes haja látszódott ki. Zhou ZiShu nem szólította meg az öreg halászt. Csak odaült melléje és várta, hogy felébredjen. 

De néhány perccel később, az öreg halász már képtelen volt tovább aludni. Félre rántotta a szalmakalapját az arcából, mérgesen dühöngött, és ellenségesen bámult az ifjúemberre. “az Isten verje meg! Nem látod, hogy kibaszottul alszom?” – átkozódott. 

Zhou ZiShut ez egyáltalán nem sértette, “Hé üreg, akarsz egy üzletet?” 

A halász ismét káromkodott, “Te kis szaros, a szádat beszédre, vagy fingásra használod? Bökd már ki, ha a csónakot akarod használni!” 

Felállt, kinyújtózott, majd lepallta a hátsóját. De, amikor látta, hogy Zhou ZiShu még mindig ül, robbanásig megtelt méreggel. “Mi van, most meg oda vagy ragasztózva a földhöz?” 

Zhou ZiShu pislogott, hirtelen megértette, hogy ez a csónak miért volt tétlen a többihez viszonyítva. Felállt és követte az öreget zsémbesen. “Öreg Zhang, van valamid enni? Nem bánom, ha maradék rizs is.” kérdezte szégyentelenül az öreg halász két heves átkozódása között. 

“Még egy átkozott éhező szellem¹¹, ami reinkarnálódott, mi?!” és köpött egyet. 

11 Olyan emberek szelleme, akik haláluk előtt bűnt követtek el; a pokolra vannak ítélve és mindig éhesek.

Előkotort egy lepényt, amin nyilvánvaló harapásnyomok voltak, és a fiatalabbikhoz dobta. Zhou ZiShu felkacagott, és nemtörődöm módon nagyot harapott a lepénybe, miközben fellépett a hajóra. 

A halász elkezdett evezni. “Bassza meg,” és dühöngő pillantásokat vetett Zhou ZiShura.