Ez a nap pontosan olyan volt, mint az a többezer nap, ami ezt megelőzte. 

A kakas néhány kukorékolása után, Qingshui városában az utcák fokozatosan megteltek emberszóval. Öreg Mu, a Megújulás Csarnokából, idejekorán elindult bárányhúst venni a mészárostól. A portán pedig két ifjú legény szorgoskodott, miközben az üzlet hajnali nyitására készültek. Wen XiaoLiu doktor, míg egyik kezében egy tál bárányhúslevessel, addig a másikban egy lepénnyel, a hátsó udvar küszöbén kuporgott és hangos szürcsölés közepedte habzsolt. A kékkőlépcsőn túl, egy 2,5 hektárnyi lejtős termőföld terült el, ami gyógynövényekkel volt beültetve. Lennebb haladva a földet kettészelő kékköves ösvényen, egy nem túlságosan széles folyó található. Napkeltekor, a folyó felszínére ülepedő sűrű vízpára, az aranyló napsugarak, a folyó két oldalán nyíló vadvirágok, és a fel-alá bukázó vízimadarak, igazán festőivé varázsolják a tájat. XiaoLiu egy darabig a tájat nézte, aztán azon kezdett el töprengeni, hogy Milyen kövér az a hattyú! De jó lenne kettőt megfogni és megsütni belőle. 

Miután végzett a forró levessel, a koszos tálat a küszöb melletti favödörbe tette. A vödörben már halomban álltak koszos tálak, így XiaoLiu fogta a favödröt, kisétált az udvarról és a folyóhoz ment, hogy elmossa őket. Valamiféle sötét árnyék lapult a folyó melletti bokrok között, de nem tudta világosan kivenni, hogy miféle madár volt az. Wen XiaoLiu letette a favödröt, aztán felkapott egy követ és elhajította. A kővel eltalálta a fekete árnyékot, de az nem rebbent fel onnan. 

Wen XiaoLiu megdöbbent. Mikor fordult elő, hogy minden dobásom így célba találjon? Néhány lépéssel közelebb ment, körülnézett, de nem egy madarat látott, hanem egy embert. Wen XiaoLiu azonnal megfordult, visszament a partra és mosogatni kezdett. Úgy tett, mintha nem is egy holttestnek kinéző valami lett volna egy-két lábnyira tőle.  

Wen XiaoLiu mosogatás közben panaszkodni kezdett, “Még ha most tisztára is mossa őket az ember, ebédkor újra koszosak lesznek. Mi érteleme minden alkalommal kimosni őket, ha előbb-utóbb így is, úgy is összemocskolódnak? Mindaddig, amíg csak a saját táladból eszel, és nem koszolod össze, akkor naponta csak kétszer kellene kimosni őket.” 

Wen XiaoLiu még az ágyán levő paplant sem hajtotta össze soha. Úgy gondolta, ha reggel összehajtogatja, akkor este ismét szét kell bontania és egymagának kell megküzdenie vele. Mi ebben olyan különös? Így a paplanját természetesen soha nem fogta össze, de az étkező tálját ki kellett mosnia, máskülönben Öreg Mu levesmerő kanállal ütlegelte volna el. 

XiaoLiu morogva kiöblítette az összes tálkát még egyszer, majd a feltételezhetően elmosott tálakkal teli vödörrel a kezében elindult visszafele. De még egy árva pillantást sem vetett a szeme sarkából azokra a bokrokra. 

Qingshui városban az emberek, több holttestet láttak, mint ahányszor az odakint élők valaha ettek. De még a gyerekeket sem hatotta meg. 

Habár a Megújulás Csarnoka nem számított egy nagy orvosi klinikának, de Wen XiaoLiu jó volt a meddőségben szenvedő nők kezelésében, továbbá tíz orvosi kezelésre szoruló személyből, hatot-hetet biztosan el tudott látni, szóval az orvosi rendelő, mint üzlet, nem ment rosszul. Délben, félnapi foglalatosság után, Wen XiaoLiu jobbra-balra ringatta magát a székében, majd hátra ment a hátsó udvarba. 
 
Az udvaron Mazi éppen gyógynövényeket válogatott. Az udvar bejáratára mutatott és azt mondta: “Az imént egy koldust láttam. Odadobtam neki egy fél lepénydarabot.” 

XiaoLiu bólintott és nem szólt semmit. A konyhában naponta csak kétszer gyújtottak be, reggel és este, így délben nem volt meleg leves. XiaoLiu ezért egy darab lepényt vett el, a merőkanállal hideg vizet merített a víztartályból, majd a küszöbön guggolva enni kezdett. Evés közben pedig kinézett az udvaron kívülre. 

Néhány méterrel arrébb egy ember feküdt a földön. Ruhája rongyos volt, kócos haja az arcába lógott, és sár borította mindenütt. Semmi mást nem lehetett kivenni belőle, csak azt, hogy ember. 

XiaoLiu összehúzta a szemét, és egy hosszú, sáros nyomvonalat pillantott meg, amit már rég felszárított a nap. A nyom, a koldus oldalától, egészen a folyóparti bokrokig vezetett. XiaoLiu felvonta a szemöldökét, aztán kortyolt egyet a hideg vízből és lenyelte a száraz lepényfalatot. 

A szeme sarkából látta, hogy a fekete árnyék megmozdul a földön, és XiaoLiu a koldusra nézett. Mazi dobása meglehetősen pontos volt, a fél lepény épp a koldus mellé esett. De úgy tűnt, még annyi ereje sincs, hogy kinyújtsa a kezét, és egyértelmű volt, hogy soha nem próbált meg érte nyúlni. XiaoLiu csak a lepényt ette és közben őt nézte. Hosszú idő múlva, miután befejezte a lepényt, az ingujjával megtörölte a száját, összecsapta a kezeit és visszadobta a merőkanalat a víztartályba. Majd miközben egy dallamot dudorászott, elment a rendelőből. Sötétedéskor, amikor XiaoLiu visszajött, mindenki leült az asztal mellé és élénken vacsorázni kezdtek. 

Miután XiaoLiu befejezte a vacsorát, kézfejével megtörölte a száját, majd kézfejét a ruhájához kente. Vissza akart menni a házba, de valami különös véletlen folytán megbotlott, ezért sarkon fordult és hátratett kézzel kisétált az udvarról. “Liu ge, mi akarsz csinálni?” – kérdezte Mazi. 

“Megyek, sétálok egyet, hogy jobban emésszek.” 

XiaoLiu egészen a folyópartig sétált és közben egy dallamocskát dúdolt. Amikor kis léptekben haladva elindult visszafele, a fél darab lepénnyel a talpa alatt, megállt a koldus mellett. XiaoLiu leguggolt, “Ráléptem a lepényedre, milyen kártérítést akarsz?” 

A koldus egy szót sem szólt. XiaoLiu felemelte a tekintetét az égre. A Hold az első negyedben volt, és úgy lógott hidegen a láthatáron, mint a Mennyek egyetlen érintése, hogy kigúnyolják ez a világot. 

Kis idő múlva, XiaoLiu kinyújtotta a kezét és felkapta a koldust. Egy férfi volt az, magas testalkattal, de olyan sovány volt, akár egy bot. Egyáltalán nem volt nehéz, sőt, meglehetősen könnyűnek találta. XiaoLiu, miközben a karjaiban tartotta, berúgta a kaput és belépett az udvarra, “Öreg Mu, menj és forralj vizet. Mazi, Chuanzi, gyertek és segítsetek nekem.” 

Amikor az udvaron nevetgélő és egymás között kérkedő három ember meglátta őt, egyáltalán nem lepődtek meg, hanem azonnal megtették, amit meg kellett tenniük. 

XiaoLiu letette a koldust a kanapéra, majd miután Mazi behozta a meleg vizet és meggyújtotta az olajlámpást a szobában, megparancsolta neki, “Mosd meg és adj neki egy kis forró levest. Ha pedig bármilyen sérülése van, akkor lássátok el.” 

Éppen, hogy kilépett az ajtón, amikor Mazi sikoltását hallotta meg. XiaoLiu azonnal visszafordult, de Mazi fehérre sápadt arcát pillantotta meg, és olyannak tűnt, mint aki szellemet látott volna. Mazi remegő hangon azt mondta, “Liu ge, gye… gyere és nézd meg. Ez az ember, attól tartok, nem fogja túléli.” 

XiaoLiu közelebb lépett és odahajolt, hogy megnézze. A férfi egész arca lila zúzódásokkal volt tele, és olyan dagadt volt, akár egy disznófej, arcvonásai egyáltalán nem voltak kivehetőek. Hatalmas feje és pálcavékony teste, amelyen még 50 g hús sem volt, ijesztő látványt nyújtott.  

XiaoLiu feltépte rongyos ruházatát, vagy inkább nevezzük rongycafatoknak? A férfi testét egymást keresztező hegek borították, köztük ostornyomok, szúrt sebek és égési sérülések. A mellkasán még egy nagy, elfeketedett bőrterület is volt, amit nyilvánvalóan billogvas hagyott hátra. Mivel a testen semmi hús nem volt, bordái jól kirajzolódtak, így az égett bőr lazán lógott rajtuk. 

XiaoLiu aztán felemelte a karját. Ujjairól az összes körmöt kihúzták, majd ujjait vízbe áztatták, amitől még jobban megduzzadtak és véreztek. XiaoLiu óvatosan leengedte a karját és a lábait is megvizsgálta. Megállapította, hogy a jobb sípcsontja eltört, mind a 10 lábujj körmét ugyanúgy kihúzták, és több véres lyuk volt a talpán, amelyeket nyilvánvalóan hosszú szögekkel okoztak. Habár Mazi és Chuanzi hozzászoktak a sebesültek látványához, de ezúttal mégis hidegrázásuk támadt. Nem tudták megállni, hogy ne tegyenek két lépést hátra, és hogy ne fordítsák el a tekintetüket. Még csak annyi bátorságuk sem volt, hogy ránézzenek. Wen XiaoLiu azonban nagyon nyugodt volt és higgadtan megparancsolta, “Készítsd elő a főzetet.” 

Mazi magához tért és azonnal elrohant a gyógynövény főzetért. Azt akarta mondani, hogy ő majd kitisztítja a sebeket, de tényleg nem volt bátorsága szembenézni ezekkel a sérülésekkel. Úgy tűnt, XiaoLiu tudta, hogy nem számíthat rájuk, ezért egyetlen szó nélkül a saját kezébe vette a dolgokat. Egy tiszta és puha törlőkendőt mártott a főzetbe, majd gondosan végigtörölte a férfi testét. Valószínűleg, hogy a sebeiből származó erős fájdalom volt az oka, a férfi az eszméletéhez tért, de a szemhéján lévő sérüléstől, még a szemét sem tudta kinyitani, csak az ajkát szorongatta erősen. 

XiaoLiu lágyan így szólt, “A nevem Wen XiaoLiu, de hívhatsz XiaoLiunak. Csak egy kezelőorvos vagyok, segítek kitisztítani a sebeid. Ha fájdalmat érzel, akkor csak kiálts.” 

De mialatt XiaoLiu megtörölte a felsőtestét, egyetlen hangot sem adott ki, mindössze izzadságcseppek jelentek meg a homlokán és a halántékán. Talán csendes türelmének köszönhetően, XiaoLiu szíve mintha valóban meglágyult volna, és tiszteletének jeléül, egy zsebkendővel finoman letörölte a verejtéket a homlokáról és a halántékáról. Ezután XiaoLiu lassan elkezdte lefejteni a nadrágját, mire a férfi teste enyhén megrezzent. Csontvelőig ható önmegvetést érzett, de kénytelen volt úrra lenni rajta. 

XiaoLiu azt akarta, hogy lazítson, ezért tréfásan azt mondta: “Férfi létre még mindig félsz, ha valaki leveszi a nadrágodat?” Miután levette a nadrágját, XiaoLiu elhallgatott. 

A comb külső oldalától kezdve, a csípőn át, egészen fel a derekáig, különböző hegek voltak, de ezek még csak említésre sem voltak méltók a comb belső oldalán lévő kínzásokhoz képest. A férfi belső combján darabokra szabdalták a bőrt. 

A térdétől egészen a combtőig, mivel voltak ott régebbi és újabb hegek is, melyek színe hol sötétebb, hol világosabb volt, úgy nézett ki, mint egy foltozott rongydarab, ami felettébb szemet szúró volt. A személy, aki a kínzást végezte, rendkívül jól ismerte az emberi test határait, és tudta, hogy ez a terület az ember legpuhább és legérzékenyebb része. Akárhányszor levágtak egy bőrdarabot, rendkívüli fájdalommal járt, de nem halt bele. XiaoLiu elrendelte: “Hozzatok szeszt, gyertyát, ollót, csontkaparót, síneket, kötözőszalagokat és kenőcsöket…” 

Chuanzi össze-vissza szaladgált, Mazi pedig oldalról asszisztált, de tekintetével, amennyire csak lehetett, kerülte a férfi testét. 

XiaoLiu, amikor meglátta a Chuanzi által hozott különféle kenőcsöket, összehúzta a szemöldökét és azt mondta, “Menj a szobámba és hozd ide a bőrönd legaljába rejtett gyógyszeres üvegeket.” 

Chuanzi szemén, mintha vonakodás villant volna át. Egy pillanatig habozott, aztán megfordult, hogy előkeresse azokat. 

XiaoLiu kézmozdulatai egyre gyengédebbek lettek, és csak a sebek megtisztítására koncentrált. De bármennyire is igyekezett óvatos lenni – sokféle sebről lévén szó – néhányról le kellett kaparni a rothadó húst, néhányról pedig az elhalt bőrt kellett levágni. Ráadásul a sípcsontját is ki kellett egyenesíteni. 

XiaoLiu érezte, ahogy a férfi teste megremeg az erőteljes fájdalomtól, de a férfi továbbra is behunyt szemekkel csak az ajkát harapta szorosan és csendben tűrt. Meztelen és összetört testét a megaláztatás sebhelyei borították, de a testtartása így is nemes, üde és makulátlan volt. 

XiaoLiu teljesen el tudta képzelni, hogy pont ilyen lehetett akkor is, amikor megkínozták. A megalázott személy, valójában több méltósággal rendelkezett, mint az, aki őt megalázta. A kínzást végrehajtó személy minden bizonnyal tele volt frusztrációval. Talán emiatt még kegyetlenebbé és még könyörtelenebbé vált. Két-három órával később XiaoLiu éppen befejezte az összes seb kitisztítását. A homlokáról csorgott a víz, majd fáradtan azt mondta: “Traumagyógyszert.” 

Mazi kinyitott egy üvegcsét, amiből friss illat terjedt szét a levegőben. XiaoLiu aranyszínű krémet mártott ki belőle az ujjaival, majd az arcától kezdve, apránként elkezdte felvinni a férfi testére. 

A hideg kenőcs enyhítette a fájdalmat, és a férfi ajka kissé elernyedt. Az ajkán levő vérfoltok csak ekkor váltak láthatóvá. XiaoLiu egy kis kenőcsöt mártott az ujjára és a szájára kente, de a férfi hirtelen összezárta az ajkait, és XiaoLiu ujja a szájában rekedt. Az ajka és a nyelve közötti nedves és lágy felület volt az egyetlen puha rész, amit XiaoLiu megérintett rajta ma este. 

Mire XiaoLiu döbbenten megdermedt, a férfi már kinyitotta a száját, és XiaoLiu visszahúzta a kezét. Majd gyengéden felemelte a karját, és apránként felvitte rá a kenőcsöt. 

Újabb fél órába telt, mire a férfi egész testét bekenték gyógykenőccsel és bekötözték a sebeit. 

Ezután Wen XiaoLiu egy tiszta paplannal betakargatta és suttogva azt mondta, “A következő napokban többször rá kell néznem a sebeidre, ezért még nem öltöztetlek fel. Nem kell aggódnod, egyetlen nő sincs az udvarunkban. Ezért, még akkor is ha véletlenül meztelenül sétálsz az udvaron, senki sem kérheti rajtad számon, hogy feleségül vedd.” 

Mazi és Chuanzi, felnevettek. Wen XiaoLiu elkezdte sorolni a recepthez való hozzávalókat, “Harminc gramm pisztricgomba , huszonöt gramm liliomfű…” Mazi arra koncentrált, hogy észben tartsa őket, és rohant, hogy összeszedje a gyógynövényeket. 

Wen XiaoLiu felnézett az égre, és úgy becsülte, hogy van még egy órányi ideje az alvásra. Lehajtotta a fejét, de szeme megakadt a férfi koszos haján. Összehúzta a szemöldökét és odahívta Chuanzit, “Chuanzi, hozz forró vizet, tálat és favödröt.” XiaoLiu a kanapé végébe ült, egy üres mosdótálat tett a lába mellé, majd felemelte a férfi fejét, az ölébe tette és elkezdte mosni a férfi haját. 

Chuanzi zavartan így szólt: “Liu ge, holnap neked még beteglátni is kell menned. Inkább menj aludni. Ezt a munkát én is meg tudom csinálni.” 

XiaoLiu gúnyosan elmosolyodott és azt mondta, “A te nehéz kezeiddel és lábaiddal, félek, hogy újra felsértenéd a sebeket, amelyeket oly nehezen tisztítottam ki, és még a végén elpazarolnád nekem az egész éjszakai kemény és fáradságos munkámat.” 

“Inkább csak cseréld ki a vizet.” XiaoLiu kézmozdulatai rendkívül gyengédek voltak. Lepényfa magot vett a kezébe, habot préselt ki belőle és apránként bedörzsölte vele a férfi haját. Miután alaposan végigsúrolta, meleg vizet merített egy merőkanállal és óvatosan leöblítette a hajgyökerek mentén. Miután az összes sár- és vérfolt lemosódott, fogott egy ollót és közelebbről megnézve levágta a károsodott hajat. 

Miután végzett a hajmosással, ujjaival végigtapogatta a fejét, és föléje hajolt, hogy közelebbről is ellenőrizze. XiaoLiu érezte, amint a férfi teste megfeszül, ezért elmagyarázta, “Csak azt akartam látni, nincs-e sérülés a fejeden.” 

Szerencsétlenségére, de ugyanakkor a szerencséjére is, azok, akik a különféle kínzásokat hajtották végre rajta, hogy még a legcsekélyebb fájdalmat is átérezze, éppen ezért nem tettek semmi ártalmasat a fejére. 

XiaoLiu nem mert erőt kifejteni, inkább többször cserélt kendőt, mielőtt megszárította volna a férfi haját. Attól is félt, hogy a fésű túlságosan is meghúzná és fájdalmat okozna neki a sérüléseiben. Ezért XiaoLiu széttárta mind az öt ujját, és akár egy nagy fésű, enyhén kiegyengette a haját. Végül pedig Chuanzival tiszta párnát hozatott, és visszatette a fejét a kanapéra. 

Már hajnalodott, amikor XiaoLiu kisétált a szobából, hideg vízzel megmosta az arcát és reggelizés közben azt mondta Mazinak, aki az ablak alatt éppen gyógyszert főzött, “A következő néhány napon, nem kell a bolt ügyeivel foglalkoznod, hanem róla kell gondoskodnod. Lepényt még ne adj neki, hanem párolj egy kis enyhén darált húslevest, adj hozzá néhány zöldséget és etesd meg vele. Jaj, és ne felejtsd el hagyni kihűlni a levest, mielőtt odaadnád neki.” XiaoLiu befejezte az evést, felvette a gyógynövényes kosarat és elment a klinikára. 

Mazi így szólt a kanapén fekvő emberhez az ablakon keresztül: “Koldus, Liu ge az egész éjszakát azzal töltötte, hogy megmentsen téged, de még az összes életmentő gyógyszerét beadta neked. Éppen ezért mindent meg kell próbálnod, hogy életben maradj.” Délután, amikor XiaoLiu visszatért, álmosnak és fáradtnak érezte magát. Felső és alsó szemhéjai megküzdtek azért, hogy nyitva maradjanak. 

Egy vadkacsát dobott a földre, majd odament a tűzhelyhez, merített egy tál forró levest, lepényt aprított bele, leült a tűzhely mögé és habzsolva enni kezdett. Tészta dagasztás közben Öreg Mu így szólt, “Mazitól hallottam annak a férfinak a sérüléseiről.” 

Wen XiaoLiu épp egy korty levest szürcsölt fel és azt mondta: “Üm.” 

“Mazi és Chuanzi képtelenek felismerni, de te legalább meg kellett tudd állapítani, hogy ő egy istenség, és határozottan nem olyan alsórendű istenség, mint te meg én.” 

Wen XiaoLiu, anélkül, hogy egy szót szólt volna, megitta a maradék levest. 

“Az emberöléshez egyetlen fejbólintás is elég. Az ilyen sérülések mögött mindig valamilyen ok húzódik meg. Azok, akik olyan embert mentenek meg, akit nem szabadott volna megmenteni, csak saját maguknak keresik a halált.” 

XiaoLiu rágcsálás közben azt mondta: “Fogd azt a kacsát, pucold meg, sózd meg egy kicsit, de más fűszereket ne adj hozzá és lassú tűzön párold meg.” 

Öreg Mu egy pillantást vetett rá, és közömbös arckifejezésének láttán, titokban felsóhajtott, “Tudom.” 

Miután XiaoLiu befejezte az evést, megkérdezte Mazitól: „Evett ma?” 

Mazi lehalkította a hangját és azt mondta, “Úgy hiszem, hogy a torkában is súlyos sérülése lehet. Sem a gyógyszert, sem húslevest nem tudta lenyelni.” 

XiaoLiu bement a házba és egy tál kihűlt gyógyszert pillantott meg az asztalon. Felsegítette a koldust és azt mondta, “Visszajöttem, felismered a hangomat? XiaoLiu vagyok, és most bevesszük a gyógyszert.” A férfi kinyitotta a szemét és ránézett. Kicsivel erősebb volt, mint a tegnap, és a szemeit is ki tudta nyitni valamennyire. 

XiaoLiu adott neki a gyógyszerből, ő nehézkesen nyelt egyet, de olyan volt, mintha egy gyereket etetett volna, szinte az egész kifolyt a szája sarkából, és a férfi lehunyta a szemét. 

XiaoLiu halkan megkérdezte, “A torkodat is megkínozták?” 

A férfi alig észrevehetően bólintott. 

XiaoLiu így szólt, “Hadd mondjak el egy titkot. Alvás közben még mindig csorog a nyálam. Egyszer azt álmodtam, hogy sült csirkét eszem, még a párnám fele is nedves lett. Erre a problémára nincs gyógymód.” 

“De a tiéd csak átmeneti. Mindaddig, amíg a páratlan orvosi tehetségemmel itt vagyok, garantálhatom, hogy néhány napon belül rendbe jössz.” XiaoLiu a kanapé oldalára ült, a karjaiba emelte a férfi felső testét, majd merített egy fél kanállal és cseppekként a férfi szájába adagolta a gyógyszert. 

A férfi együttműködött vele, habár nagy erőfeszítésébe került, de lenyelte, és úgy itta meg a főzetet, hogy egyetlen csepp sem hullt a földre. Cseppről cseppre és nyelésről nyelésre haladva, több mint fél órába telt, mire a gyógyszeres tál kiürült, de XiaoLiu valójában megitatta vele az egészet. 

A férfi, mintha több tucat mérföldet futott volna, fejét izzadság borította és teljesen kimerült. XiaoLiu fogott egy zsebkendőt és letörölte az izzadtságát, “Először pihenj egy keveset. Ha pedig a kacsaleves elkészült, még eszünk abból is.” 

Amikor XiaoLiu kijött egy üres tállal a kezében, Mazi, Chuanzi és Öreg Mu sorban álltak, és mindannyian úgy néztek rá, mintha szellemet láttak volna. XiaoLiu rájuk bámult és megkérdezte, “Mit néztek?” Chuanzi azt mondta, “Több figyelmet igényel, mintha egy újszülöttről kellene gondoskodni. Azok, akik nem tudják, még azt fogják hinni, hogy te vagy az anyja.” 

“Menj a fenébe! Te vagy az anyja!” – repült fel XiaoLiu és fenéken rúgta Chuanzit. 

Chuanzi eltakarta a fenekét és villámgyorsan elszaladt. Mazi és Öreg Mu arckifejezése újra a megszokottá vált, és Öreg Mu azt mondta, “Ez még mindig az igazi XiaoLiu, nem pedig valaki, aki XiaoLiunak adja ki magát.” Mazi mellkason veregette magát, ezáltal fejezve ki végső megkönnyebbültségét. 

XiaoLiu ásítozás közben azt mondta Mazinak, “Menj és csukd be az ajtót. Ma nem fogadok több beteget. Előbb szundikálok egy keveset. Szólj, ha kész a kacsaleves.” 

Mazi azt akarta mondani, hogy ő meg tudja etetni, de miután végiggondolta az iménti gyógyszeretetés jelenetét, úgy érezte, hogy ez még a hímzésnél is aprólékosabb munka, és ezt már tényleg nem tudja megcsinálni. 

Miután a kacsaleves megfőtt, Mazi elment, hogy bekopogtasson XiaoLiu ajtaján, aki lustán és nyújtózkodva jött ki a szobájából. XiaoLiu bement a férfi szobájába. Csakúgy, mint a korábban beadott gyógyszer, több mint fél órát vett igénybe, mire a férfi meg tudott inni egy fél tál pépesített kacsalevest. 

Miután hagyta fél órán át pihenni a férfit, XiaoLiu bekente a tenyereit kenőccsel és felkészült a férfi akupunktúrás pontjainak a masszírozására. 

„Túl… túl hosszú ideig voltál ott bent, és néhány izmod sorvadásnak indult. Fájni fog, de ez a fajta stimuláció segíteni fog a gyógyulásban.” A férfi lehunyta a szemét és enyhén bólintott a fejével. 

XiaoLiu elvigyorodott. Annyiféle kínzás elviselése után, ezek a fájdalmak már valóban semminek számítottak, de miközben masszírozott, folyamatosan beszélt, ezzel próbálva meg elterelni a figyelmét. “Ma, amikor beteglátni voltam, elmentem egy ház mellett, aminek fehér falai és fekete cserepei voltak. A ház előtt egy lilaakác állt, aminek törzse még a karomnál is vastagabb volt. Lila és kék virágok nyíltak rajta és beborították az egész falat. Amikor fújt a szél, az akácvirágok csakúgy hulltak róla, mint a záporeső. Miközben néztem és néztem, a gondolataimban elmerülve azon töprengtem, vajon miért olyan hanyag ez a család. Azt mondtad, hogy az akácvirággal töltött párolt lepény mennyire finom, akkor miért hagyják a földre hullni a virágokat…” Eközben, a házon kívül, Mazi így dünnyögött Chuanzinak, “Szerintem a Liu ge nem fogja többé megengedi, hogy a koldusról gondoskodjak.” A koldus megtört és törékeny testét megdöbbentően utálatosnak és csúnyának találta, hogy többé még megérinteni sem igazán akarózott. 

Épp, ahogy Mazi várta, XiaoLiu többé nem kérte meg Mazit, hogy gondoskodjon a koldusról. XiaoLiu, a gyógyszer etetésétől kezdve, a test letörléséig és kenőccsel való bekenéséig, mindent egyedül csinált. 

Egy hónappal később, a koldus torkán levő seb begyógyult, és elkezdett tudni önállóan nyelni. Azonban minden szokássá vált. Minden nap, amikor eljött a gyógyszerbeadás és etetés ideje, Mazi megszokta, hogy a tállal a kezében kiáll az udvarra és az előcsarnok felé kiáltva azt mondja, “Liu ge…” Ilyenkor XiaoLiu a lehető leggyorsabban ellátta a beteget és visszasietett a hátsó udvarba. 

Több mint fél év elteltével, a férfi testén levő sérülések fokozatosan begyógyultak. Habár a kezén és a lábán lévő körmök még nem nőttek ki teljesen, de a víz már nem okozott fájdalmat neki. Ezért XiaoLiu többé már nem segített lemosni a testét, hanem fürdőkádat készített neki, hogy alapos fürdőt vegyen. 

XiaoLiu több mint fél éves gondozása után, habár a férfi nem volt olyan sovány, mint korábban, de még mindig nagyon könnyű volt. Miközben XiaoLiu felemelte, ezt motyogta, “Egyél többet, fájnak tőled a csontjaim.” 

A férfi lehunyta a szemét és nem szólt semmit. Mindvégig ilyen volt. Valahányszor XiaoLiu megérintette a testét, ő mindig lehunyta a szemét és szorosan összeszorította az ajkát. 

XiaoLiu megértette, hogy miután átélte ezeket a fizikai kínzásokat, ösztönösen elutasította a fizikai érintkezést, és minden egyes alkalommal kínlódott, hogy visszafogja magát. 

XiaoLiu a kezébe tette a vászontörlőt és halkan így szólt, “Egyedül is megmoshatod magad, de mivel körmeid még nem nőttek ki egészen, ne fejts ki túl sok erőt.” 

XiaoLiu pedig tőle nem messze leült, miközben rágcsálni kezdett. Mellette maradt. 

Talán azért, mert a testén levő minden egyes visszataszító sebhely a megaláztatás jele volt a számára, a férfi félig felemelve tartotta a fejét, majd közömbösen lehunyta a szemét és nem nézett a testére. Csak fogta a vászontörlőt és oda-vissza dörzsölgette magát a nyakától a mellkasáig. Aztán a mellkasáról lassan lecsúszott a hasára, onnan pedig fokozatosan a lábai közé hatolt. 

XiaoLiu szeme végigkövette kezének ide-oda történő mozgását, de ennek láttán, hirtelen elfordította a fejét, és szaporábban kezdte el harapdálni a kacsanyakat, csattogó hangot adva ki. 

A férfi kinyitotta a szemét és XiaoLiura nézett. Az ablakon beszűrődő napfény közvetlenül XiaoLiura vetült. Arca vörös, de ugyanakkor kristálytiszta volt a napfény alatt, akár egy gyönyörű jáde, melyen halvány pír fut végig. 

XiaoLiu megvárta, amíg a férfi befejezi a mosakodást, majd átkarolta és kiemelte a kádból, mivel a lábai még nem gyógyultak meg teljesen. XiaoLiu általában segített neki felöltözni, de ma kivételesen csak letette a kanapéra és azonnal elengedte. 

A férfi lesütötte a szemét. Egyik kezével a kanapéra támaszkodott, a másikkal pedig a derekához szorította a fürdőköpenyét. Ujjai soványak voltak és meglehetősen hosszúnak tűntek. Újonnan kinőtt körmei áttetszőnek hatottak rózsaszínes és lágyfehér árnyalatban. 

XiaoLiu lehajtotta a fejét és a keze mellé tette a ruháit, “Akkor, meg… megpróbálhatod egymagad felvenni őket, de ha nem megy, szólj.” 

XiaoLiu sietve kiment és az ajtó előtt állva hallgatózott egy darabig. Susogást hallott, és úgy tűnt, mintha minden rendben lett volna, így aztán elment. 

Chuanzi éppen a gyógynövényeket válogatta, amikor meglátta XiaoLiut, és megkérdezte, “Több mint fél éve nem hallottam beszélni, tán lehet, hogy bolond?” 

Mazi keményen pofon vágta Chuanzit, “Ne beszélj hülyeségeket!” Ilyen kegyetlen kínzások után, már az is csodálatra méltó, hogy életben maradt. Ilyen akaraterő mellett, kizárt, hogy bolond legyen. 

Mazi halkan megkérdezte, “Megsérült a torka és azért nem tud beszélni?” 

“Már megvizsgáltam a torkát és valóban van némi sérülés a torkában. A beszédhangja meg fog változni, de tudnia kell beszélni.” – válaszolta XiaoLiu. 

“Akkor jó.” – mondta Mazi boldogan. 

XiaoLiu így szólt, “Ami a sérüléseit illeti, függetlenül attól, hogy láttátok vagy sem, a jövőben még említést sem tehettek róla.” 

Chuanzi felemelte a kezét és azt mondta, “Én egyáltalán nem mertem ránézni, úgyhogy tényleg nem láttam semmit.” 

Mazi így szólt, “Ne aggódj, Öreg Mu már figyelmeztetett. A memóriám amúgy sem olyan jó. Még a saját dolgaimra is alig emlékszem, nemhogy a mások dolgára.” 

Az ajtó lassan kinyílt, és a férfi, miközben a falban kapaszkodott, tántorogva kisétált, akár egy totyogó kisgyerek. 

Régebben, mindig, amikor a nap már nyugovóban volt, XiaoLiu kivitte az udvarra, hogy friss levegőhöz jusson, és hogy a napon sütkérezzen. Ez volt az első alkalom, hogy napközben jött ki az udvarra. A falnak támaszkodott, felemelte a fejét, és csendben a fehér felhőkkel tarkított hatalmas kék eget nézte. 

Mazi és Chuanzi értetlenül meredt a férfira. Mivel a testén lévő szörnyű sérülések kellemetlen emléke mélyen megmaradt bennük, ezért tudat alatt mindig is kerülték, hogy ránézzenek. Chuanzi még csak be sem lépett a szobájába. 

Ez volt az első alkalom, hogy valóban látták, hogyan néz ki. Hosszú, koromfekete szemöldöke, tisztán ragyogó szemei és egyenes orra volt. Ajkai vékonyak voltak és egyszerű lenvászon ruhát viselt. Azonban, fényűző testtartása és elegáns mozdulatai miatt Mazi és Chuanzi egy pillanatra elszégyellték magukat, és akaratlanul is félni kezdték őt. XiaoLiu édesgyökeret dörzsölt és így szólt, “Ha nem fáj túlságosan a lábad, akkor próbálj meg minél többet járni. Két-három hónapon belül már biztosan el fogsz tudni menni.” 

A férfi lehajtotta a fejét és XiaoLiura meredt, “Nekem… nincs hova… mennem.” Valószínűleg több éve, hogy nem beszélt, így hangja rekedtes volt. Még a szavakat is nehezen tudta kiejteni. XiaoLiu keresztbe tette a lábát, és miközben édesgyökeret rágcsált, megkérdezte, “Tényleg nincs hova menned?” 

A férfi bólintott. 

“Mi a neved?” – kérdezte XiaoLiu. 

A férfi megrázta a fejét. 

“Nem tudod? Elfelejtetted? Vagy nem akarod elmondani?” 

“Te… mentettél meg. Én… a szolgád… vagyok. Adj nevet.” 

XiaoLiu kiköpte a maradék édesgyökeret és azt mondta, “Szerintem nem úgy nézel ki, mint aki mások alattvalójaként él és mások parancsára hallgat. Nincs szükségem rád.”  

A férfi lesütötte a szemét, “Én… hallgatok… rád.” 

XiaoLiu egy kis édesgyökérdarabot dobott a szájába, és alig kivehetően azt mondta, “Később, ha találkozok majd olyanokkal, akik ismernek téged, akkor is hallgatni fogsz rám?” 

A férfi összeszorította az ajkát, finom ujjaival pedig szorosan belekapaszkodott az ablakpárkányba. Arca elsápadt és hosszú ideig nem szólt semmit. 

XiaoLiu éppen nevetni készült, amikor a férfi felemelte a tekintetét és ránézett, “Igen!” Tiszta és fekete szemei olyanok voltak, mint két láng, amelyek mintha XiaoLiu szívébe akarták volna vésni azt a szót, hogy “Igen”. XiaoLiu egy pillanatra megdöbbent és így szólt, “Akkor maradhatsz.” 

A férfi szájának sarkai összeszorultak, mintha mosolyogni akart volna, mégis teljességgel kivehetetlen volt. XiaoLiu egy darab édesgyökeret dobott neki, és azt mondta: „Menj, ülj oda félre és rágcsáld ezt.” 

A férfi engedelmesen leült a kőlépcső egyik oldalára, lassan feltépte az édesgyökeret, letört belőle egy kis darabot, majd a szájába tette. 

Csak édesgyökeret evett, de mozdulatai olyan elegánsak és nemesek voltak, hogy azt a benyomást keltette az emberekben, hogy az, amit eszik, valójában nem édesgyökér, hanem az Istenek hegyének szent gyümölcse. “Hé, koldus… ez az édesgyökér. Jót tesz a torkodnak.” 

Mazi megvakarta a fejét és így szólt XiaoLiuhoz: “Liu ge, találj ki neki egy nevet. Nem szólíthatjuk mindig koldusnak.” XiaoLiu azt mondta, “Csak szólítsátok Édesgyökérnek.” 

“Nem jó!” – tiltakozott Mazi és Chuanzi. “Válassz egy jobbat, ne olyant, mint a miénk.” 

XiaoLiu megpofozta egyiküket, “Miért, milyen baj van a mi nevünkkel?” 

“A mi nevünk méltó hozzánk, de… nem méltó hozzá.” – mondta őszintén Chuanzi, Mazi pedig egyetértően bólogatott. 

XiaoLiu csak pislogott és a kőlépcsőn ülő koldust nézte. Közelebb hajolt a Chuanzi és Mazi fejéhez, az orrára mutatott és suttogó hangon hitetlenkedve megkérdezte, “Nem vagyok olyan jó, mint ő?” 

Chuanzi óvatosan megkérdezte, “Liu ge, az igazat akarod hallani, vagy a hazugságot?” 

“Liu ge, vannak, akik az ég felhőiként jönnek a világra, míg mások a föld saraként. Nem lehet őket összehasonlítani. Mindaddig, amíg elvégezzük a kötelességeinket, nem baj, ha a föld saraként éljük le az életünket.” – mondta Mazi vigasztalóan. 

“Úgy fogom hívni őt, hogy a Földsara.” – mondta XiaoLiu dühösen. 

Mazi és Chuanzi kórusban mondták, “Nem jó!” 

Annak érdekében, hogy a koldus a jövőben ne nehezteljen rá a neve miatt, Mazi könyörögni kezdett, “Liu ge, legalább gondolj ki egy újat.” 

“Igen, igen, gondolj ki egy újat. Gondolj egy olyan névre, ami épp olyan jól hangzik, mint a tiéd, Liu ge.” – csatlakozott hozzá Chuanzi is. 

XiaoLiu csak ezután vidult fel, majd találomra kihúzott egy szálat a bambuszszőnyegen száradó gyógynövények közül és odadobta Mazinak, “Számold meg, és nevezd el úgy, ahány levél van ezen a szálon.” “Egy, kettő, három… Shíqi darab.” 

XiaoLiu megfordult és hangosan így szólt, “Koldus, mától fogva Ye Shíqi lesz a neved.” 

Ye Shíqi rábólintott. Mazi és Chuanzi gondolkodtak egy darabig, és egész jónak találták ezt a nevet. Ezért mindketten elmosolyodtak és nevetve üdvözölték Shíqit. 

Ekkor Öreg Mu szólalt meg az előcsarnokból, “XiaoLiu, beteg érkezett.” 

XiaoLiu fenéken rúgta Mazit és Chuanzit, majd dudorászva elszaladt, hogy megnézze a beteget. 

Már több mint egy fél év telt el azóta, hogy Shíqi sántított. Sérülései, már amelyek gyógyíthatóak voltak, már mind begyógyultak, de azokkal, amelyek gyógyíthatatlanok voltak, igazából semmit nem lehetett kezdeni. Annak ellenére, hogy a törött sípcsontját helyre tették, a kései kezelés következtében, óhatatlanul maradt némi sántítás a járásában. Ami pedig a többi, rejtett sérülést illeti, ki tudja, hogyan gyógyultak be. 

Még maga XiaoLiu sem tudta egész pontosan. Mióta Shíqi mozgatni tudta a kezeit és a lábait, többé nem hagyta XiaoLiunak, hogy lecserélje a kötéseit. 

Mazi éppen arra készült, hogy titokban odaadja Shíqinek a megtakarításait, “A mi Megújulás Csarnokunk… Hehe… Azt te magad is láthatod, hogy a Liu ge orvosi képességei nem túlságosan jók… Hehe… Hallottál már ShenNong, a Yan császár orvosi képességeiről,¹ ugye… Hehe… Ha elmész a város keleti végébe, találsz ott egy orvosi klinikát, amit Százfű Csarnoknak hívnak. Az ottani boszorkánydoktor ShenNong, a Yan császár ük-ük-ük tanítványa. Kiváló orvosi ismeretekkel rendelkezik, talán ő meg tudja gyógyítani a lábad.” Shíqi szó nélkül visszaadta a pénzt Mazinak. 

1 炎帝神农 (Yándì shénnóng) – ShenNong, a Yan császár – egy tiszteletbeli titulus, amelyet a Jiang klán vezére kapott az ősi Kína idején. Azért került ő a trónra, mert tudta, hogyan kell használni a tüzet. A legenda szerint, Yan császár bika fejjel született. Személyesen megkóstolt minden gyógynövényt és ő volt az első, aki gyógynövényeket használt betegségek gyógyítására.

Mazi aggódva így szólt, “Ne már! Lassan majd visszafizeted, de a lábad fontosabb. A legrosszabb esetben kétszer annyit fizetsz vissza a jövőben.” 

Shíqi lesütötte a szemét és azt mondta, “Ez így jó.” 

“Mi ebben olyan jó? Életed végéig nyomorék akarsz maradni?” 

“Ő, nem undorodik.” 

“Hogyan? Ki nem undorodik?” Mazi megvakarta a fejét, “Á! Azt mondod, hogy rendben van mindaddig, amíg Liu ge nem undorodik tőled? Mi haszna annak, ha nem undorodik tőled? Nézd meg Liu ge-t, milyen lusta. Ugyanabból a tálból eszi az ebédet is, mint amit a reggelinél használt. A ruhái pedig olyanok, mint a rongyok…” 

Shíqi Mazi mögé nézett, Mazi tovább győzködte Shíqit. Ekkor egy ütést kapott a fejére, amitől Mazi annyira megijedt, hogy azonnal elhallgatott. 

XiaoLiu közelebb hajtotta a fejét és kivette Mazi kezéből a pénzes zacskót, “Hé, ez nem kevés pénz! Ma este iszunk!” 

XiaoLiu, mihelyt pénzt látott, csak a hasznon járt az eszében, és nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze Mazitól, hogy mire készül titokban. Megragadta a pénzes zsákot és elrohant vele. Mazi pedig sírva rohant utána, “Ne, Liu ge, ez az a pénz, amit azért takarítottam meg, hogy megvásároljam vele a feleségemet… …komoly dologra kell elköltenünk…” Aznap este mindenki halból, húsból és borból bőségesen belakomázhatott. XiaoLiu és Chuanzi nem csak azért ettek jól, hogy ne menjen kárba, hanem azért, mert az evéseufóriát okozott nekik. 

Mazi esetében pedig arról volt szó, ha egyetlen falattal is kevesebbet evett volna, akkor annál több pénzt veszített volna. Így hát az evés olyan kínkeserves volt a számára, hogy már-már meg akart volna halni. Öreg Mu meg ivás közben Shíqit figyelte. 

A vacsora végére, XiaoLiu, Chuanzi és Mazi, mind részegek voltak. Ma XiaoLiun volt a sor, hogy elmosogasson, de nem tudni mióta, a Megújulás Csarnokában az lett a szabály, hogy ami a Shíqi dolga, azt Shíqi végzi el, és ami a XiaoLiu dolga, azt is Shíqi végzi el. Shíqi összeszedte az edényeket és a pálcikákat, egy nagy mosogatótálat megtöltött vízzel, aztán leguggolt az udvaron és mosogatni kezdett. Öreg Mu mögé állt és megkérdezte, “Ki vagy te?” 

A késő esti szélben, egy rekedtes hang azt mondta, “Én vagyok Ye Shíqi.” 

Borítókép: Dong Shouping kínai festő munkája

---

Ha tetszett a fejezet, és úgy érzed, hogy ezt valamilyen más formában is ki szeretnéd fejezni, akkor megtehed egy virtuális kávé vásárlásával.
Ha már megtetted, akkor nagyon szépen köszönöm a támogatásodat. Az összeg valamilyen formában visszafordításra kerül a weboldal fenntartásának a költségeibe.