A legendák szerint, amikor egy mennybéli halhatatlan élettartama a végéhez közeledik, testén a hanyatlás 5 stádiuma fog bekövetkezni.⁴⁶⁴ Azonban, ha megszokta a boldogság állapotát, nehezen fogja tudni ezt elfogadni és gyűlölet tölti el a szívét. 

⁴⁶⁴ 天人五衰 (Tiān rén wǔshuāi) Mennybéli ember öt hanyatlása – Buddhista kifejezés, amely arra az öt jelenségre utal, ami a vágy és az alak birodalmában élő mennyei halhatatlanok élettartamának a végét jelzi. Az öt hanyatlást kisebb és nagyobb kategóriára lehet osztani: Az 5 Nagy hanyatlás:  
1. Piszkos ruházat: Úgy tartják, hogy a mennyei halhatatlanok ruházata káprázatos, fényes, tiszta és mindig üdeséget áraszt. Amikor az áldás kimerül, akkor a ruházaton foltok keletkeznek. 

2. Hervadó koronázat: A halhatatlanok fejét díszítő ékszerek és drágakövek megfakulnak, helyüket virágkorona veszi át, mely idővel maga is elhervad. 

3. Izzadság a hónaljban: Úgy tartják, hogy a halhatatlanok teste mindig kifinomult, könnyed és tiszta. Az élethossz vége felé pedig természetes módon izzadni kezd. 

4. Kellemetlen testszag: Az addig tiszta és illatos testű halhatatlanok életük vége felé járva kellemetlen testszagot árasztanak. 

5 Boldogtalanság Széke: A mennyei halhatatlanok a legbékésebb és legboldogabb lények, de amint áldásaik kimerülnek és fizikai testük hanyatlani kezd boldogtalanság lesz úrrá rajtuk. 
Az 5 Kis hanyatlás: 
1. Nincs zene: Megszűnnek hallani a mennyek zenéjét. Helyettük a fizikai test kellemetlen zajait hallják. 

2. Elhalványuló fény: A halhatatlanok testéből fény sugárzik, de a hanyatlás megkezdtével ez a fény egyre inkább elhalványul. 

3. A vízben való fürdés: A halhatatlanok bőre illatos és vízhatlan, épp olyan csodálatos, mint a lótuszvirág, amelyet nem sároz be még a legsárosabb víz sem. Fürdőzés után egy halhatatlannak nem kell megtörülköznie, teste természetes módon azonnal megszárad. A hanyatlás megkezdtével bőrük átázik és ahhoz, hogy megszáradjanak meg kell törülközniük. 

4. Vonakodás a megszokott elengedésétől: A mennyekben 5 kifinomult vágy létezik. Ennek az öt vágynak az élvezetében a halhatatlanok kényelemesen élik az életüket, amitől a hanyatlás megkezdtével vonakodnak megválni. 

5. A szem pillantása: A halhatatlanok pillantás nélkül képesek belátni az univerzumot, de ahogy fizikai testük hanyatlani kezd, szemük meggyengül és pislogni kezdenek. 

A ‘Hat Harmónia Elmemódszere’ pedig azt mondja, amint egy “mennybéli halhatatlan” eszik a halandó világ füstjéből és lángjából,⁴⁶⁵ onnantól fogva hanyatlani kezd. Szakálla és haja teljesen fehérré válik, belső energiája kimerül, teste fokozatosan legyengül és egykori élénksége pedig odavész. Másszóval haldoklik. 

465 Lásd a 144. lábjegyzetet a 24. fejezetben.

Ye BaiYi pontosan ebben a helyzetben érezte magát. Haja napról napra fehérebbé vált, – mintha láthatatlanul egyenként festette volna be őket valaki egy ecsettel – és amikor a hajába nyúlt, hatalmas csomók maradtak a markában. Időnként összezavarodott és elfelejtette, hogy hol van, vagy éppen merre tartott. A kedélye is rossz volt, éjszakánként pedig nehezen tudott elaludni. Ha pedig alkalom adtán sikerült elaludnia, másnap, még akkor is nehezen tudta kinyitni a szemét, amikor már a nap 3 bambuszrúd magasságában járt.⁴⁶⁶ 

466 日上三竿 (Rìshàngsāngān) Három oszlop magasságában sütő nap – Kínai idióma, amellyel az ősidőkben a későkásákat illették az emberek. Délelőtt 9-11 óra közötti időszakról van szó.

De még így is nagyon boldog volt. Szabadnak és határtalannak érezte magát. Még a legcsekélyebb harag sem volt benne. Így azt, amit a ‘Hat Harmónia Elmemódszere’ mondott, teljes baromságnak tartotta. 

Ennek oka valószínűleg az, hogy inkább tartotta magát egy élő halottnak, semhogy egy mennybéli halhatatlannak. 

Miután lejött a Changming-hegyről, ez egyet jelentett azzal, hogy végre újra élő ember válhatott belőle, még ha csak néhány évről volt szó. Még akkor is, ha újra a halandó ember születés-öregedés-betegség-halál életeseményeinek az útjára kellett rálépnie. 

Minden nap minden féléből belakmározott. Időnként pedig hosszú utakat tett meg csak azért, hogy belekóstolhasson egy-egy vidék legendás harapnivalóiba. Az öregek mindig is azt mondták, hogy az evés és a gyönyör élvezete az ember természetéből fakad, de Ye BaiYi túl öreg volt ahhoz, hogy testi gyönyörhöz legyen hangulata, ezért egész lényét az ételnek szentelte. Nem volt válogatós, mindent meg tudott enni és minden ízlett neki. Még egy tál tofu is, amelyet egy kocsmárosné találomra készített egy útszéli fogadóban, arra késztette, hogy sokáig és alaposan ízlelgesse. 

Egy olyan ember számára, aki száz éven át csak hideg étkeken és olvadt havon élt, a világ – annak fanyar, édes, keserű és csípős ízével együtt – rendkívül értékesnek bizonyult.⁴⁶⁷ 

467 酸甜苦辣 (Suāntiánkǔlà) Fanyar, édes, keserű, csípős – kínai idióma, mely különböző ízeket ír le, ugyanakkor az élet örömeinek, viszontagságainak, keserédességének a metaforája.

Ye BaiYi olyan embereket keresett fel, akik ismerték a 30 évvel ezelőtt történt dolgokat, és miután minden létező utat bejárt, végül rátalált Rong Xuan és Yue FengEr meglehetősen szerény sírjára. Magához vette a porossá vált ősi pengét, a Sárkányhátat, majd összeszedte a két ember maradék csontját, egy oltárban elhamvasztotta őket, és megbízott valakit, hogy vigye vissza hamvaikat a Changming-hegyre. 

Eredetileg az volt a szándéka, hogy megakadályozza azokat a csaló és rabló embereket a fegyvertár felnyitásától, de miután végignézte ezt az egész bohózatot, ismét fáradtnak érezte magát… Hogy ezek az emberek élnek vagy halnak, mi közöm hozzá? 

Csak egy öregedő és haldokló vénembernek tartotta magát, akinek nem volt miért aggódnia ebben az életben. Éppen ezért semmittevéssel töltötte a napjait, miközben személyes küldetésének tartotta, hogy bejárja egész jianghut és megkóstolja annak összes ételét. Egészen addig, amíg talán egyszer mégis eljön az a nap, amikor többé nem tud felkelni, és akkor ott várja meg a halált, ahol van. 

Időről időre még mindig hiányzott neki Rong ChangQing. 

Rong ChangQing, aki Ye BaiYi egyetlen igaz barátja volt ezen a világon, már 30 éve halott. 

De Ye BaiYi még mindig pontosan fel tudta idézni Rong ChangQing akkori megjelenését. Fiatalos és öntelt, ifjú és vakmerő megjelenése volt, ugyanakkor olyan volt, mint egy totyogó kisbaba, aki éppen járni tanul. 

Ye BaiYi világ életében arrogáns ember volt. Nem volt hajlandó mindenféle jelentéktelen embert az emlékezetében őrizni. Mégis, életének egyetlen élénk emléke csak erről az egy emberről szólt. 

Rong ChangQing gyerekkora óta vele együtt nőtt fel, de Ye BaiYival ellentétben, – aki csak verést érdemelt, akárhányszor kinyitotta a száját – egy nagyon szimpatikus ember volt, aki olyan jól kijött az emberekkel, akár a tavaszi szellő. Szerette a finom borokat, a híres kardokat, a gyönyörű nőket, de még a verses köteteteket is. Ha adtak neki egy pohár bort, a világon bárki a barátjává válhatott, de sajnálatos módon, csak egy igaz barátja volt neki. – Ye BaiYi, aki, ha idejét nem kungfu gyakorlással töltötte, akkor másokat sértegetett. 

“Szellemkéz” Rong ChangQing leghíresebb alkotása a Nagy Pusztaság kard volt. Rong ChangQing akkoriban még csak egy ismeretlen fiatalember volt, és nem törődöm módon, ezt a híres kardot, melyet később a “kardok tábornokának” neveztek el, egy vándorló öreg koldusnak adta oda véletlenül. Az öreg koldus egy korsó majom bort és egy titkokat tartalmazó könyvet adott cserébe neki.⁴⁶⁸  

468 猴儿酒 (Hóu er jiǔ) Majom bor – A majmok által télire összegyűjtött különböző gyümölcsökből, véletlenszerűségből kifőtt borról van szó. Azért véletlenszerű, mert ha az adott tél nem volt olyan hideg és a majmoknak volt mit enniük, akkor a majmok megfeledkeztek az odúban összegyűjtött gyümölcsökről. Az odúban felejtett gyümölcsök így erjedni kezdtek és egyfajta vad bor keletkezett. Egy ritka és nagyon értékes borféléről van szó.

Rong ChangQing elvette a majom bort és megosztotta Ye BaiYival, a könyv pedig nem volt más, mint a következő nemzedékek legendáiból ismert “Hat Harmónia Elmemódszerének” a töredékes írása. 

A későbbiekben, Ye BaiYi hallomást szerzett arról, hogy a folyók és tavak vidékén vándorló Nagy Pusztaság véletlenül a Zhang család árvájának a kezébe került, és hirtelen kissé nevetségesnek találta az egészet. Mintha egy halvány szál kötné össze ezeket az embereket és dolgokat. – Halálra halál, öregségre öregség. Mintha a keserűség és fájdalom véget nem érő történetének a részeivé váltak volna, de senki nem hagyott maga után semmi jót hagyatékul. 

Elvégre, Rong ChangQing fiatal volt még. A világ harcművészetet gyakorló emberei közül, ugyan hányan lettek volna képesek ellenállni a mennyek és ember közötti egység varázslatos erejének? Azonban képességei mégsem bizonyultak elegendőnek. – Ye BaiYi, amikor időről időre visszatekintett, úgy gondolta, hogy az a dolog valójában egy démonkönyv volt,⁴⁶⁹ ami különbnél különb csapdákat tartalmazott. Egy könyv, ami lépésről lépésre vette rá az embert arra, hogy visszafordíthatatlanul a saját végítéletét írja meg magának. Vagy ha éppen úgy adódott, hogy az a dolog kiválasztott egyet az emberek millióiból, akkor annak a személynek, miután új utódjává vált, olyan képet kellett magára öltenie, ami nem hasonlított sem emberre, sem szellemre. 

469 部妖书 (Bù yāo shū) Démonkönyv – Olyan írásokat tartalmazó könyv, amely árthat az őt használó embernek vagy a körülötte lévőknek.

Rong ChangQing, – az isteni tehetséggel megáldott zseni – önerőből próbálta meg teljessé tenni a Hat Harmónia Elmemódszerét, de végül maga is beleőrült. 

Abban az időben Ye BaiYi sokat utazott, és ahogy tekintete elmerült a Changming-hegy látványában, úgy érezte, hogy ez az elhagyatott hely igazán alkalmas arra, hogy időnként elvonuljon ide. A hegy lábánál élő falusiak között pedig ekkor kapott szárnyra egy bizonyos “ősi szerzetesről” szóló pletyka. 

Akkoriban Rong asszony még mindig hajadon volt, aki a hírnevére való tekintet nélkül, léptenként haladva vitte fel a hátán Rong ChangQinget a hegyre, és könyörgött Ye BaiYinak, hogy mentse meg. 

Ők ketten minden lehetséges módot megpróbáltak, de semmi nem történt. Végső kétségbeesésében végül, Ye BaiYi arra az elhatározásra jutott, hogy elcseréli az életét vele. A saját testébe akarta átvezetni Rong ChangQing minden képességét, de ki gondolta volna, hogy pont akkor, amikor hozzá került, véletlenszerűen valóban megértette a rejtélyes és varázslatos Hat Harmónia Elmemódszerét. 

Hány meg hány ember áhítozott elérni ezt, de egyikük sem kaphatta meg. Ehelyett, a mennynek ez az óriás “pitéje” – némi kutyaszar szaggal egyetemben – meglepő módon egy olyan ember fején landolt, aki keblében hordozta a halandóság gondolatát.  

Rong ChangQing természeténél fogva nagyon odaadó és ragaszkodó ember volt, és úgy döntött, hogy visszafizeti két jótevőjét. – Feleségül vette Rong asszonyt és élete végéig Ye BaiYi mellett maradt a Changming-hegyen. 

Egy igazi bolond. Fogalma sem volt arról, hogy Rong asszony nem akarta élete hátra levő részét egy másik rideg férfival tölteni azon a hideg, kísértet lakta helyen. De még azt sem tudta, hogy Ye BaiYinak… sem volt szándékában felségül venni Rong asszonyt. 

Egy igazi bolond. Az első ostobaságot akkor követte el, amikor egy híres kardot adott egy démonkönyvért cserébe, a második ostobasága pedig az volt, hogy rabjává vált ennek a démonkönyvnek. De valójában, az első kettő összességében sem volt akkora ostobaság, mint a harmadik önmagában véve. 

Hát van ennél nevetségesebb dolog a világon? 

Igen, van. Ami még ennél is nevetségesebb az, hogy Rong ChangQing fia, Rong Xuan épp olyan ostoba volt, mint az apja, de ugyanolyan megrögzött harcművészetbolond, akárcsak mestere, Ye BaiYi. Mindhármuk hibáit és hiányosságait egyesítette magában, így hát ebben az életben végképp tragikus sorsra volt ítélve. 

Nem értette, hogy azt, amire minden harcművészetet gyakorló ember egész életében vágyott, és amely mestere és édesapja birtokában volt, miért kellett kettőjüknek annyira titokban tartania. Hallotta őket, amint azt beszélték, hogy rendkívül veszélyes dolog, de a fiatalok veszélyészlelése más, mint a szüleiké. 

Mindenki, amikor még fiatal, különbnek tartja magát másokhoz viszonyítva. Ha volt valami, amit mások képtelenek voltak elérni, akkor ők majd meg tudják csinálni. Ha pedig mások belehaltak, akkor ők még akkor sem fognak. 

Rong Xuan a Sárkányhát ősi pengével együtt szökött el, amelyet Ye BaiYi maga adott ajándékul neki. Rong ChangQing és Rong asszony között pedig hatalmas veszekedés történt. Az egykor tehetséges és gyönyörű, ugyanakkor állhatatos és hűséges nőből, a több évtizedes jég és hó magányában, egy öreg és kétségbeesett asszony lett. Ő más volt, mint Rong ChangQing vagy Ye BaiYi. Ő egy virág volt, akinek nyüzsgésre, napsütésre és népszerűségre lett volna szüksége. 

Mintha a sors írta volna elő, a harminc évig tartó vérontásnak, megtették az első lépését. – Talán Rong Xuannal kezdődött, vagy Rong ChangQinggal. Vagy még annál is korábban, azzal a vándor öreg koldussal és a szerény kezdetekkel bíró “Nagy Pusztaság Kard Tábornokkal” kezdődött minden. 

Vagy talán ez csak egy kör, ami újra és újra megismétlődik az emberek szívében, és ami nemzedékről nemzedékre öröklődik. 

Harminc évvel később, Wen KeXing rátalált egy kis nyomra, egyetlen karlendítés és a világ a feje tetejére állt. 

De ez már mind a múlté… Egy délutánon, Ye BaiYi, aki egy kis fogadóban ülve megitta utolsó korty tésztalevesét, hirtelen egy közömbös gondolatot fogalmazott meg magában, “Élők és holtak, ez már mind a múlté.” 

Azok, akik ennek a játszmának a kellős közepén voltak, mindannyiuknak megvolt a maga fájdalma. Mint például neki, vagy Rong asszonynak, vagy Wen KeXingnek, vagy Zhou ZiShunak, vagy Zhao Jingnek, de még Gu Xiangnak és Cao WeiNingnek is. Mindannyian megkíséreltek “kiszabadulni”. 

Ye BaiYi a mennyek és ember egységének átka alól akart kiszabadulni; Rong asszony a jeges Changming-hegyről akart kiszabadulni; Wen KeXing a démoni létből akart kiszabadulni, hogy visszatérhessen az emberi világba; Zhou ZiShu a Mennyek Ablakából akart kiszabadulni, hogy végre szabad lehessen; Zhao Jing egész jianghu szabályai alól akart kiszabadulni, hogy a legmagasabb pozícióból nézhessen le mindenkit, és hogy az egész univerzumot a markában tarthassa; Gu Xiang és Cao WeiNing pedig a világ mélyen gyökerező előítéleteiből akart kiszabadulni, hogy önállóan, másoktól való függőség nélkül lehessenek együtt. 

Viszályt szítottak, harcoltak, kibogozhatatlan összeesküvést szőttek, egész életüket erre tették fel, miközben szem elől tévesztették a halált. 

Ez olyan, mint egy mély szakadék. Néhányan átugorják és kimenekülnek, míg mások nem tudnak elég nagyot ugrani és a halálukat lelik benne. 

És ennek a szakadéknak pedig egyetlen neve van, amit így hívnak – Jianghu.