Életének ezen a pontján, Zhou ZiShut semmi sem izgatta igazán — végül is hozzászokott már a halállal való udvarláshoz; így a halászember közönséges beszéde süket fülekre talált.
A napellenzős csónak nyugodtan szelte át a vizet. A folyó túlpartján, egy fiatal nő kiáltott dallamosan, “Vízi gesztenyét tessék! Szeretne venni valamennyi vízi gesztenyét?” Olyan volt, mintha az idő lelassult volna, mintha felvette volna a folyó lomha tempójú folyamlását. Ha most, itt helyben, meghalnék, még akkor is megérte, tűnődött magában Zhou ZiShu.
Korábban, ez a gondolat egyszer már átsuhant rajta. Akkoriban látogatta meg a Penglai városa mellett található legendás tündérhegyet. A hegy mászásának közepedte tört rá ez az érzés. De hirtelen eszébe, hogy még nem látta a jiangnani híres barackvirágzást, vagy ködbe burkolózó tájat. No meg voltak némi veszteségei is, ezért lejött délre, egészen Jiangnanig. Most pedig újra előtört belőle ez az érzés. Beleharapott a kemény és száraz lepénybe, komoly erőfeszítésébe került, hogy megrágja és lenyelje. Majd mély gondolataiba merülve jobbra és balra ringatta fejét; Jiangnan környékének beutazásával már végzett, de még ott volt a három híres és az öt megszentelt hegység12, amit látnia kellett, kár lett volna ezeket kihagyni.
12 A három híres hegység: Huangshan, Lushan és Yandangshan; az öt megszentelt hegység: a Taishan-i nagy keleti hegység, a Huashan-i nagy nyugati hegység, a Hengshan-i (Hunanban) nagy déli hegység, a Hengshan-i nagy északi hegység (Shanxiban), a Songshan-i nagy középhegység.
Emiatt, minden ‘itt és most meghalni’ gondolatát elvetette.
Hirtelen, az öreg abbahagyta a káromkodást, mintha a saját nyála akadt volna meg a torkán. Lehajolt, fejét egy homályos irányba fordítva, erősen figyelt valamit.
Ez, felkeltette Zhou ZiShu érdeklődését, és ő is kidugta a fejét a hajó fedélzetéről.
Az öreg halász két, a parton sétáló alakra szegezte a tekintetét. Ők voltak azok, a jóképű szürkeruhás férfi és a csinos kisasszony lilában, akikkel Zhou ZiShu még korábban, a kocsmánál találkozott. A halász, lehet, hogy öreg volt, de kiváló érzékelőképességgel rendelkezett. Közelebbről megfigyelve őt, borzos haja alatt kiálló halántékai13 voltak; vastag, erős kezekkel és megfeszült izmokkal. Tisztán látható volt, hogy ez az ember nem egy könnyű eset.
13 Régen úgy tartották a kínaiak, hogy a kiálló halántékkal rendelkező férfiak jóval óvatosabbak voltak, jó érzékelőképességgel és remek pénzügyi érzékkel voltak megáldva.
A pár, akiket az öreg nézett, ők maguk sem voltak hétköznapi emberek. Látva ezt, az öreg jóval éberebb volt, mint máskor.
A csinos lány szétnézett a környéken, miközben ide-oda szökdécselt élénken és elevenen, de három méterrel14 a férfi mögött sétált, mindig betartva a távolságot ügyelve, hogy soha nem lépje át a határt.
14 Az eredeti szövegben egy zhang szerepel, egy régi kínai hosszmérték. 1 zhang körülbelül 3,3 méternek felel meg.
Egy pillantás elég volt Zhou ZiShu számára, hogy tudja, ez a lány, vagy egy szolgáló, vagy a szürkeruhás férfi ágyasa; lehet, hogy a lánynak éppen az a kis, szépséggel társuló vadócsága volt az, ami megtetszett neki, de végül is a lány már másvalakihez tartozott, így felhagyott az efféle gondolatokkal és elvonta a tekintetét a lányról; figyelmét újra a kőkemény lepényre összpontosította.
Ez volt maga jianghu15 ; bármerre is mész, mindig találkozol a helyes és helytelen kettősségével. Ha a királyi udvar a hírnévért és a hatalomért való csatamezőt jelentette, akkor jianghu volt a fekete és a fehér harcának a színtere. Noha voltak olyanok, akik a kardon és lovon való lovaglást túlságosan komolyan vették, és a világ végezetéig átlagon felülinek képzelték magukat.
15 江湖 (jiānghú) Jianghu itt a harcművészeti világra vonatkozik. Szó szerinti értelmezésben foyókat és tavakat jelent. A wuxia/xianxia történetek gyakori színtere.
De hogyan is érdekelhetett volna mindez egy ilyen szüntelenül tobzódó hajléktalant, mint ő?
Zhou ZiShu valamelyest unatkozott, miután a halászember abbahagyta a szitkozódást, így elkezdte noszogatni, “Hé Öreg Zhang, ez a lepény egy kicsit íztelen! Nem bánom, ha darabos, vagy finom sód van, de igazán tehettél volna a lepénybe egy kicsivel többet.”
Az öreg ismét tombolt, “Az anyád… Hogy létezik, hogy teletömött szájjal is szarokat beszélsz? Te kis mohó szarcsimbók, három napig foglak éheztetni, meglátjuk akkor, hogy mennyit fogsz panaszkodni…”
Mihelyt kinyitotta a száját, soha véget nem érő szózuhatagra lehetett számítani. Zhou ZiShu mosolygott, és még hevesebben kezdte harapdálni a lepényt, kissé szégyentelennek érezve magát.
A folyón való átkelés, általában mindössze néhány rézérmébe kerül, de Zhou ZiShu egy ezüströgöt dobott a halászembernek. Ez utóbbi nem folt sem hálásabb, még érdemtelennek sem érezte magát egyáltalán. felvette a rögöt és egy elégedetlen uzsorás arckifejezésével állt tovább. Alig bírta kivárni, hogy átérjenek a folyó túlsó partjára, hogy végre lerúghassa ezt az alakot a hajójáról, “Tűnés, tűnés! Ne vesztegesd az időmet, fontos elintézni való dolgom van.”
Zhou ZiShu ráérősen befejezte a lepény rágcsálását, majd egyet nyújtózkodott és elhagyta a hajót. Még rágcsált, amikor válaszolt, “Ejsze újjászületni készülsz öreg, hova sietsz annyira?”
Az öreg halász szemei óriásira tágultak, Éppen arra készült, hogy a két rézcsengettyűjével elátkoz ennek a fajankónak az egészen 18 fokig felmenő őseit; de azon nyomban visszanyelte dühét, amint eszébe jutott valami, és morgolódva evezett tovább.
Még szerencse, hogy ennek az embernek a halászat csupán tettetés volt, hogy álcázni tudja a saját akármilyen ügyleteit, mert ha valóban halász lett volna, akkor pisiszegény lett volna.
Zhou ZiShu egy ideig bámulta az egyre távolodó hajót. “A te anyádat!” – szólalt meg hirtelen.
Életének legnagyobb részében a társadalom kulturált, de elfajzott részével volt dolga; bármit csináltak, mindig Konfucius ide, Konfucius oda, soha egyetlen trágárság nem hagyta el a szájukat. Ő azonban, néhanapján el-elejtett egyet-egyet, de sosem fényes nappal. Most, miután egy ilyen átkozódás kibuggyant a száján, hihetetlenül nagy megkönnyebbülést érzet, mintha vele együtt, az eddigi években felgyülemlett frusztráció a semmivé foszlott volna.
Meglepődve könyvelte el, hogy a száján fingokat eregetni jóval kényelmesebb dolog, mint gondolta volna. Csupa mosoly volt miközben még egyszer fingot beszélt, suttogva, “Egyél szart gazember, elvetted a pénzemet, de a munkádat nem végezted el rendesen.”
Még jobban felvillanyozódott, miután jó ideig elcsócsált a szavakon, melyek egyre édesebbnek tűntek a számára. Összeszedetten sétált végig a folyóparton.
Zhou ZiShu egész nap csak kóborolt jobbra-balra, míg alkonyatra el nem érte a városperemet. Talált egy pocsolyát, amiben alaposan megmosakodott, mivel már ő maga sem bírta tovább elviselni az irdatlan bűzt, legalább rendes emberi lényként kellene kinéznie. Arra gondolt, hogy keres magának egy helyet, ahol meghúzódhat éjszakára; vagy úgy 100 méterrel arrébb az úton, rátalált egy lepusztult és elhagyatott szentélyre, fekvőhelyet készített magának szénából és elaludt a Buddha szobor lábánál.
Az éjszaka sötétjében, akár egyész reggelig is aludhatott volna mindenféle aggodalom és rémálom nélkül, ha nem lettek volna azok léptek és emberi hangok, amiket hallani lehetett.
Három személy alakja tűnt fel a szentély bejáratánál, nyilvánvaló vérszagot árasztva, arra késztetve Zhou ZiShut, hogy kinyissa az szemeit és összeráncolja a homlokát.
A sérült személy kalapot viselt, akit egy tizenéves fiú támogatott, némi alap kungfuval rendelkezett, de a belső energiája meglehetősen instabil volt. Csak úgy kapkodott levegő után, akár egy beteg tehén. Csak irtózatos erőfeszítések árán volt képes lábon tartani a megsérült embert. Az utolsó személy egy szolgálónak öltözött idős nő volt, aki a két férfi után csak úgy tántorgott az kezében levő selyembe csomagolt batyuval.
A fiatalember bennebb jött, alaposan végig mérte a szentélyt, mint egy sebzett vadállat. Zhou ZiShut a Buddha szobor árnyékában feküdt, lélegzete pedig pehelykönnyű volt. A fiú eleinte ügyet sem vetett rá, majd odafordult a kalapos emberhez, csendesen megszólalt, “Li nagybácsi, bújjunk meg itt egy kis ideig, a sebed…”
Nem tudta befejezni a szavát, mivel az öreg, aki fél lábbal már a sírban lógott, éppen akkor kifordult a karja alól. Minden erejével azon volt, hogy állni tudjon. Mindkét kezét ökölbe szorította és Zhou ZiShu irányában megrázta, “Á… Ez a barát…”
Elhalkult, miután Zhou ZiShu felemelte a fejét. Zhou ZiShu is tisztán láthatta: ez az ember ugyanaz a halász volt, akivel korábban találkozott. A hátán egy kard okozta seb volt, karmazsinvörösben áztatva az egész testét. Zhou ZiShu felült egyenesen, “Te vagy az!”
Az öreg halász keserűen mosolygott, “A fenébe, ez persze, hogy a koldusfajankó…”
Előre bukott, mielőtt be tudta volna fejezni. A fiatal fiú sietve lépett oda, hogy támogatni tudja a karjával; de mivel ő maga is erejének fogytán volt, mindketten előre estek. A fiú felzokogott, “Li nagybácsi…”
A halász teste görcsben rángatózott, Zhou ZiShu nem tudta megállni, feltámaszkodott, és látta, amint valami furcsa, lilás színű vér csordogált ki a mellkasából. Még az ajkai is zöldszínűekké váltak. Zhou ZiShu mindennek láttán összehúzta a homlokát.
Az öreg minden idegszálával azon volt, hogy eleresszen egy mosolyt, majd halkan megszólalt, “Ne már, még nem vagy egy átkozott férfi, hogy létezik, hogy ennyi lóvizelet van mindenütt? Én… Én még nem is haltam meg…”
A nő szintén a könnyeit törölgette, “Öreg Li bácsi, vajon mihez fog kezdeni a mi fiatal mesterünk, ha történik magával valami?”
Az öreg csak bámult a nőre, nehezen levegőt vett, majd remegő testtel a fiúhoz szólt, “Én… csak egy senki vagyok, jövő nélkül… De hosszú időktől adósa vagyok az apádnak. Az életemen kívül semmim sincs, amivel törleszteni tudnám ezt az adósságot.” Felköhögött és görcs fogta el megint, “Fiatal úrfi, alaposan vésse az eszébe…”
Már nem tudta elmondani a fiúnak, hogy mire kell emlékeznie, mivel sietős léptek hallatszottak a szentélyen kívül. Egy feketébe öltözött férfi tört rájuk. Arcán nem viselt maszk, helyette egy óriási sebhely éktelenkedett; látva a három, sarokba szorított embert, mint patkányokat, szája mosolyra fanyalodott, “A tény, hogy idáig eljuttatok, már az is valami a részetekről.”
A fiú összeszorította az állát, a csípőjére szegezett tokból előrántotta a kardját, teljes lendülettel indult a feketeruhás alak ellen, “Most megöllek!” Látva a vastag szemöldökeit, nagy szemeit és auráját, úgy festett, mint egy félszeg macska, ami kungfuzni próbál. Nem számított, mennyire tűnt ígéretesnek, kivitelezése kissé ügyetlen, csak úgy lerítt róla a tapasztalatlansága. Egyetlen kézmozdulattal már fegyvertelenné tették, és mielőtt bármiféle csapást is mérhetett volna az ellenfelére, a hasába egy olyan ütést kapott, amitől néhány méterrel hátrább pattant vissza a földre, mint egy macska.
A fiú felállt, kissé mocskosan és megalázottan, de felkiáltott. Rendíthetetlen volt és azonnal indult is vissza ellenfelével szemben, puszta kézzel.
Az öregember is, minden erejével azon volt, hogy felálljon, de annyira súlyos volt a sérülése, hogy az első mozdulat után visszaesett a földre nagyot zuhanva.
Az ellenség gúnyosan felkacagott, “Nézd a kisnyulat, harapni próbál.” Oldalra suhanva kitért a támadás elől, karmait megfeszítette és megragadta a fiút a mellkasánál fogva. A hold fénye alatt a keze nem úgy tűnt, mintha emberi húsból és vérből lett volna. Halványkéken világítottak, készen arra, hogy megadják a gyilkos csapást.
Zhou ZiShu, eredetileg nem akarta beleártani magát ebbe az egészbe, de úgy érezte, hogy valamiféle végzet általi kötelék köti össze őt és az öreg halászt, mintha ők ketten ‘egy csónakban eveztek volna’; és amúgy is, a fiú még túl fiatal volt, hogy a halállal találkozzon. Kezébe vett egy követ, de még mielőtt eldobhatta volna, hirtelen egy füttyszó hallatszott. A feketeruhás férfi meghökkent és a földre dobta magát. A fiú, aki éppen támadásba lendült, üresen pördült egyet a levegőben.
Hirtelen egy, egy hüvelyknyi hosszú, lótuszformájú titkos fegyver16 fúródott a földbe, ahol a feketeruhás férfi állt.
16 暗器 (ànqì), olyan fegyver, ami valamilyen módon el van rejtve. Hatékonyságuk a meglepetés erejében rejlik.
Egyszer csak egy finom nő hang szólalt meg, “Egek, miféle szégyentelen alak lehet az olyan, aki az éjszaka közepén zaklat egy idősödő nőt meg egy gyenge férfit a semmi közepén? Milyen vakmerő.”
Zhou ZiShu felriadt, mert ez a hang egészen ismerős volt a számára. Letette a kezében levő követ és visszatért a rögtönzött ágyába, hogy csendben végignézze az eseményeket.
A feketeruhás férfi arckifejezése megrándult, tekintete lüktetett. — Zhou ZiShu azt hitte, hogy az arcán levő sebhely miatt van. Az arca kissé merev, ami nevetséges képet kölcsönzött neki, a tekintetében levő vad gonoszság ellenére is. Komoly dühhel a hangjában megszólalt, “Most honnan bukkant elő ez a kis szuka?”
A fiatal hölgy megjelent az ajtónál. Mosolyogott. Zhou ZiShu elszántan figyelt és egy lilás alakot látott elsuhanni a bejáratnál. A lány volt, aki korábban azzal fenyegetőzött, hogy megmérgezi őt. Vaslószínűleg a lány megérezte, hogy ez az a nap, amikor remek kalandok elébe nézhet. Zhou ZiShu pedig, el nem tudta képzelni, hogy mi lehet a saját szerepe ebben a színjátékban, mivel az itt összegyűlt emberek felével már találkozott a korábbiakban.
A lány mesterét sehol sem lehetett látni. Csak ő volt egyedül és ártatlan kifejezéssel az arcán az ajtófélfának támaszkodott. Mutatóujjával az arcát ütögetve latolgatott, majd megszólalt, “Te öreg szégyentelen gazember, hogy mersz idejönni, öregekre és gyerekekre támadni, nem kímélve még azt a haldokló embert sem?”
Az öreg halász egy cseppet sem volt haragos, napközben is erélyesen káromkodott. Amiből bárki azt a következtetést vonta volna le, hogy “haldoklik”. E szó hallatán pedig úgy esett a földre, mint egy igazi halott, ami egyetlen fingot sem tud elereszteni.