Wen KeXinget, egyértelműen, jobban érdekelte Zhou ZiShu, mint a kikötözött gonosz démon. Amikor elfordította a fejét és meglátta, hogy távozik, azonnal utol akarta érni. De ki gondolta volna, hogy a személy, aki pár pillanattal korábban még előtte volt, hirtelen felszívódik és eltűnik a szeme elől. Wen KeXing hirtelen megállt és szemeivel pásztázni kezdte az emberek széles tömegét. 

Zhou ZiShu úgy olvadt bele a tömegbe, akár egy csepp víz a tengerben. Wen KeXing kissé összezavarodott, összehúzta a szemeit, és vonakodva ugyan, de elindult abba az irányba, amerre Zhou ZiShu eltűnt. De végül, be kellett látnia, hogy képes volt szem elől téveszteni egy akkora férfit, mint Zhou ZiShu. Hirtelen egy furcsa érzés kerítette a hatalmába, amelyet senkinek sem ismert volna be. Egy érzés, amelyet képtelen volt kontroll alatt tartani, és amelyből egy apró, megmagyarázhatatlan harag érzése csírázott ki. 

Kiderült, hogy ez az ember, bármikor eltűnhetett. Még akkor is, ha Wen KeXing sejtette valódi kilétét és olvasott a gondolataiban, ez az ember képes lett volna felszívódni bármelyik pillanatban, ha éppen úgy tartotta volna a kedve. Mint egy hal, amely kiszabadul a Mennyek Ablakának a hálójából, és kiderül róla, hogy ő a legsikamlósabb hal a világon. 

Zhou ZiShu, miután lerázta Wen KeXinget, elment egy ezüstkereskedőhöz. 

Dongting, de még egész Jiangnan vidékének leghíresebb ezüstös boltjának a neve egyszerűen “Biztonság Ezüstös” volt. Az üzlet nagyon is virágzott, de nem vonta túlságosan magára a figyelmet. Úgy tűnt, hogy a tulajdonos soha nem gondolt arra, hogy más városban is nyisson. Mintha az egész család úgy telepedett volna le a Jangce folyónak pont ezen a füves, eldugott szegletében, hogy semmi ambíciója nem lett volna. 

Zhou ZiShu felnézet a kereskedő cégtáblájára, majd lassan belökte az ajtót. Valaki, belülről, azonnal köszöntötte őt hangosan, “Fáradjon bennebb uram, ezüst szelvényt szeretne beváltani, vagy…?” 

Zhou ZiShu elhaladt a srác mellett, és közvetlenül a boltoshoz ment, elmosolyodott és suttogva megszólalt, “Szükségem lenne az üzletvezetőnek, Song mesternek a közbenjárására. Megtenné, hogy felveszi vele a kapcsolatot a nevemben?” 

A boltos megdöbbent, felemelte a fejét és miután hosszú ideig Zhou ZiShura meredt, óvatosan megkérdezte, “És ön…?” 

Zhou ZiShu még halkabban válaszolt, “A családod Hetedik Urának¹⁴⁹ a régi ismerőse vagyok. A nevem Zhou. 

149 Utalás Priest: Seventh Lord regényének a főszereplőjére.

Amint elhangzott ez a két szó “Hetedik Úr”, a boltos arca azonnal megváltozott. Ámult kifejezéssel az arcán, kilépett a pult mögül, majd sietve hellyel kínálta Zhou ZiShut. Megkérte az inast, hogy szolgáljon fel neki teát, miközben ő illedelmesen oldalra állt és tisztelettudóan beszélni kezdett, “Természetesen, ahogy kérted. Szerény személyem, azonnal küldet egy levelet Song nagyfőnöknek, de tartok attól, hogy a mesterem éppen nem tartózkodik Dongtingban. Hogyan látod, Uram… tudsz várni néhány napot?” 

Zhou ZiShu bólintott egyet és egy szólt, “Nem vagyok elfoglalt, de ülj le te is.” Annak ellenére, hogy Zhou ZiShu többször is udvariasan kérlelte, a boltos nem volt hajlandó leülni, és kezeivel tiltakozva mentegetőzni próbált. Majd megkérdezte, “Zhou úr, személyesen akar beszélni a nagy főnökkel, vagy szerény személyem tehet most önért valamit?” 

Zhou ZiShu gondolkodott egy ideig, végül megkérdezte, “Nem, tulajdonképpen, nincs semmi egyéb. De hallottál már arról a dologról, amit Márványozott Kristálynak hívnak?” 

Az ezüstkereskedő egy pillanatra meghökkent, “Erről… Szerény személyem hallott valami keveset arról, amit Zhou úr említett az előbb. Lehetséges lenne, hogy arról az 5 üvegdarabkáról van szó, amit márványozott kristályból készítettek?” 

“Pontosan.” – bólintott rá Zhou ZiShu. 

Az ezüstkereskedő elgondolkodott egy pillanatra, majd az asztalra terített egy papírt, ráírta a Márványozott Kristály szavakat és azt mondta, “Attól tartok, hogy mindaz, amit szerény személyem tud erről a dologról, nem elég részletes. De ha Zhou Úr tud várni néhány napot, alantas személyemnek vannak csatornái, ahonnan több információt tudnék szerezni önnek.” 

Zhou ZiShu alaposan szemügyre vette a bolttulajdonost. A férfi 30-as, 40-es éveiben járhatott, és meglehetősen értelmes tekintettel rendelkezett. Szavait alaposan megválogatva tisztán és tagoltan beszélt. Zhou ZiShunak kétszer is át kellett gondolnia, mielőtt kilép az ajtón. Nem tudhatta, mennyi hatalommal és befolyással rendelkezik régi barátja, miután annyi éve elhagyta a fővárost. De most megbizonyosodott, hogy nem csak egy puszta ezüstkereskedést vezetett, hanem kifinomult barátjának a keze alatt valóban egy, vén és fiatal rókákból álló, szervezett csapat állt. 

Ivott egy csésze teát, majd távozott. Furcsa módon, most pont neki, a Mennyek Ablaka kémszervezet egykori vezetőjének, kellett mások támaszára hagyatkoznia, ha információgyűjtésről volt szó. Egy teljes napon át kellett könyörögnie annak a személynek. És mindezt azért, hogy megmentse annak a fajankó Zhang ChengLingnek az életét. De ha már itt tartunk, Zhou ZiShu maga sem értette, hogy pontosan miért. Mi köze van neki az ő életéhez, amikor ők ketten csak puszta véletlenségből találkoztak. 

Mintha nem lenne így is elég dolga. 

De az ember számtalan idegennel és ismeretlen kerül kapcsolatba az élete során, és noha tudatában van annak, hogy helytelen, mégis kíváncsiságból beleüti az orrát a mások dolgába. “Valószínűleg, a sors akarta így, nem? Máskülönben miért találkozott volna pont ezzel az aprósággal Jiangnan széles vidékén?” – gondolta magában Zhou ZiShu. 

Céltalanul bolyongott Dongting utcáin és tétlenül sétált a napon, miközben a tájban gyönyörködött. A nap már nyugatról sütött, amikor elégedetten besétált egy fogadóba, rendelt magának egy kancsó bort meg néhány köretet, és azt gondolta magában, hogy ez egy igazán remek nap. Úgy érezte, hogy még soha életében nem volt egy ennyire jó napja. Most végre nem kellett fusson, se a saját életéért, se nem mások élete után. 

Nem messze tőle egy kislány kezdett el citerán játszani és énekelni. A fogadó csak úgy visszhangzott az emberek és az éneklő lány hangjától. Nem számított, mennyire volt gyönyörű, csak egy egyszerű dalt énekelt, de úgy az emeleten, mint a földszinten levő emberek csak tapsolták és éljenezték őt. Zhou Zishunak kellemes látványt nyújtott a lány, ezért nagylelkűen előhúzott egy ezüströgöt és a tányérjára tette. A lány megilletődött egy pillanatra, majd azonnal fejet hajtott és finoman rámosolygott. Csípője elé tartott kezeivel illedelmesen biccentett egyet,¹⁵⁰ majd lágy hangon megköszönte. Zhou ZiShu ettől még jobban érezte magát. 

150 福了一福 (Fúle yī fú) Áldást adott – Egyfajta köszönésforma, amit az ősidőkben gyakoroltak a nők jóváhagyásuk kifejezéseképpen. Jobb/bal csípőjük előtt kecsesen összefogva kezeiket, röviden biccentve meghajoltak.

Hirtelen, egy idegen ült le a vele szemben levő székre, majd a legnagyobb természetességgel és egyenességgel kijelentette, “Itt vagyok, hogy meghívj egy italra.” 

Zhou ZiShu szíve összeszorult. – Itt is van a hitelező. 

Ye BaiYi egyáltalán nem volt udvarias. A véleménye szerint, az olyan halandó tevékenységek pompáját, mint az evés és ivás, csak is az ő személye emelhette igazán magasra, ezért a másik félnek őszinte áhítattal kellett fogadnia ezt a megtiszteltetést, és természetesen, neki nem kellett udvariasnak lennie. Nem is törődött Zhou ZiShuval, csak leszólította a másodinast és felsorolt neki egy csomó ételnevet. A legvégén pedig nyugodt hangon hozzátette, “Rendelj bármit, amit csak enni akarsz. Ne fogd vissza magad.” 

Zhou ZiShu furcsán nézett rá, miközben azon morfondírozott, hogy melyik szemével tudta leolvasni rólam, hogy visszafogom magam? Zhou ZiShu gyanakodni kezdett az ősi szerzetes leszármazottjára. Mintha a férfi szándékosan keverte volna magát kellemetlen helyzetbe, már csak az imént megrendelt étel mennyiségéből ítélve. Ebből a mennyiségből, nemhogy két embert, de még két disznót is meglehetett volna etetni. 

Látván, hogy Zhou ZiShu nem akar zöldségeket rendelni, Ye BaiYi hirtelen rájött, “Igaz is, meg vagy sérülve. Érthető, hogy ilyenkor az étvágyad nem a legjobb. Ezért azt tanácsolom neked, hogy amíg csak teheted, egyél. Amennyi csak beléd fér. Elvégre, nincs sok időd hátra.” 

Zhou ZiShu, még a korábbinál is furcsább szemekkel nézett vissza rá, és azt mondta magában, “Ha ez az alak nem lenne az ősi szerzetes leszármazottja, akkor sokan nem bírták volna visszafogni magukat, hogy ne verjék agyon, mint egy homokzsákot.” 

Ebben a pillanatban, egy másik személy ment oda hozzájuk, kihúzott egy széket, majd hívatlanul leült. Mosolyogva Ye BaiYira nézett és megszólalt, “Miért tűntél el köszönés nélkül egész délutánra, Ah-Xu? Hogy merészelsz… Van valaki más?” 

Az a jókedv, amit a kislány mosolya kölcsönzött neki, azonnal eltűnt Zhou ZiShu arcáról. Komolyan azt forgatta a fejében, hogy feláll és csak annyit mond, “Én megyek. Magatokra hagylak titeket.” De ekkor Wen KeXing odafordította a fejét hozzá és fogait csikorgatva megkérdezte, “Ő meg kicsoda?” 

“Ő…” – Zhou ZiShu azt akarta mondani, hogy ő csak egy barát, akivel véletlenül találkozott. Azonban, éppen, amikor már a nyelve hegyén voltak ezek a szavak, nagyon elbizonytalanodott. Nem értette, miért is akarna neki magyarázkodni, ezért elfintorodott és inkább elhallgatott. 

Ye BaiYi nagylelkűen bólintott egyet Wen KeXing fele és bemutatkozott, “A nevem Ye BaiYi.” 

Wen KeXing kifejezéstelen arccal fordult vissza hozzá. Mondani akart valamit, de még mielőtt megtehette volna, meghallotta Ye BaiYit, aki nyugodt hangon azt mondta, “Ismerlek téged. Te voltál az, aki felgyújtotta a Zhang fiú lakosztályát azon a napon.” 

Zhou ZiShu keze, amiben a borospoharat tartotta, hirtelen megmeredt a levegőben, és Wen KeXing arcáról a mosoly azon nyomban lefagyott. Úgy meredt Ye BaiYira sötét szemeivel, mint egy halott tárgyra, és valami leírhatatlan… mély és hideg szándék gyülemlett fel benne, amivel akár ölni is tudott volna. 

Zhou ZiShu összehúzta a homlokát. 

A másodinas, történetesen, épp ekkor lépett be az étellel, és annyira megijedt Wen KeXing gyilkos tekintetétől, hogy hirtelen megrántotta a kezét és leborította a tányért. Az inas, mindössze egy fehér árnyékot látott elvillanni a szemei előtt.  Miközben a villámcsapás sebességének tört része alatt a tányérból kiboruló zöldségek visszakerültek a tányérba, és anélkül, hogy egy csepp leves is lecseppent volna a földre, a fehér ruhás férfi kezében landolt tányérostól együtt. 

Még az éleslátású Zhou ZiShu sem tudta teljes egészében kivenni a mozdulatokat. 

Szóval, Ye BaiYi, valóban ennyire kimagasló képességekkel rendelkezik? Ha valóban ő az ősi szerzetes leszármazottja, akkor maga a Changming-hegy legendás ősi szerzetese…? 

Zhou ZiShunak ekkor hideg verejték fojt végig a hátán, és hirtelen rájött, hogy a Mennyek Ablakának eddigi becslései az ősi szerzetesről, meglehetősen pontatlanok voltak. 

Wen KeXing pupillái összezsugorodtak egy pillanat erejéig. Habár arca nyugodt maradt, lassacskán lecsillapította magában a gonosz energiáit. Ezután elkezdte méregetni a fehér ruhás fiatalembert. “Körülbelül… 25-26 éves lehet? Nem. Minden bizonnyal, ez a bőre rugalmasságának tudható be. A valódi életkora ennél több kell, hogy legyen. Akkor a 30-as éveinek a végén járhat? De még sem…” 

Ez az ember, ugyanazt a fajta üresség benyomását keltette benne, mint az illető neve. Úgy ült ott szótlanul és mozdulatlanul, akár egy próbababa, aminek a hangulatingadozásait az emberek képtelen voltak érzékelni. De még mások érzései sem voltak rá semmilyen hatással. Hiába ültek egymással szemben, két, különböző világ részei voltak. 

Úgy tűnt, hogy Ye BaiYi annyira beleélte magát a saját szavaiba, hogy nem vette észre a másik két ember heves reakcióját, majd gyanútlanul, tömni kezdte magába az ételt. Ahogy egyre-másra szolgálták fel az ételeket, úgy torzult el Zhou ZiShu és Wen KeXing arca is a csodálkozástól. 

Semmi kétség sem fért hozzá, az ősi szerzetesnek ez a leszármazottja, egy valóságos rizsesvödör volt.¹⁵¹ 

151 饭桶 (Fàntǒng) Rizsvödör – Nagyevő. Arra személyre mondták, aki nagyon sok ételt tudott megenni. Továbbá van egy kis sértő jelentéstartama is, ami arra vonatkozik, hogy az illető evésen kívül semmi egyebet nem tud csinálni.

Elképesztően gyorsan tömte a szájába a dolgokat. Noha nem evett illemtelenül, de egy igazi hurrikán módjára söpört végig az asztalon, mint valaki, aki 8 élethosszon át nem evett semmit az égvilágon. Az evőpálcikái úgy repkedtek a levegőben, akár a legyek. És a hely, ahol a pálcikáival eljárt, olyan volt, mintha sáskák jártak volna végig. Még az elleneségeinek sem hagyott semmit. Zhou ZiShu, aki eredetileg nem volt éhes, és Wen KeXing, akinek nyilvánvalóan elment a kedve az evéstől, miután végignézték a velük szemben ülő férfi jóízű falatozását, nem bírták megállni, hogy ne kapják fel az evőpálcikáikat, és ne kóstolják meg ennek a fogadónak a hegyi és tengeri specialitásait. 

A harcszíntér borzalmas látványt nyújtott. Az asztalon csak úgy tornyosultak már a különféle méretű tálkák, de Ye BaiYi csak azután tette le az evőpálcikáit a kezéből, miután lefogyott az összes fogás az asztalról. Végül elégedetten megtörülte a száját, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg szájának sarkain. Zhou ZiShuhoz hajolt és azt mondta, “Köszönöm a vendéglátásodat.” 

Majd felállt és anélkül, hogy mondott volna valami egyebet, távozott. 

Ekkor Zhou ZiShuban, az a gondolat fogalmazódott meg, hogy a Changming-hegy ősi szerzetese minden bizonnyal egy olyan ember lehet, aki megengedhet magának egy ilyen ínyencet! 

Wen KeXing hirtelen megszólalt, “Amit az előbb mondott… Én nem akartam…” – és hangja elakadt, kissé zavartnak tűnt. Nem értette, miért akarta ezt hirtelen kimondani, ráadásul, mintha még a mellkasát is kissé fülledtnek érezte volna. Egy gyors pillantást vetett Zhou Zishura, majd lesütötte a szemét és önmagát becsmérelve elmosolyodott. Megrázta a fejét és visszatért a szokásos modorához, “Ez lenne az ősi szerzetes leszármazottja? Hát nem úgy néz ki, mint egy sáska, csak éppen fehér a bőre? 

Zhou ZiShu felkapott egy boroskancsót, és anélkül, hogy túlságosan komolyan vette volna a gyújtogatás témáját, töltött magának egy pohárral a kancsó fenekéről. 

Természetesen tudatában volt annak, hogy Wen KeXing számára Zhang ChengLing megölése, semmiben sem különbözött volna egy hangya eltiprásától. De ha mégis úgy döntött volna, akkor sem gyújtott volna egy nagy felfordulással járó tüzet, pont akkor, amikor a kiszemelt személy nincs is otthon. Ezért ahelyett, hogy rosszindulatú szándékot feltételezett volna, inkább úgy gondolta, hogy valószínűleg tudott valamit és csak egy figyelmeztetést akart leadni. 

Itt az igazi kérdés az volt, hogy honnan tudta Ye BaiYi? 

De ekkor, valami teljesen más dolog jutott az eszébe… Karba tette a kezeit, arca már-már ragyogott, amikor felemelte a fejét és megkérdezte: „Apropó… van elég ezüst nálad?” 

Wen Kexing és Zhou ZiShu egymásra néztek.