Zhao Jing haladt elöl, aki ölni vezette fel az embereit a Fengya-hegyre. Hangosan így szólt, “Nem kell aggódnotok, a gonosz démonok nem mások, mint…” 
Szavai hirtelen abbamaradtak, és félelemmel átitatott tekintettel nézett fel a Hadész palota csarnokának irányába, ahonnan egy csoport szürkeruhás, alacsonyabb rendű démont látott kitódulni. Olyan csendben jártak, mintha a lábuk alatt szél suhant volna végig és talpuk egyáltalán nem érintkezett volna a földdel. Miután félelmet keltően felsorakoztak a bejárat mindkét oldalán, egy szellemarc zászló emelkedett lassan a magasba. A vadászszél lobogtatni kezdte a vásznat, ami úgy tűnt, mintha vérrel szennyeződött volna be a mérhetetlen napnyugtában. 

Oldalt, egy magas és karcsú férfi állt, aki hosszú, sötétvörös köntöst viselt. Kezeit összekulcsolta széles ingujja alatt, fejét pedig – némi hanyagsággal – lehajtva tartotta, és úgy tűnt, mintha kábultan bámult volna valamit. 
Zhao Jing a kezét felemelve jelt adott, mire mindenki abbahagyta a menetelést, közben pedig szigorú éberséggel figyelték azt a bizonyos személyt. Jobban körülnézve, Öreg Meng egy kicsivel bennebb állt, de szinte mindenki figyelmen kívül hagyta őt. A vörös ruhás férfi minden tekintetet magára vonzott, és mint aki megilletődött volna, lassan körbe fordult, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse. 

“Te vagy az?!” – mondta Zhao Jing elhűlt hangon. 

Wen KeXing felvonta a szemöldökét és lágy hangon így szólt, “Á, Zhao lovag, rég nem láttuk egymást.” 

Zhao Jingnek korábban már többször volt alkalma látni Wen KeXinget, de ezúttal az a benyomása támadt, hogy az illető személy testi hüvelyében lakozó lelket, mintha teljesen kicserélték volna. Bárhogyan is nézte, ugyanolyan kísértetiesnek találta, amibe szíve kissé beleborzongott. Ahogyan Wen KeXing lassú és nyugodt léptekben lesétált a kőből készült lépcsőfokokon, úgy tűnt, minden egyes lépése egyre nagyobb nyomást gyakorol rá. Zhao Jing nem bírta megállni, önkéntelenül egy lépést tett hátra, és meg kellett erőltetnie magát, hogy vissza tudja fogni magát, majd megkérdezte, “Te… Te vagy az a…” 

“Nos.” – engedte el Wen KeXing a száján, és mint aki azonnal megértette mások gondolatait, magyarázni kezdett, “Én csak egy hétköznapi ember vagyok, akit mindenki úgy emleget, mint a velejéig romlott és ördögien gonosz démonvezér. Remélem, hogy a múltban elkövetett tiszteletlenségeimért, mindannyian megbocsájtotok nekem.” 
Zhao Jing néhányszor látta őt harc közben, és tudta, hogy a kungfuja jó, de soha nem vett komolyan egy ilyen fiatal férfit. Mindössze csak annyit érzett, valami nincs rendjén vele. Mielőtt azonban alaposan átgondolhatta volna, valaki a háta mögött a levegőbe emelkedett és felkiáltott, “Micsoda egy álszent kis tolvaj!” 

Zhao Jing nem jutott oda, hogy időben megállítsa, csak látta, hogy az illető a Hűvösfuvallatú-kard klán idősebbik generációjából való, akit Mo HuaiFengnek hívtak. Zhao Jing meggondolta magát, mivel tudta, hogy a Cao WeiNinggel történt incidens után Mo HuaiKong visszavonult a csata előtt, ez pedig Mo HuaiYang azon próbálkozása volt, hogy megmentse az arcát. Így, csendben visszahúzta félig kinyújtott karját, és azt tervezte, hogy a pálya széléről nézi végig az eseményeket. 

Mo HuaiFeng nem törődött azzal, hogy a nála nagyobbak őt kihasználva gúnyt űznek belőle, vagy sem. Mivel egyáltalán nem volt az az udvariaskodó fajta, kibújtatta hüvelyéből hosszú kardját és heves viharként támadt Wen KeXingre. A vörös ruhás férfi – mindenki szeme láttára – még mindig ugyanolyan lazán és nyugodtan sétált le a kőlépcsőn, anélkül, hogy kitért volna előle. Úgy tűnt, hogy lépéseinek még a ritmusa sem változott meg. Ekkor azonban, Mo HuaiFeng hirtelen egy fülrepesztően éles sikolyt hallatott, és egy az egyben oldalra esett. 
Wen KeXing kezei még mindig az oldalán lógtak, arcán pedig megingathatatlan vigyor volt. Zhao Jing még azt sem látta tisztán, hogy milyen mozdulatot tett. 

Mo HuaiFeng a földre rogyott, miközben egész teste folyamatosan rángatózott. A közelben álló néhány szürkeruhás, alacsonyrendű démon elkezdte körül járni őt. Arcuk tele volt mohó izgatottsággal, de nem volt merszük hozzányúlni, csak tehetetlenül néztek Wen KeXingre. 
Wen KeXing elfordította a fejét, hogy rájuk pillantson és továbbra is lágy hangon így szólt, “Már itt az idő és ti még mindig udvariaskodtok?” 

Zhao Jing és a többiek eleinte nem értették, mire gondol, de parancsát követve a Mo HuaiFenget körülvevő démonok egy emberinek egyáltalán nem mondható hangon hirtelen felsikítottak és a tehetetlen Mo HuaiFeng felé rohantak. Olyanok voltak, mint egy csapat kisgyerek, akik azért gyűltek össze, hogy rovarokkal játszadozzanak. Egyetlen szempillantás elég volt ahhoz, hogy Mo HuaiFenget kizsigereljék és a testét darabokra tépjék. Ennél halottabb már amúgy sem lehetett volna! 

A táncoló vér 2 méter magasba szökött, körös-körül összepermetezve mindent. Zhao Jing pupillái összezsugorodtak. – Ez valóban egy igazi ördög! 

Wen KeXing, ekkorra már három kőfokra állt tőle. Zhao Jing végül nem bírta tovább idegekkel, egy nagy lépést tett hátra és a mellkasa elé emelte a fegyverét. “Hogy… Hogy merészeled…” 

Wen KeXing a lágyan sziporkázó eső higgadtságával magyarázni kezdett, “Zhao lovag, azt hiszem, még mindig nem érted. Ha egyszer kilépsz a Qingzhu-gerincből, akkor az már az emberi világ, és ha egyszer belépsz az emberi világba, akkor ott jó embernek kell lenned. Például, ha egy gyereket más gyerekek zaklatnak, akkor őt meg kell mentened. Ha egy szépség boldogtalan, akkor édes szóval kell őt megnyugtatnod. Ha ételt ad neked valaki, akkor azt megfizeted, ha pedig valakit bajban látsz, segédkezet nyújtasz neki. Hogy mit jelent mindez? – Ez az, amit úgy neveznek emberi lényként élni és viselkedni. Azonban, ha eljövünk erre a helyre, itt nincsenek emberi lények. Emberi lények itt nem…” 

Szünetet tartott, majd visszanézett arra a néhány, imént vérmaszatossá vált démonra, akik továbbra is nyüzsögve és hemzsegve várták a támadásra engedélyt adó jelzést. Felnevetett, kinyújtotta az ujját, kétszer megrázta Zhao Jing előtt és így folytatta, “Ha eljöttetek ide hozzánk, itt fogtok meghalni mind. Mert nálunk nincsenek öregek, gyerekek, sem férfiak, sem nők. Csak mi, szellemek vagyunk itt, akik mindössze a gyilkoláshoz értenek.” 

Wen KeXing higgadtan felemelte a kezét, enyhén feltűrte az ingujját, a magasból végignézett a tömegen és így szólt, “Hé, nézzétek. Évek óta nem voltak külvilági látogatók a Völgyben. Magam is annyira izgatott vagyok, hogy túl sokat beszélek. Ugyan, hol van az a szent előéletű Zhao lovag? Mert ez itt, egy fikarcnyit sem élt és viselkedett emberi lényként. Tán rám van szükséged, hogy felfedjem az igazságot? Mondd, igen vagy nem?” 

Mo HuaiYang előre lépett, mogorva arccal Zhao Jing mellé állt és azt súgta a fülébe, “Egyedül képtelenség szembeszállni ezzel a szörnyeteggel. Törjünk rá egyszerre.” 
Zhao Jing – miután már felült a tigris hátára, nehezen tudott leszállni róla⁴³² – tekintetével átugrotta Wen KeXinget, és a Hadész palota kapuja mögött álló Öreg Mengre pillantott. Látva Öreg Meng kétes arckifejezését, megközelítőleg megértette a másik fél szándékát. Egy csapásra két legyet akart ütni. De ebben a pillanatban, nem volt kiút a számára, így kénytelen volt erőt venni magán. Felüvöltött és előretört. 

432 骑虎难下 (Qíhǔnánxià) Nehéz leszállni a tigris hátáról – Kínai idióma, melynek jelentése valakinek nehezére esik folytatni valamit.

Ez felért egy jelzéssel, amelyet a két egymással szemben álló fél egyszerre fogadott, és megkezdődött a harc. 

Ekkorra már, a Skorpió a Fengya-hegy másik végébe került, felnézett a dúsan zöldellő hegyvonulatokra és suttogva azt mondta, “Gyönyörű, valóban gyönyörű. A Fengya-hegy a világ egyik legszebb látványossága. Kár… hogy olyan, mint egy szúrós szépség, amelyet csak messziről lehet csodálni, megérinteni és játszadozni viszont nem lehet vele. – Szerinted jól néz ki?” 
Kérdezte a mellette álló, maszkot viselő skorpiót. A bérgyilkos közömbösen követte a tekintetét, majd mintha valamilyen küldetést kapott volna, csak annyit mondott, “Igen!” 

A Skorpió arcán levő mosoly a felére halványult és csalódottan azt mondta, “Valóban unalmas.” 
A feketébe öltözött, maszkos skorpió ismét megszólalt, “Igen!” 

Úgy tűnt, hogy csak ezt az egy szót volt képes kiejteni a száján. A Skorpió elvesztette érdeklődését a tájban való gyönyörködés iránt, arckifejezése kihűlt és parancsot adott, “Már el kellett, hogy kezdjék. Ha most megyünk fel, akkor épp időben érkezünk, hogy olcsó hasznot húzzunk. – A vendégem, Öreg Meng, aki sokat költött, még mindig a kintről érkező támadásomra vár, miközben bentről vezényel.” 

Az oldalán álló skorpió még mindig azt mondta, “Igen!” 

A Skorpió figyelmen kívül hagyta őt és egyenesen előrement, a jól képzett Mérgező Skorpiók csoportja pedig azonnal követte őt. Szó szerint nehéz volt eldönteni, hogy valódi emberek csoportjáról, vagy inkább egy hatalmas bábseregről van-e szó. 

Egy jó darabig tartó menetelés után, egy szürke árnyék villant át előttük. A feketeruhás skorpió előrántotta a horogját, mire a Skorpió visszafogta őt. Egy démonkölyköt pillantottak meg, aki álnok szemmel nézett végig ezen a koromfekete csoporton, valószínűleg anélkül, hogy levont volna bármiféle következtetést. Aztán a Skorpió felé fordult és azt mondta, “Mulandóság mester megkért, hogy találkozzam a Skorpió Úrral ezen a helyen és kísérjem fel. Ha méltóztatsz ebbe az irányba jönni.” 
A Skorpió mosolyogva meghajolt és így szólt, “Örömmel.” 
– Hogy mindenki tudja: ez az, amit úgy neveznek, farkast csalogatni a házba.⁴³³ 

433 引狼入室 (Yǐnlángrùshì) Farkast csalogatni a házba – Kínai idióma, ami az ellenség házba/haza való csalogatásának a metaforája.

Ahogy fokozatosan besötétült, a Hadész palota előtti tömeg – az egymáson keresztül-kasul heverő holttestekkel, és a szakadatlanul feltörő sikolyokkal – egyre inkább százezer kísértethez kezdett el hasonlítani. Legyen szó emberről vagy démonról, senki sem maradhatott nyugton egymagában. A harc elkezdődte után, már senki sem tudta kordában tartani a helyzetet, és még a Hadész palota mögött rejtőzködő Öreg Menget is gyorsan magával szippantotta. 

Wen KeXing sötétvörös köntöse mostanra rendkívül fényes lett, jóképű arcát pedig vér fröcskölte. Azt viszont nem lehetett tudni, hogy az ő vére volt-e vagy valaki másé. Úgy tűnt, nem ismer sem fáradtságot, sem fájdalmat, és mintha még a legcsekélyebb feszültség sem lett volna benne. Az ujjait kinyújtva enyhén letörölte a szemöldökcsontját, mely alól egy fekete-fehér szempár tárult fel, és mintha valami nagyszabású ünnepségen lett volna, egy halvány, őrületet és megkönnyebbülést tartalmazó vigyor jelent meg az arcán. 
Nem tudni, mióta tarthatott ez a dulakodás, de Zhao Jing úgy érezte, hogy a szíve mennydörgésként kalapál, és szemei időről-időre elsötétültek, de továbbra is összeszorította a fogait, hogy el tudja viselni. Aztán Wen KeXing vigyorának láttán, szíve még jobban beleborzongott. – Úgy érezte, ez az ember nem akarja azonnal megölni őt, hanem akár egy fenevad, még eljátszadozik a zsákmányával, mielőtt megadná az utolsó, végzetes harapást. 

Zhao Jing üvöltve előretört ismét és kardjával Wen KeXing mellkasa felé vágott. – Jól irányzott föl-le történő vágásai szélesek voltak, akár a tengerbe ömlő folyó. A kezében levő meridiánok duzzadásig teltek igaz qível, amelyek már-már robbanni készültek. Ez egy életmentő technika volt, de ugyanakkor életveszélyes is volt. 
Olyan heves volt, akár a villámcsapás, ami mindent elsöprő erejével hegyeket és tengereket volt képes kettéhasítani. “Huh” – eresztette el Wen KeXing, mintha kissé meglepődött volna. De képességei ellenére is, már túl késő volt ahhoz, hogy teljesen kitérjen előle. Kissé összehúzta a szemöldökét, oldalra fordult, de csak a létfontosságú szerveit tudta kivédeni ezzel. Majd elhatározta magát és vállával védte ki a pengét. A kard átvágta Wen KeXing vállát, Zhao Jing pedig egy falatnyi vért köpött ki. Amilyen elviselhetetlen fájdalmat érzett, épp olyan eksztázisban is volt. 

Azonban, egy lépéssel sem tudott ennél tovább menni. Wen KeXing mindkét kezével megragadta a pengét, és egy erős lökéshullámmal kiütötte Zhao Jinget a penge markolatából. Megtántorodott, majd kétségbeesetten vissza akart vonulni, de lábai nem tartották meg, így a földre esett. 

Zhao Jing szeme elsötétült, a hegyek pedig a fejük tetejére álltak. Állandó zúgás volt a fülében, majd egy kéz ragadta meg a torkát és egész testét felemelte. Kétségbeesetten tágra nyitotta a szemeit és egyenesen a Wen KeXing szemébe nézett. 
Hallotta, amint Wen KeXing azt mondja, “Nézz meg alaposan. – Mások mindig is azt mondogatták, hogy úgy nézek ki, mint az apám. Vagy tán, miután felnőttem, az elmúlt néhány évben elütöttem tőle? Vagy tolvaj létedre bűntudatod van és nincs merszed bevallani?” 
Zhao Jing hosszú ideig értetlenül bámult rá, majd hirtelen küszködni kezdett. 

Wen KeXing lassan egy mély levegőt vett és sóhajtva így folytatva, “Oly régóta nem ismertél fel, hogy azt hittem, hogy én vagyok az, aki téved, hahaha… Zhao lovag, 30 évvel ezelőtt, Long Que és egy férfi látta, ahogy Rong Xuan megöli a feleségét és a gyilkosság után elmenekül. Amikor Rong asszony átadta a kulcsot annak az embernek, akkor csak ők hárman voltak jelen. Rong asszony meghalt, és Long Que a haláláig sem árulta el, ki az a személy. De a kulcs holléte kiszivárgott, így a férfi és felesége elhagyták a jianghu vidékét, és nevüket eltemetve közel 10 évig éltek rettegve egy kis hegyvidéki faluban. Megszöktek a világtól, de nem sikerült elmenekülniük a gonosz démonok elől. Szerinted mi történt akkor?” 

Zhao Jing éles fájdalmat érzett a belső szerveiben, torka elakadt és nem tudott levegőt venni. Hiába próbálkozott, kezével nem tudta eltörni Wen KeXing vasszerű ujjait, így szemei elkezdtek kifordulni. 
Wen KeXing tovább folytatta monológját, “Miután Rong Xuan meghalt és újra életre kelt, a természete gyökeresen megváltozott. Ez könnyen megtörténhetett, de vajon valóban képes volt eljutni oda, hogy ne tudja megkülönböztetni az övéit az ellenségeitől, és hogy kegyetlenül megölje a saját feleségét? Még egy veszett kutya is felismeri a gazdáját… Akkor ki tette? Valaki, aki kifaggatta Rong asszonyt a fegyvertár kulcsa felől, és amikor nem tudta megszerezni, megölte. Aki sietve elmenekült, mert jött valaki. Aki a sötétben bujkálva ismeri az ok-okozati összefüggéseket, azonban nem volt meg hozzá a kellő képessége, így hát elárulta Wen Ruyu és felesége hollétét…” 

Zhou Jing többé már nem mozdult, Wen KeXing tekintete üres volt. Mint akinek fogalma sincs arról, hogy milyen évet és napot írnak, csak elengedte kezének szorítását, és hagyta, hogy Zhao Jing teste a földre zuhanjon, majd mozdulatlanul állt ott egy darabig. 

Ekkor, Mo HuaiYang azonnali döntést hozott és kihasználta az alkalmat a hátulról való támadáshoz. Wen KeXing egy pillanatra megdöbbent a nesz hallatán, ezért minden erejével azon volt, hogy áramoltatni tudja az igaz qíjét. Azonban, mivel Zhao Jing kardja még mindig a vállában volt, semmire se jutott! 

De abban a pillanatban, csak egy halk káromkodás volt hallható, és egy rövid tőr repült a levegőben, ami elvétette Mo HuaiYang kardját. Egy sápadt fiatal lány állt rideg arckifejezéssel Mo HuaiYang előtt és szavait nyomatékosítva azt mondta, “Megmondtam, hogy megöllek.” 
Wen KeXing megdöbbent, majd hosszú szünet után megszólalt “Ah-Xiang?” 

Gu Xiang, a szavak hallatán, nem bírta tovább megőrizni rideg arckifejezését és könnyek gördültek le az arcán. Lassan Wen KeXing felé fordult, mosolyt erőltetett az arcára és suttogva azt mondta, “Mester, megtarthatod a hozományt. Cao testvér… Cao testvér, ő…” 
Hangja elcsuklott és elfordította a fejét Wen KeXingtől, mint aki nem akarta, hogy Wen KeXing sebezhetőnek és feldúltnak lássa őt. 

De éppen ekkor, egy fölsiketítően éles, sípoló hang szólalt meg, Öreg Meng pedig egy pillanatra lehunyta a szemét és egy megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán. – “Ez a Skorpió lesz.” – mondta magában, és meg volt győződve a saját győzelméről. De amikor újra kinyitotta a szemét, egy dermesztően hideg fény villant hirtelen a szemébe. – Wen KeXing volt az, aki abban a pillanatban egyenesen szemébe nézett. 
Óvatosan felemelte a kezét és hideg fény villant meg az ingujja alatt. 

A Gu Xiang szeméből patakzó könnyek még meg sem száradtak, amikor valami szúró fájdalmat érzett. Hirtelen előrebukott, megölelte Wen KeXinget és mindketten a földre estek. 
Wen KeXing szemei tágra nyíltak, talán csak egy pillanat volt az egész, de ő abban a pillanatban úgy érezte, mintha többezer évig tartott volna.  
Felemelete a kezét, amelyet tudat alatt Gu Xiang hátára tett zuhanás közben. Csöpögött róla a vér. – Olyan volt, mintha a lány hátába robbant volna valami. Szinte érezni vélte a lány csontjait és belső szerveit az imént, amikor megérintette. 

“Ah… Xiang?” 
Gu Xiang feje Wen KeXing mellkasára hullt, de nagy erőfeszítések közepedte felemelete, rámosolygott és levegő után kapkodva így szólt, “Mester, kérkedtem, amikor azt mondtam, hogy megölöm őt, de nekem nincs… meg a képességem… Öld meg őt az én érdekemben. Könyörgöm, csak most az egyszer… öld meg őt helyettem.” 

Wen KeXing csak kábultan bólintott egyet, Gu Xiang arca pedig eltorzult a fájdalomtól. Mindene fájt, és érezte, ahogy a hidegrázás egyre inkább hatalmába keríti a testét, miközben hátul, ömlik ki belőle a forróság. Akár egy kislány, úgy kapaszkodott Wen KeXing köpenyének végébe és azt suttogta, “Nem baj, ha meghalok, nem baj…. Cao testvér mindenképpen azt akarta, hogy jól éljek… de én, képtelen vagyok… nélküle… Mester…” 

Wen KeXing lefödte fejét vér borította kezével és lágy hangon azt mondta, “Ne szólíts mesternek, szólíts genek.”⁴³⁴ 

434 哥 (Gē) – Édes testvér; 哥哥 (Gēge) – Idősebb testvér, báty

Gu Xiang megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de hiába. Már nem volt ura a saját testének, kezei és lábai görcsölni kezdtek, szeme pedig fokozatosan elhalványult, és szája mindegyre csak ezt ismételgette, “Ge, öld… meg… őt… az érdekem…” 

Öreg Meng, mivel tartott Wen KeXingtől, azon nyomban visszavonult, amikor látta, hogy csapása nem talált. 
Wen KeXing lassan felállt, lefektette Gu Xiang testét és kezét kinyújtva kihúzta Zhao Jing kardját a vállából. Fél teste teljesen zsibbadt volt és képtelen volt megemelni a qíjét, azonban a testéből áradó gonosz aura még annál is erősebb volt. 

Mintha magához beszélt volna, azt mondta, “Rendben, megölöm őt helyetted.” 

Mo HuaiYang látva, hogy valami nincs rendjén – még a csótány halnál is ravaszabb lévén – már megszökött. Wen KeXing tekintete végigsöpört a tömegen, és a kezével, amelyet még mindig tudott mozgatni, megragadott egy szürkeruhás démonkölyköt, és nyomatékosan megkérdezte, “Az a személy, aki még az imént a Zhao nevű mellett állt és kard volt a kezében, láttad, hogy merre ment?” 
A démonkölyök néhány el-elcsukló hangot engedett el a torkán, és remegve kinyújtotta az ujját az egyik irányba. “Köszönöm.” – mondta Wen KeXing vigyorogva. 

Aztán ujjai erőt fejtettek ki, a démonkölyök koponyája pedig egy pillanat alatt apró darabokra tört és egy rakás húskupacként rogyott a földre.