Cao WeiNing és Zhang ChengLing egy-egy vödör trágyát hozott a kezében. Rettenetes bűz terjengett a levegőben, Cao WeiNing pedig keservében így viccelődött magában, “Ah-Xiang mily bölcs és találékony. Egy igazi stratéga, mint Zhuge.” 
Zhang ChengLing nem osztozott ezen a nézeten. Egyszerűen úgy érezte, hogy Gu Xiangból nyolc élethossz erkölcsössége hiányzik. 

Ők ketten kemény fizikai munkát végeztek, hogy befödjék és álcázzák azokat a trágyás vödröket, amiket előkészítettek. Gu Xiang parancsnoksága alatt pedig egyet-egyet a magasba és egyet-egyet a földre tettek, és a világ valaha létező legundorítóbb trágyavödör csapdáját állították fel. 
Még maga Gu főparancsnok is befogta az orrát és messzire szaladt. Miután a vödrök a helyükre kerültek, magához hívta kettőjüket, és előbb befogta az orrát, majd halkan megkérdezte Zhang ChengLingtől, “Emlékszel még az útvonalra, amit mondtam?” 

Zhang ChengLing bólintott és azt mondta, “Ne aggódj Gu Xiang nővér, egy lépést sem vétek a Folyó felhők és Kilenc Palota lépésében, különben Shifu eltöri azokat a kutya lábaimat.” 
Gu Xiang ujjaival megbökte a fejét és azt mondta, “Egyetlen rossz lépés és Zhang poloskává válsz.” Majd újra Cao WeiNingre pillantott, intett a kezével és kiadta a parancsot, “Indulás!” 

Hármójuk alakja elvált egymástól az éjszakában. Gu Xiang olyan volt, mint egy denevér, ez ereszbe kapaszkodott és teste egészen mozdulatlanná vált. A lány szeme meglepően fényes volt a sötétben, mint egy kis ragadozó, ami csendben és mozdulatlanul vár a zsákmányára. Ezután tekintete megvillant, és szeme sarkából a hátsóudvarban meggyújtott tűz lángjaira pillantott. Tudta, hogy Cao WeiNing már ott van, és csak arra várt, hogy a tűz jobban fellobbanjon… 

Egyszer csak Cao WeiNing száraz üvöltésére lett figyelmes, amint azt kiáltotta, “Baj van, összeomlik a ház!” 
Gu Xiang annyira dühös lett, hogy majdnem félrenyelt. Cao WeiNing eredetileg azt hitte, hogy Gu Xiang az épületben van, ezért csak úgy kiestek ezek a szavak a száján. De amint hangja felcsendült, azonnal rájött, hogy rosszul fejezte ki magát és sietve kijavította magát, “Nem, nem. Úgy értettem, tűz van! Tűz van! Fuss! Ég a ház!” 

Egy percbe sem telt, hatalmas zűrzavar tört ki a fogadóban. Több feketeruhás nő is kirohant, hogy megnézzék mi folyik odakint. Ruhájuk rendezetlen volt. A fogadó többi vendége is nagy felhajtást csapott, így a csendes éjszakát mindenütt zaj és ricsaj töltötte be. Gu Xiang, átpördülve maga körül, leszállt az ereszről, feltette a maszkját, és mintha mi sem történt volna, kihasználva a zűrzavart, bennebb ment. Csendben elővett néhány jelzőfényt köntösének széles ujjából, és gyorsan kiröppenő fények robbantak fel a lármázó tömeg között. Apró lángok csaptak fel és sikoltozás hallatszott mindenütt. Egy hang azt kiáltozta, “A tűz behatol a házba!”, aztán mindenki más-más irányba kezdett el futni, és még azok a feketébe öltözött nők is szétszóródtak. 

Gu Xiang titokban összehúzta a homlokát és magában azt mondta, hogy ez a káosz kissé fölülmúlta a várakozásait, és hogy a következő dolgokban felettébb óvatosnak kell lennie. De ki gondolta volna, hogy még a Mennyek is neki fognak kedvezni. Miközben ott állt – látszólag ostobán – a folyosón, egy feketeruhás nő, aki a felfordulásban elszakadt a többiektől, hirtelen meglökte és hangosan így szólt, “Menj és nézd meg azt Gao vezetéknevű lányt. Attól tartok, valaki szándékosan keltett zűrzavart!” 

Gu Xiang háromszor is elnevette magát a szíve mélyén, de engedelmesen igyekezett az őt húzó nő után. Együtt mentek el ahhoz a szobához, ahol Gao Xiaoliant tartották fogva. – A szíve egyre hevesebben kezdett el verni, annyira izgatott volt. De váratlanul, végtelen öröme ürömbe fordult. A nő, aki őt húzta, rendkívül éber volt, és éppen mikor kinyitni készült az ajtót, hirtelen megállt, meglepetten visszanézett Gu Xiangra és megkérdezte, “Miért remegsz?” 

Gu Xiang szíve összeszorult, gyorsan úgy tett, mintha reszketne a félelemtől, majd halkan suttogva, hitelesen így szólt, “Én… én… félek…” 
Nem tudta, hogy kivel tévesztheti össze őt ez a nő, – feltehetően, a hozzá hasonló korú lányok nagyjából azonos termetűek – csak egy megvető pillantást vetett rá, miközben kinyitotta az ajtót, hogy bemenjen, majd felhorkantva így szólt, “Nézz magadra! Még csak mondanod sem kell,  lerí rólad a haszontalanság és a gyávaság. Állj őrt nekem az ajtó előtt, és csak merj bárkit is beengedni…” 

Mielőtt befejezhette volna, a dereka hirtelen megfagyott. Hitetlenkedve nézett fel Gu Xiangra, miközben egész teste zsibbadni kezdett és leírhatatlan hűvösség áradt szét a derekában. Még csak mozdulni sem bírt és egyenesen előreesett. Gu Xiang gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy kifogja őt, majd halkan suttogva azt mondta, “Légy óvatos a küszöbnél.” 
Aztán egy mozdulattal becsukta az ajtót belülről, és látta, hogy az asztalhoz kötött Gao Xiaolianon kívül egy másik feketeruhás nő is van a szobában. A zajok hallatán a nő meggyújtotta a lámpást, és amikor a bejárat felé fordult, Gu Xiangot pillantotta meg, amint egy szerencsétlen lelket próbál mindenféleképpen támogatni. 

A másik fekete ruhás nő odajött, leguggolt és aggódva megkérdezte, “Mi történt vele?” 
Gu Xiang halkan megszólalt, “Nem… nem tudom, hirtelen így esett össze. Nem lehet, hogy epilepsziás rohama van?” 
A feketébe öltözött nő éppen ellenőrizni készült társa állapotát, amikor Gu Xiang rögtönzött szavait hallva, hirtelen éberen kapta fel a fejét, “Te…” 

Gu Xiang azonban már régóta várt rá. Felemelte az ingujját, mire fehér füst zúdult a feketeruhás nő arcába. A nő, mivel nem tudta, hogy milyen erős lehet a füst, azonnal visszatartotta a lélegzetét és nem merte kiengedni. De ki gondolta volna, hogy nyakát hirtelen valami hideg érinti meg. Gu Xiang kezében egy tőr pattant elő, és kihasználva a helyzetet, ahogyan a fehér füsttől elbűvölt nő pánikszerűen visszafojtja a lélegzetét, egy nagy vágást ejtett a nyakán. 

Gu Xiang csapásai mindig is könyörtelenek voltak. A nő hangszálai egy pillanat alatt elszakadtak, és anékül, hogy egyetlen szót szólhatott volna, holtan rogyott a földre. Gao Xiaolian döbbenten nézte végig mindezt. 

Gu Xiang levette az arcáról az álarcot, félredobta, majd megszólalt, “Ostoba fruska, még a fehér tésztától is félsz.” Beszélt, de a keze egyáltalán nem állt meg. Több helyen is elvágta a Gao Xiaolian testén levő kötelet. Gao Xiaolian megilletődöttségében épp felállni készült, de még mielőtt kifejezhette volna a háláját, kívülről berúgták az ajtót. Cao WeiNing rontott be menekülést sürgető arccal és azt mondta, “Ah-Xiang, siess! Nem tudom megállítani őket!” 

Ekkor, Zhang Chengling jelent meg, aki kívülről mászott fel az ablakhoz, és erőteljesen integetett nekik. Gu Xiang meglökte Gao Xiaolaint és azt mondta Zhang ChengLingnek, “Vidd őt!” 
Ők hárman már korábban megbeszélték ezt. Látták, hogy Cao WeiNing gyorsan visszaveszi a maszkját, majd sietve magára vesz egy fekete köpenyt. Zhang ChengLing pedig, anélkül, hogy törődött volna bármivel, a hátára vette Gao Xiaoliant és gyorsan elszaladt. Gu Xiang és Cao WeiNing úgy tett, mintha üldözték volna őt. Gu Xiang még fel is kiáltott, “Te kis tolvaj, hova futsz?!” 

Miközben mindketten tetették, hogy a tolvajt üldözik, Gu Xiang gyengeséget színlelt és úgy tett, mintha sántítana. Cao WeiNing pedig úgy markolta a mellkasát, mintha bármikor összeeshetne a légszomjtól. Félúton, váratlanul erős szél támadt a hátuk mögött,  Fekete Nagyanyó öreg és rekedtes hangja hangzott fel, “Tűnés az útamból!”  
Kettőjük között úgy haladt el, mint egy igazi forgószél. 

Egy csapat feketeruhás nő haladt Fekete Nagyanyó nyomaiban, akik futásban felülmúlták ezt a két jó nővért, akik “súlyosan megsérültek egy ellenük szőtt összeesküvésben”, de mindezek ellenére sem felejtették el üldözni az ellenséget. 

Gu Xiang és Cao WeiNing egymásra néztek, és az, aki eddig sánta volt, többé nem sántított, aki pedig a szívet fogta, többé már nem fogta a szívét, csak a megbeszélt útvonalon futottak tovább. 

Mindemellett, Zhang ChengLing és Gao Xiaolian, még ennél is izgalmasabb helyzetbe került. Gao Xiaolian nem tudta, hogy Zhang ChengLing miért ragaszkodott ahhoz, hogy a hátán vigye, miközben még mindig mantrát mormolt az orra alatt. Úgy érezte, hogy csak a terhére van. Még az imént, egy szempillantás alatt felismerte Cao WeiNinget és Zhang ChengLinget, és szíve ismét megtelt meghatódottsággal, majd így szólt, “Kisöcsém, kérlek, tegyél le. Még mindig elég erős vagyok, hogy veled fussak.” 

Zhang ChengLing szaggatottan szavalta a mantrát, de még nagy elfoglaltságának közepedte is így válaszolt, “Nem tehetlek le. Még egy kicsit tovább kell mennünk.” – és miközben az előttük álló “trágyavödör csapdára” gondolt, némi sajnálatot érzett iránta, ezért többé nem merte elterelni a figyelmét és a mantra ismételgetésére koncentrált. 

Gao Xiaolian is képes volt különbséget tenni jó és rossz között, és látva, hogy udvariasan beszél hozzá, megértette, hogy lehet, megegyeztek valamiben, ezért elhallgatott és nem zavarta többé. Látva, hogy alakja úgy suhan, akár a szellem, és számára valami ismeretlen technikát használ, titokban egészen megdöbbent és azt mondta magában, “Még egy év sem telt el, miféle különös kalandban lehetett része ennek a tizenéves fiúnak, hogy ilyen erős lett?” 

Amikor üdítő bűz csapta meg Zhang ChengLing orrát, tudta, hogy megérkeztek. Minden idegszála megfeszült, és fülei minden irányból felfogták a zajokat. A szíve mélyén tudta, hogy Fekete Nagyanyó mindjárt utoléri őket. Normális esetben annyira megijed, hogy azt sem tudta volna, mi tévő legyen. De most eszébe jutott, hogy még mindig a háta mögött cipel egy másik személyt, aki továbbra is számít rá, hogy megmentse az életét. Történhetett volna vele bármi, de ha Gao kiasszonyt elfogják azok a rossz nők, biztosan nem lenne jó vége a dolognak. Így aztán egyre magabiztosabbnak érezte magát, egész teste megtelt erővel, hangosan felkiáltott, majd még jobban felgyorsított. 

Ezen az éjszakán, Zhang ChengLing valójában – anélkül, hogy tudatában lett volna – legyőzte saját megalázkodó és engedelmes énjét, még a lelkiállapota is sokat javult. Ha még ennél is tovább ment volna, akkor feltehetően a harcművészeti képességei is egy fokkal magasabb szintet értek volna el. Miután megszabadult minden zavaró gondolattól, csak az járt a fejében, amit Gu Xiang mondott, hogy nem tehet egyetlen rossz lépést sem. 
Zhang ChengLing egyre gyorsabban szavalta a mantrát a szájában, és árnyékként suhant végig a trágyavödör felé vezető úton, amit előre felállítottak. Fekete Nagyanyó azt hitte, mindjárt utoléri őket, de ki gondolta volna, hogy a kis tolvaj váratlanul felgyorsul. Ő sem hagyta magát, ha egyszer elszánta magát, akkor minden erejét beleadva futott ő is utánuk. 

Egyszer csak, egy selyemszálat észlelt a levegőben, ami elkapta az ingujját, és úgy érezte, mintha valami húzni kezdte volna őt abba az irányba. Fekete Nagyanyó fejében az volt az első gondolat, hogy ennek valamilyen mechanizmusnak kell lennie, de nem volt ideje ezen gondolkodni, hanem azonnal félre repült. Közvetlenül ezután egy, a sötétben elrejtett trágyavödör borult pont arra a helyre, ahol az imént állt, és a benne levő tartalom mindenfelé kifröccsent. 

Bármilyen is legyen, Fekete Nagyanyó is nőből volt, és volt benne némi tisztaságmánia. Hogyan is tudta volna elviselni mindezt? Mivel tartott attól, hogy valami a testére fröccsen, sietve meghátrált három-négy lépést. Ekkor csak annyit érzett, hogy a lába ismét nekiütközik valaminek, és a szíve nagyot dobbant. Figyelmesen hallgatózva, beazonosította a dolog a pontos helyét, így sikeresen elkerült még egy katasztrófát. De még mielőtt ismét talajt ért volna, a harmadik trágyavödröt a második vödör döntötte fel, aminek tartalma – tekintet nélkül arra, hogy ki állt előtte – Fekete Nagyanyó fejére és arcába borult. 

Az öregasszony annyira dühös volt, hogy egyszerűen alig várta, hogy azt üvölthesse. “Kis tolvaj, most már biztosan darabokra téplek!” De nem tudta kinyitni a száját, mert félt, hogy tragédia történik. A fiú, aki Gao Xiaoliant vitte a hátán, már régen eltűnt. Hiába akart volna bárkit is feldarabolni, célpont nélkül maradt. 
Tanítványai sem voltak szerencsésebbek nála. Egytől-egyig hátast vetettek ebben a trágyavödör formációban és a földön fetrengtek egymáson keresztül-kasul. Hát így került ebbe a “kimondhatatlan” helyzetbe ez a magamutogató feketeruhás női csoport, akik még az Istent vagy Buddhát is képesek lettek volna megölni, ha az útjukba áll.³⁷¹ 

^{371 神挡杀神佛挡杀佛 (Shén dǎng shā shén fú dǎng shā fú) Ha Isten áll az útjába, Istent öl, ha pedig Buddha áll az útjába, Buddhát öl. – Eredetileg a buddhizmusból származó mondás. Ebben a kontextusban a törvényen kívüliségről van szó.}

Mire Zhang ChengLing megérkezett a megbeszélt helyre és letette Gao Xiaoliant, teljesen kifulladt. Gu Xiang és Cao WeiNing már ott várt rájuk, és amikor meglátták őket, azonnal szembementek velük. Zhang ChengLing megszólalt, “Az a nő, azok a nők… nem fognak többet üldözni, üldözni, ugye?” 

Gu Xiang megveregette a mellkasát és így szólt, “Lehetetlen. Ha még mindig nőnek tartja magát, akkor nem mondanám, hogy ürülékkel borított arccal merne üldözni az éjszakában!” 

“Ah-Xiang csapdája egészen rendkívüli!” – vágta rá Cao WeiNing izgatottan. 
Úgy tűnt, hogy Gu Xiang kissé zavarba jött a dicséretétől, gyorsan legyintett egyet a kezével és azt mondta, “Ugyan, csak a gyakorlatba ültettem mindazt, amit nemrég tanultam. Erre is a Hetedik Úr tanított meg…Ó, egyébként a Hetedik Úr még azt is mondta, ha megtaláljuk Zhou Xuékat, akkor írjunk neki!” 

Gao Xiaolian többször is kifejezte a háláját, de Gu Xiang túlságosan el volt foglalva azzal, hogy levelet írjon a Hetedik Úrnak és a Nagy Varázslónak, de róla említést sem tett. Az egész éjszakai hánykolódás és botorkálás után, ők négyen lecserélték ruháikat, majd Zhang ChengLing vezetésével visszamentek abba a fogadóba, ahol Zhou ZiShuék meg voltak szállva, hogy találkozzanak a két férfival. 

Egész úton, Gao Xiaolian meglehetősen hallgatag volt. Habár Cao WeiNingnek és a többieknek volt némi kétség a szívükben, de Zhang ChengLing nem tudta, hogyan is kérdezzen rá. Cao WeiNing figyelt minden egyes szavára és arckifejezésére, és úgy érezte, hogy rossz kedve van, ezért nem volt bátorsága megkérdezni. Gu Xiang egyáltalán nem izgatta magát emiatt, hanem vidáman futott Zhou ZiShuék fogadója felé. Aztán Zhang ChengLing irányítása alatt Wen KeXing szobájának ajtajához ment és hangosan felkiáltott, “Mester, nem hiányoztam…” 

Még mielőtt befejezhette volna, meglátta, hogy kinyílik a szomszéd szoba ajtaja. Wen KeXing egy heves és szigorú pillantást vetett rá, majd halkan azt mondta, “Miért csapsz ekkora ricsajt, Ah-Xu éppen most aludt el.” 
Gu Xiang minden szava elakadt, és csak tátott szájjal állt ott mozdulatlanul. Wen KeXingre mutatva csak annyit mondott, “Mester, te, te, te…” 

Ha halott ember lett volna, Zhou ZiShu még akkor is megébredt volna a hangjára. Így hát tehetetlenül felkelt, felöltözött és kijött. Előbb bólintott egyet Gu Xiang és Cao WeiNing felé, majd egy kemény pillantást vetett Zhang ChengLingre. Aztán amikor váratlanul megpillantotta Gao Xiaoliant, nagyon meglepődött, így több ember mellett elhaladva eléje állt és megkérdezte, “Gao kisasszony, hogy kerül ide?” 

Gao Xiaolian, miután meglátta Wen KeXinget, aki ismét Ah-Xunak szólította őt, azonnal rájött, hogy ki lehet az előtte álló furcsa férfi, ezért megkérdezte, “Ön… Zhou…” 
“Igen, valóban én vagyok.” – válaszolta Zhou ZiShu fejbólintva. Zavart és feszélyezett állapotát látva, sietve megkérte a másodinast, hogy ételt és szobát készítsenek elő neki. 

Gu Xiang még mindig az oldalán álló másik személyre bámult kerekre nyílt szemekkel és megkérdezte, “Mester, végül odaadtad őt…. őt, őt, őt a fenevadnak?” 

Wen KeXing egy pillantást vetett rá, majd egy másikat a hízelgően mosolygó Cao WeiNingre, aki úgy nézett ki, mintha az apósával találkozott volna, majd megjegyezte, “Azért mert a férjed családja támogat, ne gondold, hogy szemtelen lehetsz.” 
Aztán figyelmen kívül hagyta a fiatal párt, lesétált a lépcsőn és gondosan bezárta Zhou ZiShu köntösét. 

Közülük néhányan rendbe szedték magukat, majd asztalhoz ültek. Zhou ZiShu eleinte Gu Xiang csiripelését hallgatta az életmentés folyamatáról, majd Gao Xiaolianra nézve, meleg és szelíd hangon megkérdezte, “Gao kisasszony, hogy lehet, hogy egyedül van itt, és hogyan tudta elfogni önt Fekete Nagyanyó? Mi van Gao lovaggal?” 
Miután Gao Xiaolian hallgatott egy darabig, hirtelen sírva fakadt és zokogva azt mondta, “Az apám… az apám meghalt!”