Gao hentesnek csak egyetlen gyermeke volt, Chuntao. Mazinak pedig nem voltak szülei, és miután a két fiatal összeházasodott, Gao hentes a fiául fogadta őt. Így Mazi gyakran ellátogatott hozzá, hogy segítsen neki a munkában. 

De, ahogy telt-múlt az idő, egyre több napig lakott Gao hentes házában, míg a Megújulás Csarnokában levő munka egyre ritkábban volt elvégezve. Chuanzi még el is nevette magát, mondván, hogy Gao hentes ezt jól kiötölte, nemcsak pénzt kapott azért, hogy feleségül adta a lányát, hanem még egy fiút is lopott magának. 

De ezt sem XiaoLiu, sem Öreg Mu nem bánta. XiaoLiu számára egyetlen ShiQí többet ért, mint tíz Mazi. Öreg Mu számára pedig, amíg Mazi békés és boldog életet élhetett, addig ő is boldog volt. 

Ezen a napon, amikor Mazit Gao hentes és Chuntao segítette be az ajtón, Öreg Mu nem hitt a szemének, és XiaoLiu a homlokát ráncolta. 

Ha Chuanzit verték volna meg, XiaoLiu meg sem lepődött volna. Mivel Chuanzinak időnként mocskos szája volt, éppen ezért azon jófélék közé tartozott, akik megérdemelték a verést. 

De Mazi más volt. Magas termete, széles vállai és vaskos dereka ellenére, Mazi észelvű ember volt, és inkább engedett a maga igazából a mások javára. “Mi történt?” – kérdezte Öreg Mu. 

Chuntao ékesszólóan beszélt, és könnyeit törölgetve azt mondta: „Miután a reggel levágtam egy bárányt, a vérét oda akartam adni valakinek, de véletlenül beleütköztem egy fiatal hölgybe. 

Bocsánatot kértem a hölgytől, és azt mondtam, hogy megtérítjük az okozott kárt, de a hölgy szobalánya leszidott, és azt mondta, hogy azt az árat meg sem tudnánk engedni magunknak. Apám ideges lett, majd némi veszekedés után összeverekedtek. Mazi ge pedig apám védelmére kelt és megsérült.” 

Qingshui városában nem volt helyi hatóság, így egyetlen törvényül “csak az erősek maradnak életben” elve szolgált. 

Chuanzi, ennek hallatán, a vállára kapott egy veteményes kapát és villámgyorsan elszaladt. Chuanzi gyerekkorában nagyon sovány volt, így Mazi volt az, aki mindig vigyázott rá. Noha, ők ketten egész álló nap csak civakodtak és veszekedtek, de kapcsolatuk valójában szorosabb volt, mint az igazi testvéreké. 

XiaoLiu így szólt, “Öreg Mu.”, mire Öreg Mu azonnal utána sietett. 

Mazi sérülése nem volt súlyos, XiaoLiu megtisztította a sebet és bekente gyógykenőccsel. Öreg Mu és Chuanzi még mindig nem tért vissza, ezért XiaoLiu hátra hagyta Chuntaonak, “Te vigyázz Mazira, én pedig megyek és megnézem őket.” 

Gao hentes megemelte a hentes bárdját, hogy vele tartson, de XiaoLiu mosolyogva így szólt, “Te nem késleltetheted tovább a boltodat, úgyhogy menj és láss munkához. Öreg Mu meg én, itt vagyunk.” 

Amikor XiaoLiu, ShiQível a nyomában, megérkezett a fogadóba, Öreg Mu éppen egy sárga ruhát viselő nővel harcolt. 

Chuanzi a földön feküdt, és amikor meglátta XiaoLiut, sértődötten megszólalt: „Liu ge, én nem vétettem ellenük semmit, és még csak a közelükbe sem értem, amikor úgy megvertek, hogynmozdulni sem bírok.”  

XiaoLiu egy dühös pillantást vetett rá, majd Öreg Mura nézett. Öreg Mu képességei nyilvánvalóan nem értek fel a sárga ruhás nőével. A nő úgy ugráltatta ide-oda Öreg Mut, akár egy majmot. A közeli kőlépcsőn pedig egy fátylat viselő fiatal lány állt. 

A lány nevetett, miközben őket nézte, és időről-időre hozzátette, “HaiTang, látni akarom, ahogy bukfencezik.” 

Ahogy az várható volt, HaiTang leverte Öreg Mut a lábáról, aki bukfenckarikákba gurult végig a földön. A lány kacéran felnevetett, és kezeit összecsapva azt mondta, “Most ugráljon. Látni akarom, amint úgy ugrándozik, mint egy varangy!” 

Öreg Mu képtelen volt uralkodni a saját lábain. Úgy érezte, mintha valaki lenyomta volna a testét, és arra kényszerítette volna, hogy úgy ugrándozzon, mint egy varangy. 

A lány akkora nevetésben tört ki, hogy még felegyenesedni sem tudott, de még a körülöttük levő bámészkodók is hangosan nevetésbe kezdtek. 

XiaoLiu előrefurakodott, először meghajolt a lány előtt, majd így szólt HaiTangnak, “Már megadta magát, kérem a kisasszonyt, hagyja abba.” 

HaiTang a fiatal lányra nézett, aki mintha nem hallott volna semmit, azt mondta, “Látni akarom, ahogy szamármódra gurul.” 

Öreg Mu valóban elkezdett szamármód gurulni a földön. A fiatal lány folytatta az élénk kuncogást, azonban a bámészkodók abbahagyták a nevetést. 

XiaoLiu komoly hangnemben így szólt, “Qingshui város szabályai szerint, amennyiben nem életre-halálra szóló haragról van szó, akkor tudni kell, mikor kell elismerni a vereséget és abbahagyni a verekedést.” 

A lány XiaoLiura nézett, “Az én szabályom pedig az, hogy aki megsért, az halállal fizet! Amúgy meg, Xuan ge sosem engedi, hogy másokat bántsak. Most sem bántok senkit, csak nézem, ahogy zsonglőrködik.” 

Öreg Munak, aki kemény és eltökélt öregembernek számított, szó szerint könnyek szöktek a szemébe, és könyörögve kérte XiaoLiut, “Ölj meg!” Xuanjuani dezertőr létére, csak a háború elöl szökött meg, de nem az emberi méltóságától. XiaoLiun gyilkos szándék uralkodott el és néhány lépést tett előre. 

Öreg Mu hirtelen abbahagyta a gurulást, Chuanzi pedig sietve odarohant, hogy felsegítse őt. De a fiatal lány elégedetlen hangon így szólt, “HaiTang, egy szóval is megengedtem, hogy abba hagyd?” 

“Nem vagyok a rabszolgád.” – mondta HaiTang, miközben szemeit óvatosan a tömegben álló ShiQire szegezte, majd lassan hátrálva a lány elé állt, hogy a testével blokkolja őt. 

“Ha nem te, akkor ki más lenne az? Ki az a senkiházi, kinek mersze van?” – mondta a lány, és félre akarta lökni HaiTangot az útjából, hogy szétnézzen. 

HaiTang erősen megragadta a lányt és halkan így szólt, “A másik fél szellemi ereje jóval nagyobb, mint az enyém. Inkább várjuk meg, míg Xuan gongzi visszajön.”⁶ Azzal HaiTang megragadta a lány karját, és sietve bevonultak a fogadóba. XiaoLiu csak a hátukat nézte, majd vigyorogva azt mondta, “Várlak titeket a Megújulás Csarnokában.” 

6 公子 (Gōngzǐ) Fiatalúr – tiszteletmegadó megszólítása a nemesi családból származó fiatal fiúknak.

Öreg Mu tiszteletreméltó személynek számított a Nyugati Folyó utcában, de ma az emberek szeme láttára alázták meg őt. Arca komor volt és egyetlen szó nélkül vonult be a szobájába. XiaoLiu tudta, hogy ebben a kérdésben nincs szó, mely vígaszt nyújthatna, ezért csak annyit mondott Chuanzinak, hogy tartsa szemmel őt, és hogy vigyázzon, nehogy öngyilkos legyen egyetlen hirtelen támadt gondolat folytán. 

XiaoLiu, könyörtelen tekintettel az arcán, az előszobában ült, ShiQí pedig a szoba sarkának árnyékában állt. Miközben XiaoLiu egy borospoharat lógatott körös-körbe a kezében, szokásához híven beszélni kezdett, “Öreg Mu, Mazi és Chuanzi, mind azt hiszik, jó ember vagyok. De valójában rengeteg embert öltem meg gyerekkoromtól fogva… Már régóta nem öltem meg senkit, ma azonban, meg akartam ölni őket.” “Ők istenek.” – szólalt meg hirtelen ShiQí. 

“És akkor mi van?” – tört ki XiaoLiu, és szemöldökei összegyűrődtek a haragtól. 

ShiQí elhallgatott. 

XiaoLiu oldalra fordította a fejét és a szeme sarkából nézett rá, “Segítesz?” 

ShiQí bólintott. 

XiaoLiu elmosolyodott, és hirtelen úgy érezte, hogy már nem akar annyira embert ölni. 

Mire XiaoLiu megivott egy kis kancsó bort, a személy, akire várt, megérkezett. 

A fiatal lány levette a fátylát. Az arcvonásai átlagosak voltak, de az a szempár, amivel rendelkezett, olyan szép volt, akár a ragyogó őszi víz. Egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy az 50 százalékos megjelenése hirtelen 80 százalékosra változzon. 

A mellette álló férfi rendkívül figyelemreméltó volt. Szemöldökei meleg és szelíd kisugárzást kölcsönöztek neki, magatartása pedig kifinomult és elegáns volt. Távolról nézve megközelíthető volt, mint a folyó, de közelről nézve olyan elérhetetlen volt, akár a hegycsúcs, és közömbös kecsességével egy előkelő skolárisra hasonlított. 

A férfi meghajolt XiaoLiu előtt és tisztelegni kezdett, “Engem Xuannak hívnak, ő pedig az unokatestvérem, Ah-Nian. A szobalányát, HaiTangot megmérgezte az Úr mérge, így kifejezetten azért jöttem, hogy megkérjem az Urat, adja át az ellenszert.” 

XiaoLiu, miközben a kezében oda-vissza dobálta a gyógyszeres üveget, mosolyogva azt mondta, “Rendben, de előbb a földön fejet hajtva kérjen bocsánatot a bátyámtól.” 

Ah-Nian mevetően bámult XiaoLiura, “Méghogy a szobalányom a földön fejet hajtva kérjen bocsánatot a bátyádtól. Csak nem untátok meg az életeteket?” 

XiaoLiu hidegen nézett rájuk. De úgy tűnt, hogy HaiTangnak fájdalmai vannak, ezért a falba kapaszkodva lassan a földre ereszkedett. 

Ah-Nian duzzogva így szólt, “Xuan gege, te is láthatod, hogy először ők voltak azok, akik megzavartak engem. Én egyáltalán nem bántottam őket, csak apró kis tréfát járattam velük. De ők ezt nem voltak hajlandóak elnézni nekem, így az első adandó mozdulatukkal már az életünket akarták venni. 

Ha nem lettek volna rajtam az apám… tól kapott méregtaszító gyöngyök, akkor biztosan engem is megmérgeztek volna.” Ekkor HaiTang felnyögött a fájdalomtól, Xuan pedig XiaoLiura szegezte a tekintetét, “Kérem, adja ide az ellenszert!” 

XiaoLiu gúnyos vigyorral az arcán így szólt, “Hogy mi? Még ezek után is erővel akarod elvenni tőlem? Akkor vedd el!” 

“Sajnálom!” 

Xuan váratlanul kinyújtottá a kezét, hogy megragadja a gyógyszert, de XiaoLiu kihátrált előle. 

XiaoLiu tudta, hogy ShiQí áll mögötte, és mindaddig, amíg ShiQí segít neki blokkolni, addig képes lesz felmérni Xuan szellemi erejét és akkor megmérgezi őt. ShiQí azonban nem mozdult. 

XiaoLiu megfordult, és látta, hogy a szoba sarka üres, és ShiQí nincs a szobában. Xuan eltalálta XiaoLiut, és ernyedten esett a földre. 

Xuan nem számított arra, hogy az annyira magabiztosnak tűnő XiaoLiu ilyen alacsony szellemi erővel bír, ezért sietve igyekezett visszavonni a sajátját, “Sajnálom, nem számítottam arra…” 

Felkapta XiaoLiut és megvizsgálta a sérüléseit. Szerencsére nem állt szándékában senkit sem bántani, de így is, XiaoLiunak elakadt a lélegzete, még ha csak egy pillanatra is. XiaoLiu Xuan karjára támaszkodott, ajkának sarkai lassan fölkunkorodtak, majd felnevetett. Tekintete megtelt gúnnyal, épp úgy, mintha az egész világot ki akarta volna nevetni. 

Xuan elképedt. 

Ah-Nian felkapta a földön lévő gyógyszeres üveget és beadta HaiTangnak. HaiTang egy pillanatra lehunyta a szemét, majd így szólt, “Ez az ellenszer.” 

Ah Nian csúfolódni kezdett XiaoLiuval, “Hogy merészelsz szembeszállni velünk, ha ennyire semmirekellő vagy?” 

XiaoLiu ellökte magától Xuant, és nehezen ugyan, de feltápászkodott. “Kifelé!” 

Ah-Nian le akart súlytani rá a kezével, de Xuan megállította, “Most, hogy a méreg felszívódott, menjünk haza.”  Azzal vetett egy pillantást XiaoLiura és kirángatta Ah-Niant a házból. Ah-Nian visszafordult és némán átkozni kezdte XiaoLiut, “Te nyomorult!” 

XiaoLiu kisétált a hátsó udvarba és leült a kőlépcsőkre. 

ShiQí ott állt mögötte. 

XiaoLiu mosolyogva nézett a szürkülödő égboltra és hosszasan felsóhajtott. Tévedett, nem szabad másokra hagyatkoznia. 

ShiQí XiaoLiu mellé guggolt és odanyújtotta a harapnivalót tartalmazó kis bambuszkosarat. 

XiaoLiu megkérdezte, “Ismerted őket?” 

ShiQí bólintott. 

“A fiatalúr és a kisasszony az istenek nemesi családjából származik, ugye?” 

ShiQí habozott egy pillanatig, majd lassan bólintott egyet. 

“Attól féltél, hogy felismernek, és emiatt bújtál el? Vagy úgy gondoltad, hogy nem szabadna provokálnom őket, ezért elbújtál és hagytad, hogy csak úgy megszerezzék az ellenszert?” ShiQí lehajtotta a fejét. 

XiaoLiu felemelte a kezét és feldöntötte a kis bambuszkosarat, mire kacsanyakak és csirkelábak szóródtak szét a padlón. 

XiaoLiu a kapu felé indult. ShiQí éppen fel akart állni, amikor meghallotta, “Ne kövess!” Így nem tehetett mást, mint hogy XiaoLiu parancsára megálljon. 

XiaoLiu a folyóhoz sétált és a víz sodrását nézte. Nem arról volt szó, hogy haragudott ShiQíre, amiért hagyta, hogy Xuan elvegye az ellenszert, hanem… Pont akkor, amikor támaszkodni akart volna valakire, mire megfordult, az a személy már nem volt ott. 

Csak önmagára haragudott, amiért megengedte magának, hogy ilyen nevetséges vágya legyen. XiaoLiu a vízbe ugrott, és az áramlattal szemben, úszni kezdett fölfele. A folyó egyre szélesebb lett, a víz pedig egyre sebesebb. 

A jéghideg folyóvíz mindent elmos. Függetlenül attól, hogy éjszaka van vagy nappal, az áramlás soha nem áll meg. 

XiaoLiu a hullámok ellen küzdött, és érezte az erőt, mely mindent elmos. Nevetés hallatszott az égből. XiaoLiu felnézett az égre, és XiangLiut pillantotta meg, amint kényelmesen ül a fehér tollú, aranytarajos sasának hátán, és onnan néz le rá, “Késő esete akarsz halat fogni?” 

XiangLiu kinyújtotta a karját, XiaoLiu pedig megragadta a kezét, és minden erejét felhasználva felmászott a sas hátára. A hatalmas sas felvijjantott, viharfelhők gomolyogtak a szélben, és XiaoLiu vizes ruhákba bugyolált teste dideregni kezdett a hidegtől. 

XiangLiu odadobott neki egy boros kulacsot, XiaoLiu pedig sietve benyakalt néhány kortyot. Az erős bor behatolt a gyomrába és a hidegrázása kissé alábbhagyott. 

XiangLiu előrehajolt és ránézett. XiaoLiu a bortól felbátorodva dühösen így szólt, “Mit nézel? Nem vagyok nő!” 

“Az istenek között is kevés akad, aki saját égi hátassal rendelkezik. Még egy nagy spirituális erővel rendelkező isten is pánikba esik, amikor először ül fel egy szirti sas hátára, míg te… talán túlságosan is nyugodt és higgadt vagy!” “Na és akkor mi van?” 

“Semmi, csak egyre inkább kíváncsi vagyok a múltadra.” 

XiaoLiu hátra döntötte a fejét és bort nyakalt. 

“Kire haragszol?” 

“Semmi közöd hozzá!” 

“Megint korbácsot akarsz kapni!” 

XiaoLiu elhallgatott. 

A nagy fehér sas egy lopótök alakú tó fölé repült. A hold fényesen sütött az égen, a tó sötétkék vize ezüstös fényben szikrázott, és körös-körül még egy neszt sem lehetett hallani. Olyannyira csend volt, hogy úgy tűnt, megállt az idő. 

XiaoLiu odadobta a boros kulacsot XiangLiunak, majd felállt. Széttárta a karjait és a szélbe üvöltött. Fekete haja kibomlott és csak úgy lobogott a szélben. 

Az üvöltés végeztével, hirtelen megfordult és zuhanni kezdett. Úgy zuhant a tó felé, akár egy hulló üstökös. XiangLiu előrehajolt, a fehér sas pedig, kívánsága szerint, zuhanó repülésbe kezdett. 

XiaoLiu olyan volt, mint egy gyönyörű pillangó, beleesett az ezüst hullámokba, majd eltűnt. 

A ezüstben csillogó víztökrön a hullámok körkörös ívben kezdtek el fodrozódni, míg a fény és árnyék egymást váltogató játéke elképesztően gyönyörű látványt nyújtott. XiaoLiu, akár egy vizisárkány, kitört a vízből, és kezeit kinyújtotva átölelte a fehér sas nyakát. “Tudsz úszni? Gyere versenyezzünk.” XiangLiu megvetően vigyorgott csak. 

“Ha tudsz, akkor ne használj szellemi erőt.” – mondta XiaoLiu. 

XiangLiu felemelte a lopótök kulacsot és ivott egyet. 

“Mi az? Nem mersz versenyezni velem?” – folytatta XiaoLiu. 

XiangLiu felemelte a fejét és a holdban gyönyörködött. 

“Félsz, hogy veszítesz, nem igaz? A kilenc életű démon ennyire gyáva lenne!?” – folytatta XiaoLiu az erősködést. 

XiangLiu végül XiaoLiura nézett és így szólt, “Látva, hogy így könyörögsz, benne vagyok.” 

“Méghogy én könyörgök?” 

“Nem?” 

XiaoLiu a fehér sas nyakára hajtotta a fejét, “Rendben, akkor könyörgök neked. 

XiangLiu lassan levetette a köpenyét és beleugrott a vízbe. 

XiaoLiu keményen úszott a part felé, mögötte pedig XiangLiu közeledett. 

A tó vize dermesztően hideg volt. XiaoLiu egyre-másra hajtotta magát, testje pedig fokozatosan felmelegedett. Mindenről megfeledkezett. Mintha a gyerekkorába tért volna vissza, olyan szabadnak, olyan megkönnyebbültnek és olyan boldognak érezte magát. Mindössze egyetlen cél lebegett előtte, hogy visszaússzon a partra. Milyen egyszerű. 

Egy órába telt, ha nem többe, mire XiaoLiu a parthoz ért. XiangLiu már a tábortűz mellett ült és a ruháit szárítgatta. 

XiaoLiu kimászott a partra és így szólt, “Te nyertél, de…” – és kihúzott egy halat a ruhájából. “Fogtam egy halat. Süssük meg, mert éppen megéheztem.” XiaoLiu valóban elkezdte sütni a halat, és XiangLiu azt mondta: „Gyerekkorodban minden bizonnyal vízpart mellett nőttél fel.” 

„Ezt abból vontad le, hogy tudok úszni?” 

„Nem, nem abból, hogy tudsz úszni. De köztudott, hogy az úszás boldoggá és megkönnyebbültté tesz. Ti, emberek, folyamatosan hiú és gyarló eszmények után rohangáltok, de észre sem veszitek, hogy azok a dolgok, amelyek valóban megnyugvást képesek hozni a számotokra, azok gyakran olyan egyszerű dolgok, melyek gyerekkorotokban megvolt.” 

XiaoLiu hangosan felfüttyentett, “Azt mondják, te egy kilencfejű szörnyeteg vagy, és ha egyszer összerakod mind a kilenc elméd erejét, akkor olyan erős gondolkodóképességre teszel szert, hogy még a szádból elhangzó szavak is rettentő mélységgel bírnak.” “Te nem tudod, mi az a tabu?” 

XiaoLiu halálfélelem nélkül folytatta, “Nagyon kíváncsi vagyok. Mondd, milyen irányba nőnek a fejeid? Vízszintesen vagy függőlegesen vannak egy sorban? Vagy talán hármassával vannak elrendezve? Három a bal oldalon, három középen és három pedig a jobb oldalon? 
Amikor eszel, melyik fejedet használod először? És melyiket utána…” – XiaoLiu többé nem tudta kinyitni a száját. 

“Mmm, ümm… mmm, ümm…” 

Eközben XiangLiu fogta a sült halat és komótosan megette, míg XiaoLiu csak annyit tehetett, hogy végignézze. 

Miután XiangLiu befejezte az evést, XiaoLiura pillantott és azt mondta, “Az igazat megvallva, jobban szeretek embereket enni. És egy a te méretedből, pont elég ahhoz, hogy mindegyik fejemmel harapni tudjak belőle egyet.” 

Majd kezét XiaoLiu arcához érintette, közelebb hajolt és megharapta XiaoLiu nyakát. 

XiaoLiu isteni teste megremegett és hirtelen összeszorította a szemét. XiangLiu elméjén, amint nyelve hegyén megérezte a vér ízét, valami felismerés hasított át. Majd lassan kiszívott még néhány falat vért és felemelte a fejét, “Még mindig van merszed hülyeségeket beszélni?” XiaoLiu nyomatékosan megrázta a fejét. 

XiangLiu elengedte, XiaoLiu pedig ahogyan csak tudott, kézzel-lábbal kapálózva, azonnal elmászott XiangLiutól. 

XiangLiu a fehér sasnak támaszkodott és mutatóujját XiangLiura szegezte, hívogatni kezdte XiaoLiut. De XiaoLiu nem, hogy közelebb ment volna, hanem méginkább meghátrált. XiangLiu rábámult, majd félvigyorral a száján megkérdezte, “Azt akarod, hogy odamenjek?” XiaoLiu sietve megrázta a fejét, engedelmesen odaszaladt, és felmászott a sas hátára. 

Amikor Qingshui városa felé közeledtek, XiangLiu lerúgta XiaoLiut a sas hátáról. XiaoLiu, mivel felkészületlenül esett a folyóba, alaposan összetörte magát. Hanyatt feküdt a víz felszínén, és nézte, ahogy a nagy fehér sas, néhány vijjantás után, eltűnik az éjszakában. Még káromkodni sem volt ereje. XiaoLiu lehunyta a szemét, a folyóvíz pedig lefelé vitte a folyón. Amikor becslései szerint a Megújulás Csarnokához ért, megfordult és a part felé úszott. Miután csuromvizesen parthoz ért, felemelte a fejét és ShiQít pillantotta meg maga előtt. XiaoLiu rámosolygott, “Nem alszol még? Légy óvatos és feküdj le idejében.”  – azzal elment ShiQí mellett. ShiQí követte őt, de XiaoLiu úgy tett, mintha nem tudná. Miután egészen a házig ért, ShiQí még mindig őt követte. XiaoLiu belépett az ajtón, és anélkül, hogy hátranézett volna, becsukta az ajtót. 

Sietve levette magáról a nedves ruhákat, elnagyoltan megtörölközött, és meztelenül bújt be a paplan alá. 

A hidegnek hitt paplan egyáltalán nem volt hideg. Füstölő golyókat tettek alája, így a füsttől meleggé és illatossá vált a paplan. Az efféle figyelmesség és gyengédség nyilvánvalóan nem Chuanzitól vagy Öreg Mutól származott. 

XiaoLiu csak mosolygott, aztán megfordult és mélyen elaludt. Kimerült teste még csak nem is álmodott. 

Másnap, XiaoLiu úgy tett, mintha mi sem történt volna, és mindent elvégzett, amit kellett. 

Mivel Mazi Gao hentes házában lábadozott, és Öreg Mu, bár úgy tűnt, visszatért a normális kerékvágásba, azonban csak az udvaron foglalatoskodott, és nem volt hajlandó az előcsarnokba jönni, hogy emberekkel találkozzon, így XiaoLiunak rengeteg teendője akadt. 

Szerencsére ShiQí sok dologban tudott segíteni neki: betegeket fogadott, gyógyszert őrölt, pirulát készített… Egyszóval mozgalmas nap volt. Este, vacsora után, amikor Chuanzi látta, amint Öreg Mu belép a konyhába, halkan megkérdezte. “És ezzel az ügyet annyiban hagyjuk?” 

XiaoLiu, miközben egy kacsanyakat rágcsált, “Na és mit tennél, ha nem akarod annyiban hagyni?” 

“Én nem hagyom annyiban!” – mondta Chuanzi és belerúgott a kőmalomba. 

XiaoLiu Chuanzi arcába hajított egy csirkenyakat, és úgy eltalálta, hogy Chuanzinak el kellett takarnia a fél arcát. “Úgy látom, az évek során annyira elkényeztettelek, hogy nem tudod, hol a helyed ebben a széles és mennyek magasságáig érő világban! 

Ebben a világban, amíg élsz, érjen bármilyen igazságtalanság, le kell nyelned, vagy meg kell hátrálnod, még akkor is, ha nem vagy hajlandó rá. És én mondom neked, hogy még azoknak a hercegeknek és hercegnőknek is ilyen az életük!” 

Ekkor Chuanzinak eszébe jutottak gyerekkorának nehéz napjai, és el kellett ismernie, hogy nagyon is igaz, amit Liu ge mond. Egyszerű emberek lévén, elkerülhetetlen volt számukra, hogy ne hajtsanak fejet, azonban még így is motyogott valamit a szája alatt, “Úgy beszélsz, mintha valóban tudnád, de te sem herceg, sem hercegnő nem vagy!” 

“Te kis ördögfajzat, most móresre tanítalak téged!” – ugrott fel XiaoLiu, majd felkapott egy seprűt és ellódította. Chuanzi mindenét – fejét, ülepét – behúzva rontott be a szobájába, és gyorsan bezárta maga mögött az ajtót. 

XiaoLiu a seprűvel dörömbölni kezdett az ajtón és dühösen megkérdezte, “Hallottad, amit mondtam?” 

Öreg Mu a konyha ajtajában állt és így szólt, “XiaoLiu, mindent hallottam, amit mondtál. Ne aggódj, jól vagyok.” – azzal becsukta a konyhaajtót, majd leeresztett fejjel és meggörnyedt derékkal ment vissza a szobájába. XiaoLiu azonnal tűzszünetet tartott és a sarokba dobta a seprűt. 

Chuanzi egy résnyire ablakot nyitott és aggódva nézett Öreg Mu szobájának irányába. 

XiaoLiu megveregette a feje búbját és azt suttogta, “Azok az emberek csak ideid-óráig vannak Qingshui városban. Miután elmennek, az idő mindent elhalványít, és Öreg Mu ugyanolyan lesz, mint régen.” Chuanzi bólintott és becsukta az ablakot. 

ShiQí odanyújtott XiaoLiunak egy kis bambuszkosarat, tele harapnivalóval. XiaoLiu kivett belőle egy csirkelábat, mire ShiQí szeme felragyogott. XiaoLiu udvariasan rámosolygott és azt mondta, “Köszönöm.” ShiQí szeme elsötétült. 

XiaoLiu, miközben csirkelábat rágcsált, belépett a szobájába, és a sarkával megbillentette az ajtót, ami be is csukódott. 

ShiQí, kezében a kis bambuszkosárral, csak némán állt ott, és fejét lehorgasztotta. 

Hat hónappal később, Xuan és Ah-Nian még mindig nem hagyták el Qingshui várost, XiaoLiu azon várakozásával ellentétben, hogy végre minden emlékké válhasson. 

Chuanzi éppen földet kapált, amikor dühösen így szólt, “Liu ge, az a büdös szajha és az a púderképű selyemfiú borozót nyitottak az utcánkban. Mi lenne, ha megbíznék néhány koldust, hogy tegyék tönkre az üzletüket?”⁷ 

7 小白脸 (Xiǎobáiliǎn) Kicsi fehér arc – azokra a férfiakra értik, akik előszeretettel támaszkodnak a nők anyagi támogatására. Másodsorban azokra a férfiakra is mondják, kiknek megjelenése és arcvonásai is rendkívül finomak.

XiaoLiu megrúgta őt és azt mondta, “Ha képes vagy mások üzletét tönkretenni, akkor többé nem vagy Chuanzi.” 

Chuanzi kapavágásai jóval keményebbek lettek, mire XiaoLiu szidni kezdte, “Vigyázz, mert ha tönkre teszed a szív gyógynövényeimet, akkor én kapállak meg téged!” 

“Öreg Mu még mostanáig sem hagyta el a házat.” – mondta Chuanzi fojtott hangon. – “Ha a városban maradnak, mit akarsz, mit csináljon Öreg Mu?”  

XiaoLiu egy hordó fogantyújának támaszkodott, és fűszálat rágcsálva töprengeni kezdett. Nem csak Öreg Mu volt az egyedüli, aki nem járt el otthonról, hanem mostanság ShiQí is ritkábban ment ki a városba. Ha pedig időnként kiment, akkor bambuszkalapot viselt, ami félig eltakarta az arcát. 

XiaoLiu képtelen volt megérteni. Úgy gondolta, ShiQínek valószínűleg nem lesz más választása, mint előbb vagy utóbb visszamenni, de annak a púderképű selyemfiúnak, Xuannak és annak a büdös szajhának, Ah-Niannak, úgy tűnt, jó életük van, de akkor miért vannak még mindig Qingshui városban? 

Lehetséges, hogy egymásba szerettek, de nem lehettek együtt, ezért megszöktek? Egy átlagos vagyonnal rendelkező selyemfiú elcsábít egy jómódú családból származó fiatal hölgyet, aki a szobalánya kíséretében megszökik otthonról, és ez a szerencsétlen gerlepár… 

Chuanzi XiaoLiu elé guggolt, “Liu ge, min gondolkodsz?” 

“Várjuk meg, mi lesz. Qingshui városban nem könnyű üzletet fenntartani. Ha pedig nem tudnak kitartani, akkor természetesen bezárnak.” – mondta XiaoLiu. 

Chuanzi egy pillantra elgondolkozott és egyet értett. Azok, akik a borszakmában dolgoznak, természetesen megtalálják a módját, hogy kiszorítsák ezt a kívülállót, aki ki akar csípni egy darabot az üzletükből. Annak a púderképű selyemfiúnak pedig amúgy sincs üzletemberi kiállása. Ezek után Chuanzi jobb kedvre derült. Három hónappal később viszont, Chuanzinak is és XiaoLiunak is csalódnia kellett. 

A púderképű selyemfiú borozója nemcsak, hogy szilárdan megvetette a lábát Qingshui városában, de még az üzlet is nagyon jól ment. 

Chuanzi felháborodva így szólt, “Azok a prostituáltak mindig is szerették a jóképű fiúkat. Most annak a púderképű selyemfiúnak a boltját istápolják rendesen. Mindig kicicomázzák magukat és úgy mennek el bort venni. 

Ráadásul, az a selyemfiú is felettébb szégyentelen, folyton csak kacérkodik a prostituáltakkal…” XiaoLiu az udvaron belül rekedt Öreg Mura nézett, és úgy döntött, hogy felkeresi az utcában lévő borozót. 

XiaoLiu kilépett az ajtón, ShiQí pedig követte őt. XiaoLiu így szólt, “Elmegyek, megnézem annak a púderképű selyemfiúnak kocsmáját. Csak nézelődni megyek, nem harcolni.” 

ShiQí megtorpant, XiaoLiu pedig enyhén elmosolyodott és kis lépésekben haladva elindult. Kis idő múlva ShiQí bambuszkalappal a fején utolérte őt. XiaoLiu ránézett, de nem szólt semmit. 

XiaoLiu besétált a borozóval szembeni vendéglőbe, rendelt két tányér péksüteményt, majd komótos önelégültséggel leült és nyíltan nézdelődni kezdett. ShiQí XiaoLiu mögött ült, olyan csendben, mintha ott sem lett volna. 

Nem látta Ah-Niant és HaiTangot, becslései szerint státuszuk miatt továbbra sem voltak hajlandóak  nyilvánosság előtt mutatkozni, hogy folyamatosan az érkezők üdvözölésével és a távozóktól való elköszönéssel foglalkozzanak, ezért a hátsó udvarban kell lenniük. 

A borozóban csak a púderarcú selyemfiú foglalatoskodott. Közönséges vászonruhát viselt, fizetségért cserébe bort árult, és üdvözöte a vásárlókat. Meglepő módon, még a legcsekélyebb jele sem volt annak, hogy nem illik be ebbe az utcába. 

Amikor gyönyörű prostituáltak jöttek bort venni, mosolya gyengéd volt, szeme pedig tiszta, ami semmiben sem különbözött attól, ahogyan a hétköznapi nőket szokás köszönteni. Ugyanígy tett a két prostituált is, visszafogottan mosolyogtak vissza rá, tisztelték és még jobban kedvelték őt. 

XiaoLiu egy nagyot harapott a péksüteménybe. A prostituáltak nem azért istápolták oly nagy előszeretettel az ő üzletét, mert olyan jóképű volt, hanem azért, mert figyelmen kívül hagyta a külsőségeket, úgy az övét, mint a prostituáltakét. 

A bolt lebonyolítása után, a púderképű selyemfiú egy kancsó borral a kezében odajött és így szólt, “Új vagyok még itt. A családom borfőző örökségére hagyatkozva keresem a mindennapi betevőmet. Bízom benne, hogy a jövőben számíthatok a pártfogásodra, Liu ge.” 

XiaoLiu több mint 20 éve élt Qingshui városban és egyike volt a helyi orvosoknak. Mindenki, aki ebben az utcában üzletelt, Liu ge-nek hívta őt. A púderképű selyemfiú valóban megértette a „Rómában járni, és rómaiként viselkedni” mondást. 

XiaoLiu felnevetett, “Rendben, és ha fiúgyermeket szeretnétek, akkor gyere el hozzám, és megígérem, hogy segítek fiút szülni.” 

Kifejezetten gondoskodni fogok arról, hogy a feleséged tojást tojjon neked. A púderképű selyemfiú kedvesen mosolyogva meghajolt, kinyitotta a boroskancsót, majd tisztelettudóan töltött XiaoLiunak és magának egy-egy tálka bort. Tiszteletének jeléül először ő emelt poharat és így köszöntötte, “Ha a múltban kissé goromba is voltam veled, kérlek Liu ge, nézd el nekem.” 

Ha csak látogatóba jön, mi sem természetesebb annál, hogy a mindenható sárkány, a csata után – bárhogyan is végződjék – az ülepére csap és maga mögött hagy mindent. 

De ha hosszú ideig akar itt élni, még a mindenható sárkánynak is fejet kell hajtania, és be kell tartania a helyi kígyók által szabott szabályokat, különben XiaoLiu időnként a borához adagolna valamit, a hentes valami extrával fűszerezné meg a tőle vásárolt húst, de még az is lehet, hogy nyál kerülne a péksüteményébe… 

XiaoLiu látta, hogy a púderképű selyemfiú nagyon is jól megértette mindezt, ezért nem színlelt zavarodottságot tovább, “Elnézem nektek, de lehet, hogy a feleséged nem lesz oly kegyes és nem nézi el majd nekem.” 

“Ah-Nian az unokatestvérem, kérlek, ne beszélj hülyeségeket Liu ge.” – válaszolta a púderképű selyemfiú. 

XiaoLiu elmosolyodott. Még hozzá sem ért az előtte lévő borhoz, de a púderképű selyemfiú töltött magának egy másik tálkával és egész egyszerűen megitta. 

XiaoLiu továbbra is figyelmen kívül hagyta őt, majd felkapott egy péksüteményt és lassan eddegélni kezdte. 

A púderképű selyemfiú hat tál bort ivott meg egymás után. Látva, hogy XiaoLiu még mindig csak a péksüteményeket eszi, szeretett volna még tölteni magának, de a boroskancsó megürült. Így azonnal visszament és ezúttal egy a korábbinál is nagyobb korsó bort hozott magával. XiaoLiu csak ekkor nézett rá úgy igazából, “Kérd meg az unokatestvéredet, hogy kérjen bocsánatot Öreg Mutól.” A selyemfiú azt mondta, “Az unokatestvérem előbb törne ketté, minthogy mások előtt meghajlítsa magát, ezért inkább én fogok bort felszolgálni Öreg Munak, hogy bocsánatot kérjek.” 

“Kiváltképp véded a hiányosságait. Hamarabb hajlítanád meg magad, semhogy hagyd, hogy bántódás érje a húgodat.” 

„Én vagyok a bátyja, ezért természetesen nekem kell felelősséget vállalnom a tetteiért.” 

XiaoLiu lehajtotta a fejét. Ki tudja mire gondolhatott, de egyszer csak elmosolyodott, végre felkapta az előtte levő boros tálkát, néhány hörpintéssel kiitta belőle a bort és őszintén megdicsérte, “Remek bor!” Mire a púderképű selyemfiú elmosolyodott és azt mondta, “Kérlek, Liu ge, látogass meg majd minket gyakrabban.” 

“Nem kell bort felszolgálnod ahhoz, hogy bocsánatot kérj Öreg Mutól. Csak adj neki két korsóval a legjobb borodból.” – mondta XiaoLiu. 

“Rendben, megfogadom Liu ge a tanácsodat.” – mondta a selyemfiú, majd meghajolt, és visszament a boltjába folytatni az üzletet. 

Este, a selyemfiú magával vitte HaiTangot a Megújulás Csarnokába. Továbbá felbérelt még két hordárt is, akikkel huszonnégy korsó válogatott bort vitetett a borozótól egészen az utca végén levő orvosi rendelőig. Ezzel lehetővé téve, hogy a szomszédok is tisztán lássák, hogy az Öreg Mu becsületén esett csorbát kiküszöbölték. 

HaiTang meghajolt és bocsánatot kért Öreg Mutól. Szemmel láthatóan nem önszántából tette, de ahogyan az elvárható volt egy magasrangú családból származó személytől, az etikett szabályainak megfelelően kért bocsánatot. 

Öreg Mu félreült, arca dühös volt és gúnyosan azt mondta, “A képességeim nem olyan jók, mint másoké, ezért nem merem elfogadni a kisasszony ajándékát.” 

A selyemfiú előbb megkérte HaiTangot, hogy menjen vissza, ő pedig hátramaradt. Mindenféle szófecsérlés nélkül kinyitott egy korsó bort, töltött egy-egy tálkával Öreg Munak és magának, végül tisztelete jeléül elsőként ki is itta a kitöltött bort.⁸ 

8 先干为敬 (Xiān gàn wèi jìng) Tiszteletből elsőként inni – Kínai idióma, mely egy ősi kínai szokásra vezethető vissza. Annak érdekében, hogy a vendéglátó biztosítsa a vendégeit vendégszeretetének őszinteségéről, ő ivott először a pohárból, hogy elcsitítsa a mérgezés veszélyének a kételyét a vendégekben.

Végtére is, Öreg Mu igaz és becsületes ember lévén, ráadásul nem a selyemfiú volt az, aki megsértette őt, ezért nem utasította el a selyemfiú egymást követő pohárköszöntőjét és inni kezdett vele. 

A tálkákba töltött bort úgy öntötték le a torkukon, mint a vizet. Öreg Mu fokozatosan egyre többet és többet beszélt, sőt borozó versenybe kezdett a selyemfiúval.⁹ 

9酒令(Jiǔlìng) Borozó verseny – A borozás a Han nemzetség egyik népi hagyománya, ami egyfajta szórakoztató játék szerepét töltötte az összejövetelek során. Átalában, megválasztanak egy személyt, aki irányította a játék menetét. A körben részt vevő skoláris-hivatalnokok verseket, rímpárokat írtak a “játékvezető” igényének megfelelően. A költemény tartalmilag és formailag is meg kellett egyezzen a korábban elhangzó költeménnyel, ellenkező esetben, a “játékosnak” bort kellett innia büntetésként.

Öreg Mu nem volt művelt ember, sem írni, sem olvasni nem tudott. A borozó verseny szabályait is a hadseregben tanulta, ami tele volt vulgaritással és obszcenitással, de meglepő módon a púderképű selyemfiú még ebben is jó volt. 

Te azt mondod, “bársonyos fehér combok”, én azt vágom rá “dús piros ajkak”, ő azt mondja, “rózsaszín lágy keblek”… és még ennél is obszcénabb dolgok hagyták el a szájukat versengésük közepedte, míg végleg berúgtak. 

XiaoLiu és Chuanzi elképedve nézett rájuk, míg ShiQí lehajtotta a fejét és csendben ült. 

Öreg Mu felnevetett és ugratni kezdte ShiQít, “Milyen vékony bőrű vagy! Már néhány szó után is égnek a füleid?” 

XiaoLiu észrevette, hogy ShiQí nem kerüli a púderképű selyemfiút. Úgy tűnt, hogy Ah-Nian volt az a személy, akit ismer. 

Chuanzi megbökte XiaoLiut a könyökével és boldogan az mondta, “Öreg Mu végre mosolyog.” 

XiaoLiu elmosolyodott és egy pillantást vetett a púderképű selyemfiú arcára. Ő egy olyan karakter, aki a nőktől a férfiakig, a műveltektől a vulgárisig, mindent elbír. Ezek után, nem meglepő, hogy el tudott rabolni egy jómódú családból származó lányát. 

Két korsó bor elfogyasztása után, Öreg Mu és a púderképű selyemfiú már testvérként tekintettek egymásra, már csak az hiányzott, hogy felesküdjenek egymásnak. 

Miközben Öreg Mu kikísérte a púderképű selyemfiút, újra meg újra azt ismételgette, hogy jöjjön vissza és egyen a főtt bárányhúsból. Így legalább egy jót tudnak enni és közben inni. 

Öreg Mu és Chuanzi is részeg volt. XiaoLiu az edények eltakarításával volt elfoglalva, amikor ShiQí azt mondta, “Jövök én, te csak pihenj.” 

XiaoLiu felnevetett, “Hogy engedhetném meg, hogy te csinálj mindent?” 

ShiQí mosogatni kezdett, XiaoLiu pedig a tűzhelyet súrolta. Hosszú ideig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. ShiQí többször is XiaoLiura pillantott, aki csak mosolyogott és végezte a dolgát. Időnként, amikor tekintetük összetalálkozott, nem tért ki előle, ehelyett grimaszokat vágott és szélesen vigyorgott. Miután ShiQí befejezte a mosogatást, elment, hogy kivegye a rongyot XiaoLiu kezéből, de XiaoLiu nem adta oda neki, “Már majdnem kész vagyok, inkább pihenj te előbb.” 

ShiQí szótlanul állt. 

Egy idő után, megszólalt, “XiaoLiu, még mindig dühös vagy.” 

“Á?” XiaoLiu elmosolyodott, és úgy tett, mintha zavarban lenne. “Nem. Öreg Mu már a testvéreként tekint a másik személyre. Heszen a mellkasát veregetve ígérte meg, hogy mostantól fogva a kishúgaként tekint Ah-Nianra, és hagyja, hogy mindent a kedve szerint tegyen. Mi okom lenne haragudni?” ShiQí tudta, hogy csak színleli a zavarodottságot, ezért XiaoLiura bámult és azt mondta, “Nem beszélgetsz velem.” 

“Mikor és hol? Minden nap beszélgetek veled, most nem éppen veled beszélek?” 

“Szeretném… ha… olyan lennél… mint azelőtt. Hallani szeretném, ahogy beszélsz.” 

“Azelőtt?” XiaoLiu úgy tett, mintha hülye lenne. “Miben vagyok másabb most, mint azelőtt? Nem bánok veled ugyanúgy, mint Mazival meg a többiekkel?” 

ShiQí lehajtotta a fejét, nem tudta, milyen észérvekkel magyarázhatná meg, így kénytelen volt csenddel elnyomni mindent, vékony hangja pedig magányról árulkodott. 

XiaoLiu helyre akasztotta a rongyot és a ruhájába törölte a kezét, “Rendben, végeztem. Menjünk pihenni.” Azzal gyorsan visszatért a házba. Szívében a kemény burok bezárult.  

A szánalom, melyet lágyszívűsége miatt érzett, zavarba hozta őt, de most már teljesen kijózanodott. 

Az emberek, mind egyedül járnak-kelnek ebben a világban, és senki sem számíthat senkire. Ha az ember túlságosan is sok reményt fűz a holnaphoz, a holnap ugyanannyi fájdalmat fog okozni neki. Ehelyett jobb, ha nincsenek reményei. 

Mivel ShiQí egyelőre nem tud visszamenni, időlegesen a családjába fogadta őt. Mindössze egy időleges társaság, egy röpke kis időszak az ő hosszú életéből, ami előbb-utóbb feledésbe merül. 

Az élet visszatért a normális kerékvágásba, és Öreg Mu újra felvette az aggodalmaskodó öregember szerepét: bevásárolt, főzött, ivott és aktívan részt vett Chuanzi kiházasításában. 

XiaoLiu az a fajta ember volt, aki keményen kivette a részét a munkából, viszont nem izgatta magát semmi más miatt. ShiQí szavai pedig olyan ritkák voltak, mint az arany. És mivel Öreg Mu közelében senki sem volt, akinek kiönthette volna a lelkesedését, a púderképű selyemfiú, Xuan volt az, akiben kebelbarátjára lelt. 

A vásárlás végeztével, gyakran beült a selyemfiú kocsmájába, és borozgatás közben arról nyavalygott, hogy a Dong család lánya ki nem állhatja Chuanzit, Chuanzi pedig a Xi család lányát nem állhatja… Még az a három-öt részeges is oda gyűlt mellé, akik akkor a kocsmában voltak, hogy tanácsot adjanak neki. 

Míg Chuanzi kiházasítása reménytelen eset volt, addig Mazi felesége, Chuntao, egy kövér kislányt szült Mazinak. Öreg Mu szemei csordultig teltek könnyel, de még így is Chuanzi házasságának a tervezésével volt elfoglalva. 

A kaotikus és triviális dolgokkal eltöltött hétköznapok úgy siklottak el, akár a víz, és a púderképű selyemfiú borozója voltaképpen megtelepedett Qingshui városában. A Nyugati Folyó utcában élő emberek pedig igazán elfogadták Xuant. 

Eleinte, XiaoLiu továbbra is azon töprengett, miért maradt Xuan Qingshui városban, de ahogy telt-múlt az idő, elfelejtett ezen gondolkodni, és ehelyett minden energiáját az orvosi kutatásának szentelte. 

XiangLiu úr mindig valamilyen ritka és különös méreg után sürgette őt, és XiaoLiunak fel kellett készülnie, hogy meg tudjon birkózni vele. Késő este volt, XiaoLiu az ablak előtt állt, és a Holdra feltekintve áhítatosan fohászkodni kezdett. Azt kívánom bárcsak ételbe vagy italba fulladna bele XiangLiu. Vagy akár séta közben lelné a halálát. 

Miután megfogalmazta a kívánságát, becsukta az ablakot, és halovány kis fohászát magához édesgetve éppen aludni készült. De amikor megfordult, XiangLiut pillantotta meg, aki fehér ruhájában a kanapén feküdt, és fejét kitámasztva hidegen nézett rá. 

“Nem téged átkoztalak éppen.” – bökte ki a száján XiaoLiu azonnal. 

“Szóval épp engem átkoztál.” – vigyorogta el magát XiangLiu, majd ujját kinyújtva hívogatni kezdte XiaoLiut. 

XiaoLiu lépésenként haladva eléje állt és azt mondta, “Csak ne az arcomat üsd.” 

Ahogy az várható volt, XiangLiu egy ujjal sem ért hozzá, csak a szájával. Erősen beleharapott XiaoLiu nyakába és szívni kezdte a vérét. XiaoLiu lehunyta a szemét. A legutóbbi alkalomtól eltérően, ami csak elrettentésül szolgált, XiangLiu ezúttal tényleg a vérét itta. 

Valamennyi idő után, végül elengedte XiaoLiut és ajkát a sebre tapasztotta. “Félsz?” – kérdezte. 

“Félek!” 

“Hazudsz!” 

“Tudtam, hogy aznap este felfedezted a testem titkát.” – mondta XiaoLiu őszintén. “Azt hittem, azon morfondírozol, hogyan tudnál megenni engem. De ma este, – most, hogy itt vagy – rájöttem, hogy valójában csak a véremre áhítozol. Így már nem félek többé.” 

XiangLiu félvigyorral a száján azt mondta, “Meglehet, hogy egyelőre csak a véredet akarom, de ki tudja melyik télen fogok pörköltet csinálni belőled, hogy jóízűen elfogyasszalak.” 

XiaoLiu játékos mosollyal az arcán széttárta a kezét, “Én már amúgy is a nagyúr embere vagyok, és a nagyúr azt csinálhat velem, amit csak akar.” 

„Ismét hazudsz!” 

XiaoLiu XiangLiura nézett, és látta, hogy ma este más volt, mint azelőtt. Habár fehér haja ugyanolyan háborítatlan, fehér ruhái pedig ugyanolyan makulátlanok voltak, de nem tűnt olyan tisztának, mint korábban, “Sérült vagy.” 

XiangLiu megsimogatta XiaoLiu nyakát, mintha azt kereste volna, hogy hova harapjon a következő falathoz, “Mondd, miféle ételeken nőttél fel gyerekkorodban? 
Ha a szörnyek és démonok megtudnák, hogy a véred hatékonyabb, mint a legjobb elixír, attól tartok, szó szerint széttépnének és élve falnának fel téged.” 

XiaoLiu elmosolyodott, és anélkül, hogy válaszolt volna XiangLiu kérdésére, megkérdezte, “Nagyuram, mi az oka e késő esti látogatásnak?” 

XiangLiu levette a köpenyét és kényelmesen vissza visszafeküdt a kanapéra, “Kölcsönveszem a vackodat aludni.” 

“Akkor én hol aludjak?” 

XiangLiu vetett rá egy pillantást, mire XiaoLiu azonnal leguggolt. Megértette, hogy bárhova le lehet feküdni “aludni”. 

XiaoLiu keserűen nézett rá. Az az én paplanom. ShiQí épp ma vitte ki, hogy szellőzzön és hogy süsse meg a nap. Estefele pedig jól kiporolta, hogy puha és bolyhos legyen. XiaoLiu egy pokrócba burkolózótt, majd a sarokban összegömbölyödve sértődötten elaludt. 

Az éjszaka közepén, XiaoLiu eltapogatózott a kanapéig és felmászott XiangLiura. XiangLiu lassan kinyitotta a szemét. 

XiaoLiu megszorította a nyakát és vad kegyetlenséggel a hangjában felnevetett, “A belső erődet áramoltatod, hogy begyógyítsd a sérüléseidet, igaz? Ne is próbálkozz a belső légzésed megszakításával, hiszen a könnyű sérülések még súlyosabbakká válhatnak, vagy a legrosszabb esetben, a szellemi erőd semmisül meg, és elveszíted az épelmédet.” XiangLiu visszacsukta a szemeit. 

XiaoLiu megveregette a bal arcát, “Mit szólnál negyven korbácsütéshez?” 

XiaoLiu megveregette a jobb arcát, “Amitől te büdös szörnyeteg nem félsz, az a fájdalom. De tartok attól, ha levágom a bal karodat, az még nem állít meg téged abban, hogy a jobb kezeddel megsüsd és megedd a bal karodat.” 

„Hej-hej…” XiaoLiu gurulva lefordult a kanapéról és a konyhába szaladt. A tűzhelyről felkapott néhány megfeketedett széndarabot és gyorsan visszaszaladt a szobába. Felugrott a kanapéra és gyászos hangon azt mondta, “Szegény fiú, hát neked is vannka rossz napjaid! Ne húzd fel magad, csak koncentrálj a gyógyulásra, és ne hagyd, hogy megzavarjalak!” – azzal fogta a fekete szenet, és alapos munkát végezve elkezdte kispingálni XiangLiu arcát. Vastagabbra húzta a szemöldökét, mintha már eleve ilyen lett volna. Erre az oldalra… hm… a másik oldalra… de a homlokára is… kell még rajzolnom egy másikat… a szén, mintha túl vastag lenne, és mintha nem lenne elég egyenletes? Anélkül, hogy félt volna, csak fogta XiangLiu hófehér ruháját és addig dörzsölte, amíg használhatónak nem találta! 

Miután XiaoLiu befejezte a pingálást, elégedetten nézett végig rajta. Elővette kincsként őrzött tükrét és bökdösni kezdte XiangLiu arcát, “Nézd meg, de ne húzd fel magad. Nem lenne jó, ha elveszítenéd a türelmedet.” XiangLiu kinyitotta a szemét, szemei élesebbek voltak még a kés élénél is. XiaoLiu duzzogva lehorgasztotta a száját, majd eléje tartotta a tükröt, “Ezt nézd!” 

A tükörben három szem látszódott XiangLiu bal szeme alatt, három szem a jobb szeme alatt és még egy a homlokán. XiaoLiu egyenként megszámolta őket, “Egy, kettő, három… összesen kilenc.” 

XiaoLiu koromfekete ujjaival folytatta tovább a pingálást. Fejeket kezdett el rajzolni, így a kilenc szemből kilenc fej alakult ki, melyek hidegen meredtek vissza rá. XiaoLiu a homlokát ráncolva megszólalt, “Még mindig nem tudom elképzelni, milyen elrendezésben nőhet ki a kilenc fejed. Mikor fogod végre megmutatni az igazi alakodat?” XiangLiu a száját mozgatta, de egyetlen hang sem jött ki, “Meg foglak enni.” 

XiaoLiu elkezdte a szájához törölni az ujjain levő mocskot, és kente, csak kente, “Nesze, ha nem bánod, hogy koszos, akkor edd meg!” 

XiangLiu már képes volt a száját mozgatni és hamarosan már a kezeit is tudni fogja. Nincs sok idő hátra a teljes felépüléséig. 

XiaoLiu leszállt a kanapéról, és oldalra döntötte a fejét, hogy XiangLiura nézzen. “Elmegyek. Nem kell megkeresned. Néhány napra most el fogok tűnni. Ha majd lecsillapszik a dühöd, és nincsenek ártó gondolataid irányomban, akkor visszajövök.” XiaoLiu némi harapnivalót tett magához a konyhából, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és amikor felnézett, ShiQít pillantotta meg maga előtt. 

XiaoLiu, aki éppen befejezte XiangLiu zaklatását, felettébb jó hangulatban volt, mosolyogva intett egyet ShiQínek. 

ShiQí gyors léptekben odament hozzá, szemei csak úgy ragyogtak az örömtől. Már-már kicsordulni látszott, amikor megpillantotta a fognyomokat XiaoLiu nyakán. Laikus szemmel, az ember azt hinné, hogy csak egy csóknyom. 

ShiQí hirtelen XiaoLiu szobájára pillantott és szeméből elhalványult a fény. “XiangLiu a szobámban van, ne zavard. Hagyd, hogy jól kipihenje magát. Majd elmegy, ha felébred.” – figyelmeztette ShiQít XiaoLiu. 

Van valami dolgom és el kell mennem. Mondd meg Öreg Munak, hogy ne keressen.” Miután ezt kimondta, anélkül, hogy megvárta volna ShiQí válaszát, szélsebesen elszaladt. Hova bújjak? – gondolkodott XiaoLiu futás közben.  Hová bújhatnék el, ahova még annak a szörnyetegnek sem jutna az eszébe? Mi az a hely, ahová általában a legkevésbé sem akarok menni? 

Miközben ezen gondolkodott, futott és futott, majd, miután néhányszor körbeszaladta a környéket, besurrant a selyemfiú Xuan kocsmájába. 

Még hajnalhasadás előtt, kihasználva a sötétséget, XiaoLiu beosont a borospincébe. Csak azután, miután elbújt, érezte magát teljes biztonságban. A mennyeken és földön kívül, egyetlen emberfia sem tudja, hogy hol van. Már csak a gondolattól is képtelen volt megállni, hogy ne csodálja halálra magát. Egy boroskorsónak támaszkodva aludt mélyen, amikor hangokat hallott közeledni, és Xuan lépett be egy kancsó borért. 

“Mi a helyzet?” 

“Hárman meghaltak, egy pedig megszökött. Felség, nem arról van szó, hogy nem tettünk semmit, de ezúttal, az a szörnyeteg csapott le ránk, a kilenc életű démon. Közülünk hárman is keményen megküzdöttek vele, de csak megsebesíteni tudták XiangLiut.” “XiangLiu megsérült?” 

“A tégla, akit beépítettünk a hegyekbe, szintén tudatában volt annak, hogy ez egy jó lehetőség a kilenc életű démontól való megszabadulásra, de nem találta meg sehol.” 

“Hm.” 

“Alattvalód most távozik.” 

A borospince ajtaja becsukódott és a pince elcsendesedett. 

XiaoLiu halkan fellélegzett, és visszatért aludni, anélkül, hogy bármi különöset érzett volna. 

GongGong tábornok már több száz éve állt harcban XuanYuan állammal. Kezdetben, a Sárga császár csapatokat küldött a megölésére, azonban, mivel a Közép-Síkság tele volt zavargásokkal, GaoXin félreeső területen helyezkedett el, GongGonghoz pedig veszélyes terepen keresztül lehetett csak eljutni, a Sárga császár elvesztette minden csapatát és tábornokát, és képtelen volt bármiféle előnyhöz jutni. Így, csak annyit tehetett, hogy minden irányból körbeveszi GongGongot és megadásra kényszeríti. 

A háború a nyílt kardokról és fegyverekről fokozatosan rejtett csatákba, összeesküvésekbe és merényletekbe fordult át… A becslések szerint, ha létezik is olyan ármány, ami még XiaoLiunak sem jutna az eszébe, még azt is elkövette már valaki. 

XuanYuan még egy teljes vérdíj listát is kihirdetett, melynek első helyén a kilenc életű XiangLiu áll. Az érte fizetett váltságdíj még GongGong tábornokénál is magasabb volt. 

Ennek oka nagyon különös. GongGong a legnemesebb családból, a shennongi királyi családból származott. Bárki, aki vérdíjért cserébe ölné meg, az egy életen át hordani fogja a becstelenség bélyegét. 

De Xiangliu más kategóriába tartozott. Ő egy szörnyeteg, egy iszonyú rémség, a kilencfejű démon. Ezért őt megölni vérdíjért cserébe, nem járt semmiféle pszichológiai nyomással. Ami pedig Xuant illeti, hogy pénzért vagy valami másért csinálja-e, XiaoLiu túl lusta volt ahhoz, hogy ezen gondolkozzon. Különben is, ezen a világon a dolgok nem szólnak másról, mint a hírnévről, a gazdagságról és a bujaságról. 

XiaoLiu három napig bujkált a borospincében. A negyedik napon, az éjszaka közepén kiment a konyhába valami ennivalót lopni, éppen megtömte a száját csirkével, amikor Xuan hangja hangzott fel hátulról, “Kérsz egy kis bort mellé?” 

XiaoLiu elképedt és félénk ábrázattal az arcán megfordult. Xuan a konyhaajtó félfájának volt dőlve és kecses eleganciával nézett XiaoLiura. 

XiaoLiu felnevetett, “Én… a te ételed finomabb, mint Öreg Mué.” 

“Forrón még finomabb.” 

“Ööö… akkor melegítsük meg?” 

“Rendben!” 

Xuan tűzifát tett a kályhába, és szó szerint meggyújtotta a tüzet, hogy felmelegítse az ételt. 

XiaoLiu leült az asztal mellé, Xuan töltött neki egy tálka bort, ő pedig lassan inni kezdte. 

„Ha ízlik, akkor igyál még nyugodtan. Érezd otthon magad.” 

“Üm… köszönöm.” 

Xuan forró rizset és köreteket szolgált fel neki, magának is töltött egy tálka bort és egy ideig XiaoLiuval illogatott. 

XiaoLiu úgy gondolta, ha nem az éjszaka közepén lenne, és ha nem invitálatlan vendég lenne, akkor is ugyanilyen melegséget árasztott volna ez a jelenet. 

“Ah-Nian készítette ezt az ételt? Egész jól tud főzni.” – mondta XiaoLiu. 

“Ah-Nian csak enni tud.” – válaszolta Xuan finom gyöngédséget és dédelgetést tartalmazó hangon. 

“Nem számítottam arra, hogy a borfőzésen kívül még a főzéshez is értesz. Ah-Nian igazán szerencsés.” 

„A bátyjának szólít, ezért természetes, hogy én gondoskodok róla.”  

„Mostanában ritkán látom Ah-Niant.” Nem, hogy ritkán, szinte soha. 

Xuan elmosolyodott, “Liu ge látni szeretné Ah-Niant?” 

“Nem, nem. Csak kérdem.” Jobb, ha soha nem látjuk egymást. 

“Megkértem, hogy hímezzen nekem egy paravánt, így aztán a házban volt elfoglalva.” 

XiaoLiu, mint aki hirtelen megvilágosodott volna, Nem csoda, hogy a női démon ennyire lecsillapodott. Kiderült, hogy csapdába esett a púderképű selyemfiú hálójában.  

Úgy tűnt, Xuan tudta, mire gondol, “Ha Ah-Nian gorombán is viselkedik a jövőben, kérlek Liu ge, nézd el neki, tekintetbe véve, hogy még kislány.” A jövőben? Tehát vannak még ezt követő napok… Akkor nem fog ma este megölni és elhallgattatni. XiaoLiu megkönnyebbülve elmosolyodott, “Semmi gond, semmi gond. Mindenképpen az ő kedve után hagyok.” Xuan felállt, meghajolt és ünnepélyesen a bocsánatát kérte. Ezt látva, XiaoLiu kénytelen volt megismételni magában azt a mondatot, melyet felületesen ejtett ki a száján, hogy elköteleződéssé váljon, Ah-Nian kedve után hagyok.  
XiaoLiu felsóhajtott és némi melankóliával a hangjában azt mondta, “Mily áldás a húgodnak lenni.” 

Valószínűleg ezek voltak XiaoLiu legőszintébb szavai ezen az éjszakán. Ezt Xuan is érezte és arcáról eltűnt a maszkszerű mosoly, “Nem, nem vagyok jó nagy testvér.” Hangjában némi szomorúság lakozott. XiaoLiu egy hajtásra megitta a maradék bort, “Hazamegyek.” 

“Hagy, hogy kikísérlek.” – mondta Xuan. 

XiaoLiu sietve felállt, Xuan pedig az ajtóhoz kísérte, “Ha van szabadidőd, gyere el gyakrabban.” 

„Rendben, rendben. Visszamehetsz, nem kell kikísérned.” 

XiaoLiu szélsebesen haza rohant, a kerítés falán lábujjhegyen járva bemászott az udvarra, csendesen besurrant a szobájába és becsukta az ajtót. 

A kanapé széle mellől egy alak állt fel a sötétben. XiaoLiu annyira megijedt, hogy háttal az ajtónak szegeződött és mozdulni sem mert. 

Bárhogyan is nézzük, ez itt a vég. Mégis jobb korán meghalni. XiaoLiu lehunyta a szemét, miközben remegni kezdett, “Én…én…hibáztam!” 

Akár egy macska, ami a leggyengédebb testtarásban könyörög gazdája kegyelméért, csak azt kérte XiangLiutól, hogy ne nyomorítsa meg, mivel tud gyógyszert készíteni, és mert hagyja, hogy vért igyon, amikor a sebeit kell begyógyítania. Azonban hosszú ideig nem történt semmi. 

XiaoLiu szíve hevesen vert, és már tényleg nem bírta tovább a kínzást, ezért lassan kinyitotta a szemét. Valójában… ShiQí… az! 

XiaoLiu dühbe gurult! Az emberek félelmetesek, képesek halálra ijeszteni a másikat! Az ujját ShiQíre szegezte, miközben keze csak úgy remegett, és szigorúan megkérdezte, “Te, te… hogyhogy te vagy itt?” ShiQí arca elsápadt, hangja rekedtes volt, “Sajnálom, hogy csalódást okozok.” 

“Mit keresel a szobámban?” 

ShiQí szorosan összeszorította az ajkát, lehorgasztotta a fejét és sietve távozni akart. 

“Sajnálom én, csak…” – igyekezett bocsánatot kérni XiaoLiu. “Csak összetévesztettelek valaki mással. Az imént… az imént kissé nyers voltam, ne vedd a szívedre. Nem arról van szó, hogy megtiltom, hogy begyere a szobámba.” 

“Az én hibám.” ShiQí kikerülte őt, és figyelmesen becsukta maga után az ajtót, miután kiment. 

XiaoLiu már napok óta nem aludt kényelmesen. Sietve levette a ruháit, befeküdt az ágyba, majd kényelmesen lehunyta a szemét és egy mély lélegzetet vett. Tiszta és meleg volt, továbbá enyhe lepényfa és napsütés illatot érzett. 

A paplan frissen lett kimosva, valószínűleg épp a mai nap volt kitéve a napra száradni. XiaoLiu elmosolyodott és magában zsörtölődni kezdett, Csak ne szokj hozzá! 

Az emberek előbb-utóbb elmennek, és ha lusta vagy, akkor hideg és koszos paplan lesz a jussod! Miután befejezte a zsörtölődést, XiaoLiu megfordult és elaludt.