A Changming-hegyet egész évben hó borította. Ameddig csak a szem ellátott, minden csupa fehér volt, felhőkkel és köddel a talpuk alatt. Több kis nádfedeles kunyhó volt köröskörül, egyetlen kis udvarral, akár csak az a hely, ahol a halhatatlanok élnek. 

A Hetedik Úr bort érlelt. 

Lágy illat szűrődött át az ablakon, halvány fátyolként úszva a levegőben, és “zöld hangyák úsztak az újonnan érlelt bor fölén, kis agyagkályha izzott vörösen”.⁴⁴⁶ Úgy tűnik, még ha a legöregebb hegyek és erdők mélyére vetődik is, ez az ember akkor is képes volt kényelmes és elegáns életet élni. 

446 绿蚁新醅酒，红泥小火炉 (Lǜ yǐ xīn pēi jiǔ, hóng ní xiǎo huǒlú) Zöld hangyák úsznak az újonnan érlelt bor fölén, kis agyagkályha izzik vörösen – Idézet a Tang dinasztiabeli költő, Bai Juyi, “Kérdezd 19. Liut” című költeményéből.

A Nagy Varázsló egy tekerccsel a kezében ült mellette. Időnként, amikor kétségei támadtak, felemelte a fejét és kérdéseket tett fel neki. A Hetedik Úr lesütötte a szemét és a kis tűzhelyre meredt. Valahányszor megkérdezték, még csak gondolkodnia sem kellett, a kisujjából rázta ki a válaszokat. – Ha akkor nem a királyi palotában születik, tekintetbe véve az ő széleskörű ismereteit, ennyi is elegendő lett volna, hogy hírnévre tegyen szert. 

A Nagy Varázsló folyamatosan csevegett vele erről-arról, és miközben megragadta a kezét, halkan megkérdezte, “Nem fázol?” 

A Hetedik Úr a kályhához tartotta a kezét és megcsóválta a fejét, majd az ablakon kinézve hirtelen felnevetett és azt mondta, “Nézd meg ezt a helyet. Igazán méltó a ‘Hegyek és hegygerincek ezrein, egy madár nincs, utak és ösvények ezrein, embernek nyoma sincs’ névre.⁴⁴⁷ Néhány itt töltött nap után azt sem tudom, milyen éjszakát írunk.”  

447 千山鸟飞绝，万径人踪灭 (Qiān shān niǎo fēi jué, wàn jìng rén zōng miè) A madarak hegyek ezreiről szálltak el, az emberek ösvények ezreiről tűntek el. – Idézet Liu Zongyuan Tang dinasztiabeli Folyók és hó című verséből, ami egy zord, rideg, de legfőképp magányos tájat ír le.

A Nagy Varázsló szívében meghatódott és megkérdezte, “Tetszik itt neked?” 

A Hetedik Úr a szeme sarkából vetett rá egy pillantást és mosolyogva megkérdezte, “Ha azt mondom, tetszik itt, akkor is velem maradnál?” 

A Nagy Varázsló egy darabig gondolkodott, majd őszinte hangon így válaszolt, “LuTa még mindig túl fiatal. – De ha valóban nagyon szereted itt, akkor visszamegyek, alaposan kitanítom őt, majd két-három év múlva rábízom a déli határvidéket, aztán visszajövök hozzád, hogy veled éljek. Neked jó lesz így?” 

A Hetedik Úr egy pillanatra megdöbbent, majd hirtelen nagy nevetésben tört ki. Finoman megkoppintotta a Nagy Varázsló homlokát és azt motyogta, “Ha csak egy szalmaszálat adnak neked, te még azt is komolyan veszed. Ugyan ki akar ezen a kísértet lakta helyen élni ebben a dermesztő hidegben, amikor a déli határvidék olyan élénk.” 

Lehajtotta a fejét és mosolyogva azt mondta, “Most már iható.” Aztán kinyújtotta a kezét és borospoharakat vett elő. Óvatosan megtöltötte, majd az egyik poharat átnyújtotta a Nagy Varázslónak, ő pedig az orra alá emelte a másikat, egy mély lélegzetet vett és összehúzott szemekkel azt mondta, “Állítólag egyetlen hűs bor száz rossz ízét képes elfedni. Csak az számít igazán kiváló minőségűnek, mely érlelés után, még mindig lágy és aromás. Van egy mondás, miszerint ‘Három pohár bor az igaz útra térít, míg egyetlen vödör elég a természettel való harmóniához. A világ mindenféle búját és bánatát csak ez tudja megoldani, de…”⁴⁴⁸ 

448 三杯通大道，一斗合自然 (sān bēi tōng dàdào, yī dòu hé zìrán) Három pohár bor az igaz útra térít, míg egyetlen vödör elég a természettel való harmóniához. – Kínai közmondás, melynek jelentése, hogy három pohár bor elfogyasztása után, az ember jobban érzi magát, de egyetlen vödör bor után, minden problémája szertefoszlik.

Hangját, váratlanul egy rakás “reccsenő és roppanó” hang szakította félbe. A Hetedik Úr felsóhajtott és a versekkel kísért borozás fennkölt hangulata azonnal tovaszállt. Végül duzzogva ő maga is kortyolt egyet és halkan szitkozódni kezdett, “Ez a bolhapár egyetlen nap sem tud nyugton ülni. Úgy látom, Zhou ZiShu már egészen jól van. Két napon belül búcsúzunk. A dobhártyáim nem kérnek e tisztogatásból.” 

Zhang ChengLing, kungfu gyakorlás közben, képtelen lett volna ekkora felfordulást okozni. Általában, az efféle házbontással járó hánykolódásért, az ő két, egymással harcoló mestere volt felelős. 

A Nagy Varázsló azt mondogatta, hogy amíg fel tud ébredni, addig túl van az életveszélyen. Zhou ZiShu, ahogy az egy sok verést elszenvedő embertől várható volt, az ébredést követő két-három nap még gyengélkedett, de nem telt el fél hónap és sikerült lábra állnia. Néhány újabb nappal később pedig még energikusabb lett, tudott futni és ugrándozni, egészen addig, hogy visszafoghatatlanná vált. 

A két férfi képtelen volt rájönni, hogy melyikük az, amelyik a másikat provokálja egész álló nap. Különben is – a Hetedik Úr szavaival élve – egy kéz nem tud zajt csapni.⁴⁴⁹ Kora reggeltől késő estig, még ha le is ültek egy tisztességes ebéd mellé, az, ami ártatlan viccelődésnek indult, előbb-utóbb civakodássá, majd pálcikacsatává nőtte ki magát. A Hetedik Úr eleinte szórakozott rajta, de később meglehetősen bosszantónak találta és nem volt hajlandó többé egy asztalnál étkezni ezzel a két lómajommal, nehogy kigyulladjon a városkapu, aminek csak a tócsában élő halak látták volna kárát.⁴⁵⁰ 

449 一个巴掌拍不响 (Yīgè bāzhang pāi bù xiǎng) Egy kézzel még tapsolni sem lehet. – Kínai nép szólásmondás, ami annak a metaforája, hogy csak az egyik fél nem tud problémát okozni, így mindkét fél ludas kell, hogy legyen benne.

450 城门失火，殃及池鱼 (Chéng mén shīhuǒ, yāngjíchíyú) Kigyullad a városkapu, ami kedvezőtlenül érinti a tócsában élő halakat – Összetett kínai idióma, amely egy fabulából származik. A kigyúlt városkaput a városban élő emberek a várárokban található vízzel oltották el, így az árokban élő halak víz nélkül maradtak és megfulladtak. Így vált a közvetetten elszenvedett bántalom vagy veszteség metaforájává. A szöveg kontextusa szerint valószínűleg Zhang ChengLing lett volna az, aki közvetett veszteséget szenvedett volna el, ha a Hetedik Úr elveszti a türelmét és rendett teremt a két jómadár között.

A Hetedik Úr felsóhajtott és értetlenkedve azt mondta, “ZiShu korábban olyan megfontolt és állhatatos ember volt, hogyan válhatott… Jaj, akik a vörös tinta közelében vannak, azok valóban vörössé, míg azok, akik a fekete tinta közelében vannak, maguk is feketékké válnak.” 

Enyhe mosoly jelent meg a Nagy Varázsló arcán és azt mondta, “Igazából, ez jó dolog. A meridiánok átformálása elviselhetetlen fájdalommal jár, de azok rendbe tétele és visszaállítása épp olyan nehéz feladat. Ezen a rendkívül hideg helyen, egy hétköznapi ember nagyon nehezen tudná visszanyerni a mozgásképességét, de Zhou mester nem csak aktívan mozog, hanem erővel szétfeszíti a meridiánjait. Habár ez egy kis ideig tartó fájdalommal jár, a jövőben hasznára válik majd. 

Wen KeXing a tenyerével átfordította Zhou ZiShu vállát, mintha a karjaiban akarta volna csapdába zárni őt, de Zhou ZiShu, kihasználva a lendületét, átrepült az egyik karja fölött, és mielőtt földet ért volna, egy fölfele irányzott rúgással megrúgta Wen KeXing állát, arra kényszerítve őt, hogy egy lépést tegyen hátra. Aztán ujjait szélvészként összepöccintve, egy alattomos, övön aluli ütést adott le. Wen KeXinget váratlanul érte ez az ütés, és térdei egy pillanatra ellágyultak. Már majdnem fél térdre ereszkedett, amikor abban a pillanatában oldalra fordult, megragadta Zhou ZiShu lábszárát, és ketten egy labdává gömbölyödve gurultak tovább. 

Egyébként is, a jégen kívül hó is volt a talajon, – a Hetedik Úr, a Nagy Varázsló és Zhang ChengLing meg messzire elkerülték őket –, ami némi kosszal viszonylag tisztának számított. Néhány bukfenc után, Wen KeXing tolvaj mosollyal az arcán a földhöz szorította Zhou ZiShut, kezeivel kitámasztotta a fejét mindkét oldalról és megkérdezte, “Nos, ezúttal meggyőződtél?” 

Zhou ZiShu éppen egy súlyos sérülésből lábadozott, így érthető volt, hogy fizikai ereje nem volt épp olyan jó, mint az övé, ezért kissé kifulladva azt mondta, “… a trükköd túlságosan is olcsó volt.” 

Wen KeXing közelebb hajolt hozzá, halkan felnevetett, majd így szólt, “Nyilvánvalóan a te övön aluli ütésed volt az első.” 

“Hé, Lao Wen.” – szólalt meg Zhou ZiShu hirtelen. 

Wen KeXing egy “Hm.” hangot kiadva megnyalta Zhou ZiShu nyakát és megkérdezte, “Mi az?” 

“Azt mondtam…” 

Zhou ZiShu, mintha hanyagul mondott volna néhány szót, de Wen KeXing nem hallotta tisztán és kissé tanácstalanul megkérdezte, “Hogy mi?” 

A gondolat szempillantásnyi idő alatt történő megvillanásával, egy könyök találta telibe a mellkasát. Wen KeXing elfojtott hangon felnyögött és azonnal a földre döntötték. Az ég csak úgy forgott körbe és körbe, egyszer csak Zhou ZiShu a háta mögé szorította a kezeit és a földhöz nyomta. Majd, utánozva az ő iménti szélhámos tekintetét, a fülébe fújt és nevetve azt mondta, “Mit szólsz, ezúttal te is meggyőződtél?” 

Wen KeXing elfordította a fejét, nehezen visszanézett rá és megkérdezte, “Ah-Xu, talán meg akarsz kötözni?” 

Zhou ZiShu felvonta a szemöldökét és mosolyogva azt mondta, “Jó ötlet.” 

Aztán kinyújtotta a kezét, finoman megütötte néhány akupunktúra pontját, és csak azután volt mersze kissé ellazulni, miután látta, hogy átmenetileg mozgásképtelenné vált. Wen KeXing mellé ült, megérintette az arcát és meghatottan azt mondta, “Kisasszony, hogy visszafogjam magácskát, ennek a férjnek még a feje is izzadságtól gyöngyözik.” 

Ekkor, váratlanul egy kéz nyúlt ki és egyenesen a homlokához tapadt. Csak ezután vette észre, hogy Wen KeXing, akinek mozgásképtelennek kellett volna lennie, lassan a lábára kúszik és azt mondja, “Huh? Hadd nézzem, tényleg kiizzadtál? Nehogy megfázz.” 

“Te valóban képes vagy elmozdítani az akupunktúra pontjaidat!” 

Zhou ZiShu megdöbbent és már egy lábbal odébb csúszott és óvatos éberséggel nézett rá. Wen KeXing rákacsintott és azt mondta, “Még ennél is többre vagyok képes.” 

Aztán ismét rárontott, és ők ketten folytatták földrengető dulakodásukat. 

Voltaképpen, volt egy apróság, amit a Nagy Varázsló félreértett. Az egyik ok, amiért ők ketten reggeltől estig harcoltak egymással, az a meridiánok vagy valami hasonló ok miatt. A másik ok pedig egy sürgetően megoldásra váró probléma volt. – A meccs még mindig döntetlen volt, a kérdés pedig, hogy ki legyen felül és ki alul, még bizonytalan volt, és mivel mindkettőjük szívében tűz lángolt, csak versengés közben tudták kiengedni a gőzt. 

Eleinte, Zhang ChengLing kiskutyaként rohant utánuk, gondolván, hogy elleshet tőlük valamit, de később túlságosan is ádáznak találta kettejük harcát. A mozdulatok, amelyeket eltanulhatott volna olyanok voltak, mint a “Fekete tigris szív kitépő” mozdulata, a “Barackot lopó majom” fogása, vagy csupán az “Univerzum nagy kavarodása”.⁴⁵¹ Ezeknek pedig semmi referenciaértékük sem volt. Aztán úgy érezte, hogy ő valóban egy igazi harcművészeti nagymester, majd az alapokhoz visszatérve, kötelességtudóan a saját kungfuját kezdte el gyakorolni lépésről lépésre és mozdulatról mozdulatra haladva. 

451 黑虎掏心 (Hēi hǔ tāoxīn) Fekete tigris szív kitépő mozdulat – Egy 2006-ban megjelent kínai harcművészeti animációs sorozatából ismert mozdulat. Arra az erőszakos harcmozdulatra utal, amikor egy párharcban az egyik fél tigriskén küzdve ököllel támadja a másik fél mellkasát/szíve tájékát. (Példa arra, amikor Priest modernkori elemeket épít be a szövegébe.)

猴子偷桃 (Hóuzi tōu táo) Barackot lopó majom – az a harcművészeti mozdulat, ami a férfi ágyékát támadja. A világ egyik aljas trükkjeként tartják számon, ami leginkább utcai verekedésekben jelenik meg.

乾坤大翻滚 (Qiánkūn dà fāngǔn) Univerzum nagy kavarodása – nem létező harcművészeti mozdulat. 乾坤 (Qiánkūn) Menny és Föld – A taoizmusban ismert Menny és Föld kulturális fogalmát használva olyan dolgokkal vontak párhuzamot, mint a Nap és a Hold, a Császár és a Császárné, ill. a férfi és a nő. Az univerzumnak meghatározott rendje, fizikai elhelyezkedése van: a Menny felül, míg a Föld, a Menny alatt helyezkedik el. Ugyanez vonatkozik a férfi és nő nemi szerepeire. Az “Univerzum nagy kavarodása”, totális káosza, pontosan Zhou ZiShu és Wen KeXing ágyban betöltött, még tisztázatlan szerepeire vonatkozik. – Legalább is az én értelmezésem szerint.

A fiatalember még mindig azon töprengett a szíve mélyén, hogy mestere, aki mindig is elviselhetetlenül rondának tartotta az ő mozdulatait, Wen Senior példáját követve, maga is meglehetősen gyakran hempereg a földön. Nem épp olyan nagy illetlenség ez is? 

A két nagy harcművészeti mester két nagy gazember szintjére alacsonyodott le végképp. Akaratlan ugyan, de hanyag magatartásukkal pontban a saját tanítványuk előrehaladását akadályozták. 

Csak azután tartottak fegyverszünetet, miután Zhou ZiShu esténként bevette a gyógyszerét. A Nagy Varázsló által előírt gyógyszerek személyre szabottak voltak. Azok számára, akik érzékeny és gyenge szervezettel rendelkeztek, gyengébb gyógyszert írt elp, de Zhou ZiShunak, aki – függetlenül attól, hogy mennyit rángatták és forgatták ide-oda – jól volt, a legerősebb gyógyszert írta elő. Minden egyes nap, miután bevette a gyógyszert, egy ideig nagyon kellemetlenül érezte magát és csak a fogait csikorgatta. A gyógyszer hatásának csökkenésével pedig mindig úszott a verejtéktől. 

Majd, miután újra megtisztálkodott, lepihent és sikerült annyi energiát gyűjtenie, hogy másnap ugyanott folytassa a fel-le való ugrándozást, ahol előző nap abbahagyta. 

Másnap, miután Zhou ZiShu bevette az utolsó gyógyszerét is, a Nagy Varázsló és a Hetedik Úr elbúcsúzott tőlük és elmentek. Habár a dél-xinjiangi népszokások mindig is egyszerűek voltak, és az ifjú varázsló, LuTa felügyelte a város, túlságosan is sok időt töltöttek odakint. Aznap, miután Zhou ZiShu elköszönt tőlük, nem kellett elviselnie azt a lassú kínzáshoz hasonlító gyógyszert, így ez az este meglepően nyugodt volt. 

Wen KeXing egy kancsó borral a kezében lépett be a szobába. Zhou ZiShu elé tartotta és néhányszor meglengette az orra előtt. A másik fél mindenféle szertartásosság nélkül elvette, mire ő Zhou ZiShuhoz oldalához tapadva hozzásimult és ezer csillagként ragyogó szempárral meredt Zhou ZiShu arcprofiljára. 

Zhou ZiShu, aki libabőrös lett a tekintetétől, lenyelt egy korty bort és megkérdezte, “Mit nézel?” 

“Nem félsz, hogy tettem bele valamit?” – kérdezte Wen KeXing mosolyogva. 

“Mit tettél bele?” 

“Szerinted mit?” 

Zhou ZiShu rápillantott és gúnyosan vigyorogva azt mondta, “Nincs merszed afrodiziákumot adni nekem. Hát nem félsz attól, hogy bevadulok és teszek veled valamit? 

Wen KeXing zavartságot színlelve összeráncolta a homlokát és azt mondta, “Valóban, az már kissé probléma lenne.” A tenyerébe támasztotta az állát és szemeivel végigpásztázta Zhou ZiShut. Végül fejcsóválva felsóhajtott, “Pedig csak hagynod kellene, hogy megtegyem, különben, azt hiszem, ha ez így megy tovább, mindkettőnknek szerzetessé kell válnia.” 

Zhou ZiShu rápillantott és azt mondta, “Miért nem hagyod, hogy én tegyem meg?” 

Wen KeXing kinyújtotta sós disznócsülkét, lassan a derekához ért, és meglehetősen kétértelmű módon, elkezdte fel-alá csúsztatni. Közben azt suttogta, “Hagyom, hogy mutass nekem néhány trükköt, de…”⁴⁵²

 452 咸猪手 (Xián zhūshǒu) Sós disznócsülök – A kantoni nyelvjárásban használatos kifejezés. Perverz, tisztességtelen szándékú emberre mondják.

Zhou ZiShu szorosan megragadta a csuklóját, és annak érdekében, hogy ne bontsák le a tetőzetet, a két ember nagy önuralmat gyakorolt és a szobában ismét egymás torkának estek. 

Amikor Zhang ChengLing visszatért a gyakorlásból, egyáltalán nem volt meglepve. Tudván, hogy ők ketten megint veszekednek, azt gondolta magában, “Hát nem azért vannak együtt, hogy boldogan éljenek? Minden nap csak fojtogatják egymást, mint két kisgyerek. Nincs is értelme nézni az ő hamis tonalitásukat.”⁴⁵³ Így hát, ezen viszontagságok láttán felsóhajtott, majd csendben megfordult és visszament a szobájába. 

453 Lásd a 262. lábjegyzetet a 39. fejezetben. – Nincsenek összhangban.

A háromszázadik kör végére mindketten kimerültek, így ideiglenesen abbahagyták a harcot. Wen KeXing megragadta a kancsót, kortyolt néhányat, és miután kifújta magát, hanyatt feküdt az ágyon, majd a kézlegyintés közben azt mondta, “Tovább ne számíts rám. Nincs több energiám mára.” 

Zhou ZiShu megkönnyebbülten sóhajtott fel, mint aki epekedve várta, hogy ezen nagybácsi kimondja ezen szavakat. Aztán leült az ágy szélére, bennebb lökte és így szólt, “Csinálj helyet nekem is.” 

Wen KeXing bennebb költözött és felnézett az ágyfüggönyre, mintha hirtelen a gondolataiba merült volna. Hosszú ideig tartó kábultság után azt mondta, “Ah-Xu, majd, ha idő múltával teljesen felépülsz, elkísérnél engem egy sétára a hegy aljába?” 

Zhou ZiShu, aki szemeit lehunyva meditált, ennek hallatán egy “Hm.” hanggal válaszolt és így folytatta, “Már elég jól vagyok ahhoz, hogy le tudjak menni a hegyről. – Mit akarsz ott csinálni?” 

Wen KeXing nem válaszolt. Zhou ZiShu hosszas várakozás után, kissé különösnek találta ezt, ezért kinyitotta a szemét és fejét elfordítva ránézett. Felfele meredő tekintetével még mindig úgy nézett ki, mint akinek gondolatai messze járnak, és megkérdezte, “Mi az?” 

Wen KeXing szemhéjai megremegtek és alig látható mosollyal az arcán halkan így szólt, “Semmi. Csak abban az időben a szüleim holttestét a puszta ég alatt hagyták a vadonban és még csak egy üres síremlék sincs a számukra. Nem vagyok engedelmes fiúk. Már több mint 20 év telt el, és még csak vissza sem mentem, hogy megnézzem. Így hát itt lenne az ideje…” 

Zhou ZiShu felsóhajtott és lassan átkarolta a derekát. Wen KeXing engedelmesen az oldalára fordult, kezét a háta köré fonta, ujjait pedig a Zhou ZiShu lapockacsontjára tette és öntudatlanul kitapogatta annak körvonalát. Arcát a vállába temette és morcosan azt mondta, “Ott van még Ah-Xiang…” 

“Amikor még a városban lábadoztál, visszamentem, hogy eltemessem őt. Amikor rátaláltam, ő és a kis Cao… már egymás mellett nyugodtak a sírban, békében.” – szólalt meg Zhou ZiShu. 

“Köszönöm.” – mondta Wen KeXing alig kivehetően, és karja, amellyel Zhou ZiShut karolta át, mintha még szorosabbá vált volna, és még néhány alig hallható szót mondott, “Fél életemen át egyedül voltam. Azt hittem, Ah-Xiang mindig ott lesz mellettem… de ő is elment. Abban az időben, amikor még kómában voltál, én nem voltam benne annyira biztos, mint a Nagy Varázsló. Azt gondoltam, abban az esetben, ha te… én…” 

Zhou ZiShu hirtelen meglepődött, amikor valami nedvességet érzett a vállán, ezért akaratlanul is lehajtotta a fejét, de Wen KeXing egy kézlegyintéssel kioltotta a lámpát és kissé fojtott hangon azt suttogta, “Ne nézz rám.” 

Zhou ZiShu sosem volt túl jó mások vigasztalásában, ezért csak hagyta, hogy szorosan átöleljék őt. 

Lassan, Wen KeXing keze elkezdett a testén kószálni. Zhou ZiShu kissé kényelmetlenül érezte magát, de a férfi még a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy tréfálna. Mindegyre csak a nevét szólongatta, mintha rendkívül bizonytalan lett volna, amihez némi félelem és szorongás párosult. Zhou ZiShu a szíve mélyén felsóhajtott és gondolatban azt mondta, “Nem bánom, olyan sajnálatra méltó, hogy most az egyszer, most az egyszer megengedem neki.” 

Nagy önuralmat kellett gyakoroljon, hogy el tudja lazítani magát és életében először, mindenféle elővigyázatosság nélkül, átadta magát egy másik embernek. Haja összekuszálódott, és amikor arcuk minden egyes részét – a fülüktől a halántékukig – egymáshoz dörzsölték,⁴⁵⁴ csak az a férfi súgott oda neki valamit, némi könyörgéssel a hangjában, “Ah-Xu, mostantól ugye nem hagysz… “ 

454 耳鬓厮磨 (Ěrbìnsīmó) Egymáshoz dörzsölődő fül és halánték – kínai idióma, ami azt az intim közelséget írja le, amely férfi és nő között szokott lenni.

Még ezen a rendkívül hideg helyen is megtalálható volt a melegségnek egy parányi foszlánya, mely a leeresztett ágyfüggönyök alatt csendesen terült szét a szobában. Olyan meleg volt, hogy még egy virág is kibonthatta volna a szirmait. 

Másnap kora reggel, Zhou ZiShu ritka módon későig aludt, Wen KeXing pedig kinyitotta a szemét, a karjai között levő személyt nézte és elégedettséggel teli mosoly jelent meg az arcán. 

Amint moccant egyet, Zhou ZiShu felébredt. Habár úgy érezte, nincs olyan porcikája, mely rendben lett volna, de még mindig volt ott valaki, aki szorosan átölelte. 

Kinyitotta a száját, mint aki káromkodni akart volna valakire, de Wen KeXing már idejekorán óvakodni kezdett ettől a csapástól. Abban a pillanatban, amikor Zhou ZiShu kinyitja a szemét, elfojtotta önelégült mosolyát és ismét összetett arckifejezéssel és vegyes érzelmekkel telve mélyen a Zhou ZiShu szemébe nézett. 

Zhou ZiShu, amikor meglátta a másik fél szeme alatt levő vörös karikákat, váratlanul visszanyelte a nyelve hegyén levő átkokat, és mint aki nem tudta, mi mást mondhatna, kénytelen-kelletlen megfordult és neki hátat fordítva azt motyogta, “Ha fel kell kelned, akkor kelj fel egyedül és ne zavarj.” 

Wen KeXing azonnal átkarolta hátulról, újra visszafeküdt, és amikor már nem esett Zhou ZiShu látószögébe, visszafogta szánalmas ábrázatát és szívrepesve azt mondta magában, “A lágy szív sokkal vonzóbb, mint a puha derék.” 

De még annyi boldogsága sem volt, ami egy pillanatig tartott volna, ismét aggódalom töltötte el a szívét. Titokban kinyitotta a szemét és a mellette levő személyre pillantott, “De vajon… Valahányszor eszembe jut, hogy… egy ideig tetetnem kell, hogy sírok?” 

Ez… kissé tragikusnak tűnik, jaj.