Wen KeXing mosolygott, de mégis, mintha valami kimondhatatlan szomorúság sugárzott volnaaz egész lényéből, “Ugyan már, ki ismerné fel most az ő kardforgató művészetét?”  

Zhou ZiShu egy pillanatra elhallgatott. Még a Mennyek Ablaka szervezetének is voltak vakfoltjai. Ha nem így lett volna, akkor ő maga sem tudott volna megszökni onnan. De hogy létezik, hogy több mint 20 éve senki nem hallott a QiuMing Kard tulajdonosáról. Hová mehettek, mi történhetett velük?  

Majd némán Wen KeXingre emelte tekintetét, aki a tűz mellett ült, enyhén megereszkedett háttal és vállakkal. Éppen Zhang ChengLinget figyelte távolról, amint kissé ügyetlenül gyakorolta azt a kardművészetet, amit az apja tanított neki annak idején. Az arcán valamiféle megfoghatatlan béke és nyugalom jelent meg, ami pont ahhoz volt hasonló, amilyennek Wen RuYut képzelte el Zhou ZiShu. 

Ekkor Wen KeXing hirtelen dalra fakadt,  

“Lehajlik a köles szára,  
földbe hull a magja 
Cirok palánták csíráznak. 
Lassú léptekkel bolyongok 
Szívem egyre csak szomorú, 
Azok, akik ismernek, 
Látják bajaim terhét. 
Azok, kik nem ismernek, 
nem tudják, mit akarok. 
Mennyek a magasban! 
Ki az oka keservemnek? 

 
Lehajlik a köles szára, 
Földbe hull a magja 
Fülig ér már a cirok hajtása…”¹²⁸ 

128 Részlet a 黍稷郁郁 (Shǔ jì yùyù) Meghajló köles című versből, amely az Énekek Könyvében található. Az Énekek könyve 305 verset tartalmaz, amelyeket i.e.11 század és i.e. 6 század között gyűjtöttek össze.

Kissé érdesnek tűnő hangja rendkívül mély volt. A szavakat tompán, visszafojtva ejtette ki, mintha a mellkasában dübörgő hangok megakadtak volna a torkán, és nem voltak hajlandóak kijönni onnan. 
A tűz csak úgy recsegett és ropogott. Zhang ChengLing éppen kérdezni akart volna valamit az egyik mozdulat kapcsán, amit nem értett, de nem messzünnen meghallotta az éneket, és valamilyen oknál fogva inkább elhallgatott. 

Abban az időben történt, amikor a Zhou dinasztiából származó Ping király keletre költöztette a fővárost és a családjával kóborlásra kényszerült. A legenda szerint, amikor a Zhou-ház udvari orvosa elhaladt Nyugat-Zhou dinasztia fővárosa, Gaojing mellett, meglátva az ősi templom és az egykor fényűző palota termeinek romos, fűnőtte állapotát,  elkeseredettségében ezt a tragikus “Komor köles” éneket írta.¹²⁹ 

129 Valós történelmi alakokról és eseményekről van szó.

Visszasírta nemzedékének egykori békés időszakát, mely éppen virágkorát élte, amikor borzalmas halált szenvedett. Azt az életet búsulta, amelyet akkor elveszített. 

Zhang ChengLinget mélyen megérintette ez a dal, és rengeteg dolog kavargott a fejében. Még mindig csak egy gyereknek érezte megát, és nem hitte, hogy ebben az életben lesz valaha bátorsága visszamenni Jiangnanba, hogy meglátogassa az otthonát. A helyet, amely gyerekkorának legszebb és legboldogabb emlékeit őrizte, amely most tele lehet megannyi törmelékkel és rothadt vörösiszappal. Ezt a terhet egy életen neki kell majd magával hordoznia. 

Zhou ZiShu összehúzta a szemeit, és a derekára rögzített kulacs után nyúlt, felemelte a fejét és kortyantott egyet. De az erős és fűszeres íztől annyira megtikkadt, hogy még a könnyek is a szemébe gyűltek. 

“Azok, akik ismernek,  
látják bajaim terhét.  
Azok, akik nem ismernek,  
nem tudják, mit akarok…”  – dudorászta Wen KeXing újra meg újra ezt a két sort, mintha marcangolta volna magát valami miatt. Szeme sarkán pedig lassacskán egy ív kezdett kirajzolódni, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán.  

De mit is akarhatott Wen KeXing? 

Nem lehetett tudni mennyi idő telt el, mialatt senki nem szólt egy szót sem. Wen KeXing dúdolása is fokozatosan elhalkult. Zhang ChengLing az oldalára dőlt és elaludt, de még mindig olyan óvatosan fogta összehajtott ágat, mintha egy igazi, neves kardot fogott volna a kezében. Szájának sarka felkunkorodni látszott, azonban szemöldökeit erősen összegyűrte, melyeket semmi áron nem volt hajlandó ellazítani. 

Zhou ZiShu felkelt, levette köntösét és gyöngéden betakargatta, majd halkan felsóhajtott és megszólalt, “Azt mondják, hogy az apád által kidolgozott 18 különböző QiuMing kardtechnika fenekestől felforgatta az egész harcművészeti világot. De úgy látom, hogy abból a 3 mozdulatból, amit tanítottál neki, egyik sem tartozik a 18 stílus közé. De ha jól belegondolok, a 18 QiuMing technika folyamatosan változik, de mindegyik ebből a három alaplépésből indul ki. Wen testvér… te tényleg felülmúltad az apádat.”¹³⁰ 

130 真是青出于蓝 (Zhēnshi qīngchūyúlán) Indigókék jobb a zöldeskéknél. – A mondás Xunzitól származik, akit neves gondolkodóként és tanítóként tart számon az utókor. Ő volt az, aki kihangsúlyozta a tanulás fontosságát.

Wen KeXing maga elé nézett, és ugyanolyan halkan válaszolt, “Az öreg kardforgató képessége határozottan alsórendűbb az enyémnél, viszont semmit nem tudok az orvosi képességeiről. Csak azt tudom, hogyan kell bekötözni egy sérülést, és azt, ha az ember megfázik, ki kell izzadnia.” – majd elfordította a fejét és Zhou ZiShura ránézett, “Egész jól ismered ennek az öregembernek a kardforgató-művészetét. Mi mást tudsz még?” 

Mindketten a tűz köré telepedtek. Zhou ZiShu összehúzta a gallérját, karjait félig visszahúzta az ingujjaiba, majd a tűz fölé tartotta a kezeit és lassan beszélni kezdett, “Jianghuban létezik egy titokzatos és kiszámíthatatlan hely, ahol olyan gyógyhatású szereket használnak, amelyeket nehezen lehet megkülönböztetni a mérgező szerektől. Ez a Sámán-völgy.¹³¹ Ugyanakkor létezik egy olyan hely is, ahol életeket mentenek, súlyosan sebesült embereket gyógyítanak és ahol a mágikus orvosok gyógyedényeikkel segítik a világot. Az a szóbeszéd járja, hogy a Varázsló-völgy¹³² harcművészetei képességei nem annyira kimagaslóak, de azért senki sem mer keresztbe tenni nekik. Gu asszony, szeretett édesanyád, a Varázsló-völgy nagymesterének zártkörű tanítványa volt, akiről azt beszélték, hogy fiatalkorában elsőszámú szépségnek számított Shuzongban.¹³³ Később, amikor híre kelt, hogy férjhez ment, rengeteg törött szívű férfit hagyott maga után.” 

131 巫医谷 (Wū yī gǔ) szó szerinti fordítása: Boszorkánydoktor-völgy.
¹³² 神医谷 (Shényī gǔ) szó szerinti fordításban Mágikusdoktor-völgy. Ugyanakkor a név még magában foglalja az isteni doktor jelentéstartamot is, ahol az “isteni” kifejezés, istentől származó/isteni eredetű gyógyító képességet jelent. 
¹³³ 蜀中 (Shǔ zhōng) Shuzong – egy ősi ország, melyet a Qin-dinasztia pusztított el. A mai Szecsuán területének felel meg. 

Ennek hallatán, Wen KeXing halkan felnevetett és tréfásan megjegyezte, “Hogy létezik, hogy meglett férfi létedre, még a legtriviálisabb dolgokról is van tudomásod? Talán, az eddigi életed során, egyebet sem csináltál, mint az ilyen pletykákat gyűjtötted?” 

Zhou ZiShu is elmosolyodott, “Hát nem így van? Ez minden, amihez értek.” 

Egy ideig mindketten elhallgattak, majd Wen KeXing suttogva csak annyit mondott, “De ennek sok éve már…” 

Meglehet, azért, mert kettejük között volt valami megmagyarázhatatlan hasonlóság, Zhou ZiShu, amint meghallotta Wen KeXing éneklését és sóhajtozását, – mint, aki azonnal megértett volna valamit – nem bírta megállni, hogy ne vigasztalja meg őt, ezért lágyan megszólalt, “Szeretett szüleid ritka jó emberek voltak, mennyei párt alkottak együtt. Mielőtt visszavonultak volna, körbeutazták egész jianghut. Képes lennék akár holnap feladni az életemet, ha egyetlen nap erejéig is, olyan életet élhessek, mint ők.” 

Wen KeXing arcán egy mosoly jelent meg, de alig volt látható, “Jó emberek?” 

Nem volt egyértelmű, hogy milyen okból, – talán, mert túl csendes volt az éjszaka – Wen KeXing kissé zavart arckifejezéssel suttogta, “El sem hiszem, hogy annyi év után, még mindig van valaki, aki emlékszik rájuk és jót mond róluk. De azt mondd meg nekem… milyen a jó ember? Miért kellene az embernek jónak lennie? 

Zhou ZiShu éppen válaszolni készült, amikor hirtelen mocorgást hallott arról a helyről, ahol Zhang ChengLing feküst. A fiú légzése, mintha egy kis ideig abba maradt volna, majd hirtelen erősen zilálni kezdett. Zhou ZiShu nem nézett hátra, mivel tudta, hogy már egy ideje ébren van az újabb rémálom miatt.  
Zhang ChengLing nem szólt semmit, csak még jobban magához szorította Zhou ZiShu köpenyét, meg a törött faágat és csendben csak hallgatózott. 

Zhou ZiShu, ennek tudatában, a szájához kapott és visszanyelte azt, amit mondani akart volna. Majd miután alaposan végiggondolta a dolgot, könnyelműen rávágta, “Ezen a világon nem minden ember jó, de a legtöbben arra törekszenek, hogy jók legyenek. Még azok is, akik valóban igazi rossz emberek. Minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy jónak tűntessék fel magukat.” 

Egy pillanatra megállt, majd így folytatta, “Ami pedig a miértet illeti… Szerintem azért, mert ez az egyetlen módja, hogy mások is jól bánjanak veled. Csak akkor lehetnek barátaid, rokonaid és szeretteid, ha kedves vagy hozzájuk, ha nem bántasz senkit szándékosan, és ha jót cselekszel másokkal. Akkor majd sok ember lesz, aki hajlandó lesz veled lenni, és aki kedves lesz hozzád. 
Nem gondolod, hogy túlságosan is szánalmas az az ember, aki egész életében csak magára számíthat, akinek mindig résen kell lennie, bárhol és bárkivel legyen, kivéve, ha önmagában van? Akinek egyetlen őszinte megnyilvánulása sem lehet, mert nincs senki, akit megcsókolhatna, vagy szerethetne. Rossz embernek lenni, túlságosan keserű.”

Wen KeXing, kissé megdöbbenve hallgatta végig mindezt, majd egy idő után elmosolyodott és megrázta a fejét. Zhou ZiShu nem szólt egy szót sem, csak rakott még a tűzre. Wen KeXing lehajtotta a fejét és az ide-oda pattogó lángokat nézte. Újra megrázta a fejét, de mozdulatai egyre lassabbak lettek. Végül kezeit összekulcsolta a feje mögött, hátra feküdt és arccal a csillagos égbolt fele fordulva, egy mély lélegzetvétel után, alig hallhatóan azt mondta, “Igazad van… Ah-Xu, igazad van.” 

Zhou ZiShu elmosolyodott. 

Ekkor Wen KeXing halkan megkérdezte magától, “Egy ilyen megvetendő alakot is… meg lehet szánni?” 

“Hát hogyne.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Wen Kexing, függetlenül attól, hogy Zhou ZiShu láttja, vagy sem, bólintott egyet és ünnepélyesen megjegyezte, “Ah-Xu, azt vettem észre, még akkor is, ha nem is vagy igazi szépség, egyre jobban megjön az étvágyam hozzád.” 

Zhou ZiShu tudatában volt annak, hogy még ha egy kis ideig komolyan beszélt is, előbb-utóbb kibújt belőle a cukiság, ezért csupán a szája sarka rebbent meg ennek hallatán és figyelembe sem vette. 

Wen KeXing, egyszer csak felkönyökölt, kitámasztotta a fejét és Zhou Zishura nézett, majd mosolyogva megszólalt, “Szerintem nem kell irigyelned az öreget és az öregasszonyt. Elég, ha mostantól fogva velem tartasz és együtt körbeutazzuk a folyók és tavak vidékét. Vagy akár visszavonulva is élhetnénk valahol, és akkor nem kellene egyetlen nap után feladnod az életed. Én még akkor se bánnám, ha veled kellene beérnem egy egész életen át. Nos, mit szólsz?” 

Zhou Zishu kifejezéstelen arccal mondta, “Sajnálom, de én bánnám. Attól tartok, Wen testvér, hogy túlságosan is nagyra becsülsz engem.” 

Wen KeXing hangosan felnevetett, majd a Szépség, miért takarod az arcod? / Testvér, nem takarhatom szívem jelentéktelen kis dalt kezdte el énekelni, és közben kéjes örömét lelte Zhou ZiShu dühkitörésében. Zhou ZiShu ketté törte a botot zavarában, amivel a tüzet piszkálta. De mindenek tetejében, még a mérgét sem volt, amin levezethette volna, – Zhang ChengLing miatt – így süketnek és némának kellett tetetnie magát. Wen KeXing, tudatában volt annak, hogy mennyire szégyentelen és erkölcstelen dolgot művel, hogy örömét leli mások kellemetlenségében, de egyszerűen boldognak érezte magát. 

Másnap kora reggel Zhang ChengLing odament Zhou ZiShuhoz, átadta neki a kezében levő köpeny, végül suttogó hangon megszólalt, “Köszönöm, Mester.” 

Zhou ZiShu elvette tőle a köpenyt, majd magára véve ránézett és megszólalt, “Gyerünk, menjünk vissza a Gao birtokra.” 

Zhang ChengLing egy pillanatra megállt, majd némán követni kezdte, mint egy morcos menyasszony. 

Wen KeXing, hideg tekintettel az arcán figyelte egy darabig, majd odament hozzá, hogy megnyugtassa, “A Mestered elhatározta, hogy összeáll a világ hőseivel, és most ő is a kígyók és patkányok fészkében él, a Gao birtokon.¹³⁴ Ezért egyelőre jobb, ha Zhao lovag kíséretében maradsz, így bármikor meglátogathatod a mesteredet, amikor akarod.” Gyorsan még azt is hozzátette, “Természetesen engem is meglátogathatsz bármikor.” 

134 沆瀣一气蛇鼠一窝了 (Hàngxièyīqì shé shǔ yī wōle) Kígyók és patkányok fészke – azt a jelenséget írja le, amikor esküdt ellenségek képesek összeállni korrupt céljaik elérése érdekében.

Zhou Zishu, aki közben elől haladt, ezen szavak hallatán megfordult, “Mikor mondtam én ilyet, hogy ott maradok, és hogy össze akarok állni azokkal az emberekkel?” 

Wen KeXing, karját meglendítve az állához kapott és megdörzsölte azt, majd mosolyogva megkérdezte, “Szóval, nem maradsz?” 

“Nem, nem maradok.” – válaszolta Zhou ZiShu homlokát ráncolva. 

Ekkor Wen KeXing Zhang ChengLingre pillantott és még egyszer megkérdezte, “Tényleg nem maradsz?” 

“Tényl…” – Zhou ZiShu akaratlanul is követte Wen KeXing tekintetét és Zhang ChengLingre nézett, aki szemrebbenés nélkül nézett vissza rá. De tekintete úgy remegett, akár egy kisnyúl, tele várakozással, amit nem mert nagyon kimutatni, nehogy túlságosan egyértelmű legyen. Amikor észrevette, hogy Zhou ZiShu ránéz, száját erősen összeszorította és még eltökéltebb arcot vágott. Zhou ZiShu szavai elakadtak. Erre hördült egy nagyot, sarkon fordult és előre ment. 

Wen KeXing, hogy még több olajat vessen a tűzre, megveregette Zhang ChengLing fejét, és meghatottan azt mondta, “Ah-Xu, szerinted is olyanok vagyunk, mint egy háromtagú család?” 

Zhou ZiShu léptei megszaporodtak. 

Ekkor Wen apáskodó stílusban, kedveskedve, így szólt Zhang ChengLinghez, “Mivel semmi veszély nem fenyeget és az út is hosszú még, mesélek neked egy történetet, rendben?” 

Zhang ChengLing engedelmesen bólintott, majd hallgatni kezdte Wen KeXing történetét, aki diadalomittasan mesélni kezdett, “Úgy tartják, hogy az Ötelem-hegy lábánál élt egyszer egy démonkölyök, akit Vörös fiúnak hívtak. Egy rakás démonnal és szellemmel él együtt, habár, egyáltalán nem kedvelte ezt a társaságot. Úgy érezte, hogy egész nap csak a napot lopják és nagyon idegesítőek tudtak lenni…” 

Úgy tűnt, hogy meglehetősen jártas volt ebben. Zhou ZiShu néhány lépéssel előtte haladt, de még az ő figyelmét is megragadta Wen KeXingnek ez a különös – hol élénk, hol elfojtott – hanghordozása, és még azon is meglepődött, hogy az a buta fiú is bedőlt neki. Arra a felismerésre jutott, hogy ez a barom, akit Wennek hívtak, előszeretettel öltötte a mesemondó szerepét, csupán azért, hogy eltátott szájú emberek vegyék körül. 

“… A Vörös fiú tudomására jutott, hogy valójában milyen rendkívüli élettörténete van. Ugyanis az édesanyja egy fehér kígyószellem volt, akit a népek Fehér Hölgy néven ismertek. Mivel engedély nélkül jött a halandók világába, és szerelembe esett egy halandó férfival, fogságba ejtette egy Fahai nevű öreg szerzetes, és a Hua-hegy barlangjába zárta…”¹³⁵ 

135 Wen KeXing két különböző történet szereplőit fonja bele egyetlen történetbe. A Vörös fiú karaktere a 4 kínai klasszikus történet egyikében, az Utazás nyugatra című történetben jelenik meg. A Fehér Hölgy pedig A fehér kígyó legendájában fordul elő.

Zhou ZiShu hirtelen megbotlott egy kőben és majdnem a földre esett. 

“… A Vörös fiú ekkor, szét akarta zúzni a hegyet, hogy kimentse az édesanyját, de Fahai, az öreg szerzetes, hogy ezt megakadályozhassa, kapcsolatba lépett egy csoport halhatatlannal. Azonban egytől egyig vereséget szenvedtek. De arra még a fiú sem számított, hogy a barlangban levő összes tündér ellene fordult és meg akarják majd ölni.” 

Mindezek után Zhou ZiShunak már fogalma sem volt, hogy mit mondjon, de Zhang ChengLing izgatottan hallgatta a történetet, majd sietve megkérdezte, “De miért?” 

Wen KeXing így válaszolt, “Ez, tulajdonképpen titok. A Fehér Hölgy valójában nem egy fehér kígyószellem, hanem egy kimagaslóan erényes halandó volt, akit azzal rágalmaztak meg, hamisan, hogy egy tündér. Ezért bebörtönözték a Hua-hegy alatt. Nem gondolod, hogyha szabadon engedik, akkor a Vörös fiú szülei és ő maga is egyszerű halandókká váltak volna?” 

Zhang ChengLing nagyokat pillogva és értetlenül arckifejezéssel mondta, “Ó, halandókká… még mindig nem értem…” 

Wen KeXing csak mosolygott, “Ostoba vagy, ha nem a mi fajtánkból való lennél, akkor a szíved is másképp verne a miénktől.”¹³⁶ 

136 非我族类，其心必异 (Fēi wǒ zú lèi, qí xīn bì yì) Ha nem az én fajtámból való vagy, akkor a szíved is biztosan különbözik. – Ez a 8 karakteres kínai idióma a Zuo Zhuan krónikából származik, mely Kína történelmét foglalja magában az ősidőktől kezdődően egészen a Tavasz és Ősz történelmi korszakáig. Az évezredek során több jelentésváltozáson is átesett a mondás. Eleinte csupán azokat különböztették meg maguktól, akik nem abból a családból származtak. Később ez a megkülönböztetés átterjedt a nemzetekre is. Például a kínaiak elhatárolódtak a nomádoktól. De ugyanígy más fajtabeliként tekintettek a nyugatról érkező emberekre

Zhou Zishut mélyen megérintették ezek a szavak, és egy pillanat erejéig, mintha lett volna valami halvány sejtése, – hogy Wen KeXing mit is akar mondani – de még mielőtt megragadhatta volna ezt a gondolatot, tovavillant. Gondolatát Zhang ChengLing kérdése zavarta meg, “Az a Vörös fiú meghalt? A hegy kettészakadt?” 

Wen KeXing gondolkozott egy ideig, majd megkérdezte, “Nem tudom, még nem találtam ki. De szerinted mi történt?” 

“Bizonyára legyőzte azt a csapat tündért, megmentette az édesanyját, végül pedig mindenható hős lett belőle!” – mondta Zhang ChengLing határozottan. 

“Nos… rendben van.” – tette hozzá Wen KeXing. “De így egy kicsit unalmasnak tűnik. Tízből kilenc változat így végződik. Ezért nem lenne jobb, ha… hagynánk a Vörös fiút, hogy csak egy egyszerű halandó maradjon, aki mostantól fogva nem tud átrepülni sem a felhőkön, sem a ködön. Mi véleményed?” 

Zhang ChengLing, kissé csalódottan sóhajtott fel. Úgy érezte, hogy a történet vége egy kicsit sajnálatra méltó, de nem tudta konkrétan megfogalmazni, miért. Egyszer csak felemelte a fejét és Wen KeXingre nézett. Nagyon kedvesnek és barátságosnak találta őt, akivel könnyen szót lehetett érteni, és mivel közel érezte magához, próbaképpen megkérdezte, “Senior, ugye mesél még egy másik történetet?” 

Wen KeXing végre hűséges közönségre talált. Úgy találta, hogy ennek a tizenéves fiúnak meglehetősen kifinomult ízlése és kellemes természete van. Ezért kinyitotta a csevegőjét és elmesélt még egy sor újszerű és érdekes történetet. A bagoly, a tál és vörös víz történetével kezdte, majd elmesélte a Zhang Ziya és a Fehér Csontdémon csatáját, és végül a Cui Yingyin haragja és kincsesládáját.¹³⁷ Mire a történetek végére ért, hosszú kószálás után, visszaértek Dongtingba, a Gao birtokra. 

137 A Bagoly, a tál és a vörös víz története Wen KeXing szerzeménye, amit a 10. fejezetben mesélt el. A másik két történtet is szintén ő költötte, de 2-2 különböző történetet karaktereit fonta egy-egy történetbe.

Hárman, éppen akkor érkeztek meg és bele is botlottak Cao WeiNingbe. Az úriember egy pillanatra megtorpant Zhang ChengLing láttán és felkiáltott, “Jaj, fiatalúr, merre jártál ezzel a két mesterrel? Zhao lovag már őrülten keresés téged!” 

“Véletlenül megláttuk, hogy ez a gyerek egyedül elcsavargott, ezért utána mentünk. Legutóbb nem vettünk búcsút, és…” – válaszolta Zhou ZIShu. 

De mielőtt befejezhette volna, Cao WeiNing megragadta a karját és közelebb húzta magához, “Lemaradtál a legnagyobb hírről. Siess a konferenciára, mert odaát az emberek egymás fejét készülnek leharapni, akár egy kutyaviadalon!”