A citera által kiadott hang hajszálvékony volt. Kecses, ám csalóka hangja úgy font körbe mindent, mint egy pókháló, az összes létező irányból. 

Maga Gu Xiang is, úgy érezte, mintha belsőszervei kifacsarodnának, azonban az első adandó alkalommal erőt vett magán, és belső energiájával lenyugtatta magát. 

Wen KeXing is, aki már az ágyában aludt, felállt és az ablakhoz állt, anélkül, hogy tudta volna, hogy mióta áll ott. Az ablakon beszűrődő holdfény egyenesen az arcát világította meg, amitől arckifejezése lágyabbnak tűnt, noha pillogtatás nélkül meredt a sötétbe. 

Árnyéka, hosszan nyúlt el a háta mögött, első tekintetre kifejezéstelen arcán egy alig észrevehető mosoly jelent meg. Úgy állt ott, mint egy hideg és furcsa kőszobor, amiből sötét és veszélyes aura áramlott az éjszaka leple alatt. 

Mint egy szellem, öröm és szomorúság nélkül. 

Gu Xiang leleményes volt. Amikor észlelte, hogy valami nincs rendjén, azonnal eltakarta a füleit, hogy a lehető legjobban kizárja a kívülről érkező hangokat. Leült, és szabályozott lélegzeteket vett, de így belekerült valamennyi időbe, amíg le tudta küzdeni a hányingert. 

Wen KeXing átcsúsztatta kezeit az ablak rácsain, halkan felnevetett, “Ezek még Qin Song Bűbáj-dalát is képesek voltak felbérelni… Nem semmi! Egy vagyonba is kerülhetett. Csak azt nem tudom, hogy kivel akarnak elszámolni.” 

Hirtelen hallott valamit. Valamilyen szélsebesen süvítő tárgy utószele csapta meg őt, mint amikor a kiszáradt, kiöregedett húrok³⁷ már képtelenek megszólaltatni a hangszert és csak tompa, pattogó hangot adnak ki. Ugyanakkor, mintha még valaki apró kavicsokat pattintgatna vissza az ellenfelének a határtalan ürességben. 

³⁷ Régen a húrokat állatbőrből készítették, és az évek múlásával ezek a húrok kiszáradtak. 

A levegőben, alig észlelhetően suhanó kavicsok lassan, de képesek voltak megszakítani a citera elnyúló és véget nem érő hangját. Mint amikor egy vizébe dobott kőtől, az addig tükörsima felszínen azonnali koncentrikus körök, hullámok alakulnak ki, és ezek a végtelenségig fodrozódó hullámok olyan helyekre is elérnek, amelyeket az emberi szem vagy értelem már nem képes megragadni. 

Mint várható volt, a citerahang végre elhalt. 

Wen KeXing nekidőlt az ablaknak, szemeit becsukta, és játékos mosollyal a szája sarkán hallgatózott tovább figyelmesen. 

Egy kis idő múlva a citera hangja úgy csapott le ismét, akár egy vadállat. A személy, aki a citerán játszott, hirtelen, gyilkos mozdulatot tett. Majdnem ugyanabban szekundumban egy vékony, éles hang fülsiketítő sípolását lehetett hallani a következő szobából. Egy átlagos furulya nem lett volna képes ilyen hangot kiadni. Ez a hang annyira, de annyira éles volt, hogy akár szét is lehetett szakítani vele valamit. 

Az időzítés nem lehetett volna ennél precízebb. A rendkívül éles furulyahang és a már-már démoni citerahang között csata bontakozott ki. A két hangszeren játszó személy pedig elképesztő reflexekről tett tanúbizonyságot. 

A citera húrjai szempillantásnyi idő alatt pattantak szét. 

A környéket síri csend lepte el. 

Wen KeXing továbbra is ott állt az ablaknál, megrázta a fejét és motyogott magában, “Kard kard által hal, és a felmenők soha nem csapnak be.” 

Gu Xiang megkönnyebbült és letörölte a hideg verejtéket a homlokáról, “Mondd, Mester, az a Qin… Qin valami halott? 

Wen KeXing meleg és gyöngéd hangon válaszolt, “Akkor is, ha még életben van, az összes meridiánja összetört. Most már hasznavehetetlen. A halál megváltást jelentene a számára. 

Majd váratlanul kezeivel kitárta az ablakot, és még halkabb hangon beszélt Gu Xianghoz, mint korábban, “Figyelj, Ah-Xiang, az élet mindig tartalmaz érdekfeszítő dolgokat. Ha meg akarsz szerezni valamit, akkor készen kell legyél, hogy megfizesd az árát. A citera hangjának láthatatlan erejét ölésre használni, biztos szórakoztató és érdekes, azonban mindig résen kell lenned azokkal, akik képesek visszaharapni.” 

Gi Xiang oldalra fordított fejjel megkérdezte, “Mikor fognak visszavágni? 

Wen KeXing türelmesen magyarázott, “Amikor mások erősebbek nálad.” 

Gu Xiang bólogatott, elgondolkozott egy kis ideig, majd megszólalt, “Mi értelme nálad erősebbekkel megvívni, vagy a nálad gyengébbeket kigúnyolni?” 

Wen KeXing a lány fele fordította a fejét. A rávetülő holdfénytől egész alakja ezüstben pompázott, azonban az arcán levő tekintet egyre zavarosabbá, egyre kiolvashatatlanabbá vált. Jó idő után válaszolt, “Vagy választhatod azt az is, hogy senkibe sem kötsz bele, és jó emberré válsz, mint én.” 

Majd kinyújtotta a karját, kinyitotta az ajtót és kiment. Gu Xiang megrezzenve nézte, amint ez a “jó ember” kimegy az ajtón. 

Zhou ZiShu helyzete sem volt a legrózsásabb. A furulyát az úton készítette unalmában, meglehetősen kezdetleges technikával. Hangjai nem voltak a megfelelő helyen és hangolása is farcs volt. Emiatt a dallam is, amit lejátszott annyira hamis volt, hogy már-már csúfságnak számított. Ki számított arra, hogy ma este valóban játszani is kell rajta. A furulyán hatalmas repedés keletkezett mindössze egyszeri használat után. Még szerencse volt, hogy ezzel a gyatra hangszerrel is képes volt hatást gyakorolni az ellenfélre. Minden erejét be kellett vesse, hogy végzetes csapást tudjon mérni rá, különben maga sem tudja, hogyan végződött volna a dolog. 

Zhang ChengLing úgy nézett ki, mint akit éppen a vízből horgásztak volna ki. Képességei még túl felszínesek voltak. Még így is, hogy Zhou ZiShu időben bedugaszolta neki a füleit, belső sérüléseket szenvedett a citera hangjától. Arca hófehér volt, mint a fal, miután kihányta magát. 

Zhou ZiShu aggódott, hogy beteg lesz fiatal kora ellenére, ezért nem bánta, lélegzetét a fiú lélegzetének ritmusához igazította, tenyerét a fiú hátára tette és mély hangon szólt hozzá, “Koncentrálj.” 

Aztán belső energiájával még egy hétig segített neki járni, majd látta amint arckifejezése enyhén megkönnyebbül. Levette a kezét róla, de a fiú máris verejtékben úszott. 

Áldott szerencse volt, hogy közel voltak a Taihu-tó mellett elterülő Zhao-birtokhoz, ellenkező esetben attól tartott, hogy mérhetetlen szégyen zúdult volna rá, ha nem lett volna képes véghez vinni fogadott ígéretét. Egész élete során nem tett semmiféle jót. Ha most, amikor életében először próbál erényes lenni, nem vetne rá valami jó fényt, ha félúton elbukna. 

Jianghuban, – a harcművészetek világának sem északi, sem déli területein –, nem találni még egy olyan embert, aki annyi információval rendelkezett volna, mint ő, a Tian Chuang  alakulat egykori vezetője. Már akkor tudta, hogy kivel áll szemben, amikor legelőször összecsaptak. 

A legenda szerint a Bűbáj-dalú Qin Song egy eunuch volt, aki előszeretettel öltözött nőnek. Vörös és zöld ruhákban járt, ezzel valamelyest előrebocsájtva mérgező mivoltát. Ezen képessége miatt – hogy képes volt vérontás nélkül embereket ölni – kezdett el üzletszerűen emberöléssel foglalkozni. Elsődleges elve, ki több pénzt kínál, annak lesz az ebe. 

Ez csendes lesz. – gondolta magában Zhou ZIShu, noha tudatában volt, hogy nem fog meghalni. Ha fénykorában lett volna, akkor semmi erőfeszítésébe sem került volna végezni egy ilyen emberrel, de most, hogy 8 különleges meridiánjából már ötöt elveszített és életének csak fele maradt hátra, nem volt biztos a sikerben. Noha, meglehet, ebben az állapotában is túl kegyetlen lett volna. 

Váratlanul taps hang szűrődött be kintről. Wen KeXing dicsőítő hangját lehetett hallani, “Ebben a noktürnben³⁸ ha meghallod a furulyaszót, / ami szülőföldem fűzfáira emlékeztet.³⁹ Ezen a holdfényes csillagos éjszakán, Zhou testvér és Qin Yin oly elegánsan cirógatták a hangszert, aminek a kivitelezésére csakis egy káprázatos szépség lehet képes.” 

³⁸ Noktürn: komolyzenei műfaj; jelentése “éjszakai zene” 

³⁹ Wen Kexing idéz Bai Li kínai költő 塞下曲其一/Első dal a Nagy falon túlról című verséből.  A metafora egy éppen eltörő fűzfaágat ábrázol, amit gyakran olyan erős érzelmi eseményeknél használnak, mint az elválás, egymástól való elszakadás. 

Zhou ZiShu még életében nem hallott senkit, aki ennyi zagyvaságot volt képes összehordani. 

Arra gondolt, – miközben észre sem vette a másik személy jelenlétét, aki már az ablaka alatt állt – hogy ha még mindig a fénykorában lenne, akkor egy ilyen titokzatos és rejtélyes alakra, minden bizonnyal irigységgel tekintett volna. Jianghuban mindössze három és fél személyről volt tudomása, akik ilyen képességgel rendelkeztek, és egyikőjükkel sem mert volna szembeszállni. 

Mély lélegzetet vett, kilökte az ablak redőnyeit és halálosan sápadt, beteges arcára mutatott, “Ezt nevezed te szépségnek?” – kérdezte lapos tekintettel. 

Wen KeXingnek, ott helyben, a torkán akadt a szó. Noha a látvány nem volt annyira borzasztó, de túl lusta volt hozzá, hogy másodjára is az arcára pillantson, ezért inkább a hold felé fordult. 

Zhou ZiShu lábát megemelve ült ki az ablakba, és tekintete követte a másikét. Ez a holdfényes éjszaka különlegesen fényesnek tűnt a számukra; a hold fénye hűvös volt, mint a víz, a földet pedig, mintha apró jégkristályok borították volna. 

Azon tűnődött, hogy aközül a három és fél veszélyes ember közül vajon melyik lehetett Wen KeXing, ugyanakkor kérdéses volt számára ennek az embernek a valódi indoka, az ok, amiért követi őt. Minél többet gondolkodott ezeken a dolgokon, annál inkább összezavarodott. 

Mindenesetre, volt ebben az emberben valami, ami különös benyomást, ismerős érzéseket keltett benne. Biztos volt benne, hogy semmi esetre sem tenne olyat, amiből ne húzna hasznot valamilyen formában. Őt követi…, vagy talán a Taihu-tóhoz tartó Zhang Chenglinget; kell lennie valamilyen tervnek a háttérben. Hosszú gondolkodás után, és mindenféle konkrét nyom nélkül, titokban kinevette magát, gondolván – Régi szokások nehezen múlnak. 

Amint leeresztette a fejét, látva, hogy Wen KeXing érdekfeszítően tekint rá, elmosolyodott, és megkérdezte, “Ha Wen testvér annyira kíváncsi, miért nem fejti le a bőrömet és nézi meg hány réteg hús és csont van legalul?” 

Wen KeXing megemelte a szemöldökeit, “Részemről rendben.” – vágta rá. 

És még mielőtt befejezte volna a mondatát, keze, egy villámcsapásnyi idő alatt már Zhou Zishu arcán volt. Zhou ZiShu fel volt készülve bármilyen hirtelen mozdulatra; derekát meghajlítva tért ki Wen Kexing elől, és annak csuklóját a lábával rúgta el. 

Amíg a szikrából tűz fakad, mindössze csak ennyi idő kellett, és már a tizedik mozdulatnál tartottak, ami egyszerre nyújtott káprázatos és megterhelő látványt. 

Zhou ZiShu, mivel még mindig az ablakpárkányon ült, mozgástere meglehetősen korlátozott volt, és emiatt hátrányban érezte magát, ezért egy adott ponton lehúzta a fejét, hogy kikerüljön egy beérkező ütést, és leugrott az ablakról. Mindennek tetejében még éjszaka is volt, ami már csak a Szögek miatt sem volt a legalkalmasabb időpont az ide-oda való szökdécseléshez. Éppen abban a pillanatban éles, szúró fájdalom hasított át a mellkasán az egyik szög miatt, amitől mozdulatai lelassultak. 

A következő pillanatban, Wen KeXing tenyere, ami mintha a semmiből tűnt volna elő, már-már érintette Zhou ZiShu mellkasát. Wen KeXing éppen erős energialöketet akart ráküldeni, de hirtelen megszakította a mozdulatot. Zhou ZiShu rápillantott a kézre, ami egy tenyérnyi távolságra volt tőle. Arca még mindig rezzenéstelen volt és elmosolyodott, “Köszönöm Wen Testvér, hogy visszafogtad…” 

Noha, a szavak már elhangzottak, Wen Kexingnek mégis sikerült meglepnie őt, aki a tenyerével az arcához nyúlt. És mintha nem lett volna ez elég, ujjaival, alig észrevehető módon, elkezdett tapogatózni, hogy rájöjjön valódi emberbőr, vagy inkább disznóbőrszerű maszk van az arcán. 

Zhou ZiShunak nem volt annyi ideje, hogy hátra lépjen, amikor Gu Xiang, – aki valószínűleg hallotta kettejük viaskodását – éppen abban a szent pillanatban dugta ki a fejét az ablakon. Rájuk pillantott, hirtelen eltakarta a szemeit, majd visszahúzta magát az ablakból, miközben felkiáltott, “Ó, milyen udvariatlan vagyok!” 

Helyes! – gondolta magában Wen KeXing, aki éppen túlságosan közel állt Zhou ZiShuhoz. Tekintete halálosan komoly volt, ami amúgy mindig is komolynak látszott, azonban most, ebben a holdfényben meglehetősen kétértelműnek és udvariatlannak hatott. 

Gu Xiang nem tudta, hogyan maradjon csendben, “Egek, megvakulok… itt helyben megvakulok.” 

Zhou ZiShu felköhintett és egy nagyot lépett hátra. Miután lenyugodott, nemtörődöm módon megkérdezte, “Wen testvér, sikerült-e rájönni, hogy miből is készült ez az arc?” 

“Emberi húsból és bőrből van.” – nyögte ki kelletlenül Wen KeXing, miután hosszas gondolkodás után erre a következtetésre jutott. 

Zhou ZiShu feltétel nélkül egyezett bele ebbe a kijelentésbe. 

Wen KeXing meredten bámult az ujjaira, “Különös… egészen különös, olyan mintha a részeddé vált volna.” 

Zhou ZiShu higgadtan válaszolt, “Semmi különös nincs benne, ezzel együtt születtem.” 

Ha ott lett volna velük még egy harmadik személy is, akkor – Gu Xiangot leszámítva – minden bizonnyal egyikőjüket őrültnek tekintette volna. 

Wen Kexing úgy érezte, mintha elvesztette volna maga alól a talajt, ezért még egyszer Zhou ZhShure nézet, mielőtt távozott volna. De nem a szobájába ment, hanem ki a levegőre. Gu Xiang ismét kidugta a fejét az ablakon, sugárzó szemeit körbe forgatta és mosolyogva megszólalt, “Úgy néz ki, hogy a Mesterem nem tudja elfogadni a valóságot. Fogadok, hogy most a Goulan bordélyba megy megkeresni a csinos barátját. Jobb is így, most már mindenki mehet mosakodni és aludni nyugodtan.” 

Wen KeXing öltözéke amúgy sem volt a legmegfelelőbb… és noha már messze járt a többiektől, hangja könnyed és hízelgő volt, ami akár egy cérnaszál, úgy szállt a levegőben, egyenesen Gu Xiang füleibe. 

Azt mondta, “Ah-Xiang, emberi nyelven beszélsz?” 

Gu Xiang jóhiszeműen válaszolt, “Igen, csak fingok.” 

Majd visszabújt a szobába, sietve visszazárta az ablakot, mint aki minden erejével azon volt, hogy visszanyelje a fingot. 

Zhou ZiShu megkönnyebbülve sóhajtott fel, és lassan elengedte magát. A falnak támaszkodott, összeszorította a fogait, egy hangot sem adott ki. 

Még szerencse, hogy a fájdalom csak kisebb-nagyobb időközönként és hullámokban tört rá. Csak azután ment be a házba, miután a fájdalom alább hagyott és volt annyi ereje, hogy összeszedje magát és bemenjen. 

Az éjszaka a szokásosnál is hosszabbnak volt várható. 

Három nappal később, Zhou ZiShu a Taihu-tóhoz ért Zhang Chenglinggel együtt, aki látványosan soványabb lett az út során. 

Bekopogtak Zhao Jing udvarának kapuján, de még mielőtt elmagyarázhatta volna a történteket, az öreg komornyik tekintete megakadt Zhang ChengLingen, majd könnybe lábadt szemekkel kérdezte, “Te vagy… Te vagy az ChengLing? Tényleg te vagy az ChengLing?” 

Majd megfordult és bekiáltott egy fiatalabb szolgának, “Igyekezz és hívasd ide az Urat! Itt van az ifjú Zhang mester! Zhang ChengLing még életben van!” Kisvártatva megjelent a kapuban maga Zhao Jing lovag, hogy köszöntse őket. Zhang ChengLing térdre borult. Úgy tűnt, hogy a Zhang család végzetes sorsáról szóló hírek futótűzként terjedtek szét egész jianghuban. Egymásba borulva siránkoztak egy ideig, majd üdvrivalgással tessékelték be kettejüket az udvarba. 

Zhou ZiShu arra gondolt, hogy végre nem kell többet azon aggódnia, hogy valaki kísérteni fogja a felmenőit. Továbbá, hogy rettentően kimerítő jótéteményekből erényt kovácsolni.