Ah-Nian eljött a Huayin rezidenciába, hogy megkeresse ZhuanXut, de ZhuanXu nem volt ott. 

Amikor meglátta, hogy XiaoLiu a Guixu forrásból származó vízben áztatja a hólyagos kezeit, odarohant és felborította a tálat. 

XiaoLiu hátradőlt, lábait az asztalra tette, majd könnyelmű tekintettel és vásott vigyorral az arcán nézett Ah-Nianra. 

Ah-Nian csak bámult rá, és tetőtől talpig, majd lábujjától a fejig felmérte őt. Látni akarta, ugyan mi jó ebben az átkozott pernahajderben. A tegnap este elment az apjához panaszkodni, és részletesen elmesélte XiaoLiu minden gaztettét és gonoszságát. De az apja azt mondta, hogy XiaoLiunak soha nem állt szándékában bántani őt, és megkérte, hogy ne okozzon több problémát neki. Megsértve érezte magát, ezért pityeregve elmesélte az apjának, hogy XiaoLiu össze-vissza tapogatta őt. Arra számított, hogy apja dühös lesz, de meglepetésére, egyáltalán nem esett dühbe, ehelyett, valami furcsa mosoly ült ki az arcára, végül pedig megvigasztalta, “Egy kis idő múlva, Atyád bejelent valamit, aztán már téged sem fog zavarni.” 

Amikor Ah-Nian kijött az apja palotájából, elméje az apja szavaival volt tele. Még hogy egy kis idő múlva, nem fog zavarni. Még hogy egy nőt ne zavarjon, ha egy férfi megérinti őt. Az természetesen…azt jelentené, hogy az a férfi a férje lett. 

Ah-Nian úgy érezte, megőrül! És azt mondta magának, “Ez lehetetlen, teljességgel lehetetlen! De – ő volt az apám, Jun császár, aki mindig is a saját feje után ment. Akit egyáltalán nem érdekelt a családi vérvonal vagy származás, és aki nagy mértékben támogatta a szegény gyerekeket és az alantas démon fajt. Atyám, mióta a trónra lépett, soha nem nevezett ki királynőt, és azt hallottam, majdnem szembeszállt az egész GaoXin udvarral. Ahelyett, hogy a négy nemes GaoXin törzsből választott volna királynét, az anyámat hozta feleségként a palotába, aki akkoriban kemény fizikai munkát végzett egy hegyi kisfaluban. Így most, az is megtörténhet, hogy egy szerény származású közemberhez ad hozzá engem feleségül.” 

Ah-Nian egész éjszaka ezen gondolkodott, és sietve jött, hogy megkeresse ZhuanXut, mert azt akarta, hogy a bátyja segítsen neki a döntésben. Azonban nem találta ZhuanXut, viszont meglátta XiaoLiut. 

Mikor költözött XiaoLiu a Huayin rezidenciába? Miért nem tud ő erről semmit? ZhuanXu miért engedte meg XiaoLiunak, hogy egy palotában éljen vele? Lehetséges lenne, hogy ZhuanXu is tudja, mit akar az apám…Igen, igen! ZhuanXu gege mindig is csodálta az apámat, és felettébb engedelmes volt neki. Ha Atyám úgy akarja… ZhuanXu gege határozottan támogatni fogja őt. 

Ah-Nian XiaoLiura szegezte a tekintetét, és arckifejezései kiszámíthatatlanul váltakoztak. Hol a fogát csikorgatta, hol pedig sírni készült. XiaoLiu oldalra döntötte a fejét, és értetlenül nézett rá. Mi történt ma ezzel a lánnyal? 

XiaoLiu intett Ah-Niannak, “Hé, jól vagy?” 

Ah-Nian ökölbe szorította a kezeit, és felkiáltott, “Nagyon nem vagyok jól!” 

XiaoLiu az öklére meredt, miközben azt mondta, “Ne tedd. Ha ma megteszed, akkor én is vissza fogok ütni.” 

Ah-Nian dühösen járkált előre-hátra az udvaron, miközben valamiféle stratégián gondolkodott, hogyan tudná most agyon verni XiaoLiut? De szétnézve, látta, hogy szolgák vannak a közelben, és egy furcsa ember van rejtőzik az ablak mögött. Tekintetbe véve, hogy apja és ZhuanXu gege, mennyire okosak, ebben a palotában, semmi esélye nem lenne arra, hogy bárkit is megöljön. 

Ah-Nian leült XiaoLiu elé, és gonoszan azt mondta, “Én mondom neked, soha nem megyek hozzád! Ha feleségül veszel, minden nap harcolni fogok veled! Minden egyes nap megkeserítem az életedet! És előbb vagy utóbb agyonverlek!” 

XiaoLiu teljesen tanácsatalan volt, “Én sem akartalak feleségül venni téged soha!” 

“Tényleg?” – kérdezte Ah-Nian nagy boldogsággal. 

“Biztosan!” 

“De hát én vagyok a Hercegnő!” 

“Csak azért, mert te vagy a Hercegnő, én akkor sem akarlak téged!” 

Ah-Nian kissé összezavarodott attól, amit XiaoLiu mondott, de amíg XiaoLiu azt állítja, hogy soha nem fogja feleségül venni, addig rendben van. Ah-Nian így szólt, “Akkor minden tőled telhetőt meg kell tenned, hogy rosszul viselkedj, hogy Atyám még rád se tudjon nézni, sőt, utáljon téged. Amíg szót fogadsz, én megbocsátok neked, és soha többé nem okozok gondot.” 

“Rendben. Megígérem, nem hagyom, hogy az apád hozzám adjon feleségül.” – mondta XiaoLiu mosolyogva. 

“Esküszöl?” 

XiaoLiu habozás nélkül felemelte a kezét, és megfogadta, “Esküszöm, soha nem hagyom, hogy Őfelsége Jun császár hozzám adja feleségül a Hercegnőt, különben a mennyek öt villámcsapása üssön belém.” 

Ah-Nian teljesen megkönnyebbült. Majd körülnézett, és látva, hogy senki sem közeledik feléjük, hangját lehalkítva, így szólt XiaoLiuhoz, “Tizen-egynéhány nap múlva megrendezésre kerül az Őszi Verseny, amit Xiao Zhurong szervez. Ezt a versenyt tízévente egyszer rendezik meg, amely révén a Dahuang-szerte élő ifjak lehetőséget kapnak, hogy eszmét cseréljenek, és hogy kiválasszák közülük a legjobb tehetségeket. Arra a napra, Dahuang összes klánja el fog jönni. Mivel Atyám oly nagyra becsül téged, biztosan téged is elküld, hogy megnézd, és hogy több emberrel találkozz. Aznap, én is ott leszek, és együtt fogok működni veled. Így biztosan sikerül elérni, hogy Atyám csalódjon benned.” 

XiaoLiu kissé meglepődött. Ah-Nian valóban a királyi család gyermeke. Habár naivnak és zavarodottnak tűnik, a gyerekkorában hallottak és látottak miatt, nagyon jól ismeri a Dahaungban uralkodó helyzetet. Nyilvánvalóan tudta, hogy a nagy klánok által az őszi tornára küldött ifjak minden bizonnyal a család gerincét képezik, sőt akár a következő klánvezér is belőlük kerülhet ki. Ha XiaoLiu megsérti ezeket az embereket – legyen bármilyen tehetséges is –, nehéz dolga lesz előrelépni a jövőben. Így Jun császár biztosan nem bízna fontos feladatokat egy ilyen emberre. A stratégiája az volt, hogy titokban eltávolítsák a tűzifát az üst alól.10 

10 釜底抽薪 (Fǔdǐchōuxīn) Eltávolítani a tűzifát az üst alól, (hogy az ne tudjon felmelegedni) – Kínai idióma, amely átvitt értelemben a probléma végérvényes megoldására értik.

XiaoLiu An-Nianra nézett, és bólintott egyet, “Nagyon okos vagy, éppen csak néhány megpróbáltatás hiányzik nálad. Hiszen csak megpróbáltatások árán tud csiszolódni az ember, és csak csiszolódás által válhat valaki hasznos emberré.” De An-Niannak egyrészt nem kell a hatalomért harcolnia, másrészt az életéért sem kell küzdenie, akkor mi értelme lenne hasznos emberré válnia? XiaoLiu képtelen volt megállni, hogy ne nevesse el magát. 

Ah-Nian óvakodva meredt XiaoLiura, “Nehogy belém szeress!” 

“Nem fogok!” – vágta rá azonnal XiaoLiu. 

“Megegyeztünk!” – horkant fel Ah-Nian. “Ha Atyám mégsem küld oda, akkor én is közben járok az érdekedben. Mindenesetre ne feledd az esküdet!” 

ShíQi, ezalatt az idő alatt, egy ablak árnyékában húzódott meg, hogy elkerülje Ah-Niant. Miután Ah-Nian elment, odament XiaoLiuhoz, és megkérdezte “Tényleg el akarsz menni Xiao Zhurong Őszi Versenyére?”  

XiaoLiu rábólintott, “ZhuanXu biztosan ott lesz, és egy körre vele akarok menni. Végül is, miután Atyám bejelenti a világnak a kilétemet, sok minden teljesen meg fog változni. A kényelmetlenségek ellenére, hadd szórakozzak!” 

“Szoros kötelék van közted és ZhuanXu között?” 

XiaoLiu így szólt, “Soha nem gondolkodtam azon, hogy mennyire szoros a kötelék kettőnk között. Különben is, amikor gyerekek voltunk, veszekedtünk és verekedtünk. Amikor jóban voltunk, akkor gegenek szólítottam, amikor rosszban voltunk, akkor csak ZhuanXunak. Együtt játszottunk, együtt nevettünk, egy edényből ettünk, és ugyanabban az ágyban aludtunk. Amikor láttam, hogy megsérült, azt kívántam, bárcsak én sérültem volna meg helyette. Amikor hallottam, hogy lenézik, annyira szomorú voltam, hogy még a saját nehézségeimet is elfelejtettem. A bátyámnak nem volt könnyű dolga ezekben az években. A szülei korán meghaltak, később pedig az anyám nevelte. Miután az anyám meghalt a csatában, egyedül maradt. Gyerek volt még, amikor herceg nagybátyjai GaoXinba kényszerítették. A xuanyuani csapatok az ő katonái voltak, de nem volt hatalma, ami az övé lett volna. Úgy tűnt, jól érzi magát GaoXinban, az élet minden területén hercegi bánásmódban részesült, de végtére is, idegen országban élt. Még a szobalányok is lenézték őt, és úgy gondolták, hogy Jun császár kegyelméből él. Túl hosszú ideig voltunk távol egymástól, és fogalmam sincs arról, hogy valójában min ment keresztül. Most csak több időt szeretnék vele tölteni.” 

“Szeretnél velük maradni?” 

“Hajlandó vagyok együtt lenni velük, de hozzászoktam a tétlenséghez, és nem akarok holmi gaoxini Nagy Hercegkisasszony lenni, tekintetbe véve Atyám, nagyapám és még ZhuanXu temperamentumát…Még egy Ah-Nianhoz hasonló naiv és összezavarodott ember is megértette, hogy csak a saját fejére hozna bajt, ha közvetlenül szállna szembe velük.” XiaoLiu felsóhajtott, “Jobb lett volna, ha nem jelentem volna meg. De most, hogy megjelentem, soha többé nem fogják megengedni, hogy Wen XiaoLiu legyek. Korábban is, nem csak azért menekültem, mert a szívemet nyomta valami, amivel nem akartam szembenézni, hanem azért is, mert tudtam, ha egyszer belépek ezen az ívelt kapun, épp olyan nehéz lesz kijutni innen, mint felmászni a mennyekbe.” 

ShíQi XiaoLiura meredt, és azt mondta, “Az ember nem választhatja meg a származását. Még akkor is, ha vonakodik, de el kell fogadnia azt.” 

ShíQi kissé elmosolyodott, mosolya tiszta és meleg volt, “Ha a szíved olyan, mint a fényes hold, minden változás olyan, mint a holdat eltakaró gomolyfelhők. Legyen bármilyen kaotikus és komor az ég, a felhők végül szétoszlanak, és a fényes hold újra feltűnik.” 

XiaoLiu nevetgélve a szívére mutatott, és félig hazudva, félig igazat mondva így szólt, “Hjaj, az én csalfa szívem olyan sötét, mint a tinta, de ha a tiédben ott van a fényes hold, remélem, mindig képes leszel az én csalfa szívem felé irányítani annyak fényét.” 

ZhuanXu lépett be ekkor, “Miről beszélgettek? Hallottam, hogy Ah-Nian itt járt? Okozott valami fejfájást neked?” 

XiaoLiu arcán különös mosoly jelent meg, “Nem okozott fejfájást, csak jól elbeszélgettünk.” 

ZhuanXu bocsánatkérően így szólt, “Shifu már írt nagyapának és az Anyakirálynőnek a Jáde-hegyen. Azt te is tudod, hogy a kiléted nagyon különleges. Meg kell várnunk, amíg Shifu és nagyapa alaposan átbeszélik a dolgot, és még mielőtt bejelentenénk a világnak, az lenne a legjobb, ha az Anyakirálynő is a beleegyezését adná. Szóval, miután Shifu meg én megbeszéltük, úgy döntöttünk, hogy egyelőre titokban tartjuk a kilétedet.” 

XiaoLiu felkiáltott, “Az a vén boszorkány, Anyakirálynő! Ott van még az a büdös madár, LieYang, és az az idióta Ah-Xian! LieYang meg fog ölni!”11 

11 烈阳 (Liè yáng) LieYang – fehér madár démon, ami idővel emberi alakot öltött. 阿獙 (Ā bì) Ah-Xian – rókadémon, ami idővel emberi alakot öltött. Mindkét karakter XiaoYao édesanyjának, Xiling Hengnek voltak a kísérői/segítői a trilógia első két kötetében.

ZhuanXu szidni kezdte, “Ne beszélj zagyvaságokat! Még nagyapa is udvarias és előzékeny az Anyakirálynővel! Mi több, Ah-Xian, a kultivációja révén, már emberi alakot is tud ölteni, és most XianJunnak hívják. Udvariasabbnak kell lenned, amikor rokonokkal találkozol.” 

XiaoLiunak eszébe jutottak a Jáde-hegyen történtek. LieYang, egy madár démon volt, ami főnix szeretett volna lenni. Az emberi alakja pedig olyan volt, mint egy tíz év körüli kölyök. Nem szeretett emberi alakot ölteni, és nagyon rossz természete volt. Valahányszor XiaoLiu lusta volt a gyakorláshoz, a madár erősen megcsípte, és átkergette az egész barack erdőn. Ah-Xian egy bíbí démon volt, ami még nem tudott emberi alakot ölteni, de nagyon okos és szelíd természetű volt.12 Valahányszor a tűző napon kellett lennie, Ah-Xian mindig megmentette őt. Annyi év távollét után, Ah-Xiannak végül sikerült emberi alakot öltenie, de vajon LieYang felnőtt emberré vált?” 

12 獙獙 (bì bì) Bíbí – A Hegyek és Tengerek Klasszikusaiból kiemelt kínai mitológiai lény. A rókadémonok családjába tartozott.

Akkoriban túl fiatal volt és éretlen, és mindig úgy gondolta, hogy az Anyakirálynő és LieYang jók és rosszak egyben, de később, amikor a saját erejére támaszkodva kellett túlélnie és menekülnie, csak akkor értette meg igazán az ő erőfeszítéseiket. Miközben vándorolt, megfordult a fejében, hogy visszamegy, – talán nem vették volna meg őt azért, mert egy arcát váltogató kis szörnyeteg volt –, de mire összeszedte a bátorságát, hogy visszamenjen, éppen akkor egy ketrecbe zárták. Harminc éven át tartó kínzást és bántalmazást követően, miután minden szellemi erejét elvesztette, tudta, hogy soha többé nem mehet vissza, így csak annyit tehetett, hogy tovább vándorol. 

“LieYang és XianJun is eljön?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Ha az Anyakirálynő elmondta volna nekik, biztosan azonnal idejöttek volna.” – mondta ZhuanXu. 

XiaoLiu felsóhajtott, “Ilyen hosszú távollét után, a viszontlátás gondolata várakozással tölti el az embereket, de egyben félelemmel is.” 

ZhuanXu a homlokára koppintott, “Mikor lettél ilyen savanyú? Shifu azt mondta, hogy ma este velünk vacsorázik, és a te… mindent elmondtam neki.” 

Este, Jun császár eljött a Huayin rezidenciába, hogy XiaoLiuval, ZhuanXuval és ShíQivel vacsorázzon. 

Ezúttal, XiaoLiu végre elővette az illedelmes formáját, és fegyelmezetten enni kezdett. Azonban régen sem volt egy szabálytisztelő ember, aki mindig minden szabály betartott. Több mint kétszáz év után, az összes szabály és etikett, amit gyerekkorában tanult, már rég kitörlődött teljesen, így testtartása meglehetősen kínos volt. 

ShíQi oldalról figyelte, és időnként halkan emlékeztette őt, de ZhuanXu csak karba tett kézzel ült és nézett, miközben széles vigyorral az arcán várta, hogy XiaoLiu hülyét csináljon magából. 

“Te még mindig ugyanolyan rossz testvér vagy, mint gyerekkorunkban.” – mondta XiaoLiu elégedetlenkedve. 

Bánat suhant át ZhuanXu tekintetén, de mosolya változatlan maradt, “Ha téged nem ugrathatlak, akkor kit ugrathatnék?” 

Jun császár mosolyogva nézte egy darabig, majd így szólt, “Rendben. Egyél ugyanúgy, ahogy mostanában enni szoktál.” 

XiaoLiu édesen elmosolyodott, “Atyám még mindig a legjobb.” A dereka azonnal megrogyott, az ingujjait pedig feltűrte. 

Vacsora után, Jun császár így szólt XiaoLiuhoz, “Gyönyörű a holdfény ma este. Gyere velem sétálni.” 

“Üm.” XiaoLiu követte Jun császárt, majd kimentek a Huayin rezidenciából, és elindultak a Yiqing-kert felé. 

A Yiqing-kert három dologban bővelkedik: rengeteg benne a víz, sokféle egzotikus virág és növény terem meg benne, valamint sok ritka madár és állat él ott. Azt mondják, hogy a Yiqing-kert volt az előző Jun császár kedvenc tartózkodási helye. XiaoLiu emlékezett, hogy gyerekkorában az anyja gyakran hozta őt ide játszani. Néha ott töltötték a nap nagyrészét, miközben anyja könyvet olvasott, ő a vízben játszadozott, és hol madarakkal, hol állatokkal viaskodott. A Chengen-palota olyan hatalmas, hogy sok olyan hely volt, ahol XiaoLiu még soha nem járt. Mindössze két helyet ismert a legjobban: az egyik a Zixin rezidencia volt, ahol az anyja élt, a másik pedig a Yiqing-kert. 

Mióta visszatért a Chengen-palotába, XiaoLiu gyakran sétált a Yiqing-kerten kívül, de egyszer sem ment be. A Chengen-palota úrnőjét már régen lecserélték, és XiaoLiu tartott attól, ha meglátja, minden megváltozott, távoli emlékei még a végén hamisnak tűnnek. 

XiaoLiu, ahogy lassan sétálni kezdett a kertben Jun császárral, csípést érzett az orrában és szemei fokozatosan elhomályosodtak. Minden pontosan úgy nézett ki, mint az emlékeiben, mintha csak a tegnap játszott volna itt. 

Elsétáltak a pavilon mellett, melynek oszlopait kétsoros rímek díszítették,13 XiaoLiu hirtelen berohant, és leguggolt az egyik oszlop mellé, hogy megnézze. Az oszlop belső oldalára két, girbegörbén karcolt szürkegém volt rajzolva. XiaoLiu izgatottan rámutatott, “Apu, nézd, a rajzaim még mindig itt vannak.” 

13 对联 (Duìlián) Kétsoros rímek – hagyományos kínai kulturális jellegzetesség: olyan rövid, sok esetben rímelő, sorok, amelyeket széles papírszalagra írnak, és az ajtófélfa két oldalára ragasztanak. Vannak tavasz köszöntő, humoros, születésnapi, házasságkötési kétsorosok is.

“És ez is, ez is itt van!” Három karcolás volt az oszlopon. Ezek akkor kerültek oda, amikor XiaoLiu közvetlenül az oszlop mellé állt, az apja megmérte a magasságát, és az ujjával rovátkát húzott. XiaoLiu még azt is megfogadta, hogy addig fog nőni, amíg még az apjánál is magasabb lesz, magasabb, mint az apja felemelt keze, egészen addig, amíg az apja már fel sem tudja érni, és nem tud rovátkát húzni. 

A pavilon már többször felújításra került, de ezeket gondosan megőrizték. 

Jun császár az oszlop mellé guggolt, és mosolyogva nézte az oszlopon lévő rajzot. “Ez a te remekműved. Hát nem kifejezetten azt kérted apádtól, hogy őrizzem meg örökre? Azt is mondtad, hogy miután megtanulsz kézimunkázni, egy szürkegémekkel hímzett zsebkendőt szeretnél készíteni apádnak.” 

XiaoLiu hirtelen kinyújtotta a kezét, és megölelte Jun császárt. Annak ellenére, hogy felismerték egymást, még mindig nem érezte igazán otthon magát. Egészen mostanáig. Most végre úgy érezte, hazaérkezett. 

Könnyek gördültek végig XiaoLiu arcán, Jun császár pedig gyengéden megveregette a hátát. Nem próbálta megvigasztalni, hanem csak hagyta, hogy jól kisírja magát. Hagyta, hogy kisírja magából mindazt a szenvedést és sérelmet, amelyet bolyongásának évei során elszenvedett. 

XiaoLiu sírt és csak sírt, mintha valóban ki akarta volna engedni magából mindazt a könnyet, amit háromszáz éve fojtott magába. Miután befejezte a sírást, annyira zavarba jött, hogy szipogva azt mondta, “Általában nem vagyok síró-bőgőmasina.” 

Jun császár így szólt, “Ne érezd kínosan magad. Itt én vagyok az, akinek szégyellnie kellene magát. Egy lány könnyei, valójában az apa mulasztását jelentik.” 

XiaoLiu könnyei ismét potyogni kezdtek. Egy zsebkendővel eltakarta az arcát, majd hosszú idő elteltével, végül felemelte a fejét, “Többé már nem sírok.” 

XiaoLiu felsegítette Jun császárt, majd közvetlenül az oszlop mellé állt, és azt mondta, “Apu, mérd meg újra a magasságomat.” 

Jun császár a feje búbjára tette a kezét, az ujjával egy vonalat karcolt a fába, és viccelődni kezdett, “Egyre csak nősz és nősz, olyan régóta nősz, de még mindig nem vagy magasabb apánál. Apa még mindig fel tud érni téged.” 

XiaoLiu felnevetett és kidugta a nyelvét. Majd néhány lépést tett oldalra, megnézte a rovátkát az oszlopon, és hirtelen elszomorodott: „Nem is tudom, hogy ez-e az igazi magasságom, úgy érzem, hogy mindenem hamis.” Amikor erről beszélgettek ZhuanXuval, XiaoLiu is megőrizte nyugodt és higgadt közömbösségét, mintha teljesen megszokta volna eltorzult megjelenését és arcnélküliségét, de ebben a pillanatban, végül megmutatta valódi félelmét. 

Jun császár megsimogatta a homlokát, és fokozatosan egy barackvirág alakú anyajegy jelent meg XiaoLiu homlokának közepén. Jun császár azt mondta, “A megjelenésed nem azért változott meg, mert valamilyen különös betegséged van, hanem azért, mert egy ritka mágikus ereklye van a testedben. Az Örök Fiatalság Virágának nevezik, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy megőrizze az általa kívánt megjelenést.” 

XiaoLiu zavartan nézett Jun császárra, “Ereklye? Ez nem egy különös betegség? Egy ereklye, ami lehetővé teszi, hogy tetszés szerint változtassam a megjelenésemet? Miért van egy ereklye a testembe zárva?” – XiaoLiu szemei hirtelen felcsillantak, “Ha kiveszik az ereklyét, akkor fény derülhet a valódi arcomra! És akkor többet nem fog váltakozni a kinézetem!” 

“Így van.” 

XiaoLiu eltelve a boldogságtól, így szólt, “Apa, kérlek, segíts kivenni! Már nagyon utálom a folyamatos arcváltást. Inkább legyek egy ronda szörnyeteg, mint egy arc nélküli álszépség.” 

Jun császár a barackvirág alakú anyajegy felé irányította az ujjbegyét, és a barackvirág anyajegy bíborvörösen kezdett világítani. Azonban, mivel abban az időben két ember vérével volt lezárva, a feloldásához is két ember kellett. “Jelenleg, nem tudok segíteni neked kivenni. De apa megígéri, hogy segít visszaállítani az igazi megjelenésedet.” 

XiaoLiu már alig várta, hogy visszaállíthassa a valódi kinézetét, de azt is tudta, ha valami ekkora gondot okoz Jun császárnak, akkor annak biztosan valami oka van, ezért viszonzásképpen így vigasztalta Jun császárt, “Nem számít. Különben is, annyi év telt el így. Nem kerül semmibe várni még egy kicsit.” 

Jun császár egy ideig a barackvirág anyajegyet bámulta XiaoLiu homlokán, szemében pedig halvány szomorúság volt. Kinyújtotta a kezét, és egy simítással elrejtette az anyajegyet.  

Nagy kő esett le XiaoLiu szívéről, és úgy érezte, hogy az apja és közte levő elhidegülés is megszűnt. Teljesen más emberré változott. 

Csicseregni kezdett, és mindenféle dologról tett fel kérdéseket Jun császárnak, később még azt is volt mersze megkérdezni, “Apa, az nem lehet, hogy ne legyek GaoXin Hercegnője? Nem azt mondom, hogy nem akarok a lányod lenni, csak nem akarok hercegnő lenni.” 

“Nem lehet.” 

“Miért nem lehet?” XiaoLiu már kezdett dühösen nézni Jun császárra. 

“Mert te a lányom vagy, én pedig GaoXin Jun császára vagyok. 

XiaoLiu arckifejezése azonnal megváltozott. Keservesen megragadta Jun császár karját, és ide-oda rángatta, “De hercegnőnek lenni olyan nehéz. Étkezéskor és társaságban való megjelenéskor is különös figyelmet kell fordítani az etikettre. Végül még a férjhezmenetelem is a politikai érdekek oltárán lesz feláldozva. Tényleg nem akarok hercegnő lenni, jaj!” 

Jun császár így szólt, “Az embernek előbb ismernie kell az illemet, mielőtt szégyenkezne. Illemtudónak lenni nem rossz dolog. Ami pedig a házasságodat illeti, szerinted kinek áldozhatnálak fel?” 

XiaoLiu szóhoz sem tudott jutni, “Én sem tudom, kinek áldozhatnál fel, mindenesetre, mindenesetre…” 

Jun császár XiaoLiura nézett, és komolyan azt mondta, “Jun császár vagyok, te pedig a lányom vagy. Neked mindenképp GaoXin Hercegnőjévé kell válnod. Ez az ország hagyománya, érted?” 

XiaoLiu lehajtotta a fejét, és azt motyogta, “Baj, ha nem értem?” 

Jun császár megsimogatta XiaoLiu fejét, és hangja szomorúsággal telt meg, “Nem vagyok egy mindennapi apa. Túl sok dolgom van, és van egy országom, amelynek népéért gondoskodnom kell. Nem tudom megtenni, hogy mindig csak a lányomról gondoskodjak, hogy mellette maradjak és megvédjem, mint más apák. A védelem, amit a lányomnak adhatok, az a tekintélyem. Csak te, GaoXin Hercegnője, élvezheted egy ország tekintélyét. Mielőtt bárki bántani merne téged, alaposan meg kell fontolnia, hogy el tudja-e viselni a császár haragját. Xiaoyao, a jelen helyzetben, kérlek ne utasítsd el azt a tekintélyt, amit egy magamfajta alkalmatlan apa adhat neked, jó?” 

XiaoLiu úgy érezte, hogy könnyei ismét potyogni fognak, ezért sietve egy mély levegőt vett, “Apa, hajlandó vagyok Hercegnő lenni.” 

Jun császár elmosolyodott, és azt mondta, “Hercegnőnek lenni sem teljesen rossz dolog. Legalább zsarnokoskodhatsz mások felett, kegyetlen és arrogáns lehetsz, és bármit megszerezhetsz, ami számodra értékes.” 

XiaoLiu nagyokat pislogott, “Apa, biztos vagy benne, hogy a lányodat tanítod?” 

Jun császár boldogan felnevetett. A szeme sarkából finom ráncok terültek szét, de ettől nem lett kevésbé vonzó. “Akkor mi értelme van uralkodóként olyan keményen dolgozni? Magamtól nem tehetek meg semmit. Először azért, mert nincs időm, másodszor, ha valamit csak tetszőlegesen teszek, akkor jön a császári felügyelő és önkényuralkodónak címez. Ha valóban egy tehetetlen önkényuralkodó lennék, akkor te sem tehetnél semmit. Pontosan azért, mert én nem tehetek meg semmit, te bármit megtehetsz. Ki az, ki engem mindenható uralkodónak szólít, akinek elég nagy hatalma és tekintélye van ahhoz, hogy mindent irányítása alatt tartson?” 

XiaoLiu számára egyszerűen hihetetlennek tűnt, de képtelen volt megállni, hogy ne törjön ki hangos nevetésben. Olyan jó érzés, hogy van apám! De az érzés, hogy erős apám van, még annál is jobb! 

Azon az éjszakán, XiaoLiu és Jun császár a pavilon kőlépcsőjén ültek, és folyamatosan beszélgettek. 

XiaoLiu úgy érezte, hogy túlságosan is sok dolog van, amit el szeretne mondani az apjának. Például, hogyan vadászott le először egy tigrist, vagy hogyan lopta el a kígyódémon tojásait, hogyan készített mérgeket, vagy azt, hogy bordélyházakat látogatott, és klinikát nyitott… Mesélt volna a kövér néniről, aki befogadta őt egy hegyi faluba, és megtanította főzni, vagy a gyönyörű gésáról, aki bolondult utána, vagy Öreg Muról, aki maga mellé vette és orvost csinált belőle, vagy Maziról és Chuanziról, akiket ő vett maga mellé… Egyszerűen túl sok dolog és túl sok ember volt, akikről beszélni szeretett volna, azért, hogy az apja tudjon róluk. 

Meg akarta értetni az apjával, hogy az elmúlt kétszáz évben nemcsak fájdalmas dolgok történtek vele, hanem sok vidámságban és boldogságban is volt része. Hogy nem minden ember volt rossz ember, akikkel találkozott, hanem sok jó emberrel is. Mert ezeknek a színes élményeknek köszönhetően, el sem tudta képzelni, hogy egy illedelmes hercegnő életét élje. Úgy érezte, hogy neki ezt az életet kell élnie, szóval, az apjának nem kell emiatt szomorkodnia, de a legkevésbé sem kell önmagát okolnia. 

XiaoLiu nem emlékezett, miről beszélgettek ezután, csak arra, hogy mesélt és nagyokat nevetett. Később elfáradt, és akárcsak gyerekkorában, az apja ölében aludt el. 

Reggel, XiaoLiu lábujjhegyen járva, akár egy cica, lassan kisétált a szobából, és néhányszor körbejárta az udvart. Lustán a virágzó fáknak dőlt, hunyorogva a napfényt nézte és boldogan mosolygott. 

ZhuanXu és ShíQi a verandán ültek és sakkoztak. Amikor ShíQi megpillantotta őt a virágzó fák között, szíve nagyot dobbant, és úgy érezte, hogy XiaoLiu arca épp olyan gyönyörű, mint az őt körülvevő virágok, és hogy a kettő harmonikusan kiegészíti egymást. ZhuanXu ugratni kezdte XiaoLiut, “Mi az, halat loptál tegnap este?” 

“A tegnap este sokat beszélgettem apámmal.” – mondta XiaoLiu, miközben lehajtott egy virágokkal teli ágat. 

“Te beszélsz a legtöbbet, mégis úgy teszel, mintha egyetlen szót sem ejtenél egész nap.” 

XiaoLiu odarohant, és ZhuanXu nyakát megcsípve úgy tett, mintha fojtogatná őt. “Szólok neked, most, hogy nincs szellemi erőm, ne hidd, hogy csak úgy piszkálgathatsz. Ha feldühítesz, teszek róla, hogy sem a szádat, sem a kezedet ne tudd mozgatni.” 

“Jó, jó, jó. Épp sakkozok, ne kavard össze a figuráimat.” – válaszolta sietve ZhuanXu. 

XiaoLiu lenézett a sakktáblára, és megállapította, hogy ez nem egy közönséges sakktábla, hanem az istenek sakktáblája, amit még négyzethüvelyk-rácsos sakktáblának is szoktak emlegetni. Azt mondják, hogy a tábla négy sarka a világ négy sarkával egyenlő, és a rajta való játszma valójában a meghódítását ábrázolja. “Én is akarok játszani.” – mondta XiaoLiu. 

“Nem volt könnyű rávenni ShíQit, hogy sakkozzon velem. Miután befejeztem vele ezt a játékot, veled is fogok játszani.” – győzködte ZhuanXu. 

XiaoLiu duzzogva odasomfordált ShíQihez, “Be akarok szállni.” 

Ahogy az várható volt, ShíQi XiaoLiu kézügyébe tette a kövekkel teli dobozt, mire XiaoLiu egy kihívó pillantást vetett ZhuanXura, felemelt egy sakkfigurát, szétnézett jobbra is, balra is, és letette egy helyre. Végül ShíQi felé fordult, és megkérdezte, “Itt jól van?” 

“Nagyon jól!” – mondta ZhuanXu és ShíQi egyszólamban, csak az egyikük szarkazmussal, a másikuk pedig melegséggel és nyugalommal volt tele. 

ZhuanXu felállt, és a helyébe lökte XiaoLiut, “Ha már szándékosan megakadályoztad, hogy ShíQivel sakkozzak, akkor játssz vele te!” 

XiaoLiu összecsapta a kezét, “Most már igazi bátyámként viselkedsz!” 

XiaoLiu folytatta ZhuanXu játékát, de ahogy tovább haladtak a lépések, mindig megbánta őket vagy rossz mozdulatokat tett. De ShíQi nagyon türelmes volt, akármit is csinált XiaoLiu, mindig jókedvűen bólintott rá. De nem csak azért sakkozott, hogy XiaoLiu kedvében járjon, hanem valóban játszott vele, és nem tanúsított kegyelmet, ha a sakkfigurák kiütéséről volt szó. És csak az evés befejezte után mondta el XiaoLiunak, hogy ha az előző néhány lépésben máshova tette volna a köveit, akkor nem tudta volna kiütni azokat. 

ZhuanXu szerint, ez a helyzet épp olyan, mint amikor egy gyerek a földön fetreng és hisztizik, de a felnőttek nem verik meg, hogy lecsillapítsák, de nem is hagynak utána, hogy kielégítsék a követeléseit, hanem lassan elmagyarázzák neki a dolgot. Ha első alkalommal nem érti meg, akkor elmagyarázzák másodjára; ha másodjára sem érti, elmondják harmadszor; ha pedig harmadjára sem értette meg, akkor elmondják negyedszer is… 

Alig fél órával később, a nagy birodalmat, melyet ZhuanXu épített fel a sakktáblán, XiaoLiu ezer lyukkal tarkította. XiaoLiu nem volt hajlandó több mozdulatot tenni, és néhány kézlendítéssel, összekeverte a sakktáblán levő összes figurát, majd kijelentette, “Győztem!” 

ZhuanXu fejcsóválva felsóhajtott, ShíQi pedig mosolyogva nézett XiaoLiura, miközben tekintete elhúzódó vonakodással telt meg. 

XiaoLiu szíve nagyot dobbant, aztán lecsendesedett, és szótlanul nézett ShíQire. 

“Elmegyek.” – mondta ShíQi. 

XiaoLiu szótlanul játszadozott a sakkfigurákkal, majd ShíQi így folytatta, “Mindig is aggódtam, de most már látom, hogy Őfelsége Jun császár és ZhuanXu herceg nagyon jól bánnak veled. Nagyon boldog vagy itt, de nekem vissza kell mennem a saját dolgaimat intézni.” 

“Értem. Mikor indulsz?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Hamarosan megyek és elköszönök Őfelségétől. Nem akarom, hogy bárkinek is a tudomására jusson, hogy TuShan Jing ismer téged, ezért úgy terveztem, hogy éjszaka indulok, és mielőtt még visszatérnék Qingqiuba, két napig megszállok valahol.” 

“Akkor menj és búcsúzz el apámtól!” – mondta XiaoLiu. 

ZhuanXu felállt, “Veled megyek.” 

XiaoLiu az udvaron ült és várt. Körülbelül fél órával később ShíQi egyedül jött vissza. 

“Mondott valamit az apám?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Feltett néhány kérdést a családi ügyekkel kapcsolatban, de semmi különöset nem mondott.” 

“Még van egy kis idő sötétedésig, mit szeretnél csinálni?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Te mit szeretnél csinálni?” 

“Nem akarok csinálni semmit, csak sütkérezni a napon, virágokat szagolni és harapnivalót rágcsálni.” 

Mióta XiaoLiu említést tett arról, hogy szeret kacsanyakat, csirkecombot és lúdtalpat enni, a Huayin rezidencián mindig volt belőlük készen. ShíQi hozott egy nagy doboz harapnivalót, majd XiaoLiu mellé ült a verandán, és a szemben levő, virággal teli kertet nézték. 

XiaoLiu felkapott egy kacsa nyakát és rágcsálni kezdte, “Apám azt mondta, hogy azért alakulok át folyton, mert egy mágikus ereklye van a testembe rejtve. Meg kell várnom, amíg segít nekem kivenni, és akkor többé nem fogok átalakulni. Mit szólnál, ha egy ronda szörnyeteg lennék?” 

“Nem vagy az.” 

“Mi lenne, ha az lennék?” 

“Nagyon jó lenne.” 

“Miért lenne abban annyira jó, ha egy ronda szörnyeteg lennék?” 

“A forma szépsége mindenki számára látható, de a szív szépsége szemmel nem látható, ezért hajlandó vagyok akár egyedül is élvezni.” 

XiaoLiu arca hirtelenjében kipirult, szíve pedig hevesen vert. ShíQi mostanában jobbnak tartotta, ha nem beszél, de ha egyszer megszólalt, mindig visszavonulásra késztette őt, “Az én szívem olyan sötét, akár a fekete tus, mi lenne benne szép?” 

“A világ dolgai, míg az egyik embernek mérget, egy másik embernek medvemancsot is jelenthet.14 Minden az ember személyes érzelmein múlik. Ha egyszer szépnek talál valamit, akkor az szép is.” 

XiaoLiu hangosan felnevetett, “Épp, mint a teknős és a zöldborsó.”15 

14 砒霜 (Pīshuāng ) Arzén – a szövegben méregként jelenik meg. 熊掌 (Xióng zhǎng) Medvemancs – hagyományos kínai gyógyszer.
15 王八对绿豆 (Wángbā duì lǜdòu) Teknős és a zöldborsó – Kínai nyelvi szójáték. Amint egy teknős megpillant egy zöldborsó szemet, le sem tudja venni róla a szemét. A hasonlat alapját a teknősbéka szemének a zöldborsóval megegyező mérete és színe adja. Két ember közötti hallgatólagos megértés metaforája. A magyar “Megleli a zsák a foltját” közmondás jelentéstartama közelíti meg a leginkább ennek a szójátéknak az igazi jelentését.

ShíQi tekintete XiaoLiu mosolyára szegeződött, XiaoLiu pedig nevetni kezdett és halkan felsóhajtott, “Jobb lenne, ha óvatosabb lennél.” 

“Tudom.” 

“Habár mindent, amit a bátyád tett, azt valójában az édesanyád okozta, és nem rajtad kellene bosszút állnia. Még akkor is, ha megszánod, és fel akarod oldani a gyűlöletét, ne hagyd, hogy még egyszer bántson.” 

“Ne aggódj.” 

“Hogy én aggódnék? Én nem aggódom, csak úgy gondolom, hogy kissé ostoba vagy, ezért baráti alapon csak emlékeztetlek.” 

ShíQi csak mosolygott, majd azt mondta, “Elvettem azt a kilencfarkú rókafarkat, amelyet ZhuanXu nem akart. Miután spirituális fegyverré finomítottam, visszaadom neked.” 

XiaoYao bólintott. Ha azt mondják, hogy a kilencfarkú róka a rókák fajának királya, akkor a TuShan klán vezére valójában a rókakirályok királya. Ezen a világon nincs senki, aki TuShan Jingnél jobban tudja, hogyan kell hasznosítani a kilencfarkú rókadémon erejét. 

XiaoLiu, miközben harapnivalót rágcsált, ShíQivel csevegett. Amikor eszükbe jutott valami, váltottak néhány szót, amikor pedig nem, olyankor csak szótlanul ültek egymás mellett. 

Nyugaton a nap fokozatosan lenyugodott, és az ég fokozatosan elsötétült. 

XiaoLiu többet már nem tudott enni, ezért meg akarta törülni a kezét. ShíQi felemelte a kéztörlőt, XiaoLiu érte nyúlt, de ShíQi nem adta oda neki. Ehelyett betekerte XiaoLiu kezét a törlőbe és lassan megtörölgette. Habár XiaoLiu keze már rég szárazra volt törölve, ShíQi még mindig nem engedte el, hanem a kéztörlőn keresztül, a két kezében tartotta. 

XiaoLiu kissé zavarba esett és lehajtotta a fejét. 

“Tizenöt évig, ne engedd, hogy más férfi éljen a szívedben.” – suttogta ShíQi. 

XiaoLiu felemelte a fejét, és mosolyogva megkérdezte, “Mi lesz tizenöt év múlva? Tizenöt év múlva, már beengedhetek valaki mást?” 

ShíQi arckifejezése kissé megváltozott, és két kézzel szorosan megfogta XiaoLiu kezét. 

XiaoLiu gyengéden megrázta a kezét, és halkan azt mondta, “Menj nyugodt szívvel. Tizenöt évig, várni fogok rád.” Ha már nem áll módjában elvágni a kötődésnek ezt a fonalát, akkor ad neki tizenöt évet. Hogy tizenöt évvel később, a kötődésnek ez a fonala eltűnik vagy hálók szövevényévé válik, azt senki sem mondhatta meg. 

Vacsora után, ZhuanXu személyesen kísérte le ShíQit az Öt Istenség hegyéről. 

Amikor ZhuanXu visszajött, XiaoLiu egy agarfa kanapén feküdt az udvaron, és a csillagokat nézte. 

ZhuanXu leült a kanapé mellé és megkérdezte, “Mi jár a fejedben?” 

“Nézem a csillagokat.” 

“Nem vagy szomorú? Azt hittem, nagyon is kedvelted a társaságát.” 

“Nagyon szeretem a társaságát, de azt is tudom, hogy ezen a világon senki nem tud egy életen át elkísérni valakit. Te és én már túl sokszor megtapasztaltuk az elválást, és túl sokszor szenvedtük el a szívszorító fájdalmat. Ha az ember többé nem akar ilyen fájdalmat elviselni, természetesen kiváló önvédelmet fejleszt ki magának. Finoman fogalmazva ezt hívják racionalitásnak, durván fogalmazva pedig kegyetlenségnek. ZhuanXu, valaha éreztél már így? Amikor megszereztél valamit, függetlenül attól, hogy milyen boldog vagy, úgy tűnik, egy másik éned néz le rád az égből, és emlékeztet a veszteségre. Pontosan emiatt a józanság és észszerűség miatt, még ha boldog is vagyok, van bennem egy csipetnyi szomorúság, és ha valamit végképp elveszítek, még akkor is, ha elszomorít, képes vagyok nyugodtan elfogadni, mert felkészültem.” 

ZhuanXu a földre csúszott, és az összehajtott sárkányszakállszőnyegre ült. Fejét hátradöntötte a kanapé fejtámlájának, és XiaoLiu fejéhez közel, nézni kezdte a csillagokat. 

Hosszú idő után, végül megszólalt, “Mindig is úgy éreztem, hogy egyedül maradtam ezen a világon. De most, hogy visszatértél, már nem érzem magam egyedül.” 

XiaoLiuhoz képest, ZhuanXu igazi árva volt. Kicsi volt, amikor az apja meghalt a háborúban, édesanyja pedig öngyilkos lett az apja sírja előtt. Néhány év béke és nyugalom után, a nagymamája betegségbe halt bele, és nagynénje is, aki addig vigyázott rá, szintén a csatában halt meg. Miután elvesztette rokonai védelmét, a túlélés érdekében el kellett hagynia a szülőföldjét, és egyedül kellett GaoXinba jönnie. 

“Sajnálom.” – mondta XiaoLiu. Nagyon önző és kegyetlen ember volt. Tudtatában volt annak, hogy ZhuanXu vár rá és hogy szüksége van rá, de a szívében levő teher miatt, folyamatosan csak menekült. 

ZhuanXu megveregette Xiaoyao kezét, de nem szólt semmit. ZhuanXu egyszer úgy képzelte el XiaoYaot, mint Ah-Niant, aki napsütésben és szivárványban nőtt fel, aki soha nem látott sötétséget, szelet és esőt, és aki olyan hamvas és tiszta volt, mint az áprilisi gardénia. Ha XiaoYao ilyen lenne, mindent megtenne, hogy megvédje őt. Megóvná őt a sötétségtől, a széltől és esőtől, de a mostani XiaoYao egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy elképzelte. De nem érzett csalódottságot, sőt úgy érezte, hogy mindig is ilyen XiaoYaot akart, és még az ő összes képzeletét is felülmúlja. Hiába voltak hosszú ideig távol, még mindig teljesen megértették egymás gondolatait. Nem számított, hogy szép vagy csúnya dologról volt szó, az egyikük nem félt azt felfedni, a másikuk pedig képes volt teljesen azt elfogadni. 

“Van valami, amit el akarok mondani neked.” Voltak dolog, amiket XiaoLiu inkább a szívében őrzött, mert egyszerűen nem tudta, hogyan öntse szavakba őket. Félt, ha egyszer kimondja, valami rosszat követ el és fájdalmat okoz. De ha nem mondhatná ki, az olyan lenne, mintha egy mérgező rovar lakna a szívében, ami napról napra rágja a szívét. Csak ZhuanXuval tudott – feszélyezettség nélkül – bizalmas dolgokról beszélni. 

“Mondd.” – válaszolta ZhuanXu félvállról. 

XiaoLiu suttogva folytatta, “Az a kilencfarkú rókadémon azt mondta, hogy én nem vagyok az apám lánya. Hogy az anyám egy szajha volt, és hogy ChiYouval volt viszonya. Még azt is mondta, hogy én annak a vérszomjas démonnak vagyok a fattya.” A kilencfarkú rókadémon gyakran sértegette az anyját. Eleinte mérhetetlen dühös lett, de nem volt hajlandó elhinni, ezért vitatkozni és káromkodni kezdett vele. De harminc éven át a kilencfarkú rókadémon mindegyre csak ezt hajtogatta, amitől összezavarodott. 

ZhuanXu hirtelen felült és XiaoYaora meredt. Csak akkor értette meg igazán, miért nem jött vissza. 

XiaoLiu arckifejezése fásult volt, de a szeme tele volt szomorúsággal és félelemmel. “A kilencfarkú rókadémon azt mondta, hogy ChiYou és az anyám házasságtörők voltak, én pedig az ő fattyuk vagyok. Azt mondta, hogy anyám ravasz és gonosz, aki becsapta az apámat és a világ népét. Ha az apám megtudná az igazságot, biztosan megszabadulna egy ilyen kárhozattól, mint amilyen én vagyok…” 

“Fogd be!” ZhuanXu szorosan megfogta XiaoLiu kezét. “Te még egy kilencfarkú rókadémon szavait is képes vagy elhinni? ChiYout gugu ölte meg, különben is Shifu, amilyen okos, hogy ne tudhatná, hogy az ő lánya vagy-e vagy sem? Tedd fel magadnak a kérdést, Shifu hogyan bánik veled?” 

XiaoLiu sürgős megerősítésért esdeklő tekintettel nézett ZhuanXura, “Valóban Atyám lánya vagyok?” 

ZhuanXu meggyőződéssel teli hangon azt mondta, “Te biztosan Shifu lánya vagy!” 

Apja is, és bátyja is, egyaránt rendkívül okos emberek, és miután ez a két rendkívül okos ember meghozta az ítéletet, XiaoLiu végül megkönnyebbülten elmosolyodott, “Üm, olyan ostoba vagyok. Biztos, hogy Atyám lánya vagyok!” 

ZhuanXu felsóhajtott, és XiaoYao fejét simogatva azt mondta, “Ezentúl, ha valaki mindenféle zagyvaságot hord össze neked, szólj nekem, és én majd segítek elbánni vele.” 

XiaoLiu rábólintott. “Tudtad? A Yiqing-kert pavilonját többször felújították, de a rajzok, amiket én rajzoltam, még mindig ott vannak.” 

ZhuanXu azt mondta, “Shifu nagyon jó. Abban az időben, a négy herceg bácsikám összefogott, hogy megszabaduljanak tőlem. Emlékszem, amikor apám még élt, sokat mesélt a nagybátyaimról és Jun császárról. Gugu is megemlítette nekem, habár ő és Jun császár többé már nem férj és feleség, de ha a jövőben nehézségeim adódnak, nyugodtan írjak Jun császárnak és kérjek tőle tanácsot. Mivel nem volt más választásom, levelet írtam Jun császárnak, és ő azonnal visszaírt nekem, mondván, hogy bármikor szívesen lát az Öt Istenség hegyén. Nagyon feszült voltam, amikor eljöttem, de Shifu úgy bánt velem, mint a saját fiával. Mindenre megtanított, a kultiválástól kezdve az államügyek intézéséig. Amikor jól csináltam, büszke volt rám; amikor hibáztam, könyörtelenül leszidott. Tudtad? Egyszer megsebesített egy bérgyilkos, és arra biztatott, hogy képezzek ki egy saját magántestőrséget. Azok az őrök még az ő parancsát sem fogadhatták el. Egyszer, Shifu próbára tette őket, és szándékosan az enyémmel ellentétes parancsokat adott. Később, megölette velem mindazokat, akik rá hallgattak, mondván, hogy az életemet bízom ezekre az őrökre, éppen ezért csak nekem kell hűségesnek lenniük.” 

XiaoLiu felsóhajtott, “Atyám olyan kedves, szerinted az anyám miért vált el tőle? Régebben azt hittem, hogy Atyám valami olyasmit tett, amivel megsértette az anyámat, de te is láttad Ah-Nian anyját, Ah-Nian teljes neve GaoXin Yi, a beceneve pedig Ah-Nian. A ‘Yi’ és ‘Nian’ nevekből is nyilvánvaló,16 hogy Atyám képtelen volt elfelejteni a múlt emlékeit, és hogy csak anyám él a szívében. De anyám miért nem akarta többé Atyámat? Sokszor, tényleg nagyon utálom őt!” 

16 忆 (Yì) Yi – emlék, 念 (Niàn) Nian – gondolni, hiányolni valakit.

ZhuanXu a saját édesanyjára gondolt, és felsóhajtott, “Nem tudom! Egyikünk sem tudja megérteni őket! Néha én is utálom az anyámat. Amikor öngyilkos lett, megölelt és sírva arra kért, hogy bocsájtsak meg neki. Ő hozott a világra, de aztán elhagyott. Mondd, hogyan tudnék megbocsátani neki?” 

“Ha valaha gyermekem lesz, történjék bármi, soha nem hagyom el.” – mondta XiaoLiu. 

“Ha valaha feleségül veszek egy nőt, először felteszem neki a kérdést, ha én meghalok, ő mit választ, életet vagy halált? Ha azt mondja, velem akar élni és meghalni, akkor ügyet sem vetek rá!” – válaszolta ZhuanXu. 

XiaoLiu és ZhuanXu egymásra néztek és hangos nevetésben törtek ki. 

ZhuanXu állával a kanapén pihent, arcát pedig XiaoLiu kezének támasztotta, “Ha készen állok, menjünk vissza együtt a Xuanyuan-hegyre. Tudni akarom, hogy a Chaoyun-palota főnix virágai még mindig úgy ragyognak-e, mint a hajnali napfény, és hogy a nagymama által ültetett jádeeperfák még mindig olyan zöldek-e, mint a jáde.” 

XiaoLiu megsimogatta a halántékát, “Az út, ami a Chaoyun-palotához vezet, véres út.” 

ZhuanXu egyet nem értően elmosolyodott, és azt mondta, “A hatalomhoz és az intrikákhoz vezető utat mindig is vérrel és holttestekkel taposták ki. Én nemcsak a Chaoyun-palotát akarom visszaigényelni, hanem az egész Xuanyuan-hegyet.” Mások előtt mindig szelíd és udvarias volt, egy igazi úriember, aki tudott citerázni és sakkozni; egy melegszívű fiatalúr, aki bort főzött és vasat kovácsolt, hogy mindenki kellemesnek találja őt, akár a tavaszi szellőt. Azonban Xiaoyao előtt, természetesen kimutatta ambícióit és hidegségét.  

“Menj és szerezd meg!” – mondta XiaoLiu mosolyogva. Ahogy a főnix arra született, hogy a kilencedik mennyekig szárnyaljon, úgy ZhuanXu is hatalomra született, és XiaoLiu ezt gyerekkora óta tudta. 

ZhuanXu így szólt, “Mostanra, az udvar szinte minden tisztviselője a herceg nagybátyáim emberének számít. Próbaképpen, egyszer megkértem a sellők törzsét, hogy írjanak petíciót azzal a kéréssel, hogy visszavigyék ZhuanXu herceget Xuanyuan városába, de szinte az egész udvari tanács ellenezte, így a petíció természetesen semmissé vált. Ha visszamegyek, egy olyan ürügyre lesz szükségem, amit senki nem kifogásolhat, és nagy valószínűséggel téged kell majd erre használnom.” 

“Kérlek, használj engem, kedved szerint!” – mondta XiaoLiu hízelgő mosollyal az arcán. 

ZhuanXu XiaoLiu tenyeréhez szorította a homlokát, és azt suttogta, “Nagyon jó, hogy visszatértél! Már nem érzem úgy, hogy egyedül harcolok.” 

“Hé, egy szóval sem mondtam, hogy veled megyek, és melletted harcolva fogok segíteni!” 

ZhuanXu felemelte a fejét, és önelégült tekintettel meredt rá. “Hát nem segítesz nekem? Elvégre a bátyád vagyok! Még ha eredetileg nem is áll szándékodban segíteni, amikor igazi veszélyben vagyok, te akkor is jössz és szófogadóan segítesz nekem.”  

XiaoLiu egy öklöst adott neki, “Te szégyentelen! Mások azt mondják, hogy ők majd megvédik a kishúgukat, míg te azt várod el, hogy én védjem meg a bátyámat.” 

ZhuanXu felsóhajtott, “Nem tehetek róla. Gyerekkorunk óta egyszer sem tudtalak legyőzni verekedésben.” 

“Hogy mersz ilyet mondani?” 

“Xiaoyao.” ZhuanXu mosolya fokozatosan elhalványult, és némi komolysággal a hangjában azt mondta, “Tudom, hogy hozzászoktál a tétlenséghez, de azt is tudom, hogy nem tudsz csak úgy hátra dőlni és nézni, hogy mi történik velem. Ha egyszer visszatérek XuanYuanba, amit teszek, elkerülhetetlenül kihat majd rád is. Azok, akik el akarnak bánni velem, minden bizonnyal téged is megcéloznak. Akkor mi értelme őszinteséget színlelve, azt mondanom, hogy nem akarlak belekeverni? Ahelyett, hogy fennhangon azt hangoztatnám, nem foglak belekeverni, és közben hagyom, hogy célponttá válj, hát nem jobb, ha idejében tisztázom veled, hogy legalább felkészülhess?” 

XiaoLiu megveregette ZhuanXu kezét, jelezvén, hogy megértette. 

XiaoLiu így szólt, “ZhuanXu, emlékszel még? Mielőtt nagymama meghalt volna, megragadta a kezünket és sóhajtva azt mondta, hogy mindketten szerencsétlen gyerekek vagyunk, és megkért, hogy támogassuk egymást és vigyázzunk egymásra a jövőben.” 

“Emlékszem.” Rég bevésődött már a szívébe, hogyan is felejthette volna el? ZhuanXu tisztán emlékezett nagyanyja ismételt utasításaira. Szülei tragikus halála miatt, hamar felfogta ezeket a dolgokat, és ünnepélyesen megfogadta a nagymamának, hogy gondoskodni és védelmezni fogja a húgát. Azonban XiaoYao még mindig nem értette a világ dolgait, és csak a komoly légkör miatt utánozta az ő szavait, “Gondoskodni és védelmezni fogom a bátyámat.” 

“Akkoriban azt hittem, hogy a nagymama beteg és össze van zavarodva. Te szerencsétlen vagy, de én miért vagyok szerencsétlen? Most, hogy belegondolok, úgy tűnik, a nagymama megjósolta a sorsunkat.” 

“Régen, a Chaoyun-palota tele volt nevetéssel és örömmel, de most már csak mi ketten maradtunk!” – suttogta ZhuanXu. 

XiaoLiu elhallgatott, és felnézett a csillagokra az égen. ZhuanXu is felnézett a mennyekig nyúló hegyekre, “Köszönöm nagymama, nagybácsi, nagynéni, második bácsikám, apa, anya, gugu és ZuYu néni. Köszönöm, hogy a kishúgom és én újra egyesülhettünk.” 


Bíbí szárnyas rókadémon
Kétsoros rímek
Teknős és zöldborsó

(Visited 137 times, 1 visits today)

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük