A Chengen-palotában levő számos főcsarnok szolgálóinak már ismerniük kellett XiaoYao kilétét, mert amikor meglátták őt, mindannyian Hercegnőnek szólították. Ugyanúgy bántak XiaoYaoval, mint Ah-Niannal, de semmi szokatlan nem volt a reakciójukban, mintha XiaoYao mindig is a palotában élt volna. 

XiaoYao nem győzte csodálni az apját. Sokszor könnyebb volt egy hadsereget vezényelni, mint egy háromnegyed hektárnyi háztartást igazgatni. Milyen erős kézre volt szükség a Chengen-palota szoros és szilárd irányításához? 

ZhuanXu mostanában nagyon elfoglalt volt, és gyakran csak este jött XiaoYaohoz látogatóba. Addig beszélgetett vele, amíg el nem aludt, majd elment. XiaoYao, amikor unatkozott, gyakran járt a Yiqing-kertbe úszni. Időnként azon töprengett, mit tenne, ha összefutna Ah-Niannal, de a Chengen-palota rendkívül nagy volt. Akkora, hogy XiaoYao szinte észre sem vette, hogy ebben a palotában még egy Császárné és egy Hercegnő is élt. 

Minden alkalommal, amikor úszott, a szobalányok tudatosan szétszéledtek, és a környéket felügyelték, nehogy valaki összefusson a Hercegnővel. A környék nagyon csendes volt, XiaoYao pedig gyakran gondolt az édesanyjára úszás közben. Korábban azt hitte, többé már nem fog hiányozni neki az édesanyja, de kiderült, hogy még mindig hiányzik. És mivel szándékosan elnyomta ezt az érzést, miután visszatért az ismerős környezetbe, vágyódása egyre erősebb lett, de ez fájdalommal is járt. Amíg van némi vágyódás, addig lesz némi fájdalom is, és amíg van némi fájdalom, addig lesz némi gyűlölet is. 

XiaoYao úgy hitte, biztosan magányosnak érzi magát ismét, ezért arra kényszerítette magát, hogy más dolgokra gondoljon, mint például az úszásra, az úszásra… az életében csak kell lennie még valamilyen más érdekességnek az úszással kapcsolatban… XiaoYaonak hirtelen nagyon hiányzott a kilenc életű XiangLiu. Ha ő itt lenne, valószínűleg nem lenne ideje a múlton gondolkodni. Igen ám, de Wen XiaoLiu teljesen felszívódott. Tartott attól, még ha a jövőben ismét találkozna XiangLiuval a jövőben, bizonyára nem fogja felismerni. 

XiaoYao a vízen feküdt, és mélabúsan felsóhajtott. 

Este, miután megvacsorázott, XiaoYao a Huayin-palotába ment, hogy megkeresse ZhuanXut, és véletlenül összefutott Ah-Niannal. 

Ah-Nian már ideges volt, mivel több napja nem látta ZhuanXut, de amint megpillantotta XiaoYaot, még inkább dühbe gurult. Szidni kezdte a szobalányokat, és utasította őket, hogy távozzanak. XiaoYaohoz lépett, és dühösen azt mondta, “Miért akarod kisajátítani ZhuanXu geget?” 

XiaoYao némi bűntudattal magyarázni kezdte, “Én nem is. Ő csak túlságosan elfoglalt, és csak esténként van egy kis szabadideje.” 

Amint meghallotta ezt Ah-Nian, rájött, hogy XiaoYao minden nap láthatta ZhuanXut. Annyira dühbe esett, hogy nem tudta, mi tévő legyen, és olyan keményen meglökte XiaoYaot, mint ahogy a gyerekek szokták egymást verekedés közben. 

XiaoYao alacsony lelki ereje miatt, azon nyomban a földre zuhant. Puszta véletlenül, ZhuanXu éppen ekkor jött vissza, és tisztán látta az egész jelenetet. Odarohant, felsegítette XiaoYaot, és szigorúan szidni kezdte Ah-Niant, “Ah-Nian, hát nem tudod, hogy XiaoYaonak szinte semmi spirituális ereje sincs? Ha még egyszer hozzá érsz, megkérem Shifut, hogy keményen büntessen meg.” 

Ah-Nian könnyei egy pillanat alatt potyogni kezdtek. Előrerohant, hevesen meglökte ZhuanXut, miközben sírva kifakadt, “Na és ha hozzá érek? Már amúgy is megtettem, szóval hívd Atyámat, hogy büntessen meg! De az lenne a legjobb, ha agyonverne, és akkor boldog lehetsz, hiszen már úgysem kellek nektek!” 

ZhuanXu félt, hogy sérülést okoz Ah-Niannak, ezért nem merte a szellemi erejét ellenállásra használni, és hagyta, hogy Ah-Nian hátralökje. 

XiaoYao lábujjhegyen lépve, titokban elsurrant. 

Miközben elhaladt ZhuanXu kísérője mellett, XiaoYao azt súgta oda neki, “Ma este valamit meg kell beszélnem Atyámmal. Tudasd a bátyámmal, hogy ma nem kell meglátogatnia.”  

XiaoYao besurrant a Chaohui-palotába, leült Jun császár mellé, és odahajolt, hogy megnézze, mit néz. 

Jun császár mosolyogva rápillantott, de továbbra is a saját dolgaival volt elfoglalva. 

XiaoYao nézte egy darabig, de nagyon unalmasnak találta. Aztán felállt, kezeit a háta mögé fogta, és elindult körülnézni. Itt-ott megérintett dolgokat, időnként pedig némi zajt keltett. Jun császár megkérdezte, “Hogy haladsz a ‘ShenNong Gyógynövénytárának’ tanulásával,³⁰ amit az édesanyád hagyott rád?” 

30 神农本草经 (Shénnóng běncǎo jīng) ShenNong Gyógynövénytára – a hagyományos kínai orvoslás négy legkorábbi klasszikusának egyike.

XiaoYao a fejére mutatott, “Az Anyakirálynő azt mondta, hogy az a dolog egy igazi csapás, ezért arra kényszerített, hogy memorizáljam az egészet, később pedig megsemmisítette a jádecédulát.” 

Jun császár azt mondta, “Azokon a polcokon számos orvosi ismeret van. Ha időd engedi, nézéld meg őket. Ha pedig valamit nem értesz, nyugodtan kérj tanácsot a palota orvosaitól.” 

XiaoYao odament, hogy átnézze őket, és valóban elvett egy kötetet azzal a szándékkal, hogy alaposan áttanulmányozza. Azonban nem az volt a célja, hogy orvosi ismereteket tanuljon, ahogy az apja elvárta, hanem az, hogy folytassa annak tanulmányozását, hogyan lehet másokban kárt tenni. Ah-Nian mai lökése nagy mértékben felébresztette XiaoYaot, így nem lazíthatott! 

Ők ketten, apa és lánya, míg egyikük az íróasztal előtt ülve iratokkal és memorandumokkal foglalkozott, a másikuk egy puha párnára dőlve orvosi könyveket lapozgatott. Késő estére járt, amikor Jun császár haza küldte XiaoYaot, majd ő maga is visszatért a Zixin-palotába pihenni. 

XiaoYao ismét mérgekről kezdett tanulmányozni. Napközben gyakran fordult tanácsért a palota orvosaihoz, esténként pedig az apja mellett ült és a kezét fogta. Minden nap elfoglalt volt és keményen dolgozott, de úgy érezte, hogy élete egyre jobbá válik. Az egyetlen sajnálatos dolog az volt, hogy senki sem volt, akin kipróbálhatta volna a mérgeit. 

Egy este, XiaoYao az újonnan elkészített mérgében gyönyörködött a Chaohui-palotában, és nagyon sajnálta, hogy nem adhatta oda XiangLiunak. 

Elővette drágaságos kistükrét, hogy felidézze vele múltbéli emlékeinek képeit. 

Volt egy kép, amelyiken XiangLiu arcára kilenc fej volt festve, de volt egy másik kép is. Épp, miután eltávolította ZhuanXu testéből a Gut, és XiangLiu magával vitte a tengerfenékre, titokban kis tükrének a memóriájába rejtette.  

A mélykék óceánban XiangLiunak fehér ruházata és ősz haja volt. Kecsesen és szabadon úszott a vízben. Hosszú, ősz haja csak úgy lebegett a háta mögött, amitől jóvágású arca rendkívül elbűvölőnek tűnt. 

“Ki ő?” 

Jun császár hirtelen felhangzó hangja miatt XiaoYao rémülten felugrott, hátrafordult, és csak ekkor vette észre, hogy apja ki tudja mikor a háta mögé ült, és szintén az ő kistükrét nézte. Nyilvánvaló volt, hogy apját is nagyon érdekelte a lánya tükrében látható férfi. 

“Ő egy barát, aki nem számít barátnak.” – mondta XiaoYao. 

“Azt hittem, mostanában arra a fiatal rókára gondolsz a Tushan családból.” – mondta Jun császár mosolyogva. 

XiaoYao arca elfintorodott, “Talán egyesek a menyasszonyukkal töltik az idejüket a holdfény alatt, miközben nagyon is jól érzik magukat.³¹ Nem vagyok hülye, miért is gondolnék rá?” 

31 风流快活 (Fēngliú kuàihuó) Virágot hajhásznak és fűzért óhajtoznak – kínai kifejezés, amely a romatnikus együttlét és hancúrozás metaforája. Olyan személyt ír le, aki kicsapongó életet él, az élvezeteket hajhássza, és akit nem kötnek a tradíciók.

Jun császár tehetetlenül nézett XiaoYaora, ő tényleg bármit ki mer mondani. 

XiaoYao maga is tudta, hogy szavai szemtelenek, ezért hízelgő mosollyal az arcán azt mondta, “Mások előtt óvatos leszek, és nem fogom hagyni, hogy az ország királya elveszítse méltóságát.” 

Jun császár felsóhajtott, “Te és az anyád… egyáltalán nem hasonlítotok egymásra.” Ő is, és az a személy is, mindketten forróvérűek, de XiaoYao valójában hidegszívű és hideg természetű. 

XiaoYao el akarta tenni a kis tükröt, de Jun császár elvette, “‘Dahuangban olyan különös vadállatok élnek, mint a shengshengek. Ismerik a múltat, de a jövőt nem.’ Képesek pillantást vetni a múlt eseményeibe, de nem tudják megjósolni a jövőt. Az a szóbeszéd járja, hogy a shengsheng lelkével kovácsolt tükör által bepillantást nyerhetünk a múltba. Eddig csak hallottam róla, de még soha nem láttam. Hogyan jutottál hozzá egy shengsheng lelkével kovácsolt tükörhöz?”  

XiaoYao legörbítette az ajkát, és így válaszolt, “Az a kilencfarkú rókadémon adta nekem. Eleinte, nem tudtam rendesen visszaállítani az arcomat, ezért arra kért, hogy ezzel a kis tükörrel rögzítsem az előző napi megjelenésemet. Így, még ha másnap el is tért, akkor is vissza tudtam állítani a régit. Ezzel a kis tükörrel, többé már tényleg nem féltem.” 

“A tény, hogy megtartottad a dolgait, azt mutatja, hogy már tényleg nem zavar.” – mondta Jun császár. 

“Már halott. Miért hagynám, hogy továbbra is kínozzon?” – válaszolta XiaoYao közömbösen. 

“Te tényleg egy egyenes és tiszta életet élsz.” – mondta Jun császár. 

XiaoYao felkuncogott, és azt mondta, “Jobb lenne azt mondani, hogy kapzsi vagyok, és képtelen vagyok megválni a jó dolgoktól.” 

Jun császár a kezét végigsimította a tükörön, és megjelent a kép, amint XiangLiu a tengerfenéken szeli a vizet, “Ez a barát, aki nem számít barátnak, méltó, hogy örökre az emlékeidben őrizd?” 

XiaoYao kikapta a tükröt Jun császár kezéből, “Csak szórakozásból őrzöm az emlékét. Holnap akár ki is törölhetem.”  

Jun császár nevetett és a fejét csóválta. Mondani akart még valamit, de XiaoYao nyújtózkodni kezdett, majd a száját befogva elásította magát, “Nagyon álmos vagyok!” 

Jun császár a karjánál fogva felhúzta őt, “Visszakísérlek, hogy lepihenj.” 

Visszatérve a Mingse-palotába, XiaoYao felvette a vizeskannát, hogy igyon, de éberen megállt. Kinyitotta a vízzel teli kannát, és ahogy az várható volt, néhány bogarat látott benne ázni. XiaoYao az orra alatt azt mormolta, “Ah-Nian, miért kell ilyen gyengének lenned? Ha olyan erős lennél, mint az a kilencfejű démon, XiangLiu, a napjaim érdekesebbek lennének.” 

Az ágyneműt terítő szobalány arcszíne hirtelen megváltozott. XiaoYao odalépett, és látta, hogy az ágyneműt csíkokra szaggatták egy tőrrel. XiaoYao erőtlenül megrázta a fejét. 

Az egyik szobalány suttogva azt mondta, “Nap mint nap ezen keresztül menni, nem helyén való. Inkább jelenteni kellene holnap Őfelségének.” Az elmúlt napokban minden nap történt valami. Ha nem egy kígyó volt a fürdőkádba rejtve, akkor homokot szórtak a rizs közé. 

A Nagy Hercegnőt egyáltalán nem zavarták ezek a dolgok. Fürdés közben a kígyóval játszadozott, és még akkor is megevett néhány süteményt, ha homokkal szórt rizsből készült. Azonban őket annyira meggyötörték a történtek, hogy nem bírták tovább elviselni. 

XiaoYao elmosolyodott, és így szólt, “Ha jelenteni akarjátok, akkor menjetek és jelentsétek ti magatok. De ha Ah-Nian tudomására jut, akkor nektek kell eldöntenetek, hogy szembe tudtok-e nézni a következményekkel!” 

Egyik szobalány sem mert megszólalni. 

XiaoYao elvett egy többé-kevésbé használható lepedőt, és azt mondta, “Menjetek aludni. Holnap majd elmegyünk és veszünk új ágyneműket.” 

Mengdong havának utolsó napján,³² RuShou az embereivel egy ruhát hozatott, amelyet az ünnepség alatt kellett viselnie XiaoYaonak. Jun császár magához hívatta XiaoYaot, hogy felpróbálja, annak érdekében, hogy azonnal módosítani tudjanak rajta, ha valami nem megfelelő. 

32 孟冬 (Mèngdōng) Mengdong hava – a tél első hónapja, mely a gregorián naptár 10. havának felel meg.

XiaoYao átment a mellékterembe, négy szobalány szolgálatában átöltözött, majd belépett a főcsarnokba. 

A tiszta fehér, fűzős, hosszú ruha kirajzolta XiaoYao magas és karcsú alakját. Fölötte pedig egy hosszú, földig érő selyemköpenyt viselt, amelyet vörös és fekete selyemszállal hímezett barackvirágok és madarak díszítettek. Amikor a selyemköpeny szétterült, olyan volt, mintha barackvirágok nyíltak volna szerte a földön. Mivel a földön húzódó köpeny nagyon hosszú volt, XiaoYao félt, hogy megbotlik, ezért egyenesen előre nézett, miközben nagyon egyenletesen és lassan járt. A földig érő fűzős ruha olyan szorosan volt a derekára kötve, hogy alig kapott benne levegőt, és kénytelen volt egyenesen tartani a hátát. XiaoYao egyszerűen nagyon kényelmetlennek érezte ezt a ruhát. Képtelen volt megállni, hogy ne húzza össze az ajkát, és tekintetében enyhe elégedetlenség látszott. 

Amikor XiaoYao lassacskán besétált a főcsarnokba, RuShou és a többi miniszter is kissé megszédült a káprázattól. Színpompás barackvirágok nyíltak XiaoYao mögött, a homlokán pedig egy karmazsinvörös pír volt. Nyilvánvalóan rendkívül elbűvölő volt, de a tekintete közönnyel volt tele. 

Jun császár XiaoYaora meredt, és a szíve mélyén felsóhajtott. Ebben a pillanatban XiaoYao valóban nagyon hasonlított arra a személyre. Hiába a világ százféle lila és ezerféle piros virága, hiába a világ tízezerféle bája, mindez csak egy marék sárga lösznek számított a lába alatt. 

XiaoYao mozdulatlanul állt. Kezét a derekára tette, nyakát előrenyújtotta, akár egy teknős, és homlokráncolva szomorúan megkérdezte, “Atyám, meddig kell viselnem ezt a ruhát az ünnepség napján?” 

A csarnokban mindenki megkönnyebbülten fellélegzett. RuShou most is elég elragadónak találta a Hercegnőt, de aztán ravaszul elképzelte, amint az ünnepség napján a Hercegnő ugyanebben a ruhában, hajkiegészítőkkel és sminkkel együtt, a ragyogó napsütésben végigsétál a csarnokon, fel a főoltárhoz, a hatás minden bizonnyal még a mostaninál is félelmetesebb lesz, ami biztosan sokkolóan hat majd a Dahuangból érkező vendégekre. 

“Ez a ruha nem jó, csináljátok újra!” – mondta Jun császár a fejét csóválva. 

XiaoYao annyira megörült, hogy majdnem felugrott, de annyira fájt a dereka, hogy mozdulni sem tudott. 

RuShou megdöbbent. Hogy lehetséges, hogy nem jó? A többiekre nézett, és mindenki mást is ugyanolyan értetlen arckifejezéssel talált. Úgy tűnt, hogy az összes szemmel rendelkező ember közül, csak Jun császár és XiaoYao szerint nem volt jó ez a ruha. 

RuShou dadogva így szólt, “Az ünnepségre tizenöt nap múlva kerül sor. Egy ilyen fontos alkalomhoz illő és megfelelő ruhát elkészíteni, félek, lehetetlenség.” 

“Éppen ezért, ezt az ügyet a te felügyeletedre bízzuk.” – válaszolta higgadtan Jun császár. 

RuShout annyira meghatotta Őfelsége iránta érzett tisztelete, hogy szíve mélyén folyóként ömlöttek a könnyei, de kívülről, tiszteletteljesen csak annyit mondhatott, “Minden tőlem telhetőt megteszek!” 

Amikor RuShou elment, XiaoYao csendben utolérte őt, és a vállába kapaszkodva azt suttogta, “Csináltasd lazábbra.” 

“Ne aggódj Hercegnő, a szövőlányok testreszabottan fogják elkészíteni a ruhát.” RuShou nem mozdult el, hogy lerázza magáról XiaoYao kezét, de azt maga sem tudta, mikor került ilyen baráti viszonyba ezzel a Hercegnővel. 

Mivel mindenki csak annyit tudott, hogy Jun császár a Jáde-hegyről hozta vissza a Hercegnőt, még az agyafúrt RuShou sem hozta összefüggésbe Wen Xiaoliut a Hercegnővel. XiaoYao kétszer felnevetett szárazon, és kissé kényelmetlenül távozott. 

Ahogy RuShou az embereivel szétküldte különböző helyekre a meghívókat, egész Dahuang arról beszélt, hogy megtalálták GaoXin kétszáz-háromszáz éve eltűnt Nagy Hercegnőjét. 

Jun császár nem szerette a fényűzést, megnyilvánulásai visszafogottak voltak, és bármit is csinált, úgy tűnt, mindent a legnagyobb csendben végzett. Ezúttal azonban, a lánya érdekében, Dahaung szinte valamennyi tekintélyes családjának küldetett meghívót. A dahuangbeli családok, még ha figyelmen kívül is hagyták Jun császárt, a Sárga császárnak tisztlettel kellett adózniuk; de ha a Sárga császárt is figyelmen kívül hagyták, akkor a Jáde-hegyi Anyakirálynőnek adóztak tisztelettel. Ezért egy ideig, a világ mind a négy sarkából érkeztek vendégek GaoXinba. 

A télközép havának tizennegyedik napján, az Öt Istenség hegyén található Yingzhou már megtelt mindenhonnan érkező tiszteletbeli vendégekkel. 

Habár Yingzhout az Öt Istenség hegyének egyikeként ismerték, valójában hegyek és szigetek alkották. A szigetek tele voltak kocsmákkal, teaházakkal, éttermekkel és üzletekkel. Az évnek ebben a szakában, Dahuang más vidékein csípős, hideg szél fújt, a levelek hulltak, és minden sorvadófélben volt. Az Öt Istenség hegyén viszont olyan meleg volt, mint tavasszal és virágok százai bontották szirmaikat. Azok a vendégek, akik még soha nem jártak GaoXinban, kíváncsian fedezték fel a környéket. Azok pedig, akik szerettek volna kimenni a tengerre, hogy a kilátást élvezzék, csónakot tudtak bérelni, és kimentek a tengerre. 

Kora reggel, épphogy XiaoYao felkelt, ZhuanXu látogatóba jött hozzá, “FengLong és XinYue is itt van. Azt tervezem, hogy később találkozom velük, és körbevezetem őket.” 

XiaoYao kiöblítette a száját, és megkérdezte, “A Qinglong törzs tanítványaként vagy XuanYuan hercegeként?” 

“Természetesen XuanYuan hercegeként. Ha most őszintén megmondom az igazat, legfennebb egy kissé meglepődnek, de nem fognak haragudni. De ha hagynám, hogy maguk fedezzék fel a valódi a kilétemet, az igazi megtévesztés lenne.” 

“Menj és érezd jól magad. Nekem sok dolgom van ma, később pedig új ruhákat kell felpróbálnom. Ha későn jössz vissza, ne gyere el hozzám. RuShou megkért, hogy ma korán feküdjek le, hogy holnap jól nézhessek ki, és ne hozzak szégyent GaoXinre.” XiaoYao depressziósnak érezte magát, amikor RuShoura gondolt. Az elmúlt napokban egyszerűen minden létező módon megkínozta őt, és XiaoYao azt gyanította, hogy Ah-Nian volt az, aki megvesztegette őt. 

“Nem arról volt szó, hogy készen van? Mi történt a legutóbbi a ruhával?” 

“Kényelmetlen viselni!” 

ZhuanXu éppen távozni készült, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordulva azt mondta, “A TuShan családból Jingen kívül, az ő ikerbátyja, TuShan Hou is eljött. Jingnek most FengLonggal kell lennie, de attól tartok, hogy mindkét ikerpárt el kell vinnem egy körútra.” 

XiaoYao mondani akart valamit, de úgy döntött, nem akar előítéletet kelteni ZhuanXuban, és hagyja, hogy ő maga alkosson saját véleményt TuShan Houról. Így hát XiaoYao csak intett egyet, jelezve ZhuanXunak, hogy gyorsan menjen. 

“Amikor Jing meglát téged, bánni fogja, hogy elment.” – sóhajtott fel ZhuanXu. 

XiaoYao nem értette, de nem is volt ideje rájönni. Sietett megreggelizni, mert attól tartott, hogy nem fog tudni enni, amikor RuShou emberei megjönnek. 

Amikor ZhuanXu felkereste FengLongot, arról tájékoztatták, hogy FengLong és XinYue, mindketten átmentek Jinghez. A TuShan klán és a Chishui klán szálláshelyei nagyon közel voltak, ezért ZhuanXu Jing szálláshelyéhez sietett. 

A virágteremben Jing, Hou, FengLong és XinYue mellett még YiYing is ott volt. ZhuanXu egy alapos pillantást vetett Houra, aki nagyon jóvágású férfi volt. 

ZhuanXu láttán FengLong és XinYue nagyon megörült, és XinYue így szólt a bátyjához, “Látod!? Csak jól tudtam, amint meghallja, hogy megérkeztünk, mindenképp eljön hozzánk.” 

“Akkor igazi barátnak számítasz!” – válaszolta mosolyogva FengLong. 

FengLong be akarta mutatni ZhuanXut Hounak, de ZhuanXu sietve megszólalt, “Van valami, amiért bocsánatot kell kérnem tőletek.” 

“Bocsánatot?” – ismételte meg lepődötten FengLong. 

ZhuanXu felfedte kilétét, és még egyszer meghajolt FengLong, Jing, XinYue és YiYing előtt, “Nem akartam eltitkolni, de aznap, amikor a gaoxini delegációval elmentem Chishuiba, ha felfedtem volna a kilétemet, azzal mindenkit zavarba hoztam volna.” 

XinYue meglepődött, és fékezhetetlen öröm töltötte el a szívét. A titkos örömtől pedig szíve még hevesebben kezdett verni, és arca kipirult. Lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. Úgy nézett ki, mintha dühös lenne. 

FengLong azonban pontosan olyan volt, mint ZhuanXu várta. A váratlan bejelentés után természetesen nem bánta, és mosolyogva így szólt, “Már régóta az volt az érzésem, hogy a te és Ah-Nian kiléte kissé különös, de arra nem számítottam, hogy te valójában Őfelsége a Herceg vagy, és akkor Ah-Nian…” 

“GaoXin Második Hercegnője.” 

“A Hercegnő Őfelsége!” – vonta fel a szemöldökét FengLong, majd Jing és YiYing felé fordulva így viccelődött, “Látjátok, milyen igaz barát vagyok én nektek? Annak érdekében, hogy megünnepeljünk titeket, egyaránt meghívtam XuanYuan Herceg Őfelségét és GaoXin Hercegnő Őfelségét.” 

ZhuanXu sietve ismét meghajolt előttük, “Kérlek, bocsássatok meg nekem!” 

YiYing a korábbi eset miatt lassan meghajolt ZhuanXu előtt, és így szólt, “Aznap nem tudtam Őfelsége kilétét, és egy pillanatra indulatossá váltam. Nem állt szándékomban sérülést okozni Őfelségének, ezért kérem Őfelsége bocsánatát.” 

ZhuanXu sietve megszólalt, “A tudatlanság nem bűn.³³ Különben is, korábban már nem tisztáztuk a dolgokat? Most már barátok vagyunk, nem igaz?” 

33 不知者不罪 (Bù zhī zhě bù zuì) A tudatlanság nem bűn – kínai kifejezés, mely azt jelenti, ha valaki megsért valakit anélkül, hogy tudná valódi kilétét, az illető nem vonható felelősségre.

FengLong felnevetett, és győzködni próbálta XinYuet, “Ne légy dühös, hiszen te is gyakran el szoktad titkolni a kilétedet, amikor kimész szórakozni? Nem szándékosan akart megtéveszteni, hanem kényelmesebben akart intézkedni.” 

YiYing átkarolta XinYue vállát, és mosolyogva győzködni kezdte, “Nos, látva, hogy Herceg Őfelsége többszörösen is meghajolt, ideje megbocsátani neki.” 

XinYue felemelte a fejét, ZhuanXu arcára pillantott, végül mosolyogva így szólt, “Büntetésből ma el kell vigyen minket szórakozni, és ő fizet mindent.” 

“Természetesen én fizetek.” – mondta ZhuanXu. 

ZhuanXu csevegve és nevetgélve kivezette az öt embert az ajtón, és azt tervezte, hogy először enni viszi őket, ahol megkóstolhatják a gaoxini ínyenc falatokat. 

A Yingzhou-sziget kis éttermei különböztek a külvilág éttermeitől. Függetlenül attól, hogy az utcára nyíló oldaluk, milyen kicsi, mindegyik nagyon tiszta és elegáns volt. Mivel egész évben meleg volt, könnyű volt virágokat és növényeket termeszteni, így minden kisüzlet előszeretettel növesztett virágokat. Miközben végigsétáltak az úton, szinte minden ház ajtaja előtt víz folyt el, és minden ház előtt virágok nyíltak. Mindez rózsaszín vagy fehér falakkal, és fényesre csiszolt kékkőlapokkal párosult. A három férfi úgy-ahogy elviselte, de XinYuenek és YiYingnek egyszerűen nagyon tetszett. 

ZhuanXu bevitte őket egy boltba. Az eresz alatt zöld szőlőtőkék lógtak, az ablakokban élénkvörös virágok nyíltak, az ajtó előtt pedig patak folyt el. A boltos bort és gyümölcsöket áztatott a patak vizében, és amikor látta, hogy vendégek érkeznek, csak azután húzta ki a vízből. Mindenkinek finom bort töltött, majd felvágta a gyümölcsöket. 

ZhuanXu bemutatta, “A Közép-Síkságon élők vagy közvetlenül, vagy forrón isszák a bort, de a gaoxini emberek szeretnek hűtött bort inni. Ez a bor a hegyről származó gyümölcsökből lett kifőzve. Kóstoljátok meg.” 

“Nagyon jó íze van.” – dicsérte XinYue, miután kortyolt egyet. 

YiYing is ivott egy kortyot, majd az ablakon kinézve halkan felsóhajtott: „Ha mindent félretehetnék, és életem hátra levő részében egy ilyen helyen élhetnék, ahol két ember szeretheti egymást, akkor nem lenne hiábavaló ez az életem.” 

XinYue felnevetett, “Jing gege, hallottad ezt?” 

Jing teste megdermedt, lesütötte a szemét, és nem szólt semmit. Hou azonban YiYingre pillantott, és egyetlen hajtásra megitta a gyümölcsbort. 

A bolt szinte teljesen megtelt emberekkel. A Közép-Síksággal ellentétben, – talán a körülöttük lévő gyönyörű és békés táj hatására – mindenki lassan és ráérősen beszélt. 

Azonban, amiről mindenki beszélt, az GaoXin Nagy Hercegnője volt, kezdve az ő titokzatos eltűnésétől egészen a titokzatos visszatéréséig. 

Amit mindenki a leginkább irigylésre méltónak talált, az az ő személyazonossága: ő volt Jun császár lánya, a Sárga császár unokája és az Anyakirálynő tanítványa. Valaki így sóhajtott fel, “Aki feleségül veszi, az valóban egy lépésből jut be a mennyekbe.”³⁴ 

34 一步登天 (Yībùdēngtiān) Egy lépéssel a mennyekbe jutni – kínai idióma, amely azt írja le, ahogy valaki nagyon rövid idő alatt nagyon magas pozícióba jut.

“Talán úgy néz ki, mint egy női démon, és akkor, még ha fel is emelkedik a mennyekbe, éjszakánként rémálmai lehetnek.” 

Néhány férfi nagy nevetésben tört ki. 

FengLong látta, hogy ZhuanXu mosolyog, és tudta, hogy nem törődik vele, ezért kíváncsian megkérdezte, “Ez a te unokatestvéred, pontosan milyen?” 

“Amikor meglátjátok őt holnap, akkor megtudjátok.” – válaszolta ZhuanXu mosolyogva. 

XinYue enyhe szeszéllyel a hangjában így szólt, “Pontosan azért, mert a barátaid vagyunk, hamarabb meg kellene tudnunk, mint mások!” 

“Én sem tudom, hogyan mondhatnám el.” – mondta ZhuanXu kínosan. 

A nők szokatlan rögeszmével rendelkeznek a szépség és csúnyaság iránt. XinYue oldalra döntötte a fejét, és kitartóan kérdezgette, “Milyen Ah-Nianhoz képest?” 

ZhuanXu úgy tett, mintha egy pillanatig gondolkodna, végül azt mondta, “Olyanok, mint a virágok a kertben. A gardéniának megvan a maga szépsége, a szellő orchideáknak pedig a maguké. Összehasonlíthatatlanok.” 

XinYue még mindig elégedetlennek tűnt, ezért YiYing mosolyogva így szólt, “Nem számít melyik az, gyönyörűnek hangzik. Különben is, nem ez lesz az, ami miatt az a néhány ember aggódik.” 

ZhuanXu az asztalon lévő hideg salátával töltött smaragdzöld tálra mutatott, “Ebben tengeri gyümölcsök vannak. Nagyon ropogósak, kérlek, próbáljátok ki.” 

FengLong és Hou megértette, hogy nem akar többé az unokatestvéréről beszélni, így mindketten ettek egy-egy evőpálcikányi falatot, és a témát a gaoxini és a közép-síksági ételek közötti különbségekre terelték. Evés közben XinYue és YiYing is megjegyzéseket fűzött az ételekhez. 

Jing a térdére tette a kezeit, szorosan ökölbe szorította őket, és egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. 

Télközép havának tizenötödik napján a vendégek összegyűltek az Öt Istenség hegyének Yuanqiao csúcsán, hogy megnézzék, ahogy Jun császár útmutatása alatt a Hercegnő áldozatot mutat be a Mennyek és Föld, majd a felmenők előtt. Ezáltal szemtanúi lehettek a Nagy Hercegnő GaoXin királyi családjába való visszatértének. 

Bármilyen könnyelmű is volt XiaoYao, még így is tudta, hogy vannak olyan alkalmak az életben, amikor nem szabad könnyelműnek lennie, mint például ez a mai. Nem értette, hogy Atyja miért akart ilyen nagyszabású szertartást szervezni neki, de tudta, hogy nem szabad szégyenbe hoznia őt. Mint ahogy RuShou újra meg újra azzal nyaggatta, hogy minden mozdulata GaoXin népének méltóságát reprezentálja, és ha valami hiba történik, az GaoXin egész nemzetének szégyene lesz. 

XiaoYao, miután korán reggel felkelt, először megmosakodott és lezuhanyzott, majd evett valamit. Aztán a palotában lévő öregasszonyok segítettek neki megcsinálni a frizuráját és a sminkjét, miközben végighallgatta az inast, aki a mai ceremónia minden egyes lépését ismételte el újra. 

Mindennek közepén ZhuanXu odaszaladt hozzá, hogy egy pillantást vessen rá, és nyugtatgatni kezdte, hogy ne legyen ideges. Azt mondta, hogy GaoXin etikettje borzasztóan bonyolult, amit senki sem ért igazán. Még akkor is, ha bármilyen apró hibát vét, senki sem veszi észre mindaddig, amíg elég nyugodt marad. 

XiaoYao tudta, hogy ZhuanXunak ma a Sárga császár nevében kell részt vennie a ceremónián, és hogy sok tennivalója van, ezért hagyta, hogy menjen és intézze a dolgait. 

Mire XiaoYao elkészült a fésülködéssel és a sminkeléssel, RuShou már a csarnok előtt várt rá, hogy felvegye. 

A szobalányok elhozták a ruhát, és készen álltak, hogy segítsenek XiaoYaonak felöltözni. 

XiaoYaonak nagyon tetszett ez az új ruha. Mivel az idő túl szűk volt ahhoz, hogy gyönyörű és bonyolult hímzéseket készítsenek, ezért nagy odafigyeléssel készítették el a ruha anyagát és kiegészítőit. A sima fehér, felhőmintás szatén jáspis gyűrűvel és függővel volt párosítva, nemes és ünnepélyes hatást kölcsönözve így a ruhának, és a viselése is sokkal kényelmesebb volt, mint az első ruháé. 

Amikor a szobalányok kibontották a ruhát, majdnem felsikoltottak a döbbenettől. XiaoYao hátranézett, és észrevette, hogy a ruha szegélye kissé szakadt, és több folt is látható rajta. A szobalány, aki tudta, hogyan kell kitisztítani, miután leellenőrizte, felháborodva azt mondta, “Ez a Penglai-szigeten termesztett spirituálisfű leve, amit nem lehet lemosni.” 

A szobában mindenki sápadtnak tűnt. Jun császár, noha nyugodt természetű volt, és ritkán haragudott meg, de ha egyszer dühbe gurult, az volt a legfájdalmasabb rémálom. Sok szobalány halkan sírni kezdett. 

XiaoYao felsóhajtott, ez az Ah-Nian tényleg a végletekig merész. Majd lazán magára vette a külső köpenyt, és egy még lábán álló szobalányhoz így szólt, “Siess, és hívd be RuShou nagyurat, hogy lássuk van-e valami mód a helyzet orvoslására.” 

RuShou sietve bejött. Még a formaságokkal sem fáradozott, hanem egyenesen a ruhához ment, hogy megnézze. Az arckifejezése megváltozott, és hangosan kiáltva megkérdezte, “Ki tette? Ha megtudom, kivégeztetem az egész családját!” 

XiaoYao, aki a kanapén ült, halkan így szólt, “Akkor Atyámat is bele kell számold.” 

RuShou mély levegőt vett, és a mellkasába zárta, majd átkozódni kezdett, “Ah-Nian, ez a kis fruska, az életünket akarja!” 

A szobában levő szobalányok nem bírták már tovább türtőztetni magukat, és sokan közülük hangosan sírva fakadtak. 

RuShou XiaoYao orrára mutatott, és remegő hangon szidni kezdte, “Te se nézz rám olyan ártatlanul! Ah-Nian biztosan nem most először csinál ilyet, és ha nem lettél volna ennyire elnéző, akkor a mai felfordulás nem történhetett volna meg! Ti ketten, nővérekül, marakodhattok, de ha valami baj történik, akkor a mi fejünket veszik!” 

A szobalányok sírása hirtelen hangosabb lett, míg néhányan erőtlenül rogytak a földre. 

XiaoYao megdörzsölte az orrát, és keserű mosollyal az arcán azt mondta, “Azt mondom RuShou nagyúr, játszd csak a szerepedet és rendezz jelenetet úgy, ahogy csak akarsz. Hát nem arra megy ki az egész, hogy együttműködjek a javaslatoddal! Én egyszerűen csak kész vagyok együttműködni!” 

RuShou azonnal megnyugodott, és mosolyogva meghajolt XiaoYao előtt, “Valóban létezik egy megoldás. A Hercegnő még emlékszik az első ruhára, igaz?” 

“Üm.” – XiaoYaonak is már rég, hogy eszébe jutott, és éppen ezért parancsolta meg valakinek, hogy hívja be RuShout. 

RuShou látszólag tehetetlen hangon így szólt, “Most már csak azt a szett ruhát tudod felvenni. Csak éppen Őfelségének nagyon nem tetszik az a ruha, és most már lehetetlen megbeszélni ezt Őfelségével, így nekünk kell meghoznunk a döntést. Abban az esetben pedig, ha Őfelsége engem hibáztatna…” 

“Vállalom én a következményeket!” XiaoYao mosolyogva nézett RuShoura, és ravasz tekintetével, mintha azt kérdezte volna, ‘Hát nem épp ez volt a terved, RuShou nagyúr?’ 

RuShou felkuncogott. Ebben az időszakban szinte minden nap találkoznia kellett a Hercegnővel a szertartás ügyei miatt. Miután jól kijöttek egymással, RuShou némileg megértette Jun császár iránta való rajongását. 

“Megyek és parancsba adom az embereimnek, hogy azonnal készítsék elő.” – mondta RuShou, majd meghajolt és távozott. 

Amikor a szobában levő szobalányok meghallották, hogy van egy másik ruha is, mindannyian elképedtek. XiaoYao összecsapta a kezét, “Rendben, mindenki tegye, amit tennie kell. Ne aggódjatok, ti is hallottátok milyen ígéretet tettem az imént RuShou nagyúrnak. Ha bármi is történik, én vállalom a felelősséget.” 

Mindenki felébredt, letörölték a könnyeiket, és gyorsan munkához láttak. 

A személy, aki aznap látta az első ruhát, azonnal utasította a hajfésülő és sminkelő szolgálókat, hogy igazítsák ki a XiaoYao hajában levő kiegészítőket és a sminkjét. Miután mindent rendbe tettek, RuShou személyesen vezette az embereit, hogy kézbesítsék a ruhát. Nyolc szobalány segített XiaoYaonak felöltözni. Amikor a derékfűző megkötéséhez értek, az egyik szobalány parancsot adott, mire két szobalány egyszerre teljes erejéből meghúzta a fűzőt. XiaoYao felnyögött a fájdalomtól, “Ez tényleg ketté fog törni.” 

A nyolc ügyes kezű szobalány úgy repkedett ide-oda, akár a pillangók, míg végül XiaoYaot megfelelően felöltöztették. 

RuShou odakint állt és megkérdezte, “Az idő hamarosan megérkezik, készen állsz?” 

“Rendben, rendben!” – felelték a szobalányok. 

XiaoYao mereven kisétált, a háta mögött pedig négy szobalány állt behajlított lábbal és derékkal, miközben hosszú köpenyének szegélyét tartották. 

RuShou többé nem mert tiszteletlen lenni, ezért meghajolt, és megkérte XiaoYaot, hogy szálljon fel a légihintóra. 

Két okos szobalány lépett fel előbb a hintóra, akik fentről segítették a Hercegnőt, míg a másik két szobalány lentről támogatta őt. Ők négyen együttműködve, végül segítettek XiaoYaonak beszállni a légihintóba. 

XiaoYaonak nem volt kedve beszélni, behunyta a szemét, és csendben felidézte a szertartás menetét. 

Amikor a légihintó megérkezett az oltárhoz, több szolgálólány segített XiaoYaonak kiszállni a hintóból, majd bekísérték az égisátorba, ahol a szolgálólányok utoljára ellenőrizték XiaoYao sminkjét. RuShou belépett, és mély hangon azt mondta, “Hercegnő, nem számít, hány ember néz rád, amíg te nem nézel rájuk, addig nem léteznek.” 

XiaoYao rápillantott, “Úgy látom, te még idegesebb vagy, mint én.” 

Harangszó hallatszott, RuShou pedig így szólt XiaoYaohoz, “Itt az idő.” 

XiaoYao mély levegőt vett, és azt mondta magában, “Semmiség. Atyám odafent az oltárnál vár rám. Semmiben sem különbözik attól, mint amikor aznap a ruhát felpróbáltam, leszámítva, azt az egynéhány plusz lépést, amit meg kell még tennem. 

XiaoYao lassacskán kisétált az égisátorból, a szolgálólányok pedig gyorsan elrendezték a köpenyének a szegélyét. 

Az egész oltár fehér jádéból készült, amihez összesen kilencvenkilenc lépcsőfok vezetett. A lépcsőfokok alul szélesek, felül pedig keskeny voltak, és fenségesen álltak a Yuanqiao-hegy csúcsán. GaoXin elit katonáival együtt, akik teljes páncélzatban ünnepélyesen körülállták az oltárt, áhítatot és tiszteletet váltott ki hirtelen az emberekben. Ebből kifolyólag, a vendégek mind ünnepi díszbe voltak öltözve, akik a kilátókon állva csendesen néztek az oltár felé. 

Ah-Nian ajkának sarkán mosoly ült, és kárörvendően várt. 

ZhuanXu nyugodt volt, ugyanakkor izgatottan nézett elébe. Ez a pillanat nemcsak a XiaoYao visszatérését, hanem az ő visszatérését is jelentette. 

Jing is nagyon várta. Már számtalanszor reménykedett abban, hogy megláthatja XiaoLiu igazi arcát, és most végre meg is láthatja, de egyre idegesebbnek érezte magát, és amiatt, hogy itt áll – elvegyülve a számtalan vendég között –, nagyon távol érezte magát tőle. 

Ekkor, a vörös nap magasan járt az égen, ragyogóan sütött, dallamos harangszó hangzott fel, és egy fiatal lány lassacskán közeledett az oltárhoz. 

Gyönyörű fekete haja kontyba volt szedve, és sima fehér színű, fűzős, hosszú ruhája gyönyörűen kirajzolta magas alakját. Hosszú, földig érő selyemköpenyt viselt, amelyet vörös és fekete selyemszállal hímzett barackvirágok és fekete madarak díszítettek. Ahogy sétált, a selyemköpeny végigomlott a fehér jádelépcsőkön, és a derekától lefele karmazsinvörös barackvirágok terültek szét, különféle színekben pompázva, mígnem az egész jádelépcsőt be nem borították a káprázatos barackvirágok. 

A fiatal lány nyugodt ütemben, a harang hangját követve sétált. Kissé megemelte a fejét, és az oltár csúcsa felé nézett. Bőre fehérebb volt a hónál, arca pedig tiszta és gyönyörű. A homlokán egy kis karmazsinvörös barackvirág volt, ami magával ragadó volt. A Dahuangból érkező emberek mind érte jöttek el, de az arckifejezése hideg és komoly volt, ajkait szorosan összeszorította, és mosolynak még nyoma sem volt az arcán. Tekintetében elégedetlenség és türelmetlenség látszott, mi több, némi gúny is volt benne. 

Nem tudni, hogy a ragyogó napsütés vagy a földön szétterülő színes barackvirágok okozta-e, de mindenki kissé megszédült, és úgy érezték, hiába a világ százféle lila és ezerféle piros virága, hiába a világ tízezerféle bája, mindez csak egy marék sárga lösznek számított a lába alatt. 

ZhuanXu és Jing mindketten az első sorban álltak, és a legtisztább rálátásuk volt. ZhuanXu kissé mérges volt, de nem tudta, mire haragszik. Jing pedig egyre inkább úgy érezte, hogy a lenyűgöző látvány, mely elé tárult, fokozódó kényelmetlenségbe fordul át. Kezei szorosan ökölbe szorultak, mintha minden erejével meg akarna ragadni valamit, de nem tudott megragadni semmit. 

XiaoYao lassan Jun császár elé állt, majd meghajolt előtte. “Sokszor a sorsnak megvan a maga pályája, amit emberi erővel nem lehet megállítani.” – sóhajtott fel magában Jun császár. 

Jun császár elvitte XiaoYaot, hogy először a Mennynek és a Földnek, majd GaoXin felmenőinek imádkozzanak. XiaoYao elméje kiürült, és csak annyit tehetett, hogy újra meg újra meghajoljon a hosszú és unalmas imák alatt. RuShou többnapos felkészítésének köszönhetően, még zsibbadt állapotában is jobban teljesített a szokásosnál. XiaoYao a szíve mélyén így gúnyolódott, “Minél bábszerűbb az ilyesmi, annál többen gondolják majd, hogy ismered az etikettet.” 

A szertartás végére XiaoYao úgy érezte, hogy teste végképp megmerevedett, végül meghallotta a ceremóniamestert, amint bejelenti az áldozati szertartás végét. A vendégek pedig, az inasok vezetésével, egyenként távoztak. 

XiaoYao, miután felszállt a légihintóra, megkönnyebbülten felsóhajtott, mire Jun császár megkérdezte, “Fáradt vagy?” 

XiaoYao bólintott, Jun császár pedig azt mondta, “Miután visszaérsz, öltözz át, és pihend ki magad. Az esti bankettre, ha akarsz, eljöhetsz, de az sem baj, ha nem akarsz jönni.” 

“Atyám, te nem vagy fáradt?” XiaoYao dönthetett úgy, hogy nem megy el, de Jun császárnak mennie kellett, annak ellenére, hogy Jun császár nem szerette a társasági életet. 

“Már megszoktam.” 

“Atyám, nem kérded meg, miért ezt a ruhát viselem, amit annyira nem szeretsz?” – kérdezte XiaoYao. 

“Biztosan Ah-Nian tönkretette a másikat.” 

XiaoYao elmosolyodott, “Mindig is tudtam, hogy mindenről tudsz, amit Ah-Nian csinál.” 

“Ha tudtam volna róla, nem hagytam volna figyelmen kívül, de… Ah-Nian csak a szemtelenségét használja, hogy elpalástolja a kisebbrendűségét és félelmét. Amikor még csak ő volt, ő volt az egyetlen, így nem kellett foglalkozzon ezzel, de most, hogy itt vagy, veled fogja összehasonlítani magát. Csak én és ZhuanXu vagyunk képesek megnyugtatni őt. Mivel nem akarom, hogy azt higgye, elfogult vagyok, ezért csak annyit tehetek, hogy még jobban elkényeztetem őt, mint korábban. Ezen felül pedig úgy érzem… van néhány dolog, ami csak a kettőtök ügye, és ezeket nektek, testvéreknek kell megoldanotok.” 

XiaoYao megértette Ah-Nian félelmét. Attól félt, hogy XiaoYao elveszi tőle az apját és a bátyját, de kisebbrendűségi komplexus? XiaoYao magában elvigyorodott, és azt mondta, “Majd én megoldom ezt, csak arra gondoltam, hadd engedje ki magából a gőzt, és akkor foglalkozom vele.” 

Jun császár váratlanul felsóhajtott, “Ebben az életben, mindenemet feláldoztam, hogy megszerezzem, amit akarok. Van bennem bánat, de nincs bennem megbánás. Az egyetlen dolog, ami miatt nyugtalankodnom kell, az ti ketten, nővérek vagytok. Ha őszintén el tudjátok fogadni egymást, és gondoskodni tudtok egymásról, akkor már nem lesz amiért aggódnom.” 

Ritka alkalom volt, hogy Jun császár kifejezte a szomorúságát, amitől XiaoYao kissé kényelmetlenül érezte magát. Azonban, az emberek közötti kapcsolatok nagyon titokzatosak. Nem feltétlenül igaz, ha az egyiknek megvan a vágya, a másiknak is szándéka lesz rá. XiaoYao nem hitte, hogy ő és Ah-Nian eleget tudnak tenni apjuk elvárásának, így nem tehetett ígéretet az apjának, de minden tőle telhetőt meg fog majd tenni. 

A légihintó megállt a Chengen-palotánál, és Jun császár visszatért a Chaohui-palotába. Gyors mosakodás után átöltözött és rövid pihenőt tartott, majd elment a Yiqing-kertbe vacsorázni. XiaoYao pedig visszatért a Mingse-palotába. 

A szobalányok ismerték a természetét, ezért először gyorsan segítettek neki levenni a ruháját, majd gyorsan eltávolították a sminkjét. Miután befejezték, XiaoYao egy forró fürdőt vett, amitől tetőtől talpig felfrissültnek érezte magát.  

XiaoYao többé már nem irigyelte mások karcsú derekát, és megkérte a szobalányát, hogy keressen egy bő ruhát, amit felvehet. Aztán a végtagjait kinyújtva hanyatt feküdt, és hagyta, hogy szobalánya segítsen neki kifésülni a haját. Egy másik szobalány pedig a fejbőrét masszírozta finoman, hogy ellazuljon. XiaoYao annyira kényelmesen érezte magát, hogy lassan elaludt. 

XiaoYao mélyen, mindenféle aggodalom nélkül aludt, mit sem sejtve arról, hogy a Yiqing-kertben sok fiatal éppen róla beszél. 

XinYue és YiYing megragadta ZhuanXut, és tovább nyaggatták, “Hívd ki az unokatestvéredet, meg akarjuk ismerni őt.” 

FengLong és néhány arisztokrata családból származó fiatalúr nem szólt semmit, de mindannyian kíváncsian néztek ZhuanXura. “Kissé temperamentumos, ezért félek, nem akar majd kijönni.” – mentegetőzött ZhuanXu. 

A Jiang klán egyik tanítványa így szólt, “Természetesen tudjuk, hogy kissé temperamentumos, különben miért fordultunk volna hozzád?” 

XinYue így szólt ZhuanXuhoz, “Mindannyian barátok vagyunk, nem igaz? A későbbiekben, amikor szót ejtünk arról, hogy a barátunk vagy, és ha az emberek megkérdik, ismerjük-e az unokatestvéredet, akkor azt kellene mondanunk, hogy mi ismerjük őt, de ő nem ismer minket?” 

Az emberek fecsegni kezdtek egymás között. ZhuanXu nem bírta tovább kezelni a helyzetet, ezért Jinghez fordult segítségért, aki a szélen állt, “Kérlek, segíts meggyőznöm őket.” 

Jing, aki végig hallgatott, így szólt, “Ne hozzátok kínos helyzetbe ZhuanXut.” 

FengLong azonnal megszólalt mosolyogva, “Így van, így van, ne hozzátok kínos helyzetbe ZhuanXut. Később, rengeteg lehetőség lesz megismerkedni egymással, ezért most semmi szükség siettetni a dolgot.” 

XinYue és YiYing elhallgattak, a többiek pedig nem mertek tovább kotnyeleskedni. Mivel unalmasnak találták itt, csapatostul tovább álltak, hogy máshol szórakozzanak. 

ZhuanXu halkan megköszönte Jingnek, aki hirtelen azt mondta, “Látni akarom XiaoYaot.” 

ZhuanXu szemében vegyes érzelmek jelentek meg. Egy pillanatnyi töprengés után, mosolyogva azt mondta, “Csak abban tudok segíteni, hogy átadj egy üzenetet. Tőle függ, hogy találkozhatsz-e vele vagy sem.” 

“Köszönöm. Kérlek, mondd meg neki, hogy a hegy alján levő sárkánycsont börtön előtt várok rá.” – mondta Jing. 

ZhuanXu értetlenül nézett rá, majd elmosolyodott és azt mondta, “Rejtettnek elég rejtett, de nem tűnik jó helynek a lányokkal való találkozásra.” 

Jing meghajolt, és halkan így szólt, “Lekötelezel.” Szavai végeztével, alkalmat talált arra, hogy csendben távozzon. 

ZhuanXu elküldte bizalmas személyi kísérőjét XiaoYaohoz. 

XiaoYao az imént ébredt fel, és éppen evett, amikor meghallotta a kísérő üzenetét, “ShíQi a sárkánycsont börtön előtt vár.” XiaoYao egyszerre volt kissé boldog, kissé aggódó és kissé ideges. Nem tudta pontosan megnevezni, mit érez. 

Lassan befejezte a tányérjában levő ételt, és gondosan kiöblítette a száját, majd a lehető legnyugodtabb hangon utasítást adott a szolgálólányoknak, “Át akarok öltözni, hogy a vendéggel találkozzak. Segítsetek nekem egy szebb ruhát választani.” 

Néhány szobalány, amint meghallották, hogy a Hercegnő önként kéri, hogy átöltözhessen, olyan izgatottak lettek, mintha csirkevért injekcióztak volna beléjük.³⁵ Azonnal elővették az összes ruhát, és egyenként megmutatták a hercegnőnek. 

35 打鸡血 (Dǎ jī xuè) Csirkevér terápia – hagyományos kínai gyógyászatban használt ősi gyógymód, mely szerint vérátömlesztéssel különböző tyúkfajok vérét juttatták be az ember szervezetébe, aminek hatására javult az egyén vérkeringése és feloldotta az elzáródott meridiánokat. Innen ered az a némi gúnyt tartalmazó “felpezsdült a vére” kifejezés, amelyet az izgatottságtól különösen viselkedő emberekre szoktak mondani.

Fecsegni és vitatkozni kezdtek, míg végül kiválasztottak három darabot, mondván, “Ma este nagyon szépen fog sütni a hold, és ebben a három ruhakészletben biztosan nagyon jól fog kinézni.” 

XiaoYao kínosan megkérdezte, “Viselhetnék olyat, ami nem fűzős?” 

Zibei, a szobalány azonnal megszólalt, “Este van már, és a megvilágítás nem olyan jó. Ha laza és bő ruhát visel, első pillantásra úgy nézne ki, mint egy terhes asszony.” 

Shanhu, egy másik szobalány, kedvesen mosolyogva azt mondta, “Hercegnő, mi is szeretnénk ilyen ruhákat hordani, de nem tehetjük meg, mert nem elég vékony a derekunk és nem elég hosszúak a lábaink, ezért nem néznénk ki jól bennük. Viszont, olyan jól állnak önnek, miért nem akarja felvenni?” 

“Tényleg jól áll?” – kérdezte XiaoYao. 

A szobalányok egyöntetűen rábólintottak. XiaoYao arra gondolt, hogy most először találkozik Jinggel nőként, ezért úgy döntött, hogy inkább jól akar kinézni, semhogy kényelmesen érzze magát. 

XiaoYao egy sima fehér ruhát választott. Az ingujjakra és a szoknya belső rétegére zöld indák voltak hímezve, amelyek csak séta közben látszottak egy kicsit, némi játékosságot adva a ruhához. A szobalány segített neki laza kontyba kötni a haját, és egy smaragd gyöngyökkel díszített hajtűt tűzött a hajába. Járás közben a smaragd gyöngyök himbálóztak, visszhangozva az ingujj és a szoknya hímzését. 

XiaoYao tett néhány lépést, a szobalányok pedig elégedetten bólogatták a fejüket. Shanhu körülnézett, a ruhás ládához szaladt, és kotorászni kezdett benne. Végül egy hosszú, zöld, hímzett selyemsálat vett elő, amit a XiaoYao vállára akasztott, átvezette a derekán, majd körültekerte a karjain. Ezután hagyta, hogy a sál természetes módon leessen. 

XiaoYao tett néhány lépést vele, de tehernek érezte, azonban az összes szobalány ámulva nézett rá, és mindannyian tapsolni kezdtek, “Hercegnő, gyorsan, gyorsan. Menj és találkozz azzal a személlyel, akit látni szeretnél. Garantálni fogjuk, hogy soha többé nem fog elfelejteni téged.” 

XiaoYao arca kicsit égett, “Milyen szamárságot beszéltek? Csak egy hétköznapi barátommal fogok találkozni.” 

Ennek hallatán a szobalányok alig tudták visszatartani a nevetésüket. Méghogy hétköznapi. Olyan hétköznapi, hogy a Hercegnő hajlandó volt venni a fáradtságot, hogy felöltözzön. 

XiaoYao légihintóval ment le a hegyről, de még mielőtt megérkeztek volna, megkérte a kocsist, hogy álljanak meg. 

Ma este telihold volt, és a holdfény valóban gyönyörű volt. Az ezüstös fény ráhullt a fák tetejére, majd végigszóródott a keskeny kékkő ösvényen. XiaoYao lassan sétálni kezdett a holdfényben, egyedül, nem messze a hegy lábától, és halkan hallani lehetett a szikláknak csapódó hullámok hangját. 

Miután megkerült egy bokrot, XiaoYao egy férfit pillantott meg a zátonyon állni. 

Arccal a tenger felé fordult, és csendben várt. Nem tudva, mennyi ideje várakozik, és azt sem, mennyit kell még várnia. 

Aki itt várt rá, az Ye ShíQi volt. 

XiaoYao szívéből a harag fokozatosan eltűnt, már csak az öröm és a feszültség maradt. 

XiaoYao léptei könnyedebbekké váltak, és titokban közeledett felé. 

A szertartás ideje alatt, Ah-Nian kárörömében már alig várta, hogy láthassa, ahogy XiaoYao bolondot csinál magából. De arra nem számított, hogy a ruha, amit XiaoYao végül felvett, az még gyönyörűbb és még kifinomultabb lesz, mint az, amit tönkretett, és egész egyszerűen egész Dahuang ámulva néz rá. 

Ah-Nian már-már oda akart rohanni, hogy széttépje XiaoYao ruháját, hogy tönkretegye XiaoYao sminkjét, hogy végképp tönkretegye XiaoYaot és önmagát, de az anyja rettegéssel és könyörgéssel teli szemekkel szorosan fogta őt. Bárkivel képes volt arrogáns és durva lenni, de az anyjával nem. 

Így Ah-Nian csak annyit tehetett, hogy becsukja a szemét, és csendben tűrni, amíg az egész szertartás véget nem ért. 

Visszakísérte anyját a palotába, de úgy érezte, tovább nem maradhat a Chengen-palotában. Mióta XiaoYao visszatért, ez a palota többé már nem volt teljesen az ő otthona. 

Ah-Nian felült fekete madarára, és elhagyta a Chengen Palotát. Nem tudta, mit akar csinálni. Csak átmenetileg akart elszökni. Nem akarta hallani, hogy minden nevetés és öröm csak XiaoYaonak szól. 

A fekete madár céltalanul körözött a levegőben. Amikor Ah-Nian elfáradt, a fekete madár egy ismeretlen sziklás szigetecskén szállt le a tenger közepén. A sziklás sziget nem volt sokkal nagyobb egy hajónál. Ah-Nian leült, átkarolta a térdeit, és a minden irányból érkező hullámokat nézte, amelyek apró darabokra törtek körülötte, és úgy üvöltöttek, mint valami szörnyeteg. Normális esetben már megrémült volna, de ma este nem félt. Sőt, úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha tényleg megjelenne egy szörnyeteg. Egyébként is, az apjának meg a bátyjának ott volt XiaoYao, és többé már nem törődtek vele. Úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha egy szörnyeteg súlyosan megsebesítené, és amikor már haldoklik, az apja meg a bátyja csak akkor találnának rá. Akkor fájdalmukban önmagukat hibáztatnák és bűntudatuk lenne, de akkor már késő lesz! Ah-Nian elképzelte apja és bátyja fájdalmát, ahogy ráeszmélnek az ő elvesztésére, és némi örömét lelte benne. 

Újabb erős hullám jött, és egy fehér ruhás, ősz hajú és ezüstmaszkos férfi ült a hullámon. Mosolyogva nézett Ah-Nianra, és halkan megkérdezte, “Nagyon fáj? Az apád és a bátyád elhagyott téged.” 

Ah-Nian felismerte őt. Az a kilenc életű XiangLiu volt, aki egyszer XiaoLiuval együtt elrabolta őt. Talán azért, mert a legutóbb történt összes rossz dolgot XiaoLiu követte el, XiangLiu nem keltett rossz benyomást Ah-Nianban. Noha nagyon ideges volt, de nem félt. 

“Miért vagy itt?” – kérdezte Ah-Nian. 

XiangLiu elmosolyodott, “Mit gondolsz? Egész Dahuang GaoXin Nagy Hercegnőjéről beszél, és természetesen én is kíváncsi lettem, szóval eljöttem, hogy csatlakozzak a mókához.” 

Megint XiaoYao, megint XiaoYao! Ah-Nian hangosan felhorkant. 

XiangLiu vigyorogva így szólt, “Ha ő nem lenne, még mindig te lehetnél GaoXin egyedüli Hercegnője, apád egyetlen lánya és bátyád egyetlen húga. De mindenféle ok nélkül megjelent, kiéhezetten, és mindent elvett tőled. Nem akarsz bosszút állni rajta?” 

Ah-Nian erősen az ajkába harapott, és nem szólt semmit. Tudta, hogy nem szabad alkut kötnie XiangLiuval. A bátyja egyszer ördögnek nevezte dühében, azonban… ezen a világon nincs olyan üzlet, amit ne lehetne megkötni, csak kísértések vannak, amelyek nem bírnak elég súllyal. 

Ah-Nian küszködve azt mondta, “Gyűlölöm őt, de nem akarom, hogy meghaljon. Csak azt akarom, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba.” 

XiangLiu halkan így szólt, “Bevallom, lehet, hogy meg akartam ölni XuanYuan hercegét, de soha nem ölném meg GaoXin hercegnőjét. Nekünk, ShenNong lázadó katonáinak, nem áll szándékunkban megbántani Jun császárt.” 

Ah-Nian tudta ezt, ezért nem félt tőle. 

XiangLiu Ah-Nian szemébe nézett, és gyengéden azt javasolta, “Mit szólnál ahhoz, ha jól megkínoznád, de nem vennéd el az életét?” 

Ah-Nian lassan rábólintott. 

XiangLiu elmosolyodott, “Te igazán kedves lány vagy. Apádnak és a bátyádnak jobban kellene értékelniük téged.” 

Ah-Nian úgy érezte, hogy hosszú idő után, végre egy számára kedvező szót hallott, és megkérdezte, “Hogyan tudnám jól megleckéztetni?” 

“Amíg elcsalogatod őt anélkül, hogy bárki is észrevenné, addig a többit bízd rám.” – mondta XiangLiu. 

“Miért akarsz nekem segíteni? Mi az, amiben az én segítségemet akarod kérni?” – kérdezte Ah-Nian. 

XiangLiu vigyorral a száján azt mondta, “GaoXin hercegnője vagy, és semmiben nem szenvedsz hiányt. Ritka dolog, hogy tehetek érted valamit, éppen ezért örömmel teszem. Te is ismered ShenNong lázadó katonáinak helyzetét. Ha lesz rá lehetőség a jövőben, remélem, hogy a Hercegnő egyszer segíteni tud nekem.” 

Ah-Nian mosolyogva megkérdezte, “Nem is akarod, hogy megesküdjek. Nem félsz, hogy megszegem az ígéretem?” 

XiangLiu mosolyogva nézett rá, majd lágy és ünnepélyes hangon azt mondta, “Megbízom benned.” 

Ah-Nian arcán aranyos mosoly jelent meg, “Rendben! Segíts nekem, hogy jól megleckéztessem, és a jövőben én is segíteni fogok egyszer.” 

XiangLiu egy kagylót nyújtott át Ah-Niannak, “Csalogasd el a tengerhez őt, ezt törd szét, és én ott leszek.” 

Ah-Nian, miután elvette a kagylót, visszaült a fekete madár hátára. 

XiaoYao, miközben örömmel nézte a zátonyon álló alakot, izgatottan haladt előre. Hirtelen, egy kavics ütötte meg a hátát. XiaoYao megfordult, és Ah-Niant pillantotta meg a távolban. Neki integetett, mintha arra kérné, hogy menjen oda. XiaoYao elindult Ah-Nian felé, azonban Ah-Nian megfordult, és eltűnt a fák között. 

XiaoYao összehúzta a szemöldökét, egy pillantást vetett még a tengerpartra, majd követte az irányt, ahol Ah-Nian eltűnt. 

Ah-Nian alakja hol felbukkant, hol eltűnt az erdőben. Gyerekkora óta az Öt Istenség hegyén nőtt fel, és sokkal jobban ismerte a hegyet, mint XiaoYao. A szellemi ereje sokkal nagyobb volt, mint XiaoYaoé, ezért, ha akarta volna, könnyű szerrel megszabadulhatott volna tőle. XiaoYao már rájött, hogy Ah-Nian szándékosan ugratja őt, azonban látni akarta, mi a fenét akar csinálni Ah-Nian. 

Miután áthaladtak az erdei ösvényen, átértek a hegy túloldalára. Ah-Nian a tenger fölötti sziklán állt, és onnan integetett XiaoYaonak. 

XiaoYao lassan odament hozzá, “Mit akarsz csinálni?” 

Ah-Nian alaposan, tetőtől talpig felmérte XiaoYaot, miközben arckifejezése rendkívül bonyolult volt. XiaoYao is Ah-Niant fürkészte, de képtelen volt kitalálni, hogy mit akarhat csinálni. Még ha Ah-Nian le is lökné a szikláról, akkor sem tudná megölni őt. 

Ah-Nian összetörte a kagylót, és hirtelen XiaoYao felé rohant. XiaoYao felsóhajtott, “Valójában nem akarsz engem lelökni, ugye?” – ki akart térni az útjából, és elfutni, de Ah-Nian egy jégkarddal blokkolta az útját, és a háta mögé került. 

“Jól sejtetted!” – mondta rejtélyesen Ah-Nian. 

XiaoYao meg akarta ölni Ah-Niant, de nem volt rá módja. Le akarta győzni Ah-Niant, de nem volt rá esélye. Ekkor azonban, XiaoYao egy hatalmas ütést érzett a hátába csapódni, teste pedig lerepült a szikláról. 

XiaoYao nem ijedt meg. Amikor még nagyon kicsi volt, ki mert állni a szikla szélére, és onnan a tengerbe ugrani. XiaoYao még a szabadesést is élvezte, mielőtt a tengerbe zuhant volna. 

A tengeri szellő kibontotta XiaoYao fekete haját és lobogtatni kezdte a testén levő zöld selyemsálat. Akár egy pillangó, kitárta zöld szárnyait, és a tenger felé repült. 

XiaoYao kinyújtotta magát, és elégedetten hunyorgott, aztán hirtelen, szemei szélesre kerekedtek. 

A ragyogó holdfény alatt a mélykék tenger csak úgy szikrázott, és egy fehér ruhás, ősz hajú férfi feküdt a hátán a fel-le himbálózó hullámokon. A férfi ajkának sarkai fel voltak húzva, és mosolyogva nézett rá, mintha egy csak neki előadott táncot élvezne. 

XiaoYao menekülni akart, de a levegőben, az egyetlen irány, amerre tarthatott, az lefele volt. Így csak nézni tudta, ahogy ő és a férfi egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Éppen, amikor azt hitte, hogy közvetlenül XiangLiura fog zuhanni, XiangLiu elsüllyedt, ő pedig a tengerbe esett. XiangLiu megragadta mindkét kezét, és a víz alá húzta. 

XiangLiu magával vitte őt a tengerfenékre. XiaoYao úgy érezte, hogy XiangLiu nem lenne képes megölni őt, ehelyett szándékosan megkínozza őt. Így nem volt más választása, mint elviselni. 

Miután kifogyott az utolsó lélegzetéből, megfogta XiangLiu kezét, és könyörgőn nézett rá. Azonban XiangLiu figyelmen kívül hagyta, és még mélyebbre úszott a tenger vizében. XiaoYao olyan erősen fuldoklott, hogy úgy érezte, az egész mellkasa majdnem szétrobban. Semmi ereje nem maradt a kezében, és ujjai ellágyultak. XiangLiu átkarolta a derekát, és mosolyogva a szájára mutatott, mondván, ha friss levegőt akarsz, csak szívj magadnak. 

XiaoYao megrázta a fejét. Régebben, amikor még Wen Xiaoliu volt, soha nem tartotta magát nőnek, ezért bármi is történt, nem számított. De most, nem képtelen volt megtenni. 

XiangLiu ajkáról eltűnt a mosoly, átölelte XiaoYaot, és tovább süllyedt. 

XiaoYaot nézte, XiaoYao pedig őt. 

XiangLiu merülési sebessége felgyorsult, és XiaoYao kezdte megérteni, hogy az ő gaoxini hercegnő kiléte nem tudja megvédeni őt, amikor egy olyan kilencfejű démonnal néz szembe, akit nem érdekelt semmi. 

XiangLiu minél mélyebbre merült, annál jobban felgyorsított, de a látszólag puha víz félelmetes nyomást eredményezett, ami majdnem porrá préselte XiaoYaot. Úgy érezte, mintha a mellkasa felrobbanni készülne, és egész testét erős fájdalom gyötörte. 

Élet és halál, csak egy egyszerű választás. 

Kettejük arca nagyon közel volt, olyan közel, hogy az orruk hegye már-már összeért. XiaoYaonak csak egy kicsit kellett volna előrehajolnia, hogy megérintse az ajkát. 

Azonban képtelen volt rá! 

XiaoYao úgy érezte, mintha tengervíz tódult volna a fülébe és az orrába. A férfi ajkai olyan közel voltak, olyan közel… XiaoYao elvesztette az eszméletét és elájult. 

XiangLiu megemelte a lány fejét, erősen az ajkához szorította az ajkait, és vele együtt elindult a felszín felé. 

Ők ketten a felszínre bukkantak. 

XiangLiu felült a vízfelszínre, behajlította az egyik lábát, felemelte az eszméletlen XiaoYaot, és arccal lefele az ölébe fektette. A tenyerébe szellemi erőt áramoltatott, és néhány erőteljes ütést adott XiaoYao hátába. XiaoYao zihálva kinyitotta a száját, erőlködve vizet köhögött fel, és fokozatosan kezdett magához térni. De az egész teste sajgott a fájdalomtól, szédült és moccanni is képtelen volt. Behunyta a szemét, és erőtlenül XiangLiu lábára dőlt. 

Hosszú ideig pihent, és csak ezután sikerült végleg magához térnie. Megfogta XiangLiu térdét, és lassan feltápászkodott. Valószínűleg XiangLiu spirituális erejének köszönhetően, az alatta lévő víz olyan volt, mint egy rendkívül puha párna. Mozdulataitól kissé besüppedt, de nem engedte elsüllyedni. 

XiangLiu kifejezéstelen arccal meredt rá, anélkül, hogy szólt volna valamit. XiaoYaonak pedig fogalma sem volt, mit mondhatna. 

A végtelen tenger közepén voltak, körös-körül mély és végeláthatatlan sötétség borult rájuk, mintha az egész világon csak ők ketten maradtak volna. 

XiaoYao végül megszólalt, “Eredetileg azt terveztem, hogy amikor legközelebb meglátlak, úgy teszek, mintha nem ismernélek.” 

“Még mindig a testemben hordom a Gudat. Meg akarod szegni az esküdet?” 

XiaoYao azt mondta, “Logikusan nézve a dolgot, csak én érzékellek téged, és neked nem szabadna érzékelned engem. Honnan tudod, hogy Wen XiaoLiu vagyok?” 

XiangLiu felemelte a kezét, az arcából hátrasimította XiaoYao nedves haját, majd megfogta a fejét, és alaposan megnézte az arcát, “Ez az igazi megjelenésed?” 

“Üm.” 

“Jól értesz a megtévesztéshez.” 

“Nem megtévesztés volt, tényleg Wen Xiaoliunak tartottam magam.” – mondta XiaoLiu védekezésképpen. 

“GaoXin hercegnője?” – vigyorgott el gúnyosan XiangLiu. “Nem csoda, hogy aznap hirtelen még az életed árán is meg akartad menteni ZhuanXut.” 

XiaoYao nem mert több szót szólni. 

Úgy tűnt, akaratlanul, XiangLiu keze a XiaoYao vállára csúszott, ujjait gyengéden végigsimította a nyakán, majd szelíd és meggyőző hangon így szólt, “Mindabból, amit mondtál, mi az, ami még hazugság? Miért nem vallod be egyszer s mindenkorra még ma? Nem foglak megölni.” 

“Már megmondtam, csak hülyeségeket beszélek, de nem hazudozok.” XiaoYao széttárta a kezét, “Szeretek beszélni, mert félek a magánytól. Ha tele lennék hazugsággal, minél többet beszélnék, annál magányosabbnak érezném magam.” 

XiangLiu körmei, amelyek kissé kihegyeződtek, nesztelenül visszatértek eredeti formájukba. XiaoYaonak fogalma sem volt arról, hogy egy pillanattal korábban, a halál valóban elsuhant a válla fölött. 

XiangLiu a koromsötét ürességbe meredt némán. Maga sem tudta, mire gondol. Egész teste olyan volt, mint egy markolat nélküli kard. Olyan éles és elszigetelt, hogy a világon senki sem volt képes a közelébe férkőzni. 

XiaoYao sem tudta miért, hiába volt egyértelműen a felszínen, úgy érezte, mintha ismét a víz alá süllyedt volna, amitől a mellkasa ismét nagyon elszorult. Hirtelen eszébe jutott valami, és egy erszényt húzott elő. Kivett belőle egy jáde üvegcsét, amiből egy maréknyi színes pirulát öntött ki. Szétterítette a tenyerében, és megmutatta XiangLiunak, “Ki akarod próbálni?” 

XiangLiu, mintha zselés cukorkát evett volna, lassan, mindegyiket a szájába vette. 

“Milyennek találod? Ezeket kifejezetten neked készítettem. Nagyon sok forrást átnéztem, és rengeteg ritka orvosi alapanyagot találtam.” 

A hidegség XiangLiu testében hirtelen elhalványult, “Megteszi.” 

“Még mindig megteszi?” XiaoYao már-már sírva fakadt, “Sokféle gyógynövényt termesztenek a Penglai-szigeten, amelyeket a Guixu forrás-szem vízével öntöznek, és legalább ezer vagy nyolcszáz éve nőnek.” 

XiangLiu sekélyesen megkérdezte, “Még mindig meg akarsz mérgezni?” 

XiaoYao megrázta a fejét, “Én, mint a generációm Méregkeverő istene, ha meg tudtam mérgezni még egy kilencfarkú rókadémont is, akkor miért ne tudnálak megmérgezni téged, egy kilencfejű démont!” 

XiangLiu megvetően elvigyorodott, “Azt megvárom.” 

XiaoYao érezte, hogy a kettejük közti légkör már nem annyira feszült, ezért óvatosan megkérdezte, “Hogyan kerültél kapcsolatba Ah-Niannal?” 

“Nem tehetem meg?” 

XiaoYao megragadta XiangLiu hajtókáját, és komoly hangon azt mondta, “Nem! Ne játszadozz vele többé. Az apám túlságosan is jól védi ahhoz, hogy ellen tudjon állni egy magadfajta ember ugratásainak.” 

XiangLiu előrehajolt, és vigyorogva megkérdezte, “Magamfajta ember? Miért, milyen ember vagyok én?” 

XiaoYao megforgatta rajta a szemét, “A szíved mélyén azt nagyon is jól tudod.” 

XiangLiu nemtörődöm módon azt mondta, “Még csak a nővérének sem tekint téged, de te annyira sietsz elsőként a jó nővérnek lenni.” 

“Az embere közötti kapcsolatokban az egyik félnek mindig meg kell tennie az első lépést. Ez a férfiak és nők közötti, és magától értetődően a szülők és gyerekeik közötti kapcsolatokra is vonatkozik. A szülőknek már akkor el kellene kezdeniük adni, amikor a gyerekek még tudatlanok és tapasztalatlanok. Én mindig is önző voltam, és soha nem voltam hajlandó megtenni az első lépést. De Ah-Nian és köztem, úgy döntöttem, én teszem meg először az első lépést. Na nem azért, mert annyira jó, vagy mert megérdemli, hanem az apám és ZhuanXu miatt. Hajlandó vagyok előbb adni Ah-Niannak az apám és ZhuanXu kedvéért.” 

“Azért, mert adsz, az nem azt jelenti, hogy viszonzást is kapsz érte. Ha nekem képes volt kiadni téged, akkor bárki másnak is képes lesz téged kiadni. Ha ezúttal le tudott lökni téged a szikláról, legközelebb talán tőrt fog szúrni a szívedbe.” 

“Tisztában vagyok vele. Éppen ezért csak egyszer vagyok hajlandó ilyesmire.” 

“Megígérem, hogy többé nem fogom ugratni a húgodat, de egy dolgot neked is meg kell ígérned nekem.” – mondta XiangLiu. 

“Mondhatok nemet?” 

“Nyilvánvalóan nem.” 

XiaoYao pislogtatva nézett XiangLiura, és úgy tett, mintha csupa fül lenne. 

XiangLiu így szólt, “Továbbra is készíts nekem mérgeket.” 

Ez nagyon egyszerű volt, így XiaoYao készségesen beleegyezett, “Készíteni tudok, de… hogyan fogom tudni átadni neked? Most már nem Qingshui városban élek, te pedig nem jöhetsz fel a hegyre, hogy megkeress engem.” 

XiangLiu elvigyorodott, és azt mondta, “Ez minden, amit neked figyelembe kell venned. Mindenesetre, ha túl sokáig nem kapom meg a gyógyszereidet, akkor megyek és felkeresem a húgodat.” 

“Tudtam, hogy nem fogsz olyan könnyen megkegyelmezni nekem.” – motyogta XiaoYao. 

“Már megkegyelmeztem neked.” – mondta XiangLiu. 

XiaoYao duzzogva összehúzta a száját. 

XiangLiu hidegen felhorkant, és hirtelen megkérdezte, “Miért?” 

XiaoYao megértette, hogy XiangLiu valójában azt kérdezi, miért akart inkább meghalni, semhogy megcsókolja őt, de szándékosan zavartnak tette magát, “Mit miért?” 

XiangLiu megfogta a karját, és merülni kezdett. XiaoYao sietve felkiáltott, “Ó, most már emlékszem, most már emlékszem.” 

XiangLiu rámeredt, XiaoYao pedig azt mondta, “Mert féltem.” 

“Miért, ijesztőbb ez, mint a halál?” 

XiaoYao egy darabig elgondolkodott, majd lassan azt mondta, “A bátyám, ZhuanXu, egyik este, amikor beszélgettünk, kinevetett, hogy még mindig egy álmodozó lány vagyok. Habár ez csak, csak… de attól tartok, ha nem vigyázok, belépsz az álmomba, és te…” – XiaoYao a fejét csóválta. “egyáltalán nem vagy alkalmas arra, hogy egy lány álmaiban megjelenj, és attól tartok, ez tényleg ijesztőbb a halálnál.” 

XiangLiu halkan felnevetett, és nevetése egyre hangosabb lett. Majd elengedte XiaoYaot, és elúszott tőle, egyre távolabb. 

XiaoYao felkiáltott, “Hé, hé… ne hagyj itt. Ha itt hagysz, hogyan jutok vissza?” 

“Ússz vissza!” – mondta vigyorogva XiangLiu. 

XiaoYao arckifejezése megváltozott, “Azt akarod, hogy innen ússzak vissza? Ez itt a mélytenger. Tengeri állatok és tengeri szörnyek vesznek körül mindenhol. A szellemi erőm alacsony, és bármelyik tengeri szörny megehet!” 

XiangLiu hízelgő mosollyal az arcán azt mondta, “Ezt a saját érdekedben teszem. Mi van, ha túl gyengéd és figyelmes vagyok veled, és véletlenül belépek az álmaidba, ami még a halálnál is rosszabbá teszi az életedet. Hát nem lenne igazi bűn?” Miután XiangLiu befejezte a mondandóját, lassan a víz alá merült és eltűnt. 

XiaoYao még mindig nem tudta elhinni, ezért kiabálni kezdett, “XiangLiu, XiangLiu, te kilenc életű! Kilencfejű szörnyeteg! Dögölj meg te ördög! Dögölj meg te átkozott kilencfejű ördög…” 

A tenger fel-le himbálózott, a világ elhagyatottá és csendessé vált. 

XiaoYao úgy érezte, hogy a tenger színe még sötétebbé vált, amitől megborzongott. Miután meghatározta az irányt, XiangLiu átkozása közepette, elkezdett úszni az Öt Istenség hegye felé. 

Eleinte attól tartott, hogy hirtelen megjelenik valami tengeri szörnyeteg, és leharapja a lábait. De hogy telt az idő, és szárazföldnek még nyoma sem látszott, nem amiatt aggódott, hogy halálra harapják, hanem amiatt, hogy belefullad a vízbe. 

Hogy minden energiáját megspórolja, nem merte hagyni, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Az elméjét üresen tartotta, és semmire sem gondolt, mintha a kultiváció során meditációs állapotba került volna, miközben teste a víz sodrásának ritmusában folyamatosan evezett. 

Az elején még érezte, hogy teste sajog a kimerültségtől, de fokozatosan minden eltűnt. Az ég nem volt többé ég, és a tenger sem volt többé tenger, még csak a saját létezését sem érezte. Minden a túlélés ösztönévé vált, és csak haladt előre a ragacsos és sűrű iszaptömegben, mindig csak előre, előre és meg sem állva. 

---