(PORSCHE) 

Csatt! Csatt! 

Az ütések hangja felkeltette a figyelmemet, miközben a bár mögötti sikátorban cigarettáztam. Ahogy bedobtam a nagy szemeteszsákot a kukába, megpillantottam négy-öt alakot, amint rárontanak valakire, aki tehetetlenül fekszik a földön. Könyörtelenül ütötték és rúgták. Megigazítottam a hátizsákomat, szívtam egyet a cigarettából, kifújtam a füstöt, majd elfordultam, mintha nem látnék semmit. Már megszoktam ezt a jelenetet ebben a sötét átjáróban, ahol csak az alkalmazottak és a szállítók közlekedtek.

– Te egy darab szar vagy!

A hang az egyik támadó felől jött. Továbbra sem foglalkoztam vele, csak meggyőződtem róla, hogy biztosan bezártam a bár hátsó ajtaját, ahol dolgoztam. Épp lejárt a műszakom a részmunkaidős pincér állásomban, és azt terveztem, hogy egyenesen haza megyek. Ebben az időpontban a vendégek és a bámészkodók már kezdtek szétszéledni. Néhányan taxira vártak, mások felszedtek egy lányt, hogy hazavigyék… Páran pedig verekedtek, mint ahogy ezek is mögöttem.

Nem vagyok rossz ember, de senki ügyébe sem akarok beavatkozni és azt sem akarom, hogy valaki belerángasson valami szarba.

– Hagyjatok!

A szegény srácra néztem, aki épp felkászálódott a porból és megpróbált harcolni. Eldobtam a cigim, eltapostam, majd lustán nyújtózkodtam, arra készülve, hogy csendben lelépek és elindulok haza. Megtántorodtam, mikor valaki belekapaszkodott az ingembe.

– Segíts… – jött egy rekedt hang. Felfigyeltem az egyetemi jelvényre az egyenruhája hátulján. Mikor rápillantottam a fiú arcára, láttam, hogy az orra és a szája is vérzik. Megdöbbentem, ahogy jobban szemügyre vettem a sérült ábrázatát. Még így, hogy kosz és vér borította is, hihetetlenül gyönyörű volt. A bőre finom és sima. A sikátor halvány fényében sokkal fiatalabbnak tűnt, mint gondoltam.

– Hé! Gyere ide!

Az egyik gazember megindult felénk. Mikor odaért, durván elkapta a srác gallérját. Néztem a fiút, aki a segítségemet kérte és láttam a kétségbeesését.

– Lazíts tesó. – mondtam nyugodt hangon. Ránéztem a bandita bajusszal keretezett arcára és feltűnt, hogy sokkal idősebb nálam. Miért zaklatnak egy gyereket? A fiú kinézetéből ítélve –akit épp a karjánál fogva tartottam – körülbelül egy idősek voltunk, de a márkás ruháiból arra következtettem, hogy Ő amolyan gazdag kölyök. Hirtelen briliáns ötletem támadt. Megragadtam, elhúztam a férfitól és magam mögé rejtettem. A gazemberek mind fenyegetően meredtek rám.

– Ha nem akarsz megsérülni, ne avatkozz bele és add vissza a fiút!

Tétováztam mielőtt válaszoltam.

– Mi van, ha nem teszem?

– Azt mondtam, ereszd el! – üvöltötte.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy ez tényleg nem az én dolgom, és hogy az öcsém otthon vár rám. Tudat alatt viszont haboztam, mikor felvillant előttem a mögöttem bujkáló srác összetört arca. Nem szoktam bajbajutott lányok segítségére sietni, inkább igyekeztem kerülni a konfrontációt. Soha nem nyertem még semmit azon, ha segítettem.

– Ha segítesz nekem… nagyon sokat fizetek. – súgta a fiú a fülembe.

Tényleg azt hiszi meg tudja oldani ezt a helyzetet pénzzel? Hogy lehet ilyen arcátlan, hogy pénzzel akar elcsábítani?

– Mennyit? – kérdeztem.

Igen. Igazatok van. De engem meg lehet venni a pénzzel, különösen most, mikor a legnagyobb szükségem van rá.

– Ötvenezer elég?

Ezzel ledobtam a táskám, megropogtattam a csuklóm, megmozgattam a feszült nyakam és a hátizmaim. Ez elég lenne az öcsém tandíjára, szóval természetesen segítek.

– Rendben. De ha nem tartod be a szavadat, kinyírlak. – mondtam mielőtt a férfiak felé fordultam, akik közül az egyik egy földről felvett bottal próbált meg fejbe verni. Szerencsére a reflexeim jobbak, mind ezeké együtt véve. Megütöttem az állán, hogy eltakarítsam az útból. Egy kész.

Egy másik tört előre, de gyorsan hasba rúgtam. A többiek is követték a példáját, de egyikük sem járt sikerrel, hozzá sem tudtak érni a sráchoz. Harcművészeti bajnokként sok embert kiütöttem már. És most az összes tudásomat és képességemet arra használtam, hogy megvédjem ezt az embert mögöttem. Viszont így én lettem az ütések célpontja. Néhány eltalálta az államat és én mosolyogtam, mikor megéreztem a vér sós ízét az ajkamon. Ez nem lesz elég, hogy lenyomjatok, seggfejek!

Visszatámadtam, ütések és rúgások záporoztak. Mikor már az összes gengszter a földön volt, felkaptam a hátizsákom és megragadtam a véres fiút, aki most a kuka mellett ült a gyomrát szorongatva. A karjánál fogva vonszoltam a motorom felé. Hátra néztem és láttam, hogy a gengszterek üldöznek minket.

– Hová megyünk? – kérdezte a srác még mindig a hasát markolva.

– Nem tudom. – válaszoltam kezét a csípőmre csúsztatva, miközben Ő vonakodva a mögöttünk egyre közeledő alakok felé nézett. Mielőtt elindultam, megbizonyosodtam róla, hogy elég szorosan fog. Nem kockáztathattam, hogy lezuhanjon a motorról, mielőtt fizetne a szolgálatomért. Beindítottam a motort és teljes gázzal elhajtottam. Ahogy hátra néztem, láttam, hogy néhányan még üldöznek, de ők is lemaradtak, amint kifordultam a főútra. Gyorsítottam. Előfordulhat, hogy van autójuk és utánunk jönnek.

– Köszönöm. – szólalt meg a rekedtes hang a fülem mellett, amitől borzongás futott végig a gerincemen. Éreztem a fejét a vállamon. Biztosan súlyosan megsérült.

– Még ne köszönd. – belenéztem a visszapillantó tükörbe. Mikor meggyőződtem róla, hogy elég messze vagyunk és senki nem követ minket, végre kifújtam az eddig benntartott levegőt.

– Nem fognak minket követni. Még egyszer köszönöm. – mondta a magas alak mögöttem. A fejével és az egész testével rám támaszkodott. Féltem, hogy elájul, ezért megfogtam a kezeit, hogy ellenőrizzem, elég erős-e a szorítása, attól tartva, hogy leesik.

– Tarts erősen, különben meghalok. – a hangja hirtelen lágy és mély lett. A rekedtség eltűnt. Éreztem, hogy a szorítása erősödik az ingem szegélyén.

– Köszönöm. – mondta újra.

– Ötvenezer. – válaszoltam, az arcát nézve a visszapillantó tükörben. Fájdalmasan bólintott és mocorgott az ülésen.

– Vigyél haza és megkapod a pénzt.

Elgondolkodtam. Mi van, ha ez a srác drogdíler? Vagy maffiatag? Meghalok, mielőtt megkaphatnám a pénzt.

– Nem kell így nézned, nem verlek át, hogy megöljelek. – a saját gondolataimat hallottam tőle vissza, miközben a tükrön keresztül egyenesen rám nézett és mosolygott.

– Ki tudja?

– Úgy nézek ki, mint egy bűnöző?

– Nos… Mi van, ha kapcsolatban állsz azokkal az idiótákkal?

– Haha. – nevetett fájdalmas grimasszal az arcán.

Közöltem vele, hogy kiteszem a legközelebbi benzinkúton, hogy tudjon magának taxit fogni. Arról azért gondoskodtam, hogy legyen ATM a kúton, ahol megállunk. Szóval vehet le pénzt és kifizethet engem.

– A telefonom elveszett a pénztárcámmal együtt.

– Hé! Te hazug, hogy mersz átverni? Most rögtön agyon kéne, hogy verjelek. – fordultam dühösen felé. Még mindig ott ült az ülésemen.

– Oh… fogd ezt. Többet ér, mint ötvenezer. – mondta, miközben lecsatolta az óráját.

– Honnan kéne tudnom, hogy nem hamis?

– Akkor add vissza.

Szemügyre vettem az órát és bár koszos volt, látszott, hogy gyönyörűen megmunkált darab, eladhatom akár százezerért is.

– Rendben, most az egyszer, de ha átversz, megkereslek és péppé verlek.

– Várj egy percet. Kölcsönkérhetem a telefonod? Hadd hívjam fel az apámat.

Oké, hívhattok totál paranoiásnak, de mi van, ha elrohan a telefonommal? Bár a görnyedt alakját és szaggatott légzését elnézve csodálkoznék, ha messzire jutna.

– Ezt a koloncot. – dünnyögtem, mielőtt átadtam neki a telefonom.

Megnyomott néhány számot és hamarosan valaki jelentkezett a vonal másik felén. Tényleg az apját hívta. Hallottam, hogy megkéri, valaki menjen érte.

Figyeltem, miközben telefonált és belül erős késztetést éreztem, hogy elvigyem a legközelebbi kórházba. Nem hagyhatom csak így itt, miközben úgy veszi a levegőt, mint egy haldokló tehén. Úgy tűnt, a fejéből szüntelenül csordogál a vér.

Mi van, ha azt mondom neki, el tudnám vinni a kórházba, de tegyen még hozzá harmincezret, vajon belemenne?

– Még egyszer köszönöm. Akkor is, ha pénzsóvár vagy.

Úgy tettem, mintha nem érdekelne, mit mond. Az embernek meg kell tennie mindent, hogy túléljen.

– Ugyanarra az egyetemre járunk. Hogy hívnak?

– Honnan tudod?

­– Az inged. – akkor jöttem rá, hogy az egyetemi ingemet vettem fel a munkaruhámra, ami mostanra vérvörös lett.

– Mi a neved? – Olyan szaggatottan lélegzett, hogy nehezére esett beszélni is. Meg akartam kérni, hogy hagyja abba a beszédet, tartalékolja az erejét, míg megjön a fuvarja.

– Miért? Meg akarsz veretni? – húztam fel a szemöldököm.

– Nem. Megmondanád végre a neved? – kérte továbbra is.

– Fel fogod írni a falra, hogy dicsőíts engem?

– Ha nem akarod elmondani, visszaveszem az órám és eljöhetsz velem a házamba, hogy kifizesselek.

– Jom. A nevem Jom.

Sokáig nézett rám, mielőtt megfordult és kissé ingatagon eltávolodott tőlem. Kíváncsi voltam, ki lehet, és mi dolga volt azokkal az alakokkal, de csak megrántottam a vállam. Most már nem az én dolgom. Felvettem a sisakom és elindultam hazafelé.

(Visited 244 times, 1 visits today)

1 Comment

  1. Pingback:Daemi: KinnPorsche és amit a könyvről tudni érdemes – Lengyel Kati

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük