Úgy néz ki, hogy augusztusban nem fogok tudni újabb fejezettel jelentkezni, ezért arra gondoltam, hogy megosztom veletek a Little Mushroom első fejezetét az én fordításomban. Július utolsó hetében ezzel a szöveggel „kapcsolódtam ki”. 🙂 De akkor még nem tudtam, hogy a Little Mushroomnak van egy másik fordítója is Yuri személyében.

Mivel támogatni szeretném más rajongói fordítók munkáját, úgy döntöttem, hogy nem fordítom tovább Yishisi Zhou regényét, noha a szívem hasad meg érte, de legalább egy kis ízelítőt adok nektek belőle bízva abban, hogy kedvet kaptok hozzá és felkeresitek Yuri oldalát is a folytatáshoz.

A szerzőről:

Yishisi Zhou, röviden Shisi álnéven író szerző 2019 októberében kezdte el sorozatban megjelentetni a Little Mushroom fejezeteit a Jinjiang Irodalmi Város weboldalán. Mindössze 4 hónappal később, már a teljes, 84 fejezetből álló regénynek örvendezhetett a kínai közönség. Ezt követően Shisi még 5 extrát írt a regényhez.

A történetről:

2030-ban, amikor a geomágneses mező megszűnik, és világméretű mutáció megy végbe a Földön, az emberiség a túlélésért küzdve bázist hoz létre az apokaliptikus pusztaságban. AnZhe, egy tudattal rendelkező gomba, annak érdekében, hogy megtalálja elvesztett spóráját, besurran az emberek bázisára, ahol találkozik LuFeng „inkvizítorral”. Ahogy a kettejük között levő megértés egyre elmélyül, AnZhe szeme előtt lassan kibontakoznak azok a válságok és konfliktusok, ill. hiedelmek és titkok, amelyekkel az emberi bázis szembesül. A lakókörnyezet és a társadalmi struktúra teljes összeomlásának közepette, az emberiség hogyan találhat reményt a folytatásra? 

Ez a regény egy nem emberi perspektívát használ az emberi életmód megfigyelésére és annak leírására. Erős apokaliptikus hangulata, feszültséggel teli cselekménye és egyedülálló világszerkezete miatt, ez egy olyan remekmű, amelyet érdemes elolvasni. 2021 októberében a Little Mushroom második helyezést ért el a 12. Globális Kínai Scifi Irodalom díjátadó ünnepségén.

I. Kötet: Ítéletnap 

1. Fejezet:

A barlang sötét és nyirkos volt, melyet a növények halványan fluoreszkáló fénye világított meg. 

A sziklafalat sötétzöld, mélylila és kökény színű szőlőtőkék sűrű indázata borította, mint valami hatalmas góc egymásba tekeredő kígyókkal. 

Egy fekete repülő rovar repült be a barlangba, ide-oda imbolyogva, melynek hat kemény szárnya és három szájszerve volt. 

A következő pillanatban, egy hatalmas, sötétlila dudor jelent meg az összegabalyodott szőlők között. Hirtelen kinyílt, mint egy száj, és azonnal össze is csukódott, bekebelezve a repülő rovart. 

A szőlőtőkék enyhén megrándultak, a kidudorodó rész pedig fokozatosan visszahúzódott és visszaállt eredeti állapotába. 

Szárnycsapkodásszerű hang visszhangzott a barlangban, majd egy csepp nyálka hullt le a barlang mennyezetéről átlátszó szálakban, és egy nagyot csobbanva a földön lévő ragacsos mohába zuhant. A moha enyhén mocorogni kezdett és a fényesen csillogó nyálka pillanatok alatt felszívódott, nyomtalanul eltűnve a föld felszínéről. 

A sarok. – Egy zöld gomba által kibocsátott fluoreszkáló fény világította be a barlang sarkát. A sziklák és talaj közötti repedésekből valami fehér tört ki, mely dagályszerűen özönlött szét a földön, egy nagy területet beborítva. Hófehér micélium volt az.¹ Egyre csak növekedett és terjedt, miközben csápok milliárdjai terültek szét a földön. Végül, a középpont fele kezdtek özönleni, egy részük összezárult és tömörült, más részük pedig megnyúlt, és egy alak kezdett formát önteni. Lábfejével a vastag és puha mohára lépett, aminek következtében a moha besüllyedt, mintha elnyelte volna, és csak a hófehér bokája maradt szabadon. 

AnZhe a bokájára nézet. – Emberi lényekhez tartozó végtagokat látott. Végtagokat, melyek csontvázból, izomzatból és erek hálózatából épültek fel.  Az ízületek mozgathatóak voltak, de a csontváz korlátai miatt nem voltak annyira hajlékonyak. A körmök szarurétegből épültek fel, melyek alakja kerekded, a színük pedig átlátszó volt, ami valójában elfajzás eredménye, mivel az állatok éles karmaira eredeztethetőek vissza. 

AnZhe felemelte a lábát és tett egy lépést előre. A moha, amely az imént besüllyedt, nyirkos és rugalmas volt, és amint ellépett onnan, újra kiegyenesedett, akár a földigiliszta. 

Ezúttal valami másra lépett, egy emberi csontváz karjára. 

A sötétben, AnZhe a csontvázra nézett. 

A gomba és szőlőtövek már mélyen gyökeret vertek a csontjaiban. Sötétzöld szőlőindák fonódtak körbe a csípő- és a lábcsontjain, a bordáin pedig apró, élénk színű gombák nőttek, mint a bimbózó virágok. 

Üres szemüregéből és ritka fogazatából fluoreszkáló gombák sarjadtak ki, melyek zöld fénye olyan volt, mint a finom futóhomok – a barlang párás levegőjében – meglehetősen elmosódott. 

AnZhe csak nézte és nézte őt. Hosszas nézelődés után, végül lehajolt és felvett egy állatbőrből készült hátizsákot a csontváz mellől. A hátizsák belsejében tartott tárgyak nem szennyeződtek be a nedvességtől. Néhány ruhadarab, emberi élelem és víz, valamint egy féltenyérnyi kék csip volt benne, amelybe a következő szám volt bevésve: 3261170514. 

Három nappal ezelőtt, ez a csontváz még élő emberi lény volt. 

“3261170514.” A fiatal emberi hang rekedt és szaggatott volt, és a barlangban lévő zöld fluoreszcencia megvilágította az arcát. “Az ID-m. Ez pedig az én személyi kártyám. Csak ezzel tudok visszatérni az emberi bázisra.” 

AnZhe megkérdezte, “Tudok segíteni, hogy visszamenj?” 

Az emberi lény elmosolyodott, majd jobb kezének ujjai ernyedten maga mellé hulltak. A csip kigurult a kezéből és eltűnt a kusza mohában. A sziklafalnak támaszkodott, a magasba emelte a fejét és a mellkasára nyomta a bal kezét – egy hatalmas sérülés volt ott. Szürkésfehér csonttüske ütötte át a mellkasát egészen a hátáig, és a környező bőrterület teljesen elgennyesedett. Egyik oldalon szürkésfehér volt, vér és bolyhos húscafatok borították a csonttüske felületét, míg a másik oldalon sötétzöld színű árnyalatot mutatott, ahonnan zavaros fekete folyadék csöpögött a légzésével azonos ritmusban. 

Néhány lélegzetvétel után, halkan így szólt, “Nem tudok visszamenni, kisgomba.” 

Az inge foltos volt, a bőre sápadt, az ajka száraz és repedezett, a teste pedig szabálytalanul remegett. 

AnZhe ránézett, de nem tudta, mit mondhatna. Végül csak a fiatal emberi lény nevét mormolta, “AnZe?” 

“Már majdnem megtanultál emberi nyelven beszélni.” – mondta, és lenézett a testére. 

A testet borító gennyen és véren kívül, hófehér micéliumok is voltak rajta, amelyek AnZhe részét képezték. A micélium ide-oda kanyarogva növekedett, szorosan tapadva az AnZe végtagjain és törzsén lévő sebekhez. A gomba eredeti célja az volt, hogy elállítsa ennek a haldokló emberi lénynek a vérzését, de a micélium – ösztönösen ugyan – de felszívta és megemésztette a sebekből kifolyó friss vért. 

“Ennyi mindent meg tudsz tanulni a génjeim elfogyasztásával? A szennyezettségi index ezen a helyen valóban nagyon magas.” – mondta az emberi lény. 

Töredezett ismeretdarabok kezdtek kibontakozni AnZhe elméjében, és öt másodperces áramlás után, tudta, hogy a szennyezettségi index a genetikai átalakulás sebességét jelenti. Az AnZe vérében levő emberi gének, most éppen az ő testébe áramolnak át. 

“Talán… halálom után, ha megeszed az egész testemet… lehet, hogy még ennél is többet nyersz.” AnZe a barlang mennyezetére nézett és ajkának sarka megrándult, “Akkor úgy fog tűnni, hogy én is tettem valami hasznos dolgot, habár nem tudom, hogy ez neked jót vagy rosszat jelent.” 

AnZhe nem szólt semmit, hanem egész testével Anze felé dőlt és frissen kifejlett emberi karjaival átölelte AnZe vállait. Nagy mennyiségű micélium özönlött szét, ami AnZe mellett halmozódott fel, hogy megtámassza remegő testét. 

A barlang csendjében, csak a haldokló emberi lény ziháló hangja hallatszott. 

Hosszú idő után, AnZe végre ismét megszólalt, “Olyan ember vagyok, akinek az élete értelmetlen.” 

“…nincs benne semmi említésre méltó, ezért normális, hogy hátrahagytak engem. Valójában, örülök, hogy nem térek vissza az emberi bázisra. Az is egy olyan hely,… azon a helyen csak az értékes emberek maradhatnak életben, akár a vadonban. Már régóta meg akartam halni, de soha nem gondoltam volna, hogy a halálom előtt egy olyan szelíd lénnyel fogok találkozni, mint te, kisgomba.” 

AnZhe nem igazán ismerte az olyan fogalmak jelentését, mint az érték, vagy mint a halál, viszont ismét megragadta a figyelmét az a fogalom, hogy emberi bázis. 

AnZe vállának dőlt és azt mondta, “Az emberi bázisra akarok menni.” 

AnZe: “Miért?” 

AnZhe enyhén felemelte a bal karját és ujjait egy pillanatra meglengette a levegőben, mintha valamit meg akart volna ragadni az üres levegőben, de semmi nem maradt a kezében. 

Akárcsak a teste. 

A teste üres volt. 

A testének legmélyebb részéből egy hatalmas lyuk bukkant elő, amit sem kitölteni sem begyógyítani nem állt módjában. Ezt követően határtalan üresség és pánik tört rá, ami nap nap után kísértette őt. 

Az emberi nyelv szavait összerendezve lassan azt mondta, “Elvesztettem… a spórámat.” 

“A spórát?” 

“A… magvamat.” Nem tudta, hogyan magyarázza el. 

Minden gombának lesznek spórái az élete során. Van, amelyiknek számtalan spórája van, míg van olyan is, amelyiknek csak egy van. A spórák a gombák magvai. A spóratermő lemezek között jönnek a világra, a széllel pedig a dzsungel bármely pontjára szétszóródhatnak. Ott gyökeret eresztenek és új gombává alakulnak. Ezután, a gomba fokozatosan növekedni fog és saját spórái lesznek. A spórák éretté nevelése a gombák egyetlen küldetése az életben, de ő akkor vesztette el egyetlen spóráját, amikor az még korántsem volt érett. 

AnZe lassan elfordította a fejét, miközben AnZhe a csontjai kattogását hallgatta, mintha egy öreg emberi gépezet lett volna. 

“Ne menj oda.” – az emberi hang rekedtes volt és beszéde felgyorsult, “Meg fogsz halni.” 

“Meghalni?” – ismételte meg a szót AnZhe. 

“Csak emberek léphetnek be az emberi bázisra, és nem menekülhetsz az inkvizítor szemei elől.” AnZe köhögött néhányszor, majd nagy levegőt vett, “Ne menj… kisgomba.” 

“Én…” – mondta AnZhe üres tekintettel. 

Az emberi kéz hirtelen megragadta AnZhe micéliumát, ami sok erőfeszítésébe került és a légzése is egyre hevesebb lett. 

„Fogadj szót.” Az erőszakos remegés és zihálás után, AnZe lassan lehunyta a szemét, hangja pedig nagyon elhalkult, “Nincs támadóerőd sem védekezési módod. Te csak… egy parányi gomba vagy.” 

Időnként, AnZhe megbánta, hogy elmondta AnZének, hogy az emberi bázisra akar menni. 

Ha nem mondta volna el neki, akkor AnZe nem azzal töltötte volna az utolsó pillanatait, hogy megpróbálja őt megállítani. Akkor talán meghallgathatott volna egyet az AnZe történeteiből, vagy talán kivihette volna őt ebből a félhomályos barlangból, hogy utolsó alkalommal megnézhesse a váltakozó sarki fényt az égen. De AnZe szemei soha többé nem fognak kinyílik. 

A rövid visszaemlékezés úgy foszlott szét a levegőben, mint amilyen hirtelen AnZe élete is eltűnt ebből a világból, és AnZhe előtt még mindig csak egy hófehér csontváz volt. 

Azonban, még mindig szembe kellett mennie Anze akaratával. 

Lassan széttárta az ujjait. 

Tenyerének finom bőrén és világos vonalain egy sárgaréz színű, fémes, cső alakú lövedékhüvely hevert csendben. Nagyon nehéz volt, és néhány érthetetlen, de kevésbé sem szokatlan vonal volt rajta. – Ezt azon a helyen találta, ahol elvesztette a spóráját, és azóta is magánál tartja. 

Ha egy a tízezerhez esélye is van annak, hogy megtalálhatja a spóráját, akkor ez az egy esély is ebben a töltényhüvelyben rejlik, és ez a töltényhüvely emberek által lett megalkotva. 

Egy enyhe sóhajtással beletette a töltényhüvelyt az AnZe által hátrahagyott állatbőr hátizsákba, majd lehajolt, és felvette azokat a ruhákat, melyeket AnZe egykor viselt. Vérfoltos, szürkésfehér színű hosszú ujjú ing, fekete, keményszövésű pántos nadrág és fekete bőrcsizma. 

Miután mindezt megtette, kisétált a barlangból. Mozgás közben, az enyhén bő ruhák a bőrét dörzsölték, és a bőrében rejlő idegvégződések apró elektromos kisüléseket továbbítottak a központjába. AnZhe, aki most először öltött emberi alakot, nem volt ehhez hozzászokva. Összeráncolta a homlokát és felgyűrte bő ingének ujját. 

A barlang hosszú és kanyargós volt, a barlang falain vastagon kígyózó szőlőtőkék pedig egymást lökdösték. Amikor AnZhe elhaladt mellettük, a dagadó hullámzás alábbhagyott és a barlang tetejére húzódott. 

Három kanyar után, szél fújt be a barlangba és a levegő nagyon párás volt. A gomba félrelökte a barlang bejáratánál lelógó elhalt szőlőt, és a táj, közelről egészen messze, ameddig a szem ellátott, gombákkal, az ő fajtájával, volt tele. Olyan magasnak tűntek, mint az ég, és minden mozdulatlan és néma volt. A gombakalapok takarása között homályos fény szűrődött be. Az ég szürke volt és helyenként zavaros zöld fények villogtak. AnZhe érezte az eső és köd szagát, továbbá bomló kígyótetemek és rothadó növények szagát. 

Még este volt, ezért leült a barlang bejáratához legközelebb levő szürkésfehér gomba kalapja alá és a hátizsákjából elővett egy sötétsárga térképet. A térképen különböző színárnyalatú foltok voltak feltüntetve, amelyek a különböző területek veszélyességi fokát jelezték. AnZe egyszer rámutatott a AnZheék barlangjának hozzávetőleges helyére. Ez volt a legsötétebb folt az egész térképen, ami azt jelentette, hogy úgy a veszélyességi szint, mint a szennyezettségi szint egyaránt hat csillagos ezen a területen, amit “Szakadéknak” hívnak. A térképen, az a terület, ahol a Szakadék volt található, sok furcsa szimbólummal is meg volt jelölve. AnZhe követte a térkép jobb alsó sarkában lévő indexet és egyenként ellenőrizte őket. Ezek a jelek azt mutatták, hogy a Szakadék tele van gombák, emberevő szőlők és bokrok által sűrűn benőtt helyekkel, hogy tele van fajtiszta és hibrid emlős szörnyekkel, szokványos és mérgező hüllő szörnyekkel, szárnyas és kétéltű szörnyekkel, hibrid polimorf szörnyekkel, humanoid szörnyekkel… Ugyanakkor olyan felszíni formák is megtalálhatók a Szakadékban, mint a kanyonok, dombok, hegyek, elhagyott emberi városok és útromok. 

Észak és dél vonalán haladva, AnZhe tekintete felment egészen a térkép tetejére. Ennek a foltos térképnek a jobb felső sarkában egy tiszta fehér terület volt látható, amelyet egy élénkpiros, ötágú csillaggal jelöltek. Az ötágú csillag jobb oldalán pedig ennek a területnek a neve volt odaírva: Északi Bázis. 

Az égbolt zöld fénye egyre élénkebben világított, míg a háttérszín egyre sötétebb és sötétebb lett. Éjfélkor, AnZhe alig tudta kivenni a csillagokat az égen, de tudta, hogy a legfényesebbet Sarkcsillagnak hívják, és hogy irányt mutathat neki. 

Így hát, a térkép bal felső sarkában lévő felfelé mutató nyilat a Sarkcsillag irányába fordította, és korhadt fákon, lehullott leveleken, micéliumon és talajon lépdelve lépésről lépésre elindult kifele. 

Az éjszaka nem volt teljesen sötét az égen váltakozó zöld fény miatt. – Az, amit az emberek sarki fénynek hívnak, mindent bevilágított előtte, és AnZhe látómezeje gombákkal telt meg. 

Sárga, piros és barna színű gombákat látott hatalmas kalappal. 

Kisebb gombákat, amelyek a sziklákon növekedtek sűrűn egymás mellett. 

Kerek pöfetegeket, a földön szétszóródva, amelyek érés után, a spóráikat ködfüggönyként engedik ki magukból. 

Ezek a spórák a földre hullnak, osztódni kezdenek a nedves levélhalomban, és ugyanolyan gömb alakú gombákká nőnek, mint az őket kibocsátó szülőtestük. 

Olyan gombák is vannak, melyeknek nincs kalapjuk, csak fehér vagy sárga nyúlványaik. Ezek a nyúlványok pedig egymás körül csoportosulnak vagy sugárirányban szétválnak, és hínárként lebegnek a levegőben. 

De ez nem csak a gombák, hanem a szőlők, mohák, cserjék, emberevő növények és különös alakú fák világa is, amelyek csendesen leselkednek az éjszakában. De a növények sűrűjében néhány sötét árnyék, néhány furcsa alakzat is meghúzódhat. Ezek lehetnek vadállatok vagy ember-állat keverékek árnyai is, melyek a dzsungelben futnak, üvöltenek és harcolnak. Van, hogy állatok harcolnak állatokkal, állatok a növényekkel vagy növények a növényekkel. Magas és mély üvöltések hangja ütötte meg AnZhe dobhártyáját, a környező sziklákat és talajt pedig különböző színű friss vér tarkította. Szemtanúja volt, ahogy egy fenyő meghajlítja a törzsét, és elnyel egy hosszú, fekete pikkelyes két farkú kígyót. De még látott egy varangyot is. – Egy hatalmas varangyot, amint kinyújtja hosszú, élénkpiros nyelvét, és egy repülő denevér köré tekeredik, aminek a hátán emberi karok nőttek. Öt perccel azután, hogy lenyelte a denevért, a varangy hólyagokkal és nyálkával borított gerincén egy pár fekete szárny nőt ki, végül lágyan összekunkorodtak. Ez csak egy volt a tízezredik látvány közül, amit egy gomba valaha látott, és már rég hozzászokott az ilyesmihez. 

Éppen ekkor, egy szürke vadállat lépett oda, aminek négy szeme volt, testét pedig pikkelyek, tollak és szőrme borította. A feje úgy nézett ki, mint egy krokodilé vagy egy hatalmas farkasé, és az ajkán kívül hét fog látszódott ki. Közelebb lépett AnZhéhez és vérvörös orrával megszaglászta. 

AnZhe nem mozdult, hanem csendesen egy gombának dőlt, és egyenletesen lélegzett, egészen addig, amíg az egész testét végig nem szaglászták. 

Úgy tűnt, hogy a hatalmas szörnyeteg nem talált semmit, fejét elfordítva megfordult és nehéz léptekben elment. 

AnZhe rájött, hogy semmi sem veszi észre őt, még akkor sem, ha emberi testet használ. – Talán azért, mert a gombák itt mindenhol megtalálhatóak, nem táplálóak, nem agresszívak és csak néha mérgezőek. Szóval úgy tűnt, hogy ő és a többi élőlény két különböző világ teremtményei, akik békében élhetnek egymás mellett. 

Talán úgy van, ahogy AnZe mondta, ő csak egy parányi gomba. 

---

A folytatást Yuri oldalán találhatod meg: https://littlemushroomftl.gportal.hu/gindex.php?pg=37498567

A bortókép az azonos című manhuából, azaz képregényből származik.