Amint ez elhangzott Gao Xiaolian száján, többen megdöbbentek egy pillanatra. Zhou ZiShu enyhén kihúzta magát, de nem kérdezett többet. Miközben arra várt, hogy Gao Xiaolian szabadjára engedje az érzelmeit, szemöldökei összehúzódtak, mintha elgondolkozott volna valamin. 

Wen KeXing rápillantott és a legtermészetesebb módon egy párolt gombócot tett az előtte levő tálba. Gu Xiang a szeme sarkából meglátva, gyorsan lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha semmi illetlent nem látott volna. Hosszú szünet után, titokban ismét felemelte a fejét és tekintette csak a két férfi között ugrált ide-oda. Miután végiggondolta a dolgot, kissé egyenlőtlennek találta a helyzetet, ezért ő is adott egy gombócot Cao WeiNingnek. Cao WeiNing pedig azonnal megilletődött a kitüntetett figyelem láttán. 

Egyedül Zhang ChengLing érzett együtt Gao Xiaoliannal. Úgy érezte, hogy ők ketten egy csónakban eveznek, és a szíve elszorult, amikor sírni látta őt. Ügyetlen nyelvével nem tudta, mit mondhatna neki, így nem volt más választása, mint hogy óvatos társa legyen a szomorúságban. Egy félóra elteltével, végül egy mondat csúszott ki a száján elfojtott hangon, “Gao… Gao kisasszony, ne szomorkodj, az én apám is meghalt…” 
Zhang ChengLing az ajkát harapdálta és a szíve mélyén szidni kezdte magát. Úgy érezte, hogy semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Ha a saját apja meghalt, akkor mindenki más apjának meg kellett volna halnia? Kissé zavarban érezte magát, nem tudva hova nézzen, mit tegyen. De Gao Xiaolian nem vette komolyan, mivel tudta, hogy csak jót akar, ezért mosolyt erőltetett az arcára, hogy kifejezze a háláját. 

Cao WeiNing csak azután szólalt meg oldalról, “Azt hallottam, hogy nem is olyan rég, Gao lovag személyesen kísérte vissza Shen lovag holttestét Shuzhongba. Ezután… mi történt?” 

Gao Xiaolian kinyújtotta a kezét, hogy letörölje a könnyeit, majd lesütötte a szemét és arca is lecsillapodott.  – Amikor először találkoztak ezzel a lánnyal, habár értelmes és szófogadó volt, mégis elkényeztetett kisasszonynak számított. Még akkor is, amikor kilépett a birtokról, tanítvány-bátyja védelmezte őt, és volt benne némi gyerekes naivitás, világi tapasztalatlanság. Alig néhány hónap alatt azonban, olyan sok mindenen ment keresztül, hogy hirtelen, mintha egy teljesen más emberré változott volna. Hangja még mindig remegett, de érzelmeit kordában tartotta és halkan így szólt, “Abban az időben, apa azt mondta, hogy elkíséri Shen bácsit Shuzhongba a többi lovaggal együtt. Eredetileg beleegyezett abba, hogy magával vigyen engem és Deng tanítvány-bátyámat, de az indulása előtti napon, hirtelen meggondolta magát, és otthagyott engem. Én…  Akkoriban én még visszakoztam és veszekedtem vele, de az apám keményen elhatározta, hogy nem visz magával. Sőt, azt is mondta… Sok rossz dolgot mondott. Mint például, hogy a jelenlegi helyzet mennyire feszült, hogy útközben sok veszélyes helyzet adódhat, hogy a Szellem-völgy emberei még mindig odakint kószálnak, meg hogy lelassítanám őket az úton, és így tovább…” 

Ekkor egy könnycsepp gördült végig az arcán, Zhou ZiShu pedig gyengéd hangon így szólt, “Úgy hiszem, apádnak eszébe jutott valami, amiről kellemetlen volt beszélnie, ezért az ön biztonságát tartotta szem előtt és inkább otthon hagyta önt.” 
Gao Xiaolian bólintott, “De én…” 

“Ép és egészséges vagy, és mindaddig, amíg tovább viszed ezen a világon a vérvonalát, nem okozol neki csalódást. Így legalább, az ő fáradságos erőfeszítései sem vesznek kárba.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Gao Xiaolian az ajkába harapott, majd hosszú szünet után így folytatta, “Nem tudtam belenyugodni, ezért arra gondoltam, hogy megvárom, amíg elmennek és titokban majd követem őket. De ki gondolta volna, hogy az apám… az apám valóban küldeni fog valakit, hogy engem figyeljen, aztán elindult a tanítvány-bátyámmal együtt. Több, mint fél hónapig nehezteltem rájuk. Végül a tanítvány-testvéreim elengedtek, akik azt mondták, hogy ezt is az apám intézte. El akart küldeni egy helyre, hogy találkozzak velük… Akkoriban… éreztem, hogy valami nincs rendjén.” 

Néhányan közülük többé nem tudtak az evéssel foglalkozni, hanem oldalról hallgatták a történteket. Csak Wen KeXing arckifejezése volt egészen lapos és érdektelen. Nem szakította félbe a lányt, csak lassan és ritkán látott kecses eleganciával evett, időnként pedig egy-egy falatot nyújtott Zhou ZIShunak a pálcikájával. 

Gao Xiaolian azt mondta, “Kihasználtam a figyelmetlenségüket és titokban elmenekültem, mert Shuzhongba akartam menni, hogy megkeressem az apámat. De ki tudta… ki tudta, hogy útközben összefutok Deng tanítvány-bátyámmal, aki súlyosan megsérült és a nyomában voltak valakik.” 

“Azok a Szellem-völgy…” – kérdezte Cao WeiNing. 
De Zhou ZiShu hirtelen félbeszakította és megkérdezte, “Felismerte azokat az embereket, akik őt üldözték? Nem a Dongtingi Lovagi Konferencia résztvevői közül valók voltak?” 
Cao WeiNing döbbenten meredt rá, majd néhányat nyelt és kissé idegesen így szólt, “Zhou… Zhou testvér, jobb lenne, ha nem mondanál ilyen észszerűtlen dolgokat, nem igaz?” 

Zhou ZiShu hátradőlt a székében, majd halkan így szólt, “Az alapján, amit Gao kisasszony mondott, Gao lovag a főbb klánok tagjaival együtt indult el az úton. Ha valóban a Szellem-völgy emberei lettek volna, hogyan tudtak volna Deng Kuan életére törni, amikor a másik fél túlerőben volt? Vajon kinek akartak ártani valójában?” 

Gao Xiaolian egész testében remegett, “Így van… igazad van. Az ortodox klánok tisztességes tagjai voltak azok. Azt mondták, hogy az apám gyilkolta meg Shen bácsit, hogy ő áll a Zhang család és a Tai-hegység vezetőjének a halála mögött. Azt mondták, összejátszott a gonosz démonokkal, hogy… hogy megszerezze a Márványozott Kristályt. Még azt is felhánytorgatták, hogy Rong Xuan és a többiek, mit tettek annyi évvel ezelőtt. Hogyan lopták el számos klán harcművészeti titkait tartalmazó könyvét, hogy ebben az apám is részt vett, és hogy a saját hírneve érdekében, eltitkolta múltjának ezt a részét, sőt, képes volt embereket is ölni, hogy elhallgattassa őket, hogy megkaparintsa magának a…” 

Zhang ChengLing szeme elkerekedett és hirtelen felállt, “Hogy mi? Ő…” 
Zhou ZiShu felemelte rá a tekintetét, majd hidegen csak annyit mondott, “Ördögfióka, ülj csak le.” 

Zhang ChengLing ránézet, “Shifu, azt mondta… ő azt mondta…” 
Gao Xiaolian hangja hirtelen megemelkedett és élesen megszólalt, “Ez nem igaz! Hülyeségeket beszélnek. Hamis vádakkal illették az apámat. Az én apám nem az a fajta ember!” 

“Így van.” – monda Zhou ZiShu nyugodt könnyedséggel. – “Gao lovag valóban nem az a fajta ember volt. Gao kisasszony, folytassa csak.” 

Hangja alig hallható és meglehetősen mély volt, mintha valami különleges vigasztaló erővel bírt volna. Gao Xiaolian rápillantott, és úgy érezte, hogy túlreagálta, ezért enyhén zavarba jött, kissé lesütötte a szemét, majd így szólt, “Deng bátyám azt mondta, hogy fussak… megrémültem és pánikomban csak futottam és futottam. Féltem, hogy utol fognak érni, ezért útközben elkerültem a tömeget. A tanítvány-bátyám akkoriban súlyosan megsérült, azt sem tudom, hogy ő… ő még mindig…” 

Zhou ZiShu és Wen KeXing egymásra nézett, és a szívük mélyén arra gondoltak, hogy Deng Kuant minden bizonnyal utolért a balsors. 

Ekkor Cao WeiNing szólalt meg, “Később, amikor ijedtedben menekülni kezdtél, véletlenül futottál bele Fekete Nagyanyóékba, és figyelmetlenségből fény derült a valódi kilétedre, ezért gonosz szándékból elfogtak téged, igaz?” 
“Nem véletlenül fedtem fel a kilétemet.” – tiltakozott a fejével Gao Xiaolian. “Néhányan éppen akkor értek utol engem, de Fekete Nagyanyó meg a többiek közbeléptek és magukkal vittek… Mindannyian azt hitték, hogy a Márványozott Kristály az apám kezében volt, és most, hogy meghalt, biztosak voltak abban, hogy azok az átkozott dolgok nálam vannak…” 

Egyszerűen ő sem volt más, mint egy másik Zhang ChengLing. 

“Nos, igen-igen.” – szólt közbe Gu Xiang. “Miután Dongtingben legutóbb elváltunk, Cao testvér meg én összefutottunk a Hetedik Úrékkal. A Hetedik Úr azt mondta, meg fogja találni a módját, hogy megmentse Zhou Xut, ezért egy ideig velünk tartottak, hogy megtaláljunk titeket. Csak azt sem tudtam, hogy ti ketten, milyen helyre voltatok képesek elmenni összeházasodni, ahol még a madarak se szarnak…” 
Cao WeiNIng, miután hallotta, hogy szavai egyre felháborítóbbakká válnak, egy száraz köhögéssel sietve félbeszakította. 

Wen KeXing szünetet tarott, figyelmen kívül hagyva Gu Xiang hülyeségeit, megkérdezte, “A Hetedik Úr azt mondta, van rá mód?” 

“A Nagy Varázsló azt mondta, hogy eszébe jutott valami, ezért előbb keressük meg Zhou Xut, majd pedig vegyük fel velük a kapcsolatot.” – válaszolta Gu Xiang. “Arról a feketeruhás női csoportról pedig az a szóbeszéd járja, hogy ők az egykori dél-xingjiangi fekete boszorkányok még életben maradt tagjai. A Nagy Varázsló ölte meg a legtöbbjüket még a korai években, de később, ki tudja honnan verbuváltak össze egy csapat ostoba lányt, akik mint valami hívők, úgy követték őket. Hosszú éveken át csak sínylődtek, és ezúttal csak vizet kavarni jöttek. A Nagy Varázsló azt mondta, hogy ez kiváló alaklom, hogy egyszerre elkapja mindegyiküket. Mivel nekem és Cao testvérnek nem volt jobb dolgunk, elmentük szemmel tartani őket. Az egész a jó cselekedetekről és az erény gyűjtésről szólt, de ki gondolta volna, hogy éppen Gao kisasszonyba fogunk belebotlani, és ekkora jócselekedetet fogunk tenni!” 

Wen KeXing némi meglepettséget tartalmazó arckifejezéssel nézett rá, majd enyhén összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. Ehelyett Zhou ZiShuhoz fordult és megkérdezte, “Mit gondolsz?” 

Zhou ZiShu hosszas hallgatás után felsóhajtott és így szólt, “Azok közül, akik tudták, hogy mi történt akkoriban, szinte mindegyik halott. Már csak egyetlen ember maradt. Hogy ki a győztes és ki a vesztes, most már egyértelmű. Miért kell efféle kérdéseket feltenned nekem?” 

Eközben, a Hetedik Úr és a Nagy Varázsló, akiről éppen szó volt, szintén egy fogadóban volt. A Hetedik Úr egészen jól érezte magát, miközben az evőpálcikáival játszadozott. Gyerekes módon, minden erejével azon volt, hogy az egyik pálcikát fejjel lefelé az asztalra állítsa. 
De sajnálatos módon, az evőpálcikák hegye nem lapos, hanem enyhén ívelt volt, és bármilyen keményen próbálkozott, fél nap elteltével sem sikerült a hegyére állítani a pálcikát. De ennek ellenére, még mindig hajthatatlanul babrált vele, és olyan erősen koncentrált, hogy még a mellette levő rizs sem érdekelte. 

A Nagy Varázsló hosszú ideig nézte őt, végül felsóhajtott, és mintha egy gyereket akart volna győzködni, halkan azt mondta, “BeiYuan, hagyd a játszást. Légy jó és egyél rendesen.” 

A Hetedik Úr beleegyezett, de még mindig nem vette le a szemét a pálcikáról. A Nagy Varázslónak így nem volt más választása, minthogy falatról falatra megetesse őt. Ez a dél-xingjiangi Nagy Varázsló hideg és szűkszavú ember benyomását keltette, de úgy tűnt, hogy a Hetedik Úrral szemben végtelen a türelme. 
A Hetedik Úr hozzá volt szokva ehhez, ezért sorra tátotta a száját és nyelte a falatokat. Ekkor, a Nagy Varázsló nem bírta megállni és megkérdezte, “Mit csinálsz?” 

“Fel akarom állítani ezt a pálcikát.” – válaszolta a Hetedik Úr. 
A Nagy Varázsló összeráncolta a homlokát, mivel nem értette, mit akar ezzel mondani. Aztán kihúzta a szerencsétlen pálcikát a kezéből és finoman az asztalhoz bökte. Az asztal felülete olyan volt, mintha tofuból készült volna, ezért szó szerint egy lyukat ütött belé, és az evőpálcikák szilárdan megálltak benne. 
A Hetedik Úr szúrós pillantást vetett rá, “Nyers erőt használsz, ezt nem így kell csinálni.” 

A Nagy Varázsló elnézően elmosolyodott, de nem szólt semmit. Csak nézte, ahogy némán matat, miközben megetetett vele valamit. 
“Ha az egyik nem képes megállni magában, akkor keresnem kell egy másikat.” – mondta a Hetedik Úr magában. 

Miközben erre gondolt, felkapott egy másik pálcikát. Hosszú idő elteltével pedig a két pálcika valóban az asztalon állt fejjel lefelé, egymást támogatva, kényes egyensúlyban. A Hetedik Mester óvatosan félrehúzta mind a két kezét, majd nagyon lágyan beszédre nyitotta a száját, mint aki attól félt volna, hogy leheletével lefújja az amúgy is nehezen felállított pálcikákat. 
Csak annyit lehetett hallani, amint ezt mondja, “Egyensúlyi állapot. – Ezt elérni nem könnyű.” 

A Nagy Varázsló kissé tanácstalan volt, és megkérdezte, “Mit mondtál?” 

A Hetedik Mester mosolyogva így válaszolt, “Ha egy adott játékban hosszú távú stabilitást akarsz elérni eredményként, akkor a dolgoknak egyensúlyban kell lenniük. Két dolog kombinációja egyféle egyensúlyt, míg két dolog szétválasztása másfajta egyensúlyt hoz létre, és az egyensúlyhoz vezető út…” 
A Nagy Varázsló megszorította az orrnyergét és felbeszakította, “BeiYuan, ne beszélj hülyeségeket!” 

A Hetedik Úr nem esett dühbe, mintha megszokta volna, hogy folyamatosan félbeszakítják, majd így folytatta, “Ha egyensúlyt akarsz elérni, annak sok előfeltétele van és rendkívül nehéz megvalósítani. Mindenekelőtt szükséges, hogy mindkét fél egyenlően illeszkedjen egymáshoz, egyik fél sem lehet erősebb vagy gyengébb a másiknál. Ellenkező esetben az erősebb oldal mindenképpen felemészti a gyengébbet. De ez az egyenlőség nem elegendő önmagában, mivel még az egyenlő rangúak is élet-halál harcot vívhatnak egymással a túlélésért. Kell lennie még valamilyen természetes, vagy ember alkotta leküzdhetetlen akadálynak, ami miatt mindkét fél óvatos, ami miatt mindkét félnek aggályai vannak, ezért nem lesznek hajlandóak egymás fejének esni… – Általában véve, ahhoz, hogy egy ilyen tökéletes és gyönyörű egyensúlyi állapot jöjjön létre, mindenféle véletlen egybeesésnek kell történnie, ami már felér az isteni elrendeltetéssel. Ha az ember akarná megteremteni a körülményeket, akkor lépésről lépésre haladó, alapos tervezésre lenne szükség. Egyetlen rossz számítás és az ember elveszítene mindent. Éppen ezért, nagyon könnyű megsemmisíteni ezt a játékot.” 

Miközben beszélt, kinyújtotta a kezét és elhúzta az egyik pálcikát. Erre adott válaszként pedig, a másik pálca eldőlt, és egy tálca hájas sütemény tányérjára esett, jó néhány apró repedést okozva rajta. 
A Hetedik Úr mosolyogva azt mondta, “Éppen így, csak el kell venned az egyik oldalt, az egyensúly azonnal megbomlik. Csak… miért is kellene elvenni az egyik oldalt?” 

“Mit agyaltál ki már megint?” – kérdezte csodálkozva a Nagy Varázsló. 

A Hetedik Úr felemelte a teáscsészét, fejét lehajtva kortyolt egyet. Majd megrázta a fejét és nevetve azt mondta, “Nem mondhatom el, nem mondhatom el.” 

(Visited 767 times, 1 visits today)

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük