Zhang Chengling visszament a szobájába, de hosszú hánykolódás után sem tudott elaludni. A frissen kirügyezett faágak árnyékai az ablakot ütötték, és az egyre csak erősödő szél suhogása, több volt a megszokott zajnál. Régen, mindig azt hitte, hogy ilyenkor csak “a fák árnyékai táncolnak elegánsan, a fűzfacsúcs fölött tündöklő holdfényben”, de ez az éjszaka “démonok, szörnyek, szellemek és goblinok kinyíló agyarainak és táncoló karmainak” éjszakájává vált. 
Csak ült ott kelletlenül és fejcsóválva mantrákat recitált. – Ezt a szokást ki tudja hányszor vetette meg az a két ember. Wen Senior azt mondta, ha szóról szóra be kell magold ezt a dolgot, akkor hogyan tudod a gyakorlati ismereteid közé ültetni? Az ő mestere még nála is közvetlenebb volt, de röviden szólva, csak annyit mondott, hogy az majd magától jön, amint megérti és sokat gyakorolja őket. Még azt is mondta, hogy soha életében nem látott senkit, aki még egy mantratöredéket is ilyen nagy erőfeszítések közepette tud elsajátítani, mintha a Négy Könyvet és az Öt Klasszikust kellene megtanulnia.³⁴⁵ Ebből is látható, hogy Zhang ChengLing annyira hülye, hogy hülyesége már-már kreativitásnak is felfogható. 

345 四书五经 (Sìshū wǔjīng) Négy Könnyv, Ör Klasszikus – A Song-dinasztia (960-1279) idején megkezdett és Han-dinasztia idején befejezett konfuciánus skolárisok által írt történelmi, politikai, katonai, diplomáciai, kulturális feljegyzések.

Aztán Zhang ChengLingnek hirtelen eszébe jutott, hogy a mester és Wen Senior is elhagyta a fogadót, és úgy tűnt, mintha egyedül ő maradt volna ebben a hatalmas fogadóban. Erős szorongás fogta el, és úgy érezte, hogy valami történni fog. Nyugtalanul leengedte az ágyfüggönyöket, és a feje tetejére húzta a paplant, mintha így biztonságosabb lett volna. – Ki tudja, mi járhatott a fejében. 

Feszülten várakozott és füleit hegyezve figyelte a mestere szomszédos szobájából átszűrődő neszeket. – Természetesen, teljesen figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy még ha Zhou ZiShu vissza is tért volna, még képességei ellenére sem lett volna képes meghallani azt. – Akár egy rettegő nyúl, úgy várakozott az éjszaka nagyrészében, de nem hallott semmi mozgást. Végül nem tudott ellenállni a felső és alsó szemhéja szerelmi vágyának, szemei le-lekoppantak és elaludt. 

Zhang ChengLing egészen másnap reggelig aludt, míg a fogadóban megszálló többi vendég zaja meg nem ébresztette őt. Épphogy csak felkelt, azonnal mestere szobájába szaladt, és csalódottan tapasztalta, hogy a párnák még mindig hidegek és érintetlenek voltak, és hogy ők ketten tényleg nem jöttek vissza még egész éjszaka után sem. A fogadó másodinasa feljött az emeletre, hogy köszönjön neki, így Zhang ChengLingnek nem volt mit tennie, lement, hogy egyedül reggelizzen. 
Ott lógatta az orrát és képtelen volt jobb kedvre derülni, kissé haszontalannak érezve magát. Egy 15-16 éves kölyökhöz képest, akinek nadrágja napról napra rövidebb lett, képességei azonban, még mindig csak egyhelyben stagnáltak. Li bácsi volt az, aki megmentette kicsiny életét, majd találkozott a mesterrel. Aztán a mester elvitte őt a Taihu-tóhoz, onnan követte Zhao nagybácsit Dongtingbe, ahol ismét rátalált a mesterére… 
Úgy tűnt, bármerre ment, vagy bármit is csinált, sosem volt szabad és független. Ehelyett tudatlanul követett mindenki mást. 
Zhang ChengLing, miközben öntudatlanul – gondolataiba mélyedve – rágcsálta a párolt rizsgombócot, most először gondolkozott el komolyan azon a kérdésen, “Merre tovább?” 
Éppen ebben a pillanatban, kisebb zavargás hangjára lett figyelmes a bejárat felől. Zhang ChengLing a szájába vette a gombócot, hátranézett, és a fogadó többi vendégével együtt, meredt arckifejezéssel bámult maga elé. 

Több, mint egy tucat nőt látott bejöni a fogadó ajtaján, akik egytől egyig feketébe voltak öltözve. Akár egy csapat varjú, úgy repültek be együtemben. Nem tudta megállapítani sem a korukat, sem a kinézetüket. – Mindannyian maszkot viseltek az arcukon. Azokhoz hasonló silány minőségű, mosolygós babaálarcokat, mint amilyeneket a gyerekeknek szoktak árulni fesztiválok idején az utcán. Csak hát, ezeknek a sápadt arcú babáknak a szájzugában, a mosolyon kívül, vérfoltok is voltak. A szemeik tágra nyíltak, és pont úgy néztek ki, mint a kisördögök. 

A csoport vezetője a ledöbbent másodinasra vetett egy pillantást és hidegen megparancsolta, “Fejenként, egy-egy tál sima tésztaleves lesz, és ha még egy pillantást vetsz, akkor kivájom a szemeidet!” 
A hangja érdes volt és rekedt, tele kimondhatatlan rosszindulattal, és úgy hangzott, mintha egy idősebb nő lett volna. Egyetlen pillantás, és azok, akik titokban őt nézték, azonnal lehajtották a fejüket. – Ez a csoport nő egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha jó emberek lettek volna. Hosszú ideje járthatták már jianghu vidékét, és senki sem akart bajba keveredni. 
Aztán a fekete ruhás öreg nő, aki a csoportot vezette, uralkodóan leült és egyet intve azt mondta, “Nagyon vigyázzatok arra a kis szukára. Evés után azonnal indulunk.” 

A parancsnoksága alá tartozó fekete ruhába öltözött nők nem beszéltek badarságokat, hanem fegyelmezetten leültek. Zhang ChengLing csak ekkor látta meg tisztán, hogy egy rendkívül kócos hajú és zilált ruházatú fiatal nő állt mögöttük, akit a fogságukban tartottak és ide-oda lökődtek. Csak miután alaposabban szemügyre vette, akkor döbbent rá, és azt mondta magában, “Nem ő Gao kisasszony, Gao lovag lánya? Hogyan foghatta el őt ez a feketeruhás csoport?” 

A megtépázott fiatal nő Gao Xiaolian volt, aki nem vette észre Zhang ChengLinget. Ajkának sarka el volt hasadva és az égető fájdalom miatt kissé nehezére eset még mozgatni is. Ebben a pillanatban, erős fájdalom nyilallt a derekába, és érezte, amint egész teste elzsibbad. A nő, aki a vállainál fogva szorította le őt, egy hosszú tűt húzott ki, ami éppen az ő derekát szúrta át, majd hidegen azt súgta a fülébe, “Szerinted melyik válik jobban előnyömre, ha egyetlen szúrással, olyan nyomorék emberré teszlek, aki még felállni sem tud? Vagy inkább a csupasz pofikádon kellene néhány vonalat húznom?”³⁴⁶ 
Gao Xiaolian még csak moccanni sem mert. Szemei vérmesek voltak, hol félelemmel, hol pedig dühvel voltak tele. A háta mögött álló nő rosszindulatúan a térdhajlatába rúgott, amitől majdnem arccal a földnek esett, miközben így szidta, “Akkor maradj veszteg!” 

346 高小怜 (Gāo xiǎo lián) Gao Xiaolian nevét és az arcocska 小脸 (xiǎo liǎn) kifejezést hasonlóképpen ejtik, csak a hanghordozásban van némi különbség. Gao Xiaolian keresztnevének jelentése: kicsi sajnálatra méltó. A 小 (xiǎo) karakter a magyarban leginkább kicsinyítőképzőként fordul elő.

Zhang ChengLing sietve lehajtotta a fejét, és a feketeruhás nő tekintetét kerülgetve úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Csak azután emelte fel a fejét nagy elővigyázatossággal, miután látta leülni a nőt, és Gao Xiaoliant figyelte. 
Gao Xiaolianról szerzett benyomása mindig is jó volt. Egy kedves és szép nővérnek tartotta őt, akinek szavai lágyak és gyengédek voltak. Látva, hogy még az arcán is horzsolások voltak, nyilvánvalóvá vált a számára, hogy megverték őt. Ezért a szíve mélyén arra a felismerésre jutott, hogy ez a feketeruhás nőcsoport egyáltalán nem lehetnek jó emberek. 

Aztán ismét az ajtóra nézett, és aggódva arra gondolt, “Vajon Shifuék, miért nem jöttek még vissza?” 

Ez a feketeruhás csoport szemmel láthatóan sietségben volt. Ellentétben Zhang ChengLing lassú rágcsálásával, ők csak úgy körmölve tömték a gyomraikat, majd azonnal otthagyták a pénzt az asztalon és menni készültek, de Zhou Zishunak és Wen KeXingnek esze ágában sem volt visszatérni. 

Zhang ChengLing nem tudott nyugton ülni. 
Zhang ChengLing – furcsa módon – mindaddig, amíg Zhou ZiShu a közelében volt, különösen haszontalan volt. Először is, a név, amelyen a világ egyik legtürelmetlenebb mestere nagyon is gyakran emlegette őt, az a “haszontalan” volt. Ráadásul pedig, amikor végre volt neki egy mestere, akire támaszkodhatott a bajban, gyakran anyámasszony katonaként viselkedett. Még egy triviális dolog is elég volt ahhoz, hogy “Shifu, segíts!”-et kiáltson. Így az ő mindenható mestere mindig is nagy káromkodások közepedte jött a megmentésére. 
Most, hogy Zhou ZiShu nem volt mellette, nyugodt és merész volt. Titokban odahívta a másodinast, hagyott hátra némi instrukciót, és óvatosan a csoport nyomába eredt. 

Másfelől, Zhou ZiShuék, akik egész éjszaka nem tértek vissza, megvoltak a maguk kalandjai. 
Wen KeXing, miközben az odabent recsegő ágy és a rajta hempergő emberek egyre hangosabb és gátlástalanabb hangát hallgatta, nem győzte visszafogni zavarodottságát, “Általában, a tűzijátékok földjén, az efféle jó dolgok, mindig annak a lánynak a budoárjában történnek, aki felveszi a vendéget. Ez a lány valószínűleg süket vagy vak. Vagy olyan ostoba, hogy még azt sem tudja, hogy az ágya alatt egy hatalmas skorpiófészek van?” 
Megfogta Zhou ZiShu kezét és tenyerébe ezt írta, “Kinek a szobája ez?” 
Zhou ZiShu egy kis szünetet tartott, majd azt mondta, “A Nagy Skorpióé.” 

Wen KeXing még tanácstalanabb lett és gondolatban így folytatta, “Lehetséges lenne, hogy a Mérges Skorpió vezére még azt is megengedte ennek a prostituáltnak, hogy az ő hálószobájában fogadjon vendéget?” Majd borzongva gondolt bele, “Vagy tán, annyira szegény ez a Skorpió vezér, hogy nem tudja fenntartani magát a gyilkoló-gyújtogató üzletből, éppen ezért bőr- és húsüzletet is szeretne folytatni?” 
Aztán ismét megvakarta Zhou ZiShu tenyerét, kérdezvén, “Skorpióanya?” 

Zhou ZiShu megrázta a fejét, Wen KeXing pedig még jobban összezavarodott. Így hát figyelmesen hallgatózott még egy darabig és megállapította, hogy valójában hárman voltak a szobában. Csak hát, ez a férfi és nő olyan heves csatát folytatott egymással, hogy szinte eltakarták a másik fél hangját. Habár, ennek az extra személynek a lélegzetvétele rendkívül halk és könnyed volt, időnként, még így is hallani lehetett egy enyhe zihálást. Wen KeXing még jobban megrémült, “Ennek a Skorpió vezérnek a hajlamai… valóban furcsák.” – gondolta magában. 
Azt írta, “Mi az, nem képes rá?” 

Zhou ZiShu a szokásosnál is hosszabb szünetet tartott. Fél óra is eltelt, mire diszkréten bólintott egyet. 
Arcának féloldalán az éppen felkelő hold fénye tükröződött vissza. Egy hivatali ügyekkel foglalkozó arc. Mintha Zhou Úr nagy nemzeti ügyekkel foglalkozott volna, és nem a fal gyökerén való hallgatózással. Wen KeXing ránézett, és úgy érezte, ha a világ összes, magát erkölcsösnek tettető embere közül ő lenne a második ember, akkor senki sem lehetne az első. 

Hosszú idő után, a benti hangok lassan elcsendesedettek. Zhou ZiShu úgy érezte, éppen ideje volt, hogy abbahagyják, ezért türelmesen várta, hogy a férfi és a nő elhagyja a szobát. De ki gondolta volna, hogy néhány perccel később, az ágydeszka “recsegő” hangja ismét megszólal. Ráadásul, ezúttal még élénkebb volt, mint korábban. – Zhou ZiShu összehúzta a szemöldökét, és gondolatban azt mondta, “A tény, hogy ezek ketten még nem végeztek, bizonyítja, hogy szégyentelenül vastag bőrű és kegyetlenül érzéketlen emberekről van szó, akik csak akkor fektetnek bele ekkora erőfeszítést, ha bámulja őket valaki. Ah!” 

Wen KeXing szinte elnevette magát Zhou ZiShu kusza arckifejezése láttán. Továbbra is a szobából kiszűrődő hangokat és az előkertből hátra hallatszó szaggatott éneklést hallgatta, miközben az előtte levő személyt nézte. Szemei, főként Zhou ZiShu derekán és lábain köröztek oda-vissza. – A két benti személy továbbra is jó hangulatban volt, és mivel neki semmi jobb elfoglaltsága nem akadt, így tiszta szívvel és lélekkel arra helyre bámult, ahova szeméremsértés volt nézni, és hagyta, hogy elméje szabadon szárnyaljon, akár egy kontrollálatlan csődör. 

Így kalandozott egy darabig, majd felemelte a kezét és Zhou ZiShu derekára tette. Zhou ZiShu szemöldökei még szorosabban összehúzódtak, és egy gyors, oldalazó pillantást vetett rá. Wen KeXing, szemeit kissé összehúzva mosolyogott rá, mutatóujját a szájához emelte és egészen ártatlan képet vágott. 
Zhou ZiShu úgy érezte, hogy kissé túl érzékeny lett az ő ugratásaira. Amúgy is, már elég felnőtt férfinak tartotta magát, ahhoz, hogyha valaki meg akarja érinteni őt, akkor érintse meg. Amúgy sem volt biztos abban, hogy kettőjük közül ki az, aki kihasználja a másikat. Ezért nagylelkűségből figyelmen kívül hagyta őt. 

Wen KeXing, miután olcsón megszerezte, a jó haszon reményében tovább folytatta az értékesítést. Tenyerét egyre lennebb csúsztatva egyre elégedettebb lett. Sőt, igazán formásnak és simának találta az idomokat, csak kissé vékony volt. De a vékonyságnak épp az az előnye, hogy vékony. Ha leveszi a ruháit, akkor azt a kis csípőt meg lehet ragadni, és akkor még jobban lehet érezni. 
Zhou ZiShu, hogy véletlenül se maradjon alól, hátranyúlt, megcsípte Wen KeXing fenekét, majd a szobában levő nő sikoltozásával együtemben megcsavarta az ujjait. Könnyedén kilélegzett, és miközben Wen KeXinget nézte a szeme sarkából, kuncogott. 

Wen KeXing azonnal lesütötte a szemét, szorosan a karjai közé fogta és az első dolga az volt, hogy megcsókolja Zhou ZiShut, mielőtt még a mosoly eltűnt volna az arcáról. Még csak moccanni sem mertek, így meglehetősen limitált mozgásterük volt a versengéshez. Az első csók során Zhou ZiShu nem reagált semmit, második alkalommal pedig sérült és elkeseredett volt, de ez az első alkalom, amikor egyenlő félként indulhatott a sakkmeccsre.³⁴⁷ 

347 棋逢对手 (qíféngduìshǒu) Egyenlő ellenfelek a sakkban – egyenlő képességekkel rendelkeznek.

Ők ketten, – egyikük, aki folyton virágok közt őgyelgett és számtalan híres-nevezetes kurtizánnal kötött már ismeretséget, és aki küldetésének tartotta a világ összes prostituáltjával való hálást. A másikuk, aki a Hold-folyó partjain fekvő 30 mérföld átmérőjű fővárosból szökött el, ahol volt ideje megszokni a poharakkal való koccintgatást és a parton előadó éneklő kurtizánokkal való flörtölést. Mindketten veteránnak számítottak már a lágy szellő és a fényes holdfény játékában,³⁴⁸ de még így is, hogy ajkaik és fogaik összefonódtak, vagy a keleti szélnek kellett elnyomnia a nyugati szelet, vagy a nyugati szélnek a keletit. 

348 风月 (Fēngyuè) Lágy szellő és fényes holdfény – dolgok, amelyek a szerelmi élet vonzáskörébe tartoznak. Nő és férfi közötti testi kapcsolat.

Nem lehetett tudni, mennyi ideig tartott, de egyetlen lélegzetvétellel a mellkasukban, majdnem megfulladtak. Még a szobában levő két személy különösen izgatott hangja is elhalkult. Wen KeXing, aki maga is némi légszomjjal küszködőt, csak ezután engedte el Zhou ZiShut, aki még mindig azon volt, hogy eltaszítsa magától, de Wen KeXing megragadta az egyik kezét és nagyon közel hajolt Zhou ZiShuhoz. 
Hirtelen abbahagyta a mosolygást és hallgatagon csak Zhou ZiShut nézte. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy több ezer szó is lett volna, amit ki szeretett volna mondani, de végül mind néma maradt. A szobában levő emberek is elnémultak, az előkertben szóló énekhang pedig kitisztult és a finom női hang lágyan azt énekelte, “A virágzó szilvafa emléke délre hív engem, hogy szilvaágat törjek és elküldjem neked északra, a folyón.”³⁴⁹ 

349 忆梅下西州，折梅寄江北 (Yì méi xià xī zhōu, zhé méi jì jiāngběi) A virágzó szilvafa visszahív Xizhouba, szilvaágat törni és Jiangbeibe küldeni – részlet egy ismeretlen költő Xizhoui ének című verséből.

Aztán Wen KeXing ezeket írta – vonásról vonásra – Zhou ZiShu tenyerébe, “Csak azt remélem, hogy szíved épp olyan, mint az enyém, és méltó leszek a szerelmemhez.”³⁵⁰ 

350 只愿君心似我心，定不负相思意 (Zhǐ yuàn jūn xīn sì wǒ xīn, dìng bù fù xiāngsī yì) Csak azt remélem, hogy szíved épp olyan megrendíthetetlen, mint az enyém, és hogy nem hagyod cserben a rajongásomat. – Idézet Li Zhiyi A Jangce folyó forrásánál élek című verséből.

Zhou ZiShu hosszú ideig nézett rá szótlanul, tenyere finoman összecsukódott és lágyan a tenyerébe szorította Wen KeXing ujjait. Azonban, csak egy röpke érintés volt az egész, és ujjaik azonnal ismét szétváltak. Szemeit lesütötte, és ismét Wen KeXing tekintetét kerülve, alig észrevehető hangon, felsóhajtott. 

Ekkor, egy halk férfihang hangzott fel a szobában, ami elégedetten azt mondta, “Rendben, elmehettek.” Majd az ajtó csapódott egyet. Zhou ZiShu kihasználta ezt az alkalmat, és akár egy fenyőpinty, úgy ugrott fel a magasba, majd hangtalanul landolt a tetőn. Óvatosan elmozdított egy cserepet és benézett a résen. 

Wen KeXing az ujjaira meredt, és úgy érezte, mintha az iménti férfi tenyerének melegsége még mindig ott lett volna az ujjain. De az éjszakai szél túl hideg volt, egyetlen könnyed fuvallat, és a melegség nyomtalanul elillant. Abban a pillanatban nem tudta elmondani, hogy mit érzett a szívében. Ezért csak gúnyolni tudta magát és keserűen elmosolyodott.