Zhou ZiShu összehúzott szemöldökökkel nézett a letaszított tenyerére, majd látta, amint Ye BaiYi feléje fordul és hűvösen megjegyzi, “Nagyszerű, végül csak sikerült a halál szélére taszítanod. Most már elégedett vagy?” 
Wen KeXing volt az egyetlen, akibe szorult még annyi lelkiismeret, hogy lehajoljon és “felszedje” Zhang ChengLinget a földről. A tenyerét a hátára szorította, és igaz qíjének egy vékony szálát küldte a testébe. Félóra is eltelt, mire egy halk “Huh” hangot adott ki és így folytatta, “Ez a kölyök… még az átlagemberhez képest is szélesebb meridiánokkal rendelkezik már születésétől fogva. Lehetséges, hogy egy igazi zseni lenne?” 

“Így van. Még akkor jöttem rá, amikor segítettem neki a belső légzésének a visszaállításában, miután sokkot kapott Qin Song citerájának a hanghullámaitól.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Majd átvette Zhang ChengLinget Wen KeXingtől. A tizenéves fiú arca sápadt volt, szemöldökei még mindig szorosan össze voltak húzta. Nadrágjának szára a bokája fölött lógott, és mintha egy kicsit szűk is lett volna. Úgy tűnt, hogy még ezalatt a másfélhónapos edzés alatt is magasabbra nőtt. Zhang ChengLing a Zhang család sarja volt, és ő volt Zhang lovag egyszülött fia. Annyi év kungfu gyakorlás után, nem kellett volna olyan gyengének lennie. Azon a napon, amikor Zhou ZiShu segített neki begyógyítani a sebeit, arra a felismerésre jutott, hogy a gyermek belső erejének az alapja elképesztően szilárd, csakhogy ő maga nem tudta használni. 
Olyan ez, mint egy kisgyerek, akinek éles fegyver van a birtokában, de még annyi ereje sincs, hogy egy csirkét fogjon a kezében. 

Ennek hallatán Ye BaiYi érdeklődése is nagyban megnövekedett. Kinyújtotta az egyik kezét, imitt-amott megcsípte Zhang ChengLing testét, majd csodálkozva azt mondta, “Hogyan létezhet ilyen ember a világon, aki ilyen kiváló izomzattal és csontozattal rendelkezzen, de agyilag ennyire ostoba legyen? Vajon a mennyeknek mi volt ezzel a szándéka? Azt akarják, hogy jó életet, vagy rossz életet vezessen?” 
Ezután Zhou ZiShura pillantott és így szólt, “A meridiánjai szélesek és simák. Kiváló alapanyag, de a felfogóképessége túl gyenge. Sőt, számára még nehezebb megtalálni az utat, mint másoknak… Nos, kínozhatod még egy kicsit. Amúgy sem fog meghalni még egy darabig.” 

Ekkor, szerencsére, Zhang ChengLing elájult. 

Zhang ChengLing miatt, a másik három személy úgy döntött, hogy a nap hátralevő részére szállást keresnek, és megvárják, amíg ez az ördögfióka másnap képes lesz folytatni velük az utat a hegyekbe. Zhou ZiShut, szokás szerint, felébresztették a testében levő szögek az éjszaka közepén. Összegömbölyödött, mint egy labda, és az ujjait a mellkasára nyomta, de nem használta a belső erejét, hogy elnyomja a fájdalmat. Csak feküdt az ágyon, nyitott szemekkel, és az ablakon beszűrődő holdfényre meredt. Kábultan nézett ki magából – miközben minden érzékével a testében levő karmokra és arra az érzésre összpontosított. 

A korábbiakhoz viszonyítva, most, amikor a Három Őszig tartó Hét Nyílás Szöge ismét megtámadta őt, már nem csak fájdalmat érzett. Mint kiderült, az eredeti érzés, ami ahhoz volt fogható, mintha valaki egy apró kést forgatna a mellkasában, kissé alábbhagyni látszott, talán azért, mert már annyira hozzászokott. és fokozatosan olyan érzéssé vált, mintha szüntelenül nyomná valami a mellkasát. Lélegzetvétele már nem volt ugyanolyan egyenletes, és az elmúlt napokban ez egyre nyilvánvalóbbá vált. 

Zhou ZiShu tudta, hogy ez egy tünet – a három évből – nem sok híja – fele már eltelt. 
Réges-rég, mindig is úgy gondolta, hogy az a plusz három év, egyfajta kegyelem, de most rájött, hogy ez egy újabb kínzás. 
A halál nem félelmetes. – Az elmúlt 20 évben, egészen mostanáig, nem volt könnyű életben maradnia. Minden módszert, amellyel Zhang ChengLinget arra kényszerítette, hogy kungfut tanuljon, gyerekként, ő maga is megtapasztalta, és még ennél is rosszabb volt. Még neki sem volt olyan tehetsége, mint ennek a gyereknek, de képes volt sértetlenül kiállni ezeket a zord megpróbáltatásokat. Eleget tapasztalt már, hogy ne féljen senkitől és semmitől ezen a világon. Ha nem fél semmitől, míg él, akkor miért félne a haláltól? 
Azonban, ami mégis szerencsétlenné tette őt, az a tény, hogy ebben a három évben számlálnia kellett a haláláig hátralevő napokat. 

Annyi mindenen ment keresztül, de elméje sziklaszilárd maradt. Soha nem akart meghalni. Most pedig, hát nem ironikus, hogy ezekben a legszabadabb, leggondtalanabb és legkedvesebb napjaiban kell várnia a halált? 
Zhou ZiShu rájött, hogy valószínűleg, egy újabb hülyeséget követett el. 

Ebben a pillanatban kívülről halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. Zhou ZiShu egy kissé megdöbbent. – “Az a két jóravaló, Wen KeXing és Ye BaiYi, soha nem kopogtatna az ajtón.” Felkelt az ágyból, de a mellkasában levő tompa fájdalomtól, majdnem arra kényszerült, hogy visszafeküdjön. Zhou ZiShu, az egyik kezével, öntudatlanul megmarkolta az ágyneműt, vett két mély levegőt, és vonakodva ugyan, de végül csak mozgósította az igaz qíjét, hogy el tudja nyomni a fullasztó érzést. Majd az ajtóhoz lépett és komor arccal kinyitotta azt. 

Zhang ChengLing állt odakint, kezét tétován feltartva, mint aki újra kopogtatni készült volna. Az ajtó kinyílt, és amikor meglátta Zhou ZiShu rossz arckifejezését, azonnal úgy érezte magát, mintha valami rettenetes dolgot követett volna el. Bűntudattal és bánattal telve lehajtotta a fejét, és szúnyogzümmögéshez hasonlító hangon azt mondta, “Shifu.” 

Zhou ZiShu összeráncolta a homlokát és megkérdezte, “Mit akarsz?” 

Zhang ChengLing szája legörbült, és egy sírni is akaró, de nem is arckifejezéssel az arcán így szólt, “Shifu, most keltem fel és… nem tudok visszaaludni.” 

Zhou ZiShu karba tette a kezeit, az ajtófélfának dőlt és gúnyos mosollyal az arcán megszólalt, “Szóval… azt kéred tőlem, hogy énekeljek neked egy altatódalt? Azt akarod, hogy elaltassalak?” 
Zhang ChengLing még lejjebb temette a fejét. Annyira, hogy Zhou ZiShu már attól tartott, mindjárt kitöri a nyakát. Ekkor már, javában tél volt, és az éjszaka közepén még Shuzhongban is meglehetősen hideg volt. Zhou ZiShut, éppen belső sérülései kínozták, ráadásul a hideget sem viselte valami jól. Úgy érezte, mintha az a gyenge szellő is csak az ő testét fújná, amitől kissé fázni kezdett. Ezért felemelte az oldalán lógó kulacsot, és egy nagyot kortyolt belőle, miközben türelmetlenül nézett Zhang ChengLingre. Végül megkérdezte, “Mi lenne, ha sietnél egy kicsit? Bökd ki gyorsan, ha mondani akarsz valamit. Ha pedig fingani akarsz, ereszd el, de még gyorsabban.” 

“Shifu, újra az apámról és róluk álmodtam. Olyan rég történt már, szerinted miért nem felejtettem még el? Ennyire reménytelen lennék?” – szólalt meg Zhang ChengLing suttogó hangon. 
Zhou ZiShu megdöbbent. Hosszú idő telt el. Zhang ChengLing arra gondolt, hogy a mester nem akar több figyelmet fordítani rá, ezért titokban felemelte a fejét, hogy rápillantson. A lelke mélyén teljesen megbánta, hogy ilyen meggondolatlanul ideszaladt. Azonban azt tapasztalta, hogy az ajtóban álló Zhou ZiShu oldalra lép, és a fejét enyhén megbillentve jelzi neki, hogy lépjen be a szobába. 

Zhang ChengLing, mint aki megbocsájtást nyert volna, naiv engedelmességgel utána billegett.
Zhou ZiShu meggyújtotta a lámpást, és mivel nem volt víz a szobában, felkapott egy poharat, kioldotta a derekához kötött kulacsot, a poharat megtöltötte félig és átadta Zhang ChengLingnek. Zhang ChengLing gyanútlanul, mint akinek halvány elképzelése sem volt a bor erősségéről, egyetlen húzásra megitta. Csak ezután kezdte érezni azt a kissé égető érzést, ami a torkától egészen a gyomráig hatolt. Abban a pillanatban az arca vörösre változott, és egy olyan erős fuldokló köhögés fogta el, hogy még beszélni sem tudott. 
Zhou ZiShu csak ámult az ostobaságán. Szigorú tekintete pedig akaratlanul is kissé megenyhült, elfordította a fejét és halkan felnevetett. 

Ez volt az első alkalom, hogy Zhang ChengLing mosolyogni látta az ő “szigorú mesterét”, és ő maga is nevetett saját magán. Még lélegezni sem mert, nehogy megtörje a hangulatot, és csak bambán nézett rá. 
Akkoriban, amikor először találkozott vele Jiangnanban, tehetetlen és kilátástalan volt. Ő olt az egyedüli ember a környezetében, aki mindenki mással ékesszólóan beszélt, míg a közvetlen közelében szűkszavú és tartózkodó volt. Zhang ChengLing úgy kapaszkodott ebbe a személybe, mint a fuldokló az életmentő nádszálba. Tudta, hogy mestere jó ember, ezért önkéntelenül is egyre közelebb akart kerülni hozzá, de tartott attól, hogy bosszantani fogja. – Habár úgy tűnt, hogy mestere mindig is bosszús, de lassan ez az óvatosság lassan szorongássá változott és valahányszor beszélnie kellett hozzá, reszketett a félelemtől. 
De még így is, minden egyes alkalommal, amikor szomorúnak érezte magát, nem bírta megállni, hogy ne menjen oda hozzá. – Zhang ChengLing szívében, a mester és az apja tetőtől talpig különbözőnek tűnt, de valamilyen oknál fogva úgy érezte, mintha mégis azonos fából faragták volna őket. 

Egy amolyan magas, rettenthetetlenül bátor ember, aki még… kedves is hozzá. 

Zhang ChengLing ezután így szólt, “Shifu, kövessük Senior Yet, hogy rátaláljunk arra a Báb-városra, és hogy többet tudjunk meg a Márványozott Kristályról. Ha megkérdezzük, mi történt sok évvel ezelőtt, gondolod, megtudjuk, hogy miért ölték meg az apámat?” 

Zhou ZiShu felvonta a szemöldökét és megkerülve a kérdést, könnyelműen így válaszolt, “Ki tudja.” 

Zhang ChengLing összeráncolta a homlokát, töprengett egy darabig, majd megszólalt, “Shifu, azt akarod mondani, hogy egyesek mindenféle ok nélkül képesek lennének megölni valakit? Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon azért ölték-e meg az apámat, mert valami rosszat tett?” 

Zhou ZiShu gondolkodott egy darabig. Ez a probléma túlságosan is nagy volt, hogy újabb kérdéseket tegyen fel neki. Egy ideig nem tudta, hogy mit mondjon neki, majd rápillantott a kölyökre, aki még mindig még szomorúan és összehúzott szemöldökökkel ült ott, majd hirtelen megragadta a gallérját és kivonszolta a házból, mondván, “Mivel sokat aludtál napközben, és most unalmadban túl elfoglalt vagy, hogy lehunyd a szemed. Jobb, ha a hülye madár előbb repül és jól gyakorol. ²⁸⁹ Az hiszem, nem erőltettelek meg eléggé, hogy még mindig van energiád badarságokon törni a fejed.” 

^{289 笨鸟先飞 (Bènniǎoxiānfēi) Az ostoba madár előbb repül – kínai idióma, amely a szerény képességekkel megáldott embereket írja le, akik tartanak attól, hogy lemaradnak, ezért előre próbálják meg behozni a lemaradásukat.} 

Miközben beszélt, felkapott egy maréknyi kavicsot a földről, behajlította az ujjait és váratlanul Zhang ChengLing felé kezdte pattintgatni őket. Zhang ChengLing képtelen volt időben kitérni előlük. Az egyik eltalálta a homloka közepét, de mire feljajdult máris jött a következő. Nem volt más választása, mint hogy a földön kússzon és guruljon, közben pedig a démoni mesterének a gúnyos nevetését kellett hallgatnia, “A kungfuban, amit tanítottam neked, nincs úgynevezett ‘Szart evő kutya’ mozdulat.”²⁹⁰ 

^{290 狗吃屎 (gǒu chīshǐ) Szart evő kutya – amikor az ember orral esik a földnek.}

Zhang ChengLingnek pillanatnyilag nem volt ideje bármin is gondolkodni. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megküzdjön a körülötte sűrű hálót képező kavicsokkal. Miután Zhou ZiShu elpattintotta az összes követ, Zhang ChengLing megkönnyebbülten sóhajtott fel, de még mielőtt annyi ideje lett volna, hogy kiköpje az utolsó lélegzetét, ismét meghallotta Zhou ZiShu szavait, “Ezt nevezed te a Folyó Felhők és Kilenc palota lépésének? Még egy pók mászása is szebb látványt nyújt a tiédhez képest! Az első néhány lépés még megfelelő volt, de mik voltak azok a lépések a legvégén? Pont ott, ahol vagy, ismételd el még egyszer a lépéseket az elejétől a végéig, de ha egy újabb hibát követsz el, eltöröm a kutya lábait!” 

Zhang ChengLing komolyan megijedt, és úgy lépkedett, mint egy járni tanuló totyogó baba. Minden egyes lábemelés előtt, alaposan végig kellett gondolnia, hova teszi majd a lábát. Még a sánta öregasszonynál is óvatosabban lépkedett, mint aki attól félt volna, hogy halálra tapossa a földön levő hangyákat. Időnként pedig fel kellett emelnie a tekintetét, hogy rápillantson Zhou ZiShura, azon aggódva, hogy nehogy hirtelen bajba kerüljön, és tényleg eltörje az ő kutya lábait. 

Zhou ZiShu leült és arra gondolt, hogy ez az apróság valóban reménytelen eset. A mellkasát még mindig nehéznek érezte, és időlegesen kénytelen volt elfordítani a fejét, hogy köhögni tudjon. Sápadt arcán baljós vérnyomok jelentek meg, ami a holdfényben kissé megrázó látványt nyújtott. 
Ekkor valami meleget érzett a háta mögül. Amikor megfordult, Wen Kexinget látta meg, aki ki tudja mióta állt mögötte. Egy nagy köpenyt csavart köréje, és csendesen melléje ült. Egy idő múlva, Wen KeXing meggondolatlanul azt kérdezte, “Fáj?” 

“Miért, különben kipróbálnád?” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Wen KeXing hirtelen kinyújtotta a kezét próbaképpen, és gyengéden felemelte ingének az elejét. Zhou ZiShu, maga sem tudta miért, nem próbált meg kitérni előle. Csak ült ott, miközben egy félig levő boros kacsót lógatott a kezében. 
Wen KeXing meglátta a mellkasát, ami épp oly sovány volt, mint az ujjai, és mellkasának a felső részén levő szögeket. Szemei megvillantak, hirtelen vett egy mély levegőt és visszahajtotta az ingét.  
Ott ültek egymás mellett, de abban a pillanatban mindketten viszonylag szótlanokká váltak. 

Hosszú idő telt el, Wen KeXing csak annyit kérdezett, “Már mondtam, oly sok hosszú év után, nem volt könnyű rátalálnom arra a társra, akivel kölcsönösen, tekintetünk csak a másikat látja. Nem tudnál nem meghalni?” 

Zhou ZiShu visszakérdezett, “Azt hiszed, van beleszólásom?” 

Wen KeXing abbahagyta a beszédet, hirtelen felsóhajtott és elfordította a tekintetét, mintha nem akarná újra látni Zhou ZiShut. Szeme csak Zhang ChengLingre meredt, aki totyogó babaként ide-oda imbolygott az udvaron. Majd felvett a földről egy rakás kavicsot, egyet eldobott és egyenesen Zhang ChengLing fenekét találta el, végül így szólt, “Ördögfióka, az úgynevezett könnyű kungfu, végső soron a ‘fürgeség’ ideájára vezethető vissza. Úgy piszmogsz ott jobbra-balra, mintha virágokat hímeznél, vagy te ezt nevezed qinggong gyakorlásnak? A lábmunkád és minden más, amit művelsz, az csak üres és felületes elmélet. – Még a táncoló-ugráló istenek is meghatározott koreográfia szerint mozognak.²⁹¹ Még ha egyetlen lépést sem vétesz, mi haszna ennek, ha ilyen lassúsággal végzed?” 

291 跳大神 (Tiào dàshén) Ugró-táncoló isten – A kínai feudalizmus idején gyakorlott ősi hagyományos táncmozdulatok sora, amelyet népi rituálékon adtak elő. Általában két személyt igénylő rítustáncról van szó.

Zhang ChengLing sértődötten nézett rájuk, és megállapította, hogy ez a két ember nem csak a qí gyakorlási módjában nem értettek egyet, hanem még a könnyű lábtechnika gyakorlása kapcsán is különböző nézeteik vannak. Ezt a napot egyszerűen képtelenség túlélni. 

Wen KeXing folyton azt mondogatta neki, hogy “gyorsabban”, miközben apró kövekkel célozta. Habár Zhou Zishu nem szólt egy szót sem, árgus szemekkel figyelte Zhang ChengLing lábait, várva az alkalmat, hogy hibázzon egyet, hogy végre ürügye legyen a lábtörésre. – 
Ez az éjszaka kész rémálom volt. 
Zhang ChengLing némán sóhajtott egyet a szíve mélyén, és hirtelen eszébe jutott azon régóta dédelgetett vágya, hogy ne kelljen páratlan kungfu mesterré válnia. Ha nem következik be a Zhang család váratlan tragédiája, akkor valójában, csak egy kis süteményes boltot szeretett volna nyitni. Csak annyit akart, hogy tisztességes jövedelme legyen, amiből eltarthatja a családját, hogy eleget tehessen fiúi kötelezettségeinek, és hogy a mindennapokat békességben és nyugalomban tölthesse. 
Soha nem merte kimondani ezt a kívánságát, de most, még erre gondolni is csak félve merészelt. 

Másnap kora reggel, Ye BaiYi, miután egymás után 8 párolt gombócot és 2 hatalmas tál zabkását evett meg, éppen akkor, amikor Zhou ZiShu és a többiek már asztalt akartak cserélni, bejelentette, hogy aznap felviszi őket a hegyre. – Már kitalálta, hogyan törje fel a Báb-város határán levő szerkezetet. 

---