Wen KeXing arckifejezése eltorzult, amikor először megpillantotta Ye BaiYit, de látva, hogy Ye BaiYi pislogás nélkül mered Zhou ZiShu arcára, Wen KeXing még rondább képet vágott. 
Zhou ZiShu kissé meglepődött, majd messziről köszöntötte őt, “Senior Ye.” 

Ye BaiYi még egy ideig őt nézte, végül csak annyit mondott, “Te vagy az? Hát nincs igazi emberformád így? Miért kell mindig az alá a kísérteties álarc alá bújnod? Az ősidőkben még élt egy mondás, ‘Ha nem tudod megváltoztatni a keresztneved, akkor asztal mellé ülve se változtass családnevet’, nem kevésbé azt a megjelenést és magatartást, amelyet a saját szüleitől örököl és tanul el az ember. Hát nem tudod, mit jelent a ‘fényes és egyenes’?”²⁸⁶  

286 行不更名，坐不改姓 (Xíng bù gēngmíng, zuò bù gǎixìng) Ha nem tudod megváltoztatni a keresztneved, akkor asztal mellé ülve se változtass családnevet. – Semmilyen körülmények között ne add ki magad másnak. A kínai feudalizmus idején, azok, akik egy klánhoz tartoztak, mind egymás mellett foglaltak helyet az asztalnál. Ha éppen valamiért le akarták mészárolni az adott klánt, a gyávaság jele lett volna, ha valaki másnak állítja magát.
光明磊落 (Guāngmínglěiluò) Fényes, mint a nap, egyenes, mint a sziklaomlás – Nyílt és egyenes magatartás, amelyet gyerekkortól kezdve sajátít el az ember.

Zhou ZiShu úgy nézett fel az égre, mintha ez elegendő lett volna arra, hogy elnyomja magában azt a vágyat, hogy kilapítsa Ye BaiYit. Félóra is eltelt, mire visszaengedte a fejét és alázatos mosollyal az arcán, szelíden így szólt, “Köszönöm Senior, a tanítást.” 

Ye BaiYi közömbösen bólintott és azt mondta nekik, “Kövessetek.” 

Wen KeXing rendkívül észszerűtlennek találta ezt az öreget, ezért hidegen felhorkant, “Ki vagy te? Ismerlek egyáltalán?” 

Ye BaiYi megfordult, noha arcán nyoma sem volt semmiféle örömteli vagy neheztelő kifejezésnek, egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte, “Nem akarjátok megtudni, hogy mi történt 30 évvel ezelőtt Rong Xuannal és a feleségével, Yue FengErrel? Nem akarjátok tudni, hogy mi áll a Márványozott Kristály körüli zűrzavar hátterében?” 

Wen KeXing már távozni készült, de léptei hirtelen megálltak, és arcát teljes egészében lesütötte, hogy senki ne lásson örömet vagy bánatot rajta. 
Így merengtek mindhárman félóra hosszat, mint akik holtpontra jutottak volna. Wen KeXing csak ezután fordította oda fejét és meglehetősen furcsa hangnemben megkérdezte, “Ugyan miért… akarnánk tudni Rong Xuanról és a feleségéről?” 

Ye BaiYi hirtelen felsóhajtott és így szólt, “Ha egyszer megéred az én koromat, akkor meg fogod érteni, hogy néha, nem is annyira nehéz megérteni, mit is akar a másik személy, mint ahogy azt gondolnád.”  

Wen KeXing azonnal kiérezte azt a fölényeskedő hangnemet, amellyel senior voltát fitogtatta és bölcsességét árulta, és ezt egyáltalán nem nézte jó szemmel. 
Zhou ZiShu ránézett és megkérdezte, “Senior, te tudod, hogy mi folyik itt?” 

Ye BaiYi enyhén elmosolyodott, – de arról az idegesítően merev arcáról mindig is lehetetlen volt leolvasni, hogy az a mosoly mit is takar valójában: őszinte nevetést vagy szarkasztikus vigyort – majd ismét az ő hangját lehetett hallani, “Hogy mit tudok én? Ugyan, mit tudhatna egy magamfajta vén bolond, aki hosszú évekig a Changming-hegyen élt, anélkül, hogy látta volna a napvilágot?” – azzal hátat fordított nekik és elindult előre. “De ismerek valakit, aki talán tudja, hogy mi történt akkor.” 

Zhou ZiShu rászólt Zhang ChengLingre, mondván, “Ne maradj le!” – és Ye BaiYi után sietett. Wen KeXing, aki még mindig furcsálta az egészet, csak úgy megkérdezte, “Ugyan, ki lehet az, aki efféle teljhatalommal bír?” 
Ye BaiYi nem fordult hátra, csak eleresztett néhány szót a száján, “Long Que, Báb-városból.” 

Zhou ZiShu összevonta a szemöldökét és nem tudta visszatartani magában a szót, “A legenda szerint valóban létezik egy úgynevezett Báb-város Shuzhongban, de mélyen a hegyekben van elrejtve.²⁸⁷ A Báb-város birtok tulajdonosa, Long Que, jártas a különböző mechanikus szerkezetek és a börtönpáncél, vagyis a Qimen Dunjia technikájában. Az a birtok maga egy igazi mozgó szerkezet, ugyanis több alkalommal is megbíztam különféle térképészeket, hogy készítsenek róla egy térképet, de minden egyes alkalommal, amikor a térkép átdolgozója megesküdött, hogy most már semmi eltérés sincs, mire a keresésére indultunk, a képlékeny birtoknak még a nyomát sem találtuk…”  

Ye BaiYi csak annyit mondott, “Te semmirekellő.” – “És valóban, a kutya száj nem képes elefántcsontot köpni.”²⁸⁸ 

287 蜀中 (Shǔ zhōng) Shu földje – Egy ősi ország, melyet a Qin-dinasztia rombolt le. A mai Szecsuán provincia területének felel meg.

288 狗口里吐不出象牙 (Gǒu kǒu lǐ tǔ bu chū xiàngy) A kutyaszáj nem tud elefántcsontot köpni. – Kínai idióma, melynek jelentése, egy rossz ember szájából semmi jó dolog nem hangzik el. A piszkos száj nem képes tisztességesen beszélni.

Zhou ZiShu lehunyta a szemeit, vett egy mély lélegzetet, ökleit ki-be nyitogatta, majd némán felnézett Ye BaiYi fejére, és minél többet bámulta, annál inkább úgy ítélte meg, hogy fejének formájára tökéletesen felférne egy verés. Miközben így gondolkodott, Zhang ChengLing meghúzta a ruhája szélét és éppen egy kérdésre nyitotta a száját, de Zhou ZiShu szúrós pillantást vetett rá, ingerülten visszarángatta a ruháját és szidni kezdte, “Egy tizenéves fiatalember, amikor mondanivalója van, akkor beszéljen világosan. Miért viselkedsz úgy, mint egy félénk menyasszony?” 

Szemmelláthatóan ingerült volt. Zhang ChengLing csak visszahúzta a nyakát és egy mukkot sem mert mondani. 
Zhou ZiShu újra rápillantott és így szólt, “Mit akarsz mondani? Mondd gyorsan!” 
“Shi…, Shifu, egészen Shuzhongig megyünk?” 

Zhou ZiShu egy pillanatra megdöbbent és arra gondolt, valóban, hosszú út áll előttük, és ezzel az egy kéretlen kérdéssel pedig, Zhang ChengLing magára vonta a saját büntetését. Ugyanis ezt követően, az ő gonosz shifuja, Zhou ZiShu, minden elképzelhető módon megkínozta az út során. Időről-időre odatette, hogy visszafelé áramoltassa az igaz qíjét, vagy hogy a kézen állva járjon. Máskor pedig a kezét a vállára tette, és minden erejével ránehezedett, és azt mondta neki, hogy fusson úgy, ahogy csak bír, miközben egy egész hegynyi terhet cipel… ez a sors nem sokkal volt jobb a halálnál. 

Wen KeXing nem szólt semmit, csak oldalt haladva, még mindig a diót törte az ujjai között, és jóízűen rágcsált. Zhou ZiShu fintorogva elfordította a fejét, és úgy tűnt, mintha valamin erősen elgondolkodott volna. Wen KeXing, látva, hogy Zhou ZiShu figyelmen kívül hagyja Ye BaiYit, ezt az öreg szamarat, bár ritkán kezdeményezett beszélgetést Ye BaiYivel, most mégis megkérdezte tőle, “Miféle… kapcsolatban állsz Rong Xuannal? Miért akarod tudni, hogy mi történt 30 évvel ezelőtt?” 

Ye BaiYi rápillantott és egy darabig eltöprengett. De éppen, amikor Wen KeXing azt hitte, hogy mondani fog valamit, valakinek a madárkárogásra emlékeztető hangjára lett figyelmes, “Miért viselkedsz úgy, mint egy öreg pletykafészek, és kérdezősködsz itt mindenről össze-vissza? Mi közöd van hozzá?” 

Ahogy Wen KeXing erősen összeszorította az ujjait, a kezében levő dió azon nyomban apró darabokra törött, és azok a darabok több, mint 3 méterre repültek szét erős szelet kavarva maguk után, mint valami titkos fegyver. Zhang ChengLing azonnal messzire bújt, hogy véletlenül se kerüljön az útjukba, és hogy véletlenül se sérüljön meg a semmiért. 

Wen KeXing csak arra tudott gondolni, hogy kinyitja a száját és jól leszidja Zhou ZiShut, de ki tudta, hogy abban a pillanatban valami fény csillan meg a szemében. Miután alaposan megnézte, egy ezüstszálat talált Ye BaiYi hosszú hajában, majd csodálkozva azt mondta, “Hé, Ye vezetéknevű, fehér hajszálad van.” 
Még ő maga sem tudta, hogy illúzió volt-e csupán, de abban a pillanatban, mintha Ye BaiYi tompa szemein egy fény suhant volna végig, de olyan gyorsan, hogy senki nem tudott volna különbséget tenni. Ye BaiYi akaratlanul is felemelte a kezét, hogy megérintse a haját. Azonban, keze már félúton volt, amikor csak visszaengedte és közömbösen azt mondta, “Mi az, még nem láttál fehér hajat, hogy ekkora felhajtást csapsz belőle?” 

Wen KeXing elgondolkodott, “Valóban, még ez a vén szörnyeteg is öregszik. Ha valaki másról lett volna szó, csontjai már rég hidegek lettek volna, nemhogy hosszú fehér hajszála legyen.” – és e gondolat után már nem talált semmit, amivel visszavághatott volna neki.  
Ye BaiYinak meg volt az a képessége, amivel meg tudta akadályozni, hogy mások provokálják őt. Dongtingtól Shuzhongig, végig olyan volt, mint egy kétlábon járó báb. Csak akkor mutatta meg élőlény voltát, amikor evett, de úgy, ahogyan csak a hegyekből lezúduló áradás vagy a tenger felől érkező cunami képes végigsöpörni emberek ezrein, akár a hangyákon. 

Zhou ZiShu és Wen KeXing unatkoztak, és mivel nem volt más dolguk, egyebet sem csináltak, mint hogy állandóan vitatkoztak és csípték egymást. Eleinte, Ye BaiYi nyugodtan és kifejezéstelenül hallgatott mellettük, de egy idő után, valósággal gyalázatosnak találta mindkettőjüket, és azt mondta, “Ti ketten még az ágyon forgolódva is képesek lennétek agyon csípni egymást. Miféle szópárbajt űztök itt? Miért viselkedtek úgy, mint két nagy tücsök, akik képtelenek felállítani a farukat, vagy mint két férfinak öltözött hajadon, akik tartózkodónak tettetik magukat? Micsoda émelyítő flörtölés ez, még ha szórakoztató lenne. – Fogjátok már be a szátokat!” 

Zhang ChengLing kézen állva járt, a Zhou ZiShu által tanított technikának megfelelően. A qi visszafele áramoltatása már így is eléggé elkeserítette őt, de ezeket hallva egy pillanatra megdöbbent. Aztán a félidős gyermek, mint aki megértett volna valamit belőle, arca kivörösödött, belső lélegzete zavarossá vált és oldalara esett. Majd a nyakát szorongatva jajgatni kezdett és elpirult. 

Ha Ye BaiYi nem állította volna, hogy megtalálja a “Báb-várost”, Zhou ZiShu és Wen KeXing már rég egyesítették volna az erőiket, hogy megleckéztessék ezt az átkozott öregembert. Ők ketten nagyon is hallgatólagosan néztek egymásra, de Wen KeXing, ahogy megpillantotta a férfi jóképű arcát, mely tele volt alig visszafojtott indulattal, maga sem tudta miért, szemei irányíthatatlanul végigsöpörtek a férfi testén, és a ruháján keresztül, mintha látta volna annak testét és vérét. Miután felébredt a képzelgésből, torka föl-le mozgott, és hirtelen úgy érezte, hogy mégis van valami abban, amit Ye BaiYi mond. 

Most, hogy kettejük utolsó szórakozási forrása is odalett, hallgatólagos egyetértésben összefogtak, hogy tovább kínozzák Zhang ChengLinget. 
Zhou ZiShu azt tanította neki, hogy “gyűjtse össze az igaz qijét, majd áramoltassa végig a végtagjain és a csontjain, és úgy, ahogy a folyó a tengerbe ömlik, vezesse át a meridiánjain. Akkor majd az igaz qí ellenkező irányba áramlik és szabadon rendelkezhetsz vele.” Wen KeXing pedig titokban így szólt hozzá, “A belső légzésed instabil, a képességeid pedig túl sekélyesek. Ezért a belső légzésedet előbb szét kellene szórd, minthogy összegyűjts. Lépésről-lépésre haladva érezd a benned levő igaz qít, és engedd, hogy a maga útján járjon.” 
Mindkettőjük szavai nagyon észszerűnek hangzottak. Szerencsétlen Zhang ChengLing azt sem tudta, hogy melyikükre hallgasson. Már a feje is a duplájára dagadt, miközben nagy erőfeszítések közepedte összegyűjtött igaz qí az egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, hol előre, hol ellenkező irányban áramlott, és időről-időre el kellett viselnie Zhou ZiShunak a speciális edzésmódszerét is. – Nem számított, hogy mennyire is próbálkozott, a vállára nehezedő kéz több mint 10 tonnát nyomott. 

Zhang ChengLing önkéntelenül is aggodalmaskodni kezdett és azt mondta magában, “Mi van, ha nem fogok ennél magasabbra nőni, mert a Shifu ilyen hosszú ideig tart ilyen nagy nyomás alatt?” Ekkor Feng XiaoFeng vicsorgó agyarai és hadonászó karmai jutottak az eszébe, aminek a gondolatától is hidegrázás tört. 

Zhou ZiShu nem tudott Zhang ChengLing belső vívódásáról, csak úgy érezte, hogy ez a gyerek, a kemény munka és szorgalom ellenére, mintha egyszerűen nem értené a lényeget. “Eleinte, amikor Liang JiuXiaot tanítottam, mindig is túl hülyének tartottam a kungfuhoz. Emiatt pedig sok esetben a nehezemre esett türelmesnek lenni vele, de ki hitte volna, hogy Zhang ChengLinghez képest Liang JiuXiao egy igazi okostojás volt.” 

Ha nem lettek volna azok az évek a birodalmi udvarban, ahol ideje korán volt alkalma kikoptatni az indulatait, akkor szíve szerint nem egyszer halálra pofozta volna ezt a szerencsétlen gyermeket. 

De valójában Zhang ChengLing ellen is hibát követtek el, mivel Wen KeXing és Zhou ZiShu tanításai nem azonos elvekre épültek. Ha csak az egyikük tanította volna, akkor lett volna némi előrelépés, azonban kettejük közül egyikük sem tudta, hogyan kell tanítványokat nevelni. Egyikük azt mondta, a másikuk pedig amazt, és nem törődtek azzal, hogy a harmadik fél megértette-e őket vagy sem. Néha, egy-egy beszélgetésük hangos veszekedésbe torkollott, de miután elegük lett a veszekedésből, kimentek harcolni. A heves összecsapások után mindketten kivörösödött arccal és égő fülekkel tértek vissza. Eközben Ye BaiYi, a másik oldalon, igazi narrátor módjára adott magyarázatot a történésekre, mondván “az egymástól való tanulást kifogásként használják arra, hogy illetlen dolgokat csináljanak.” Ye BaiYi csak beszélt, miközben Zhang ChengLing, a gondolataiba merülve, egyre nagyobb zavarba jött, de még mindig nem értett semmit. 

Ahogy teltek a napok, úgy érezte, hogy képességei nem, hogy fejlődnének, inkább visszafejlődnek. A vállaira nehezedő kéz, amelyet Shifuja nyomott rá, napról napra egyre nehezebbnek tűnt, annyira, hogy lélegezni is alig tudott. 

Valójában a módszer, amivel Zhang ChengLing a kungfut próbálta elsajátítani, nagyon veszélyes volt. Ha valaki másról lett volna szó, – anélkül a kéz nélkül, amelyet Zhou ZiShu azért nyomott a vállaira, hogy láthatatlanul igazgatni tudja a belső légzését, – ennek a kettőnek az állandó kínzása mellett, az illető már rég megbolondult volna. 

Nagyon gyorsan haladtak. Néhány nap alatt elhagyták Dongtingot, a káosz és zűrzavar városát, és megérkeztek Shuzhongba. Zhang ChengLing aznap tényleg nem tudott járni. Összeszorította a fogait, de így is alig tudott megtenni vagy 10 mérföldet. Egyszer csak érezte, amint halántéka lüktetni kezd, zihálva kapkodott levegő után, szíve már-már kiugrott a mellkasából, és valahányszor egy lépést tett, minden erejét be kellett vetnie. 
Zhou ZiShu hangja hidegen csengett a fülében, “Mi az, még ennyi sem bírsz megtenni? Folytasd!” 

Wen KeXing rápillantott és felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, mintha megsajnálta volna Zhang ChengLinget, ezért nem bírta megállni és közbeszólt, “Hé, Ah-Xu…” 

“Fogd be a szád.” Zhou ZiShu szemöldökei még csak meg sem mozdultak, és mindenféle emberségesség nélkül megparancsolta, “Ördögfióka, nem megmondtam, hogy folytasd?!” 

Zhang ChengLing szemei már félig elhomályosodtak. Beszélni akart, de képtelen volt. Akárhányszor megpróbálta kinyitani a száját, a belső lélegzete azonnal szivárogni kezdett, és ilyenkor Zhou ZiShunak az a csontsovány keze, úgy tudta volna a földbe nyomni őt, akár egy retket. 

Shuzhong tele volt hegyekkel. Hegyek és völgyek hullámoztak körös-körül a végtelenségig. Hirtelen kétségbeesés érzése fogta el Zhang ChengLinget, és úgy érezte, mintha ez az út soha nem érne véget. Lábai egyre hevesebben remegtek, és vonakodva felnézett a shifuja arcára. Az a jóképű profil még mindig jéghideg volt, még csak rá sem nézett, akár valami könyörtelen és érzéktelen kőszobor. 

“Lélegezz mélyen és szakadatlanul, áramoltasd az igaz qít a RenDu meridiánjaidba, mint ahogy a folyók százai ömölnek a tengerbe. Ami nyomtalanul jött, az nyomtalanul távozik.” 
“A belső lélegzetnek alakja van, a szellem olyan, mint a vízisikló. Végtelen és állandó, szabadon áramlik.” 

Abban a pillanatban, Shuzhong közepén, szemben a hegyekkel, Zhang ChengLing kétségbeejtő helyzetbe került. Hirtelen egy mondat villant át az elméjén, akár egy villámlás, “Kézzelfogható mégis határtalan. Szertefoszló, mégis kiolthatatlan!” 
Csak azt érezte, hogy mellkasa hirtelen megtelik, látása egyre homályosabbá válik, de még ennél is jobban érezte a testében végbemenő változásokat. Rájött arra, hogy a végtagjaiban és a csontjaiban szétszórt belső lélegzet mindig is ott volt, csak éppen nem tudta mozgósítani. Miután ezt felismerte, hirtelen energiát érzett kiáramlani a testéből, amitől a vállára szegeződött tenyér lerázódott. 

Az utolsó dolog, amit látott, az Zhou ZiShu döbbent arckifejezése volt, majd a szeme elsötétült és hanyatt esett.