“Mester, hogyan lehetsz biztos abban, ha valaki álcázza magát, akkor az mindenképpen a saját arcvonásainak eltorzításával teszi azt? – értetlenkedett tovább Gu Xiang. 

Wen KeXing lassan és tisztán beszélt, “Nem az számít, hogy mennyire szép vagy csúf valaki, hanem az, hogy az arcon található 5 érzékszerv természetes harmóniája és az ezek közötti játék hogyan nyilvánul meg. Még ha a kezét vagy lábát változtatná el valaki, még az sem lenne hibamentes. Abban az esetben viszont, ha valaki egyik napról a másikra szépülne meg, akkor az, rögtön felkeltené az emberek érdeklődését. Most már érted a problémát?” 

Ők hárman az utcán sétáltak. Dél volt, és az utca nyüzsgött az emberektől. Zhou ZiShu energiájának teljében volt most, hogy szótlanul hallgatózhatott. Süketnek tettetve magát hagyta, hogy azok ketten megvitassák a dolgokat, és közben figyelmen kívül hagyta Wen KeXing időről időre ráeső pillantását. Ennek hallatán azonban, nem tudta visszafogni megilletődöttségét, és miközben Wen KeXingre nézett, az a gondolata támadt, hogy ez az ember tényleg tud. 

Wen KeXing, miután észrevette, hogy szavainak köszönhetően a figyelem központjába került, még szenvedélyesebben beszélt tovább, “Ez a fajta álcázási technika jól párosítható különböző más eljárásokkal, ahol arcfesték is alkalmazható. Noha igen precíz képességeket igényel, mivel az enyhe egyenetlenségeket és furcsaságokat az emberek könnyedén észre vehetik. De vannak olyanok is, akik emberi bőrből készült maszkot tesznek az arcukra. Ennek hatása jobb, egyszerre kelthet hamis és valós benyomást a szemlélőben. Persze ehhez elképesztően ügyeskezűnek kell lennie.” Miután ezt elmondta, elgondolkodva nézett Zhou ZiShura. 

Gu Xiang azonnal kinyújtotta a mancsát és gyakorlatilag megtapogatta Zhou ZiShu arcát. Kezei puhák voltak, ingének ujja pedig felfedte üde és nyugtató illatát, ami csak egy lányhoz volt fogható. Zhou ZiShu nem ellenkezett, hagyta, hogy megérintse őt, miközben mosolygott. Senki nem tudta, hogy valójában most ki is használ ki kit. A végén pedig türelmesen és lágy hangon megkérdezte, “Találtál valamit?” 

Gu Xiang gyanakodva rázta meg a fejét, és kétellyel a szemében nézett vissza Wen KeXingre, “Mester, még mindig azt hiszem, hogy igazi…” 

Wen KeXing válaszolt, “Természetesen, hogy nem visel emberi bőrmaszkot, mert az a dolog egyáltalán nem légáteresztő. Ha hosszú ideig viselné, akkor időnként csak le kellene vennie, hogy szuszogni tudjon. Hidd el nekem, hosszú ideig csak azért követtem őt, hogy lássam, mikor veszi le a bőrmaszkot.” 

Gu Xiang csodálattal az arcán mondta, “Mester, igazság szerint te csak akkor vesztegeted ennyire az idődet, ha szépségekkel van kedved bolondozni.”  

Wen KeXing Zhou ZiShura mutatott, “Ha ő egy igazi szépség, akkor egy pillanatot sem vesztegettem el.” – mondta. 

Zhou ZiShu gondolkodott egy darabig. Ekkor már úgy érezte, hogy tovább már nem maradhat csöndben, ezért megkérdezte, “Mikor hülyéskedtem én veled?” 

Wen KeXing sietve válaszolt, “Eddig biztos nem történt ilyen, de minden bizonnyal történni fog a jövőben.” Miközben beszélt, kezével kinyúlt Zhou ZiShu arca felé. “Aznap, amikor lemostam a válladat, a bőrödnek teljesen más tapintása volt, mint az arcodnak…” 

Zhou ZiShu hirtelen visszahúzta a fejét, majd ellökte Wen KeXing kezét. Wen KeXing kissé csalódottan húzta fel szemöldökét és Gu Xiangra mutatott, “Hogy létezik, hogy ő hozzáérhet?” 

Zhou ZiShu minden oldalról szépen elrendezte ruháit és lelógó ingujjait, végül megszólalt, “Előbb nézz úgy ki, mint egy lány, és akkor egy szavadba sem kerül, lecsupaszítom az arcomat, és kedvedre tapogathatod, ahogyan csak akarod.” 

Gu Xiang, eredetileg, jó és derék koldusnak találta Zhou ZiShut, aki épp akkor találkozott az ő szégyentelen gazdájával, amikor az 8 teljes élethosszon át csak vérben fürdött. Ennek okán, a szíve mélyén, már egy ideje Zhou ZiShunak drukkolt. Azonban, mindezek hallatán, hirtelen az az érzése támadt, mintha két borsószemet látna, melyeket nem lehet megkülönböztetni egymástól, mert annyira egyformák. Micsoda remek párosítás, – gondolta magában – egy agglegény és egy földi zöldborsó. Legalább így kedvükre csipkelődhetnek és harcolnak egymással anélkül, hogy a világra különösebb veszélyt jelentenének. 

Wen KeXing, Gu Xiang felé fordította az arcát, rejtélyes pillantást vetett rá, végül pedig mély és tekintélyt parancsoló hangján megszólalt, “Ah-Xiang, most már mehetsz.” 

Gu Xiangnak még a szava is elakadt, majd ártatlanul pislogni kezdett, “Hova akarja a Mester, hogy menjek?” 

Wen KeXing, kezeit összefogva a háta mögött, csak állt ott egyhelyben, még egy pillantást sem akart a lányra vetni, “Az ég nagy, a föld pedig széles. A Dongting-tavat69 kivéve bárhova mehetsz, ahova csak óhajtod.” 

69 A Dongting-tó, Kína Hunan provinciájának északkeleti részén elhelyezkedő sekély tó. 

Gu Xiang, mintha legyökerezett volna, ott állt egy darabig, majd hirtelen egy kérdés csúszott ki összeszorított fogai között, “Mester, csak nem a cselédlányok savanyúecetén, a féltékenységen élsz?” 

Wen KeXing rápillantott, mire Gu Xiang azonnal rácsapott a szájára, “Pűpű, rossz száj! Nesze neked, ha túl sokat beszélsz! Ha mindenáron ki kell mondanod az igazat, muszáj …” 

Wen KeXing megszólalt, “Ah-Xiang.” 

“Hé!” – mondta durcásan Gu Xiang, és azonnal sarkon fordult. “Megyek! Máris indulok! Mester, nem kell aggódnod, ez a szobalány a lehető legmesszebbre fog menni. Háromlábú varangyra lelni nem könnyű70, de még nehezebb kétlábú férfira lelni a világban, mert annál is ritkábbak. Az igaz, hogy e cselédlány itt, a kétszeresét eszi a medveszívnek és a leopárdbátorságnak, de sosem lenne képes elrabolni egy férfit a Mestertől. Innentől fogva, ti ketten, szabadok vagytok és nem kell visszafognotok magatokat.” – zsörtölődött tovább Gu Xiang, miközben fel-alá járkált nagy szelet csinált. 

70 世上三条腿的蛤蟆找不 (Shìshàng sāntiáo tuǐ de hámá zhǎo bù) Kínai közmondás, miszerint “Háromlábú varangyot nehéz találni, és azokat is kétlábú emberek birtokolják.” Háromlábú varangy a bőséget és a vagyont szimbolizálja. 

Zhou ZiShut mélyen gondolkodóba ejtette ez a néhány szó, “a Dongting-tavat kivéve”, és érdeklődve nézte a zajos gazdát és annak szolgálóját. 

Mihelyt Gu Xiang otthagyta őket, Wen KeXing arckifejezése teljesen megváltozott. Kissé peckesen köhintett egyet, majd karját nagy ívben kilendítve hamiskásan hízelgő mozdulatot tett, “Zhou testvér, azon tűnődtem, vajon a te társaságodban élvezhetném-e a mai vacsorát?” 

Zhou ZiShu tudta, még ha vissza is utasítaná ezt az ember, akkor is a nyomában lenne, akár egy kutya, ezért arra gondolt, hogy legalább így megspórolhatja a vacsora árát, ezért készségesen beleegyezett. 

Wen KeXing ment elől. Derűs arckifejezéssel mutatta az utat. Zhou ZiShu pedig azokon a napokon tűnődött, amikor még félig emberként és félig szellemként bolyongott a királyi palota üres folyosóin. Mindezek, mintha egy előző életben történtek volna. Akkoriban brokátköntöst viselt és egy titokzatos, szilvavirágokkal teli helyen élt, ahol gyilkossággal és gyújtogatással foglalkozott. Noha egy valóságos szörnyeteg volt, legalább egy köpenyes szörnyeteg, akinek kifogástalan modora volt. Mikor vált ilyen gátlástalanul szégyentelenné? 

Wen KeXing hátára pillantott, és magában azt gondolta, Neki is feketének kell lennie, mert maga is fekete tintával jár.71 

71 近朱者赤,近墨者黑 (Jìn zhū zhě chì, jìn mò zhě hēi) jelentése, “Azok, akik a Zhu (élénkpiros tinta) közelében vannak, vörösek lesznek, akik pedig a Mo (fekete tinta) közelében, azok maguk is feketékké válnak.” Egy képies leírása annak a jelenségnek, amikor az egyére befolyással van a környezete, avagy a társadalom, amibe beleszületik. 

Mire a kocsmához értek, már mindkettőjüknek kopogott a szeme az éhségtől. Mihelyt az ételt felszolgálták, senki sem beszélt badarságokat. Csak az evőpálcikák finom kattogása hallatszott, amelyek mintha repkedtek volna a levegőben, vigyázva, nehogy egy falattal is kevesebbet egyenek. A nagy sietségben, olykor-olykor összeakadtak a pálcikáikkal, ilyenkor pedig mindenféle trükköt bevetettek, hogy hol egy darab csirkét, hol pedig egy fél, szószos disznócsülköt nyerhessenek el egymástól. 

Egyikük mindig is nagy lelkesedéssel volt az ételek iránt, míg a másik csak akkor fogyasztotta nagy előszeretettel az ebédet, ha azt valaki más fizette. Kettejüknek egy semmihez sem fogható vacsora hangulatot sikerült megteremteniük az asztalnál, tele erőszakos és gyilkos aurával. 

Az első fogás befejeztével, de még a második fogás előtt, Wen KeXingnek volt annyi ideje, hogy Zhou ZiShura mosolyogjon, “Ha méltó ellenféllel találkozik az ember, csak akkor esik igazán jól a vacsora.” 

Zhou ZiShu megvető pillantást vetett rá és közben azon töprengett, Mi vagy te, egy csirke? Kíváncsi lennék, hajlandó lennél-e csirkék módjára egy edénybe kapni az ételt? 

Ebben a pillanatban zűrzavar támadt a földszinten, a másodinas gúnyolódó hangjára lett figyelmes, “Értem én, hogy a fiatalúr lovagiasan beszél és úgy is öltözködik, de miért étkezik hűbérúr módjára? Még hogy írásban akar fizetni? Biztosan túl sok mesét hallgattál ezidáig! Hadd kérdezzem meg, ugyan melyik dinasztiából való vagy, hányadik generációs mestereknek vagy te a tanonca, és ugyan biza melyik területen vagy a legkimagaslóbb tudós?72 Add csak vissza az írást… 

72 状元 (Zhuàngyuán) a legkimagaslóbb tudós címe annak a személynek jár, aki első helyet ért el az udvarbéli hivatalnoknak szánt vizsgán. 

A köréjük gyülekező emberek kacagása felhallatszott az emeletre, mire Wen KeXing letekintett a teraszról. Hirtelen az állához kapott és motyogott valamit az orra alatt, “Ez egy finom szépség…” 

Zhou ZiShu is követte a tekintetét, amikor egy fiatal férfire lett figyelmes, aki ott állt elvörösödve, egy sötétkék köntösben, és fuvolát viselt a derekán. Ruhája első pillantásra nem volt feltűnő, de alaposan megvizsgálva, a benne felhasznált anyagok minősége rendkívül magas volt. De még a derekán levő jáde furulya minősége is nagyon jó volt. Zhou ZiShu csak ekkor eszmélt rá, hogy ez az öltözék valahonnan ismerős volt a számára, így enyhén elmosolyodott. 

Wen KeXing megkérdezte, “Min nevetsz?” 

“Azt hiszem, ennek a fiatalembernek nem állt szándékában magára vonni mások figyelmét az öltözékével, de épp az ellenkezőjét érte el. Valójában nagyon is hivalkodóan öltözött fel. Öltözékéről egy régi, ismerősöm jut eszembe.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Miközben így beszélt, a fiatal férfi, akire számos bámészkodó figyelt, értetlenül nézett maga körül. Felemelte a fejét, tekintete pedig éppen Zhou ZiShuék mellett siklott el. Zhou ZiShu megrázta a fejét, gondolatban, Ennek az ifjúnak mindenképpen a fővárosi nemességhez kell tartoznia. Valaki, aki egy életen át csak dőzsölt volna az evés-ivás-szórakozásban, nem lenne ehhez fogható zavarodottság a tekintetében. – Lábujjhegyével megbökte Wen KeXing lábát és megszólalt, “Szamaritánus Wen, itt a lehetőség az erény és jó tétemények gyűjtésre.” 

Wen Kexing, eredetileg Zhou ZiShu arckifejezésének a tanulmányozásában volt elmélyedve, de ennek hallatára karba tette a kezeit, “Hm, egy szépség, aki bajban van… nem árt, ha segítek… nemde, Zhou testvér? – szólalt meg Wen KeXing, és közben megérintette Zhou ZiShu karját, arcán pedig valami különös kifejezés jelent meg.  

“Nos…” 

“Azt hiszem, átengedem neked ezt a lehetőséget, hogy erényt halmozz fel és hogy jót cselekedj. – mosolygott gúnyosan Wen KeXing. “A következő életemre is elegendő erényt halmoztam fel az eddigi életem során, ezért nincs értelme, hogy elvegyem tőled az esélyt…” 

Zhou ZiShu huncut mosollyal az arcán nézett rá. 

Ebben a pillanatban, Wen KeXing egy nagyot sóhajtott, vállai pedig megereszkedtek. “Imént, az utcán, egy jóképű férfi megbotlott a lábam alatt. Én kinyújtottam a kezeimet, hogy megtartsam az esésben… Még ő is visszamosolygott rám… De mégis, hogy lehet tolvaj egy ilyen szépség?” 

Zhou ZiShu felvonta a szemöldökét, és elhatározta, hogy innentől fogva ő is szégyentelenebb lesz. Nehogy már vesztesként kerüljön ki az előtte álló alakkal szemben. Miközben így gondolkodott, megragadta Wen KeXing ingujját, megtörölte benne a kezét, majd egy ezüströgöt húzott elő a saját ingujjából. Egyszer feldobta a levegőbe, majd az egyre bosszantóbb másodinas fejnek pattintotta. Az inas még jobban elkezdett átkozódni a fejére kapott ütés miatt. Lehajtotta a fejét, és amikor ráeszmélt, hogy egy ezüströg volt az, amivel megdobták, még jobban elvesztette a türelmét. 

Ekkor Zhou ZiShu unottas hangja volt hallható, “Írd az én kontómra ennek a fiatal mesternek a költségeit.” 

A másodinas egyetlen szavát sem lehetett hallani már, miután megkapta a pénzt, természetesen. Csak bólintott egyet, majd dolgára ment. A kékköpenyes ifjú abban a pillanatban hálás tekintetet vetett Zhou ZiShura és fel is ment az emeletre, hogy személyesen megköszönje neki. 

Zhou ZiShu egy üres tányérra mutatott az asztalon, “Rajtam áll ennek a lovagnak a megmentése, a vacsora viszont a te reszortod. Ne feledd, hogy mától tartozol nekem 3 liáng ezüsttel.”73 – mondta Wen KeXingnek. 

73 1 liáng 50 gramm ezüstnek felel meg. 

Wen KeXing suttogó hangon szólalt meg, “Mit szólnál, ha odaígérném a testemet?” 

Zhou ZiShu csak mosolygott, “Sajnálom, de az étvágyam még nem olyan kifinomult.” 

A kékköpenyes férfi már feljött az emeletre, a két fenevad ekkor még álnok módon mosolygott egymásnak, de egy szempillantás alatt öltötték magukra azoknak a hős lovagoknak a fennkölt arckifejezését, akik “igazságtalanságot látva, karddal kelnek egymás segítségére”. 

A kékköpenyes fiatalember mélyen meghajolt, “Cao Weining vagyok, köszönöm a szíves segítséget. Kérem, fogadja el ezt hálám jeléül.” 

Wen KeXing és Zhou ZiShu majdnem kórusban zengték, “Nem szükséges, Cao mester túlságosan is udvarias.” 

A mondat befejeztével, mind a ketten egy-egy sokatmondó pillantást vetettek egymásra és meglehetősen kifinomultnak érezték magukat.  

Zhou ZiShu szárazan felköhögött és Cao Weining felé fordulva mondta, “Kérlek, ülj le Cao mester, jó magam Zhou Xu vagyok. Ez itt pedig…” 

“Wen KeXing.” – mosolygott vissza Wen KeXing, enyhén fejet hajtva. Ott ült csendben az asztalnál, kissé távolabb Zhou ZiShutól és Cao Weiningtől. Egy valódi úriember benyomását keltette, aki szelíden mosolyog és suttogva beszél,74 ezáltal kihangsúlyozva mondandójának komolyságát. 

74 A kínai nyelv sajátosságából fakadóan valóban úgy hangzik, mintha suttogva beszélne, mivel fonetikailag rengeteg ”cs-csh-s-zs” hangzású szavat használnak. 

Cao Weining nem győzött hálálkodni Zhou ZiShunak a jótéteményéért, és mivel nem akart udvariatlan lenni, leült. Cao Weining elmesélte, hogy ő a Hűvösfuvallatú Kard-klán zártkörű tanítványa,75 aki most először tette ki a lábát otthonról, hogy tapasztalatot szerezzen jianghuban. Útközben, valahogy elszakadt a Mester-nagybácsijától, és ráadásul még egy tolvajba is belebotlott. Így került ebbe a meglehetősen kínos szituációba. Ekkor már végképp nem tudta, hogy mi tévő legyen, de szerencséjére találkozott Zhou ZiShuval, aki kisegítette a bajból, és ezért végtelenül hálás neki. Még azt is elmondta, hogy egy végtelenségig igazságos ember képét látja benne, akinek kissé sárgás, beesett arca meglehetősen ront az amúgy kellemes összhatáson. 

75 Az a tanítvány, akit a legtöbbre tart a harcművészeti iskola vezetője. 

Zhou ZiShu szokva volt az ehhez hasonló nyájas beszédhez.76 Különösen jól érezte magát, most, hogy végre egy normális emberrel társaloghatott, és nem egy Wen KeXing-félével. Noha most találkozott először Cao Weininggel, bizalomgerjesztő kisugárzásával és néhány szóval képes volt felnyitni Cao Weining csevegőjét: “Én és a Mester-nagybácsim a Dongting-tavi Lovagi Konferenciára jöttünk. Váratlanul, amikor néhány napja elhaladtunk a Zhaók birtokánál, hallottuk, hogy ott valami baj történt. A Mester, fiatalkora óta jó viszonyban volt Zhao lovaggal, ezért el akart menni, hogy megnézze, mi történt. Nekem pedig azt mondta, hogy egyenesen Dongtingbe jöjjek és kérjem Gao Chong Úr bocsánatát, amiért a Mesterem késlekedik…” 

76 长袖善舞套人话的  (Chángxiùshànwǔ tào rén huà de)  kínai idióma szó szerinti fordítása:  Hosszú ingujjak jók a táncban. Az előkelő,  magasrangú emberek ruházatuk bőre szabásával is kifejezték vagyonosságukat. A tánc pedig az uraságok közötti, gyakran rejtett üzenetekkel megtűzdelt szópárbaját szimbolizálja. 

“Dongting-tavi Lovagi Konferencia?” – ámult el Zhou ZiShu. 

“Pontosan! Nem tudom, ha Zhou testvér hallott a jiangnani Zhang család lemészárlásáról.” – magyarázta tovább Cao Weining. “De nem csak erről van szó… Úgy hallottam, hogy néhány napja a saját szobájában halt meg rejtélyes módon a Tai-hegység klánjának a feje. Továbbá még 3 klánvezért öltek meg egy éjszaka alatt. Az esetek elkövetési módja nagy mértékben hasonlít a Zhang-birtokon történtekre. A Zhang család legfiatalabb tagja életben maradt, és most Zhao lovag védelme alatt áll a Zhao-birtokon. Zhao Jing, maga személyesen azonosította, hogy a Qingshu-hegyi gonosz démonok a felelősek a történtekért. A Dongting-tavi Lovai Konferenciát pedig, Gao Chong lovag rendelte el, melynek célja, hogy összehívja a folyók és tavak vidékének nemes hőseit, hogy együttes erővel felszámoljanak a Szellem-völgyi démonokkal.” 

Zhou ZiShu önkéntelenül Wen KeXingre pillantott, és csodálkozva vette tudomásul, hogy Wen KeXing milyen érdekfeszítően hallgatta a beszélgetést, és még meg is kérdezte, “Ez igaz?” 

“Az igaz, hogy én és a Mester-nagybácsim, a nagymester parancsára jöttünk le a hegyről, hogy részt vegyünk a Konferencián.” – mondta Cao Weining. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy ez a kölyök most először tapasztalja meg a valódi életet, amikor még azokra a kérdésekre is felelt, amelyeket nem tettek fel neki. 

Ekkor Wen Kexing szólalt meg, “Zhou testvér, nem te vagy az, aki erények és jótétemények felhalmozására tetted fel az életed? Miért nem kíséred el ezt a fiatal testvért a harcban, hogy megbüntesd a gonoszt, ezáltal hirdetve a jó és az erény fölényét? 

Zhou ZiShu leeresztette a fejét, hogy egyet kortyolhasson a borból. Szemeiben bizonytalanság tükröződött, Wen KeXing terveit és a mögöttük meghúzódó valódi szándékokat próbálta kifürkészni. Gondolataiból Cao Weining kézcsapásának a hangja ébresztette fel, “Nagyszerű dolog megbüntetni a gonoszt és a jót képviselni! Wen testvér ezt igazán jól mondja. Úgy látom, hogy maguk ketten igaz és becsületes lovagok, és hogy igazán közvetlen és barátságos módon viszonyulnak az öccsükhöz. Ezért, mit szólnának ahhoz, ha velem tartanának Dongtingba?” 

Wen Kexing csak mosolygott. Hm, milyen naiv ez a fiú. – gondolta magában, végül így szólt, “Igazán, az ilyesmit kérni sem kell.” 

(Visited 906 times, 1 visits today)

4 Comments

  1. Vivien 2021-10-25at13:53

    Sziaa. Írtam neked wattpadon is hátha észrveszed. Nekem nem mutatja ha írok ide hozzászólást. Nagyon köszönöm hogy fordítod:)

    Reply
    1. admin 2021-10-26at13:38

      Örülök, hogy tetszik. 🙂 Válaszoltam Wattpadon. 😉

      Reply
  2. Berta 2021-11-05at13:30

    Köszönöm én is a fordítást, nagyon örülök neki.

    Reply
    1. admin 2021-11-05at14:54

      Szívesen! 🙂 Örülök, hogy tetszik.

      Reply

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük