Amikor a tavaszi szél átszelte a Közép-Síkság földjét, GaoXin Hercegnője levelet írt a Sárga császárnak, abban a reményben, hogy anyja halálának érvfordulóján ellátogathat XuanYuanba, hogy gyermeki kötelezettségének eleget téve, imádkozhasson édesanyja sírja előtt, akit messze a Xuanyuan-hegyen temettek el. Ugyanakkor, hogy anyja nevében is kifejezhesse gyermeki tiszteletét a Sárga császár előtt. 

A levelet a Hercegnő sajátkezűleg írta, és a saját pecsétjével látta el. Jun császár pedig külön megbízottal küldte el a Sárga császárnak. 

Miután a Sárga császár elolvasta, megkérte személyi kísérőjét, hogy olvassa fel a levelet az összes miniszternek. Ész érvekre hagyatkozva, senki sem kifogásolhatta egy lány kérését, hogy az anyja előtt imádkozhasson, és hogy anyai nagyapjával találkozhasson, így természetesen a tisztviselők csak azt vitathatták meg, hogyan fogadják GaoXin hercegnőjét. Ha csak GaoXin hercegnője lett volna, nem lett volna nehéz dolguk, de ő nemcsak GaoXin hercegnője volt, hanem a Sárga császár unokája is, és édesanyja a XuanYuanért vívott csatában halt meg. A megbeszélés eredménye az lett, hogy minél grandiózusabb a ceremónia, annál jobb, feltéve, hogy nem lépi át a kereteket. 

Amikor az egész Közép-Síkságon barackvirágba borult a táj, XiaoYao elhagyta az Istenek Öt hegyét. ZhuanXu, mint XiaoYao unokatestvére, a XiaoYao kérésére, elkísérte őt a Xuanyuan-hegyre. 

A tavasz második havának 23. napján,⁴² XiaoYao megérkezett Xuanyuan városába. XiaoYao két nagybátyja, XuanYuan CangLin és Xuanyuan YuYang, a kíséretükben XiaoYao öt unokatestvérével és egy csoport tisztviselővel, köszöntötték őt. 

42 仲春之月 (Zhòngchūn zhī yuè) Tavasz második hava – a gregorián naptár 2. havának felel meg.

Némi felfordulás után, CangLin így szólt XiaoYaohoz, “A követeket a Shangyuan-palotában kellett volna fogadjuk, de mivel Atyám már koros és mozgása nehézkes, az utóbbi években már nem szeret látogatókat fogadni, ezért a hetedik bácsikád rendezett lakomát a küldöttség szórakoztatására. Atyám nem fogadja őket, csak arra vár, hogy téged lásson a Chaoyun-palotában.” 

XiaoYao elmosolyodott, és azt mondta, “Rendben, akkor kérlek bácsikám, vigyél el a nagyapámhoz.” 

CangLin így szólt, “Erre, Hercegnő!” 

CangLin kísérői közül páran, úgy tettek, mintha nem lennének tudatában, és hátraszorították ZhuanXut. Nyilvánvalóan senki sem volt, aki úgy gondolta volna, hogy ZhuanXunak a Xuanyuan-hegyre kellene mennie. XiaoYao a felhőszekér elé állt, és megkérdezte, “ZhuanXu unokabátyám nem jön velünk?” 

CangLin kedvesen elmosolyodott, “Atyám nem tett említést arról, hogy kéreti ZhuanXut. Már intézkedtünk a megfelelő szállásáról ZhuanXu számára. Nem kell aggódnod, Hercegnő.” 

Az egyik unokaöccse, akinek a nevére XiaoYao még nem emlékezett, mosolyogva azt mondta, “Nyugodt lehetsz húgocskám, mi visszakísérjük a bátyánkat.” 

XiaoYao elmosolyodott, és ZhuanXu felé indult. A xuanyuani kísérők meg akarták állítani őt, de XiaoYao elmosolyodott, és úgy meredt rájuk, mintha azt kérdezné, van merszetek megállítani engem? A XiaoYaoval érkező gaoxini őrök már a fegyvereikre is tették a kezüket. Miközben mindenki habozott, XiaoYao ZhuanXu elé lépett, megfogta ZhuanXu kezét, és félig kacéran, félig dühösen így szólt CangLinghoz, “Amikor régen a Chaoyun-csúcson éltem, az unokabátyám, ZhuanXu mindig elkísért engem. Ha most nem jöhet velem, akkor én sem megyek!” 

CangLin mosolyogva így szólt, “Nem az, hogy én akadályoznám, hanem Atyám nem kérette őt magához. Szóval nem merünk szabadon döntést hozni ez ügyben.” 

“Ha a nagyapám bárkit is hibáztatna, természetesen vállalom a felelősséget. A bácsikámnak nem kell emiatt aggódnia!” XiaoYao magával vonszolta ZhuanXut, és megpróbált felszállni a légihintóra, de két xuanyuani őr megállította őket, és nem engedték XiaoYaot sem hintóra szállni. XiaoYao CangLinra meredt, “ZhuanXu unokabátyám tényleg nem jöhet?” 

“Hercegnő, kérlek, bocsáss meg!” – mondta CangLin. 

Mogorva arckifejezés ült ki XiaoYao arcára, és hangját felemelve parancsba adta minden gaoxini őrnek, “Mivel XuanYuan nem lát szívesen engem, azonnal visszatérünk GaoXinba!” – azzal fogta magát, és ZhuanXut maga után húzva elindult. 

GaoXin őrei azonnal utat nyitottak, rendezett alakzatban felsorakoztak, és valóban az volt a szándékuk, hogy azonnal visszatérjenek GaoXinba. Látva, hogy XiaoYao komolyan gondolja, CangLin aggódva így szólt, “Hercegnő, hagyd a bolondozást!” 

XiaoYao rendkívül dühös lett, és teljes torkaszakadtából azt kiáltotta, “Méghogy én bolondozok? Ugyan ki tenne meg ekkora utat csak azért, hogy bolondozzon? GaoXin Nagy Hercegnőjeként, ugyan mi az, amit ne kapnék meg GaoXinban? Anyám a XuanYuan népéért vívott csatában halt meg. Hosszú utat tettem meg azért, hogy lerójam tiszteletemet anyám előtt, és hogy tiszta szívvel viszontláthassam a nagyapámat. Csak azt akarom, hogy az unokabátyám, akit gyermekkorom óta ismerek, elkísérjen, de XuanYuan őrei megakadályoztak abban, hogy felszálljak a légihintóra. Inkább a világ népét kérem meg, hogy ítélje meg ezt helyettem: én vagyok az, aki bolondozik, vagy XuanYuan tiszteletlen?” 

CangLin soha nem gondolta volna, hogy XiaoYao természete ilyen perlekedő lesz. Úgy kiabált, mint egy utcán átkozódó hárpia. Ha ma tényleg hagyná XiaoYaot így távozni, és nagy felhajtás kerekedne az ügyből, az egész nemzet elátkozná őt, és akkor az apja biztosan nagyon dühös lesz. CangLinnek el kellett fogadni, és békéltetően így szólt, “Hercegnő félreértetted a helyzetet. Senki nem merné megakadályozni a Hercegnőt, hogy a hintóra szálljon!” 

A xuanyuani őrök mind félreálltak. Amikor XiaoYao látta, hogy elérte a célját, abbahagyta, és felhúzta ZhuanXut a légihintóra. 

Miközben a légihintó az égbe emelkedett, XiaoYao ZhuanXura nézett, aki szorosan fogta a kezét, ajkait pedig összeszorította. Több mint 200 évvel ezelőtt, fiatal volt még, amikor négy herceg nagybátyja miatt, kénytelen volt egyedül elhagyni a Xuanyuan-hegyet. Akkoriban, a hajóorrban állva, háttal a menetiránynak, a fokozatosan eltűnő Chaoyun-csúcsot nézte, és a szíve mélyén megesküdött, “Biztosan visszajövök még!” 

A légihintó megállt, és a szobalányok tiszteletteljesen felkérték a Hercegnőt, hogy szálljon le a hintóról. 

ZhuanXu és XiaoYao, mindketten kiszálltak. 

ZhuanXu felnézett a palotakapu homlokzatán álló táblára, amelyen három nagybetűs szó, “Chaoyun-palota” állt a nagymamája kézírásával. Nem tudta visszafogni magát, és azt mondta magában, “Nagymama, apu, visszajöttem! Több mint 200 évnyi idegen földön való bolyongás után, végre visszajöttem! Sokáig megvárattalak titeket!” 

XiaoYao is felnézett a táblára. Több mint 300 évvel ezelőtt, ez a palota egykor az ő és családja nevetésével volt tele, de ma, amikor visszatértek, csak ők ketten maradtak. 

ZhuanXu és XiaoYao egymásra néztek, majd egyszerre léptek be a palota kapuján. 

XiaoYao arca kifejezéstelen volt, és nagyon lassú léptekben sétált. ZhuanXu a háta mögött követte őt, ugyanolyan lassú léptekben. 

XiaoYao belépett az előcsarnokba. Egy őszszakállú, ráncos arcú és sovány öregember volt a kanapénak dőlve. Túl fáradtnak látszott, és úgy tűnt, mintha aludna. XiaoYao lépteit hallva kinyitotta a szemét, és XiaoYaora nézett. A látása még mindig éles volt. 

XiaoYaonak és ZhuanXunak, valamiért, a halálos ágyán fekvő nagymamájuk jutott eszébe. Szívük összeszorult, majd együtt letérdeltek, és egyszólamban azt mondták, “Az unokád (unokád) visszatért.”⁴³ 

43 Az eredeti szövegben 孙女 (Sūnnǚ) lányunoka 孙子 (Sūnzǐ) fiúunoka szerepel.

A Sárga császár kissé felemelte a kezét, “Gyertek ide.” 

Mielőtt felálltak volna, XiaoYao és ZhuanXu háromszor fejet hajtottak, majd a Sárga császár kanapéjához léptek. XiaoYao már hozzászokott a kötetlenséghez, egyenesen a kanapéra ült, míg ZhuanXu tisztelettudóan állt. 

A Sárga császár XiaoYaora nézett, “Nem hasonlítasz az anyádra, de az arcformád és a szád nagyon hasonlít a nagymamádéra, pontosan úgy néz ki, mint amikor először találkoztam vele.” 

A XiaoYao emlékeiben élő nagymama arca fonnyadt volt, és mindenfelé ráncok borították. XiaoYao nem tudta, hogy igazából hasonlít-e rá vagy sem, ezért csak halvány mosoly jelent meg az arcán. 

A Sárga császár, mintha sejtette volna, hogy mi jár XiaoYao fejében, és azt mondta, “Valaha a nagymamád is olyan fiatal volt, mint te. Szépsége és tehetsége egykor Dahuang-szerte híres volt. Sok rendes fiatalember feleségül akarta őt venni, de sajnos, rossz embert választott.” 

XiaoYao megdöbbent, és nem tudta, mit mondjon erre. Nem mondhatta, hogy a nagymamája rossz emberhez ment feleségül, és azt sem volt hajlandó mondani, hogy jó embert választott. Mert határozottan úgy érezte, hogy a nagymamája és a nagyapja nem jöttek ki jól egymással, és mert a nagymamája halála előtti években, a nagyapja soha nem látogatta meg a nagymamáját. Pontosabban mondva, azon az egy alkalmon kívül, amikor a nagyapja karddal tört az anyja életére, XiaoYao soha nem látta a nagyapját a Chaoyun-palotában. Miután a nagymamája eltávozott, a nagyapja súlyosan megsérült, és csak azután költözött a Chaoyun-palotába. 

A hallgatásával úgy tűnt, hogy XiaoYao elfogadta a Sárga császár szavait, de a Sárga császár nem törődött ezzel, és továbbra is mosolyogva bámult XiaoYaora. 

Ezután, a Sárga császár ZhuanXura nézett, és mosolya eltűnt az arcáról. Ellentétben azzal a szelíd örömmel, ahogyan XiaoYaot nézte, most rideg és ítélkező volt. ZhuanXu nem hajtotta le a fejét, csak kissé lesütötte a szemét, hagyva, hogy a Sárga császár ránézzen. 

Hosszú idő telt el, mire a Sárga császár megszólalt, “Azt hittem, annyira kimerített téged GaoXin romantikus légköre, hogy elfelejtetted, hogyan kell visszajönni.” 

ZhuanXu letérdelt, “Az unokád sokáig várakoztatta nagyapát.” 

“Miért jöttél vissza?” 

ZhuanXu válaszolni készült, de a Sárga császár így szólt, “Gondold meg jól, mielőtt válaszolsz. A szíved mélyén rejtőző szavakat akarom hallani.” 

ZhuanXu hallgatott egy darabig, majd a Sárga császárra nézett és őszintén azt mondta, “Mert meg akarom szerezni a Xuanyuan-hegyet. De van még egy másik ok is. Lehet, nem fogja elhinni, de én igenis látni akartam nagyapát.” 

A Sárga császárt ez nem hatotta meg, és hidegen így szólt, “A két nagybátyád és az öt unokaöcséd is mind a Xuanyuan-hegy után vágyakoznak. Ha meg akarod szerezni, neked kell megtalálnod a módját, nem fogok segíteni neked. Csakúgy, mint ezúttal a Chaoyun-csúcsra vezető úton, csak akkor fogok találkozni veled, ha egyedül jössz oda hozzám.” 

“Igen.” 

A Sárga császár kissé lehunyta a szemét, és azt mondta, “Ne hibáztass a kegyetlenségemért. Ha nem a saját erődből szerzed meg, akkor sem tudnád elviselni, ha odaadnám neked.” 

“Az unokád megértette.” 

A Sárga császár így szólt, “Most menjetek és pihenjetek. Én a nagymamád egykori szobájában lakom. A többi szoba üres. Ott lakhattok, ahol akartok. Nem szeretem az emberi hangokat, ezért kevés szobalány van a palotában. Ha nem vagytok szokva…” 

“Nincs semmi, amihez hozzá kellene szokni.” – szólt közbe XiaoYao. “Amikor még nagymama élt, akkor sem volt sok szobalány. Emlékszem, hogy a hátsó csarnokban a gyomok olyan magasra nőttek, mint én, és hogy a gegevel bújócskázni szoktunk benne.” 

A Sárga császár lehunyta a szemét, és mosolyogva integetett. 

XiaoYao és ZhuanXu halk léptekben elhagyták a főcsarnokot. Végigsétáltak a piros folyosón, megkerülték az előcsarnokot, és megérkeztek abba az oldalcsarnokba, ahol régen laktak. Egy magas főnixfa állt az udvaron, terebélyes lombkoronával és tűzpiros főnixvirágokkal. Minden ugyanolyannak tűnt, mint akkoriban, de a főnixfa alatti hintakeret nyomtalanul eltűnt. 

XiaoYao kábultan, mintha álmodna, a fa alá sétált. Erős szélfuvallat támadt és az eget virágeső töltötte meg. XiaoYao kinyújtotta a kezét, hogy elkapjon egy virágot, majd a virágtölcsért leszakítva a szájába vette, és kiszívta a nektárt. Mosolyogva visszafordult, és így szólt ZhuanXuhoz, “Gege, épp olyan édes, mint régen.” – majd átadott egy virágot ZhuanXunak. ZhuanXu pedig elvette, ő is a szájába vette, és szívni kezdte. 

Két szobalány követte őket. Az egyik Shanhu volt, aki XiaoYaoval jött XuanYuanba, a másik pedig valószínűleg ZhuanXu szolgálatára volt beosztva, és Sangshennek hívták. 

Shanhu megkérdezte, “Hercegnő, itt fogsz lakni?” 

“Igen.” – mondta XiaoYao, és az ujjával rámutatott, “Én ebben a szobában, a bátyám pedig abban a szobában fog lakni.” 

Shanhu bement, körülnézett, és azt mondta, “Habár a berendezés egyszerű, valakinek rendszeresen takarítania kellett. Egész tiszta, az ágyneműt és a függönyöket is kicserélték. Csak ez az udvar koszos egy kicsit. Majd felsöpröm ezeket a lehullt virágokat, és akkor tisztának fog tűnni.” 

XiaoYao azt mondta, “Ne söprögess! Gyerekkoromban, csak minden negyedik vagy ötödik nap söpörtek fel, és a lehullott virágokat sem szedték össze. A nagymamám hagyta, hogy a fa alá halmozódjanak és lassan sárrá bomoljanak.” 

XiaoYao és ZhuanXu leültek a verandára, egy szót sem szóltak, csak csendben nézték a főnixvirágokat. 

Shanhu ismerte a Hercegnő természetét, ezért nem foglalkozott többet vele, és elfoglalta magát. Shanhu merész és mézesszájú volt, és hamarosan beszélgetni kezdett Sangshennel. Sangshen útmutatása alapján pedig, mindketten előkészítették a fürdővizet. XiaoYao és ZhuanXu, akik már hozzászoktak, hogy önmagukról gondoskodjanak, nem kérték a szolgálatukat, hanem egymaguk fürödtek meg és öltöztek át. 

Miután mindketten befejezték a fürdést, Shanhu és Sangshen vacsorát szolgált fel, XiaoYao és ZhuanXu pedig a verandára ültek és megvacsoráztak. 

Vacsora után, XiaoYao elküldte Shanhut és Sangshent pihenni. Majd ő és ZhuanXu az ösvény mentén elindult a hátsó hegyhez. A hátsó hegyen lévő szederfaerdő még mindig bujazöld volt, és pont úgy nézett ki, mint amikor a nagymamájuk még élt. XiaoYao felnézett a szederfára, “Egy kis idő múlva már szedret is ehetünk.” 

“Gugu szeretett jeges szedret enni. Akkoriban az Istenek Öt hegyén laktatok, és én még nem találkoztam guguval és veled, de amikor nagymama meglátta a szederfákat, folyton azzal nyaggatott, ‘A nagynénéd a jeges szedret szereti a legjobban, és attól tartok, hogy az Istenek Öt hegyén nincs jó szeder. Majd valakivel küldetünk a nagynénédnek, miután elkészítjük őket.’ Én segítettem a nagymamának szedret szedni, és együtt készítettük a jeges szedret.” 

XiaoYao édesen elmosolyodott, “Minden évben hozott valaki jeges szedret anyámnak. Anya vonakodott túl sokat enni, ezért minden nap csak egy kis tányérral vett elő. Mivel fagyos és édes-savanykás íze volt, GaoXinban pedig mindig hőség van, én is szerettem enni. Minden alkalommal veszekedtem érte anyámmal. Amikor anyám látta, hogy fogytán van, megkérte a szobalányt, hogy szedjen szedret jeges szeder készítéséhez, de az íze sosem volt ugyanolyan, mint amit nagymama küldött.” 

ZhuanXu elmosolyodott, és azt mondta, “Amikor idén beérik a szeder, készítek neked, és ígérem, hogy pontosan ugyanolyan ízű lesz, mint a nagymamáé.” 

XiaoYao elmosolyodott, és rábólintott. Mindketten tudták, hogy lehetetlen pont ugyanolyat készíteni, de ami elveszett, már elveszett. Egyikük sem volt az a fajta ember, aki szeretett a múlton rágódni. 

Lassan sétálgattak, többnyire szótlanul. Időnként, amikor eszükbe jutott valami, szóvá tették, és azok mindig örömteli dolgok voltak, így mindketten mosolyogva emlékeztek vissza rá. 

Késő este volt, mire visszatértek a házhoz, majd külön lepihentek. 

XiaoYao azt hitte, nem fog tudni aludni, de nem így történt. A kanapén, ahol gyerekkorában aludt, nagyon gyorsan elaludt és mély álomba merült. 

Másnap csak hajnalban kelt fel. Shanhu elmondta, hogy ZhuanXu már elment, és mielőtt még elment volna, azt mondta, hogy a Sárga császárhoz megy. 

XiaoYao nem sietett. Lassan megmosakodott, majd evett. Miután befejezte az evést, kiment a házból és megpillantotta a hintát a főnixfa alatt. Shanhu elmosolyodott, “Én sem tudom, mi járhatott a herceg fejében, hogy egész éjszaka fennmaradjon és hintát építsen.” 

XiaoYao az ajtófélfának támaszkodva elmosolyodott, de az orrában némi fanyarság volt. 

Shanhu megkérdezte, “Hercegnő, akarsz hintázni?” 

XiaoYao megrázta a fejét, és lassan elindult. Nem szándékozott megkeresni ZhuanXut vagy a Sárga császárt, csak sétálgatott körbe, és öntudatlanul besétált abba a hálószobába, ahol a nagymamája lakott. Néhány őr állt az ajtóban, de nem jelentették, és nem is állították meg, amikor meglátták őt. 

XiaoYao belépett a szobába, a Sárga császár és ZhuanXu pedig a meleg kanapén ülve sakkoztak. A Sárga császár oldalra volt dőlve, míg ZhuanXu egyenesen ült, azonban arckifejezésük teljesen megegyezett. Arcuk kifejezéstelen volt, sem öröm, sem düh nem látszott rajtuk, és lehetetlen volt megmondani, mi jár a fejükben. 

XiaoYao nem törődött velük, Továbbra is úgy sétálgatott, mint odakint, és séta közben figyelmesen végignézett mindent. Míg végül úgy tapasztalta, hogy ebben a szobában, meglepő módon, nem sok minden változott a gyermekkori emlékeihez képest. Mintha a nagymamája még mindig itt élne. Sőt, még a nagymamája által használt fésű és ékszerek is az fésülködőasztalon voltak. 

XiaoYao leült a fésülködőasztal elé, lazán kinyitott egy ékszerdobozt, és felvett egy rubinsoros hajtűt. Ezek az ékszerek még mindig olyan fényesek voltak, mint újkorukban, mintha a ház asszonya hamarosan visszatérne és felvenné őket, de valójában, még XiaoYao emlékezetében sem viselte őket soha. XiaoYao feltűzte a hajtűket a hajára, és összehasonlította őket. Ez a hajtűkészlet három részből állt: két darab négyágú pillangós hajtűből és egy duplaszárnyú hajtűből. Ezen kívül még hat különböző hosszúságú, szetthez illő függő is járt hozzá. A fűzérekbe halmozott rubinkövek szinte az egész fejét beborították. Nehéz volt elképzelni, hogy az egyszerű és sovány nagymama valaha ilyen káprázatos ékszereket viselt. 

“Ha tetszik neked, akkor elviheted.” – hangzott fel hirtelen a Sárga császár hangja. 

XiaoYao letette az ékszereket, becsukta a dobozt, majd mosolyogva megrázta a fejét, “A nők azért viselnek efféle dolgokat, hogy másoknak kérkedjenek. Vagy pontosabban szólva, hogy a férfiak rájuk szegezzék a tekintetüket. Ha ezeket viselném, még ha egy férfi rám is nézne, honnan tudhatnám, hogy engem néz, vagy a káprázatos drágaköveket? Mi van, ha félreértem a szándékait, és véletlenül beleadom a saját szívemet is? Nem okozna problémát?” 

A Sárga császár egy pillanatra megdöbbent. XiaoYao a Sárga császárra nézett, mintha azt akarná mondani, szép idő van ma, és halkan így szólt, “Nagymama tényleg nagyon szeretett téged.” 

A Sárga császár XiaoYaora meredt, szemeiben, mintha düh látszott volna, “Hogy beszélhetsz engedély nélkül az idősekről?” 

XiaoYao közömbösen vállat vont, “Én olyan vagyok, aki szeret beszélni. Ha nagyapa nem szereti hallgatni, akkor csak tegyen úgy, mintha nem hallotta volna. Bárhogyan is, elsőrangúak vagytok abban, hogy süketnémáknak tetessétek magatokat.” 

A Sárga császár egy ideig XiaoYaot nézte, majd felsóhajtott, “Tényleg olyan természeted van, ami teljesen ellentétes az anyád és a nagymamád természetével.” 

XiaoYao hahotázva felnevetett, és grimaszolt a Sárga császár felé, “Ugyan mi jó lenne abban, ha olyan lennék, mint ők? Ez csak olcsó előny a férfiaknak, de rájuk nézve keserűség!” 

A Sárga császár választás híján, letette a sakkfigurákat, és azt mondta ZhuanXunak, “Nem játszom tovább. Éhes vagy?” 

ZhuanXu tiszteletteljesen felállt, és felsegítette a Sárga császárt, “Nagyapa, mozogj egyet a sok ülés után, és aztán egyél.” 

Nagyapa és unokája lassan sétálni kezdett az udvaron. XiaoYao az ablaknak támaszkodott, és akaratlanul is az édesanyja meg a nagymamája jutott az eszébe. Abban az időben az édesanyja is gyakran támogatta a nagymamáját, és körbe-körbe sétálgattak az udvaron. 

ZhuanXu segített a Sárga császárnak néhány kört megtenni, majd leültette. A Sárga császár evett néhány süteményt és ivott egy kis gyenge teát. 

Miután a Sárga császár kiöblítette a száját és megtörölte a kezét, látszólagos közönnyel egy kicsi, szederfalevél alakú jádetáblát tett ZhuanXu elé, “A Chaoyun-csúcs eredetileg a nagyanyádé volt. Ezen a csúcson, kezdve a legkisebb fűszáltól és fákól egészen a palotáig, mindent ő épített. A Chaoyun-csúcsot őrző őrség első generációját is ő képezte ki. Nekem, habár itt élek, megvannak a saját őreim, így a Chaoyun-csúcs őrsége tétlenül maradt. De mivel visszatértél, mostantól a te parancsaidnak fognak engedelmeskedni.” 

ZhuanXu térden állva meghajolt a Sárga császár előtt, és gondosan eltette a jádetáblát. 

Látva, hogy semmiféle érzelem nem mutatkozik ZhuanXu arcán, és még mindig nyugodt és összeszedett, egy leheletnyi elégedettség csillant meg a Sárga császár szemében. 

A Sárga császár így szólt, “Fáradt vagyok. Elmehettek.” 

ZhuanXu és XiaoYao meghajoltak, majd elmentek. 

Amikor messzire értek, XiaoYao suttogva megkérdezte ZhuanXut, “Gege, tényleg vissza akarsz jönni, hogy elkísérd és gondoskodj nagyapáról?” 

ZhuanXu bólintott. 

XiaoYao értetlenül megkérdezte, “Nem neheztelsz rá? Én egy kicsit neheztelek rá, ezért a szavaimmal jól megszurkáltam.” 

ZhuanXu azt válaszolta, “Talán mert férfi vagyok, sok tettét megértem. Az ő pozíciójában, nem vétett hibát. Döntéseivel egész sok embert megbántott, beleértve a nagymamámat, a szüleimet, a nagynénémet, téged és engem. De még annál is több embernek hozott áldást. Az emberek csak egy nagy császárként látják őt, aki megalapította XuanYuant, legyőzte ShenNongot és egyesítette a Közép-Síkságot, de nem látják áldozatait, amiket hozott és a fájdalmát, amit elszenvedett. Tudtad? Épp az imént, amikor vele sakkoztam, tudtam, hogy a hátán lévő régi sérülés súlyos fájdalmat okoz neki, de egyáltalán nem mutatta ki. Egyetlen lépését sem befolyásolta a játékban, és mindvégig a legélesebb reakciókra volt képes és a legvadabb gyilkos aurát árasztotta magából. Egy ilyen embert, még ha nem lenne a nagyapám, akkor is tisztelnék. De mivel ő a nagyapám, ezért nemcsak tisztelem, hanem szeretem is.” 

XiaoYao felsóhajtott, “Csak annyit mondhatok. Az ő népének lenni áldás, viszont a rokonának lenni kínszenvedés, és téged, mint elszigetelt különcöt, figyelmen kívül hagyott. Hagyta, hogy a négy bácsikád újra és újra megpróbáljon megölni, de te még mindig úgy gondolod, hogy megérdemli a tiszteletedet és a szeretetedet.” 

ZhuanXu elmosolyodott, “XiaoYao, te haragszol arra a két szobalányra? Ha nem mondtak volna olyan dolgokat, amiket nem szabadott volna, akkor nem kellett több mint kétszáz évig bolyonganod.” 

“Nem. Ha nem lett volna az a több mint kétszáz év, akkor ma nem lennék az, aki most vagyok. Ha békében és épségben nőttem volna fel apám mellett, lehet nagyon boldog lennék, de szeretem azt, aki most vagyok. Most már semmitől sem félek, mert megtapasztaltam a nincstelenséget. Nem számít, milyen szörnyű nehézségekkel nézek szembe, egyetlen határozott karlendítéssel képes vagyok végezni velük, ahogy a kilencfarkú rókadémonnal is végeztem.” 

“Ha herceg bácsikáim nem kényszerítettek volna, nem mentem volna el egyedül GaoXinba, és akkor nem láttam volna egy másik világot; ha nem üldöztek volna és nem akartak volna újra meg újra megöletni, nem váltam volna ravaszabbá, hidegvérűbbé és erősebbé. A szenvedés csak azért válik szenvedéssé, mert az emberek, akik szembesülnek velük, legyőzettekké váltak, mi pedig legyőztük a szenvedést, szétzúztuk őket. Bedörzsöltük őket a saját testünkbe, és a saját erőnkké változtattuk. Ezért mi soha nem tekintjük a szenvedést szenvedésnek. Nagyapa ugyanolyan ember, mint mi, és pontosan azért, mert megértette, úgy döntött, hagyja a dolgokat megtörténni.” 

XiaoYao elmosolyodott, “Rendben, rendben, nem vitatkozom veled. Ezután jobban odafigyelek és nem idegesítem többé nagyapát.” 

Sétaközben a főnix fa alá értek, és mindketten megálltak. ZhuanXu megsimogatta a XiaoYao fejét, és miközben a fejét csóválta, mosolyogva így szólt, “Nem kell. Mondd ki mindig, ami a szíveden van. Te az unokája vagy. Szerintem, szereti, ha őszinte vagy vele, beleértve az iránta való haragodat. Ő nem egy átlagos ember, és el tudja viselni a te haragodat is.” 

XiaoYao grimaszt vágott és nem szólt semmit. 

ZhuanXu a hintára mutatott, “Hintáztál már?” 

XiaoYao elmosolyodott és leült a hintára, “Vártam a személyt, aki a hintát tolja, hogy jöjjön és játsszon velem.” 

ZhuanXu meglökte a hátát, XiaoYao pedig kirepült. Újra és újra meglökte, és a hinta egyre magasabbra lendült. XiaoYao félig hátrabillentette a fejét, és az eget beborító vörös esőt nézte, amint szállingózva hullt a földre. 

A személy, aki a hintát lökte és aki a hintán hintázott még mindig ugyanaz volt, és a főnixvirágok még mindig tűzpirosan vibráltak, de XiaoYao már nem tudott ugyanolyan hangosan kacagni a szélben, mint azokban az években. Csak halványan elmosolyodott, és élvezte az arcán lobogó szelet. 

XiaoYao úgy hitte, XuanYuan egy nagyszabású szertartást fog neki tartani, hogy lerója a tiszteletét az anyja előtt. Amikor a Sárga császár megkérdezte őt, hogyan szeretne imádkozni, XiaoYao könnyedén azt mondta, “Az anyám nem az a fajta ember, aki szereti a zajos összejöveteleket, ezért természetesen én sem szeretem, de ha szertartást akarsz tartani, azt hiszem, az anyám megértené.” Meglepetésére, a Sárga császár arra utasította CangLint, hogy mondja le az eredetileg tervezett szertartást. 

Így, az édesanyja halálának évfordulóján, csak XiaoYao és ZhuanXu voltak azok, akik lerótták tiszteletüket előtte. 

A mezei virágokkal borított domboldalon hat sír volt található. Ide volt eltemetve a nagymamája, a legidősebb nagybátyja és nagynénje, a második nagybátyja, a negyedik nagybátyja és nagynénje, illetve az édesanyja. De valójában, legalább három sír holttest nélkül volt. XiaoYao nem tudta, mi lehet a legidősebb nagybátyja sírjában, de látta, hogy somvirágok virulnak az egész síron. Legidősebb nagynénje ShenNong Nagy Hercegnője volt, aki a ShenNong királyság bukása után, a lángokba vetette magát, és csontok sem maradtak utána. A sírban az ő esküvői ruhája volt, amelyet akkor viselt, amikor XuanYuanba jött feleségül. XiaoYao nem tudta, hogyan halt meg a második nagybátyja, csak annyit tudott, hogy egy kis darab elszenesedett koponya maradt utána, és a sírban ez a csont volt eltemetve. Negyedik nagybátyja, ZhuanXu apja, a shennongi ZhuRonggal együtt veszett el, így utána sem maradt holttest. A sírban csak egy rend ruhája és az öngyilkosságot elkövető negyedik nagynénje volt eltemetve. Az édesanyja pedig a shennongi ChiYouval együtt lett oda, és utána sem maradt semmi. ZhuanXu azt mondta, hogy a sírban az anyja harci egyenruhája van eltemetve. 

Talán mert XiaoYao jól tudta, hogy anyja nincs a sírban, soha nem gondolt arra, hogy lerója tiszteletét neki. Egy rend viselettel szemben mit lehet imádkozni? Egy nagy doboznyi ruha található GaoXin Zixin-palotájában, melyeket az anyja viselt! 

Azonban, amikor ZhuanXuval ezek előtt a sírok előtt állt, hiába súgta azt az elméje, hogy ezek csak holmi ruhadarabok, képtelen volt megállni, hogy ne uralkodjon el rajta a gyász. 

Minden rokona, aki igazán szerette őt és törődött vele, ezen a helyen volt! ZhuanXu letérdelt, és sírról sírra haladva, egyesével fejet hajtott mindegyik sír előtt. XiaoYao követte őt, és ő is fejet hajtott mindegyik sír előtt. Amikor a legidősebbik nagybátyjuk előtt hajoltak meg, ZhuanXu még háromszor meghajolt. Ránézett a sírt beborító somvirágokra, és suttogva így szólt XiaoYaohoz, “Valószínűleg ez az, amivé ZhuYu néni átalakult. Amikor úgy döntött, hogy elpusztítja a démoni esszenciáját és eloszlatja a tudatát, én már GaoXinban voltam. Nem tudom miért, de Shifu  azt mondta, ne legyek szomorú, ZhuYu kívánsága beteljesült, és boldogan távozott.” 

XiaoYao is még háromszor meghajolt csendben. 

Miután befejezték a meghajlást az összes sír előtt, ZhuanXu még mindig térdelt, anélkül, hogy felállt volna. 

XiaoYao azonban hátat fordított a síroknak és keresztbe tett lábakkal leült a fűbe. A domboldalon virágzó mezei virágokat nézte, amelyek minden színben nyíltak. Hirtelen eszébe jutott, hogy még mielőtt az édesanyja a Jade-hegyre küldte volna, elhozta őt és ZhuanXut ide, hogy fejet hajtsanak a nagymamájuk és nagybátyjaik előtt. ZhuanXuval elmentek mezei virágot szedni. Amikor visszanézett, látta, hogy a tarka virágtenger túloldalán az anyja egyedül ül a sírok között. Hirtelen megijedt, Vajon anyám már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fog visszatérni? 

ZhuanXu felállt, és fa esszenciájú művelést alkalmazva,⁴⁴ elkezdte megtakarítani a sírokat, Noha egyetlen varázsigével is megoldhatta volna a dolgot, de nem volt hajlandó varázsigéhez folyamodni. 

44 修炼的是木灵 (Xiūliàn de shì mù líng) fa esszenciájú művelés – A kínai kultivációs hagyományban a halhatatlanok és istenek a világegyetem öt alapvető elemének (fa, tűz, föld, fém, víz) spirituális esszenciáját művelik és áramoltatják a testükben. Ez a folyamat a belső Qí (életerő, energia) keringetésén alapul.

XiaoYao felszedegette a ZhuanXu által eltakarított mezei virágokat, majd leült a földre, hogy virágkoszorúkat fonjon. Mire ZhuanXu befejezte a sírok megtisztítását, addigra XiaoYao pontosan hat virágkoszorút készített, és mindegyik sír elé egyet-egyet elhelyezett. 

Éppen indulni készültek, amikor ZhuanXu így szólt XiaoYaohoz, “Kísérj el engem Xuanyuan városba.” 

Xuanyuan városába érve, ZhuanXu megkérte a sofőrt, hogy a városon kívül várjon rájuk, végül ő és XiaoYao besétáltak a városba. 

ZhuanXu elvitte XiaoYaot egy kabuki színházba,⁴⁵ és az őket odavezető szolgafiúnak pedig egy jádekagylót adott jutalomképpen.⁴⁶ A szolgafiú szélesen elmosolyodott, majd bevezette ZhuanXut egy szobába, mely kisasszonyok budoárjának kellékeivel volt berendezve, leszámítva a szoba középen levő tágas teret, ami feltehetően a táncosok kényelmét szolgálta a tánc közben.  

45 歌舞坊 (Gēwǔ fāng) Kabuki színház – hagyományos japán színház, ahol gésák és gésatanoncok (meikók) ének- és táncelődadást tartottak a vendégeknek.
46 玉贝 (Yù bèi) jáde kagyló – a Shang és Zhou dinasztia idején (i. e 1600 – i.e. 256) a gazdasági kereskedelem fejlődésével, jádeból imitált kagylókat készítettek a forgalomban levő természetes kagyló hiányának pótlására.

“JinXuant akarom látni.” – adta ki az utasítást ZhuanXu. 

A szolgafiú kínosan nézett rá, “JinXuan kisasszony…” 

ZhuanXu egy újabb jáde kagylót adott neki, “Csak menj és hívd meg őt. Hogy eljön-e vagy sem, az az ő döntése, de a jutalom a tiéd marad.” 

A szolgafiú boldogan elment, XiaoYao pedig fátyolkalapban felkunkorodott a kanapéra, és kíváncsian figyelt. 

ZhuanXu a kucsin elé ült, és miután kipróbálta a húrokat, játszani kezdett rajta. A kucsin hangja bugyogó volt, időnként úgy szólt, mint a hegyen csörgedező tiszta forrás, dallamosan és tisztán, máskor pedig, akár a sziklán lezúduló vízesés, hulló virágszirmokkal és spriccelő jádékkal. 

Az ajtót kitárták, és egy nő lépett be gyengéden. Sárga köntöst viselt, elegáns és kecses mozdulatai voltak, látványa pedig elfeledtette az emberekkel a gondjaikat. Csendben leült és a kucsinszót hallgatta. Miután ZhuanXu befejezte a játékot, így szólt, “Fényes szőrű fehér csikó, hirtelen rám tör gondolatod. Nemes herceg, nemes márki, élvezeted és örömöd végnélküli? Légy óvatos a kicsapongásban, ne engedd, hogy eltereljék gondolataid. Végre visszatértél.”⁴⁷ 

47 Idézet az Énekek könyvében található 白驹 / Fehér csikó című költeményből. A vers egy régi baráttól való elszakadásról és egy erényes ember hiányolásáról szól.

“Visszatértem.” – mondta ZhuanXu. 

XiaoYao így szólt ZhuanXuhoz: “Gege, kimegyek sétálni.” 

ZhuanXu rábólintott, XiaoYao pedig kinyitotta az ajtót, és kiment. Éppen ekkor, a gézfüggönyök között egy maikó táncolt az első emeleten.⁴⁸ XiaoYao megállt a korlát előtt és mosolyogva figyelte. Habár a xuanyuani kabuki színházban férfi és női vendégek egyaránt voltak, egy ilyen élvezetekkel teli hely vendégeinek többsége férfi, és ha voltak is nők, a legtöbben férfinak öltöztek. XiaoYao azonban női ruhát és fátyolkalapot viselt, ami sokak figyelmét felkeltette. XiaoYao nem törődött ezzel. Az emberek őt nézték, ő pedig a szépséget nézte. 

48舞伎 (Wǔ jì) Maikó – Gésának tanuló női táncos.

Csak az erotikus zenére kecsesen táncoló maikót nézte, akinek karcsú dereka olyan puha volt, akár egy vízisiklóé, és arra késztette az embert, hogy átkarolja. A körülötte ülő férfiak mind kinyújtják a kezüket, de egyikük sem ért hozzá. Ekkor két férfi csak úgy széthúzta fátyolfüggönyt, és kintről beléptek. Az egyikük erőszakosan átölelte a maikót, megfogta a derekát, majd a másik férfi karjaiba dobta, “Ma este hagyom, hogy XiaoMan dereka téged szolgáljon.” 

Ebben a kabuki színházban csak dal- és táncelőadásokat árultak, és minden gyönyörű füstillatú hölgyet csak nézni lehetett, megkóstolni nem. A maikó arckifejezése már rideggé vált, de a férfi arcának láttán, – habár hozzászokott az erotikus világhoz – érezte, amint arca kigyúl és a szíve hevesen ver. Többé már nem tudott dühös lenni, így készségesen követte a férfit, és elment. A férfi elvigyorodott, átölelte a maikót, és felvitte az emeletre. XiaoYao ismerősnek találta a férfit, de a látószög és a fátyol miatt egy pillanatra sem látta tisztán a férfi arcát. Miután a férfi felment az emeletre, XiaoYao csak ekkor látta meg tisztán a férfi kinézetét, és nyomban meghökkent. Az arca pontosan úgy nézett ki, mint a XiangLiué, de brokátruhát és jáde hajkoronát viselt, haja olyan fekete volt, mint a tus, a szemöldök és szemhéj sarkában pedig csak egy lusta vigyor ült. Az egész ember teljesen más benyomást keltett, mint a jéghideg XiangLiu. 

XiaoYao továbbra is őt bámulta, de a férfi csak egy közömbös pillantást vetett rá, és tekintetével azonnal továbbsöpört. A másik férfi azonban XiaoYaora mosolygott, és kinyújtotta a kezét, hogy fellebbentse XiaoYao fátylát, “Fiatalhölgy, ha egy kicsit is csinos vagy, megengedem, hogy velem töltsd az éjszakát.” 

A XiaoYao mellett álló nő elállta a férfi útját, és kacér mosollyal így szólt, “Ez a kisasszony vendég itt. Gongzi, kérlek ne hozz kínos helyzetbe minket.” 

A férfi látta, hogy az őt visszatartó nő nem néz ki rosszul, ezért nem szólt többet, és követte őt a szobába.  

JinXuan kinyitotta az ajtót, és kedvesen XiaoYaora mosolygott, “Menj be, majd megkérek valakit, hogy kísérjen ki titeket.” 

A szolgafiú egy félreeső úton vezette végig ZhuanXut és XiaoYaot, és elhagyták a kabuki színházat. 

ZhuanXu egy darabig körbevezette XiaoYaot, majd elmentek vacsorázni a város egyik híres éttermébe. Ezután elhagyták a várost, és légihintóval visszamentek a Xuanyuan-hegyre. 

Amikor megérkeztek a Chaoyun-palotába, XiaoYao a hintára ült, ZhuanXu pedig a fának támaszkodva ült a fa tövében. XiaoYao még mindig tele volt kétségekkel, Vajon tényleg XiangLiu volt? Nem ő volt? 

“Gege, te már láttad XiangLiu igazi arcát?” – kérdezte XiaoYao. 

“Nem, valahányszor találkoztam vele, mindig maszkot viselt.” 

XiaoYao kíváncsian megkérdezte, “XuanYuan már több száz éve vadászik XiangLiura, miért van az, hogy ő az egyetlen, akinek nincs portréja a fejvadászlistán? Lehetséges lenne, hogy ennyi éven át senki sem látta az igazi arcát?” 

“Természetesen vannak, akik látták az arcát, de XiangLiu egy kilencfejű démon. Azt mondják, kilenc igazi arca és nyolcvanegy inkarnációja van, és azok, akik látták, ellentmondtak egymásnak. Egyszer valaki lerajzolta a megjelenését, és kiderült, egy az egyben olyan volt, mint a hatodik hercegbácsikáé.” 

Lehetséges lenne, hogy az általa látott XiangLiu, csak egy illúzió lett volna? XiaoYao kissé megkönnyebbült, de egyben kissé csalódott is volt. 

ZhuanXu kételkedve azt mondta, “Habár ez különös! Mivel XiangLiu illúzióját még ereklyével sem lehet megkülönböztetni, akkor miért visel még mindig maszkot? Különben is, bármikor megváltoztathatja az arcát!” 

“Talán olyan, mint én. Csak egy igazi önmagára vágyik, és nem érdeklik a képmások.” – mondta halovány hangon XiaoYao. 

“Hirtelen miért hoztad szóba XiangLiut?” – kérdezte ZhuanXu. 

“Csak, mert… eszembe jutott.” – mondta XiaoYao. 

XiaoYao nem akart hazudni ZhuanXunak, ezért féligazságot mondott. A hangszínéből kihallatszó természetes melankólia némi kellemetlenséget keltett ZhuanXuban, és suttogva így szólt, “Többé már nem Wen XiaoLiu vagy Qingshui városól.” 

XiaoYao elmosolyodott, “Értem.” 

ZhuanXu témát váltott, és azt mondta, “Az, aki a kabuki színházban fel akarta emelni a fátyladat, az unokaöcséd volt, ShiJun, CangLin egyetlen fia.” 

“És ki az, aki vele volt?” 

“Nem ismerem, de nem alkalmazott alakillúzió technikát. Habár – mióta találkoztam veled és Jinggel, már nem merek százszázalékig biztos lenni benne. Ezen a világon léteznek technikák, amivel a hamisítványt valódinak lehet feltüntetni.” 

“Az a JinXuan kisasszony, a te embered?” – kérdezte XiaoYao. 

“Remélem. Amikor a legidősebb nagybátyám élt, egy erős információgyűjtő szervezetet hozott létre, amelyet ZhuYu néni irányított. A nagybátyám halálát követően, ez a szervezet gugut szolgálta.⁴⁹ Miután gugu meghalt a csatában, habár ZhuYu néni még mindig itt volt, az ő személyiségével, aki csak utasításokat tudott követni, így, hogy nem volt senki, aki utasításokat adhatott volna neki, fogalma sem volt, mit tegyen. Ennek következtében a szervezet kissé elhanyagolttá vált. Száz évvel ezelőtt, ZhuYu néni elhozta magával JinXuant GaoXinba, hogy megkeressenek engem, annak érdekében, hogy gugu háborúba való elmenetele előtti utasításai szerint, átadja nekem a szervezetet. JinXuan is egy fadémon. Ha a szervezeten belül én képviselem a nagybátyám helyét, JinXuan pedig, még ha ZhuYu néni pozíciójában is van, azt nem tudom, hogy olyan hűséges lesz-e hozzám, mint ZhuYu néni a nagybátyámhoz. Csak várunk és meglátjuk!” 

49 姑姑 (Gūgū) nagynéni – ZhuanXu minidig is guguként emlegette XiaoYao édesanyját.

“Bármi is történjék, ez a hatalom a tiéd.” – mondta XiaoYao, majd a szeme sarkából ZhuanXura pillantott, és huncutul mosolyogva hozzátette, “Különben is, az alapján, ahogy a nőkkel bánsz, hiszek benned.” 

ZhuanXu öklével eltakarta a száját, kétszer felköhintett, és XiaoYaora meredt. XiaoYao abbahagyta az incselkedést, és komolyan azt mondta, “Eredetileg aggódtam, nem lesz senki, akire támaszkodhatnál, ha visszatérsz, de most megkönnyebbültem.” 

“Habár az idősebb rokonaink korán elhagytak minket, ők mindig is megvédtek engem. Az idősebb nagybátyám nagyon befolyásos ember volt. Nemcsak ezt a szervezetet hagyta rám, hanem még az udvarban lévő embereit is. Habár nagyon kevesen vannak, mindegyikük a legkiválóbb. Habár apám korán elhagyott engem, tudom, hogy ha egy nap átvehetem a hadsereg irányítását, a katonák hajlandóak lesznek követni engem, mert apám aznap megszökhetett volna, de úgy döntött, hogy az összes katona elé áll, és szembenéz a halállal. Anyám az abszolút hűséges Ruoshui-etnikumot hagyta rám, gugu pedig…” – válaszolta ZhuanXu. 

XiaoYao nagyokat pislogva kíváncsian megkérdezte, “Mit hagyott rád az anyám?” 

ZhuanXu elmosolyodott, és egy főnixvirágot pöccintett XiaoYao arcára, “Téged. Gugu rám hagyott téged.” 

XiaoYao pedig a lábával felpattintott néhány földön heverő főnixvirágot, és ZhuanXura dobta, “Hogy merészelsz ugratni engem!” 

ZhuanXu hangosan felnevetett, mire XiaoYao azt mondta, “Attól tartok, ennyi nem lesz elég.” 

“Messze nem elég.” – válaszolta ZhuanXu. “Még ha hozzáadom a titkos testőrséget, amit GaoXinban való létem alatt képeztem ki, éppen csak annyira elég, hogy megvédjem az életemet. Most szinte az egész udvar azt vallja, hogy herceg bácsikámnak kellene örökölnie a trónt; a herceg bácsikám egykor segített nagyapának meghódítani a Közép-Síkságot, és jelentős katonai eredményeket ért el. Vannak bajtársai a seregben, akik tűzön-vízen keresztül menve harcoltak vele; évszázadok óta működteti az üzletét, és Közép-Síkságtól kezdve északnyugatig, mindenhol vannak emberei. Biztos, hogy sok olyan klán van, mint FangFeng klán, akik már hűséget fogadtak a herceg bácsikámnak. Így hát csak annyit tehetek, hogy először megvédem az életemet, aztán lassan megoldom a problémát.” 

“Van bármi, amit a tehetek érted?” – kérdezte XiaoYao. 

ZhuanXu elmosolyodott, “Nem vagy tudatában annak, hogy kihasználtalak, ugye?” 

“Meséld el részletesen, és nézd meg, van-e valami, amiről ne tudnék.” – mondta XiaoYao. 

ZhuanXu megragadta a hinta tartókötelét, “Hadd gondolkozzam. A felszínen levő dolgokról nem fogok beszélni. Ami a rejtett dolgokat illeti, ott van például TuShan Jing. Közel akart kerülni hozzád, és amikor lehetőséget adtam neki, hogy a közeledbe kerüljön, segítenie kellett nekem; ha ő nem lett volna, hogyan tudtam volna ilyen könnyen beilleszkedni FengLong és a többiek köreibe? Továbbá FengLonggal, XinYuevel és a többiekkel is tudatni fogom, hogy nagy befolyással bírok fölötted, és amikor engem értékelnek, akkor elkerülhetetlenül figyelembe kell venniük a te súlyodat is. Ezek a dolgok jelentéktelennek tűnhetnek, de döntéshozatalkor ezeknek köszönhetően fog a mérleg felém billenni. Efféle dolgok egyre többször fognak előfordulni a jövőben, és meglehet, hogy a legtöbbször észre sem veszed majd, hogy kihasználtalak.” 

“Úgy érzem, mintha semmit sem tettem volna.” – mondta XiaoYao. 

“Pedig már sokat tettél. Úgy tekintesz rám, mint egy fontos emberre, ezért én gátlástalanul kihasználhatlak téged. TuShan Jing nem bolond, és a jelenlegi helyzet egyértelműen herceg bácsikám javát szolgálja. A TuShan klánnak semmi haszna nem származik abból, ha nekem segít, de Jing tudatában van annak, hogy nagyon fontos vagyok a számodra, ezért habozás nélkül mellém állt.” ZhuanXu megfogta XiaoYao kezét, “És, habár tudom, téged nem érdekel, ha vér tapad a kezedhez, de engem igen. Nem akarom, hogy miattam vér tapadjon a kezedhez. Csak annyit kell tenned, hogy mellettem állsz, és ez a legnagyobb segítség számomra.” 

XiaoYao elmosolyodott és bólintott, “Megértettem.” 

ZhuanXu lágyan meglendítette a hintát, és úgy érezte, hogy ez a vérontással teli út, XiaoYao társaságának köszönhetően, egyáltalán nem érződik hidegnek. Ahogy ebben a pillanatban, ők ketten beszélgettek az esti szellőben, halkan és könnyedén, az nagyon meghitt és kellemes volt. Már hozzászokott az állandó éberséghez és készenléthez, bármi is járt a fejében, azt megtartotta magának, de XiaoYao előtt úgy érezte, nincs semmi, amit ne mondhatna ki, és nincs semmi, amit ne vallhatna be. Azért, hogy Ah-Nianról gondoskodjon, szándékosan jobban bánt vele XiaoYao előtt, mert XiaoYao nem féltékeny; nyíltan elmondhatta a XinYueről alkotott véleményét, mert tudta, hogy XiaoYao nem lepődik meg; nem számított milyen burkolt vagy nyílt összeesküvéseket szőtt, mindet elmondhatta neki, anélkül, hogy XiaoYao elvetemültnek tartotta volna. XiaoYao teljesen elfogadta őt olyannak, amilyen. 

Másnap, amikor XiaoYao felkelt, ZhuanXu már nem volt ott. XiaoYao a Sárga császárhoz ment, hogy megkeresse őt, és látta, hogy a Sárga császár mögött áll. Ott volt még két unokatestvére, és több miniszter is, akik éppen beszámoltak valamiről a Sárga császárnak. 

XiaoYao odakint várt, és csak akkor jöttek ki, amikor már félálomban volt. 

XiaoYao a sötétben rejtőzött, de ZhuanXu menet közben beszélgetett velük, miközben kikísérte őket. A kívülállóknak tényleg az lett volna a benyomása, hogy mély testvéri szeretettel viseltetnek egymás iránt. Az unokaöccse JuLiang, aki a hetedik nagybátyja, Yuyang második fia volt, azt mondta ZhuanXunak és ShiJunnak, “Holnap vacsora összejövetel lesz otthon. Bátyám és kisöcsém, ha nincs semmi más dolgotok kilátásban,⁵⁰ kérlek, tiszteljetek meg a jelenlétetekkel.” 

50 大哥 (Dàgē) legidősebb fiútestvér; 小弟 (Xiǎodì) kisebb fiútestvér – Ezek a megnevezések az egymás közötti rokoni szálat mutatják. Ezeket a megnevezéseket édes testvérek és unakatestvérek között egyaránt használják.

ShiJun felnevetett, “Harmadik bátyám, hiszen ismersz. Amíg vannak gyönyörű hölgyek, akkor is elmennék, ha nem hívsz meg.” 

XiaoYao odament, majd ZhuanXu felé kacsintott. Mire ZhuanXu elmosolyodott és azt mondta, “Jó bor is lesz? Amíg lesz jó bor, én is biztosan elmegyek.” 

XiaoYao, választás híján, kíváncsiságot színlelve megkérdezte, “Miért nem hívsz meg engem is, ha valami mókás dologról van szó?” 

JuLiang csak meredt XiaoYaora. ShiJun erősen megrántotta, és reakcióképpen csak ezután hajolt meg XiaoYao ShiJunnal együtt. XiaoYao megkérte őket, hogy hagyják a formaságokat, JuLiang pedig mosolyogva így szólt, “Ha a húgom jönni akar, természetesen szívesen látjuk.” Mindössze csak újra kell szerveznie a dolgokat. 

Miután ShiJun és JuLiang távoztak, XiaoYao megkérdezte, “Nem láttad, hogy azt akartam, ne egyezz bele?” 

“Láttam, de közelebb akarok kerülni hozzájuk.” – válaszolta mosolyogva ZhuanXu. “Sosem árt egy kicsivel többet tudni. Különben is, most ők Xuanyuan városának urai. Mivel még új vagyok itt, ha fellengzősködök a kívülállók szeme láttára, olyannak fogok látszani, mint aki nem tudja, mi a jó neki.” 

XiaoYao így szólt, “Most érkeztél Xuanyuan városba, és még nem fogtál szilárd talajt. Ez a legjobb alkalom, hogy megszabaduljanak tőled. Határozottan nincs merszük megtámadni a Chaoyun-csúcson, de azon kívül, az már az ő területük.” 

ZhuanXu azt mondta, “Hogyan érheted el a csúcsot anélkül, hogy szembenéznél a tüskékkel és sziklákkal? Én nem félek, akkor te mitől félsz?” 

XiaoYao megsimogatta a mellkasát, “Nem tudom, azt hiszem… de lehetetlen…” 

“Mit akarsz mondani?” 

“Mindenesetre veled megyek.” 

ZhuanXu elmosolyodott, “Nincs ellene kifogásom.” 

Másnap este, ZhuanXu és XiaoYao elmentek JuLiang kúriájába. 

Mivel zártkörű lakoma volt, nem volt sok vendég, de mindannyian fiatal tehetségek voltak, akik az utóbbi években nagy elismerésre és hírnévre tettek szert XuanYuanban. Látszólag udvariasak voltak ZhuanXuval szemben, de valójában megvették őt. XiaoYao nem tudta megállni, hogy titokban fel ne sóhajtson, Valóban tövisekkel és meredek sziklákkal teli úton kell végigmennie ZhuanXunak. 

A lakoma már elkezdődött, amikor megérkezett a hetedik nagybácsi idősebbik fia, YuHao, és még magával hozta az utóbbi idők Dahuang-szerte leghíresebb emberét – a gaoxini négy törzs Xihe törzséből származó YuJiangot, aki éppen megnyerte a Xiao ZhuRong által szervezett Chishui városi Őszi Versenyt. Amikor meglátták YuJiangot, mindenki felállt és a legmelegebb üdvözléssel fogadták. 

YuHao némi önelégültséggel telve állt YuJiang mellett, majd bemutatta mindenkinek YuJiangot. 

Amikor XiaoYao odaért, kifejezetten megkérte JuLiangot, hogy ne fedje fel a kilétét, és hagyja egy kicsit szabadon szórakozni, és természetesen nem állt szándékában most megismerkedni YuJianggal. Lazán sétálgatott a kertben, és meglátta a férfit, aki nagyon hasonlított XiangLiura abban a kabuki színházban. Egy pohár bort tartott a kezében, és hanyagul feküdt a jáde kanapén. Teste körül buja növényzet lengedezett és virágszirmok halvány árnyéka táncolt. Ha nem nézte volna meg alaposan, nehéz lett volna észrevenni. 

XiaoYao lágy léptekkel odament, mögé állt, váratlanul lehajolt és megszólalt, “XiangLiu, mit keresel itt?” 

A férfi teste még mindig mozdulatlan volt, csak kissé oldalra döntötte a fejét. “Csendben mögém sétáltál, én csak találgattam, mit akarsz csinálni. Sőt, még egy kis romantikus fantáziálásom is volt, de arra nem számítottam, hogy összetévesztesz valakivel.” 

XiaoYao a szemébe meredt, mire a férfi elvigyorodott, “Igazán szeretném, ha ő lennék, akit hívtál.” 

A XiaoYao testében lévő Gu rovarok egyáltalán nem reagáltak, és zavartan nézett rá, “Te tényleg nem ő vagy?” 

“Ha iszol velem, akkor akár ő is lehetek.” 

XiaoYao édesen elmosolyodott, “Rendben!” 

A férfi bort töltött XiaoYaonak, XiaoYao pedig egyszerre kiitta az egészet, majd ő is töltött egy pohárral a férfinak, aki szintén egyből megitta az egészet. Egy pillanat múlva, a férfi kezében lévő borospohár legurult, majd fanyar mosollyal így szólt, “Megmérgeztél?” 

XiaoYao megragadta a kezét, végigsimította az ujjait és alaposan megnézte. Piros foltok voltak az ujjbegyein, tényleg mérgezést kapott. 

A férfi felsóhajtott, “Ha nem mérgeztél volna meg, tényleg azt hinném, szerencsés vagyok.” 

XiaoYao eldobta a kezét, és töltött neki még egy pohár bort, “Ez az ellenszer.” 

A férfi gyengén felemelte a kezét. Egyértelmű volt, hogy képtelen egyedül felemelni a borospoharat, ezért XiaoYao megitatta vele. 

“Elnézést kérek, összetévesztettelek valakivel.” – mondta XiaoYao. 

“Minden alkalommal megmérgezel valakit, amikor összetéveszted az illetőt? Ez nem jó szokás!” 

“Sajnálom.” – ismételte XiaoYao, majd megfordult, hogy távozzon, de a férfi megragadta a csuklóját, “Egy bocsánatkéréssel akarsz elmenni?” 

“Akkor mit akarsz?” 

“FangFeng Bei vagyok.” A férfi vonásról vonásra felírta a nevét XiaoYao tenyerébe, “Jegyezd meg, legközelebb ne téveszd össze az embert mással.” 

“Te vagy FangFeng YiYing…” 

“Második bátyja. Ismered a húgomat?” 

“Dahuang tényleg kicsi!” – mondta XiaoYao fanyarul mosolyogva. 

XiaoYao elment, és ezúttal FangFeng Bei nem tartotta vissza őt. 

Voltak, akik az ének- és táncelőadást nézték, mások ittak és beszélgettek, míg néhány lány a pavilonban sakkozott. ZhuanXu, ShiJun és a többiek együtt voltak és valamiről beszélgettek, miközben nagy nevetésben törtek ki. XiaoYao pedig talált egy félreeső sarkot, és leült. 

Minden jel arra mutatott, hogy FangFeng Bei nem XiangLiu. Egy olyan nagy család gyermekeit, mint amilyen FangFeng Bei, túl sokan ismerik, és XiangLiu soha nem tudta volna felvenni az ő személyiségét, de XiaoYao mégis ismerősnek találta őt. Ezt a fajta ismerősség érzetet nem lehetett intellektuálisan analizálni vagy szavakkal kifejezni, ez csak a test ösztönös érzése volt. 

Késő éjszaka volt, és a vendégek fokozatosan szétszéledtek. Talán azért, mert ZhuanXu több mint kétszáz éve élt GaoXinban, YuJiang és ZhuanXu nagyon jól elbeszélgettek, és addig beszélgettek, amíg az összes vendég el nem ment. Miután JuLiang és YuHao kikísérte őket, ZhuanXu és YuJiang egymás mellett haladva kiléptek az udvarról. 

XiaoYao a légihintó mellett állt, és ZhuanXura várt. ZhuanXu és YuJiang megálltak a kapuban, és mosolyogva beszélgettek. 

Ha ZhuanXu mellett FangFeng Bei állt volna, XiaoYao nagyon éber lett volna, de YuJiang a gaoxini négy törzs Xihe törzséből származott, amely a leghűségesebb törzs volt Jun császárhoz. XiaoYao nem volt túl éber, és amikor megunta a várakozást, körülnézett. 

Meglátta FangFeng Beit, aki egy égi lovon ült, és a hosszú utca végén állt. Az éjszaka olyan sötét volt, hogy valójában lehetetlen volt tisztán látni az égi lovon ülő személyt, de XiaoYao ösztönösen tudta, hogy ott van, és hunyorítva nézett a hosszú utca végének irányába. A FangFeng család gyermekeinek biztosan kiváló íjászoknak kell lenniük! 

Hirtelen, fenevad ösztönei megfeszítették a testét, és önkéntelenül is abba az irányba nézett, ahonnan veszélyt érzett. Látta YuJiang hirtelen támadását, amint erős ütést mér ZhuanXura. ZhuanXu gyorsan visszahúzódott, de YuJiang egyike volt Dahuang legkiválóbb mestereinek, és ZhuanXunak épphogy csak sikerült elkerülnie, hogy létfontosságú pontot érjen. YuJiang anélkül, hogy hagyta volna levegőhöz jutni, ütést ütésre halmozva veszettül támadta ZhuanXut. Minden egyes ütése mérhetetlen szellemi erővel volt megtöltve, és ökölcsapásainak nyoma vibráló hullámokban terült szét, amelyektől a kúria kapujában álló jáde oroszlánok apró darabokra törtek. 

XiaoYao most először ismerte fel, hogy még a legpuhább víz is elképesztő keménnyé tud válni, és rémületében felkiáltott, “Gyertek, gyertek!” – de egyetlen őr sem jött. JuLiang és YuHao már eleve meg voltak döbbenve YuJiang spirituális erejétől, ShiJun pedig annyira megijedt, hogy a légihintó alá bújt és remegett. 

XiaoYao most először értette meg, hogy egy abszolút hatalmas erővel szemben semmilyen stratégia nem működhet. Ezen a ponton, nem számított hány okos ötlete támad neki és ZhuanXunak, csak egy ennél is erősebb hatalom képes megmenteni ZhuanXut. 

ZhuanXu súlyosan megsérült és a földre rogyott. YuJiang, gyűlölettel telt szemekkel, megragadta ZhuanXut, a vízből kardot formált, majd lecsapott vele. Ténylegesen le akarta fejezni ZhuanXut. 

XiaoYao tudatában volt, hogy az ő szellemi erejével, még ha oda is rohanna, csak darabokra szaggatnák YuJiang vízörvényei, de ettől függetlenül odaszaladt, és keservesen felkiáltott, “YuJiang, ki akarod irtani az egész Xihe törzset?” 

YuJiang kardjának lendülete lelassult, “Ez csak az én művem, semmi köze sincs a Xihe törzshöz!” 

“Én GaoXin hercegnője vagyok, és ha azt mondom, hogy köze van, akkor köze is van!” XiaoYao YuJiang elé állt, tekintetében pedig mindent elsöprő kegyetlenség látszott. 

“Gaoxini hercegnő létedre, tényleg ki akarod írtani a Xihe törzset, egy idegenért?” 

“Na és te? Tényleg képes voltál idegenekkel összejátszani, hogy meggyilkold ZhuanXut, és katasztrófát hozz a saját törzsedre?” 

“Nem én játszottam össze idegenekkel.” – ordította YuJiang. “Ő volt az, aki megölte a bátyámat, és most bosszút állok a bátyámért!” YuJiang a szellemi erejével telibe találta XiaoYaot, aki súlyosan a földre zuhant, és néhány falat vért köpött ki. 

Mindennek ellenére YuJiang fogta magát és ZhuanXu felé lendítette a kardját, “Levágta a bátyám fejét, így én is csak a fejét vehetem a bátyám tiszteletére.” 

XiaoYao felkiáltott, “Megállj!” 

De YuJiang nem állt meg, és pengéje habozás nélkül sújtott ZhuanXu felé. 

XiaoYaonak majdnem meghasadt a szíve, ZhuanXu azonban csak nyugodtan mosolygott. 

Váratlanul, a hideg levegő annyira csípőssé vált, hogy a YuJiang és ZhuanXu körül lebegő vízsugarak jéggé, míg a YuJiang kezében levő vízkard hókarddá változott. Így, amikor ZhuanXu nyakához ért, olyan volt, mintha egy hógolyó csapódott volna az ember nyakába. Habár rettenetesen fájt, a hógolyó még mindig hógolyó maradt, és hótörmelékké vált. 

YuJiang vérben forgó szemekkel továbbra is támadni akart, de egy jégfal az útját állta. A hóhullás közepette, a sötétszínbe öltözött ChiShui Xian sétált oda, és hidegen azt mondta, “Ha harcolni akarsz, akkor menjünk máshova.” 

YuJiang arcát gyász és harag öntette el, és inkább bánatot érzett, mint fájdalmat, “Miért? Tudtad, hogy megölte a bátyámat, miért állítottál meg?” 

ChiShui Xian olyan hideg volt, akár egy darab jég, “Amikor legyőzöl, talán elmondom, hogy miért.” – szavai végeztével pedig elfutott az egyik irányba. YuJiang tudta, hogy Xian jelenlétében képtelen lenne megölni ZhuanXut, ezért üldözőbe vette ChiShui Xiant. 

ZhuanXu éppen azon erőlködött, hogy felálljon és harcoljon, amikor XiaoYao felkiáltott, “Ne mozdulj!” 

Széttárta a karjait, ZhuanXut elé állt, és a sötét üresség felé fordulva lépésenként hátrálni kezdett. ZhuanXu is reagált ekkor, és suttogva megkérdezte, “A FangFeng klán?” 

XiaoYao egész teste megfeszült, ahogy egy nőstény állat védi a kicsinyét, és dühösen bámult az ürességbe, ahol semmi sem volt. Nem látta a férfit, de érezte, hogy ott van, és a nyila bármikor átütheti ZhuanXu torkát. 

Ekkorra, a ZhuanXuval érkező őröknek végre sikerült kitörniük a formáció szorításából, és sietve odarohantak, hogy megvédjék ZhuanXut. 

Az a férfi elment! 

XiaoYao lassacskán kifújta a levegőt, teste ellazult, és majdnem a földre rogyott. Mindössze ez a rövid összetűzés fájdalmasabb volt a számára, mint amikor YuJiang hátralökte. 

ZhuanXu tántorogva megtartotta XiaoYaot, XiaoYao pedig megfogta ZhuanXu kezét, és egyetlen szó nélkül, erőltetetten felkapaszkodott a légihintóra 

ZhuanXu is felszállt a légihintóra, és XiaoYao mellé ült. 

XiaoYao először egy pirulát vett be, aztán megvizsgálta ZhuanXu sérüléseit, majd elővett három pirulát, és odaadta neki. ZhuanXu nem kérdezett semmit, csak engedelmesen lenyelte őket. 

XiaoYao így szólt, “Ma este volt egy vendég JuLiang kúriájában. Ugyanaz a férfi, aki aznap ShiJunnal volt. FangFeng Beinek hívják.” 

“A FangFeng klán második fia.” – mondta ZhuanXu. “A FangFeng klán nagyon jó a rejtőzködésben, és az íjászati képességeikkel együtt, könnyen hírnévre tehetnek szert Dahuangban. Honnan tudod, hogy FangFeng Bei volt ott?” 

XiaoYao megrázta a fejét, “Nem tudom, ez csak egy érzés.” 

Ez a válasz egy kicsit sem volt meggyőző, de ZhuanXu elhitte. Élet és halál pillanatában, neki is hasonló megérzése volt. 

Amikor visszatértek a Chaoyun-palotába, a főnixvirágok susogva szállingóztak, főnixvirágillat töltötte be a levegőt, és minden épp oly nyugodt volt, mint általában, mintha minden, ami az imént történt, csak illúzió lett volna. De XiaoYao még mindig tompa fájdalmat érzett a mellkasában és a hasában. 

XiaoYao éppen be akart menni, de ZhuanXu visszatartotta, “XiaoYao, megijesztettelek ma este, igaz?” 

XiaoYao megfordult, és azt mondta ZhuanXunak, “Én nem haragszom rád. Különösen örülök, hogy volt egy tartalék terved, és nem kockáztattad, hogy valóban meghalj YuJiang hirtelen megjelenése miatt.” 

“Volt egy tartalék tervem arra, hogy ne haljak meg YuJiang kezei között, de később, abban a pillanatban, ha FangFeng Bei valóban kilőtt volna egy nyilat, nem vagyok biztos, hogy ki tudtam volna térni előle.” – válaszolta ZhuanXu. 

“Hogyhogy segített neked ChiShui Xian?” – kérdezte XiaoYao. 

“Pontosabban mondva, lehetőséget adtam a ChiShui klánnak, hogy tegyenek nekem egy szívességet. Ha abban a pillanatban ChiShui Xian nem lép közbe, akkor a titkos őreim tették volna meg.” 

“Szívességet?” 

“Mindenki azt hiszi, hogy az, aki szívességet kap, közelebb érzi magát ahhoz, akitől a szívességet kapta, de azt nem tudják, hogy az is, aki a szívességet teszi, közel érzi magát ahhoz, akit kisegít. Alkalom adtán, még ha csak egy fél lepényt is adnak a nincstelen koldusnak, a jótevő tudat alatt a koldus háláját várja viszonzásul. Ha a koldus hálás és segít megtisztítani a kaput, akkor a jótevő, miközben a saját kedvességét élvezi, legközelebb is adni fog egy fél lepényt. Az adakozás is egyfajta fizetség, de amíg az emberek adakoznak, addig akaratlanul is viszonzást várnak cserébe. Mi több, az emberi szív rendkívül furcsa. Ha én túlságosan is aktívan próbálok közelebb kerülni a ChiShui klánhoz, nagyon óvakodtak volna tőlem. De ha megengedem nekik, hogy fölényes helyzetből álljanak a jótevő szerepbe, akkor az éberségük is lazulni fog. Azt hiszik majd, hogy csak egy darab lepényt dobtak oda, és bármikor becsukhatják a kaput, hogy kizárják a koldust, de nem tudják, hogy amikor elvárások támadnak a szívükben, még ha csukva is tartják a kaput, titokban látni szeretnék, hogyan reagál a koldus”  

XiaoYao felsóhajtott, “Régen azt hittem, egész okos vagyok, de hozzátok képest, butának érzem magam.” 

ZhuanXu elmosolyodott, “Nem vagy az. Mi csak mindenféle számításokat végzünk, mert van valami, amit meg akarunk szerezni, de te nem vágysz semmire, így természetesen nem kell kalkulálnod. Azok a legerősebbek, akiknek nincsenek vágyaik.” 

XiaoYao keserűen elmosolyodott, “Legyen, én vagyok a legerősebb. A sérüléseid súlyosak, pihenj egyet.” 

ZhuanXu bólintott. Ma este kettős merénylet történt. YuJiang gyilkossági kísérlete csak azért történt, hogy lehetőséget teremtsen FangFeng Bei számára. Habár voltak titkos őrei, de abban a pillanatban, az alacsony szellemi erővel bíró XiaoYao volt az, aki a saját testét pajzsként használva megvédte őt. 

XiaoYao belépett a szobába, és mielőtt becsukta volna az ajtót, hirtelen így szólt, “YuJiang azt mondta, hogy te ölted meg a bátyját. Pontosan mi történt? Ha valóban a testvére megölése miatti gyűlöletről van szó, attól tartok, újra el fog jönni, hogy megöljön téged.” 

ZhuanXu összevonta a szemöldökét, “Én sem tudom. Még soha nem hallottam, hogy YuJiangnak volt egy idősebb testvére. Ha valóban létezne egy halálos ellenségem, aki olyan erős, mint YuJiang, az nagy gondot jelentene. Küldeni fogok valakit, hogy kiderítse.” 

Néhány nappal később, fény derült a YuJianggal kapcsolatos ügyre. 

Kiderült, hogy YuJiang eredeti neve XuanMing volt. Apja a gaoxini Xihe törzs nemese volt, anyja viszont egy xuanyuani nő volt. Amikor XiaoYao édesanyja GaoXinba ment feleségül, a Sárga császár egy tucat xuanyuani lányt választott ki és hozományul adta őket neki. Az egyik lány és egy Xihe törzsbeli ifjú kölcsönösen egymásba szerettek, az ifjú pedig feleségül kérte Jun császártól a lányt. XiaoYao édesanyja nem ellenezte a dolgot, így a két fiatal összeházasodott. Miután összeházasodtak két fiuk született, az idősebbik fiút XuanTingnek, míg a fiatalabbikat XuanMingnek nevezték el. Miután XiaoYao édesanyja elvált Jun császártól, a xuanyuani őrök és szobalányok, akik követték őt GaoXinba, mind visszatértek XuanYuanba, YuJiang anyja pedig ott maradt. De talán azért, mert messze volt a hazájától, nemcsak hogy nem voltak barátai, akik társaságot jelentettek volna neki, hanem XuanYuan Hercegnő megdöbbentő viselkedésének következményeit is el kellett viselne. És talán azért, mert a lelkes és szenvedélyes xuanyuani nő nem bírta elviselni a szigorú és komoly gaoxini etikettet, a pár gyakran veszekedni kezdett. Egy alkalommal, YuJiang apja olyan dühös lett, hogy gondolkodás nélkül azt mondta, megbánta, hogy egy xuanyuani nőt vett feleségül, és átkozni kezdte a xuanyuani nőket, mondván, hogy mindannyian műveletlenek és nem tudják, hogyan tiszteljék a férjüket. Dühében YuJiang anyja, példát véve XuanYuan Hercegnőtől, válólevelet írt, és idősebb fiával elhagyta GaoXint.  

Mivel ez az ügy túlságosan kínos volt, YuJiang nagyapja mindent megtett, hogy titokban tartsa, és bejelentette a nyilvánosság előtt, hogy menye és idősebbik unokája balesetben meghalt. YuJiang apja, habár soha nem ment el XuanYuanba, hogy megkeresse a feleséget, soha nem is nősült újra. YuJiang édesanyja pedig, miután visszatért XuanYuanba, állandóan depresszióba esett, és néhány éven belül betegségben meghalt. Nem sokkal a halála után, YuJiang apja is betegségben halt meg. YuJiang nagyapja az unokája nevét XuanMingről YuJiangra változtatta, és elszigetelte őt a világtól. YuJiang egész évben Guixu vidékén bolyongott. Ettől kezdve, csak nagyon kevesen tudtak YuJiang életéről. 

YuJiang a nagyapjával nőtt fel, míg bátyját, XuanTingot a XuanYuan népcsoport nevelte fel. Később, bátyja elnyerte a Sárga császár nagyrabecsülését, és Zhiyi városának urává tette, azonban kegyetlen tisztviselőként vált világszerte ismertté. Mielőtt ZhuanXu elhagyta volna XuanYuant, a Sárga Császár elrendelte, hogy ZhuanXu felügyelete alatt fejezzék le XuanTingot. 

Mielőtt a nagyapja meghalt volna, YuJiang csak ekkor szerzett tudomást az életéről és arról, hogy bátyja nem balesetben halt meg. De mielőtt örvendhetett volna, a nagyapjától azt hallotta, hogy a bátyját ZhuanXu ölte meg. Mindig is úgy érezte, hogy ZhuanXu vette el a rokonait, és ezért meg akarta ölni őt.  De mivel ZhuanXu Jun császár tanítványa volt, ha GaoXinban öli meg, kihívta volna Jun császárt, és bajt hozott volna az egész klánra. Így hát, csak addig kellett elviselnie, amíg ZhuanXu elhagyja GaoXint, és visszatér XuanYuanba. YuJiang csak a személyes tettének érezte, ha XuanYuanba jön, hogy megölje ZhuanXut, és hogy ennek semmi köze másokhoz. 

Ami azt illeti, hogy ő volt az, aki arra használta fel YuHaot, hogy ZhuanXu közelébe férkőzzön, vagy YuHao és JuLiang használták fel őt, hogy megöljék ZhuanXut, nem tudni. 

XiaoYao, miután végighallgatta YuJiang élettörténetét, nem tudta megállni, hogy ne érezzen némi rokonszenvet YuJiang iránt, és nem állt szándékában panaszt tenni az apjának. 

ZhuanXu így szólt XiaoYaohoz, “Nem volt rossz döntés megölni XuanTingot. Nem bánom, hogy megöltem őt, de sajnáltam őt az általa elkövetett bűnök miatt…” – ZhuanXu felsóhajtott, “Felejtsd el. Ezeknek a piszkos dolgoknak semmi közük sincs hozzád, ezért nem fogom elmagyarázni.” 

XiaoYao sérülései már begyógyultak, azonban a ZhuanXué még nem, de az emberek gyakran meglátogatták őt. A fennmaradó időben pedig ZhuanXu vagy a nagyapjával sakkozott, vagy XiaoYaoval beszélgetett. 

Amikor már mozogni is tudott, elhívta XiaoYaot, és minden nap szedret szedett, hogy jeges szedret készítsen. 

Nyár közepe volt, amikor ZhuanXu sérülése teljesen begyógyult. A Sárga császár feladatokkal bízta meg, így egyre elfoglaltabb kezdett lenni, és valóban részt vett XuanYuan udvari ügyeiben. Annak érdekében, hogy előmozdítsa a látogatók fogadását és az ügyek megbeszélését, ZhuanXu egy kúriát épített Xuanyuan városán belül, és ott is maradt, amikor elfoglalt volt. XiaoYao egy kicsit unalmasnak találta a Chaoyun-palotában, így miután kikérte a Sárga császár véleményét, alkalmanként ő is a városban lakott. 

---