Qingshui város nem volt nagy, de egy fölöttébb különleges helyet foglalt el ebben a kies vadonban.
Qingshui város határain kívül, északtól egészen délig, hegyek sűrű láncolata húzódott végig. A terep meglehetősen nehéz és veszélyes volt, ami természetes védőfalat képezett a városnak. A ShenNong Királyság pusztulását követően, GongGong, ShenNong tábornoka, nem volt hajlandó megadni magát, ezért katonák tízezreit vezette a város keleti oldalán fekvő terület elfoglalására, és onnan szállt szembe a Sárga császárral.
Qingshui város nyugaton XuanYuan állammal, délen GaoXinnal, keleten pedig GongGong önkéntes hadseregével állt szomszédságban, de nem tartozott sem a xuanyuani Sárga császár, sem pedig a gaoxini Jun császár fennhatósága alá. Így a város fokozatosan egy olyan hellyé vált, ahol mindhárom fél szabadon keveredhetett egymással, azonban nem tartozott egyikük irányítása alá sem.
Qingshui városban nem létezett sem királyi hatalom, sem arisztokrata család, sem pedig nemesség. De még istenek és démonok között sem tettek különbséget.
Mindaddig, amíg az illetőnek voltak képességei, függetlenül attól, hogy isteni vagy démoni származású, vagy hogy a múltban magasrangú hivatalnok, vagy akár bandita volt, itt mindenki emeltfejjel járhatott az utcán és békében élhetett, anélkül, hogy bárki is a múltja felől érdeklődött volna. Éppen ezért, egyre többféle és fajtájú ember gyűlt össze fokozatosan ezen a helyen.
A több száz éve tartó, vérrel és holttestekkel járó háború miatt, az élet sok kovácsot és gyógyítót szült a világra. Így Dahuang-szerte Qingshui város fegyverkészítő és gyógyászati képességei széles körben ismertté váltak.
Ha voltak kovácsok és gyógyítók, természetesen akadtak olyanok is, akik azért jöttek, hogy fegyvert kovácsoltassanak vagy orvost keressenek.
Ha voltak férfiak, természetesen akadtak prostituáltak is; ha voltak nők, természetesen voltak ruha- és sminkboltok; ha pedig voltak férfiak és nők, természetesen adódtak fogadók és teázók is…
Nem lehet tudni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de mára, Qingshui egy élénken nyüzsgő várossá nőtte ki magát, ahol rengetegen éltek. Még a legcsekélyebb jelét sem lehetett érezni annak, hogy ez a hely képezte volna azt a frontvonalat, amit a két hadsereg közötti konfliktus okozott.
A Megújulás Csarnoka, egy kisebb orvosi klinikának számított Qingshui város nyugati részén. Köztudott volt, Qingshui város egy olyan hely, ahol csak az erősek maradnak életben. Éppen ezért a kiélezett verseny miatt, különösen nehéz volt orvosi klinikát nyitni. Mazi és Chuanzi elmesélték Ye ShíQinek, hogy voltak olyanok is, akik be akartak törni a csarnokba, de Öreg Mu, aki egy xuanyuani dezertőr volt, habár a legalacsonyabb rendű istenek közül való, mégis volt annyi spirituális ereje, hogy elbánjon azokkal a közönséges emberekkel. XiaoLiu orvosi képességei is inkább átlagosnak számítottak, így a nagyobb orvosi klinikák nem vették a fáradságot, hogy átvegyék az üzletet. De annak ellenére, hogy az üzlet nem ment se nem túl jól, se nem túl rosszul, alig tudta öt ember megélhetését biztosítani.
Több mint két év elteltével, ShíQi még mindig soványnak és gyengének tűnt, de valójában meglepően erős volt. Tudott vizet hordani, tűzifát vágni, gyógyszert ültetni és őrölni, de főleg a memóriája volt nagyon jó.
Mazi és Chuanzi, több mint tíz éve követték XiaoLiut, de még mindig nem ismertek fel több gyógynövényt. De ShíQi más volt. Nem számított, milyen gyógynövényről volt szó, mindaddig, amíg XiaoLiu egyszer elmagyarázta neki, szilárdan észben is tartotta.
Éppen ezért, bárhová is menjen, XiaoLiu egyre gyakrabban kezdte magával vinni őt. Erős volt, jó volt a memóriája, hallgatag volt és bármit megtett, amit megparancsoltak neki. Egész egyszerűen ő volt az első személy, akit emberöléshez, gyújtogatáshoz és egyéb bűncselekmények elkövetéséhez partneréül választott.
Este, vacsora után, öten összegyűltek. Mazi és Chuanzi határozott kérésére XiaoLiu gondosan megszámolta az összes pénzüket és felsóhajtott, “Qingshui városban több férfi van, mint nő. Könnyebb egy olyan nőt találni, akivel csak időnként fekszel le, mivel azt kis pénzért megveheted egy bordélyházban. Viszont jóval nehezebb egy olyan feleséget találni, akivel minden nap lefekhetsz.
Rövid távon költséghatékonyabb egy prostituálttal lefeküdni, hosszú távon viszont pénzt spórolnánk meg, ha lenne egy feleséged, akivel együtt hálhatnál.”
Mazi és Chuanzi értetlenül nézett XiaoLiura, Öreg Mu öreg arca pedig olyan ráncos volt, mint a krizantém. ShiQí meg szemét lesütve hallgatott és ajkának sarkai enyhén megemelkedtek. XiaoLiu megkérdezte Mazitól és Chuanzitól, “Ettől arrafelé, melyikre vagytok hajlandóak? Csak időnként fogtok eljárni lefeküdni, vagy inkább kibírjátok még néhány évig, és megvárjátok, amíg elegendő pénzt takarítotok meg ahhoz, hogy minden nap lefeküdhessetek?”
Mazi komoly hangon így szólt, “Liu ge, egy feleség nem azért van, hogy legyen, akivel lefeküdni minden nap.”
“Miután egy vagyont költesz arra, hogy feleségül végy valakit, még lefeküdni sem akarsz vele?” – vágott vissza XiaoLiu, már-már készen a perpatvarra.
“Persze, hogy nem. Úgy értem, nem csak azért van, hogy legyen, akivel lefeküdni, hanem azért, hogy legyen, akivel az ember együtt ehet, beszélgethet, és hogy legyen valaki mellette.”
XiaoLiu megvetően azt mondta, „Veled eszek, veled beszélgetek és állandóan melletted vagyok. Miért akarsz még mindig feleségül venni bárkit is?”
“Mert a feleségem lefeküdhet velem, de te nem.”
“Akkor mégis csak azért veszel feleségül egy nőt, hogy lefekhess vele, nemde?”
Mazi erőtlenül ült vissza, “Jó, akkor mondjuk úgy, hogy csak azért, hogy lefeküdjek vele.” Aztán megragadta Chuanzi kezét és azt tanácsolta: „Ne hallgass Liu ge badarságaira, légy türelmes és spórolj. Egy saját feleség sokkal jobb egy prostituáltnál, és nem csak azért, hogy lefekhess vele.” Öreg Mu felnevetett, majd megveregette Mazi vállát, “Ne aggódj, Liu ge és én segítünk nektek elegendő pénzt megtakarítani.”
Miután Mazi és Chuanzi visszamentek a házba aludni, ShiQít is visszaküldték a szobájába.
Öreg Mu pedig megbeszélte XiaoLiuval, “Chuanzi várhat, de Mazi házasságát nem lehet tovább halogatni.
Te is tudod, hogy Mazi és az magas hentes lány szemeznek egymással. Ha nem teszünk ajánlatot, akkor Mazi választott felesége hamarosan elrepül. Arra gondoltam, hogy felmegyek a hegyekbe és kiások néhány gyógynövény. Ha pedig szerencsém van, akkor még egy-két spirituálisfüvet is kiáshatok…”2
2 灵草 (Líng cǎo) Spirituálisfű – Az árvacsalánfélék fajtájába tartozó gyógynövény.
XiaoLiu legyintett egyet és azt mondta, “A hegyek már a Shennong katonák területéhez tartoznak. xuanyuani dezertőr létedre, nem éppen a saját halálodat keresnéd azzal, ha belépsz a hegyekbe? Különben is, vajmi keveset tudsz ezekről a virágokról és növényekről, szóval hadd menjek én.”
Öreg Mu, miután végiggondolta a dolgot, azt mondta, “A GongGong hadseregében szigorú fegyelem uralkodik, és soha nem ölnek ártatlan embereket. Az átlagpolgárok nem félnek, ha Shennong katonákkal találják szembe magukat, de azzal a katonai tanácsadóval, XiangLiuval, nem könnyű megbirkózni. A pletykák szerint ő egy kilencfejű démon, aki kilenc élettel született. A beceneve JiuMing, és a módszerei rendkívül könyörtelenek.”
XiaoLiu felnevetett, “Nem mintha azért mennék, hogy a katonaságról kémkedjek, hanem csak azért, hogy néhány spirituálisfüvet ássak ki. Legyen bármennyire is könyörtelen, de neki is alá kell vetnie magát a katonai rendnek. Mi több, szinte lehetetlen, hogy egy magamfajta ember egy olyan nagy személyiséggel találkozzon, mint XiangLiu katonai tanácsadó.”
Öreg Mu úgy gondolta, hogy ez valóban így van. Fél életét a csatában töltötte, de nem, hogy a kilenc életű XiangLiuval, de még egy, nála jóval alacsonyabb rangú tiszttel sem találkozott.
Szíve megkönnyebbült, és azt tanácsolta XiaoLiunak, hogy legyen óvatos; hogy olyan helyekre menjen, ahova a belépni szabad, és hogy soha ne lépjen tiltott területre. Ha pedig nem tudja kiásni a spirituálisfüvet, akkor térjen vissza és később majd kitalálnak valamit.
XiaoLiu tartott attól, hogy Mazi és Chuanzi megpróbálják őt megállítani, ezért nem szólt nekik, és miután elkészült, még hajnal előtt útnak indult.
Egy dallamot dudorászott és közben egy csirkelábat majszolt, úgy mendegélt egy darabig, de egyszer csak úgy érezte, hogy valami nincs rendjén. Hátranézett, és ShiQít pillantotta meg, amint némán és hangtalanul követte őt.
XiaoLiu intett a kezével, “Miért jöttél utánam? Gyógynövényt ásni megyek a hegyekbe. Gyerünk, menj vissza azonnal.”
Szava végeztével pedig megfordult és tovább ment előre. Azonban ShiQí nem fordult vissza, hanem továbbra is követte őt. XiaoLiu csípőre tette a kezét és felemelt hangon így szólt, “Hé, azt mondtam, hogy fordulj vissza, nem hallottad?”
ShiQí csendben megállt, majd szemét lesütötte és hallgatással fejezte ki, hogy ő onnan nem tágít.
Talán azért, mert kezdettől fogva szánalmat érzett iránta, XiaoLiu könnyen megenyhült vele szemben, végül megkérdezte, “Te egy shennongi dezertőr vagy?”
ShiQí tiltakozóan megrázta a fejét.
“Akkor xuanyuani katona lennél?”
ShiQí a fejét rázta.
“Tán GaoXin beépített embere vagy?”
ShiQí a fejét rázta.
“Akkor eljöhetsz velem a hegyekbe. Gyere utánam.” – mondta XiaoLiu mosolyogva.
ShiQí levette XiaoLiu hátáról a kosarat, majd a saját hátára vette, a kezében pedig XiaoLiu kis bambuszkosarát vitte, amelybe harapnivaló volt csomagolva.
XiaoLiu befejezte a csirkecomb rágcsálását, ShiQí pedig némán odanyújtotta a kis bambuszkosarat, amiből egy újabb kacsanyakat vett elő. Miután azt is végigrágcsálta, épp a ruhájába készült törölni a kezét, amikor egy tiszta zsebkendőt nyújtottak oda neki. XiaoLiu felnevetett és tisztára törölte a kezét. Ezután ShiQí egy tökből készült kulacsot adott neki, XiaoLiu kortyolt egyet a szilvaborból, majd felböfögött, és olyan átkozottul kellemesnek érezte az ő kicsiny életét, na! Ők ketten egy egész napon át meneteltek, és estére pedig beértek a hegyek közé.
XiaoLiu talált egy védett pihenőhelyet egy vízforrás közelében, majd húzott egy körvonalat, amit gyógyporral hintett meg és így szólt ShiQíhez, “Sok szörnyeteg van a hegyekben, ezért ne menj ki ebből a körből éjszaka. Én elmegyek vízért, te pedig menj és gyűjts egy kis tűzifát, de még sötétedés előtt gyere vissza.”
XiaoLiu merített a vízből és elindult vissza. Útközben pedig szedett néhány erdei gombát és medvehagymát. Miután visszaért, látta, hogy ShiQí még nem jött vissza, és éppen arra készült, hogy megkeresse őt, amikor ShiQí egy halom tűzifával a hátán és egy fácánnal a kezében tért vissza.
XiaoLiu sugárzott az örömtől, “Te gyújtsd meg a tüzet, én pedig főzök neked valami finomat.”
XiaoLiu megpucolta a fácánt, aztán megtöltötte erdei gombával és medvehagymával, bedörzsölte sóval, meglocsolta egy kis szilvaborral, majd úgy ahogy volt, az egész fácánt nagy levelekbe csomagolta, sárga iszapot tapasztott rá és a tábortűz alá temette.
XiaoLiu gyorsan felállított egy egyszerű, kőből kirakott tűzhelyt és az általa hozott edényekben erdei gomba- és fácánbelsőséglevest főzött.
ShiQí pedig csendben figyelte, ahogy foglalatoskodik. XiaoLiu, miközben egy fakanállal kevergette a levest, mosolyogva mondta: „Évek óta a hegyekben élek, és már minden ehető és ehetetlen dolgot megkóstoltam. Csak kövess engem a hegyekben, és én gondoskodom róla, hogy jókat egyél!”
Amikor a kiszámolt idő lejárt, XiaoLiu kihúzta a keményre égett iszap tömböt és erősen a földhöz vágta. Az iszap megrepedt és fűszeres aroma terjedt szét a levegőben. XiaoLiu három részre osztotta a fácánt. Az egyik részt becsomagolta és a hátikosarába tette, majd egy valamivel nagyobb adagot adott oda ShiQínek, mondván, “Ezt mind meg kell enned, túl sovány vagy.” XiaoLiu rágcsálni kezdte a saját adagját és közben ShiQít bámulta. Azonban ShiQí még mindig ugyanolyan volt. Minden egyes mozdulata épp olyan elegáns és nemes volt, mintha a legkiválóbb fogás előtt ülne és a legínycsiklandóbb falatokat enné. XiaoLiu szomorúan felsóhajtott, “Hjaj ShiQí, előbb vagy utóbb elmész.”
ShiQí felemelte a tekintetét, hogy ránézzen, “Nem, nem fogok.”
XiaoLiu elmosolyodott, azzal pedig kiitta a maradék a gombalevest, majd a patakhoz rohant kezet mosni és száját öblíteni.
Kora reggel, amikor XiaoLiu felébredt, ShiQí már tüzet rakott és vizet forralt. XiaoLiu a tegnap estéről megmaradt fácánt apróra vágta, a forró vízbe tette és levest főzött belőle. A hátikosárából kivett egy nagydarab lepényt, a felét ShiQínek adta. Miután megették a forró levest, eloltották a tüzet és tovább másztak felfele a hegyen.
XiaoLiu mindenféle utakon vezette végig ShiQít, gyógynövények után keresgélve. Azonban nem szedtek le minden közönséges gyógynövényt, hanem csak azokat, amelyek ritkaságszámba mentek, és miután gondosan letépték, a hátikosárba tették őket.
Három, egymást követő napon át tartó gyaloglás után, beértek a hegyek közé.
XiaoLiu a földre guggolt, és egy kisebb halom állati ürüléket bámulva enyhén összehúzta a szemöldökét, mintha valami nehéz döntés előtt állt volna. ShiQí cipelte minden holmijukat, de csak némán nézett rá.
XiaoLiu gondolkodott egy darabig, felállt és azt mondta, “Te maradj itt. Egyedül kell megtalálnom valamit.”
ShiQí nem bólintott.
Amikor XiaoLiu elindult, ő is elindult.
XiaoLiu dühösen rámeredt, “Azt mondtad, hogy hallgatni fogsz rám. Ha nem engedelmeskedsz, akkor nincs többé szükségem rád.”
ShiQí némán bámult utána. A fák tetejéről beszűrődő napfény megvilágította a homlokát, amitől a halántékán lévő sebhelyek tisztán láthatóakká váltak, és némi szomorúság tükröződött a szemében.
XiaoLiu megenyhült és két lépéssel közelebb lépett. Meg akarta húzni ShiQí karját, de eszébe jutott, hogy még mindig undorodik a fizikai érintkezéstől, ezért csak az ingujját rángatta meg, “ShiQí a legjobb, legengedelmesebb és a legtehetségesebb, úgyhogy nem hagyom, hogy elmenj.
Most pedig nem azért nem engedem, hogy velem gyere, mert veszélyes, hanem azért, mert az a szellemlény túlságosan is okos. Még a legkisebb szag is elriasztja és több ezer mérföldnyire menekül.
Csak úgy lehet megközelíteni, ha az ürülékét a testére keni az ember. De nincs elég ürülék, ezért csak egyedül mehetek oda. Te itt várj rám, ha pedig nem tudom elkapni, akkor azonnal visszajövök.” XiaoLiu oldalra hajtotta a fejét és széles mosollyal az arcán nézett ShiQíre. ShiQí végül rábólintott.
XiaoLiu megragadta a földön levő ürüléket, néhány lépéssel arrébb ment, majd óvatosan rákente a csupasz bőrére. Miközben magát kenegette így szólt ShiQíhez, “Kissé undorító, nem?
Ugye, hogy ott, ahol felnőttél, soha nem láthattál ilyet! Ami azt illeti, nem is olyan koszos. Sok gyógyhatású szer állati ürülékből készül. A Telihold homok a mezei nyúl ürüléke, a Fehér-lilás bogyók a verebek ürüléke, a Wulingzhi pedig a repülő mókus ürüléke…”3
3 Létező hagyományos kínai orvoslásban használt, állati ürülékből származó gyógyszer.
Mire XiaoLiu felemelte a fejét, ShiQí ott állt közvetlenül mellette. XiaoLiu egy pillanatra megdöbbent és elfelejtette, mit akart még mondani. ShiQí megigazította XiaoLiu feltűrt ingujját és azt suttogta, “Légy óvatos!”
XiaoLiu hangosan felnevetett és így szólt, “Éveken át egyedül éltem a hegyekben. Amikor éhes voltam, még az ezeréves kígyódémon tojásait is elloptam és megettem. Számomra valójában sem a vadmadarak, sem a vadállatok nem jelentenek veszélyt, és hogy őszinte legyek, még a legvadabb szörny sem olyan veszélyes, mint az ember…” XiaoLiu bekötötte a derékövét és erélyesen intett egyet a kezével, “Indulok.”
“Én, várni fogok rád.” – válaszolta ShiQí, miközben egyenes háttal és mozdulatlanul állt a fa alatt.
Ezen a világon senki sincs, aki egy életen át tudna várni bárkire is. XiaoLiu közömbösen elmosolyodott, és néhány szökellés után eltűnt a fák között.
Az, amit XiaoLiu el szeretett volna kapni, az egy mosómedve formájú állatka volt, amit feifeinek hívnak. Fehér színű farka volt hosszú szőrrel, és ha az ember közelébe jött, akkor elfelejttette minden bánatát. A nemesek körében nagyon népszerű volt, mivel ritka, egzotikus állatnak számított, amit nagy pénzért el lehetett adni. A feifeikölyök nem rendelkezik támadóerővel, de nagyon okos és fürge. Természeténél fogva ravasz és félénk. Amint a legkisebb veszélyt is megérzi, azonnal elszalad, ezért különösen nehéz elfogni. Azonban, XiaoLiunak természetesen meg volt a módja ennek kiküszöbölésére. A feifei szereti hallgatni a lányok éneklését. Ha pedig egy szomorú lány énekel, akkor az énekhang odavonzza, és akarva-akaratlanul a közelébe férkőzik, azért, hogy elfeledtesse a lány szomorúságát. XiaoLiu kiválasztott egy megfelelő helyet és felállított egy csapdát.
Beugrott a forrás vízébe, lemosta testéről az ürüléket, majd kimászott a forrás partján levő kövekre, és térdeit átölelve leült. Miközben XiaoLiu a nap által felmelegedett köveken sütkérezett és a haját fésülgette, halkan énekelni kezdett,
“Ha te olyan vagy, mint szél a vízen, én olyan vagyok, mint lótusz a szélben.
Találkoznak, mégis hiányoznak egymásnak.
Ha te olyan vagy, mint felhők az égen, én olyan vagyok, mint hold a felhőkben.
Szeretik egymást és tisztelik egymást, szeretik egymást és tisztelik egymást
Ha te olyan vagy, mint fák a hegyekben, én olyan vagyok, mint szőlőtő a fán.
Elkísérik egymást és függnek egymástól, elkísérik egymást és függnek egymástól.
Ha te olyan vagy, mint madár az égen, én olyan vagyok, mint hal a vízben
Elfelejtik egymást és emlékükben őrzik egymást, elfelejtik egymást és emlékükben őrzik egymást.”4
4 Ha a vers szó szerinti fordítását szeretnénk, akkor a hasonlatok az uralkodó és ő ágyasa között sorakoznának, például: “Ha te (az uralkodó) olyan vagy, mint szél a vízen, én (az ágyas) olyan vagyok, mint lótusz a szélben.”
…
A kellemes hangzású és melankolikus ének odavonzotta a feifeit. Eleinte nagyon félénk volt és gondosan elrejtőzött a sötétben, de amikor már nem észlelt veszélyt, képtelen volt ellenállni feledékeny természetének, felfedte testét és vékony hangon csicseregni kezdett.
XiaoLiu az állatot figyelte és közben kontyba kötötte a haját. Nagy kerek szemei ártatlan és aranyos kinézetet kölcsönöztek neki. Csicsergés közben nagy fehér farkát csóválta, időnként pedig bukfencezett egyet. Rövid lábaival dobbantgatott, apró mancsaival a mellkasát veregette és mindenféle vicces grimaszt vágott, hogy megnevettese őt.
XiaoLiu felsóhajtott és egyet legyintve éppen arra készült, hogy hatástalanítsa a csapdát, “Te kis buta, inkább menj el. Nem foglak csak azért elkapni, hogy pénzre váltsalak.”
A feifei értetlenül nézett XiaoLiura, de hirtelen éles szél keletkezett, és egy fehér tollú, aranytarajos szirti sas csapott le az állatkára. Mivel nem volt hova bújnia, váratlanul felugrott és pontban XiaoLiu karjában kötött ki.
A fehér tollú, aranytarajos szirti sas gőgösen kihúzta magát és egy helyben állva csak XiaoLiut nézte, mintha ezzel a magasztos tartásával és tekintetével azt akarná mondani neki, “Úgy is megeszem! Ha nem akarsz meghalni, akkor menj innen!” XiaoLiu úgy érezte, hogy habár ez a fehér tollú, aranytarajos szirti sas még nem öltött emberi alakot, de az emberi nyelvet határozottan megérti.
Felsóhajtott és tisztelegve meghajolt előtte, “Sas nagyúr, ne érts félre, nem akarlak megbántani, de tudnod kell, hogy egy feifeit elkapni nagyon nehéz. Ha én nem csalogattam volna elő az imént, félek, hogy akkor sem tudtad volna megenni, ha akartad volna.”
A fehér tollú, aranytarajos szirti sas verdesni kezdte a szárnyait, és egyetlen szárnycsapással apró darabokra tört egy hatalmas sziklát, miközben gyilkos szándékot zúdított XiaoLiu arcába.
XiaoLiu nem mert visszavonulni, mivel a menekülés gyakran végzetes támadást vált ki vadállatokból. Bár ez a sas tudott gondolkodni, vad természete határozottan nem változott.
A feifei szorosan belekapaszkodott a karmaival XiaoLiu ruháiba, és annyira összekuporodott, amennyire csak tudott, hogy a lehető legkisebbnek hasson. XiaoLiu az egyik kezével az állatot tartotta, a másikkal pedig finom port szórt a levegőbe. Tekintetét a fehér tollú, aranytarajos szirti sasra szegezte, majd őszinte és ártalmatlan tekintettel az arcán így szólt, “Sas nagyúr, a megjelenésed olyan hősies, a tartásod olyan rendkívüli, és szárnyaid ereje annyira elképesztő. Egyetlen pillantás is elég, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy te vagy a sasok királya és az egek ura. Még alantas személyem is csodál téged… de nagyon sajnálom, ma nem engedhetem, hogy megedd őt.”
A fehér tollú, aranytarajos szirti sas meg akarta ölni az előtte lévő kölyköt, de szédülni kezdett és karmai is elgyengegültek. Úgy érezte magát, mint akkor, amikor titokban erős alkoholt ivott, de nyilvánvalóan most nem erről volt szó … Jobbra-balra dülöngélt, és a sas uraság végül ernyedten zuhant a földre.
XiaoLiu éppen menekülni készült, amikor egy hang szólalt meg a fölötte levő fáról, “Szőrgombóc, már ezerszer megmondtam neked, hogy az emberek csalfák. Így talán hosszabb ideig észben tartod majd?”
Egy fehér hajú, csupa fehér ruhába öltözött férfi volt az, aki elegánsan ült egy oldalt kinyúló ágon, és kárörvendően nézett a fehér tollú, aranytarajos szirti sasra.
Most jön csak az igazi baj! – sóhajtott fel magában XiaoLiu és teljes erejével a bokrok felé hajította a feifeit, tudván, hogy az ő fürgeségével, mindenképpen el kell tudnia menekülni.
De arra nem számított, hogy a feifei hirtelen megpördül maga körük, és fejjel a férfi felé fordulva, mind a négy lábával a földhöz tapad. Teste csak úgy reszketett és még annyi bátorsága sem volt, hogy elmeneküljön. Ha te nem, akkor majd én futok!
XiaoLiu egy tasak gyógyszerport dobott a fehér ruhás férfira, és kézzel lábbal menekülni kezdett. De a fehér ruhás férfi egyszer csak előtte termett.
XiaoLiu egy újabb tasak port dobott rá, mire a fehér ruhás férfi összehúzta a szemöldökét, meglebbentette a ruháját és ridegen azt mondta, “Ha továbbra is azzal a gagyi dologgal hajigálsz és összekened a ruhám, a kezedet veszem.”
XiaoLiu azonnal abbahagyta. Rájött, hogy az ellenfél kultivációja olyan magasszintű, hogy sem a mérgek és a kábítószerek nem hatnak rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudná legyőzni, így nem volt mást mit tenni, mint letérdelni és kegyelemért könyörögni.
XiaoLiu térdre huppant, és miközben könnye, taknya csorogni kezdett, azt mondta, “Nagyúr, alantas személyem csak egy névtelen orvos Qingshui városból. Csak azért jöttem a hegyekbe, hogy néhány spirituálisfüvet szedjek, és hogy eladjam őket némi pénzért. Két testvérem van, akik csak arra várnak, hogy megházasodhassanak…” A férfi megsimogatta a fehér tollú, aranytarajos szirti sast és így szólt, “Ellenszert.”
XiaoLiu térden állva sietve odakúszott, és két kezében tartva odanyújtotta.
A férfi beadta a sasnak az ellenszert, majd fejét lehajtva, XiaoLiura nézett, “Az én hátas szirti sasom nemhogy százezer, hanem több százezer mérges kígyót evett meg. De még a xuanyuani udvari orvos sem tudott olyan mérget kotyvasztani, ami hatással lett volna rá. Nem számítottam arra, hogy egy névtelen orvos Qingshui városból ilyen elképesztő dologra képes.”
XiaoLiu egész testén hidegrázás futott végig és még az égre is esküdözni kezdett, “Időnként még egy vak macska is talál döglött egeret.
Tényleg nem hazudok, valóban csak egy névtelen orvos vagyok, aki a nők meddőségének kezelésére specializálódott. Qingshui városában, a nyugati folyó mentén lévő Megújulás Csarnokából vagyok. Ha a nagyuramnak vannak meddő feleségei és ágyasai…” Ekkor egy kisebb csapat katona szaladt oda, és tiszteletteljesen köszöntek a férfinak, “Uram.”
A férfi eléjük rúgta XiaoLiut és azt mondta, “Kötözzétek meg!”
“Igen is!” – és a két katona azonnal megkötözte XiaoLiut szorosan egy ujjnyi vastag démonökör-ínszalaggal.
XiaoLiu ellenben, megkönnyebbülten lélegzett fel. Ezek a Shennong lázadó katonái közül valók. Habár a Sárga császár lázadónak kiáltotta ki GongGong tábornokot, de mindig is szigorú katonai fegyelmet tartott fent, és az elmúlt több száz év során soha nem zaklatta az embereket.
XiaoLiu tudta, hogy igazat beszélt, és hogy a katonák, amint erre rájönnek, természetesen elengedik őt, de velük ellentétben, ez a személy nagyon veszélyes… XiaoLiu titokban a fehér ruhás férfira pillantott, aki éppen aggódó tekintettel nézett a sasra.
Az ellenszer valódi volt, és a fehér tollú, aranytarajos szirti sas hamarosan újra talpra állhat, de az a buta feifei még mindig reszketve feküdt a földön. XiaoLiu esdeklően elmosolyodott és így szólt, “Kérlek, nagyuram, engedd el azt a feifeit.”
A férfi, mintha meg sem hallotta volna, csak a sas uraság hátát simogatta. A szirti sas megrázta a tollait, felállt, a feifei felé repült és éles karmaival széttépte az állatkát.
Éles sikoly hangzott fel, ami épp oly gyorsan halt el, mint amilyen gyorsan elkezdődött.
XiaoLiu lesütötte a szemét, és a szél vérfoltos fehér bundát sodort a cipőjére.
A férfi megvárta, amíg a sas befejezi az evést, majd visszavezette az embereket a táborba.
XiaoLiu szorosan összezárta a szemét és még körülnézni sem volt hajlandó. A hallott hangok alapján csak azt tudta megbecsülni, hogy ez egy kisebb tábor. Minden bizonnyal csak egy ideiglenes táborról van szó.
XiaoLiut a földre lökték, és a férfi rideg hangja csúszott a fülébe, “Egy kém finomra csiszolt fülei gyakran még a szemeinél is élesebbek.”
XiaoLiu kinyitotta a szemét, de abból a szögből a férfit csak derékig érő magasságban látta, “Több mint 20 éve vagyok Qingshui városában. Ellenőriztesd le, azután tudni fogod, hogy igaz-e vagy hazugság.”
A férfi figyelmen kívül hagyta őt. Miután lecserélte magáról a külső köntöst, az asztal elé ült, hogy hivatalos dokumentumokat kezeljen. XiaoLiu csak ekkor tudta alaposan szemügyre venni az arcát.
Haja fehér volt, akár a felhő, de nem volt kontyba kötve. Homloka jáde színű szalaggal volt átkötve, fehér haja pedig kifogástalan rendezettséggel volt hátrakötve a feje mögött, ami végül szabadon omlott a hátára. Arcvonásai igézően szépek voltak, és egész személyéről tisztaság és rendezettség sugárzott.
Éppen egy hivatalos dokumentumot tartott a kezében, amikor szemöldökének sarkából megvetés és vészjósló aura áramlott. Amint megérezte magán XiaoLiu méregető tekintetét, ránézett és mosolyogni kezdett. Ennek láttán XiaoLiu megborzongott és azonnal lehunyta a szemét. Gyerekkorában, már látott ehhez fogható tekintetet egy démon szemében, akit az egész vadonban ismert volt. Így csak azok tudtak nézni, akik számtalan ember holttestén és koponyáján tapostak már végig.
XiaoLiu sejtette, hogy ő nem más, mint a legendásan jóképű és rettenetes gyilkos, a kilencfejű kígyódémon, – a kilenc életű XiangLiu.
XiaoLiu szomjas és éhes volt, de XiangLiu arckifejezéséből ítélve nyilvánvaló volt, hogy nem fog enni adni neki, így megpróbálta elterelni a figyelmét.
Arra gondolt, hogy ShiQí biztosan most őt keresi, de ezen a helyen lehetetlen lesz rátalálnia, így valószínűleg visszatér a városba. Miután XiangLiu befejezte az evést és ivást, megmosakodott, aztán lustán elnyúlt a kanapén, és lazán lapozgatni kezdett egy selyemkönyvet.
Odakint katonák érkeztek, akik jelentést tenni jöttek, majd egy testőr jött be, és egy jáde táblát adott át XiangLiunak, aztán gyorsan vissza is vonult.
Miután megnézte, XiangLiu némán elmélkedve meredt XiaoLiura.
XiaoLiu sejtette, hogy az iménti jáde tábla valószínűleg róla hozott hírt, ezért igyekezett minél egyenesebben és becsületesebben mosolyogni, “Nagyuram, minden, amit alantas személyem mondott, az igaz volt. Vannak otthon rokonaim, akik arra várnak, hogy minél hamarabb hazatérhessek.”
“Csak a saját ítéletemben hiszek. Valld be, ki vagy?” – mondta XiangLiu hidegen.
XiaoLiu szemeit forgatva azt mondta, “Wen XiaoLiu vagyok, orvos a Megújulás Csarnokából.”
XiangLiu csak őt bámulta, és ujjbegyeit finoman a kanapé széléhez kopogtatta. XiaoLiu képtelen volt megállni, hogy ne remegjen, ami megfelelt annak az ösztönös félelemnek, amelyet az állatok szoktak érezni haláluk közeledtével.
XiaoLiu nagyon jól tudta, hogy XiangLiunak nincs türelme feltárni gyanújának okát. Ezért minden bizonnyal a legegyszerűbb és a leghatékonyabb módszert használva akarja megoldani a problémát. Az lesz az ő sorsa is, mint annak a feifeinek.
A pillanatban, amikor lecsapott rá a gyilkos szándék, XiaoLiu maga körül átfordulva kitért előle, és közben hadarni kezdte, “Uram, én tényleg Wen XiaoLiu vagyok.
Talán valóban több vagyok Wen XiaoLiunál, de soha nem voltak rosszindulatú szándékaim GongGong tábornok lázadó hadseregével szemben. Nem tartozom XuanYuanhoz, nem vagyok gaoxini alattvaló, és Shennonghoz sem tartozom, én csak egy…”
XiaoLiu elhallgatott. Még ő maga is meg akarta kérdezni magától, hogy valójában ki is ő?
Minden erejével azon volt, hogy a magasba emelje a fejét, annak érdekében, hogy minden arckifejezése XiangLiu látószögébe essen, “Én csak egy magára hagyott ember vagyok. Mivel nem tudtam megvédeni magam, nem volt, kire támaszkodnom, és nem volt, hova mennem, ezért úgy döntöttem, hogy Wen XiaoLiu leszek, Qingshui városból.
És ha a nagyúr is megengedi, azt remélem, hogy Wen XiaoLiuként élhetem le az életem hátralevő részét.” XiangLiu közömbösen nézett rá, XiaoLiu pedig moccanni sem mert. A homlokán sorokban gördült le a hideg verejték, és szemei nedvesek voltak. Az évtizedek óta fel nem szakadt heget, most erőszakkal feltépték.
Hosszú idő elteltével, XiangLiu közönyösen csak annyit mondott, “Ha élni akarsz, akkor dolgozz nekem!”
XiaoLiu hallgatott.
XiangLiu kioltotta a fényt és így szólt, “Kapsz egy éjszakát, hogy elgondolkozz rajta.”
XiaoLiu csak kábultan nézett maga elé.
Kora reggel, miközben öltözködött, XiangLiu megkérdezte, “Na, átgondoltad?”
XiaoLiu szomorúan mondta: „Még mindig gondolkodom rajta, de annyira szomjas vagyok, hogy előbb innom kell egy kis vizet.” XiangLiu hidegen elmosolyodott és kiment a szobából. “Hozzátok ki.”
Azzal két katona bement és kirángatta XiaoLiut.
“Húsz korbácsütés!” – mondta XiangLiu közömbösen.
A hadsereg korbácsbüntetése még a legravaszabb démonkatonákat is képes volt elriasztani. Ehhez elegendő volt, ha az egyén belegondol az ezzel járó fájdalomba. A kilenc életű XiangLiu alatt szolgáló hóhérnak pedig elképesztő ereje volt. Egyszer, 120 korbácsütéssel, agyonvert egy ezeréves démonkatonát. Az ökörfarknyi vastag ostorcsapások csak úgy recsegtek-ropogtak, XiaoLiu pedig teljes torkaszakadtából sikoltozott, “Jól átgondoltam, jól átgondoltam…”
Húsz korbácsütés után, XiangLiu XiaoLiura nézett és megkérdezte, “Biztos, hogy jól átgondoltad?”
XiaoLiu zihálva azt mondta, “Jól átgondoltam, alantas személyem hajlandó, de csak három feltétellel.”
“Húsz korbácsütés!”
Ostorcsapások recsegése hangzott fel ismét. XiaoLiu felsikoltott, “Csak két feltétel, csak két feltétel. Egyetlen feltétel…”
Húsz korbácsütés után, XiaoLiu hátát teljesen beborította a vér és egész teste görcsbe rándult a fájdalomtól.
XiangLiu közömbösen nézett XiaoLiura és megkérdezte, “Vannak még feltételed?”
XiaoLiu arcát izzadság borította, szája tele volt vérrel és képtelen volt kiejteni a szavakat teljes egészében, “Ha… agyonversz, akkor is… lesz… egy feltételem.” XiangLiu ajkának egyik sarka felkunkorodott és hideg vigyorral az arcán azt mondta, “Mondd!”
„Én, én… nem hagyom el Qingshui városát.” XiaoLiu nagyon jól tudta, hogy XiangLiu a méregkeverési képessége miatt akarja maga mellett tudni őt. De mindaddig, amíg nem hagyja el Qingshui városát, XiangLiu nem küldheti el, hogy megmérgezze Xuanyuan tábornokait, sem pedig, hogy megzsarolja GaoXin nemeseit. XiangLiu nyilvánvalóan megértette XiaoLiu szándékát és kifejezéstelen arccal meredt XiaoLiura.
XiaoLiu, aki mindig is gyáva volt és rettegett a haláltól, ezúttal rezzenéstelenül nézett vissza XiangLiura és beszédes tekintete, mintha azt mondta volna, Mondd ki, ha nem értesz egyet ezzel a feltétellel, és akkor csak verj agyon! Ideig-óráig tartó csend után, XiangLiu azt mondta, “Rendben!”
XiaoLiu megkönnyebbülten sóhajtott fel és azon nyomban összeesett.
Miután két katona bevitte XiaoLiut a sátorba, egy katonaorvos gyakorlottan feltépte a ruháit, és gyógyszert kent a hátára. XiangLiu a sátor bejáratánál állt és hideg tekintettel az arcán figyelt. XiaoLiu, egy fapadon feküdt, és engedelmesen hagyta, hogy az orvos belátása szerint kezelje őt. Miután a gyógyszer alkalmazásra került és mindenki visszavonult, XiangLiu így szólt XiaoLiuhoz, “Segíts nekem elkészíteni azt a gyógyszert, amit kérek, és akkor az átlagos napokon Qingshui városában maradhatsz névtelen orvosként. De amikor hívlak, engedelmeskedned kell a parancsomnak.” “Rendben, de nem biztos, hogy akármit el tudok készíteni abból, amit a nagyúr kér.”
“Ha nem sikerül, akkor a testeddel fizetsz cserébe.
“Hogyan?” XiaoLiu nem számított arra, hogy XiangLiu ennyire férfias, ezért óvatosan így szólt, “A nagyúr olyan gyönyörű és káprázatos, nem arról van szó, hogy alantas személyem nem akarna téged szolgálni, csak hogy…”
XiangLiu ajkának sarkai enyhén felkunkorodtak, majd hamis mosollyal az arcán kinyújtotta a lábujjhegyét, és a XiaoLiu hátán levő legsúlyosabb sebbe nyomta. Lassan és fokozatosan egyre keményebben nehezedett rá, egészen addig, míg vér buggyant fel a sebből, XiaoLiu teste pedig a fájdalomtól rángatózott.
“Ha egyszer nem sikerül, akkor valamelyik végtagodat veszem cserébe. Első alkalommal a hasztalan füleidet, második alkalommal pedig az orrodat vágom le. A levágott orr, csak egy kissé fog elcsúfítani…”
XiangLiu teljes erejéből rányomta a lábát, miközben így folytatta, “Ne aggódj. A kezeidet nem fogom levágni. Azokra szükséged van a gyógyszer elkészítéséhez.” XiaoLiu felső és alsó állkapcsai csak úgy vacogtak a fájdalomtól, “Alantas, alantas… érti.”
XiangLiu visszahúzta a lábát, és a talpához ragadt vért alaposan a XiaoLiu ruhájában törülte, végül közönyösen azt mondta, “Épp olyan szutykos és sikamlós vagy, mint a csíkhal. Ha az ember nem elég óvatos, még a végén csak sár marad a kezei közt. De ahhoz, hogy kifürkészd az én alaptermészetem, alaposan végig kell érdeklődnöd.”
“Nem kell megérdeklődnöm senkitől, hogy megértsem.” – mondta XiaoLiu gúnyosan mosolyogva.
Fegyvercsapások hangja hallatszott be. “Uram, valaki betört a katonai táborba.”
XiangLiu kisietett, és a zaj azonnal elült. XiaoLiu hallotta, amint az egyik őrmester megkérdezi, “Ki vagy te? Mi okból törtél be egymagad a Shennong hadsereg táborába?” Egy rekedtes hang így válaszolt, “Ye ShiQí, XiaoLiu.”
ShiQí az! Hát tényleg megtalált?! XiaoLiu tántorogva kibotorkált és sietve felkiáltott, “XiangLiu nagyúr, őt ne bántsd. Ő a szolgám, és csak értem jött.”
ShiQí XiaoLiu felé kezdett futni, a spirituális ereje pedig váratlanul olyannyira megnőtt, hogy valójában az összes őt blokkoló katonát félrelökte.
Azonban, ezek jól képzett, elit katonák voltak. Miután kettőt leütött, a helyükbe még négy ugrott. “ShiQí, ne csinálj semmit, csak engedelmeskedj!” – kiáltott fel XiaoLiu.
ShiQí megállt. A katonák körbevették és dühös tekintettel meredtek rá. ShiQí rájuk sem nézett, csak XiangLiut nézte, „Én, elviszem XiaoLiut.”
XiaoLiu hízelgő arckifejezést öltött, és könyörgőn azt kiáltotta, “Nagyuram! Alantas személyem immáron hozzád tartozik!” E szavak hallatán… az összes jelenlévő katona megborzongott.
XiangLiu a homlokát ráncolta, végül felemelte a kezét. A katonák félreálltak, ShiQí pedig egyetlen ugrással XiaoLiu elé repült. Félig átölelve, félig támogatva tartotta őt és tenyerét gyengéden végigsimította a hátán.
Meglehet, hogy ez a pszichológiai hatásnak volt köszönhető, de XiaoLiu valóban úgy érezte, mintha a fájdalom valamivel megenyhült volna. ShiQí leguggolt és azt mondta, “Menjünk haza.”
XiaoLiu a hátára feküdt, majd hízelgően XiangLiura mosolygott és azt mondta, “Nagyuram, most távozom.”
XiangLiu szemei ShiQíre szegeződtek, de XiaoLiu – idegességében – gyerekesen eltakarta ShiQí arcát a kezével, “Meg se próbáld őt becsapni valamilyen ördögi trükkel, ő az enyém.”
XiangLiu megdöbbent. Ajkának sarkai egy pillanatra felkunkorodtak, de a következő pillanatban ismét megfeszültek. Enyhén köhintett egyet és így szólt, “Az ellenőrzést követően kiderült, hogy valóban egy Qingshui városi polgár vagy, és nincsenek rossz szándékaid Shennong lázadó katonáival szemben. Így most szabadon távozhatsz.”
XiaoLiu továbbra is csak a színjátékot folytatta, “Mi, pórnépek, köszönjük neked nagyuram. Miután hazaértünk, széles körben híresztelni fogjuk nagyuram kegyességét.”
A katonák szétszéledtek, ShiQí pedig, XiaoLiuval a hátán, gyorsan távozott.
Miután már nem hallott több hangot maga mögött, XiaoLiu erőtlenül megszólalt, “ShiQí, szomjas vagyok.”
ShiQí finoman letette és odaadta neki a vízzel töltött kulacsot. XiaoLiu ivott néhány nagy kortyot és egy mély lélegzetvétel után azt mondta, “Menjünk gyorsan. Annak a XiangLiunak fura gondolatai vannak. Még a végén katasztrófa lesz, ha meggondolja magát.”
ShiQí leguggolt. XiaoLiunak eszébe jutott, hogy még mindig visszataszítónak találja a fizikai érintkezést, de most nem volt más választása. XiaoLiu óvatosan visszafeküdt a hátára, “Sajnálom. Tudom, hogy nem akarsz senkit sem a hátadon hordozni.”
Csak képzeld azt, hogy én egy kő vagyok. De a kövek nem adnak ki hangot… Akkor képzeld azt, hogy disznó vagyok. Egy disznó, aki tud emberi nyelven beszélni. Igaz is, utálod a disznókat? Akkor inkább képzeld azt, hogy én egy…”
“Csak azt képzelem, hogy te te vagy. Téged… hajlandó vagyok hordozni.” – mondta ShiQí alig hallhatóan.
XiaoLiu egy pillanatra megdöbbent és azt suttogta: „Rendben van. Akkor képzeld azt, hogy én én vagyok.” Miután ezt kimondta, csak azután jött rá, mit mondott és szárazon felnevetett, de a nevetése közepén felszisszent, “ShiQí, nagyon fáj a hátam. Kérlek, beszélj velem egy keveset.” “Üm.”
„ShiQí, hogyan találtál oda?”
“Voltak nyomok, amiket végigkövettem.”
“Ó, nagyon jó vagy nyomkövetésben! Ezt még régebben tanultad?” XiaoLiu ekkor arra gondolt, hogy biztosan nem szeretné felidézni a múltját. “Sajnálom. Ha nem akarsz válaszolni, akkor nem kell megtenned.
ShiQí, az a XiangLiu nagyon alattomos. Légy óvatos, ha találkozol vele a jövőben. Ha megtudja, hogy van benned valami, ami a hasznára válhat, akkor biztosan rád száll.” “Üm.”
„Húúúú, ezúttal sokat vesztettem. Nem kerestem pénzt, mégis a saját bőrömmel fizettem meg érte. Miért pont engem kellett kiszemelnie annak az ördög XiangLiunak?
Mostantól fogva hogyan fogunk majd élni…” ShiQí léptei abba maradtak, a fejét elfordítva pedig XiaoLiura nézett. Ajkai megérintették XiaoLiu homlokát, meleg lehelete pedig XiaoLiu arcához simult. ShiQí azonnal mereven eltávolodott és így szólt, “Nem kell… félned.”
Talán azért, mert XiangLiu épp az imént kínozta meg, vagy azért, mert a feltépett heg kemény burkán keletkezett rés még nem záródott vissza, de XiaoLiu nagyon mohón bele akart kapaszkodni ebbe a kéznél levő támasztékba. Így hát behunyta a szemét, fejét a ShiQí vállára tette, az arcát pedig a nyakához dörzsölte, épp úgy, mint egy kiscica. “Nem félek tőle. Nem hinném, hogy nem lenne a világon olyan méreg, ami ne lenne képes őt megmérgezni. Azon a napon pedig, amikor elkészítem azt a mérget, akkor én…”
XiaoLiu ökölbe szorította a kezét és heves ütlegelő mozdulatokat tett. “ShiQí, miután hazaérünk, ne mondj senkinek semmit. Ne hagyd, hogy Öreg Mu és a többiek megtudják. Öreg Mu fél életén át csak Shennong ellen harcolt és rettenetesen fél az ördög XiangLiutól.
Valójában hiába figyelmeztettelek, igaz? Mazi és Chuanzi mindig is próbálkoztak információt kicsalni belőled, de úgy látom, az elmúlt másfél évben még azt is elárulták, hány anyajegy van a testükön. Rólad viszont semmit sem tudnak…”
ShiQí léptei lelassultak, és XiaoLiu vigasztalásképpen mellkason veregette őt, “Én tudom, hogy te ShiQí vagy, és azt remélem, hogy egész életedben ShiQí maradhatsz, holott tudom, hogy ez lehetetlen. De addig a napig, amíg nem mész el, és amíg ShiQí vagy, hallgatnod kell a szavamra…” “Üm.”
„Csak is az enyémre!”
“Üm.”
XiaoLiu olyan boldog volt, mint az olajat lopó egér, és úgy érezte, mintha még a hátán levő fájdalom is alábbhagyott volna. ShiQí hátához bújva fokozatosan elaludt.
A hátán lévő sérülés miatt XiaoLiu nem akart azonnal visszamenni a városba, ezért arra utasította ShiQít, hogy keressen egy barlangot, ahol megpihenhet és felépülhet.
ShiQí igyekezett olyan kényelmes szalmakanapét készíteni XiaoLiunak, amennyire csak lehetett. A barlangot pedig ideiglenes otthonukként kezelték, és úgy éltek, mint két vadász a hegyekben.
ShiQí minden nap kiment egy kis prédára vadászni, majd visszatért. Ezután, XiaoLiu utasításai alapján előkészítette az ételt és együtt főzték meg. Nyilvánvaló volt, hogy ShiQí még soha nem végzett ilyen munkát, kézmozgása ügyetlen volt és folyton hibázott. XiaoLiu ilyenkor nagy nevetésekben tört ki. De ShiQí fogékony volt, és alig néhány próbálkozás után, már hibátlanul csinálta végig, ezáltal rengeteg szórakozástól fosztva meg XiaoLiut.
A hegyekben töltött évek nagyon magányosak szoktak lenni, de azok, akik még mozogni sem tudnak, még magányosabbnak érzik magukat. Ezért XiaoLiu minden lehetőséget megragadott arra, hogy ShiQível beszélgessen. Beszélt neki az égvilágon mindenről, amit látott és tapasztalt északtól délig, a hegyektől a tengerekig. Beszélt neki egy ízletes fogásról, és egy bizonyos völgyben látott naplementéről… ShiQí pedig csendben hallgatta.
XiaoLiunak időnként lelkiismeret-furdalása volt, “Vajon nem beszélek túl sokat? Több mint 20 évig egyedül éltem, és akkoriban volt egy különös betegségem. Féltem az emberektől, ezért állandóan kóboroltam.
Eleinte még beszélni sem akartam, de ahogy telt az idő, egy nap, amikor a hegyekben voltam, azt vettem észre, hogy elfelejtettem az egyik gyümölcs nevét és hirtelen nagyon megijedtem. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi volt az, amitől igazán féltem.
De onnantól kezdve, arra kényszerítettem magam, hogy minél többet beszéljek. A legdurvább helyzet akkor volt, amikor egyszer elkaptam egy majmot és egy teljes napon át beszéltem és beszéltem hozzá. A majom, egy adott ponton, már annyira nem bírta elviselni, hogy egy sziklába kezdte el verdesni a fejét. Megpróbált öngyilkos lenni…”
XiaoLiu hangosan felnevetett, ShiQí pedig csak bámult rá.
Minden második nap, amikor eljött a gyógyszeres kezelés ideje, XiaoLiu nyíltan és készségesen levetette a ruháit és meztelen felsőtesttel hátat fordított ShiQínek.
XiaoLiu nem látta ShiQí arckifejezését, ezért incselkedve azt mondta, “Én már tetőtől talpig láttam a testedet meztelenül, de te csak a hátamat láthatod, micsoda veszteség?” ShiQí egy szót sem szólt, XiaoLiu pedig csak kuncogott.
XiaoLiu sérülése nem volt a legenyhébb, ezért ShiQí úgy gondolta, hogy kettőjüknek legalább egy-két hónapot a hegyekben kell időzniük. De arra még ő maga sem számított, hogy kevesebb mint tíz nap alatt XiaoLiu annyira felgyógyul, hogy bottal ugyan, de képes lesz járni. További két napig tartó lábadozás után, XiaoLiu úgy döntött, hogy hazamennek.
Amikor XiaoLiu elkezdte összecsomagolni a gyógynövényeket, váratlanul rátalált két papíreperfa hajtásra és megkérdezte, “Ezeket te szedted?”5
5 植楮 (Zhí chǔ) Kínai Papíreperfa (Broussonetia papyrifera) – a kínai legendákból is ismert növény.
ShiQí fejbólíntva így szólt, “Vadászás közben akadtam rájuk, illetve te is szóvá tetted.” Ezekben a napokban minden idejét XiaoLiuval töltötte, és XiaoLiu bántalmazását követően sokkal gördülékenyebben beszélt, mint korábban. XiaoLiu repesett az örömtől, és már-már arra készült, hogy megölelje és megcsókolja ShiQít, “Nagyszerű, most már Mazinak és Chuanzinak is lesz menyasszonya.”
ShiQí leguggolt, hogy a hátára vegye XiaoLiut.
Azonban XiaoLiu meghátrált, “Nincs rá szükség. Most már egyedül megyek.” Korábban, tehetetlensége miatt kénytelen volt elfogadni, de most, hogy magától is tud járni, hogyan vehetné komolyan másvalaki puszta udvariasságból való hajlandóságát? ShiQí némán felállt és XiaoLiu nyomába eredt.
Miután visszatértek Qingshui városba, Öreg Mu a fakanalát legyintgetve megkérdezte, “Miért voltál oda ilyen sokáig? Hát nem megmondtam, hogy ne menj olyan helyre, ahova tilos bemenni?”
XiaoLiu szélesen mosolyogva mutatta meg neki a leszedett gyógynövényeket, “Hát persze, hogy nem jártam! ShiQí volt az, akinek ismeretlen volt a hegyi terep, és véletlenül besétált egy útvesztőbe, ezért késtem néhány napot. De hát épen és egészségesen tértem haza, nemde?”
A papíreperfa láttán, Öreg Mu nagyon megörült, így sietve elvette a gyógynövényeket és gondosan eltette őket.
XiaoLiu ShiQíre kacsintott, majd egy kis dallamot dudorászva bement a szobájába.
Egy hónappal később, Öreg Mu közbenjárásával, Mazi megkérte Gao hentes lányának, Chuntaonak a kezét.
Így minden visszatért a normális kerékvágásba. A mindennapi élet továbbra is ugyanolyan volt, mint az azt megelőző napokon, a nyugodt napok unalmasba fordultak át, az unalmasak egyhangúvá, az egyhangúak békéssé, a békés napok pedig boldoggá.
Kivéve, hogy időnként egy kis fehér tollú sas repült XiaoLiuhoz. Olyankor vagy hozott valamit, vagy elvitt valamit.
XiaoLiu valahányszor gyógyszert készített XiangLiu számára, mindig hagyott valami kiskaput. Például, a méreg mindig is rendkívül mérgező volt, ami határozottan megfelelt az ő ravasz követelményeinek, de ugyanakkor volt valamilyen jellegzetes színe vagy illata. Egyszóval lehetetlen volt arra használni, hogy megmérgezze azokat nagy urakat, akiket állandóan őrök garmada vesz körbe és véd.
XiaoLiu úgy gondolta, hogy XiangLiu előbb vagy utóbb problémát fog ebből csinálni, de XiangLiunak valójában nem volt semmiféle követelménye a méreg “színére, aromájára és ízére” vonatkozóan. Mindaddig, amíg a toxicitás foka megfelelt a követelményeinek, egytől-egyig elfogadta őket.
XiaoLiu a szedett-vedett orvosi és méregkészítési ismereteire hagyatkozva arra a feltételezésre jutott, hogy XiangLiu különleges fizikai felépítéssel rendelkezik, éppen ezért a kultivációja is eltér a szokványostól. Ami nem volt más, mint a méreggel való kultiváció, és az általa készített összes méreg nagy valószínűséggel az ő gyomrában kötött ki.
Miután ezt végiggondolta, XiaoLiu megkönnyebbülten sóhajtott fel, és különféle módszereket kezdett alkalmazni, hogy a méreg ízét még kellemetlenebbé tegye.
Egy évvel később, Öreg Mu egy egyszerű és élettel teli esküvőt szervezett Mazi és Chuntao számára.
Mazi a háború terméke volt. – Egy árva. Amikor még az utcán kéregetett, szilárd meggyőződése volt, hogy az ő sorsa az, hogy egy napsütéses téli napon, az út szélén haljon meg, a testét pedig kóborkutyák fogják felfalni boldog üvöltözés közepette. Ugyanis legtöbb árvának, ez jutott ki sorsrészül.
XiaoLiu és Öreg Mu azonban, megváltoztatta az ő sorsát.
Sem XiaoLiu, sem pedig Öreg Mu nem voltak halandó emberek. Mazi hét-nyolc éves lehetett, amikor XiaoLiu magához vette. Azóta több mint tíz év telt el és Mazi nyolc láb magas férfivá nőtte ki magát. Mostanra XiaoLiu volt az, aki fiatalabbnak tűnt Mazinál, de Mazi őket tartotta idősebbnek.
Az összes vendég jelenlétében, Mazi – Chuntao kíséretében – letérdelt, és háromszor fejet hajtott előbb XiaoLiunak, aztán Öreg Munak. Öreg Mu annyira elérzékenyült, hogy titokban a könnyeit törölgette. XiaoLiu arcára is ritkaságszámba menő komolyság ült ki, majd azt mondta Mazinak, “Aludj többet Chuntaoval, és szüljetek babát minél hamarabb.”
Mazi eredetileg szeretett volna még néhány szívszorító szót mondani, de miután meghallotta XiaoLiu szívből jövő szavait, többé nem merte kimondani. Ha Chuntao tudomására jutott volna, hogy csak azért vette feleségül, hogy minden nap lefekhessen vele, és azért, hogy pénzt takarítson meg, egy prostituáltra költött pénz helyében, akkor ez a feleség minden bizonnyal megszökött volna.
Így hát kézen ragadta Chuntaot és gyorsan elszaladt.
XiaoLiu csak kuncogott, ShiQí pedig viccesen nézett XiaoLiura. Öreg Mu pedig hol vendégeket üdvözölt, hol pedig vendégektől búcsúzott, így XiaoLiunak nem volt más mit tennie, csak hogy az udvar sarkában üldögéljen és minden figyelmét egy csirkecomb rágcsálására fordítsa.
Chuanzi hirtelen odarohant és dadogva azt mondta, “Egy… egy előkelő vendég van itt.”
Úgy kellett maga után ráncigálnia XiaoLiut. XiangLiu volt az, talpig fehérbe öltözve. Ott állt a Megújulás csarnokának bejáratánál. Magas alkatával és kecses tartásával, olyan makulátlan volt, akár a fehér lótuszvirág, melyet három nap és három éjszaka mosott az eső. Olyan tiszta volt, hogy mindenki haza akart volna menni, hogy lecsutakolja magát.
Öreg Mu túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy elfogadja a menyegzői ajándékát, és kezeit erőteljesen a ruháihoz dörzsölte, mintha attól tartott volna, hogy egy kis izzadsággal bepiszkolja a másik személyt.
XiaoLiu széles mosollyal az arcán odalépett, a már lerágott csirkecombot a földre dobta, és két zsíros kezével átvette XiangLiu ajándékát, majd mindenféle halálfélelem nélkül XiangLiuhoz kente a kezeit
XiangLiu mosolya változatlan maradt, de csak ekkor vette észre a XiaoLiu mögött meghúzódó Chuanzit. XiaoLiu azonnal visszafogta magát, majd átadta az ajándékot Chuanzinak, meghajolt Xiangliu előtt és hízelgően azt mondta, “Kérlek, foglalj helyet odabent.”
XiangLiu leült. Nem tudni, hogy tiszteletből-e vagy félelemből, de senki sem merte tíz méteren belül megközelíteni őt.
ShiQí némán leült XiaoLiu mellé, XiaoLiu pedig rápillantott. Képtelen volt megállni, hogy szája sarka ne kunkorodjon fel, hogy ajka ne vegye fel a félhold alajkát, és hogy szemei se alakuljanak két kis félholddá. Ekkor XiaoLiu megkérdezte XiangLiut, “Az összes gyógyszert elkészítettem neked, pontosan úgy, ahogy kérted. Nem volt semmi hiba bennük, igaz?”
“Remek munkát végeztél, és azért vagyok itt, hogy átadjam a menyegzői ajándékomat.” – válaszolta XiangLiu mosolyogva.
XiaoLiu szóhoz sem jutott. Szóval azért vagy itt, hogy emlékeztess arra, hogy most már nem csak három túszod van, hanem eggyel több.
Az udvaron, fiatalok egy csoportja Mazit és Chuntaot ugratta, és időnként nevetésben törtek ki.
A kisgyerekek gyümölcsöt ettek és ki-be szaladgáltak. Míg Öreg Mu és Gao hentes, néhány idős férfi társaságában csevegett és nevetgélt, közben pedig különböző köretekből falatoztak.
XiangLiu, elnézve ezt a nyüzsgő életet, megvetéssel és némi zavarodottsággal a hangjában megkérdezte, “Amikor ők már mind meghaltak, te még mindig ugyanúgy fogsz kinézni, mint most. Mi ebben olyan érdekes?”
“Félek a magánytól, és ha már nem tudok hosszú távú kötelékeket kialakítani, akkor mások ideig-óráig tartó társaságával is beérem.” – válaszolta XiaoLiu.
XiangLiu XiaoLiura nézett, aki nagy szorgalommal éppen bort töltött neki, “Most, hogy itt vagy, hadd igyunk egy pohárral ebből az esküvői borból. Én magam főztem.”
Miután XiangLiu ivott egy pohárral, közönyösen így szólt, “A benne lévő mérgen kívül, egyetlen említésre méltó tulajdonsága sincsen ennek a bornak.”
“Megmérgeztek téged?” – kérdezte XiaoLiu aggodalmaskodva.
XiangLiu megvetően XiaoLiura nézett, XiaoLiu pedig csüggedten elhallgatott.
“Tényleg, ennyire meg akarsz mérgezni?” – kérdezte XiangLiu.
“Nem vagyok XuanYuan katonája. Közted és köztem nincs életre-halálra szóló harag, mindössze csak száznyolcvanszor akarlak megkorbácsolni.” – mondta őszintén XiaoLiu. “Ebben az életben ne is álmodozz erről.” – mondta XiangLiu és azzal megivott még egy pohár bort és a levegőben lebegve távozott.
XiaoLiu mérgében így szólt ShiQíhez, “Előbb-utóbb megtalálom a gyenge pontját. Ha a méreg nem öli meg, akkor kézen állva fogok járni.”
ShiQí szemében enyhe mosoly jelent meg. Amikor XiaoLiu meglátta rajta ezt a nem evilági tekintetet, azt kívánta, bárcsak mindkét kezével keményen elagyabugyálhatná, és képtelen volt megállni, hogy ne töltsön neki egy pohárral abból a mérgezett borból, “Igyál!” ShiQí elvette a poharat, megdöntötte a nyakát és kiitta.
XiaoLiu elképedt, “Ez mérgező.”
ShiQí szeméből a mosoly nem oszlott szét, de teste lágyan omlott össze.
XiaoLiu kézzel lábbal igyekezett, hogy méregtelenítse őt, miközben így átkozódott, “Te idióta!” A szívében azonban, valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan rengés keletkezett.
Mazi esküvője után, a kilenc életű XiangLiu időről-időre visszatért és leült a Megújulás Csarnokának kis udvarára. Ivott néhány pohár bort, amit XiaoLiu töltött neki, és evett néhány XiaoLiu által készített süteményt.
Távozáskor, arcán semmi nyoma sem volt színváltozásnak, de még a szíve sem hagyott ki egyetlen ütemet sem. XiangLiunak ez a hozzáállása, hogy nem veszi komolyan XiaoLiut, meglehetősen dühítette XiaoLiut.
Amikor XiaoLiu az orvosi pályára lépett, kezdettől fogva a görbe úton akart járni. Az volt a célja, hogy embert öljön, nemhogy emberéletet mentsen.
Mégis XiangLiu úgy fogyasztotta az általa készített mérget, mint a zselés cukorkát. Miután meg hányta-vetette a dolgot, úgy döntött, hogy alaposan kitanulmányozza annak módját, hogyan ártson az embereknek, és tovább halad ezen a görbe úton, azzal a céllal, hogy előbb vagy utóbb megmérgezze azt az ördögöt!
