Öreg Mu zöldséget vásárolni ment, Chuanzi gyógyszert hordott ki, Tianer pedig a házban tanult ruhát varrni Chuanzinak. 

Nem voltak járóbetegek, ezért XiaoLiu az íróasztalon fekve aludt. Amikor felébredt, még mindig nem voltak betegek. Megveregette az arcát, és úgy érezte, hogy ez nem mehet így tovább, keresnie kell valami tennivalót. 

XiaoLiu úgy döntött, hogy elmegy Xuan borozójába inni. 

Kezeit a háta mögé fogta, egy dallamot dudorászott és apró léptekben elsétált a borozóig. Xuan, amint meglátta, lelkesen köszöntötte őt, “Liu ge, mit szeretnél inni?” 

XiaoLiu, miután talált magának egy helyet a sarokban, leült és ugyanolyan lelkesen válaszolt neki, “Xuan ge, mondd meg inkább te.” 

Xuan hozott neki egy korsó bort és egy tálka ginkgo magot. XiaoLiu, miközben bort illogatott és magot hámozott, szétnézett a borozóban, és csak ekkor pillantott meg egy rendkívül szép ruhába öltözött fiatalurat, aki a szemközti sarokban ült. Habár nem látta az arcát a fején levő fátyolozott kalap miatt, a ruházatán nem látott semmiféle drága kiegészítőt. Nemesi testtartása és elegáns modora pedig már első látásra tiszteletet váltott ki az emberből. XiaoLiu oldalra döntötte a fejét, és azon kezdett el tűnődni, hogy mikor is érkezhetett egy ilyen nagyágyú Qingshui városába. Ekkor, egy gyönyörű szolga lépett be sietve, tisztelgett a fiatalúr előtt, majd mögé állt. JingYe volt az, aki férfinak adta ki magát. 

Miután erre rájött, XiaoLiu azonnal lesütötte a fejét, és minden figyelmét a ginkgo magok meghámozására és azok elrágcsálására szentelte. 

Az ottani asztalon is volt egy tányér ginkgo mag, amelyhez eredetileg hozzá sem nyúltak. Ebben a pillanatban viszont, az asztalnál ülő férfi is elkezdte pucolni a ginkgo magokat. Miután meghámozta őket, nem ette meg, hanem szép sorjában, egytől egyig a kistányérra helyezte őket. 

ShiQí súgott néhány szót, mire JingYe meghajolt és elment. XiangLiu asztalához érve leült és a hámozott ginkgo magokkal teli tányérkát XiaoLiu elé tette.  

Ekkor HaiTang jött elő, hogy vendégeket szolgáljon ki. Xuan pedig a pult mögé ülve számolta a pénzt, miközben akarva-akaratlanul hol XiaoLiura, hol ShiQíre pillantott. 

HaiTangnak köszönhetően, a borozóban egyre jobban ment az üzlet. Egyre több férfi járt ide bort venni. A gazdagok bent ültek, míg a szegények odakint a földön, kezükben a borostálkával, és ivás közben HaiTangot nézték. 

Néhány tál bor után, természetesen megeredt a szó a borozóban. 

Minden, ami Qingshui városban újdonságnak vagy érdekességnek számított, az hallható volt itt. XiangLiu nem győzte csodálni Xuant, Ez a borozó igazán jól működik! 

“Ez nektek a nagy hír? Valójában még ennél is nagyobb dolog történt nemrég a városban!” 

“Na mi az? Mondd már!” 

“Na most próbára teszlek titeket. XuanYuan, ShenNong és GaoXin államain kívül, még milyen nagy nemesi klánok vannak a dahuangban?” 

“Ugyan, ki ne tudná ezt? A leghatalmasabbak természetesen a következő négy klán: a ChiShui klán, a XiLing klán, a TuShan klán és a GuiFang klán. Ezen a négy klánon kívül, hat nagyobb klán van még a Közép-Síkságban. Alattuk pedig van még néhány kis és közepes méretű nemesi család. Délen a JinTian klán, északon pedig a FangFeng klán… Azonban mindezek közül egyik sem ér fel a negyedik fő klánnal, amely felvehetné a versenyt akár a királyi családdal is.” 

“A TuShan klán Qingqiuban él, és az ősidőktől kezdve egészen mostanáig, nemzedékeken át kereskedéssel foglalkoznak. Üzleteik szerte az egész vadonban megtalálhatóak. Annyi pénzük van, hogy már pénznek sem tekintik azt. Azt mondják, hogy még XuanYuan és ShenNong királyai is kértek pénzt kölcsön tőlük, és hogy vagyonuk egész királyságok vagyonával vetekszik. A nagy dolog, amiről beszélni akarok ma nektek, az ehhez a TuShan klánhoz kapcsolódik. 

“Mi történt? Bökd ki, bökd már ki, ne légy már ennyire pökhendi!” 

“Megbízható információim vannak arról, hogy a TuShan klán második fia Qingshui városában van!” 

“Hogy mi? Lehetetlen!” 

“Ha már szóba jött, akkor tudni kell, hogy a TuShan klán második fiatalura egy rendkívül figyelemreméltó ember. A TuShan családnak csak két fia van ebben a generációban, és ikertestvérek lévén, ugyanattól az apától és anyától származnak. Azt beszélik azonban, hogy ez a második fiatalúr, már fiatalkora óta, mindenben felülmúlja az elsőszülött fiatalurat, és hogy a családi ügyek felől mindenben ő hozza meg a döntéseket.” 

“Dahuang-szerte, legyen szó XuanYuanról vagy GaoXinról, mindenhol vannak üzleteik. Bele tudtok gondolni, hogy milyen hatalmasok és gazdagok is ők egyáltalán? Ez a második TuShan úrfi, állítólag jóképű, jártas a zenében, sakkban, kalligráfiában és festészetben egyaránt, beszéde elegáns és szórakoztató, Qingqiu fiatalura néven is szokták őt emlegetni, és számtalan nemesi családból származó hölgy van, aki szeretne hozzá menni feleségül. TuShan asszony jobbról is balról is válogatott neki menyasszonyt, míg végül a Fangfeng klán kisasszonya mellett állapodott meg, akiről úgy hírlik, hogy gyerekkora óta az apjával és a bátyjával utazgatott a vadonban, hogy nagylelkű és tehetséges, hogy születésétől fogva olyan szép, mint a bimbózó virág, és hogy még nyíllal is jól bánik.” 

„De a nagyobbik TuShan fiú szánalmas. A nő, akit feleségül vett, csak egy szobalány volt a családban, így egyáltalán nem ért fel a család szintjéhez.” 

„Kilenc évvel ezelőtt, a TuShan család azt tervezte, hogy esküvőt tart a második fiatalúrnak és Fangfeng kisasszonynak. Az esküvői meghívókat kiküldték, de az esküvő előtt, a második TuShan fiatalúr hirtelen súlyos beteg lett és az esküvőt lemondták. Az elmúlt évek során, a második fiatalúr elvonultan élt, hogy felépüljön, olyannyira, hogy még a színét sem lehetett látni. Így a nagyobbik úrfi intézte a család összes ügyeit.” 

“FangFeng kisasszony szintén heves természetű volt, ezért, amikor a családja fel akarta bontani az eljegyzést, felvette a menyasszonyi ruhát és Qingqiuba rohant. Azt mondta TuShan asszonynak, ‘a TuShan birtokon születni, a TuShan temetőben nyugodni’, amitől TuShan asszony annyira meghatódott, hogy letörölte a könnyeit. FangFeng kisasszony, ezekben az években, a TuShan birtokon élt, és segített Tushan asszonynak a birtok gondozásában.” 

“A FangFeng klán embereitől hallottam, hogy a második TuShan úrfi felépült. A TuShan klán és a FangFeng klán az esküvő időpontjáról tárgyal, és mindkét fél a lehető leghamarabb szeretné megtartani az esküvőt.” 

“Még azt is hallottam, hogy a második TuShan fiatalúr Qingshui városban van éppen, és várhatóan hamarosan újra vissza akarja venni a családi vállalkozás irányítását.” 

“A városban most mindenki a második TuShan fiatalúr és az első fiatalúr közötti közelgő csatát vitatja, és azt találgatják, hogy végül ki lesz a TuShan család vezetője.” 

XiaoLiu a tányérban levő maradék ginkgo magokkal babrált. Egy ideig virágba rendezte őket, majd pedig félholdat formált belőlük. 

A közelben ülő személy teste megfeszült, és a kezében levő ginkgo mag fokozatosan porrá tört. 

XiaoLiu ivott egy pohár bort, játékos mosollyal az arcán előrehajolt és megkérdezte, “Hé, hogy hívnak téged? Ha legközelebb találkozunk, nincs értelme úgy tenni, mintha nem ismernénk egymást és nem köszönnénk egymásnak. De még akkor sem mernélek ShiQínek szólítani, ha tízszer ennyi bátor lennék!” – Még ha te nem is bánnád, a feleséged biztos lenyilazna. 

ShiQí mereven ült, és olyan erősen szorította ökölbe a kezeit, hogy még az ujjpercei kifehéredtek. 

XiaoLiu így szólt, “Ha nem mondod el, előbb-utóbb meghallom majd valaki mástól. Éppen ezért szeretném, ha te mondanád el, hogy hogy hívnak.” 

Hosszú idő elteltével, ShiQí három szót ejtett ki a száján, nehézkesen, “TuShan Jing.” 

“TuShan…hogyan kell írni?” 

Jing belemártotta az ujját a borba, és vonásról vonásra felírta neki a nevét az asztalra. XiaoLiu szélesen elmosolyodott, majd egy újabb kérdést tett fel, “Hát a leendő feleségedet, hogy hívják?” 

Jing keze odafagyott az asztalra. 

XiaoLiu még mindig mosolygott, “Hat év. Hat éven át befogadtalak, így hat évig te is lemondasz a bérleti díjról, és innentől fogva nem tartozunk egymásnak semmivel!” – XiaoLiu felállt és távozni készült, de Jing megragadta a karját. 

XiaoLiu többször is megpróbálta visszahúzni, de Jing nem engedte el. XiaoLiu most először jött rá, hogy ShiQí, aki mindig is gyengéd volt, valójában elég erős ahhoz, hogy ne eressze el őt. 

Xuan odajött és mosolyogva megkérdezte, “Liu ge, indulni készülsz?” 

XiaoLiu mosolyogva válaszolt, “Igen. Neked megvan a nagy üzleted, nekem pedig ott van az én kis gyógyszertáram. Ha nem megyek, akkor csak maradjak itt? Az efféle dolgokban, amúgy sem tudnék neked segíteni.” 

Jing szorítása meglazult, mire XiaoLiu lerázta a kezét. Pénzt nyújtott oda Xuannak, majd dudorászva kisétált a borozóból. 

A második TuShan fiatalúr megjelenése még élénkebbé tette Qingshui városát, a hataloméhes és hírnévre vadászó emberek csak úgy nyüzsögtek a városban. 

Mindenki a második TuShan fiatalúrról beszélt. Még Gao hentes is bort vett, és eljött, hogy megossza Öreg Muval az ezzel kapcsolatos érzéseit. Amikor arról beszélt, hogy a Nyugati Folyó utcán levő üzletek mind a TuShan családhoz tartoznak, Gao hentes arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Chuanzi és Tianer nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget ennek. Úgy gondolták, hogy ezek az emberek olyanok, mint a csillagok az égen, elérhetetlenek. Öreg Mu azonban összezavarodott és XiaoLiura nézett. Látva XiaoLiu közömbös arckifejezését, megkönnyebbült. Lehetetlen, bármi is történjék, ShiQí, lehetetlen! 

XiaoLiu többé nem ment a folyóhoz hűs levegőt szívni. Ehelyett, szorosan bezárta az udvar kapuját, majd a szalmaszőnyegre feküdt, amin általában gyógynövényeket szoktak szárítani, és a csillagokra nézve, egyenként számolni kezdte őket. 

“Háromezer-háromszázhuszonhét… 

Az égből fehér hópelyhek kezdtek szállingózni kecsesen. XiaoLiu kissé meglepődött, sietve elfojtotta a mosolyát és lehunyta a szemét. 

XiangLiu leereszkedően nézett rá, “Ne tégy úgy, mintha aludnál.” 

“Alszok és nem hallok semmit.” – mondta XiaoLiu, miközben kezével bedugta a fülét. 

XiangLiu meglegyintette a karját, és erős szél támadt, ami lesöpört mindent a szőnyegről, aztán leült és XiaoLiura meredt. 

XiaoLiu úgy érezte, mintha két kés karcolná végig az arcát. Tűrte, csak tűrte, minden erejével azon volt, hogy elviselje, de végül nem bírta tovább… Kinyitotta a szemét és így szólt, “Nagyuram, oly elfoglalt vagy a hegyekben, mégis mi okból jöttél az én kis udvaromba?” 

“A melletted levő férfi a TuShan családból származik?” 

“Kiről beszélsz? Maziról? Chuanziról?” XiaoLiu kerekre nyitotta hatalmas szemeit és értetlenül pislogott rá. 

“Kedves akartam lenni hozzád, de te mindig megtalálod a módját, hogy arra késztess, hogy leharapjam a fejed.” XiangLiu XiaoLiu fejének két oldalára tette a kezét és lassan lehajolt. A csillagfényben, fogai még hosszabbak és még élesebbek lettek, akár egy vadállat agyarai. 

XiangLiu azt mondta, “Te tényleg egyre kevesebb figyelmet szentelsz a megjelenésedre. Legutóbb, a démon szemeidet, ezúttal pedig az agyaraidat mutatod meg. Habár tudtam, hogy démon vagy, de egy dolog azt a szíved mélyén tudni, és más dolog, ha saját szemével látja az ember. Tudnod kell, hogy mi, emberek, – legyünk akár istenek, akár emberek – szeretjük a külsőségeket, és egyáltalán nem törődünk azzal, hogy mi van a felszín alatt. Még vacsora közben is, az étel színe és illata az, ami számít. Házasodáskor pedig azt vesszük feleségül, aki a legszebb és legcsinosabb. Míg ti, démonok, mindaddig, amíg elég kövér, elég friss és elég nagy…” 

XiangLiu visszahúzta az agyarait, majd megveregette XiangLiu arcát, “Mostanában ismét magányos voltál, mi?” 

“Az ember, ha túlságosan is okos, korán meghal! – sóhajtott fel XiaoLiu. “De te nem ember vagy, hanem démon… Valószínű, hogy még annál is korábban meg fogsz halni!” 

XiangLiu megragadta XiaoLiu nyakát és némi erőkifejtés közben megkérdezte, “Az a férfi, akit mindig úgy rejtegetsz, akárhányszor megjelenek, ugye ő a TuShan család második fia?” 

“Ha nemet mondok, úgy sem fogod elhinni.” – mondta magában XiaoLiu. “Igen.” 

“Nagyon jó.” – mondta XiangLiu, majd elengedte őt. 

XiangLiu vigyorát látva, libabőr futott végig XiaoLiu testén. “Nem ismerem őt olyan jól. Ha valami dolgod van, menj és keresd meg őt te magad.” 

„Én még annyira sem ismerem őt, mint te. Ellenben téged, elég jól ismerlek.” 

XiangLiu szárazon felnevetett, “A démon viccek dermesztően ridegek!” 

“Ezekben a napokban nagy volt a hőség, ami miatt járvány tört ki a hegyekben. Sürgősen szükségünk van egy nagyobb adag gyógyszerre, ezért gondoltam, megkérem TuShan Jinget, hogy segítsen beszerezni.” – mondta XiangLiu. 

XiaoLiu sietve felült, “És mire alapozva kérnéd meg őt? Kinek képzeled magad?” 

XiangLiu szélesen vigyorogva nézett XiaoLiura, “Csak arra, hogy megehetlek.” 

“Inkább hagynám, hogy megegyél, semhogy elmenj hozzá.” 

XiangLiu kifejezetten élvezte a körülötte levő nyugtalanságot, “Akarod tudni, hogy miféle ember a TuShan család idősebbik fia? Kilenc évvel ezelőtt, hirtelen eltűntette TuShan Jinget az esküvő előtt. Ha a TuShan család idősebbik fiával venném fel a kapcsolatot, hogy segítsen beszerezni a gyógyszert, cserébe pedig megölnék neki valakit, szerinted mennyi esélye lenne Qingqiu fiatalurának, hogy túlélje?” 

“Nem csoda, hogy xuanyuan vérdíj listán te szerepelsz az első helyen. Most, biza nagyon el szeretném cserélni a fejedet arra a vérdíjra.” – mondta XiaoLiu a fogait csikorgatva. 

XiangLiu hangosan felnevetett, váratlanul XiaoLiu arcához hajolt, majd komótosan azt mondta, “Kilenc fejem van. Ne felejtsd el jól megfenni a késedet.” 

XiangLiu csak rámeredt, miközben hallották egymás lélegzetét. 

Egy pillanattal később, XiaoLiu így szólt, “Na és ha segít neked, mi haszna származik neki abból?” 

XiangLiu lassan eltávolodott XiaoLiutól, “Amikor nincs sok dolgom a hegyekben, időnként bérgyilkosként dolgozom és eléggé közismert vagyok. Ha az idősebbik TuShan úr megkér, hogy öljem meg TuShan Jinget, visszautasítanám. Ha viszont ő akarná megöletni az idősebbik TuShan urat, akkor elvállalnám.” 

“Nemrég tért vissza. Így meglehet, hogy nem fogja tudni azonnal mozgósítani a család vagyonát és embereit.” 

“Túlságosan is alábecsülöd őt! Csak egy adag gyógyszerről van szó, ez neki semmi. A TuShan család mindenféle üzletben jelen van, és azok a dolgok, amiket akkoriban adtak el ShenNongnak, sokkal veszélyesebbek voltak ennél.” 

“Akkor most miért nem mész egyenesen a TuShan családhoz, hogy megvedd?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Nincs rá pénz!” – válaszolta JiangLiu hidegen. 

XiaoLiu nevetni akart, de nem merészelt, mivel félt, hogy feldühíti XiangLiut, ezért felnézett a csillagokra, “Démon létedre, megéri mindez azért a jelentéktelen ShenNongért?” 

XiangLiu elvigyorodott, “Szóval, unalmadban te gondoskodhatsz egy rakás idiótáról, míg én semmi unalmasat nem csinálhatok?” 

XiaoLiu felnevetett, “Így van. Ebben a hosszú és magányos életben, kell találni valamit, ami lefoglalja az embert. Rendben, találkozzunk vele!” – azzal felállt és az előtér felé vette az irányt, azonban XiangLiu megragadta a gallérját és visszarántotta őt, “A folyóparton van.” 

XiaoLiu és XiangLiu egymás után haladva sétáltak a folyó irányába. 

Amikor Jing meghallotta a közeledő lépteket, meglepődötten fordult meg, de XiaoLiu mögött azonnal meglátott egy hófehérbe öltözött alakot, aki arrogánsan és öntelten közeledett felé, ugyanakkor rendkívül makulátlan volt. 

XiangLiu a folyóhoz sétált, kezeit a háta mögé fogva megállt és a távolba nézett. 

XiaoLiu és Jing egymással szemben álltak. XiaoLiu kissé zavarba jött, ezért enyhén köhintett egyet, “Hogy vagy mostanában?” 

“Jól.” 

“Hogy van JingYe?” 

“Jól.” 

“Lan…” 

Ekkor XiangLiu egy hideg pillantást vetett rá, mire XiangLiu azonnal a lényegre tért, “Kérni szeretnék tőled valamit.” 

“Jó.” – mondta Jing. 

“Egy adag gyógyszerre lenne szükségem.” 

Ekkor XiangLiu odahajított egy jadecédulát, XiaoLiu elkapta, majd átadta Jingnek: “Itt minden világosan le van írva.” 

“Jó.” 

“Amikor a gyógyszer megérkezik Qingshui városba, értesíts engem, és XiangLiu elmegy, hogy átvegye.” 

„Jó.” 

“Ezzel kész is lenne az üzlet? Miért tűnik túlságosan is egyszerűnek?” – mondta magában XiaoLiu, végül így szólt, “Nincs pénzem, hogy kifizesselek, ugye tudod?” 

Jing lesütötte a szemét és azt mondta, “Neked, nem kell fizetned.” 

XiaoLiu nem tudta, mi mást mondhatna még, így elfordította a tekintetét és XiangLiura nézett. XiangLiu bólintott egyet, majd XiaoLiu azt mondta Jingnek, “Akkor… köszönöm. Ré, részemről ennyi lett volna.” 

Jing kilépett oldalra, hogy távozzon. XiaoLiu mellett elhaladva, egy rekedtes hang hangzott vissza az esti szélben, “Mostantól fogva nem kell köszönetet mondanod.” 

XiaoLiu némán állt egy darabig, majd azt mondta XiangLiunak, “Visszamegyek aludni, nem kísérlek vissza!” 

XiangLiu megragadta a gallérját és magával vitte, “Amíg meg nem kapom a gyógyszert, te velem jössz.” 

Szőrgombóc a földre szállt, XiaoLiu pedig felugrott a hátára, majd közönyös mosollyal az arcán azt mondta, “Rendben. Nemrég főztem ki egy új mérget, épp ideje lesz kipróbálni.” 

Szőrgombóc mérhetetlen hegyek közé vitte őket. XiaoLiu lehunyta a szemét és emlékeztette XiangLiut, “Jól gondold át, én egy olyan ember vagyok, aki fél a fájdalomtól. Nem vagyok erkölcsileg feddhetetlen, és arra hajlok, amerre hajlítanak. Ha a jövőben XuanYuan elkap, minden bizonnyal, örömmel vallok majd színt.” – vallotta be boldogan. 

XiangLiu nem szólt semmit. 

XiaoLiu egyszerűen átölelte Szőrgombóc nyakát és elaludt. Amint elaludt, érezte, ahogy Szőrgombóc ereszkedni kezd. 

XiangLiu felkapta őt és leugrott a sas hátáról, “Nyisd ki a szemed!” 

“Nem!” XiaoLiu megfogta XiangLiu kezét és szorosan lehunyta a szemét. “Nem adok rá okot, hogy később megölj!” 

XiangLiu keze megfeszült, XiaoLiu pedig gúnyosan elmosolyodott. 

XiangLiu léptei felgyorsultak, XiaoLiu pedig a kezét fogva botladozott végig egészen addig, amíg a táborba értek. Miután beértek, XiangLiu azt mondta, “Rendben, most már a tábor területén belül vagyunk. A tábor tele van kunyhókkal, szóval amíg nem mászkálsz szanaszét, nem fogsz tudni rátalálni erre a helyre.” 

XiaoLiu kinyitotta a szemét és faházakat látott szétszórva a magas, sűrű erdő között. Némelyik ház nagyobb volt, míg mások kisebbek, és mindegyik ugyanúgy nézett ki. Kívülről semmi különbséget nem lehetett látni rajtuk. Körös-körül magas fák húzódtak, melyek határtalanok voltak, akár a tenger, és mindaddig, amíg az ember nem néz szét alaposan, nem tudja megállapítani, hogy hol van. 

XiangLiu besétált egy faházba, XiaoLiu pedig követte őt és körülnézett. A ház belseje nagyon egyszerű volt, egy keskeny kanapé volt benne, ami előtt egy állatbőrből készült szőnyeg hevert. A kanapé végébe egy durván megmunkált fenyőláda volt téve, ami valószínűleg ruhák tárolására szolgált. Az állatbőr szőnyegen két faasztal állt, az egyiken néhány irat hevert, a másikon pedig egy egyszerű, teafőzésre használt edénykészlet állt. 

A lázadó hadsereg kiemelkedő tábornoka, az élete mégis olyan egyszerű és nyomorúságos. – sóhajtott fel titokban XiaoLiu, és képtelen volt rájönni, hogy ez a kilencfejű szörnyeteg mire is készül valójában. 

Minden csendes volt, az ég sötét, ideje volt aludni. XiangLiu természetesen a kanapén pihent, XiaoLiu pedig önszántából becsomagolta magát egy paplanba és az állatbőr szőnyegen összegömbölyödve aludt egész éjjel. 

Másnap kora reggel, XiangLiu elment. XiaoLiu megtapogatta a kanapét, majd tovább aludt. 

Időnként határozott kiáltások hallatszottak be kintről, amit eleinte nagyon érdekesnek talált. De hosszas hallgatás után, XiaoLiu azt kívánta, bárcsak süket lenne. Napról napra, évről évre, ugyanazt a száraz edzést végezni unalmasnak tűnik, de ami még ennél is unalmasabb, hogy a kard soha ne rozsdásodjon, a morál soha ne fakuljon meg. De van-e értelme a kitartásuknak? A katonák célja, hogy megvédjenek egy országot és egy népet, de ők a hegyekben bujkálnak, és nincs országuk vagy népük, amit megvédhetnének. 

XiaoLiu hirtelen csodálni kezdte XiangLiut. A démonok természetüknél fogva vadak és szabadok, akik nem tűrik a rendet és fegyelmezettséget. XiangLiu arroganciáját figyelembe véve, valószínűleg nincs ennél megvetendőbb dolog a világon. De félretette az arroganciáját és a szabadelvűségét, és fegyelmezett magatartással napról napra azt csinálja, amit talán a leginkább megvet. 

XiangLiu befejezte katonai kiképzést és visszatért a faházba. 

XiaoLiu az asztal előtt ült és magát szórakoztatta. A teafüves tégely tartalma nagyon furcsán nézett ki, de XiaoLiu, miközben azon siránkozott, hogy milyen nehéz az élet, minden további nélkül a vízbe dobta, és valami teának kinéző dolgot főzött belőle. 

XiangLiu leült az állatbőr szőnyegre és a kanapénak dőlt, mintha azt várná, hogy lássa XiaoLiu tréfáját. De arra még ő sem számított, hogy XiaoLiu egy rövid korty után, összehúzza a szemeit, és mit sem törődve, egy az egyben kiigya a tálka forró teát. 

“Most már tényleg elhiszem, hogy kénytelen voltál sok undorító és furcsa dolgot megenni.” – mondta XiangLiu. 

XiaoLiu elmosolyodott, “Soha nem hazudok, csak szeretek hülyeségeket beszélni.” 

XiangLiu hozzátette, “Miután kiürült a teás tégely, a rovarok kifüstölésére használt pirulát tettem bele. Azt mondják, valamilyen szörnyeteg ürüléke.” 

XiaoLiu arckifejezése megváltozott, de minden erejével azon volt, hogy visszafogja magát. XiangLiu halkan nevetni kezdet és igazi boldogságot érzett. 

XiaoLiu elnézve, ahogy hűvös szemöldökei felolvadnak, akár a forrásvíz, örökre meg akarta őrizni ezt a pillanatot. 

Kintről a katonák jelentést tenni jöttek, “XiangLiu hadvezér, két újabb katona halt meg.” 

XiangLiu nevetése hirtelen abbamaradt, azonnal felállt és kiment a házból. 

XiaoLiu habozott egy ideig, majd az ajtóhoz ment, hogy megnézze. 

A kitakarított domboldalon két holttest volt a farakás tetejére helyezve. 

Katonák százai húzták ki magukat ünnepélyesen, amikor meglátták XiangLiut közeledni. XiangLiu először három pohár borral tisztelgett, aztán fáklyát fogott és meggyújtotta a máglyát. 

A lángoló tűz közepedte, a férfiak széltől és fagytól vert arca nem mutatott túl sok kifejezést, mert már hozzászoktak az élet és halál látványához, de a halk énekhang a legmélyebb bánatról árulkodott, 

Folyók és hegyek támasztják alá e testet, az élet és halál jelentéktelen. 

Amint a lélegzet megáll, a lélek tovaszáll. 

Nyereségem és veszteségem, már sosem fogom megtudni, ugyan ki tudná jót a rossztól megkülönböztetni? 

Több ezer év múltán, ki tud majd becsületemről vagy gyalázatomról?¹⁵ 

15 Tonghua Tao YuanMing Elégia című költeménye alapján írta ezt a verset.

A katonák éneke nem volt egyszólamú, egyesek mélyebben, mások magasabban énekeltek. XiaoLiunak úgy tűnt, mintha egymás után többször is elismételték volna ugyanazokat a sorokat, “Folyók és hegyek támasztják alá e testet, az élet és halál jelentéktelen. Amint a lélegzet megáll, a lélek tovaszáll. Nyereségem és veszteségem, már sosem fogom megtudni, ugyan ki tudná jót a rossztól megkülönböztetni? Több ezer év múltán, ki tud majd becsületemről vagy szégyenemről?” 

Habár igaz, hogy a Sárga császár elfoglalta ShenNong területét, de a ShenNong Királyság elpusztult. Az emberek pedig, mindaddig, amíg elégedetten dolgozhatnak és békében élhetnek, nem érdekli őket, hogy ki király. Még dicsérni is kezdték a Sárga császárt kimagasló tehetsége és stratégiája, továbbá kedvessége és nagylelkűsége miatt. Egyáltalán nem törődtek ezeknek a katonáknak a nyereségével és veszteségével, akik megtagadják, hogy megadják magukat, és nem törődtek a jó és rossz közötti különbségtétellel. Több ezer év múltán pedig, senki sem lesz majd, aki becsületüket és szégyenüket ismeri. 

Amíg magukat megadva hajlandóak lehajolni és fejet hajtani, lehetnek törődő feleségeik és aranyos gyerekeik. Még a Sárga császár által adományozott dicsőségben és gazdagságban is részesülhetnek. Azonban, továbbra is szilárdan őrzik meggyőződéseiket és ragaszkodnak valamihez, amivel sokan már régóta nem törődnek, és ezért a kitartásért még az életüket sem haboznak feláldozni. 

A történelem kereke előregördült, de ők még mindig a helyükön állnak, és magasba emelt karokkal harcolnak a történelem kereke ellen. Ezek az idő által elfelejtett emberek megpróbálnak az árral szemben úszni, de a sorsuk az, hogy elsodorja és a csontjaikat porrá zúzza az ár. 

XiaoLiu ostobának, sőt szánalmasnak tartotta őket, de ugyanakkor tiszteletet is érzett irántuk. 

Ebben a pillanatban, XiaoLiu hirtelen megértette, hogy XiangLiu miért dühödött fel annyira, amikor legutóbb tréfából azt mondta, hogy amit GongGong tett, az értelmetlen volt, és hogy XiangLiunak el kellene árulnia GongGongot, és meg kellene adnia magát a Sárga császárnak. Ebben a világban, néhány lelket le lehet győzni, el lehet pusztítani, de soha nem szabad megvetni és kinevetni őket! 

XiangLiu lassú léptekben elindult vissza, de mögötte, a sivár és bánatos éneklés továbbra is folytatódott. 

XiaoLiu az ajtófélfának dőlt, és a fehér ruhás, fehér hajú férfit nézte, amint makulátlan tisztasággal közeledett a vérrel festett naplementében. 

XiangLiu megállt XiaoLiu előtt és fagyos szemöldökei némi szarkazmussal teltek meg. De nem lehetett eldönteni, hogy a világot, vagy inkább önmagát gúnyolja. 

XiaoLiu hirtelen meghajolt előtte, “Bocsánatot kérek azért, amit a múltkor mondtam.” 

XiangLiu kifejezéstelen arccal lépett be a szobába, majd közömbösen így szólt, “Ha a lehető leghamarabb megkapjuk a gyógyszert, akkor egy kicsivel tovább élhetnek. Harcosok lévén, még ha meg is kell halniuk, de legalább a Sárga császár serege előtt haljanak meg.” 

XiaoLiu szótlanul ült a sarokban, és egyre inkább reménykedni kezdett, hogy Jingnek sikerül minél előbb megszereznie a gyógyszert. 

Két nappal később, XiangLiu kivitte XiaoLiut a katonai táborból és Qingshui városba ment. 

Jing a folyó mellett állt, és az egymás mellett álló két személyt nézte, akik rohamosan közeledtek egy fehér sas hátán. 

XiaoLiu leugrott a hatalmas sasról és égetően megkérdezte, “Megérkezett a gyógyszer? Hol van?” 

Jing XiangLiura nézett és azt mondta, “A hadvezér által kért összes gyógyszer elő van készítve, és Qingshui városban, a Keleti Fűz utca bal oldalán, a negyedik ház pincéjében van tárolva. A hadvezér küldhet valakit, hogy átvegye.” 

XiangLiu bólintott egyet, majd a nagy sas körkörös ívben a magasba szállt. 

XiaoLiu nem akart szembenézni Jinggel, ezért XiangLiura szegezte a tekintetét, és a fejét felemelve nézte, ahogy fokozatosan eltűnik az égen. XiangLiu távozása után, XiaoLiu még mindig nem tudta, mit mondjon Jingnek, ezért továbbra is csak az eget nézte, mintha egyáltalán nem akart volna elszakadni tőle. 

A nyakában beállt fájdalom miatt, XiaoLiu végül elfordította a fejét és kedves mosollyal az arcán Jingre nézett. Ugyanaz a lenvászon ruha volt rajta, amit távozásának napján viselt. 

XiaoLiu felköhintett kétszer, majd megkérdezte, “Nehéz volt beszerezni azokat a gyógyszereket?” 

Jing megrázta a fejét. 

“Mikor mész el Qingshui városból?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Nem megyek el.” – és szemében gyengéd csillagfény ragyogott, ahogy XiaoLiura nézett. 

XiaoLiu oldalra döntötte a fejét és vigyorogva megkérdezte, “Akkor a menyasszonyod jön ide?” 

Jing lesütötte a szemét és szorosan összezárta a száját. 

“Visszamegyek.” – mondta XiaoLiu, azzal elhaladt mellette és gyors léptekben haladva áttörtetett a gyógynövénymezőn, ki tudja hány gyógynövényt letaposva. 

XiaoLiu mély lélegzetet vett, teljes erejéből belökte az udvar kapuját és boldogan felkiáltott, “Én, Wen XiaoLiu, visszajöttem!” 

Éjfél volt már, XiaoLiu mélyen aludt, amikor hirtelen felébredt. 

XiangLiu a kanapéja mellett állt fehérben, de ősz haja kissé kócos volt, fehér ruhái pedig kissé foltosak voltak. 

„Ismét megsérültél?” 

XiaoLiu egyet sóhajtva felült, majd önszántából lehúzta a nyakáról a gallért. XiangLiu egy kicsit sem volt illedelmes, átkarolta XiaoLiut, leeresztette a fejét és vért szívott ki a nyakából. 

XiaoLiu gúnyolódni kezdett, “Szerencsés vagy, amiért egy arzenál gyógyszerrel rendelkezem, mellyel minden betegséget meg tudok gyógyítani, de a te…” XiaoLiu hirtelen észhez tért, “Megszerezted a gyógyszert? Tán lesből támadt rád valaki?” 

XiangLiu felemelte a fejét és azt mondta, “Nem. Valaki a TuShan családból kiszivárogtatta az elrejtett gyógyszer helyét.” 

“TuShan Jing biztos nem lehetett.” 

“Tudom, hogy nem ő volt az.” 

“Akkor ki?” 

“Honnan tudhatnám? Kérdezd meg tőle!” 

“Azt tudod, hogy ki rabolta el a gyógyszert?” 

“Nem.” 

“Miért van az, hogy nem tudsz semmit?” 

“Ugyanazok az emberek voltak, akik a legutóbb megsebesítettek, de akkor, az a csoport amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. Az a gyanúm, hogy áruló van a hegyekben, de még nem találtam erre bizonyítékot.” 

XiaoLiu a homlokára ütött, és már-már sóhajtozni kezdett az egekre, “Nem kell ennyire elevennek lenni!” 

XiangLiu agyafúrt ember lévén, azonnal észrevett valami különöset, “Talán te tudod, hogy ki az?” 

XiaoLiu szája keserves mosolyra görnyedt, “Előbb, engedd meg, hogy összeszedjem a gondolataimat.” 

“Katonák ezreinek élete forog kockán. Ez nem a te magányűző játékod!” – vágta hozzá XiangLiu, miközben nyakon ragadta XiaoLiut. 

XiaoLiu kinyújtotta a kezét, hogy tíz ujját időzítőként használva visszaszámoljon és elgondolkodjon. Tíz másodperc után pedig döntést hozott, “Xuan az, az utcabeli borozóból.” 

XiangLiu elengedte őt, és megfordult, hogy távozzon, de XiaoLiu szorosan megragadta, “Nem rabolhatod vissza erőszakkal. Sok embere van, és minden bizonnyal szoros kapcsolatban állnak a TuShan klánnal. Ha a dolgok tényleg kicsúsznak a kezedből, akkor a TuShan klán csak nekik segítene.” 

XiangLiu félrelökte őt, de XiaoLiu így folytatta, “Megvan a módom arra, hogy vérontás nélkül szerezzem vissza a gyógyszert.”  

XiangLiu megállt és megfordult. 

XiaoLiu felugrott az ágyról, és azt mondta, miközben felvette a köpenyét, “Xuannak van egy Ah-Nian nevű húga. Xuan nagyon agyafúrt, ugyanakkor különösen törődik ezzel a húgával. Xuant legyőzni nem könnyű, de Ah-Niant nem nehéz elkapni. Ah-Nian lesz a csali a gyógyszerért cserébe, és ha visszakaptuk a gyógyszert, Xuan is visszakapja a húgát, így mindenki elkerülheti a nyílt harcot.” 

XiangLiu elgondolkodott egy pillanatra, majd azt mondta, “Kivitelezhető.” 

Miközben elhagyták az udvart, XiaoLiu azt mondta, “Menj, és csalogasd el Xuant, én pedig elkapom Ah-Niant.” 

“Kevés emberem van, ezért csak négyet tudok adni.” 

“Ugye nem fogod az összeset nekem adni? Csak kettőt tartok meg. Amúgy is sérült vagy, és Xuannal nem lesz könnyű megbirkózni.” 

De XiangLiu figyelmen kívül hagyta őt és felugrott Szőrgombócra. Négy álarcos férfi jelent meg égi hátasán, XiangLiu pedig megparancsolta nekik, “Amíg visszajövök, mindenben engedelmeskedjetek neki.” 

“Igen is!” – válaszolták egyszerre mind a négyen. Az egyik közülük lennebb ereszkedett, felhúzta XiaoLiut a lovára, és együtt a magasba szálltak. 

XiangLiu, Szőrgombóc hátán, elindult, XiaoLiu pedig felkiáltott, “Hé, kilencfejű szörnyeteg, meg ne halj!” Nem tudni, hogy XiangLiu hallotta-e, de sasnak és embernek egyhamar nyoma tűnt. 

XiaoLiu a körülötte lévő négy emberre nézett. A maszkok eltakarták az arcukat, így csak egy-egy határozott szempár nézett rá várakozón, mindenféle kifejezés nélkül. 

XiaoLiu megkérdezte tőlük, “Ismeritek a környező terepet?” 

“Nagyon is jól ismerjük.” 

XiaoLiu mutogatás és rajzolgatás közben parancsokat kezdett adni. 

“Megértettétek?” 

“Meg.” 

“Rendben, később találkozunk.” 

XiaoLiu a borozó hátsó ajtajához ment és kopogtatás közben azt suttogta, “Xuan ge, Xuan ge…” Természetesen tudta, hogy Xuan nincs otthon, és csak a bentieket akart felébreszteni. 

HaiTang kisétált, “Az éjszaka kellős közepe van, mit akarsz?” 

XiaoLiu lenézően azt mondta, “Takarodj, Xuan get keresem, nem téged.” 

HaiTang haragra lobbant, de végtére is szobalány volt, így nem mert visszaszólni, de a szobában levő Ah-Nian rossz néven vette és kiment, “Senkiházi! Ha nem kotródsz innen, akkor majd én móresre tanítalak!” 

“Móresre akarsz engem tanítani? Én is szívesen móresre tanítanálak! Ha Xuan ge nem lenne, már nyolc vagy tíz pofont is lekevertem volna neked. Büdös szajha, rettenetesen ronda vagy, különösen a szemeid, amelyek egy döglött hal szemeire hasonlítanak.” 

Még soha életében nem sértette meg őt így senki, amitől Ah-Nian annyira dühös lett, hogy a teste is beleremegett, “HaiTang, verd agyon. Még ha agyon vernek, és az unokabátyám engem fog hibáztatni, akkor is vállalom a felelősséget.” 

“Igen!” – vágta rá HaiTang azonnal. 

XiaoLiu megeresztette a lábait és elrohant, “Meg kell őriznem Xuan ge becsületét, ezért, ha van merszed, gyere ki. Ah-Nian, ha tényleg megvan hozzá a képességed, akkor ne a szobalányod segítségét kérjed, hanem csináld meg te magad!” 

“Vérlázító! Ez tényleg vérlázító!” – és anélkül, hogy vette volna a fáradságot, hogy Haitangnak köszönjön, a lábait nyújtva XiaoLiu után szaladt, “Sajátkezűleg teszem meg!” 

XiaoLiu szitkozódott, Ah-Nian pedig egyre csak üldözte. 

XiaoLiu csak a legenyhébb piaci szitokszavakat ismételgette újra meg újra, amivel már-már az őrületbe kergette Ah-Niant. Ah-Nian annyira beleszédült a dühébe, hogy észre sem vette, amikor az őt védő HaiTang hirtelen elájult. Egy álarcos férfi azonnal megkötözte és csendben elvitte. 

XiaoLiu egyre messzebb és félreesőbb helyre vezette Ah-Niant, azonban, mire Ah-Nian megérezte, hogy valami nincs rendjén, HaiTang után kiáltott, de már senki nem válaszolt. 

Ah-Nian meglehetősen bátor volt, és még egy fikarcnyi félelem sem volt benne. Néhány élénk kézmozdulat után, éles vízpengéket zúdított XiaoLiura. Ekkor, az álarcos férfiak XiaoLiu elé ugrottak és blokkolták a pengéket. 

Hárman egy ellen, teljes győzelem! 

Ah-Niant alaposan megkötözték és lóra dobták. 

Ah-Nian csak szidni és átkozni kezdte őket, miközben a férfiak a XiangLiuval megbeszélt helyre vitték őt. 

Amikor megérkeztek a hegyi erdőbe, HaiTang ájultan hevert a földön, a négy álarcos férfi pedig négy irányba szóródott szét őrködni. 

XiaoLiu felkapta Ah-Niant, aki felkiáltott, “Eressz el, mert ha nem eresztesz, a kezdet veszem!” 

XiaoLiu azon nyomban el is eresztette, és egy suppanás hallatszott. – Ah-Nian a földre esett. 

Ah-Nian szidni kezdte, “Hogy merészelsz ledobni engem!” 

“Te kérted, hogy eresszelek el.” – mondta XiaoLiu. 

“Egyáltalán ki kérte, hogy felemelj?” – szidta tovább Ah-Nian. 

“Mivel meg vagy kötözve, ha nem emellek fel, akkor le kellett volna téged löknöm onnan?” 

Ah-Nian csak fújtatni tudott a méregtől és nem szólt semmit. 

XiaoLiu leguggolt mellé és vigyorogva megkérdezte, “Nagyságos kisasszony, igaz, hogy soha életedben nem voltál megkötözve? Nos, milyen érzés?” 

Ah-Nian tekintetében még mindig semmi félelem nem volt, ehelyett úgy nézett XiaoLiura, akár egy halott emberre, “Te egész egyszerűen a halálodat keresed.” 

XiaoLiu egyre jobban csodálni kezdte Ah-Nian szüleit és azt tanácsolta, “Húgocskám, ismerd fel végre a helyzetet. Itt te vagy az, akit elraboltak.” 

Ah-Nian gúnyos mosollyal az arcán azt mondta, “Az unokabátyám hamarosan megtalál, és nagyon, de nagyon mérges lesz, te pedig nagyon, de nagyon nyomorult halált fogsz halni!” 

XiaoLiu a tenyerébe tette az állát, és úgy nézett Ah-Nianra, mint valami ritka és különleges isteni fajra, “Nagyon is megbízol az unokabátyádban, igaz?” 

“Természetesen. Az apám… apám soha nem szokott másokat dicsérni, de az unokabátyámat mindig.” 

“A szüleid ugye nagyon szeretnek téged?” 

“Badarság! Természetes, hogy szeretnek a szüleim!” 

“A körülötted lévő emberek is szeretnek téged?” 

“Badarság! Hogy mernének nem szeretni engem?” 

XiaoLiu megértette, miért is annyira különleges Ah-Nian. Az ő világában minden körülötte forgott és mindent megkapott, amit csak kért, vagy amire szüksége volt. Ah-Nian világában nem létezett sem kudarc, sem sötétség. Belegondolva abba, ahogyan Xuan Ah-Niannal bánik, nem tudni miért, hirtelen enyhe féltékenység támadt XiaoLiuban. Ez a lány, Ah-Nian, a legkevésbé sem volt szerethető, de úgy gondolta, nincs az a lány a világon, aki – ha lenne rá módja – ne hagyná, hogy olyannyira elkényeztessék, hogy kezdeti naivitásából szégyentelenség, szégyentelenségéből pedig önhittség ne váljék. Hogy valaki kifejlessze magának ezt a fajta jellemet, ahhoz nagyon, de nagyon sok szeretetre van szükség. Lennie kell valakinek, aki annyira, de annyira szereti őt, hogy képes felépíteni köré egy tiszta világot, amelyben csak napsütés, szivárvány és virágok vannak. 

Ki lenne hajlandó kudarcokat elszenvedni, amikor megteheti, hogy zökkenőmentesen vitorlázzon végig az életen és minden álma megvalósuljon? Ki lenne hajlandó megtapasztalni a világ nehéz és kemény voltát? És ki lenne hajlandó megismerni az emberi szív gonoszságát? 

XiaoLiu leült a földre és lágy hangon megkérdezte, “Ah-Nian, milyenek a szüleid?” 

Ah-Nian egy dühös pillantást vetett XiaoLiura és nem szólt semmit. De a szívében rejlő büszkeség miatt, képtelen volt megállni, “Az apám a világ legjóképűbb és leghatalmasabb embere.” 

“És az unokabátyád?” – ugratta XiaoLiu. 

“Természetesen az unokabátyám is az.” 

“Mind a ketten a legjobbak? Akkor ki az első?” 

„Te ostoba! Az apám a múlt, az unokabátyám pedig a jövő!” 

„Mit szokott veled csinálni az apád?” – XiaoLiunak nem volt apja, ezért arra volt kíváncsi, hogyan jönnek ki apa és lánya egymással. 

Mielőtt Ah-Nian válaszolhatott volna, XiangLiu visszajött. 

XiangLiu leugrott a magasból, ezüstös-fehér színű maszkot viselt, fehér ruhája és ősz haja makulátlanul tiszta volt, akár egy hópehely. Amint könnyedén alá szállt az égből, gyönyörű látványt nyújtott, és a halandó világ fekete kormának még a nyomát sem lehetett rajta érezni. 

Az álarcos férfiak odaléptek és halk hangon jelentést tettek neki. Miután végighallgatta őket, XiangLiu adott nekik néhány utasítást, majd fogták HaiTangot és elmentek. 

Ah-Nian kíváncsian bámult a maszkot viselő XiangLiura, és valójában annyira el volt képedve, hogy még dühösnek lenni is elfelejtett. 

XiaoLiu halkan felnevetett, “Meg akarod nézni, hogy néz ki az arc a maszk alatt? Hidd el, nem rosszabb az unokabátyádénál!” 

Ah-Nian arca elvörösödött és makacsul így szólt, “Hmph! Ugyan, ki akarná megnézni!” – ezt kimondva azonnal lehunyta a szemét, mint aki ezzel akarta kifejezni, Ti mind aljas és szégyentelen emberek vagytok, akikre nézni, de még csak beszélni sem vagyok hajlandó. 

XiangLiu, néhány méterrel arrébb, egy fa tövébe ült, keresztbe tette a lábait, majd szemeit lehunyva meditálni kezdett. 

XiaoLiu odalépett és megkérdezte, “Jól vagy?” 

“Üm.” 

“Nem akarod, hogy meggyógyítsalak?” 

“Mostanra tudnod kell, hogy nézek ki, amikor éppen gyógyulok. Várd meg, amíg befejeződik.” 

“Megvárom, amíg Xuan odaadja a gyógyszert az embereidnek, majd visszaviszem Ah-Niant. Te pedig találj egy helyet, ahol meggyógyíthatod magad.” 

“Te tudod Xuan valódi kilétét?” – kérdezte XiangLiu, miután kinyitotta a szemét. 

XiaoLiu megrázta a fejét, “Túl erős benne a közönséges kereskedői szellem, ami elüt azoknak a nagy arisztokrata családoknak a közvetlen leszármazottaiétól. Mégis nagy hatalommal bír. Ehhez viszont erős pénzügyi és alapanyagi erőforrásra van szükség, amit nehéz lenne elérnie, ha nem arisztokrata családból származik.” 

XiangLiu elvigyorodott, “Akkor van egy hozzávetőleges sejtésem.” 

“Ki az?” 

“Előbb ellenőriztetnem kell.” 

“Ó…” 

“Ha valóban az, akinek sejtem, akkor tartok attól, hogy pokolian meg fogod járni.” 

“Ó… miért?” 

“Úgy hallottam, hogy az az ember túlságosan is félti a hozzátartozóit, és kiváltképp gyűlöli azokat, akik bántani merik a szeretteit. Azzal, hogy elraboltad a húgát, megsértetted az ő nagy tabuját, ezért biztosan meg akar majd ölni. Ezúttal, én voltam az, aki belerángatott ebbe, ezért, amíg meg nem szabadulok tőle, maradj mellettem.” 

“Nem!” 

“Nem hiszel nekem?” 

“De, hiszek! Ha már a gyilkos szörnyek is úgy gondolják, hogy veszélyben vagyok, akkor az biztosan úgy is van. Azonban, olyan embernek hiszel engem, aki mások mögé bújva várja, hogy elmúljon a vihar?” 

XiangLiu felvonta a szemöldökét és elvigyorodott, “Tégy, amit akarsz! De…” – gyengéden megszorította XiaoLiu nyakát, “…nehogy meghalj!” 

A szőrgombóccá alakult fehér sas XiangLiu mellé szállt, csipogott neki valamit, mire XiangLiu megsimogatta a fejét, végül így szólt XiaoLiuhoz, “Megkaptuk a gyógyszert és biztonságosan el is lett szállítva.” 

XiaoLiu felállt és egy nagyot nyújtózkodott. “Megyek, visszakísérek valakit, úgyhogy most elköszönök. A hegyek magasak, a folyók hosszúak, találkozunk legközelebb. Ha pedig nem lesz legközelebb, akkor ne aggódj miatta.” 

XiangLiu gyengén elvigyorodott, “Én a véred miatt aggódom, nem a személyed miatt.” 

XiaoLiu hangosan felnevetett, majd kioldotta Ah-Nian lábáról az ínszalag kötelet, magához rántotta, és Ah-Nian dühös szidalmazása közepette elsétált. 

Menetközben XiaoLiu azon gondolkodott, hogyan birkózzon meg Xuannal. 

Alaposan felidézett magában minden egyes részletet a Xuannal való találkozás pillanatától kezdve egészen a mai napig, és úgy találta, hogy egyáltalán nem ismeri ezt a személyt. 

Ez a férfi tetőtől talpig maszkot viselt. Míg mások álarcát maszknak lehetett tekinteni, de úgy tűnt, hogy az ő maszkja teljesen a testére nőtt, mintha tökéletesen eggyé vált volna a bőrével. Öreg Mu, Gao hentes, Mazi és Chuanzi, mindannyian kedvelik őt, és nagyon közelállónak érzik magukat hozzá, akivel akár cseverészni is tudnak. Chuntao és Sang Tianer szintén kedveli őt. Jóképűnek, viccesnek és nagylelkűnek tartják. XiaoLiu magának is feltette a kérdést, és be kellett ismernie, hogy ő maga is nagyon kedveli Xuant, okos és tapintatos és mindenben hagy némi mozgásteret másoknak is. De Xuan valódi személyiségét, preferenciáit és viselkedését… XiaoLiu egyáltalán nem tudta megkülönböztetni. Az egyetlen ismert gyengesége valószínűleg az, hogy túlságosan is félti a hozzátartozóit. Nem számít, mit csinál a húga, mindenki mást arra kér, hogy nézzék el neki. Inkább hajlandó maga meghajolni, semhogy a húga kelljen bocsánatot kérjen. 

Minél többet gondolkodott ezen XiaoLiu, annál jobban összezavarodott. Hogyan létezhet ilyen ember a világon? Milyen poklot kellett megtapasztalnod, hogy ilyen beteges személyiséged legyen? 

XiaoLiu azt mondta Ah-Niannak, “Úgy tűnik, egy kicsit valóban félek az unokabátyádtól.” 

“Most már tudod, de már késő!” – vágta hozzá duzzogva Ah-Nian. 

XiaoLiu grimaszokat vágva meredt Ah-Nianra, Ah-Nian pedig úgy érezte, mintha hideg futkosna a talpa alatt. “Mit…mit akarsz tenni?” 

XiaoLiu a földre nyomta Ah-Niant, végigtapogatta magát, és egy rakás port, meg pirulát vett ki a zsebeiből. Miután alaposan kiválasztott néhányat, megragadta Ah-Nian állát, és három tablettát, meg egy kis tasak port öntött az Ah-Nian szájába. 

Ah-Nian nem volt hajlandó lenyelni, ezért XiaoLiu néhányszor megpofozta, Ah-Nian végül kényszerűen, de lenyelte, “Te, te, mit adtál be nekem?” 

XiaoLiu kedvesen elmosolyodott és így szólt, “Mérget. A testeden méregtaszító gyöngyöket viselsz, de nem hinném, hogy a belső szerveid között is viselnél efféle gyöngyöket.” 

XiaoLiu aztán kihúzta Ah-Nian hajtűjét, kevés porba mártotta, majd kétszer megszúrta vele Ah-Nian csuklóját. Ah-Nian könnyei legördültek, még soha életében nem látott olyan hitvány és szégyentelen embert, mint XiaoLiu. 

“Sem pedig a véredben.” – mondta magában XiaoLiu. 

XiaoLiu elgondolkodott egy darabig, majd egy másik porba mártotta a hajtűt és megérintette vele Ah-Nian hátát, “A biztonság kedvéért, hozzáadok még egy kis mérget. A spirituális erőd a jég elem víz tulajdonságaival bír, igaz? Ezúttal egy nehezen hozzáférhető akupunktúra pontot kell megtalálnom.” – így XiaoLiu bal oldalt és jobb oldalt is csipdesni kezdte Ah-Niant, a vállától egészen a derekáig megérintve őt. 

Ah-Nian, végtére is egy tizenéves lány volt, és még soha nem érintette meg őt így egy férfi. Születésétől fogva most először érzett igazi félelmet. Szipogott és megpróbált kitérni előle, “Meg öllek! Meg foglak ölni!” 

XiaoLiu rendületlen maradt. Több akupunktúra pontot is talált Ah-Nian hátán, amelyeket enyhén megszurkált a hajtűvel. Nem volt nagyon fájdalmas, de Ah-Nian elviselhetetlen fájdalmat érzett. Ha tehette volna, XiaoLiunak nem csak a kezét vágta volna le, hanem a bőrét is lenyúzta volna a hátáról. 

XiaoLiu visszaszúrta a hajtűt Ah-Nian hajába és elrendezte a ruháit, “Menjünk. Ha az unokabátyád a halálomat akarja, akkor legalább magammal viszlek a halálba.” 

Ah-Nian sírt és zokogott, még megmozdulni sem volt hajlandó. Ekkor XiaoLiu kinyújtotta a karját és meglengette a kezében levő dolgot Ah-Nian szemei előtt, “Inkább azt szeretnéd, hogy a mellkasodon keressek akupunktúra pontokat?” 

Ah-Nian felsikoltott és még jobban sírva fakadt, majd sírás közben botladozva követte XiaoLiut. 

A hangos zokogását hallgatva,  XiaoLiu komolyan azon kezdett el gondolkozni, “Tényleg ennyire gonosz lennék? Így megfélemlíteni egy ilyen fiatal lányt?” 

Mielőtt végiggondolhatta volna a következményeket, egy csoport ember repült feléjük, akiket Xuan vezetett. 

“Unokabátyám…” – Ah-Nian Xuan karjaiba vetette magát és hangosan zokogott. 

XiaoLiut egy csapat álarcos férfi vette körül. Xuan nem sietett elbánni vele, ehelyett megveregette Ah-Nian hátát és halkan vigasztalni kezdte. 

Ah-Nian olyan erősen sírt, hogy alig kapott levegőt és még az arca elvörösödött. 

Hosszú idő elteltével Ah-Nian sírása alábbhagyott, és miközben szipogott, suttogva válaszolt Xuan kérdéseire. Amikor szóba került, hogy XiaoLiu megmérgezte őt, Xuan megkérdezte, hogy pontosan hol szúrta meg őt XiaoLiu, Ah-Nian sírása ismét hangosabb lett, és nem volt hajlandó tovább válaszolni. 

Habár Ah-Nian egyetlen szót sem szólt, a sírása mindent elmondott. 

Miközben Xuan éles szemekkel meredt XiaoLiura, XiaoLiu végigsimította libabőrös karján a kezét, és igyekezett megőrizni kecses mosolyát. 

Xuan elrendelte, “Zárjátok be, és tartsátok életben.” 

“Igen!” 

Xuan Ah-Niannal együtt távozott, az álarcos férfi pedig kiütötte XiaoLiut és magával vitte. 

Amikor XiaoLiu felébredt, egy titkos szobában találta magát. 

A szobában semmi természetes fény nem volt, csak két olajlámpa világított a kőfalon. XiaoLiu úgy becsülte, hogy egy föld alatti helyiségről van szó, ami kellően bizalmas és hangszigetelt, ami különösen alkalmas kínzás és kihallgatás végzéséhez. 

Két álarcos férfi lépett be. XiaoLiu sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. 

A magasabbik férfi megszólalt, “Az Úr azt mondta, hogy tartsuk életben.” 

Az alacsony férfi pedig, “Ez azt jelenti, hogy kifejezetten jó bánásmódban kell részesítsük, amíg az nem okozza a halálát.” 

A magasabbik férfi megkérdezte, “Hol kezdjem?” 

“A kezénél, hogy többé ne tudjon másokat megmérgezni.” – válaszolta az alacsony férfi. 

Ekkor, a két férfi egy kínzóeszközt vett elő. Egy téglalap alakú kődobozt, ami egy kis koporsóhoz hasonlított. A fedele pedig olyan volt, mint egy béklyó, amelyet középről lehetett kinyitni, és miután becsukták, két csukló vastagságú lyuk volt rajta. 

A magasabb férfi egy doboz büdös kenőcsöt vett elő, óvatosan bekente vele XiaoLiu kezeit, majd beledugta őket a kődobozba. A kőkoporsó aljában zsíros fekete földréteg volt, és a kenőcs kellemetlen szagának hatására, egy pillanat alatt temérdek lárvaszerű rovar mászott elő, és egyenesen XiangLiu kezei felé kúsztak. 

Az alacsony férfi mindkét oldalról becsukta a doboz fedelet, majd jól rászorította őket. Aztán egy fadugót vett elő, megragadta XiaoLiu állát és a szájába tette, végül pedig egy szövetcsíkkal alaposan odakötözte. 

A magasabb férfi megszólalt, “A dobozban tetem lárvák vannak, amelyek holttestek húsával táplálkoznak.” 

Az alacsony férfi folytatta, “A kezeden levő kenőcs pedig finomított hullaolaj, ami értésükre adja, hogy táplálkozhatnak a kezedből.” 

“Apránként befurakodnak a húsodba és szép lassan lerágják a húst a kezedről.” – mondta a magas férfi. 

“Viszonylag lassúak, de ennyi elég ahhoz, hogy tisztán érezd, amint a húsodat rágják.” – folytatta az alacsony férfi. 

A magas férfi azt mondta, “Mind a tíz ujj összeköttetésben áll a szívvel, és miközben a csontokat és a húst rágják, a fájdalom annyira elviselhetetlen, hogy egyesek még a saját csuklójukat is megpróbálják leharapni, hogy véget vessenek a fájdalomnak.” 

“Szóval, be kell fognunk a szádat.” – mondta az alacsony férfi. 

“Öt nap múlva, amikor kinyitják a fedelet, két csupa csont kezet fogsz látni, amelyek olyan tiszták, akár a fehér jáde.” 

Ezután az alacsony férfi így szólt a magasabbikhoz, “El kellene oltanunk az olajlámpákat.” 

„Így van. A sötétség még élesebbé teszi az érzékeit, ugyanakkor meghosszabbítja az időt és megkétszerezi a fájdalmait.” – mondta a magasabb férfi. 

“Amikor a legutóbb ezt tettük valakivel, az illető beleőrült.” – mondta az alacsony férfi. 

“Remélem, nem fogsz beleőrülni.” – mondta a magasabb. 

Aztán mindketten eloltották az olajlámpákat és egy mécsessel a kezükben kimentek. 

Amikor az utolsó fény is eltűnt, habár koromsötét volt, XiaoLiu továbbra is igyekezett nyitva tartani a szemét. Mivel tudta, hogy ennek a két embernek igaza van. Az egyetlen módja annak, hogy ne őrüljön meg, ha nem hunyja le a szemét. 

XiaoLiu érezni kezdte a fájdalmat az ujjbegyeiben, mintha lárvák fúródnának be a testébe, apránként harapdálva a szíve hegyét. 

XiaoLiu gondolatban magához kezdett el beszélni, és mindent kimondott, ami csak az eszébe jutott. A fájdalmas sötétségben a képek, amelyek eszébe jutottak, fényesek és ragyogóak voltak. 

Az ágak tűzpiros főnixvirágokkal voltak tele, a főnixfa alatt pedig egy hintakeret volt felállítva. A lány hintázni szeretett, a bátyja pedig harcművészetet gyakorolni. “Gege, gege, nézd milyen magasan vagyok…” – ugratta gyakran a bátyját, de ő meg sem mozdult, mintha nem is hallott volna semmit. Azonban, ha a lány véletlenül leesett, a bátyja mindig ott termett és időben elkapta őt. 

A lány szeretett a zöldellő szederfaerdőben bújócskázni, és a fák közé bújva leste, ahogyan a bátyja keresi őt. Amikor a bátyja nem volt elég óvatos, a hátára ugrott és hangosan felnevetett. Olyankor nem volt hajlandó a saját lábán menni, ezért megkérte a bátyját, hogy vigye vissza. Amikor az édesanyja rájuk nézett, csak sóhajtott és a fejét rázta, de a nagymama azt mondta, ‘Hát nem ugyanezt csináltad te is gyerekkorodban?’ 

A lány a nagymamája mellé bújt és levélszárakon kötélhúzást játszott a bátyával. Aki veszített, annak egy nagyot koppinthattak az orrára. Amikor ő nyert, minden egyes alkalommal keményen rásújtott a bátyja orrára, de amikor rá került a sor, akkor lágyan könyörögni kezdett, “Gege, légy gyengéd.” Olyankor a bátyja hevesen felemelte a kezét, de amikor lesújtott, mindig gyengéddé vált. 

HongYi nagybátyja adott neki egy levágott, fehér rókafarkat, amivel játszani tudott. A rókafarok a bátyjának is tetszett, de mindig csak egy kis ideig engedte, hogy játsszon vele, mivel a játszásért cserébe, a bátyjának mindig segítenie kellett neki jégszedret lopni. Egyszer, túl sok jégszedret evett, amitől hasmenése támadt, és az édesanyja keményen megszidta. A lány sértettnek érezte magát és így szólt a bátyjához, “Meg kellene tanulnod jégszedret készíteni, és ha megtanultad, akkor annyi szedret ehetek, amennyit csak akarok, anélkül, hogy az anyám és nagymama beleszólhatna!” A bátyja beleegyezett és meg is tanulta, de nem volt hajlandó elkészíteni neki, mondván, “Majd akkor készítem el neked, ha felnőttél, és nem fáj a gyomrod tőle, miután megeszed.”  

A nagymama teste egyre gyengébb lett, és a lány édesanyja egész éjszaka mellette maradt, figyelmen kívül hagyva őt és a bátyját. Azt mondták, hogy a lány nagybátyja és a nagynénje meghalt, és hogy a nagymama is meg fog halni. A lány félt és éjszaka a bátyja mellé bújt az ágyba. Halkan megkérdezte, ‘Mi a halál?’ ‘A halál azt jelenti, hogy soha többé nem láthatunk valakit.’ – válaszolta a bátyja. ‘És nem is beszélhetünk vele?’ ‘Nem.’ ‘Mint te, aki soha többé nem láthatod a szüleidet?’ ‘Üm.’ ‘Nagymama meg fog halni?’ A bátyja szorosan átölelte és könnyek hulltak az arcára, mire a lány is visszaölelte őt, ‘Én soha nem halok meg. Mindig ott leszek melletted és beszélek hozzád.’ 

Mindenki azt mondta, hogy az ő bátyja erős, még nagyapa is azt hitte, hogy ő sosem sír. Ő volt az egyedüli, aki tudta, hogy a bátyja szokott sírni, de soha nem mondta el az édesanyjának. Késő esténként, gyakran besurrant a bátyja ágyába, hogy mellette legyen. Annak ellenére, hogy az édesanyja másnap reggel mindig megleckéztette, mondván, hogy már túlságosan is nagy ahhoz, hogy ne merjen egyedül aludni az ágyban, ahelyett, hogy felzaklatná és megzavarná a bátyja pihenését. Ilyenkor nem szólt semmit, csak duzzogva végighallgatta, éjszaka pedig ugyanúgy átsurrant a bátyjához. 

Napközben, a bátyja erős, kitartó és szorgalmas volt, de csak ő tudta, hogy amikor a bátyja az éjszaka közepén felriad, a paplanba burkolózva összegömbölyödik és remeg. Tudta, hogy bátyja ismét arról a jelentről álmodott, amikor az anyja egy tőrrel leszúrja magát. A lány mindig úgy ölelte át a bátyját, mintha a saját marionett babája lett volna. Finoman megveregette a hátát, és halkan az anyja és a nagynénje által énekelt dalokat dúdolta, olyankor pedig, a bátyja könnyei némán csorogtak le. Egyszer, még meg is kóstolta a bátyja könnyeit, amelyek sósak és keserűek voltak. 

Egyszer a bátyjának volt egy újabb rémálma, de visszatartotta a könnyeit. A lány megölelte őt és aggódva azt mondta, ‘Gege, inkább sírj! Engedd ki és sírj!’ A bátyja megkérdezte, ‘Mindenki azt mondja, hogy ne sírjak, akkor te miért akarod mindig, hogy sírjak? Hát nem tudod, hogy nem szabad sírnom?’ ‘Nem érdekel, mások mit mondanak, hogy mit szabad és mit nem, csak azt tudom, hogy a szíved mélyén szenvedsz. A könnyek segítenek kiengedni a fájdalmat a szívedből, és a szíved csak akkor fog lassacskán begyógyulni, ha kiengeded a fájdalmadat.’– mondta a lány szipogva.  

Azon az éjszakán, mielőtt a lány a Jáde-hegyre utazott volna, a bátyja önszántából azt kérte, hogy a lány mellett aludhasson. Mielőtt álomba szenderült volna, érezte, hogy a bátyja átöleli őt és könnyek potyognak az arcára. Azt hitte, hogy ismét rémálmai vannak, ezért megveregette a hátát, ‘Ne félj. Ne félj. Itt vagyok veled.’ De a bátyja egyre-másra azt ismételgette, ‘Bocsáss meg. Bocsáss meg. Olyan haszontalan vagyok. Hamarosan felnövök és akkor mindenképp megvédelek téged és a nagynénit. Mindenképp elmegyek érted…’ 

Abban a koromsötétben, nem sejtve az idő múlását, XiaoLiu mindegyre csak beszélt és beszélt magában. Néha a fájdalom olyan erős volt, hogy elfelejtette mindazt, amit mondott. De minden egyes alkalommal iszonyatos szívóssággal beszélt tovább magában. 

Ki tudja mennyi idő telhetett el, XiaoLiu csak arra emlékezett, hogy egy idő után saját magával kezdett el csevegni a hal grillezének módszereiről, és százhuszonhét féle fűszerrel összesen harminckilenc módszert számolt. 

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a lámpás fénye hirtelen kigyúlt. Mivel olyan sokáig volt teljes sötétségben, a lámpa fénye túlságosan is erős és vakító volt XiaoLiu számára, ezért behunyta a szemeit. 

A magas férfi megszólalt, “Az arckifejezése… eltér mindentől, amit eddig láttam.” 

“Nagyon különös.” – mondta az alacsony férfi. 

A magasabb férfi kinyitotta a dobozt, miközben az alacsonyabbik kioldotta XiaoLiu száját és eltávolította belőle a fadugót. A magasabb férfi letakarította XiaoLiu kezeit, mire XiaoLiu fájdalmában felnyögött. Kábultságában, mintha ShíQi hangját hallotta volna, majd az erősen megfeszített húr elpattant és végképp elájult a fájdalomtól. 

Amikor XiaoLiu újra kinyitotta a szemét, még mindig sötét volt, de úgy érezte, hogy tiszta ruhát visel és egy puha kanapén fekszik. 

Valaki ült mellette. Miután XiaoLiu egy ideig végigmérte, hitetlenkedve felkiáltott, “ShíQi , Jing?” 

“Én vagyok.” 

“Az ablak.” 

Jing azonnal felállt és kinyitotta az ablakot. Hegyi szellő áramlott be, XiaoLiu pedig mélyen belélegezte. 

Jing meggyújtotta a lámpát és segített XiaoLiunak felülni. XiaoLiu lehajtotta a fejét és a kezeire nézett, amelyek úgy be voltak kötözve, mint két nagy rizsgombóc. Feltételezte, hogy rendkívül súlyos sérülései lehetnek, és azt is, hogy valami jó fájdalomcsillapítóval kellett, hogy bekenjék, mivel nem érzett fájdalmat. 

Jing hozott egy tálat, és megetette XiaoLiut egy kis krémmé darált húslevessel. XiaoLiu nagyon éhes volt, de nem mert túl nagy falatokat venni, ezért visszafogta magát és apró kortyonként itta meg. 

A húsleves végeztével, Jing még egy adag gyógyszert töltött XiaoLiunak és azt mondta, “Vedd be.” 

XiangLiu a szájába vette a folyékony gyógyszert és körülnézett. Egy meglehetősen egyszerű és durva kivitelezésű faházat látott, a padlón pedig állatprém hevert. Ez a stílus nagyon ismerősnek tűnt, és XiaoLiu meglepődve megkérdezte, “A ShenNong hadsereg táborában vagyunk?” 

“Megkerestem XiangLiu hadvezért, és megkértem, hogy segítsen megmenteni téged. Mialatt XiangLiu és az emberei megtámadták Xuant, addig én elmentem a börtönbe kimenteni téged.” A XiangLiuval folytatott alkutól a börtön felderítéséig és az embermentés megtervezéséig, az egész folyamat felettébb csavaros kellett, hogy legyen, de Jing mindössze két egyszerű mondatban foglalta össze. 

“Valójában, nem is kellett volna eljönnöd megmenteni engem.” – mondta XiaoLiu. 

Jing így szólt, “Később visszamegyek Qingshui városba, kérlek, add ide Ah-Nian ellenszerét.” 

“Egyáltalán nem volt megmérgezve!” – mondta XiaoLiu. “Ah-Nian viselkedéséből ítélve, már első ránézésre megállapítható, hogy kiváló orvosokból nem szenved hiányt. Úgy gondoltam, hogy bármilyen mérget is adnék be neki, azt könnyűszerrel semlegesíteni fogják, ezért egyszerűen csak blöfföltem. A körülötte lévők nagy becsben tartják Ah-Nian életét, és ha az orvosok sehogy sem képesek rájönni a méreg fajtájára, egyre feszültebbé válnak, így akkor Xuan egy darabig ne mer majd megölni.” 

“Te…” Jing tehetetlenül nézett a kezeire és szemében kimondatlan sajnálkozás tükröződött. 

XiaoLiu szemei vadul forogtak, “Nos… ezzel a blöffel csak átmenetileg tudtam megmenteni az életemet, szóval… nem Ah-Niant mérgeztem meg, hanem Xuant.” 

Jing döbbenten nézett XiaoLiura. 

“A mérget Ah-Nian testére tettem, Xuan pedig átölelte, megveregette és megsimogatta őt. Áh, micsoda vigasztalás… A méreg nagyon lassan jut be a szervezetbe, de ha egyszer bekerül a véráramba, nehéz azt onnan kivonni. Ah-Nian természetével, biztosra veszem, hogy az elmúlt napokban csak sírt-rítt, Xuan pedig azzal volt elfoglalva, hogy őt megvigasztalja, szóval biztosan meg sem fordult a fejében, hogy ő volt a célpont.” 

“Milyen mérget adtál be neki?” 

“Valójában, ez nem számít méregnek, hanem inkább nevezhető Gunak.”¹⁶ – mondta XiaoLiu rossz lelkiismerettel. Az igézés mágiájának művészete egykor a Jiuli törzs titkos készsége volt. Több száz évvel ezelőtt, a Jiuli törzsnek volt egy varázslókirálya, aki jó volt az igézésben, ezért dahuang-szerte a Méreg király néven emlegették. A gu mágia elkülönül az orvoslás és a mérgezés művészetétől, amelyet nyíltan végezni nem lehet, mivel gonosztól való technikaként tartják számon. Vannak, akik hallottak róla, de nem sokan értenek hozzá igazán. 

¹⁶ 蛊(Gǔ) Gu – Igézést, ugyanakkor gu rovarokat jelent. 

“Leegyszerűsítve, egyfajta Gu bogarakat neveltem ki a testemben, és most ezek a Gu bogarak beépültek a Xuan testébe. Mostantól fogva, ha nekem valamilyen fizikai fájdalmam van, akkor neki is el kell viselnie ugyanazt a fájdalmat.” – magyarázta el XiaoLiu 

“Ezeket a Gu bogarakat, nehéz lehetett kinevelni.” 

“Természetesen! Nehéz, rendkívül nehéz kinevelni őket!” – ha könnyű lett volna, akkor már széles körökben elterjedt volna szerte a vadonban. Még XiaoLiunak is, az ő egyedi felépítésével, több évébe került, hogy kinevelje őket. 

“De miért nevelnél ki Gut?” 

XiaoLiu csüggedten felsóhajtott, “Hát nem azért, mert irányítani akarom azt az ördög XiangLiut!? Ő egy kilencfejű démon, immunis bármilyen méregre. Sokáig gondolkodtam, míg kitaláltam ezt a csodálatos módszert. De még mielőtt használhattam volna rajta, Xuanon kellett alkalmazzam.” A vadak természetüknél fogva éberek, XiaoLiu pedig tartott arról, hogy XiangLiu észreveszi őt, amikor a Gu beültetésével próbálkozna. Ezért készségesen hagyta, hogy vért szívjon belőle, abban a reményben, hogy egy nap úgy ültetheti be XiangLiu testébe a bogarakat, hogy észre sem veszi. 

Jing megkérdezte, “A Gu ártalmas a te szervezetedre?” 

“Nem!” 

“Biztos vagy benne?” 

“Az életemmel garantálom, hogy biztos!” 

Jing nem nyugodott meg, de mivel ő maga semmit nem tudott a Guról, így csak annyit tehetett, hogy visszamegy és kikéri egy másik orvos véleményét. 

XiangLiu megkérdezte, “Hány nap telt el azóta, hogy elfogtak?” 

“Négy nap.” 

“Mindjárt itt az ideje.” – XiaoLiu a kezeire nézett, és azt gondolta, hogy talán el kellene hagynia a fájdalomcsillapítót. 

“XiaoLiu, hadd intézzem én Xuan ügyét…” XiaoLiu Jingre emelte a tekintetét és azt mondta, “XiangLiu már rég számított arra, hogy Xuan kegyetlenül meg fog büntetni engem, és azt akarta, hogy maradjak mellette, de visszautasítottam.” 

“Ha egy olyan ember lennék, aki egy nagy fa alá bújva várja a vihar elültét, akkor abban az időben, soha nem fogadtalak volna be. Már megszoktam az egyedüllétet, megszoktam, hogy egyedül boldoguljak, hogy egyedül vállalom a felelősséget, és mivel meg mertem tenni, szembe is merek nézni a következményekkel.” 

Jing szemében szelíd együttérzés tükröződött, “Nem muszáj egyedül lenned.” 

XiaoLiu elfordította a fejét és hidegen azt mondta, “Egyszer én mentettelek meg téged, egyszer pedig te mentettél meg engem. Megetettelek, és te is megetettél engem. Kvittek vagyunk egymással. Mostantól nem tartozunk egymásnak semmivel, és nem kell az én dolgaim miatt aggódnod!” 

Jing némán ült egy darabig, majd csendesen kisétált a házból. 

XiaoLiu aludni akart, de valószínűleg hosszú ideje volt magán kívül, ezért képtelen volt elaludni. Körülményesen, de végül sikerült kimásznia az ágyból és kilépett az ajtón. 

Kiderült, hogy ez nem a katonai tábor, hanem egy vadászpihenőhöz hasonlító hely, és csak ez az egy faház volt a sziklán. Jobban belegondolva, ha XiangLiu segített Jingnek az embermentésben, akkor azt csakis önerőből tehette, elvégre semmiképp sem támaszkodhatott a shennongi lázadó katonák erejére. 

A nap alacsonyan járt, a sziklák kopárok voltak, a hegyi szél csak úgy süvített, a felhők pedig a lába alatt gomolyogtak. Hosszas nézelődés után, XiaoLiu úgy érezte, hogy a felhők bármelyik pillanatban bekebelezhetik őt, és akaratlanul is, de halkan felkiáltott, “JiangLiu, ott vagy?” 

Madárcsicsergést hallott maga mögött, XiaoLiu megfordult, és látta, amint XiangLiu a faház melletti fának dőlve üldögél. A hold ezüstös fényében, fehér ruhájával és ősz hajával úgy nézett ki, mint egy igazi, hóból készült ember, aki patyolat tiszta és jéghideg, arra késztetve az embert, hogy közel menjen hozzá, de félt tőle. 

XiaoLiu egy ideig üresen bámult rá, majd hirtelen eszébe jutott valami és elővigyázatosan megkérdezte, “Mióta vagy ott?” 

“Hallottam, hogy azt tervezed, hogy Gut ültetsz belém.” – mondta XiangLiu közömbösen. 

XiaoLiu arckifejezése megváltozott. Amikor Jinggel beszélt, soha nem kellett rébuszokban beszélnie, de most, pillanatnyi zavarodottságában elfelejtette, hogy Xiangliu területén vannak. XiaoLiu szárazon felnevetett, “Hát nem volt hiábavaló? Xuanba ültettem.” 

XiangLiu leereszkedően nézett XiangLiura, mintha épp a lemészárolni kívánt zsákmányt méregette volna, “Szóval, ha neked fáj, akkor neki is? Mikor fog hatásba lépni az igézés a testében?” 

XiaoLiu azonnal meghátrált két lépésnyire, attól tartva, hogy XiangLiu azon nyomban leszúrja őt a szemeivel, “Még nincs itt az ideje. De mivel én voltam az, aki Gut ültetett belé, természetesen nem engedem, hogy olyan könnyen megússza.” 

XiangLiu elfordítva a tekintetét a sziklán túl levő felhőkre nézet és komótosan azt mondta, “Először megalázod a húgát, aztán pedig Gut teszel rá. Ezt biztos nem fogja elengedni neked. Remélem, hogy az igézésedet nem könnyű feloldani, így legalább egy kicsivel óvatosabb lesz veled kapcsolatban.” 

“Ez a Gu neked volt szánva, így a világon csakis én tudom feloldani.” 

XiangLiu lehunyta a szemét, “Menj vissza aludni, és a lehető leghamarabb gyógyítsd meg a kezeidet.” 

XiaoLiu többé nem mert hülyeségeket beszélni, és még ha nem is tudott elaludni, visszament aludni. 

---