A Hetedik Úr a fogadóban üldögélt. Egy csésze teát tartott a kezében, miközben egy halom apró pálcikával babrált az asztalon. Arca komoly volt, mint akinek megbízható jósképességei lettek volna.
A Nagy Varázsló, enyhe mosollyal az arcán, hallgatagon ült vele szemben, és miközben azt figyelte, hogyan szórakoztatja magát, szívét béke és boldogságérzés töltötte el.
Egyszer csak hallotta, amint a Hetedik Úr egy “Hm” hangot enged el és azt mondja, “Ez a hexagram… már érdekesnek tűnik.”435
435 A Változások könyvében leírt jóslási módról és a trigramokból alkotott hexagramokról van szó. Lásd bővebben itt: https://jicsing.hu/hexagramok
“Miért?” – kérdezte a Nagy Varázsló.
A Hetedik Úr egy üres pillantást vetett rá, majd megkérdezte, “Nem hiszed, hogy igazak a számításaim?”
A Nagy Varázsló felnevetett és így szólt, “Mikor mondtam én ilyet?”
A Hetedig Úr az ujjait sorjában behajtva számolt egyet és azt mondta, “Tíz évvel ezelőtt, még a fővárosban, olvastam a tenyeredből, és kölyök létedre azt mondtad, hogy tele vagyok badarságokkal, és hogy még közelről sem érintettem a valóságot.”
A Nagy Varázsló szemei ívelten meggörbültek, melynek hatására egy kissé nosztalgikus kifejezés jelent meg az arcán, majd lágy hangon így válaszolt, “Valóban. Emlékszem, azt mondtad, hogy a szívvonalam hosszú és mély, hogy egy rendkívül szenvedélyes és túlfűtött szerelmi vággyal rendelkező ember vagyok, illetve, hogy a szerelemben csak is jószerencsére számíthatok mindenféle tabu nélkül. Még azt is mondtad, hogy az a hölgy, akit a szívemben hordok, ő is hűséges hozzám. Akkoriban még nem hittem benne, de utólag visszatekintve, a ‘hölgy’ szót kivéve, eléggé megközelítetted a valóságot.”436
A Hetedik Úr megdöbbent. Szemöldökei megremegtek, és kissé, mintha szégyenkezve hajtotta volna le a fejét, hogy elkerülje a tekintetét, kortyolt a teából és az orra alatt motyogva annyit mondott, “Mily tisztán emlékszel mindenre, te kölyök.”
436 Hivatkozás Priest: Hetedik Úr regényének 42. fejezétre.
Wu Xi felnevetett és megkérdezte, “Zhou mester és a többiek sorsát próbálod kiolvasni? Mit látsz benne?”
A Hetedik Úr szünetet tartott. Szemeit lesütve, tekintetével ismét végigpásztázta a pálcikákat, majd így szólt, “A halállal szembenézve életben maradni. A hexagram azt mondja…”
Úgy tűnt, hogy képes lett volna a végtelenségig is erről beszélni, de hangja ezen a ponton elakadt, arcáról lefagyott a mosoly, és fejét elfordítva lenézett az emeletről. Az ő tekintetét követve, a Nagy Varázsló is odanézett, és egy férfit pillantott meg, aki éppen akkor lépett be a fogadó ajtaján.
A Nagy Varázsló szemöldökei is összehúzódtak. Ebben az emberben… mintha lett volna valami leírhatatlan. Haja fehér volt, a hátán egy nehéz kardot hordott, a kezében pedig egy kis tégelyt vitt. Abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón, még az néhány ember is, aki a fogadóban volt, egy pillanatra megállt, és minden tekintet rászegeződött.
Úgy tűnt, hogy az az ember is észrevett valamit, felemelte a fejét és egyenesen a Nagy Boszorkánnyal nézett szembe.
A Nagy Varázsló szemei összeszűkültek, egy “Hm” hang jött ki a száján és azt mondta magában, “Ez a ‘Sárkányhát ősi pengéje’, ez a személy…”
Az érkező személy Ye BaiYi volt. Miután léptei egy pillanatra megálltak, hirtelen elindult és egyenesen a Nagy Varázslóhoz ment, aki másodmagával ült az asztal mellett, majd megkérdezte, “Itt lakik az, akit Zhou Xunak hívnak?”
A Hetedik Úr ránézett erre az emberre, gondolatai gyökeresen megváltoztak és megkérdezte, “Te vagy… Ye BaiYi?”
Ye BaiYi bólintott és a legkisebb ceremonikusság nélkül leült, majd azt mondta, “Zhou Xut keresem.”
“Zhou Xu a Skorpió nyomát követve egészen a Fengya-hegyig ment. Ye testvér itt megvárhatja, vagy ha bármi üzenni valód van, akkor én eljuttathatom neki a nevedben.” – mondta a Hetedik Úr.
Ye BaiYi tetőtől talpig felmérte, majd némi gondolkozás után megkérdezte, “Te vagy az, akiről az a Cao nevű kölyök beszélt, hogy meg tudod gyógyítani Zhou Xut, azt az ördögfiókát?”
A Hetedik Úr a Nagy Boszorkányra mutatott és azt mondta, “Ő az.”
Ye BaiYi enyhén fürkésző tekintete a Nagy Varázslóra esett, aki, miközben a fehér haját bámulta, így szólt, “Te magad vagy az igazi ‘Hat Harmónia Elmemódszer’, igaz?”
Ye BaiYi elfordította a fejét, de látva a Hetedik Úr érdekfeszítő arckifejezését, türelmesen magyarázni kezdett: „Azok előtt, akik a Hat Harmónia Elmemódszerét akarják művelni, mindössze két út áll: vagy megőrülnek és démonná válnak, vagy eljutnak a legvégsőbb magaslatokig, ami nem más, mint a mennyek és az ember közötti egység és harmónia, mely lerombolhatatlan és újjáépíthetetlen.”437
437 天人合一 (Tiān rén hé yī) Mennyek és ember harmóniája – Kínai filozófiai tézis, amelyet többek között a Konfucianizmus, a Taoizmus és Buddhizmus taglal. A 天 (Tiān) egyaránt utal a mennyekre, az égre és a természet útjára. Az ember és ember közötti egység azt az állapotot írja le, amikor az ember újra harmóniában lesz a természettel. A Változások könyve azt is mondja, hogy a mennyek útjának megteremtése egyet jelent a Yin és Yang egyensúlyával, a föld útjának megteremtése egyet jelent a puhaság és szilárdság egyensúlyával, míg az emberiesség útjának megteremtése az jóakaratot és igazságosságot jelenti.”
Ye Baiyi gúnyos mosollyal az arcán még annyit mondott: „Azonban, ezen a világon nem létezik olyan, hogy menny és ember egysége. Ha az ember valóban elválaszthatatlan lenne a mennytől, akkor az élet maga unalmassá és értelmetlenné válna.”
A Nagy Varázsló rápillantott és így folytatta, “A Hat Harmónia Elme Módszer legfelsőbb szintjének elérése után, az egyén mondhatni páratlan mágikus erővel rendelkezik, sőt, még halhatatlanná is válik. Azonban van egy hátulütője, mégpedig, hogy onnantól fogva nem ihat és nem ehet meleget, hanem minden nap hólevet és hideg ételeket kell ennie, hogy életben tudjon maradni.”
Miközben beszélt, a Hetedik Úr szemei megakadtak Ye BaiYin, aki nyugodt könnyedséggel kiöblintett a teáscsészét, töltött magának egy csésze forró teát és lassan kortyolgatni kezdte. A Nagy Varázsló ránézett és azt mondta, “A te erődhöz és képességeidhez képest, nem kellene ősz hajúnak lenned és testedből sem kellene haldokló aurát árasztanod. Mindez azért van, mert elhagytad a Changming-hegy rendkívül hideg környezetét, és az emberek hétköznapi ételeit fogyasztod, igaz?
Ye BaiYi elhúzta merev szájának sarkait és mosolyogva azt mondta, “Fiú, ha megéred az én koromat, akkor megérted, hogy jobb élő embernek lenni egy évig és meghalni, mint több száz évig élő halottnak lenni azon a helyen.”
A Nagy Varázsló fejcsóválva azt mondta, “Jó életet élek és nem művelem az élő halottak kungfuját.”
Ye BaiYi nem törődött a tiszteletlenségével, csak a pohárban levő vizet nézte, mintha valahova nagyon messzire nézett volna, szemei pedig időnként meg-megrebbentek. Hosszú idő eltelt, mire újból megszólalt, “Sok évvel ezelőtt, egy barátom kungfu művelése félre siklott. Meg akartam menteni, de mivel nem rendelkeztem a tiédhez hasonló képességgel, ez volt az egyetlen járható út. Utólag, mivel bűntudata volt, magával hozta a feleségét, és elkísértek a Changming-hegyre, hogy elzártan éljenek. Volt ott egy romos templom, amelynek állapotáról a hegy lábánál élő emberek nem tudtak, csak úgy hitték, hogy egy megvilágosodott szerzetes él benne.”
Úgy tűnt, túl sokáig rejtegette magában ezeket a szavakat. Még ha véletlenül is találkozott ezzel a két idegennel, képtelen volt tovább magában tartani, és úgy érezte, hogy ki kell öntenie magából. A szíve mélyén pedig arra gondolt, ha soha nem mondhatja ki, meglehet, ebben az életben, már nem lesz több alkalma elmondani.
“A barátom egy makacs és meglehetősen unalmas ember volt. Annak a családnak mindhárom tagja egész nap a szemem előtt lógott, annyira, hogy még mindig sajog a szemem tőlük. – Én tanítottam a fiát kungfura, de nem tudom pontosan, hogy mikortól kezdett el érdeklődni a Hat Harmónia Elme Módszer iránt a fiú. Az anyja maga sem volt egy ostoba nő, de… elvégre ő is csak egy anya volt.”
Amikor ezt kimondta, csüggedten megcsóválta a fejét, majd így folytatta, “Nem is fordult meg a fejemben, hogy nem lenne jó ember. Hogy tehettem volna meg, hogy ne adjam oda neki, hiszen úgy tekintettem rá, mint a saját…”
Nem tudta tovább mondani, csak sóhajtani tudott.
A Nagy Varázsló folytatta, “30 évvel ezelőtt, egyszer csak megjelent a Hegyek és Folyók rendje. Te lennél Rong Xuan shifuja?”
“Én vagyok.” – bólintott rá Ye BaiYi. “Én magam is, egy kis ideig a hegy lábánál éltem, majd felkerestem Qin HuaiZhangot, a Négy Évszak klán akkori vezetőjét, hogy segítsen kinyomozni a fiú hollétét. De akkoriban, a Négy Évszak klán még csak zöldfülűnek számított és képességeik is korlátozottak voltak. Így, csak Rong Xuan holttestét tudták megtalálni és meglehetősen csekély ismeretekkel rendelkeztek az öt nagy család leszármazottai, illetve a Márványozott Kristály közötti összefüggésekről. Ezt követően a nyomozás itt megszakadt, mivel a barátom, ChangQing… aki amúgy is bűntudatot érzett irántam, hirtelen el kellett szenvednie fia elvesztésének fájdalmát, és nehezen gyógyuló szívbetegségtől szenvedve… meghalt.”
A Nagy Varázsló bólintott, majd megszólalt, “Kiderült, hogy ő volt Rong rangidős, Rong ChangQing.” Aztán a Hetedik Úr felé fordította a fejét és magyarázni kezdett, “Rong rangidőst akkoriban ‘Szellemkéz’ néven ismerték, és generációjának egyik híres mesterembere volt. A ‘Nagy Pusztaság’, amit annak a gyereknek adtál és Zhou mester puha kardja, mind ennek a rangidősnek a kezéből származnak.”
Ye BaiYi arca még mindig mozdulatlan volt. Azonban szája sarkában mosoly jelent meg, ujjaival pedig öntudatlanul a teáscsésze peremét simogatta. “Ő az.” – mondta mosolyogva. “A Zhou nevű kölyök puha kardja, valójában a ‘Névtelenség’ kardja. A kardnak eredetileg nem volt neve, de miután egy ideig az én kezemben volt, akkor kapta a ‘BaiYi’ nevet. Csak pont, hogy az a gyerek nem tudja, mi a jó kelme, és attól tartok, nem is fogja.”
A Hetedik Úr hirtelen megkérdezte, “A Rong… rangidős halálát követő években, nem kellett minden áldott nap szembenézned Rong asszonnyal?”
Ye BaiYi mosolya hirtelen keserűvé vált és azt mondta, “Nem. Noha ChangQing meghalt, nem tudom, miért maradt még mindig mellettem, egy magamfajta vén élőhalott mellett, az élő koporsók helyén. Nem volt sok mondanivalónk egymáshoz. Hétköznapokon én kungfut gyakoroltam, ő pedig a saját életét élte. Eleinte még fejbólintással köszöntöttük egymást anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna, de később… később viszonylag szótlanok voltunk. Ha összeszámolom, több mint 10 éve egy szót sem szóltunk egymáshoz.”
A Hetedik Úr a kezébe vett egy pálcikát, finoman megütögette a teáscsészéjét, de nem szólt semmit.
Ye BaiYi egy hajtásra megitta a maradék forró teáját, aztán felállt, az asztalra tette a kezében levő kis tégelyt és azt mondta, “Én nem térek vissza. Mivel ti amúgy is a Changming-hegyre készültök a Zhou nevű gyerekkel, segítsetek nekem hazavinni Rong Xuant és feleségét. Hadd legyen a négy tagú család végre együtt odafent.”
Miután befejezte, megfordult és éppen távozni készült, de a Hetedik Úr hirtelen megszólította és megkérdezte, “Ye testvér, ennyi év elteltével, még mindig nem engedted el azt a személyt?”
Ye BaiYi visszafordult, rápillantott és kiismerhetetlen arckifejezéssel azt mondta, “Hogyan engedhetnék el valamit, ha soha nem ragadtam meg?” – miután befejezte, nehéz kardjával a hátán, nagy léptekben továbbment.
“ChangQing, végre visszaadtam neked a fiad, most már egyesülhetsz a családoddal. Hagyd meg nekem a Sárkányhátat, és a következő életben… soha többé nem látjuk egymást jianghu földjén.”
Vissza térni, haza térni, de merre is van az én hazám?438
438 Su Shi, az Észak-Song dinasztia korabeli költő “Visszatérni, haza térni” című versének első sora.
A Fengya-hegyen, épp, amikor mindenki erejének fogytán volt, hirtelen egy csapat gyalogember jelent meg, mintha az égből szálltak volna alá. A vezérük egy selyembe és szaténba öltözött fiatal férfi volt, mögötte pedig egy csapat fekete ruhás skorpió.
Ebben a pillanatban, a sebhelyes arcú férfi, aki korábban Zhao Jing mellett állt, hirtelen szembe jött, letérdelt a Skorpió előtt és azt mondta, “Uram.”
Kár, hogy Zhao Jing ezen a ponton már nem élt, máskülönben a jelenlegi szituáció láttán, azt sem tudta volna, mitévő legyen. A Skorpió bólintott, tekintetével végigsöpört a színtéren, és elégedetten tapasztalta, hogy három ügyfele közül – Zhao Jing, Sun Ding és Öreg Meng – jelen pillanatban kettő és fél már halott volt. Csak a vér borította Öreg Meng maradt, aki megkönnyebbült és örömteli arccal nézett maga elé.
A Skorpió ezután hidegen felnevetett, és szarkasztikusan azt mondta, “Hősnők és hősök, bízom benne, hogy mindannyian épek és egészségesek vagytok.”
Öreg Meng arcáról hirtelen lefagyott a mosoly. Tehetetlenül nézte végig, amint a Skorpió egyetlen intésére a mögötte álló feketeruhás skorpiók azonnal kivonulnak és váratlanul körülveszik az egész helyszínt. “Skorpió vezér, mit jelentsen ez?” – kérdezte dühösen?
“Begyűjtöm a kamatot.” – válaszolta a Skorpió vigyorogva.
Ezután hangosan felnevetett, és egyszerűen úgy érezte, hogy nincsen nála okosabb ember a világon. Függetlenül attól, hogy ki tartozott az igazságos vagy a démoni frakcióhoz, mindegyiknek halnia kellett, míg ő egyedül maradhatott életben, és egyikük sem szabadulhatott ki manipulációinak hálójából.
Annyira el volt telve magával, hogy fogalma sem volt arról, hogy az általa hozott skorpiók között volt olyan is, aki nem hallgatott az áthelyezésre. A Mérgező Skorpiók útnak indulása előtti napon, Zhou ZiShu megragadta az alkalmat és a Skorpió egyik beosztottjának adta ki magát. Ezzel a manőverrel ő is sokat kockáztatott, de szerencsére, hogy ez a bizonyos Skorpió túlságosan is kontroll mániás volt, és az emberei általában csak annyit válaszoltak, “Igen.” Eredetileg az volt a terve, hogy a Skorpió közelében marad, hiszen akkor, bárhogyan is alakuljon a helyzet, olcsón megúszhatja. De ki gondolta volna, hogy amikor a helyszínre érkezik, egy gyors pillantással szétnézve, sehol sem látja majd Wen KeXing alakját!
Zhou ZiShu higgadt és kifejezéstelen arccal vegyült el a skorpiók csoportjában, akár egy láthatatlan ember. Szemeivel folyamatosan körös-körül nézett, de hirtelen, szemei elkerekedtek. – Egy sziklakő mögött, a szeme sarkából egy ismerős alakot pillantott meg. Ez… Gu Xiang?
Zhou ZiShu szíve váratlanul nagyot dobbant, és egy pillanat alatt mindenféle eshetőség megfordult a fejében. Hogy lehet itt Gu Xiang? Megsérült volna? Megint hova tűnt el Wen KeXing?
Mély lélegzetet vett, és csak erőszakkal tudta visszatartani magát. Óvatosan kihúzódott a tömegből és a sziklatömb mögé került. Lassan lehajolt, de egy pillanatra megdermedt. Végül teljesen leguggolt és ujjait finoman a lány orra alá helyezte. – Tudta, hogy hiábavaló mindez, hiszen Gu Xiang teste hideg volt, beszédes és mosolygós arca pedig már elvesztette dühét.
Hosszú idő telt el, mire Zhou ZiShu felegyenesedett, kifújta mellkasából a fullasztó levegőt és indulatosan letépett magáról maszkot, álruhát, mindent. Magában pedig így szólt, “A pokolba is, hova tűnt Wen KeXing?”
Pont ugyanabban az időben, felocsúdva önelégültségéből, a Skorpió sem tudta megállni, hogy ne ámuljon nagyot, miután azt tapasztalta, hogy egy olyan dolog, mint a Szellem-völgy mestere, sehol sincs.
Xue Fang, az Akasztott szellem, még a mezőny ezen a pontján sem jelent meg, ráadásul a Völgymester is nyomtalanul eltűnt. – Olyan volt ez, mintha egy sötét felhő csüngött volna a Skorpió feje fölött. Minél többet gondolkozott ezen, annál jobban aggódott, és egyre inkább úgy érezte, hogy a helyszínen levő összes többi ember miatt szükségtelen aggódnia. Ezért odahívott egy skorpiót és megparancsolta, hogy vigyen magával valakit és kutassák át a Fengya-hegyet.
Mindaddig, amíg nem látta a szeme előtt meghalni azokat, akiktől a legjobban tartott, nagy valószínűséggel soha nem lesz meg a lelki nyugalma.
Mo HuaiYang azt hitte sikerült megszöknie. Több mint fél órán át futott a Fengya-hegyen, és már-már megkönnyebbülten lélegezett fel, de váratlanul, egy élesen recsegő hangra lett figyelmes. Mo HuaiYang felkapta a fejét és ijedtében hirtelen egy nagy lépést tett hátra.
Wen KeXing, akár a pokol élő királya, lassan kisétált az erdő túlsó végéből, és kezében egy hallottól felkapott kardot tartott. Csak az egyik kezével fogta, a kard hegyét pedig a földön vonszolta. Így közeledett, lépésről lépésre haladva.
“Mo klánvezér, azzal bízott meg engem valaki, hogy engedjelek végső utadra. Szóval, ha kérhetlek.” – mondta.
Valahányszor tett egy lépést, köpenyének rongyos ingujjai, melyet a földön húzott végig, vékony vércsíkot hagytak maguk után. Testtartása kissé fura volt, mintha egyik oldalát csak félszegen tudta maga után húzni. Egy apró vágás az arcán, beszéd közben felszakadt és ismét vérezni kezdett. Wen KeXing finoman tisztára nyalta az arcán lefolyó vért és léptenként közeledett.
Mo HuaiYang fogai összeszorultak. – Tudta, hogy Wen KeXing, akár a kilőtt nyílvessző, a végét rúgja. – “Vagy mégis lehetséges lenne, hogy a Szellem-völgy mestere egy isten? Több órán át ostromolta őt egyszerre megannyi harcművészeti mester, és Zhao Jing, mielőtt meghalt volna, átszúrta őt a kardjával. Mások már rég feldobták volna a lábukat. Nem hiszem, hogy képes lenne ennél többre.”
De még így is, hogy ezt végiggondolta, a lábikrája kissé megremegett.
Wen KeXing oldalra döntötte a fejét és enyhén felnevetett. Ekkor Mo HuaiYang hirtelen felüvöltött, és a Hűvösfuvallatú kard, mely egykor a felmenői kezében volt, előkerült hüvelyéből. Egy élethossz tudását használta fel arra, hogy áthatolhatatlanná tegye a kardmozdulatait.
Wen KeXing elmozdult. Egyik keze szinte használhatatlan volt, emiatt a mozdulata is meglehetősen tunyának volt mondható, így a kezében levő kard apró darabokra tört a Hűvösfuvallatú kardtól. Mo HuaiYang szíve túlcsordult az örömtől és kezét visszarántotta készen arra, hogy levágja azt a karját, amivel a kardot fogta. Az előtte álló személyből azonban már csak egy utókép maradt, ami hirtelen eltűnt.
Mo HuaiYang már csak gondolatban tudott felsikoltani, a következő pillanatban már a nyakát valami hideg érintette meg és egész teste megdermedt.
A Wen KeXing kezében levő csonka kard a tarkán akadt, és úgy tűnt, hogy hideg ujjai megérintették bőrét. Wen Kexing felsóhajtott és azt suttogta, “Minden erőm elfogyott.”
Aztán előre nyomta a kezét, és Mo HuaiYang nyakából a vér messzire kispriccelt. Teste görcsösen megrándult és a földre zuhant. Torkából csukladozó hang hallatszott. Nem sokba telt, vére elfolyt és teste mozdulatlanná vált.
Ekkor úgy tűnt, Wen KeXing képtelen tovább talpon maradni. Egy pillanatra megtántorodott, majd leült a földre és üresen azt gondolta magában, “Bocsáss meg Ah-Xiang, amiért ennek az embernek ilyen könnyű halált adtam.”
Ah-Xiang, milyen bosszantó egy kislány… az egyetlen élő teremtmény, aki az elmúlt több mint 10 év koromsötétjében mindig mellette volt, eltűnt.
Tőle nem messze lépések hallatszottak, és egy ismerős hangra lett figyelmes, ami azt mondta, “Ez megmagyarázza, hogy miért nem láttam a Völgymestert. Kiderült, hogy a hűs árnyékot jött ide élvezni.”
Wen KeXing úgy érezte, előbb fel kellene állnia és meg kellene ölnie ezt az embert, és csak azután élhet tovább, de váratlanul, képtelen volt összegyűjteni az erejét, és csak fáradtságot érzett. Zsibbadtan elfordította a fejét és a rosszindulatúan mosolygó Skorpióra nézett.
20 év megaláztatás után, most, hogy megtettem mindent, amit akartam, itt fogok meghalni?
Köszönöm a munkádat.😊
❤️❤️❤️
Köszönöm!
Szia 🙂
Úgy tűnik sikerült berérned engem. 🙂
Milyennek tűnt Ye BaiYi története?
Volt-e valami, ami különösen tetszett/meghatott?
Milyen befejezést tudsz elképzelni az egész történetnek?