Zhou ZiShu egy ideig a kézlenyomatot bámulta, majd hirtelen a hasára fordította a holttestet, és elkezdte lefejteni róla öltözékének darabjait. A holttest hátán is látható volt ugyanaz a fekete kéznyom, pont ugyanazon a helyen. 

Wen KeXing sóhajtott egyet és megkérdezte, “Vajon védjelet tettek rá, mint egy süteményre, vagy a támadás hatolt keresztül a testén?” 

Zhou ZiShu nyugodt hangon válaszolt neki, “Senki sem vesztegetne annyi energiát, hogy egy holttestet így megjelöljön. A tenyér energiája hatolt át a testén. Az elmúlt közel 50 év során, csak egy személyről hallottam, aki képes ilyen kézlenyomatot hagyni a testen…” 

Wen KeXing folytatta, “Sun Ding, a Kacagva Gyászoló Szellem, Raksha keze.”49 

49 Rakshasa egy természetfeletti lény a hindu és a buddhista vallásokban. 

Zhou ZiShu rápillantott, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Leguggolt és óvatosan végig tapogatta Mu Yunge testét. Nagy meglepetésére néhány ezüst jegyet és egy halom ezüströgöt talált nála. “Nos, én is az éj leple alatt lopakodtam ki a Zhao birtokról, és én is hoztam magammal valamennyi költőpénzt, de …” – erre elővette a pénzes zacskóját az ingujjából. 

“Wen testvér, ez az éjjeli bagoly, minden bizonnyal nem azért jött, hogy virágokat lopjon. Általában az, aki virágot lopni megy, annak nincs szüksége ennyi ezüströgre.” 

“És úgy néz ki, hogy váltóruhát sem hozott magával.” – felelt vissza Wen KeXing, s közben egy, a bokrok közé elrejtett csomagot billentett meg a lábával úgy, hogy az sértetlenül érjen földet. A fekete, rongyba csomagolt batyuban olyan holmik voltak, amelyekre egy utazás során lehet szüksége az embernek, mint például csereruhák. 

Az erdőtalaj meglehetősen puha és nyirkos, amelyen kusza lábnyomok látszódtak, azonban semmi jel nem utalt arra, hogy viaskodás történt volna. Eltekintve a halálos kézlenyomattól, semmilyen más sérülés nem volt látható Mu Yunge testén, sőt, törött kardja is a vállán volt még. Ideje sem volt hüvelyéből előrántani ezt a híres-neves éles fegyvert. 

Mu Yunge kungfuja semmi esetre sem volt gyenge, és ellentámadásait sem lehetett egy olyan csecsemőéhez hasonlítani, akit még nem választottak el az emlőtől. Zhou ZiShu elhallgatott egy pillanatra és elgondolkodott, talán a Törött Kard birtok méltóságteljes és igazságos ura, és a Szellem-völgyi Kacagva Gyászoló Szellem találkát szervezett volna alkonyat utánra, itt a fűzfánál? 

Egy véres történet, amelyet mélységesen szeretni valónak gondoltak, de ki gondolta volna, hogy valakinek a mérhetetlen haragja miatt, ennek a történetnek, ilyen végzetes végkifejlete lesz.  

Úgy tűnik, három személy volt jelen ezen a helyen. Míg Mu Yunge lábnyomai itt véget érnek, a másik két személy ellenkező irányba indult el, mintha nem egy oldalon álltak volna. Sőt, minden kétséget kizáróan, az egyikük Mu Yunget üldözte egészen idáig, ahol a holttestre talált. Zhou ZiShuhoz hasonlóan, ő is leguggolt, hogy megvizsgálja a testet. 

Zhou ZiShu négykézláb ereszkedett a földre, s közben régi problémák gyökerébe próbálta beleásni magát. Úgy érezte, mintha egy macska kaparászna a szívében, ami képes lett volna végig követni a tettes lábnyomait. Azonban észérvei azt súgták neki, hogy ebből csak még több fejfájása fog származni, és amúgy is, ő már nem az a bizonyos mindentudó és mindenható vezér a Mennyek Ablaka szervezetéből, így nem szükségszerű, hogy kínos helyzetbe hoznia magát. 

Wen Kexing, látván Zhou ZiShunak ezt a meglehetősen illetlen testtartását, arra gondolt, hogy ő egy életen át sem engedte volna meg magának ezt a pozíciót. Egy jó darabig figyelte őt, aztán nem bírta megállni és kinyitotta a száját, “Nem veszed üldözőbe azt a személyt?” 

Zhou ZiShu egy pillanat erejéig felemelte tekintetét, majd folytatta – belső – háborúját a mennyek és az ember között. 

Wen KeXing gondolkozott egy ideig, majd hirtelen a második személy nyomába eredt, és ezt mondta, “Majd én üldözőbe veszem.” 

Zhou ZiShu önkéntelenül követte őt, majd furcsállóan megjegyezte, “Bele akarod ütni az orrod?” 

Wen KeXing komoly és hideg hangnemben válaszolt, “Valaki megölte a Törött Kard birtok urát. A magamfajta jótét lelkek szeretnek erényt gyűjteni és jót cselekedni, ezért úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem az ügyet és megpróbálom kitisztázni. Amúgy sincs semmi egyéb elfoglaltságom.” 

Zhou ZiShu, Wen KeXingnek ezt az utolsó mondatát meglehetősen észszerűnek találta. Bólogatott a fejével. Egy ideig gondolkozott, majd megkérdezte, “Akkor miért nem az első személy lábnyomait vetted üldözőbe? Annak a személynek a lábnyomai elképesztően könnyedek, és képességei is a legnagyobb valószínűséggel a legmegalapozottabbak a három személy közül. Ha azt feltételezzük, hogy a harmadik személy, aki utolsónak ért a helyszínre, a Zhaók birtokáról érkezett, akkor az első személy minden bizonnyal Sun Ding lesz az, a Kacagva Gyászoló Szellem.” 

Wen KeXing kipirult arccal szólalt meg, “Ha mindenáron a szellemet akarod üldözőbe venni, akkor üldözzed egymagad, én nem megyek veled. Noha meglehet, hogy minden lében kanál jótét lélek vagyok, de ugyanúgy félek a haláltól.” 

Zhou ZiShut enyhén megdöbbentette Wen KeXingnek ez az őszinte megnyilvánulása, és szorosan követte őt végig az úton. Séta közben, amint a földet nézte, akaratlanul is felfigyelt Wen KeXing lépteire. — Nem hagyott egyetlen lábnyomot sem. 

Valaki, aki képes mindenféle nyom hátrahagyása nélkül járni-kelni a világban, fél az örömöktől, a szellemektől és a haláltól. 

Zhou ZiShu, aki korábban még a palotabeli pletykákért volt felelős, azonnal elhatározta, hogy megadja magát szíve óhajának, és úgy döntött, hogy követi az előtte haladó férfit, hogy megtudja, mi is történt valójában. Egyébként is, hamarosan meg fog halni, és a hozzá hasonló haldokló emberek valójában rettegnek attól, ami után annyi ideig sóvárogtak. 

A két harcművészeti mester átmerészkedett az erdőn, majd a folyóparton rátaláltak arra a személyre, akinek a nyomába eredtek. Yu Tianjie volt az, Huashanból. 

Egy magas fa ágai között lógott ezüstszálszerű selyemszálak közepedte. A fejét még egy kicsi bőrdarabka tartotta a nyakához, ami de-oda himbálózott a gyenge fuvallatban. 

Hosszú szünetekkel vércseppek hulltak a földre. Wen KeXing, egy lépést tett hátra, hogy elkerülje, hogy a lehulló vércseppek összekenjék a ruháját.  Egyszer csak felemelte a karját és meglökte Yu Tianjie testét, aminek következtében a fej teljes mértékben elszakadtt a testtől. A fej még mindig fenn volt akadva az ágak között, egy szálon, azonban a test nagyot suppanva a földön, azonnal leesett. 

Wen KeXing megérintette a testet, majd összecsücsörítette a száját és megszólalt, “A test még mindig meleg. Valószínűleg nem rég halt meg.” 

“Pókselyem.” – szólalt meg Zhou ZiShu, miközben felnézett Yu Tianjie fejére, hirtelen a szava is elakadt. “Ez az Akasztott Szellem selyemszála.” 

Ez a Taihu-tavi utazás, meg kell hagyni, tele van jobbnál-jobb izgalmakkal. 

Zhou ZiShu hirtelen valami neszre lett figyelmes és felkiáltott, “Ki az ott?” 

Váratlanul egy fekete árnyék tört elő a fák közül. Mint egy óriási denevér, úgy repkedett a levegőben fel és alá, majd a következő pillanatban semmivé foszlott, mintha ott sem lett volna. Zhou ZiShu, mindenféle gondolkodás nélkül, azonnal nyomába eredt. 

Wen KeXing – mintha odaragasztották volna – ott, helyben maradt és közben motyogott, “Félek, a haláltól, félek, hogy meg fogok halni… Hmm… Nem maradhatok itt egyedül, ha félek a haláltól!?” – és azonnal Zhou ZiShu után indult. 

Zhou ZiShu megragadott egy fenyőtobozt, ujjai között megpattintotta és egyből eltalálta a feketeruhás alak hátát. Azonban az éjszaka közepén már erejének a fogytán volt, és egy ilyen hosszadalmas üldözés is tovább gyengítette őt. A férfi, az ütés hatására nem esett el, mint ahogy azt Zhou ZiShu várta volna. Csak egy nagyot ugrott és futott előre. Még hátra sem nézett, csak futott még gyorsabban. 

Zhou ZiShu egy kicsit össze volt zavarodva, kételkedett abban, hogy ez valóban az Akasztott Szellem, Xue Fang lett volna. Természetesen meg sem fordult a fejében, hogy éppen – jelenlegi állapotában – nem lenne méltó ellenfele Xue Fang számára. De ha valóban a Qingzhu-gerinc tíz hírhedt ördögének az egyike lett volna, vajon akkor is ennyire eszeveszetten menekült volna előle, ha tudatában lett volna annak, hogy egy ilyen névtelen senki üldözi, mint ő maga? 

Zhou ZiShuban, töprengésének közepedte, felmerült a gondolat, “Nem a démon tükröt50 látom…” 

50 照妖镜 (zhàoyāojìng) kifejezést képletesen használják, hogy leírják azt a tárgyat/személyt, aminek a segítségével meg lehet látni a dolgok igazi természetét, ill. meg lehet különböztetni a jót a gonosztól.

Néhány völgyön és dombon áthaladva végül kiértek az erdőből. Előttük egy hatalmas temető terült el, ahol imitt-amott halovány lidércfények pislákoltak. Úgy tűnt, hogy az Akasztott Szellem végre a saját territóriumára érkezett, és az alakja most tűnt csak igazán kísértetiesnek. Nem lehet tudni, hogy Zhou ZiShu hallucinált-e vagy sem, de mintha valakinek a kacagását hallotta volna a temetőből. Ez, az éjszaka közepén felharsanó csukladozó kacagás egyik másodpercben még közvetlenül a füle mellett hallatszott, a másik pillanatban pedig már messziről. Ennek hallatára bárkinek égig ért volna a szőr a hátán. 

Egy kis idő múlva megvillant az Akasztott Szellem alakja a lidércfényben, majd eltűnt a levegőben. 

Zhou Zishu hirtelen megállt. 

Wen KeXing is megállt mellette. A lidércfények kék lángja éppen Wen KeXing  jóképű arcára vetült. Ebben a fényben arcának enyhén szabálytalan vonásai furcsa, nem emberi kisugárzást kölcsönöztek neki. A távolból ismeretlen állatok üvöltését lehetett hallani, majd váratlanul egy patkány tűnt elő a földből. Mintha egyáltalán nem tartott volna az embertől, csak meredten bámulta a két távoli alakot. Zhou ZiShuék azon töprengtek, hogy vajon halott embereken táplálkozott volna-e, amiért apró szemei olyan vörösen ragyogtak. 

Az Akasztott Szellem egy nagy és öreg akácfa közelében tűnt el ismét. A fa egyik ágán pedig éppen egy bagoly ült, fejét jobbra-balra döntögetve nézett a két hívatlan vendégre. 

Zhou ZiShu és Wen KeXing háromszor is alaposan megvizsgálták a fát, azonban nem találtak semmi nyomot. Zhou ZiShu összehúzta a homlokát, “A fenébe…” 

Majd ismét hallotta a hátborzongató kacagást, és rémülten nézett fel Wen KeXingre. Wen KeXing a fán csücsülő bagolyra mutatott. A kacagás valójában a madár csőréből hallatszott. 

A bagoly és Zhou ZiShu, egy ideig, farkasszemet néztek egymással, majd a madár hirtelen szélesre tárta szárnyait és elrepült. 

Wen KeXing megszólalt, “Amikor gyerek voltam, nem féltem a bagoly huhogásától, de féltem a bagoly kacagásától. Úgy hallottam, amikor egy bagoly kacag, akkor valaki meg fog halni… Na!? Rettegsz?” 

Zhou ZiShu elkezdte megvizsgálni az akácfa alatt található sírhelyet, amin nem volt semmiféle írásjel. Kisvártatva pedig közönyösen válaszolt, “Már van két halott.” 

Úgy tűnt Wen KeXing meglehetősen beleélte magát, ezért fegyelmen kívül hagyta Zhou ZiShut, és nagy lelkesedéssel folytatni kezdte, “Azt is úgy hallottam, hogy valamelyik faluban egy falusi ember vörös vízzel teli tálat fogott a kezében, amit egy bagoly felborított. Ennek eredményeképpen húsz ember halt meg abban a faluban egy év leforgása alatt.” 

Zhou ZiShu felnézett rá. 

Wen KeXing, lejjebb eresztette a hangját, majd peckesen megszólalt, “Ez az igazság.” 

Zhou ZiShu értetlenkedve megkérdezte, “Miért van egy falusi embernek piros vízzel teli tál a kezében?” 

Wen KeXingnek a torkán akadt a szó, mint aki éppen fuldokolna, majd elfordította a fejét és egyet köhintve távozott. 

Zhou ZiShu alig észrevehetően elmosolyogta magát, és hirtelen kinyújtotta a karját, hogy nekitámaszkodjon az akácfa alatti sírkőnek. A sírkő az enyhe nyomástól elkezdett elmozdulni a helyéről. Erre Zhou ZiShu egy erőteljes csapást mért rá, amitől a sírkő csak úgy csikorogva dőlt össze. A földön, egy lyuk tűnt elő a semmiből, aminek a közepe annyira sötét volt, hogy még a mélységét sem lehetett megállapítani. 

Wen KeXing sietve odament és többször is körbevizsgálta a barlang bejáratát, végül felkiálltot, “Úgy hallottam, hogy ott, ahol a yin és a yang összekapcsolódik, az az a hely, ahol a világ minden yin energiája összpontosul, és hogy ott lennie kell egy félig halott akácfának is. Az akácfa az, aminek a legtöbb yin energiája van, egy valóságos szellemfa. Valaha is, hallottál erről?” 

Zhou ZiShu karba tette kezeit és üres arckifejezéssel nézett vissza rá, miközben Wen KeXing folytatta a szellem-történetek mesélését. 

Wen Kexing élénk hangon folytatta, “Az öreg akácfa alatt van egy névtelen sírhely, alatta pedig a legendás út a Túlvilágra. Minden év júliusának közepén51, teliholdkor, vándor lelkek bújnak elő innen, hogy visszatérjenek az élők világába. A Túlvilágra52 vezető út rendkívül hideg, de amikor eléred az út végét, eléred a Pokol Kapuját. Amint átkelsz azon a kapun, többé már nem tartozol az élők soraiba. A kapun túl piros virághagymák53 nyílnak, végül pedig eléred a Reménytelenség Hídját54… Hééé!’ 

51 Július 15-ét a kínai kalendáriumban a Szellemek napjának nevezik, és az egész hetedik hónapra úgy hivatkoznak, mint az az időszak, amikor a lelkek és szellemek visszatérnek a Túlvilágról. 

52 A kínai kultúrában Sárga Forrásnak nevezik a Túlvilágot. 

53 A piros virághagyma, más néven vörös pókliliom, amaryllis, Equinox virág. Úgy tartják, hogy a Pokolban ezek a virágok vezetik a lelkeket a következő reinkarnációjukhoz. 

54 A híd, amelyen minden léleknek át kell haladnia ahhoz, hogy reinkarnálódni tudjon. 

Zhou ZiShu már leugrott. 

Wen Kexing megdöbbent, amikor látta eltűnni Zhou ZiShu alakját a sötét lyukban, majd ő is utána ugrott. Egyensúlyát megőrizve landolt valamiféle puha talajon. Amint felemelte a fejét, Zhou ZiShu röpke mosollyal nézett vissza rá, és megkérdezte, “Miért? Tán Wen testvér is meg akarja nézni, hogyan is nézhet ki a Túlvilág Útjának az ura?” 

Wen KeXing csak bólogatott a fejével, és komoly kifejezéssel az arcán megszólalt, “Csak azért, hogy amikor legközelebb elmesélem másoknak a történteket, akkor ünnepélyesen alá tudjam támasztani ‘Ez az igazság.’ három szavát. 

Zhou ZiShu rázta a fejét és mosolygott. Hirtelen, Wen KeXing csendre intette őt. Összehúzta a homlokát, hallgatózott egy ideig, végül halk hangon megkérdezte, “Te hallottad? Mi ez a hang?” 

Zhou ZiShu egy ideig próbálta megkülönböztetni a hangot, végül kissé habozva megszólalt, “… a víz hangja? 

Wen KeXing szemei azonnal felcsillantak, és elsőnek indult feltérképezni az utat, közben pedig nem felejtett halkan beszélni, “Ez tényleg igaz!” 

Előttük egy nagyon keskeny és hosszú ösvény állt. A két férfi nem tudott egymás mellett haladni. Wen KeXingnek  le kellett hajtania a fejét és be kellett húzza a nyakát, de így is alig tudott haladni. Zhou ZiShu is kénytelen volt enyhén leereszteni a fejét. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, ezért összeráncolta a homlokát, gondolván, hogy ez a Túlvilágba vezető út nem is az igazi, megszokott út lenne, hanem egy út, amit kifejezetten nők és gyerekek számára alakítottak ki. Vajon gyerekek áshatták? 

Halvány fogalmuk sem volt, hogy mennyi idejükbe telt, amíg ennek a hosszú és keskeny út végére értek. Mindketten megteltek porral, és egyszer csak kiszélesedett a tér előttük, ami egy hatalmas kriptához vezetett. Velük szemben pedig, egy kisebb folyó folydogált. 

Enyhe fuvallatot éreztek a kriptában, de nem lehetett tudni, hogy honnan jöhetett ez a szél. Ott volt mindenütt, de egyre hidegebb és hidegebb lett. 

(Visited 971 times, 1 visits today)

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük