Zhou ZiShu tekintete végig söpört a terepen, majd Wen KeXingen állapodott meg, “Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha haldokolnál.” – mondta lassan. 

Még a mondata végéhez sem ért, Wen KeXing, mintha együtt akart volna működni a szavaival, hirtelen felnyögött, majd összecsuklott. Testéből egy acélkés markolata  állt ki, míg a penge teljesen befúródott a húsba. Wen KeXing arcára fájdalom rajzolódott ki, és csupán annyit tudott kiszorítani a száján, “Te…” 

Zhou ZiShu meghökkent egy időre, de a következő pillanatban már szélsebesen suhant az ellenkező irányba. A folyosó, amelyben voltak, elképesztően szoros volt, ezért Zhou ZiShu azonnal észrevette a fekete ruhába öltözött alakot, aki épp akkor tűnt fel a járat végénél. Zhou ZiShu támadást indított rá a tenyerével. A fekete árnyék nem tudott kitérni a támadás elől a járat szűkössége miatt, de még kivédeni sem tudta. Ezért a beérkező ütés erejétől 4-5 lépésnyire visszatántorodott és vért köhögött fel. Még az arcán levő maszk is véres lett. Mindennek ellenére képes volt felállni és tovább futni.  

Hogy létezik? – kérdezte döbbenten magában Zhou ZiShu. Csak ekkor merült fel benne kétely, miszerint az az ütés, amit még korábban a fenyőtobozzal adott le, nem lett volna elég erős. De mindenesetre el kellett ismernie a férfi állóképességét, mert meglepően jól bírta a támadásokat. 

A sötét folyosóban váratlanul egy árnyék tűnt fel, akár egy szellem, ami nyakon csípte a maszkos férfit, a levegőbe emelte és a falnak szorította. 

A fekete ruhás férfit sokként érte ez, “Te…” 

Wen KeXing oldalra billentette a fejét és felemelte a szabadon maradt karját, nevetve. Valami kiesett a hóna alól és a földön landolt. Mint utólag kiderült, ugyanaz az acélkés volt, mint korábban. Ruháján pedig, egyetlen karcolás sem volt látható.  

Zhou ZiShu lustán mondta, “Még, hogy bízzon benne az ember! Most látok először egy ilyen ostoba gyilkost.” 

Wen KeXing elgondolkodva nézett Zhou ZiShura, miután végig hallgatta ezeket a szavakat, és elnevette magát, “Tudom, hogy te is képes lennél őt megölni… Azért csináltam, mert a te Wen testvérednek, kitűnő látása van. Nem is a sérüléseid miatt, de féltem attól, hogy…” 

Wen KeXing egyet rázott a fején, és úgy döntött, hogy nem fejezi be a mondatot. Figyelmét inkább a keze alatt levő férfira összpontosította. A férfi, egyszer csak fuldokló hangokat kezdett el kiadni, a nyakán levő kéz egyre erősebb szorítása miatt. Az arcát rejtő maszkból kigúvadó szemeiből pedig leírhatatlan terror tükröződött vissza. 

Wen KeXing kinyújtotta másik karját is, hogy megvizsgálja a fekete ruhás férfit. Lágyan dudorászva mondta, “Áh, az Arany Selyempuha Páncélzat… jó felszerelés ez, de kész pazarolás rajtad.” 

Ekkor a férfi, vonakodva ugyan, de kiköpött néhány szótöredéket, “A Úr… a Mes…” 

Wen KeXing mosolygott, és egy reccsenés volt hallható. A fekete ruhás férfi teste erősen rángatózni kezdett, majd megállt. 

Zhou ZiShu szótlanul nézte, amint Wen KeXing kacsint egyet. Anélkül, hogy kikérdezte volna, végzett vele. Szemei elsötétedtek, elgondolkozott valamin. Kezét a mellkasára tette, hátra lépett és a kripta falának támaszkodott. 

Wen KeXing levette a férfi maszkját, hogy felfedje annak valódi kilétét. Legalább 40 éves lehetett, alacsony és vékony testalkatú, kiálló, húsos arccsontokkal. Arcának jobb oldalán egy hatalmas, vérvörös anyajegy volt. Szemei annyira picik voltak, akár egy egéré. Orra, mint egy fokhagyma, nyitott szájából pedig 2 kapafog kandikált ki. 

Wen KeXing nézte-nézte egy darabig, és váratlanul megjegyezte, “Ez az ember annyira torz, hogy tényleg megérdemelte a halált.” 

Wen KeXing felemelte a fejét és Zhou ZiShura mosolygott, “Nem gondolod, Zhou testvér?” 

“Te tényleg nem vagy semmi!” – felelte Zhou ZiShu 

Wen KeXing buzgón meglegyintette karjait, majd kezeit köszönő formában összecsapva megszólalt, “Nem érdemlek efféle dicséretet. Inkább jussunk közös nevezőre.” 

Zhou ZiShu gúnyosan mosolygott. Közelebb ment a holttesthez, hogy ő is megvizsgálhassa. Igazség szerint rengeteg kérdés járt a fejében. Például, hogyan került a jianghuban évekkel ezelőtt eltűnt Arany Selyempuha Páncélzat pont ennek az embernek a birtokába? Vajon ő lenne-e az igazi Xue Fang, az Akasztott szellem? Vajon mik lehettek azok a vízi szörnyek? Vajon tényleg emberek lettek volna? 

Aztán egykettőre lefejtette a holttest ruháit. A holttest hátoldalán egy kékszínű, szellemarcú tetoválást talált, rajta agyarakkal. Zhou ZiShu szünetet tartott. Rájött, hogy ez az ember valóban a gonosz démonok egyike, akiket leváltottak. 

Akasztott szellem? Xue Fangról, az Akasztott szellemről kiderült, hogy kapafoga volt? 

Nem, ez így nem jó. Zhou ZiShu sietve elvetette ezt a tipikus Wen Kexing-féle ötletet, és felmerült benne a kérdés, hogy valóban a gonosz démonok üldözték volna őt és Zhang ChengLinget egész idő alatt? Lehetetlen. Ha csak ennyire lettek volna képesek a Szellem-völgy gonosz démonai, akkor miért nyilvánították volna ezt a helyet a harcművészeti világ tiltott területévé annyi éven át? 

Az Akasztott szellem miért ölte volna meg Yu Tianjiet, és az a személy, aki az ellenkező irányba szaladt, az valóban a Kacagva Gyászoló szellem lett volna? 

Abban az időben, amikor a Szellem-völgyi démonok tisztességes hírességeket mészároltak le a Zhao-birtok közelében, az egyenértékű volt a Zhang család gyilkossági ügyének az beismerésével? Mi értelme volt annak? 

Ugyanakkor… felemelte a fejét és egy szelíd pillantást vetett Wen KeXingre, majd hirtelen megkérdezte, “Nem Wen testvér volt az, aki azt állította, hogy egy személyt sem ölt meg, mióta elhagyta otthonát és a folyók és tavak vidékére érkezett? Miért szegted meg ezt a szabályt ma ennyire boldogan?” 

Wen KeXing csak bámult, “Nyilvánvalóan ő akart előbb megölni engem. Ha nem lettem volna elég okos, és rendíthetetlen, akkor azok a kések könnyedén feldarabolhattak volna, akár egy húst.” 

Zhou ZiShu mosolyogva válaszolt,” Drága szamaritánus Wen, nem te voltál az, aki folyton csak azt hangoztatta, hogy ez a katasztrófa nem miattad történt? 

Wen KeXing őszinte hangon szólalt meg, “Nézd meg a derekán levő szellemarcot és emlékezz vissza arra a fiatal férfira, akit odakint találtunk. Most a menyasszonyának nincs, akihez férjhez tudna menni, mert levágták a fejét. Szerinted mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ez a férfi egy igazi rossz ember, ráadásul a legrosszabbik fajtából. Rossz embert ölni, aki jó emberekre vadászik, elegendő érvként kellene szolgáljon arra, hogy jogosan megölhessem, nem igaz? Kell ennél több magyarázat? 

Zhou ZiShu szótlanul nézett rá. 

Wen KeXing megrázta a fejét és még nagyobb meggyőződéssel beszélt, “Mennyire szomorú, hogy egy hozzád hasonló felnőtt férfi teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az ehhez hasonló elveket. Nem is tudom felfogni hogyan érhettél meg ilyen kort.” 

Zhou ZiShu csendben maradt egy ideig, míg végül néhány szót pottyantott ki a száján, “Hálás vagyok az oktatásért.” 

Wen KeXing sietve válaszolt, “Áh, semmiség! Nem vagyok méltó a dicséreteidre.” 

Zhou ZiShu lehajtotta a fejét és tovább forgatta a testet jobbra-balra. Ahogy egyre csak hámozta le róla a híres Arany Selyempuha Páncélzatot, egy kis szerkezet esett ki a mellkasából. Zhou ZiShu óvatosan kibontotta a szerkezetet, amelyben egy finomra csiszolt üvegdarab tündökölt a holdgömb zöldes fényében. A tenyérnyi méretű üvegdarabon, mintha vonalak lettek, aminek a kivitelezése rendkívül finom volt. 

Zhou ZiShu kezébe vette az üvegdarabot és a fény felé emelte, hogy közelebbről megnézze, “Egy kristály?” – kérdezte közömbösen. 

“Igen.” – hangsúlyozta ki Wen KeXing, és közelebb hajolt. Miután alaposan szemügyre vette, óvatosan megfogta, és a két kezében tartotta, nehogy megsérüljön. Az orra alatt beszélni kezdett, “Nem csoda, hogy az Arany Selyempuha Páncélzatot viselte. Ha nekem lett volna egy ilyen kristálydarabom, akkor én is egy kovácshoz fordultam volna egy páncélért, amivel meg tudtam volna óvni a kristályt. 

Látva ünnepélyes arckifejezését, Zhou ZiShu kíváncsian megkérdezte, “De mi ez?” 

Wen KeXing így válaszolt, “Ez valószínűleg egy darab az öt részre tört Márványozott Kristályból, amelyről a legendák szólnak… Azt hittem, csak szóbeszéd. Nem gondoltam volna, hogy igaz lesz. Úgy hallottam, ha valaki összegyűjti a Márványozott Kristály mind az 5 darabját, akkor onnantól fogva az illető fog uralkodni az összes jianghubeli harcművészeti iskola felett, függetlenül attól, hogy milyen származáza van. Egyesek szerint annak a rejtekhelynek a belsejében, amit ez a kristály nyit, a legritkább harcművészeti stílusok vannak elrejtve, míg mások úgy tartják, hogy ez nem más, mint egy térkép, amit, ha megtalálsz és végig követsz, akkor megkaphatod mindazt, amire az emberek a leginkább vágynak.” 

Wen KeXing, kissé vonakodva ugyan, de visszatette Zhou ZiShu tenyerébe a kristálydarabot. Gyengéden összeszorította ujjait, és suttogni kezdett, “Ez egy jó dolog.” 

Zhou ZiShu bólogatott, jelezvén, hogy megértette, amit Wen KeXing mondott, majd ujjaival megveregette Wen KeXing kétértelműen összehajtott kezeit, és visszatette a Márványozott Kristályt a mechanikus dobozkába. Nem tulajdonítva neki nagyobb jelentőséget, félre dobta, és folytatta az Akasztott szellem holttestének a vizsgálását. De hiába, nem talált semmi egyebet. Zhou ZiShu összehúzta a szemöldökeit, felállt és azt mondta, “Ez nagyon nyugtalanító! Hogyan fogunk kijutni innen?” 

Amint lehajtotta a fejét, látta, hogy Wen KeXing, aki még mindig a földön guggolt, megmagyarázhatatlan tekintettel az arcán bámul vissza rá, ezért kissé bosszankodva megkérdezte tőle, “Szamaritánus Wen, most mit akarsz tenni? Nem ölted meg túl hamar ezt a férfit? Most mi is patkányok módjára fogjuk kivájni magunkat erről a helyről?” 

Wen KeXing a Kristályra mutatott, amit Zhou ZiShu könnyelműen félredobott. Megkérdezte tőle, “Te… azt nem akarod?” 

Zhou ZiShu szigorú hangnemben válaszolt, “Ha nálam lenne a Márványozott Kristály minden darabja, akkor talán kapnék érte valamennyi pénzt, mert egy finoman megmunkált dologról van szó. De mivel csak ez az egy töredék van nálam, teljességgel haszontalan. Még egy zálogház-tulajdonos sem adna érte semmit.” 

Ekkor Wen KeXing halkan felnevetett, összecsapta a kezét, és Zhou ZiShu után eredt, hogy megkérdezze, “Zhou testvér, te, aki annyira elővigyázatos vagy, és figyelmen kívül hagyod a világi pletykákat… Nincs semmi, amiről álmodozol? 

Zhou ZiShu még a fejét sem fordította vissza, úgy válaszolt, “Senki nem választja az útszélén növő szilvafa gyümölcsét, mert keserű.⁶⁶ Még te sem akarnád a szenvedést, akkor nekem miért kellene elfogadnom? A hozzád hasonló jótevő emberek nem álmodnak semmiről?” 

⁶⁶ Az út szélén termő keserű szilva, egy metaforikus kifejezése azoknak a dolgoknak vagy emereknek, amelyeket elhagytak, vagy haszontalannak minősítettek. Kissé sértő jelentéstartammal is bír ez a kifejezés. 

Wen KeXing, a szavak hallatára, azonnal visszafordult és óvatosan felvette a földre dobott szerkezetet, a mellkasánál található kis zsebbe helyezte és megkérdezte, “Mi van, ha én akarom?” 

Zhou ZiShu rápillantott és csupán annyit mondott, “Ó.” Semmi egyebet. 

A két férfi csak fel-alá járt a kriptában. Oda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Ismét rátaláltak arra a szűk bejáratra, ahol a falakból megannyi acélkés állt ki. Zhou ZiShu körbe tapogatózott, “Amikor ki akartam jutni a bejáraton keresztül, akkor a nyílás bezáródott. Valószínűleg azért, mert az Akasztott szellem a közelben volt. Ez azt jelenti, hogy az irányítószerkezetnek is valahol itt kell lennie.” 

Azonban, hiába ismerték mind a ketten a Qimen Dunjia technikát, a 10 alagút közül mindössze egyen nem sikerült végig haladniuk. A hosszú keresgélés során sem akadtak rá az utolsó járatra. A szögek ismét sajogni kezdtek. Zhou ZiShu tudta, hogy ismét éjfélhez közeledik a nap. Már több mint másfél napja voltak bent rekedve. Fizikai ereje sem volt annyira jó, mint korábban, és alig bírta már a lépést. Azon kezdett el tűnődni, hogy vajon tényleg megegye-e azt a kutyahúst? 

Miközben így gondolkodott, egy távoli hangra lett figyelmes, ami a bejárat irányából érkezett. A hang így szólt, “Gyorsan, gyorsan, megtaláltam a helyet. Várjatok, amíg szólítom a Mesteremet. Mester, hallasz engem? Mester, még ki tudod engedni a haragodat? Ha igen, akkor én kiáslak a sírodból. Azonban, ha már találkoztál a Túlvilág őrzőjével, akkor nem zavarom a békédet!” 

Ez Gu Xiang! 

Zhou ZiShu nem tudta, miért. Miután végig kellett élnie egy veszedelmes kutya üldözését, egy szörny harapását, és a borzadályt, ami az Akasztott szellem látványa nyújtott, szívmelengető érzés volt felismernie a lány ismerősen csengő hangját. 

Csak hallgatta Gu Xiang motyogását, “Tényleg nem hallasz, vagy csak böfögtél? Mester, elmehetek anélkül, hogy megszólalnál. El is mentem!” 

Wen KeXing vontatottan válaszolt, “Ah-Xiang, tudod mi történik azokkal a lányokkal, akik többet beszélnek, de kevesebbet tesznek?” 

Úgy tűnt, hogy a kungfu egy különleges fajtáját használják, amivel a hangot közvetítik egymásnak még a falon keresztül is. Zhou ZiShu találkozott ezzel a jelenséggel már korábban. Bárhonnan és bármilyen hangerősséggel is beszéljen Wen KeXing,  szavai akkor is eljutnak ahhoz a személyhez, akinek szánta. 

Gu Xiang feljajdult és sürgetni kezdte az embereket, “Siessetek, a mester azt mondta, hogy túl sokat beszélek és kevesebbet teszek. Ássátok ki gyorsan.” 

Odakint rögtön sírásók csörömpölése hallatszódott, amint ásóikkal ásták a földet. Zhou ZiShu ekkor értette meg, a lány nem, hogy keveset csinált, hanem egyáltalán nem csinált semmit. 

Közel két órába telt, mire egy csoport ember kiásta őket a földből, akár két nagy sárgarépát. 

Zhou ZiShu látta, amint Gu Xiang és egy csapat, hétköznapi parasztnak öltözött ember kiabál neki a gödör széléről, “Másszon ki! Jöjjön másszon ki!” De Zhou ZiShu, ezt hallva nem akart azonnal kimászni.  

Wen KeXing még mindig nyugodt volt. Kimászott a gyalázatosan kiásott kicsiny lyukból. Gu Xiangra nézett és megszólalt, “Most már befoghatjátok.” 

Gu Xiang, erre kidugta a nyelvét és egy grimaszt vágott Zhou ZiShunak is. Egy “munkás” előre jött és köszöntötte Wen KeXinget, “Mester, elkéstem.” – és meghajtotta a fejét. 

“Valójában…” – szakította félbe Gu Xiang – “már rég rátaláltunk a nyomra, amit a mester hátrahagyott, de a Zhao birtokon történt két rejtélyes haláleset miatt nagy felhajtás kerekedett a városban. Mindenhonnan jöttek nagy uraságok, akik még a földet is felforgatták az ügy miatt. Ezért nem tudtunk azonnal elindulni a keresésetekre. De ti ketten hogyan kerültetek ebbe a helyzetbe?” 

“Hallottuk egy bagoly nevetését.” – felelte Wen KeXing. 

Zhou ZiShu tekintetét hol a földre, hol az égre emelte, “Nekem ehhez semmi közöm.” – mondta. 

Gu Xiang kissé zavartan reagált, “Hogy mi?” 

Wen KeXing elmagyarázta megint, “Hallani a bagoly kacagását, balszerencsét jelent, és sok esetben bele is lehet halni. Ezért, a katasztrófa elkerülése érdekében, a föld alá kell bújni, hogy a szellemek azt higgyék, hogy halott vagy.” 

“Ááá!” – kiáltott fel Gu Xiang, miután felvilágosodott. 

Wen KeXing megveregette a lány fejét és szégyentelenül mondta, “Jobb, ha az emlékezetedben tartod ezt. Ki tudja, még a jövőben, hasznodra lehet.” 

Majd a munkásnak öltözött emberre pillantva megjegyezte, “Öreg Meng, ez a ruha nem illik hozzád. Legközelebb inkább öltözz hentesnek.” 

Öreg Meng igazi szolga módjára válaszolt, “Igen Mester, engedelmeskedem parancsodnak.” 

Ekkor Wen KeXing legyintett a kezével, “Menjetek, ne gyülekezzetek ennyien egy helyen, még a végén azt fogják hinni, hogy tömegeket gyűjtünk bűncselekmények elkövetésére.” 

Öreg Meng füttyentett egyet, és az emberek, akik a semmiből tűntek fel, ugyanolyan szervezettséggel oszlottak szét az erdőben. 

Zhou ZiShu éppen távozni akart, mikor meghallotta Wen KeXing szólítását. “Zhou testvér, veled tarthatok?” 

Zhou ZiShu csendben maradt. Így akarta kifejezni tiltakozását, de Wen KeXing folytatta, “Mivel, magam egy kimagaslóan erényes és igazságos ember vagyok, én segíthetek neked eligazodni az úton jó cselekedetek és erények felhalmozása közben.” 

Zhou ZiShu hallgatott. Wen KeXing és ő sokáig bámulták egymást. Gu Xiang hol egyiket, hogy a másikat nézte, miközben a légkör egyre furcsább lett. Végül Wen KeXing tette meg az utolsó lépést, “Hiába ellenkezel, úgy is követni foglak.” 

Zhou ZiShu egy merev mosolyt szorított ki az arcán, és bólintott, “Akkor kérlek, Wen testvér.” 

Gu Xiang Zhou ZiShura nézet, és hirtelen megértette mit is jelent “visszatartani és nem hagyni visszavonulni”⁶⁷. Ezután Wen KeXingre nézett, ekkor pedig mélyen átérezte a “szégyentelen ember legyőzhetetlen”⁶⁸ mondást is. Úgy érezte, hogy ezen az este sok ismeretre tett szert, és győzelemittasan indult a két férfi után. 

⁶⁷ 牵着不走，打着倒退 (Qiānzhe bù zǒu, dǎzhe dàotuì) ez a közmondás a makacs embereket írja le, akik magas öntudattal rendelkeznek.  

⁶⁸ 人不要脸天下无敌 (Rén bùyào liǎn tiānxià wúdí) kínai közmondás: A fáknak nincs szüksége bőrre, mert meghalnak. Az emberek szégyentelenek és a világ legyőzhetetlen. Szatirikus leírása azoknak az emberkenek, akik jellemükből fakadóan számítóak és nem lehet megbízni bennük.