Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lehet a lélek? Hogyan lehetne ábrázolni? Mi lenne az a kifejezési mód, amivel a legjobban meg lehetne ragadni annak esszenciáját.

Valahogy úgy képzelem el, mint egy márványlap, benne sötét és világos örvények folyamatos, kaotikus kavargásával. Mintha jó és rossz véget nem érő harcáról lenne szó. De nem. Ezek csak különböző árnyalatok, különböző rétegek és mélységek. Minél sötétebb egy terület annál több festékréteg rakódott oda. A fehér területek tiszták és érintetlenek. Még ott van benne az ártatlanság.

Ezeket az örvénylő területeket pedig sötét erek szövik át, akárcsak a megmásíthatatlan jellemvonások, karaktert és formát adva a léleknek. Mi értelme van megbolygatni a lélek eme titokzatos örvényléseit? Egyetlen cél lehet csak. Felfedezni az ott rejlő aranyrögöket, és kincsként őrizni azokat.