Annak ellenére, hogy Wen KeXing ebben a borzalmas állapotban volt, és úgy tűnt, hogy csak belélegezni tud, de kilélegezni nem, a Skorpió még így is körülbelül 7 méterrel távolabb állt meg tőle. Ott állt széles vigyorral az arcán, majd néhány nyelvcsettintés után, álmélkodva azt mondta, “Mily váratlan, á, mily váratlan.” 
Wen KeXing képes volt kipréselni magából egy mosolyt és halkan megkérdezte, “Mi oly váratlan?” 

A Skorpió fejcsóválva így szólt, “Völgymester, ha még egy magadfajta rendkívüli szépséggel és képességgel megáldott férfi is képes erre a szintre süllyedni, ugyan ki tudna biztosat mondani a világ dolgai felől?” 
Úgy tűnt, hogy Wen KeXing lélegzetvételei csak a mellkasáig értek, mivel meglehetősen gyenge hangon válaszolt, “Skorpió testvér, tévedsz, hogy ezt állítod. Nyolc éve vagyok a Szellem-völgy mestere, és ez idő alatt egyetlen nyugodt éjszakám sem volt. Mi ebben olyan gyönyörű látvány?” 
A Skorpió némi gondolkodás után bólintott és azt mondta, “Pontosan. Az olyan emberek, mint mi, valóban nem élnek olyan boldog és gondtalan életet, mint a hétköznapi emberek.” 

Wen KeXing rápillantott erre a felettébb nem evilági emberre és enyhén felnevetve azt mondta, “Nem lenne merszem egy olyan világuralomra született emberrel egyenrangúnak tekinteni magam, mint amilyen te vagy Skorpió testvér. Hogy nem tudok jól aludni, az csak azért van, mert félek, hogy mások megölnek, de most… végre többé már nem kell ettől tartanom.” 
A Skorpió bólintott és így szólt, “Úgy van, hamarosan meghalsz, így természetes, hogy többé nem kell félned a haláltól.” 

Wen KeXing hirtelen megkérdezte, “Öreg Menget. – Te ölted meg?” 
A Skorpió gúnyosan így válaszolt, “Ha nem én ölöm meg, tán meg kellett volna várnom, míg ő öl meg engem? Völgymester, a te hűséges öreg szolgádnak elszánt szándéka volt, hogy megöljön téged, de te mégis miatta aggódsz, miért?” 
A szavak hallatán Wen KeXing egyetértőlegesen bólintott, majd egy újabb kérdést tett fel, “A Völgyben… hányan maradtak életben?” 

A Skorpió túlságosan is aggályosnak találta őt, de ennek ellenére válaszolt neki, “Egyáltalán érdemes még arról beszélni, hogy hányan maradtak életben? A Zhao nevű által vezetett katonák fele meghalt, a sérült katonák másik fele pedig természetesen az én kezem közé került. – Mily meglepő, hogy a Völgymester ennyire jószívű. Nem elég, hogy energiáit túlságosan is lekötik saját életének dolgai, de még mindig a völgybeli emberek élete miatt aggódik. Te vagy minden idők… egyik legodaadóbb és legelkötelezettebb Völgymestere.” 
Wen KeXing némán felnevetett. Arckifejezése igaz, kissé furcsa volt, de továbbra is higgadt marad és azt mondta, “Skorpió testvér, egy gonosz démon, még ha haldokol, akkor is gonosz démon marad, éppen ezért félek, nem volt egyszerű dolgod elbánni velük.” 

“A beosztottaim egy részét öngyilkos katonák képezik. Még ha tucatjával vagy százasával halnak is meg, akkor sem jelentenek számomra semmit.” – mondta a Skorpió közönyösen.  
Wen KeXing lehunyta a szemét és így szólt, “Rendben. Skorpió testvér igazán bátor és egészen nagystílű. Ahogyan az egy generációk született vezérétől el is várható… Öreg Meng, jaj. A legszomorúbb dolog az emberekben, hogy még akkor is, amikor a tábla kellős közepén állnak, azt hiszik, ők azok, akik a sakkfigurákat mozgatják. Hát nem nevetséges?” 
Utolsó néhány szavát már csak ajkának mozgásából lehetett kivenni, hang alig jött ki a torkán. Ezt látva a Skorpió, mintha megkönnyebbült volna, egy kissé közelebb lépett és egyetértően azt mondta, “Így van, a Völgymester olyan ember, aki széles körben átlátja a dolgokat. – Add ide a horgodat.” 

Amint kinyújtotta a kezét, valaki azonnal odanyújtotta neki a fegyverét. A Skorpió elfojtotta arcáról a vigyort, majd a fának támaszkodó és nehezen mozgó Wen KeXingre nézett és azt mondta, “Egy olyan embert, mint a Völgymester, a saját kezemmel kell megtennem. Tiszteletlenség lenne, ha úgy nézném végig a halálát, hogy közben más kezét használom.” 
Miközben beszélt, átlósan maga elé tartotta a fegyverét, és lépésről lépésre haladva egyre csak közeledett, “Völgymester, kérem, folytassa az alvilágba vezető útját.”⁴³⁹ – ahogy ezt kimondta, a magasba emelte a kezében levő horgot. 
Wen KeXing kinyitotta a szemét és ránézett. Az a koromfekete szempár olyan nyugodt és zavartalan volt, akár az élettelen állóvíz, mintha nem ő lett volna az, aki hamarosan meghal. 

439 黄泉路 (Huángquánlù) Alvilág útja/Sárga Forráshoz vezető út – A kínai mitológiában ismert 2 méter széles, 50 méter hosszú kék kőből kirakott út, amely az alvilágba vezeti az elhunyt emberek lelkét.

Ekkor, a Skorpió egy oldalról érkező széllökést érzett hirtelen, amelynek gyilkos szándéka annyira egyértelmű volt, hogy még ő is dühbe gurult. Minden szőrszála az égnek állt, majd hangosan felüvöltött és a magasba emelte a horgot. Miután megpillantotta, csak azután jött rá, hogy a közeledő férfi egyike volt a feketébe öltözött skorpióinak. Azonban, a többivel ellentétben, az ő arca fedetlen volt. Egy puha kard volt a kezében, ami váratlanul kikerülte a horgot és úgy tekeredett a karja köré, mint egy csontrágó kukac. A Skorpió kínkeservesen felsikoltott, miközben karja, a feltekeredett puha kardtól, élő húsdarabként esett le a testéről. 
Ennek láttán, a Skorpió mögött álló néhány bérgyilkos – jólképzett módra – azonnal előre ugrott, de mindössze egy “csörrenést” hallottak, és egyetlen szempillantásnyi idő leforgása alatt, mintha egy alak káprázott volna végig a szemük előtt, aztán leülepedett a por: csak egy ember volt talpon, a többi, egytől egyig a földön feküdt – ki élve, ki holtan – de mindegyiküknek le volt vágva a fegyvert tartó keze. 

Wen KeXing tisztán látta a közeledő személyt, mégis hirtelen felsóhajtott és halkan megkérdezte, “Mit keresel itt, te bolond?” 
Zhou ZiShu a szeme sarkából rápillantott és gúnyos mosollyal az arcán azt mondta, “Jöttem, hogy összeszedjem a holttestedet, te elmebeteg.” 

A Zhou ZiShu testében levő Három Őszig tartó Hét Nyílás Szögeit elnyomták a Nagy Varázsló pirulái, és mostanra már visszanyerte eredeti képességeinek a 90 százalékát. A Skorpió akkor sem lett volna méltó ellenfele, ha csak egyedül száll szembe vele. Ráadásul, az iménti támadása, egy lesből leadott, alattomos támadásnak minősült.  
Zhou ZiShu a Skorpió felé fordult, BaiYi kardjának hegye kissé lelógott, majd kissé nyers hangon azt mondta, “Hogy van merszed hozzányúlni ahhoz az emberhez, aki hozzám tartozik?” 

Wen KeXing üres tekintettel meredt az előtte álló személy hátára, és a földön lógó ujjai kissé megremegtek. 
A Skorpió arca sápadt volt a fájdalomtól, de még így is kipréselt magából egy mosolyt, végül vonakodva azt mondta, “Á… te vagy az Zhou testvér. Nem volt tudomásom arról, hogy Zhou testvér is jönni fog. Az én hibám.” 
Azzal egy gyanús pillantást vetett a két férfira, egyet intett a kezével és azt mondta, “Megérkezett a nagymester, én nem fogom megvárni, míg nevetség tárgyává tesz minket. Felőlem, a zöld hegyek maradhatnak változatlanok, a zöld folyók folyhatnak örökkön örökké. – Vissza!”⁴⁴⁰ 

440 青山不改，绿水长流 (qīngshān bù gǎi, lǜ shuǐ cháng liú) A zöld hegyek változatlanok maradnak, a zöld folyók örökkön folynak – Idézet a Tang dinasztiabeli költő, Bai Juyi, “Elköszönés” című költeményéből.

Az a néhány, még életben levő skorpió – ki gurulva, ki mászva – felállt, és gyorsan az éppen visszavonuló Skorpió nyomába szegődött. Azonban Zhou ZiShu nem vette üldözőbe őket, csak megfordult és Wen KeXingre nézett. 

Wen KeXing szemei felcsillantak, de csak elmosolyodott és azt mondta, “Jobb lenne, ha óvatosabb…” – mielőtt még befejezhette volna a szavait, Zhou ZiShu tekintete összeszűkült, majd egyet pördülve, a kezében levő BaiYi karddal egy gyönyörű kardvirágot rajzolt a levegőben.⁴⁴¹ Egy csörrenő hang hallatszott és a formáció neki is ütközött valaminek. Nem sokkal később egy elfojtott sikoly hangzott fel a hátuk mögött levő erdőben. Zhou Zishu a fejét csóválta, miközben így sóhajtott fel, “Ugyanazt a trükköt kétszer alkalmazni ugyanazon a személyen. Valóban csak ez a három szekercés trükk van ezeknek az úgynevezett Mérgező Skorpióknak a tarsolyában? Ezek után, hogyan is lehetne a Négy Évszak klánnal egy szinten emlegetni őket?” 

441 剑花 (Jiàn huā) Kardvirág – A Hullámos kúszókaktusz virágához hasonlító kardmozdulatok együttese.

Wen KeXing megszállottan nézett rá egy darabig, majd felnevetett, hirtelen kinyújtotta a kezét és mintha megmarkolt volna valamit a levegőben. 
Zhou ZiShu homlokráncolva megkérdezte, “Mit csinálsz?” 
“Fény árad… a testedből. Megfogtam, hogy jobban szemügyre vegyem.” – válaszolta Wen Kexing halkan. 

Zhou ZiShu kissé felvonta a szemöldökét, kezeit a mellkasára fonta, majd egy a nagy fa törzsének támaszkodva hirtelen megkérdezte, “Valójában… olyan, hogy Xue Fang, az Akasztott szellem, nem létezik, igaz?” 
Wen KeXing csak nevetett, és még mindig ugyanolyan nagy elragadtatással nézte az ujjait. Egy idő után ujjai kissé elernyedtek, mintha valami épp kiszivárgott volna az amúgy is üres tenyeréből. Hangja még mindig rendkívül halk volt, lélegzetvétele pedig vékony, akár egy selyemszál, ami bármelyik pillanatban elszakadhat. “Hát rájöttél.” – mondta. 

“És mi történt az igazi kulccsal?” 
“Eltört és én magam dobtam le egy hegytetőről.” – válaszolta Wen KeXing lassan és lesütött szemekkel. 
Zhou ZiShu bólintott, hirtelen azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. – Hiába szerezték meg a Márványozott Kristályt, a Kulcs nélkül semmi értéke sem volt. A Fengya-hegyen élet-halál harcot vívó és magukat holttestekké verő emberek, még haláluk pillanatában sem jöttek rá, hogy az, amiért harcoltak, valójában csak egy maroknyi ócskavas volt. 

Wen KeXing halkan így folytatta, “Három évet töltöttem azzal, hogy titokban Sun Dinget támogassam. Különben, hogyan is tudott volna egy efféle forrófejű szutyok, ami még falhoz tapadni is képtelen, szembeszállni a Mulandóság szellemével vagy az Akasztott szellemmel?”⁴⁴² 

442 Lásd a 282. lábjegyzetet a 43. fejezetben.

“Aztán, amikor a kettejük közötti viszály már izzásig forrósodott, csapdát állítottál neki és arra késztetted az Akasztott szellemet, hogy lopja el a kulcsot.” 
Wen KeXing felnevetett, és halk hangon önmagát igazolóan érvelni kezdett, “Nem volt nálam, mégis mindannyian azt akarták megszerezni. – 30 évvel ezelőtt, a Szellem-völgyben élő démonok – alacsonyrendűek és magasabb rendűek egyaránt – áhítozni kezdtek a fegyvertár után. Mivel a Márványozott Kristály az öt nagy családhoz tartozott, és a gonosz démonok akkoriban még zöldfülűnek számítottak, nem mertek elhamarkodottan cselekedni, így azt tervezték, hogy először a kulcsot szerzik meg.” 

Elfordította a fejét, kétszer felköhögött, és még egy falatnyi vért is felköpött. Kezével finoman letörülte az arcára folyt vért, majd így folytatta, “Rong asszony abban az évben adta át a kulcsot az apámnak, és azt hitték, csak ők hárman voltak jelen. Aztán Rong asszony meghalt, Long Que pedig magával vitte a sírba ezt a titkot. Ha így maradt volna, akkor a világ túlságosan is békés lett volna, nem igaz?” 

“Volt ott még egy negyedik személy is?” Zhou ZiShu összehúzta a szemöldökét, majd gyorsan reagálva meg is kérdezte, “Zhao JIng volt az? Akkoriban… még nem rendelkezett hatalommal és befolyással, így mivel nem hozakodhatott elő ezzel a tisztességes klánok előtt, titokban a Szellem-völggyel szövetkezett?” 
“Azt hiszem. – Egyébként már mind meghaltak.” – mondta Wen KeXing gúnyosan mosolyogva, aztán hosszú csend következett. Végül vett egy mély lélegzetet és azt mondta, “Az igazán nevetséges dolog az, hogy a titok érdekében Rong asszonyék nem mondták el apámnak, hogy mi az a kulcs, amit azért kapott, hogy megőrizzen. Az apám mindig is úgy tekintett rá, mint valami nagyon fontos dologra, amit nem szabad elveszíteni. Így hát magával vitte az anyámat és egy kis faluban húzódtak meg. Egészen tíz évig bujkáltak… de 9 éves koromban, valami nagy szerencsétlenség történt a faluban. Egy bagoly…” 

“Rendben.” – szakította félbe Zhou ZiShu, majd némi hallgatás után, ismét meglágyította a hangját és azt mondta, “Sok év telt el azóta. Nem kellene…” 

Wen KeXing, mintha magához beszélni, így folytatta, “A szüleim úgy érezték, hogy ők rántották bele ebbe a falubelieket, ezért a végsőkig mellettük akartak maradni abban a halálig tartó küzdelemben, engem pedig az éjszaka leple alatt akartak elküldeni. De nem tudtam nyugton maradni. Túlértékeltem a képességeimet és titokban visszaosontam. Láttam…” 

Mélyen felsóhajtott, lassan felemelte a fejét, a félhomályban lévő égboltra nézett és így szólt, “Láttam, hogy az apám teste ketté volt törve, mellette pedig az anyám feküdt. A haja kócos volt és ruhájának eredeti színét már nem lehetett megkülönböztetni. Arca véres volt, az orrát levágták és arcvonásainak a körvonala sem volt kivehető. Testét egy lándzsa szúrta át, ami a lapockacsont alatt hatolt át egészen a mellkasáig, de tudod, miről ismertem fel őt mégis?” 

Zhou ZiShu csendben nézett rá, de nem szólt semmit. 
Wen KeXing majd így folytatta, “Gyerekkorom óta rajongtam a szépségért, és úgy gondoltam, hogy az anyám volt a leggyönyörűbb nő a világon. Szerettem csüngni rajta, és gyakran megkértem, hogy vegyen a hátára. Így hát megszoktam lapockacsontjának a látványát, amelyet, ha meghalok, akkor sem felejtek el.” 

“Így került a Kulcs a Szellem-völgy kezébe, de te hogyan…?” – szólalt meg Zhou ZiShu. 
“Én?” Wen KeXing felvonta a szemöldökét és hirtelen felnevetett. Minél többet nevetett, hangja annál hangosabb lett, de végül, zokogásszerű hang jött ki a torkán, és nem lehetett eldönteni, hogy sír-e vagy nevet, “Hogy én? Többször megbotlottam az úton és olyan voltam, akár egy koszos sármajom.⁴⁴³ Abban a pillanatban, amikor azok a gonosz démonok rám néztek, azt hittem meg fogok halni, ezért ostoba módra csak álltam ott. Aztán egy férfi odajött és megragadott, de én ösztönösen megharaptam. A férfi felüvöltött és azt mondta, ’Ez egy kis elmebeteg.’, és a körülöttem lévő emberek nevetni kezdtek. Egy nő pedig azt mondta, hogy inkább lenyúzná a bőrömet, és miután visszatér, emberi bőrkabátot készít belőle. Rettenetesen féltem… de aztán kiötöltem egy módot.”  

443 泥猴 (Ní hóu) Sármajom – az iszapugró géb (halfaj) kínai megnevezése.

Zhou ZiShu torka kissé megmozdult, a szemöldöke enyhén összehúzódott, de nem szólt semmit. 
Az ég már besötétedett és a környék rendkívül csendes volt. Wen KeXing kétszer felköhögött és halkan azt mondta, “Fogtam magam és mindannyiuk őrző szeme alatt, elsétáltam az apám holtteste mellé és a földön fekve apránként harapdálni kezdtem. Nagyon nehezen lehetett harapni, sokáig tartott, mire le tudtam szakítani egy-egy darabot, azután pedig a gyomromba nyeltem a húsát és vérét… Úgy számoltam, – hogy némi mentséggel szolgáljak magamnak – hát eredetileg nem az ő húsából és véréből származtam én is? Engem nézve, lassan abbahagyták a nevetést. Végül, az általam megharapott férfi döntött felőlem, és azt mondta, hogy kisdémonnak születtem, ezért nem kellene az emberek világában maradnom, így visszavitt a Szellem-völgybe.” 

Zhou ZiShu odahajolt és egyik kezét az arcára tette. Talán, mert túl sok vért vesztett, Wen KeXing szeme kissé fókuszálatlan, bőre pedig rendkívül hideg volt. De amint megérezte a melegséget, önkéntelenül oldalra döntötte a fejét és a tenyerébe dörgölőzött. Végül, szinte hangtalanul így szólt, “Kerek 20 éve vagyok itt. Az első 12 évben kétségbeesetten küzdöttem a túlélésért, kétségbeesetten másztam felfele a ranglétrán, kétségbeesetten… Nyolc évvel később, miután végre felmásztam a tetejére, felkészültem az én nagy eseményemre.” 

Zhou ZiShu így szólt, “Azzal, hogy titokban segítettél Sun Dingnek, a sarokba szorítottad az Akasztott szellemet, és rávetted, hogy ellopja a Kulcsot. Aztán követted őt, megölted és a Kulccsal együtt megszabadultál a testétől, miközben azt az illúziót keltetted, hogy Xue Fang elmenekült. Ennek hatására a Szellem-völgy előjött, hogy teljes erőbedobással levadásszák Xue Fangot, de szemmel láthatóan Sun Dingnek és Öreg Mengnek is megvoltak a maguk szándékai. Őket figyelve…” 

“Ezen a világon, csak egy dolog képes elpusztítani a démonokat.” – szakította félbe Wen KeXing. 

“Az emberi szív.” 

Hirtelen félre fordította az arcát, és teljes tüdőszakadtából köhögni kezdett. Belső légzése felbolydult, melynek következtében úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Váratlanul, egy kéz érintette meg a háta közepét, és egy pillanat alatt valamiféle lágy és szelíd belső erő áradt szét mind a 8 Meridiánjában. Elméje kissé tisztább lett. 
Zhou ZiShu, miután látta, hogy könnyebben tud lélegezni, azonnal visszavonta az erejét és halkan így szólt, “Minden erőd odavan, a sérülésed pedig még a kelleténél is súlyosabb. Be kell kötözni, hogy elálljon a vérzés, különben nem merek segíteni a belső erőd áramoltatásában.” 

Egyenesen Wen KeXing szemébe nézett azt mondta, “Kérdem én, akarsz még élni?” 

Wen KeXing szótlanul nézett rá, majd hosszú, nagyon hosszú idő után megkérdezte, “El fogsz… hagyni?” 
Zhou ZiShu arcán mosoly jelent meg és megrázta a fejét. 
Wen KeXing kétségbeesetten összeszorította a fogait, megragadta Zhou ZiShu kezét és talpra feszítette magát. “Élni.” – mondta. “Miért ne akarnék élni? Miért ne élhetnék?! Ha ezen a világon minden szégyentelen, álnok és gonosz ember élhet, akkor én miért, én miért ne élhetnék… én élni…” 

Ebből a lélegzetvételből nem tudta végigmondani. Lábai meginogtak és csak úgy zihált. Zhou ZiShu sóhajtott egyet, lezárta az akupunktúra pontjait, majd a karjaiba vette és lement vele a hegyről. 

Egy kisvárosba vitte a vértől átázott Wen KeXinget, aki csak két nappal később ébredt fel, és alig tudott enni. Még néhány nap eltelte után, Zhou ZiShu bérelt egy lovaskocsit és Luoyang felé vitték az irányt. Épp indulni készültek, amikor véletlenül találkoztak Gao Xiaolannal és Zhang ChengLinggel. 
Zhang ChengLing még kábult volt, de mihelyt megpillantotta Zhou ZiShut, előrerohant és keservesen sírni kezdett. “Shifu… Cao… testvér…” – mondta zokogva. 

Gao Xiaolian szeme is elvörösödött. Zhou ZiShu felsóhajtott és halkan azt mondta, “Tudom.” 
Tenyerét a fiú fejére tette és nyugtatni kezdte. Ezt követően Zhang ChengLing ismét kifakadt, “Shifu… én, én is megöltem… megöltem valakit…” 
Zhou ZiShu keze megdermedt, de még Wen KeXing is, aki a lovaskocsi végében volt hátradőlve, odafordította a fejét és némi meglepődöttséggel nézett erre a kölyökre.  

Gao Xiaolian összeszorította az öklét és azt mondta, “Nekem is volt részem benne, ne sírj. Az az ember a rossz fickók közé tartozott és megérdemelte a halált! Útközben, a Fengya-hegyen, eltévedtünk, és beleszaladtunk egy élénk színű ruhába öltözött férfiba. Követtük egy kis ideig, aztán rájöttünk, hogy valójában ő a Mérgező Skorpiók vezére. Valamilyen oknál fogva azonban, ennek a férfinak az egyik karja le volt vágva, és úgy tűnt, hogy mérgezett tűk találták el…” 

Ennek hallatán Zhou ZiShu arckifejezése meglehetősen kellemessé, sőt, elképesztően jóképűé vált. Wen KeXing pedig képtelen volt megállni, hogy halkan ne nevesse el magát. Ekkor Zhang ChengLing hozzátette, “Akkor aztán úgy tűnt, hogy az a férfi többé nem tudja kontroll alatt tartani a beosztottjait és harc, harcba keveredtek egymással…” 
“Ti pedig, a káoszt kihasználva, megöltétek a Skorpiót? – kérdezte Wen KeXing suttogva. 

Zhang ChengLing habozó hangot adott ki. Úgy érezte, annak ellenére, hogy a másik fél rossz ember volt, az ő mások helyzetét kihasználó magatartása is ugyanolyan szégyentelennek minősíthető. 
Wen KeXing hangosan felnevetett. – Van isten az égen.⁴⁴⁴ 

444 举头三尺有神明 (Jǔ tóu sān chǐ yǒu shénmíng) Három lábbal az ember feje fölött levő istenség. – Kínai közmondás, mely szerint mindenki feje fölött van egy istenség (őrangyal), aki őrzi az ember minden léptét, de ha rosszat cselekszik, vagy túlságosan is vakmerő, akkor az ember biztos lehet a megtorlásban.

Később, miután Gao Xiaolian letörölte arcáról a könnyeket, elbúcsúzott tőlük és visszament a Gao birtokra. Ez a lány annyi mindenen ment keresztül, de egyik napról a másikra fel kellett nőnie. Zhang ChengLing pedig Zhou ZiShuékkal együtt Luoyangba ment, aki miután találkozott a Hetedik Úrral és a Nagy Varázslóval, visszavitte Rong Xuan és Rong asszony hamvait a Changming-hegyre. 

Egy teljes hónapig tartó pihenés és felépülés után, a Nagy Varázsló végül elkezdte kiszedni a szögeket, hogy újra összekösse Zhou ZiShu meridiánjait.  
Aznap, váratlanul nagy hó hullt a Changming-hegyen. Wen KeXing a ház előtt állt és úgy tűnt, még ha sikoltozások kiszűrődő hangját hallja is odabentről, szíve csak akkor csillapodott valamennyire. A Hetedik Úr hirtelen megveregette a vállát hátulról és azt mondta, “Ne aggódj, ha másról lett volna szó, akkor csak három pontos bizonyosság lett volna, de mivel ZiShu az, semmiféle hiba nem jöhet szóba.” 
Wen KeXing elfordította a fejét, hogy visszanézzen rá, a Hetedik Úr pedig mosolyogva így folytatta, “Ha akkor, amikor sajátkezűleg beütötte a szögeket magának, ki tudta bírni, akkor miért félne attól, hogy kihúzza őket? Ő…” 

Szavainak hátramaradt része szertefoszlott, és helyében, egy nosztalgikus mosoly jelent meg az arcán, mint aki hiányolt volna valamit. 

Úgy tűnt, a Hetedik Úr rendelkezett valamiféle különös varázzsal, ami arra késztette az embereket, hogy mellette maradjanak, és az ő példáját követve elcsendesedjenek. Azonban, Wen KeXing szíve csak egy pillanatra hallgatott el, majd egyetlen szó nélkül megfordult és elment, miközben arra gondolt, Ez a púderképű tényleg úgy néz ki, mint egy nőstény róka szellem.⁴⁴⁵ Jobb lesz, ha résen maradok. 
A Hetedik Úr nem tudta mire vélni ezt és értetlenül meredt utána. 

445 狐狸精 (Húlíjīng) Nőstény róka szellem – Kínai mítoszokból és legendákból ismert róka szellem (szellem: alacsonyabb rendű mágikus erővel rendelkező lény), ami kultivációval tündérré (istenség: magasabb rendű halhatatlan lény) tud változni. Emberi alakot tud ölteni és kommunikálni tud az emberek nyelvén. A babonás emberek hisznek abban, hogy a rókák a kultiváció segítségével magasabb szellemi szintre tudnak lépni, és női alakot öltenek, hogy megtévesszék, elcsábítsák a férfiakat.

Zhou Zishu, miután három teljes hónapon át kómában volt, végül felébredt. Úgy érezte, mintha egy egész sor bilincset vettek volna le a testéről, teste annyira könnyeddé vált. Kivéve a jobb kezét. – Mert azt erősen szorította valaki, aki annyira fáradtnak tűnt, hogy a másik karjára támaszkodva szundított. 

Zhou Zishu egy rövid ideig mély gondolkodásba esett. Az ok-okozati összefüggéseken gondolkodott, mintha egy egész emberültővel ezelőtt történt volna mindez. 
Végül azonban, egy darabig csak a kettejük összefonódó kezét nézte, miközben lágyan mosolygott. – Kiderült, hogy a tegnap meghalt. Ahogy teltek az évek, egész idő alatt, egy olyan emberre várt, akivel éjjel-nappal kedvére harcolhat és fogja a kezét. 

---