Már több mint három hónapja nem fordítottam.
Nem azért, mert eltűnt volna belőlem a történetek iránti lelkesedés – hanem mert a családomban olyan jelentős egészségügyi probléma merült fel, amely gyökerestől felfordította az addigi életberendezkedésünket.

Ebben az új struktúrában pedig egyszerűen nem jutott hely a fordításnak.

Olyan hirtelen kellett kitépnem magamból azt a közel másfél éves, önazonos – de anyagi jövedelmet nem biztosító – tevékenységet, hogy felocsudni sem volt időm. Nem volt átmenet. Nem volt „majd visszatérek”. Csak egy hirtelen jött élethelyzet, amivel szembe kellett nézni.

Eleinte Liu Cixin A háromtest-probléma első kötetének olvasásával próbáltam pótolni az így keletkezett űrt. Ez a könyv afféle kapaszkodó lett: azt az érzést adta, hogy még mindig van egy vékony szál, ami ehhez a világhoz köt. Hogy az olvasás – ha más formában is – de még jelen van.

Aztán újabb változások jöttek.
És ez a szál is elszakadt.

Hónapok teltek el úgy, hogy a világomat – és vele szinte minden gondolatomat – egy kisüzlet menedzselése és annak „felfuttatása” töltötte ki. Mondhatni, az üzlettel keltem és feküdtem. Időnként pedig sóhajtozva néztem vissza a régi énemre és a régi projektjeimre.
Hova lett mindez?
Mintha az egész csak egy délibáb lett volna.

A Fantasy és Webirodalom tematikájára épülő eseményen részt venni számomra azt jelentette, hogy végre megmutathatom magam – egy többé-kevésbé szakmai közönség előtt. Olyanok előtt is, akik nem rajongói oldalról, hanem akadémiai közegből közelítenek a kínai irodalomhoz.

A meghívás egyszerre adott lökést és terhet. Elég erőt ahhoz, hogy megálljt mondjak egy egyre inkább toxikussá váló munkahelyi közegnek – és elég nyomást ahhoz, hogy felmerüljön bennem a kérdés:
elég hiteles tudok-e lenni azok számára is, akik egyetemi szinten tanulják a nyelvet, és magasabb szintű nyelvtudással rendelkeznek? Ill. hol az én helyem ebben a közegben?

Az előadás előtt izgultam.
Nem a szakmai rész miatt – hanem az üzenet miatt. Hogy átjön-e az, amit a rajongói fordításról, a webirodalomról és igazából magamról szeretnék mondani. A Zombory Klárától kapott visszajelzés, miszerint a téma iránti „mérhetetlen lelkesedésem” átment, sokat jelent nekem, mert ez azt jelenti, hogy az a régi szikra még mindig itt van. Csak csendesebb lett.

Velem maradtak még az előadások után elhangzó kérdések, amelyek nemcsak hallgatói kíváncsiságból, hanem valódi figyelemből születtek:

• Miért volt mindhárom bemutatott szerző nő? Hol vannak a férfi írók ebben a műfajban?
• Ha a kínai webregények fejezetei rövidek kínai karakterben mérve, mit jelent ez fordításban, terjedelemben, munkában?
• És talán a legnehezebb: ha egy szöveg angol közvetítéssel jut el hozzánk, mennyi marad meg az eredeti hangból?

Ezek nem „gyors válaszos” kérdések. Ezek olyan kérdések, amelyekről érdemes beszélgetni, újra és újra. És amelyek emlékeztetnek arra, hogy amit csinálok, az nem puszta szövegátültetés, hanem értelmezés, döntések sora, felelősség.

A Faraway Wanderers fordítása számomra mindig is erről szólt. Nem egy regényről – hanem egy belső hiányérzetről, amit csak az eredeti szöveg tudott betölteni a sorozat után. Arról az igényről, hogy legyen egy magyar nyelvű kapaszkodó azoknak, akik szeretnének mélyebbre menni, de az akadályok túl magasak.

Két és fél év.

Ennyi idő kellett hozzá. És nem egyszer az olvasók tartottak meg akkor, amikor én már nem voltam biztos benne, hogy tovább tudok menni.

Most, hogy egy időre megálltam, különösen tisztán látom: nem baj, ha vannak szünetek. Nem baj, ha az alkotás nem folyamatos. A történetek nem tűnnek el – csak várnak.

Hálás vagyok ezért az estéért. A figyelemért. A kérdésekért. Az emberekért. És külön köszönöm Szabó Mónikának, hogy ezúttal is vigyázott rám Budapesten – vannak jelenlétek, amelyek önmagukban megtartó erők. 🥰

Ez a könyvklub nem lezárt egy időszakot, hanem finoman emlékeztetett valamire: hogy miért indultam el egyáltalán.

És hogy ez az út – minden csenddel együtt – még mindig az enyém.