An Zhe a szeme sarkából látta, ahogy Vance kicsorgó vére lassan karmazsin tócsává formálódott. Amikor a sorban állók meghallották a lövést, egyenként hátranéztek, de ahogy egy pillantást vetettek a jelenetre, máris visszafordultak, mintha mi sem történt volna.
Pedig Vance halott volt. Egy embert megöltek az emberek bázisának kapuja előtt, és senki nem emelt kifogást ellene. Így An Zhe hirtelen ráeszmélt, hogy ez a férfi lehet az Arbiter, akit Vance a minap emlegetett. Ő volt az Eljáró Bíróság mestere, aki eldönti, a városba belépő személy ember vagy xenogén-e. Ő dönthetett mások sorsáról, mindegy, kik voltak azok, mindenféle magyarázat nélkül.
Most pedig az ő sora következett, hogy kiállja a próbát.
An Zhe szíve eleinte hevesen vert. Abban a pillanatban, amikor észrevette, hogy a pisztoly csöve felé mutat, biztos volt benne, hogy meg fog halni. De aztán, ahogy az Arbiter jegeszöld szemébe nézett, fokozatosan ismét lenyugodott. Hogy eljött az Északi Bázisra, az az ő elkerülhetetlen döntése volt, az volt a sorsa, hogy felülvizsgálják, mindegy, milyen végkimenetellel.
Csendesen számolta a másodperceket. Egy, kettő, három.
Hosszú idő telt el újabb pisztolylövés nélkül. Az Arbiter a fegyverét végig nekiszegezve sétált felé lassan. Úgy tűnt, a sorban állók taktikusan, egy emberként döntöttek úgy, hogy felgyorsítják a lépteiket, folyamatosan egyre közelebb zárkóztak egymáshoz. Nem sokkal később An Zhe egyedül találta magát egy elhagyatott kis szegleten.
Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom.
Amikor a tizennégyhez ért, az Arbiter megállt előtte, gyűrűsujját a ravaszon tartva, és lejjebb irányítva a pisztolycsövet. Aztán elrakta a fegyvert.
– Velem jössz – hallotta An Zhe a parancsot.
A hangja pont olyan jéghideg és sima volt, mint a szeme. An Zhe ott állt egyhelyben, várva, hogy az illető megmozduljon, de ez nem történt meg hosszú pillanatokkal később sem. Bizonytalanul emelte fel a fejét, mikor meghallotta a még fagyosabb tónust.
– Tartsd a kezed.
An Zhe engedelmesen kinyújtotta a kezét.
KLIKK.
Hideg futott végig rajta, megremegett tőle. Egy ezüst bilincs egyik fele a csuklója köré zárult, míg a másik vége a tiszt kezében volt. Ily módon lett An Zhe elvezetve a helyszínről.
A furcsa az volt, hogy amikor Vance-ot lelőtték, senki meg se mukkant a sorban. Most, hogy az Arbiter által lett elvezetve, az emberek a fejüket összedugva sugdostak maguk között. An Zhe-nek csak egy villanásnyi ideje volt hátralesni a földön fekvő Vance teste felé, mielőtt át lett rángatva a városkapun.
Ahogy beértek, szembesült vele, hogy a belső helyiség a legkevésbé sem szűkös, inkább egy végtelenhosszú tér, több részlegre osztva. Mindenhonnan éles, fehér fény világított, a ragyogásuk visszaverődése a fém falakról olyannak hatott, mint a világosszürke palán tükröződő téli hóesés fénye.
Nem akadt kevesebb felfegyverzett katona vagy kevesebb nehézfegyver a kintiekhez képes. A fegyverek és katonák szoros kíséretében hófehér, hosszú asztal állt. Három, az Arbiteréhez hasonló, fekete egyenruhát viselő tiszt ült mögötte – An Zhe feltételezte, hogy Bírák –, velük szemben pedig egy ember kuporgott. Az egyik Bíró kérdezgette őt „ – Milyen a kapcsolat közted és a feleséged közt? Amikor elhagytad a várost, nem volt veled?”.
An Ze emlékeiből An Zhe megtanulta, hogy a külső, testi adottságok és szokások mellett az emberek intelligenciája és emlékei is érintettek voltak egy fertőzés esetén, ezért a kikérdezés is egy módja volt, hogy beazonosítsák a xenogéneket.
Az ember, aki behozta őt, arrafelé pillantott.
– Igyekezzetek.
Miután a középen ülő Bíró válaszolt egy „ – Igenis, uram”-mal, a tesztelés alatt álló emberre nézett. – Most elmehetsz.
Mintha túlélte volna az Isten csapását, a férfi arcán mosoly szaladt el, felpattant, és gyorsan átsétál a városkapu folyosója felé. Ebből pedig An Zhe is megbizonyosodhatott róla, hogy aki behozta, valóban nem más, mint az Arbiter, és az ő „ – Igyekezzetek,”-je nem azt jelentette a Bírák számára, hogy gyorsítsák fel a kikérdezés folyamatát, hanem sokkal inkább azt, hogy ő egy pillantással máris eldöntötte, hogy a kikérdezett férfi ember volt.
A következő megpróbáltatásra váró férfi sétált a hosszú asztalhoz. A sor és az asztal közötti terület nagyon hosszú volt, megannyi ajtó-formájú masinával közöttük, illetve kanyarokkal, és emelkedőt és lejtőt tartalmazó szakasszal. An Zhe rájött, hogy ez hivatott bemutatni a Bírák számára a teszt alatt álló illető mozgásának jellemzőit a lehető legrészletesebben. De nem volt esélye többet megfigyelni, mert a következő másodpercben bevezették egy kanyar mögé, egy hosszabb folyosóra.
A férfi elővett egy fekete kommunikációs eszközt, és azt mondta:
– Eljáró Bíróság, Lu Feng, genetikai vizsgálatot kérvényezek.
An Zhe úgy sejtette, hogy a két szó a mondat közepén lehetett a férfi neve. A mechanikus ajtó azonnal kinyílt előttük, és Lu Feng egyenesen besétált, olyan erősen rántva magával An Zhe-t, hogy megbotlott, mielőtt felvette volna a ritmusát.
A szoba ezüstösfehér volt. Titokzatos, gépiesített eszközök sorakoztak a padlótól a plafonig, és hat katona őrködött szétszórva a falaknál. A szoba egyik végében, egy dolgozóasztal mögött, egy fiatal férfi ült, rövid, szőke hajjal, kék szemekkel, fehér laborköpenyt viselve.
– Micsoda meglepetés Lu ezredestől, hogy személyesen látogatott meg! – Felnyomta az orrán a szemüvegét, a hangja a mondat végére provokálón megemelkedett. – Te nem mindig fegyverrel oldod meg a problémáidat?
– Legyen szíves együttműködni, doktor – felelt Lu Feng hidegen. A doktor egy mosoly árnyékával pillantott fel Lu Fengre. Aztán felkelt, és An Zhe-hez szólt.
– Kövessen, fiatalember.
Ahogy engedelmesen ment utána, An Zhe-t lefektették egy ezüstfehér asztalra, és fémkarikákkal rögzítették a végtagjait a csuklója és a bokája körül.
– Ne mozduljon – figyelmeztette az orvos.
Rögtön ezután An Zhe fájdalmat érzett a karjában. Abba az irányba fordította a fejét, és látta, hogy a doktor egy fiolányi vörös vért nyer ki a testéből.
– Nagyon egészséges a vére színe – jegyezte meg a férfi.
– Köszönöm szépen a dicséretet – felelt An Zhe. Az orvost igazán szórakoztatta a fiú válasza.
– A vért elküldjük genetikai kivizsgálásra, ami nagyjából egy óra. A továbbfejlesztett teljes testi szkennelés negyven percet vesz igénybe. Ne mozogjon.
A másik befejezte a beszédet, és az ezüst felület halványkék színben kezdett izzani An Zhe alatt. A környezet iránytalan, mély zümmögést árasztott – a levegő minden részecskéjéből eredt. A mindent betöltő hang felidézte An Zhe fejében azokat a távoli éjszakákat az Abyssban. A messzi óceán felől a hullámok tompa csapkodása hallatszott, és az éj legsötétebb szakaszában ismeretlen teremtmények üvöltése szűrődött felé abból az irányból. Hullámzások söpörtek át az esőáztatta földeken, melyeket az emberi nyelvezet nem tudott igazán körbeírni.
Az elektromos áram olyan volt, mintha hangyák megszámlálhatatlan sokasága mászott volna rajta, és harapott volna belé. Egy gombának negyven perc meg se kottyant. Azonban An Zhe úgy gondolta, ez talán az életének utolsó negyven perce. Hálát adva értük tanulmányozta a mechanikus kábeleket a mennyezeten.
Nem volt benne biztos, mennyi idő telt el, amikor meghallotta Lu Feng hangját odakint.
– Seraing elmondta, hogy a vizsgálati módszereid frissültek.
– Nagyon jól informált vagy – állapította meg az orvos. – Felfedeztük, hogy amikor az emberi test mutáción megy keresztül, aktiválódik néhány speciális részecske a DNS-ükben, amiket „biológiai célpontok”-nak neveztünk el. A két legfőbb kategóriája a biológiai célpontoknak az állati típusú és a növényi típusú mutáció. A továbbfejlesztett génkimutatásnak két folyamata van, amik egyszerre zajlanak. Az egyik az állati típusú célpont kimutatás, a másik a növényi típusú célpont kimutatás. A teljes idő, ami szükséges ezekhez, egy óra.
– Fogadd gratulációmat – felelt Lu Feng.
Az orvos felnevetett.
– Ezredes, ha a genetikai vizsgálatokhoz szükséges idő jelentősen lerövidül, és még kevesebbe is kerül, nem válik a te Eljáró Bíróságod munkanélkülivé?
– Élvezettel várom a percet.
– Komolyan dögunalmas vagy.
A beszélgetés elhalt. Eközben An Zhe felfelé pislogott az ezüstszínű mennyezetre, és elkezdett tanakodni, milyen fajba is tartozott.
Ő gomba volt.
Az orvos azt mondta, a mutációknak kétféle csoportja van, az állati-féle mutációk, és a növényi-féle mutációk. Először is arra gondolt, hogy a gombák nem tartoztak az állatok fajába. Másodszor viszont, a gombák nem tűntek növényeknek sem. Neki nem voltak levelei.
An Zhe mélyen összezavarodott. Arra törekedett, hogy a növények sorába kategorizálja magát, de nem talált elég bizonyítékot. Túl sok időt szentelt ennek a kérdésnek a szemlélésére. Mielőtt levonhatott volna bármiféle konklúziót, a kék fény eltűnt az oldaláról, mint egy apadó hullám.
– Rendben van – csendültek fel az orvos szavai, és a végtagjait leszorító gyűrűk automatikusan elengedték. Aztán hallotta, hogy a doktor folytatta a beszédet. – Ezredes, megkérdezhetem, milyen indokkal hoztad őt ide genetikai kivizsgálásra?
– Nem.
Az orvosba elég nyilvánvalóan beleforrtak a szavak.
A férfi aztán felsegítette An Zhe-t, és egy forgószékbe ültette odakint, megveregetve a fejét.
– Jó fiú. Ücsörögjön itt egy kicsit, amíg átnézem a vérteszt eredményeit.
Így An Zhe egy helyben ücsörgött.
Az ezredes, az Arbiter a vele szembeni oldalon ült, és még mindig őt nézte a jegeszöld szemeivel. Az ő arca fiatal volt, éles kontúrokkal, és a kalapja karimájánál egy pár fekete hajtincs lógott a homlokába, hogy a lejtős szemöldökén pihenjenek. A szoba vékony rétegű, hideg fénnyel festette be az arckifejezését, mellyel szinte szúrta An Zhe szemét, mint egy kés.
Eme szempárnak a bámulása rendkívüli hideggel töltötte el An Zhe-t. A gombák féltek a hidegtől. Ennek eredményeképp elfordította a forgószéket, háttal kerülve az ezredesnek.
Ettől csak még jobban fázott.
Hosszú-hosszú idő múltán végre hallatszottak a doktor léptei, felolvasztották a szobát.
– Nincsenek abnormalitások a genetikai leletben. Elmehettek.
Néhány pillanatnyi csend után Lu Feng megkérdezte:
– Száz százalékig biztos vagy benne, hogy ember?
– Lehet, hogy ezzel most csalódást okozok, de tényleg nem találtunk egyetlen biológiai célpontot sem. Más fertőzötteknek és a xenogéneknek legalább tízzel több van – felelt az orvos. Majd hozzátette. – Nézd, a mi kis barátunk el se hajlandó ismerni a jelenlétedet.
Aztán An Zhe hallotta az ezredes parancsát:
– Fordulj vissza.
An Zhe szótlanul megfordult a székkel. Egy kicsit tartózkodott tőle, hogy viszonozza Lu Feng pillantását, hisz valójában nem volt ember. Mégis valahogy ez az apró tartózkodás is irritálta az ezredest; a hangja jeges vízként csorgott végig An Zhe hátán.
– Miért vagy így megrettenve?
An Zhe egy szót sem szólt. Tudta, hogy ezelőtt a férfi előtt minél többet beszél, annál több hibát véthet, és talán a gyengeségére is fény derülhet. Végül Lu Feng felvonta a szemöldökét.
– Még mindig nem vagy hajlandó távozni?
Így An Zhe engedelmesen felugrott a székről, és ismét a férfi oldalán távozott – csak épp most szabadon, nem bilincsen vezetve. Amikor az elhagyott folyosó felénél jártak, Lu Feng hirtelen megszólalt.
– Amikor először rád néztem, ösztönösen éreztem, hogy nem vagy ember.
An Zhe kis híján szívinfarktust kapott.
Három hosszú szempillantás telt el, mire végre meg tudott szólalni.
– Akkor… második rámnézésre?
– Ez az első eset, hogy genetikai kivizsgálást kértem. – Az ezredes felé nyújtotta a genetikai kivizsgálás eredményeit. – Jobban jársz, ha az vagy.
An Zhe mindössze annyit tehetett, hogy átvette a papírokat, melyek igazolták, hogy minden teljesen normális vele kapcsolatban. Egy kis ideig csak a lépteik monoton zaja hallatszott az ezüstfehér folyosón.
Közel a kijárathoz, ahogy befordultak egy kanyarnál, belefutottak egy csapat emberbe. A sereget egy feketébe öltözött Bíró vezette, mögötte két erősen felfegyverzett katona tartott lefogva egy férfit, ahogy elsétáltak mellettük. Az oldalukon egy magas, rövid hajú nő haladt, zaklatott kifejezéssel az arcán.
Észrevéve Lu Fenget, a Bíró megszólította.
– Ezredes!
Lu Feng a lefogott férfire nézett, az pedig visszapillantott rá. A férfi torka görcsösen ugrott párszor, mielőtt felkiáltott.
– Nem vagyok fertőzött!
A Bíró azonnal magára vonta a figyelmet, ahogy ismét Lu Fenghez fordult.
– A fertőzöttség igen gyanús, de nincsen perdöntő bizonyíték. A legközelebbi hozzátartozó követelte a genetikai kivizsgálást.
Lu Feng apró, elismerő hangot hallatott, és a katonák folytatták az utat, a férfivel a kezeik között. Épp csak elhaladtak Lu Feng mellett, amikor…
BANG!!!
Lu Feng anélkül tette el a fegyverét és sétált el, hogy visszanézett volna.
– Nincs rá szükség.
A férfi teste azonnal előrebukott, és csak a katonák tartották meg. A mögöttük lépdelő nő felsikoltott, és a padlóra zuhant.
An Zhe odafordult, hogy Lu Feng arcára nézzen. A pillantása borzasztóan hideg volt – a gombácska sose látott ilyen pillantást azelőtt. Tudta, hogy An Ze mindig is gyengéd volt, Vance lezser és nagylelkű, Hosen tele volt epekedéssel, Anthony pedig mindig résen volt. De Lu Feng teljesen más volt. Semmi nem volt a tekintetében.
An Zhe arra gondolt, hogy az Arbiter számára mások meggyilkolása talán egyszerűbb, mint levegőt venni. Nem él át semmiféle változást az érzelmeiben, annyira hozzászokott már a látványhoz az eltelt idő alatt.
Hamarosan elérték a kijáratot. Közel ahhoz, két katona, egyszerű viseletben várakozott egy fehér anyaggal letakart testtel. An Zhe tudta, hogy Vance az.
A szemei elhomályosultak. Tett előre egy lépést, fel szerette volna emelni a fehér leplet, hogy egy utolsó pillantást vessen Vance arcára, de az egyik katona megállította. A férfi feltartott neki egy kék kártyát, és egyenletes hangon mondta:
– Megerősítettük, hogy az AR1147-es zsoldos csapat egyik tagja sem élte túl a küldetést, és a felszerelések és kellékek be lett kérve a bázis által. A zsákmány árát leszámoltuk, és a vigaszdíjjal együtt kifizettük a legközelebbi hozzátartozónak. Kérem, vegye el, ami maradt.
– Hová viszik őt? – kérdezte An Zhe.
– A krematóriumba – felelt a katona.
A teste megremegett, és hosszú ideig nem fogadta el a személyigazolványt. Lu Feng hangja csendült fel hamarosan.
– Nem akarod eltenni?
An Zhe nem felelt. Nagy sokára felemelte a fejét, hogy Lu Fengre nézzen.
– Ő tényleg… nem sérült meg.
Azokban a jegeszöld szemekben An Zhe visszatükröződni látta a saját képmását – a kissé kitágult szemeit és a belőlük áradó gyászt. Lu Feng még mindig nem mutatott ki semmit, mintha az egésznek semmi köze nem lett volna hozzá. Azonban amikor An Zhe azt gondolta, hogy a másik majd csak megfordul, és elmegy, a férfi inkább közelebb lépett. A fekete lőfegyver megemelte a fehér lepel szélét, és felfedte Vance jobb kezét. An Zhe féltérdre ereszkedett, és észrevette, hogy Vance gyűrűsujjának hegyén egy apró, vörös pötty bújik meg. A legbanálisabb szúrásnak tűnt, de annak a vörös pöttynek a szélén baljós, sötétszürke nyálka szivárgott lassan.
Teljesen ledöbbent. Egy pillanat alatt rohanták meg az emlékek. Emberi vér volt a hangyapáncélon – Vance elmondta neki, hogy néhányan elrejtenék a tényt, hogy megsérültek, mert olyan helyeken, ahol alacsony volt a fertőzöttségi szint, volt esély, hogy ne kapják el a fertőzést egy sebhellyel, és az ember csak haza akart menni.
Így aztán… így aztán… akit megszúrt a hangyapáncél, nem Anthony volt, hanem Vance.
An Zhe nehéznek találta a levegővételt. Remegő ujjakkal vette át Vance személyi kártyáját, és az oldalán lévő táskába tette. Azután Lu Fenghez fordult, de csak a hűlt helyét találta maga mellett. Felállva körbenézett, és megtalálta a kimagasló, fekete alakot a szürke ég alatt a messzi városkapu felé haladni, egyre távolabb és távolabb.
Pár pillanat múltán zűrzavar támadt mögötte, és ahogy visszafordult, azt a nőt látta, akinek a társát az imént lelőtték, előrefelé botladozott, amíg a katonák közre nem fogták.
– Lu Feng! Arbiter! – Kétségbeesetten hadakozott, a karjával a levegőt csapkodva, ahogy sikoltva előre vetette magát. – Remélem, szánalmas halált halsz…!
A mellkasából feltörő, rekedt, éles hang visszhangzott az épületben, a nő mégsem kapott, még csak egy hátrapillantást sem az Arbitertől. A környék fokozatosan elcsendesült, a két holttestet pedig egyenként elszállították. A világos folyosón csak a nő megtört sírása hallatszott.
*
Sok idő telt el, mire a gubbasztó nő abbahagyta a sírást. Kivörösödött szemekkel, kócosan dőlt a falnak, és szótlanul a távoli égboltra meredt. Olyan volt, mint a levélen megülő esőcsepp, amelyet egy mozdulat képes összetörni.
An Zhe óvatosan megszólította.
– Nem távozik?
Az asszony megrázta a fejét, és a hangja rekedt volt, ahogy válaszolt.
– Az illető, aki meghalt… milyen kapcsolatban voltál vele?
An Zhe viszonylag sokáig kereste a megfelelő szavakat az emlékeiben.
– A… barátom volt. Megmentett engem.
– Az én férjem is megmentett engem egyszer. – Ahogy ezt mondta, a nő feje lekonyult, a válla és a háta remegett, és olykor a sírás hangjai törtek fel belőle. Nem szólalt meg ismét.
An Zhe erősen megszorította Vance személyi kártyáját. A szívéből – az emberi testhez tartozó szívéből – fojtogató érzés áradt. Amikor még csak egy egyszerű kis gomba volt, sosem tapasztalt efféle érzelmeket. Csak akkor talált rá az erejére ismét, amikor ez az érzés egy kicsit elfoszlott. Az emberek folyamát követve ment a folyosó kijáratához.
A városkapu átjárójának végén egy sor mechanikus átkelő várakozott, és An Zhe a bal oldali legtávolabbit választotta. Ahogy odasétált, egy gyengéd, robotikus női hang szólította meg.
– Kérem, adja át a személyi kártyáját, és nézzen a kamerába.
An Zhe az átkelőtől jobbra levő, fehéren izzó felületre helyezte An Ze kártyáját, aztán felpillantott a fekete kamerába.
– Személyi szám: 3261170514. Név: An Ze. Cím: Külváros, 6-os Kerület. A várostól távol töltött idő: 27 nap.
A kamera halk hangot hallatott, a fehér fény pedig zöldre változott.
– Arcfelismerés rendben. Üdvözöljük itthon!
A kapu egy apró, kongó hanggal emelkedett fel, és An Zhe kisétált. A vakító, reggeli napsütés hunyorgásra késztette, és kellett egy pár pillanat, amíg magához tért belőle. Ahogy a homályos világ ismét kiélesedett, egy masszív, szürke várost látott maga előtt. Egy nagy, széles tér vette körbe, és a Védőövezet felirat volt ráfestve, élénk neonzöld színnel. Odébb emberi kreálmányok ugrottak ki a földből. Mindenütt magas betontömbök tornyosultak, még sokkal hatalmasabbak, mint a legnagyobb növény, amit An Zhe valaha is látott, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban ráomolhatnak. Egyenesen álltak, összecsoportosulva, egymást átfedő elrendezéssel, eltakarva előle a kilátást. Felpillantott. A narancsszínű Nap félig a legmagasabb torony mögé bújt, míg a másik fele kilátszott; úgy nézett ki, mint egy csepp felhígult vér, ami mindjárt lecsordul az épület szélén.
An Zhe visszafordult. Az embereket, akik vele együtt jöttek át a városkapun, szétválasztották az átjárók, azonban ahogy megérkeztek, spontán csoportokba tömörülve haladtak ugyanabba az irányba. An Zhe is előreindult velük, és pár száz lépés után egy sarokhoz keveredett. Egy tábla hirdette a szavakat: „Vasúti Tranzit”, és egy vonat várakozott a síneken. A vonatszerelvényen is virítottak feliratok: „Bejárat – 1-es Kerület – 3-as Ellátó Raktár – 5-ös Kerület – 8-as Kerület – Városi Ügyek Hivatala – Kijárat”.
Követte az emberek tömegét a vonatra, majd talált egy sarkot a viszonylag üres kocsiban, ahol leült. Az előtte lévő üléseken két keménykötésű férfi beszélgetett halk hangon.
– A 3-as Medencéből jössz? Az életetekkel játszotok odakint, ember.
– Hatot vesztettünk.
– Nem rossz. Kiegyenlítettek?
– A katonaság még mindig a kiértékeléssel szöszöl. Azt hiszem, nem is kell már soha többé kimennem a vadonba, és az életemet kockáztatnom.
– Azta.
– Bementük egy iskolába a 441-es Szellemvárosban. Tele volt mutálódott növényekkel, szóval mindenki be volt szarva, hogy be kell menni – nevetett a fickó. – Mi bementünk, és kihoztunk három merevlemezt a régi könyvtár referencia szobájából. Felbecsülhetetlen értékek. Most már csak ki kell várni, hogy lássuk, mennyire értékesek a rajta tárolt adatok.
An Zhe csendesen figyelt. Igaz, nem nagyon értette, de tudta, hogy előtte ülő a férfi igazán boldog, és ez őt is felderítette egy kicsit. Tudta, hogy boldog emberek általában nem bánják kisegíteni egymást, így megszólította.
– Uram!
– Mi az? – kérdezte a másik felé sem fordulva.
– Hogy jutok a 6-os Kerületbe?
– Az Ellátó Raktárnál szállj át a 2-es Vonalra.
– Köszönöm szépen.
Öt perccel később a vonat mozgásba lendült, és egy robotszerű hang minden megálló nevét bemondta. An Zhe számára minden nagyon ismeretlen volt. Néhány kudarccal és a helyes irányok kérdezgetésével később végre átszállt a 2-es Vonalra az Ellátó Raktárnál, és helyesen szállt le a vonatról a 6-os Kerület megállójában.
An Ze személyi száma 3261170514 volt. Ez a sornyi szám nemcsak arra szolgált bizonyítékul, hogy ő ember, hanem magában foglalta a címét, ami a 6-os Kerület, 117-es Épület, 0-s Egységben lévő, ötödik emeleti 14-es ajtó volt. Azonban nem sokkal azután, hogy leszállt a vonatról, és megpróbált megszólítani valakit, hogy ismét iránymutatást kérjen, egy fiatal fiú hirtelen megmarkolta.
– Szervusz, barátom. Üdvözöllek! Bánnád, ha megismernél minket?
Mielőtt An Zhe bármit felelhetett volna, egy fehér papírlapot nyomtak a kezébe. Hatalmas, vérvörös betűk hirdették: LÁZADJ AZ ARBITER ZSARNOKSÁGA ELLEN! Nem értette az okát, de nem is kérdezett semmit. Csak annyit mondott:
– Elnézést, tudja, hogyan juthatok el a 117-es Épületbe?
– Nem bánod, ha velünk tartasz, igaz? – kérdezte a fiú.
-… Nem.
– Akkor mostantól bajtársak vagyunk! – A fiú felemelte a saját kezében tartott fehér papírt, rajta a szöveggel: SZÜNTESSÉK MEG AZ ARBITER KÓDJÁT!
Nem csak ők vittek magukkal ilyen papírokat. Hamarosan An Zhe-t egy nagy tömegbe húzták. Negyven-valahány ember lehetett, mindegyiküknek nagyon fiatal arca volt. Minden egyes ember vagy hasonló, fehér papírdarabot tartott egymagában, vagy pedig tandembe verődve tartottak fel hosszabb transzparenseket. A mondatok a papírokon és transzparenseken nagyjából hasonlítottak.
„Önként jelentkezünk, hogy a genetikai kivizsgálás költségeit kifizessük!”
„A Bírák az emberiség ellenségei!”
„Oszlassák fel az Eljáró Bíróságot, és szolgáltassanak igazságot az ártatlanoknak!”
Eközben a tömeg lassan előre nyomult, és An Zhe-nek sem volt más választása, mint menni velük.
A város utcái nagyon keskenyek voltak. A nap lesütött az épületekre, melyek egyenetlen árnyékokat vetettek a talajra. Az úton, őket leszámítva, sétált néhány idősebb ember is, többnyire lehajtott fejjel. Olykor a tömeg irányába pillantottak, de aztán gyorsan elfordultak, és mentek tovább.
– Mit csinálunk? – kérdezte An Zhe hamarosan.
– Csendes tüntetést – felelt a fiú. – Addig megyünk, amíg az Eljáró Bíróságot meg nem szüntetik.
-… Oh.
Nagyjából félórányi séta után megint a mellette lévő fiúhoz fordult.
– Hol van a 117-es Épület?
– Előttünk, már nemsokára odaérünk.
Újabb fél óra telt el.
– Hol van a 117-es Épület? – kérdezte megint An Zhe.
– Bocsi – vakarta meg a fejét a gyerek. – Kimentél a fejemből. Már elmentünk mellette, arra hátra van. – Ahogy beszélt, megfordult és elmutatott egy irányba. – Ott van, nem túl messze. Az épület száma ki van írva az oldalára. Innen is lehet látni.
– Köszönöm szépen – felelt An Zhe.
– Nagyon szívesen!
An Zhe felé nyújtotta papírt.
– Ezt visszaadom.
– Nem szükséges – utasította el a fiatal, és a karja alá tuszkolta a papírt. – Ne felejts el jönni jövő héten! Az 1-es Épületnél gyülekezünk.
Így aztán An Zhe csak annyit tehetett, hogy a vérvörös „LÁZADJ AZ ARBITER ZSARNOKSÁGA ELLEN” papírt a hóna alá csapta a genetikai vizsgálati eredménye mellé, amit maga az Arbiter sózott rá. Ezekkel az iratokkal a karjában hagyta maga mögött a furcsa fiatalok csoportját, és a mutatott irányba indult.
Ahogy sétált előre, úgy érezte, a tájkép fokozatosan egyre ismerősebbé vált, ahogy az An Ze-től származó emlékek lassan a felszínre bukkantak. Ösztönösen fordult be néhány sarkon, és hamarosan megérkezett a 117-es Épülethez, anélkül, hogy problémába ütközött volna. Kocka alakú építmény volt, tíz emelet magas, de elég széles. Belépett a 0-s Egységbe, és miután megmászta a csendes, meredek lépcsőket az ötödikig, egy homályos folyosóra ért, és megkereste a 14-es ajtót.
Fehér pecsét ragadt az ajtóra. An Zhe óvatosan letépte onnan, felfedve az alatta lévő érzékelő panelt. Ahogy hozzáillesztette a kártyáját, az ajtó kicsapódott, és ő belépett a lakásba.
Igazán kicsi szoba volt. Még annál a barlangnál is kisebb, ahol régen élt, bár a páncélautó szűkös pihenő részlegénél jóval tágasabb és fényesebb. A falhoz közel állt egy fa íróasztal, egy tucat régi könyvet állítottak fel rajta, és kitépett papírokat és füzeteket púpoztak fel a másik oldalán. Az asztallal szemben állt az egyszemélyes ágy. Éjjeliszekrény bújt meg az ágy fejrészénél, rajta egy ivópohárral, tükörrel, és ilyen-olyan apróságokkal elhalmozva. A szekrényt az ágy lábánál látta, alig volt magasabb, mint egy ember.
Az ablak az ágy felett nyílt. A szürke függönyöket résnyire nyitották, napfény tűzött át rajta, egyenesen a hasonló színű paplanra. Volt valami száraz illata, ami An Ze-re emlékeztette őt.
Az ágyhoz sétált, majd elvette az éjjeliszekrényről a kézitükröt. A hűvös lapról a saját arca nézett vissza rá. Úgy nézett ki, mint An Ze, lágy, fekete hajjal, és ugyanilyen szemekkel. Sok vonásuk hasonlított, de akadt néhány részlet, ami nem. Ráadásul neki nem volt meg An Ze gyengéd és nyugodt arckifejezése.
Akkor régen An Ze azt mondta neki:
– Olyan, mintha kaptam volna egy öcsikét. Mi lenne, ha elneveznélek, kicsi gombácska? Van bármiféle mély emléked, amit fel tudsz idézni, kicsi gombácska?
Csak két emléket talált, ami mélyen a korlátozott elméjébe ivódott; az egyik a spórájának elvesztése volt, a másik pedig egy esemény, ami akkor történt, mikor még nagyon kicsi volt – amikor a mérete nem haladta meg az emberi kisujj hosszát.
A gombák növekedésének esős időszakában egy esőcsepp egy kicsit élesebb szögből esett rá a szárára, kettécsapva a tövét. Majd, mint akármelyik sérült teremtmény, arra törekedett, hogy visszanőjön, hogy éljen. Aztán pedig fokozatosan kezdett valamiféle gyenge öntudatra ébredni. Meggyógyult.
Attól a ponttól kezdve úgy tűnt, ő más, mint a fajtársai. Kontrollálni tudta a hifáit, a dzsungel és a nyílt földek közt mozgott, és képes volt fogadni a kívülről érkező hatásokat. Szabad gomba volt.
– Szegény kis pára – túrt bele a hajába An Ze. – Nagyon fájt, amikor kettétörtél?
– Nem emlékszem.
– Akkor An Zhe-nek foglak hívni, amit a „törés” kínai karakterével írnak – döntött An Ze.
– Oké. – Mindössze ennyit felelt.
An Zhe az emlékei felidézésétől a tükörképére mosolygott. Ahogy a mosolygó kép visszanézett rá, ő mintha újra látta volna An Ze árnyékát a vonásaiban.
– Köszönöm – mondta a tükörnek.
Miután letette azt, An Zhe leült az íróasztal mellé. Mit kellene tennie következőnek? Egy pár percnyi gondolkodás után An Zhe lefektette a bal karját, és az ujjbegyeit nézte a beszökő fényárban. Hófehér hifa nyúlt ki az ujja végéből, majd megszilárdult. Előkapta a tőrét, és levágott belőle egy kis darabkát. Aztán felkapta a darabot a másik kezével, a szájához emelte, és beletette, kissé lenyomva, úgy döntött, kivizsgálja a saját mérgezőségének ügyét.
Lágy, édes és nagyon ízletes – ez volt az első gondolata.
A következő pillanatban az egész világ inogni kezdett a szeme előtt.
*Megjegyzések:
Védőövezet: buffer zone – pufferzóna, ütköző övezet. Ez egy nagy, belátható, sík hely, ami védelmi vonalként szolgál egy-egy hely/város előtt. Könnyű célpontot csinál a közeledő ellenségből.
A helyek és egyéb dolgok nevei
Külváros – Outer City, kerek, fallal védett, magában foglal 8 kerületet és a védőövezetet.
Kerületek – District 1-8, ezek is védőövezettel védettek, elkülönülnek egymástól.
Épületek – Building 56/117, stb, nagyobb fajta házak, én inkább társasház formájúnak mondanám, mint egy sima tízemeletesnek, legalábbis ezt ókumáltam ki a szövegből.
Egység – Unit 0-5, stb, hasonló, mint az épületszárnyak, egy nagyobb szakaszt jelölnek.
Medence – Basin 3, stb, Szellemváros – Ghost City 441, stb, – régi elhagyott városok részei a bázison kívül, a vadonban.
Ellátó Raktár – Supply Depot – először Utánpótlási Raktárnak hívtam, de olyan hosszú volt, hogy letettem róla. Később csak raktár néven fogom emlegetni, akkor is, ha a könyv kiírja a teljes nevét… (sok ilyen lesz… beleőszültem, mire leírtam XD)
Városi Ügyek Hivatala – City Affair’s Office – fel lettem világosítva, és inkább megosztom itt is: minden kerületnek van ilyen hivatala.