Wen KeXing lassan leült és kiegyenesítette a hátát, közben némán nézett rá. Keresztbe rakta hosszú lábait és ujjaival megkopogtatta a térdét. Majd egy idő után halkan megszólalt, “Az én vezetéknevem nem Rong. De, amit a legjobban bánok, hogy nem láthattam azt a Rong vezetéknevűt ebben az életemben, mert annyiszor öltem volna meg, ahányszor találkoztam volna vele.” 

Zhou ZiShu arcára nem ült ki semmiféle meglepődöttség, csak elhallgatta Wen KeXing szavait, majd lelassított és azt mondta, “Ó? Úgy tűnik, rosszul tippeltem, én azt hittem… Azt hittem, hogy a Szellem-völgy jelenlegi mestere a Rong család leszármazottja.” 

A sötétségben mindössze Zhang ChengLing horkolása volt hallható. Ők ketten nem voltak messze egymástól, de halálos csend támadt kettejük között. Hosszú, meghatározatlan mennyiségű idő telt el, amikor Wen KeXing arcára lassan, nagyon lassan egy mosoly rajzolódott ki. De ez a mosoly eltért a szokásos ostoba vigyorától, ezúttal a szeme sarkában húzódó mosolyvonalaknak nyoma sem látszott. Az a sötét szempár pedig még mindig jéghideg volt, amelyből halovány fény tükröződött vissza. Amint éles pillantást vetett Zhou Zishura, hosszú szemöldöke enyhén felhúzódott, hamiskás benyomást keltve mosolyának, “Ó?” 

Zhou ZiShu hangja olyan lágy volt, hogy úgy tűnt, ajkai nem is mozognak, de nagyon gyorsan beszélt. “A Kacagva Gyászoló szellem felbérelte a Skorpiót, hogy egész úton kövesse ezt az ördögfiókát. Valójában nem akarta megölni, de nagyon szerette volna megtudni tőle, hogy azon az éjszakán, a Zhang birtokon történt mészárlás során, látott-e egy olyan embert, akinek hiányzott az egyik ujja. Amennyire én tudom, Xue Fang, az Akasztott szellem volt az, akinek hiányzott az egyik ujja. De attól a naptól kezdve, hogy találkoztam azzal a csoport emberrel az elhagyatott szentélyben, tudtam, hogy a Zhang család kiirtását nem a Szellem-völgy emberei követték el.” 

Wen KeXing, úgy tett, mintha érdekelné, ezért megkérdezte, “Honnan tudtad?” 

Zhou ZiShu lágyan felnevetett, “Százezer gonosz lélektől kézzel-lábbal óvva, sértetlenül kísértem el ezt az ördögfiókát egészen a Taihu-tóig. Ha valóban ilyen nagyszerű képességeim lettek volna, már rég uralmam alá vontam volna a harcművészeti világot. De akkor mit keresek még mindig itt?” 

Wen KeXing tekintete csak úgy izzott, miközben Zhou ZiShut nézte, és azt mondta, “… ugyan, nem kell ennyire alázatosnak lenned.” 

Zhou Zishu így folytatta, “De miért üldözi folyton ezt a kölyköt a Kacagva Gyászoló szellem? Azt hittem, erre csak egyetlen magyarázat van: függetlenül attól, hogy ki követte el a Zhang birtokon történt mészárlást, valaki a Qingzhu-gerincről,204 a saját érdekeit követve elhagyta a Szellem-völgyet, hogy részt vegyen benne. A Kacagva Gyászoló szellem pedig gyanítja… vagy inkább úgy is lehetne mondani, hogy a Kacagva Gyászoló szellem az Akasztott szellemre akarja terelni a gyanút. Ezen kívül, amikor Gu Xiang megölte azt a fekete ruhás férfit abban az elhagyatott szentélyben, a férfi, halála előtt a ’lila’ szót ejtette ki a száján. Milyen lila? Nem hiszem, hogy a Lila Fúriáról lenne szó, igaz?”205 

204 青竹岭 (Qīngzhú lǐng) Qingzhu-gerinc – helyenként bambusz liget néven szerepel.

205 紫煞 (Zǐ shā) Lila Fúria – Gu Xiang is a 10 ördögi démon egyike.

Wen Kexing bólintott és azt mondta, “Így van. Mi ketten éppen Jiangnanból tartottunk a Taihu-tóhoz, onnan pedig Dongtingba. Noha érkezésünk a véletlen egybeesés műve volt, mégis gyanúsnak tűnhetett. Ugyanakkor én voltam az, aki megölte azt a kölyköt a föld alatti kriptában, mivel tartottam attól, hogy felfedi a kilétemet. Igazam van?” 

“Nem volt nehéz kitalálni, Wen testvér. A folyók és tavak vidékén kevés olyan ember él, akinek ne tudnám kitalálni a kilétét. Dél-Xinjiangt és az Észak-Sivatagi övezetet leszámítva, egy kezemen meg tudom számolni az ilyen emberek számát a közép-síksági harcművészet világában. Továbbá, annyi nap után, melyet a társaságodban töltöttem, nem lennék ostoba, ha nem jöttem volna rá?” – válaszolta Zhou ZIShu. 

Wen KeXing hallgatott egy darabig, anélkül, hogy igent vagy nemet mondott volna. Majd hirtelen felnevetett és fejét bólogatva azt mondta, “Annyi mindent tudsz, Zhou… Nagymester? Zhou Úr? 

Zhou ZiShu elmosolyodott és azt mondta, “Most már csak egy átlagos polgár vagyok. A Szellem-völgy mestere túlságosan is udvarias.” – de amikor Wen KeXing nyíltan megnevezte a Három Őszig tartó Hét Nyílás Szögét, Zhou Zishu már tudta, hogy lehet valamiféle sejtése arról, hogy honnan származik. 

Mindketten szó nélkül maradtak. Abban a pillanatban, Wen Kexing már nem volt az a felvágott nyelvű selyemfiú, akinek exkluzív figyelmet szentelt a férfiak iránt, és Zhou ZiShu sem volt az a durva tónusú, földhözragadt csavargó. A Fengya-hegy titokzatos mestere és a Mennyek Ablaka kiszámíthatatlan egykori vezére, ebben a pillanatban némán néztek farkasszemet egymással abban az elhagyatott házban, mint akik valamiféle harcot vívtak volna. A csend harcát. 
Egyetlen szemtanújuk pedig még mindig mélyen aludt az oldalukon. 

Zhou ZiShu Zhang ChengLing irányába pillantott és még halkabban szólalt meg, “A Szellem-völgy mestere nem azért követte ezt a gyermeket, mert úgy hiszi, tud valamit? Mint például… annak a személynek a kilétét, aki törvényt szegve elhagyta a Szellem-völgyet, és aki azóta is üldözi őt?” 

Wen KeXing mosolyogva kérdezett vissza, “Honnan tudod, hogy ő az, akit követek?” 

Zhou ZiShu felnevetett, “Ha nem őt, akkor mégsem lehetek én az, akit követsz, nemde?” 

Wen KeXing csak nevetett és nevetett. Az emberek gyakran félreértették azt a magatartását, amikor szeretetteljesen nézett egy férfira – akár egy szeretőre. Ettől a hangtól még a szőr is felállt Zhou ZiShu hátán. Hosszú idő után Wen KeXing könnyelműen megkérdezte, “Ah-Xu, nem gondolod, hogy mi ketten egyre jobban összeillünk? 

Zhou ZiShu határozottan kijelentette, “Egyáltalán nem hiszem.” 

Wen KeXing még mindig ugyanazzal a gyengéd és szelíd arckifejezéssel nézett rá, amitől még az ember haja is égnek állt. Zhou Zishu és ő hosszasan néztek egymásra, amikor Zhou ZiShu hirtelen megkérdezte, “Tán valami rossz gyógyszert szedsz, vagy a túlzott kungfu gyakorlásod mellékhatásaként lettél ennyire őrült?” 

De váratlanul, Wen KeXing enyhén megragadta Zhou ZiShu ujjait, kitapogatta a tenyerét, majd összeszorította és magasabbra emelte. A fejével közelebb hajolt és gyengéden megcsókolta a kézfejét, végül megkérdezte, “Mit gondolsz?”  

Zhou ZiShu egész testén libabőr futott végig. Egyszer csak erőteljesen visszahúzta a kezét, de még mindig érezte a férfi ajakainak a meleg érintését, mely összefonódott a férfi tekintetével, amelyek mintha rajta összpontosultak volna. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy őrült és súlyosan beteg. Száraz mosoly jelent meg az arcán és azt mondta, “Wen testvér értvágya igazán kitűnő.” 

Wen KeXing pimaszul azt mondta, “Ahogy mondod. Csak hogy az én étvágyam különösen akkor jön meg, amikor téged látlak. Mondd, mit tehetnék?” 

De még mielőtt megvárta volna Zhou ZiShu válaszát, Wen KeXing máris tovább kalandozott és így folytatta, “Sok évvel ezelőtt egy holttestet láttam az út szélén. A haja már teljesen elhalt, teste pedig egyetlen nagy labdává dermedt és ruházatának eredeti színét már nem lehetett kivenni. Arca véres volt, az orra le volt vágva, de még az arcvonásainak a körvonalait sem lehetett kivenni. Egy lándzsa fúródott át a mellkasán, mely a hátán, a lapockacsonttól nem messze haladt át. Még vetettem rá néhány pillantást, de amikor megláttam azokat a lapockacsontokat, tudtam, hogy ez az ember páratlan szépség lehetett, amíg életben volt. És tudod mit?” 

Zhou ZiShu vett egy mély levegőt, de még mielőtt megszólalhatott volna, Wen KeXing ismét megelőzte, “Egész életemben az emberek csontjait olvasva jártam a világot, de még egyszer sem vezettek félre. Szóval Ah-Xu, most már igazán lemoshatnád az arcodról azt az álarcot. Hadd érezzem jól magam én is egyetlen csók és ölelés erejéig. Az igazi szépség ritka ezen a világon, de nem annyira, hogy ne lehessen rájuk találni. Az volt minden vágyam, hogy a világ összes szépségét megcsodáljam, de soha egyikbe sem gabalyodtam bele. Meglehet, ha meglátom az igazi arcodat, és az egész éjszakát veled töltöm, úgy ahogyan a mennyek villámai találkoznak a föld mélyéről feltörő tűzzel,206 azután soha többé nem érdekelsz majd. De pont azért, amilyen vagy… én veled akarom leélni a hátralevő életemet.” 

206 天雷勾地火 (Tiān léi gōu de huǒ) Az ég villámai felborzolják a föld tűzét. – A mondás azon a nem mindennapi természeti jelenségen alapul, hogy minden egyes vulkánkitörés vonzza a villámlásokat, villámcsapásokat. Ezt a metaforát, amint az ég villámai találkoznak a föld tűzével előszeretettel használják kínai romantikus regényekben. A mennyei villám a férfi, míg a föld mélyéről feltörő láva a női vágyat szimbolizálja.

Zhou ZiShu mondani akart valamit, de mindezek hallatán, minden egyes szót elfelejtett, ami az ajkán volt. Csak elképedve nézett rá. 

Wen KeXing előre-hátra dülöngélt a nevetéstől, miközben az ujjával Zhou ZiShura mutogatott, “Halálra rémítettelek, mi?” 

“Az anyád!” – vágta rá Zhou ZiShu kurtán. De egy kis szünet után, ismét gondolt egyet, hirtelen megveregette a vállát és azt mondta, “Felejtsd el. Őszinte részvétem.”207 

207 节哀顺变 (Jié’āi shùnbiàn) Gyászolsz és változol/Őszinte részvétem. – Egy példa a kínai nyelvben előforduló részvétnyilvánításra: Születés, öregség, betegség, halál, mind természetes jelenség. Gyászolnunk és felednünk kell!

Wen KeXing döbbenten kérdezte meg, “Hogy mi?” 

 Zhou ZiShu azonban befejezte a vele való beszélgetést. Az oldalára feküdt és szemeit lehunyva minden erejével azon volt, hogy meditációval kiürítse az elméjét. 

Miért emlékszik valaki, még annyi év után is, ilyen részletekbe menően egy halott személy kinézetére és jellemzőire, hogy még a ruháinak színét és hajának milyenségét is képes visszaidézni? Ezek a részletek, minden bizonnyal, már annyiszor felidéződtek benne, hogy már teljeséggel bevésődtek a szívébe. Időről időre pedig, színlelt ügyetlenséggel előadja ezt a történetet, mint aki hülyeségeket zagyvál, de közben tart attól, hogy elfelejti hogyan is nézett ki az illető. 

Zhou ZiShu, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, mintha megértette volna ezt az érzést. – Meglehet, hogy csak véletlenül találkoztak az emberek hatalmas tengerében és nem ismerik egymás hátterét, de ez még nem akadályozza meg őket abban, hogy már születésüktől fogva egymás bizalmasai legyenek. 

Másnap, Zhou ZiShu és Zhang ChengLing elhagyták a sivár udvart – természetesen egy hívatlan követővel együtt, akit Wennek hívnak. Zhou ZiShu azt tervezte, hogy újra elmegy a Biztonság Ezüstkereskedéshez, hogy megnézze, mire jutottak az üggyel, amit a múltkor rájuk bízott. És hogy több információt szerezzen, amivel megtömheti Zhang ChengLing üres koponyáját, addig sem gyakorolja a kungfut ostoba fejjel. 

Zhang ChengLing hamar rájött, hogy elképesztően fájdalmas dolog bármit is megtanulni az ő olcsó shifujától. Ez a shifu semmi mással nem törődött, mint hogy hosszú és érthetetlen mantrákat ismételtessen vele, függetlenül attól, hogy ő megértette-e őket vagy sem, vagy éppen, hogy sikerült-e megjegyeznie azokat, vagy sem. Ha egyszer elmondta, akkor az meg is volt tanítva. Ezt a módszert pedig ékesszólóan úgy lehetne megnevezni, hogy ‘A Mester az, ki utat mutat, az egyén az, kinél a gyakorlat van’.208 Zhang ChengLing úgy érezte, hogy Zhou-shifu elvárásai túlságosan is magasak. Még a hegyre vezető út felénél is magasabb, ahol csupa köd és felhő van. De az ő feje még ennél is zavarosabb volt, és szemeit forgatva botorkált előre az úton. Zhou ZiShuból elvesztette a türelmét Zhang ChengLing ostoba ábrázatának láttán, ezért hátulról a tarkójára csapott és szidni kezdte, “Mantrát szavalsz, vagy inkább kötélnek mész?” 

208 师傅领进门,修行在个人 (Shīfu lǐng jìnmén, xiūxíng zài gèrén) A mester mutatja az utat, a gyakorlás pedig az egyén feladata. – Kínai közmondás.

Zhang ChengLing tudatában volt annak, hogy hülye, ezért nem mert válaszolni, csak sértődötten nézett vissza rá. Zhou ZiShu megkérdezte, “Most mi van?” 

Shifu, nem értem.” – válaszolta Zhang ChengLing. 

Zhou ZiShu vett egy mély levegőt és úgy érezte, hogy türelmesebbnek kellene lennie vele, ha már a mesterének szólítja. Ezért kénytelen volt elfojtani az indulatait, majd erőltetett türelemmel a hangjában, lassan és tisztán érthetően megkérdezte, “Melyik részét nem érted?” 

Zhang ChengLing rápillantott, némán lehajtotta a fejét és azt suttogta, “Sehol sem értem…” 

Zhou ZiShu nem szólt semmit, csak elfordította a tekintetét. Hosszasan visszafogta magát, de végül nem bírta tovább és azt mondta, “Te ördögfióka, az a valami ott a nyakadon, az egy fej vagy inkább egy bili?!” 

Őket követve, Wen KeXing remekül szórakozott, de amikor meglátta ezt a jelenetet előrelépett, hogy szét válassza őket, és automatikusan felvette a szerető apa szerepét a szigorú anyával szemben. Öntelt és önelégült mosollyal az arcán pedig vidáman így szólt Zhou ZiShuhoz, “Most már elég legyen. Egyáltalán tudod, hogyan kell egy tanítványt tanítani? Mennyire okos lehetsz, ha ily ostoba módon hülyének nevezel másokat.” 

“Hogy ne tudnám, elvégre a tanítvány-öcsémet is én tanítottam.”209 – mondta Zhou Zishu. 

209 师弟 (Shīdì) Junior testvér-tanítvány – Fiatalabb tanítvány, aki ugyanannál a harcművészeti mesternél tanul, de nem édestestvérek, hanem testvérként tekintenek egymásra.

Wen KeXing kissé kikerekedett szemekkel kíváncsian megkérdezte, “Na és mit csináltál akkor, amikor a tanítvány-öcséd nem tudta memorizálni a mantrákat vagy a harcmozdulatokat?”  

Nagyon régen volt már, Zhou ZiShu összeráncolta a homlokát és egy kis ideig való gondolkodás után azt mondta, “Megkértem, hogy 300-szor másolja le a kezdők csí tisztító mantráit, melyeket minden klánba fogadott tanítványnak el kellett sajátítania. Ha nem értette meg elsőre, akkor tanulhatott a saját ritmusában, de nem kaphatott enni, ha meg estére sem ment neki, akkor nem feküdhetett le aludni. Az éjszaka közepén pedig megkértem valakit, hogy zárja be a hálószobájának az ajtaját, és megparancsoltam neki, hogy menjen ki a hóba, hogy elmélkedjen rajtuk addig, amíg meg nem érti egymaga.” 

Zhang ChengLing titokban beleborzongott mindezek hallatán. Wen KeXing pedig csak ámultan állt ott egyhelyben, még mielőtt így sóhajtott volna fel, “A te tanítvány-öcséd… igazán szerencsés, hogy túlélt téged.” 

Zhou ZiShu léptei abbamaradtak és hirtelen azt mondta, “Nem mondható szerencsésnek. Már meghalt.” Zhang ChengLing és Wen KeXing, mindketten ránéztek, viszont zöldessárgás arcán érzelemnek semmi jelét nem látták. Zhou Zishu, egy gyengédnek kicsit sem mondható mozdulattal megveregette Zhang ChengLing fejét, és nyersen azt mondta, “Tanulj keményen. Ha túl akarod élni a következő néhány napot, akkor rendelkezned kellene némi képességgel.” 

Majd odadobta Zhang ChengLinget Wen KeXingnek, egyetlen mondatot hagyva hátra, “Az egyik barátomat megyek meglátogatni, addig is vigyázz rá egy darabig a helyemben.” – és qinggong lábtechnikáját használva távozott anélkül, hogy visszanézett volna rájuk. Zhang ChengLing és Wen KeXing kérdőn néztek egymásra. 

Fél óra is eltelt, mire Wen KeXing mély hangon megjegyezte, “Amit a mestered mondott az előbb, az nagyon is ésszerű. Kell hozzá a képesség… – De tudod mit? Felejtsd el. Mivel most nincs itt, inkább elmesélem a múltkori Vörös fiú történetének a második felét.” 

Zhang ChengLing, a reménytelen eset, azonnal visszanyerte életkedvét ennek hallatán, és miközben kettesben elsétáltak a legközelebbi fogadóba, Wen Kexinget hallgatta, amint így mesélt, “De mit kellett volna tegyen azzal a sok démonnal és szörnyeteggel? A Vörös fiú sokáig gondolkozott ezen, számtalan módszer kipróbálása után végül előállt egy ötlettel, melyhez csak egy varázsfegyverre volt szüksége…” 

Míg egyikük mindenféle badarságot hordott össze, másikuk ujjongva hallgatta végig aztokat, így az út nagyon kellemesen telt. Éppen egy fogadóba készültek betérni, amikor a hátuk mögött egy lány kiáltott fel hirtelen, “Mester! Mester, megtaláltalak!” 

Wen KeXing és Zhang Chengling hátranéztek és Gu Xiangot látták meg, amint le-fel ugrándozott. Meglepő módon Cao WeiNing is ott volt a háta mögött. Wen KeXing el sem tudta képzelni, hogy ez a két jóravaló, hogyan is keveredhetett össze, de mielőtt megkérdezhette volna, Gu Xiang szája úgy pattogott, mint a kiöntött bab, “Mivel a tegnap sehol sem találtalak, elindultam, hogy megkeresselek. Ennek eredményeképp, hallottam, amint Cao nagy testvér azt beszéli, hogy te meg Zhou Xu elvittétek a Zhang fiút, és önként vállalta, hogy elvisz a városon kívülre, hogy megkeresselek téged!” 

Bágyadt vigyorral az arcán, Cao WeiNing így folytatta, “Ugyan, számomra volt megtiszteltetés, hogy elkísérhettem.” 

Gu Xiang folytatta, “Mester, Cao testvér nem csak igazlelkű, de nagyon is tájékozott. Hadd mondjam el…” 

De Wen KeXing úgy akart tenni, mintha nem ismerné őket, és azzal magával hurcolta Zhang ChengLinget a fogadóba. 

(Visited 351 times, 1 visits today)

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.