Ye BaiYi enyhén összevonta a szemöldökét, de az arca még hamisabbnak hatott, mint a Zhou ZiShué. Azt a benyomást keltette, hogy túl sokáig volt merev. Bármilyen apró kis arckifejezést furcsán és fáradtságosan tudott az arcára erőltetni, végül megkérdezte, “Megint te vagy az? Ki is vagy te?” 

Wen KeXing gúnyosan mosolygott, és a kérdésre kérdéssel felelt, “Felőlem érdeklődsz, Ahelyett, hogy a saját felmenőidet mutatnád be először? Hát így tanította az ősi szerzetes a tanítványait?” 

Wen KeXing támaszára hagyatkozva Zhou ZiShunak végre sikerült szilárdan megállnia, majd fojtott hangon felköhögött néhányszor. A torka, mintha égette volna, egyszer csak elfordította a fejét és egy falatnyi vért köhögött fel. 

Amikor Wen KeXing meglátta ezt a szeme sarkából, leesett az álla, és mély hangon káromkodni kezdett, “Mi az, te is hülye vagy, Zhou Xu? Még azt sem tudod, ki is ő valójában, de te csak hagyod, hogy épp oly lazán megérintsenek, akár egy ajtólapot?” 

“Hisz, én még meg sem érinthettelek.” – nyelte vissza magában a gondolatot, miközben az oldalán álló Ye BaiYira pillantott.  

Ye BaiYi miatt Zhou ZiShu egész testének belső légzése felbolydult, így minden erejével azon volt, hogy lecsillapítsa valódi csíjét.¹⁸⁰ Nem volt sem ideje, sem energiája, hogy Wen KeXing badarságait hallgassa, így elfoglaltsága közepedte csak annyira futotta az erejéből, hogy félholt szemeit megforgassa rajta. 

180 真气 (Zhēn qì) Igaz Csi – A fogalom a hagyományos kínai orvoslás elméletéből származik, az Igaz Csí az egyik alapvető elem, ami fenntartja az emberi test élettevékenységeit.

Ye BaiYi ismét megkérdezte, “A kungfúd nem is olyan gyenge. Kinek a tanítványa vagy? És mi közöd neked ehhez a kölyökhöz?” 

Wen KeXing csak ekkor érezte ki a hangjában rejlő furcsa hanglejtést. Ye BaiYi nagyon lassan beszélt, szóról szóra ugrándozva. Pont, mint egy öregember. De azzal a bizonyos arcával és arckifejezéseivel képes volt azon nyomban feldühíteni az embert. Mindemellett Wen KeXingben, valami különös érzés támadt vele kapcsolatban. 

Wen KeXing nem az a fajta ember volt, aki ne lett volna képes felmérni a valós helyzetet, mindössze elragadtatta magát a pillanat hevében, de most kétségek támadtak a szívében. Még mielőtt válaszolhatott volna, Zhou ZiShu felemelte a karját és ingujjával letörülte a vért szája sarkáról és halkan megkérdezte, “Senior ősi szerzetes, mit jelentsen ez?” 

Ye BaiYi higgadtan válaszolt, “Csak megnéztem, hogy van-e valami gyógymód a sérüléseidre.” Egy kis szünet után pedig így folytatta, “Mikor mondtam, hogy én vagyok ősi szerzetes? Ne okoskodj annyit.” 

Wen KeXing már tudott Zhou ZiShu belső sérüléseiről, ezért nem érte meglepetésként, azonban egy pillanatra megdöbbent, amikor meghallotta a kijelentés második felét, miszerint Zhou ZiShu csak sejtette, hogy ő az ősi szerzetes. Habár Ye BaiYi tagadta, a legcsekélyebb tisztelet nélkül emlegette az “ősi szerzetes” szavakat, mint aki a saját generációjához tartozó személy lett volna. 

Wen KeXing önkéntelenül is Ye BaiYi ráncnélküli arcát kémlelte körös-körül, és a szíve mélyén azon morfondírozott, hogy miféle korcs lehet az a régi dolog? 

Ye BaiYi megszólalt, “Ahogy lenni szokott, ha a felső gerenda nem megfelelő, az alsó is ferde lesz. Tisztában vagyok, hogy ez a Qin nevű ember pocsék munkát végzett tanítványainak a nevelése során, ezért, ha nem ismered elég hosszú ideje ezt a személyt, akkor még mindig azt tanácsolom, hogy kerüld a vele való kapcsolatot. Ő még annyira sem jó, mint amilyen te vagy.” – mondta Zhou ZiShunak. 

Wen KeXing úgy érezte, hogy ez a falánk már akkor sértést követett el ellene, amikor megszületett. Már csak a látványától is elszorult a szíve, ezért kifakadt, “Még, hogy nem ismer elég hosszú ideje? Öreg szellem, nem hallottad még a mondást, hogy az ősz fej ugyanolyan új, mint a régi, és hogy az új borító ugyanolyan öreg, mint a régi?¹⁸¹ Ez annyit tesz, hogy csak a régi elvekre támaszkodsz és a régi elveket népszerűsíted. Nem elég, hogy te irányítod a mennyeket és földeket, de még a szarral és finggal is foglalkozni akarsz?¹⁸²” 

181 白首如新、倾盖如故 (Bái shǒu rú xīn, qīng gài rúgù) A fehér fej ugyanolyan új, mint régi, és a borító ugyanolyan öreg, mint a régi. – mondás jelentése: Habár néhányan hosszú ideje ismerik egymást, mégis idegenek egymásnak Míg mások a találkozásuk pillanatától úgy érzik, mintha már hosszú ideje ismerték volna egymást. Az érzelmek vastagsága pedig nem mérhető az eltelt idő hosszúságával.

182 Az eredeti mondás így hangzik: 管天管地，管不着拉屎放屁 (Guǎn tiān guǎn de, guǎn bùzháo lā shǐ fàngpì) A mennyek és földek irányításán kívül nem érdekel, mennyit szarsz vagy fingasz. – A mondás jelentése: Nem számít, hogy milyen nagy hatalommal, vagy magas pozícióval rendelkezik valaki, nem érdekli őt a pornép élete és sorsa.

Wen KeXing, itt implicit módon arról beszél, hogy ő és Zhou Zishu egymás bizalmasai/lelkitársai.

Ye BaiYi eleve nem volt valami szívélyes ember, ezért halk hangon leszidta, “Kölyök, a halált keresed.” – és rácsapott a tenyerével. 

Zhou ZiShu tudatában volt, hogy zavaros belső légzése miatt, amúgy sem lett volna képes beavatkozni kettejük utcai verekedésébe, amely az idősek tiszteletéről és az ifjabbak utálatáról szólt. Ezért, az aktuális helyzetet átgondolva, tett néhány lépést hátrafele, majd felrepült egy falra, keresztbe tett lábakkal leült és a légzésére koncentrált. Közben pedig a két férfi ide-oda mozgó harcát nézte. 

Amikor éjszakánként mindenki a Szellem-völgy miatt rettegett, és mindenkinek álmatlan éjszakái voltak a Márványozott Kristály gondolatától, senki sem tudta, hogy ebben az elhagyatott sikátorban olyan harc folyik két úr között, amelyet évszázadok óta nem látott senki. Ye BaiYi tagadta, hogy ő lenne az ősi szerzetes. Zhou ZiShu pedig nem tudta kitalálni, hogy ki is lehet ő valójában. De abban biztos volt, hogy olyan kimagasló harcművészeti képességekkel rendelkezik, amelyekkel eddigi élete során nem találkozott még, ezért nem lehetett más, mint az ősi szerzetes. 

De mindennek ellenére Wen Kexing is képes volt megmutatni az igazi oldalát. Zhou ZiShu közelebbről is megvizsgálta, és úgy találta, hogy az ő technikája nem egyezett meg teljes mértékben a szent kezű Wen RuYu technikájával. Sőt, azt kellene mondani, hogy Wen RuYu, aki egykor még híres alakja volt a folyók és tavak vidékének, ma már semmiképpen sem lehet a fiához mérni. 

Az három mozdulat, amelyet Wen KeXing aznap megtanított a fiatal Zhang ChengLingnek, mind a Wen RuYu által kifejlesztett kardforgatási technikából származtak, amely olyan gyengéd volt, akár a jáde. Amelytől a béke és az integritás érzése töltötte el az embert, valamint a nagylelkűség létérzése áradt belőle. 

De ebben a pillanatban Zhou ZiShu úgy érezte, hogy ennek az embernek minden mozdulata elképesztően kegyetlen. Képtelen volt meghatározni, hogy melyik kungfu iskolából származhatott. Ez valóban olyan dolog volt a számára, amelyet azelőtt még nem látott és nem is hallott. Kiszámíthatatlan és csalóka trükkjei Gu Xiangra emlékeztették, de még nála is zseniálisabbak voltak. Bárhogy is van, de ezeket a mozdulatokat, semmi esetre sem örökölhette egyik lovagias szülőjétől sem… Zhou ZiShu enyhén összehúzta a szemeit és egy halvány sejtése támadt legbelül. 

Ugyanakkor, kissé nevetségesnek is találta ezt az egész helyzetet: nem sok ember élt jianghuban, akiknek ne ismerte volna a hátterét, de azok közül, ma este, mind jelen voltak. 

Ekkor, Zhou ZiShu hirtelen megérezte, hogy vízcseppek hullanak alá az égből és a szél is hűvösebbnek tűnt. Néhány csepp után, az egyre sűrűbben potyogó esőcseppek csendes éjszakai esővé alakultak át. 

Zhou ZiShu szorosan maga köré csavarta felső köpenyét, kinyújtotta két hosszú lábát és lelógatta a falról. Majd a két férfira emelte a hangját, akik úgy akaszkodtak egymásba, akár egy labda, “Amondó vagyok, Senior Ye és Wen testvér, mivel esik az eső és különösen hideg van, hogy akár oszolhatnánk is. Igaz?”  

– Hanghordozásából nem úgy tűnt, hogy két kimagasló mester harci technikájának lett volna a szemtanúja, hanem mintha valami majomműsort kellett volna végignézzen. 

Ye BaiYi felhorkant és hirtelen visszahúzta magát, majd 10 méterrel távolabb ért földet. Kissé megigazította enyhén rendezetlen ruháit és a porból kisodródó ingujjai pedig tépettnek látszódtak. Zhou ZiShu úgy érezte, hogy Wen KeXing éppen ezen, a külvilág által nem elfogadott hobbija miatt esett bele abba problémába, hogy előszeretettel tépdesi idegenek ingujjait, és alig várja, hogy az egész világnak tépett ingujja legyen. 

Wen KeXing még jobban zavarba jött, a mellkasát fogta és egy lépésnyire meghátrált. Csak annyit érzett, mintha mind az öt belső szerve megremegett volna. Egy falatnyi véres habot öklendezett fel, még mielőtt az ellenfél tenyerének a szele elsodorta volna őt. A bordái alatt enyhe fájdalmat érzett, de fogalma sem volt arról, hogy vajon még egyben vannak-e vagy sem. 

Ye BaiYi némán Wen KeXingre pillantott és azt mondta, “A végkimerültség határán vagy. Ha nem álltál volna meg éppen most, 10 mozdulaton belül, minden bizonnyal az életedet veszem.” 

Wen KeXing, vállait enyhén meghajlítva, csak állt ott, miközben hidegen rá nézett.  

Zhou ZiShu ekkor felsóhajtott és azt mondta, “Senior Ye, rangidősként miért kell azzal vesződnöd, hogy tapasztalatlan ifjakat ölj?” – Siess és menj vissza mély hegyeidbe és régi erdődbe virágokat ültetni, meg madarakat etetni. Miért kellett azzal vesződnöd, hogy gondolkodás nélkül Dongtingba gyere, és hogy egy igazi szarkeverőként viselkedj? 

De ki gondolta volna, hogy ez a mondat emlékeztetni fogja Wen KeXinget, és mint, aki nem tanult a leckéből, olcsó módon tovább jártatta a száját, “Hé, vén jószág, te már a holnap sárga krizantémja vagy.¹⁸³ Ha addig még életben leszel, 10 éven belül, mindenképpen képes leszek elvenni az életedet.” 

183 明日黄花 (Míngrì huánghuā) A holnap sárga krizantémja – kifejezés valami elavult, idejétmúlt dologra vonatkozik.

Ye BaiYi, mintha egy nagy viccet hallott volna, a szavak hallatán meghökkent, majd azonnal felnevetett. Buddha-szoborra emlékeztető arcán borzasztó látványt nyújtott a nagy vigyor. Zhou ZiShu valóban tartott attól, hogy merev vonásai még meg találnak törni túlságosan is erőszakos arckifejezésétől. 

Egyszer csak, Ye BaiYi hangja volt hallható, “Méghogy életemet vennéd? Rendben… az elmúlt 50 évben soha senki nem mert ilyesmit mondani nekem. Szóval, várom azt a napot, amikor eljössz és az életemet veszed.” 

Miután befejezte a mondandóját, éppen menni készült, de, mint akinek eszébe jutott volna valami, megfordult és elgondolkodva nézett Zhou Zishura. Hosszas hallgatás után azt mondta, “Nem ismerek gyógymódot a sérüléseidre.” 

Zhou ZiShu arckifejezése változatlan maradt. De kissé szórakoztatónak is találta a tényt, hogy emberszába veszi őt, amelyet Ye BaiYi hangneméből olvasott ki, ezért azt mondta, “Nem föltétlenül kell mindenhatónak lennie a rangidős nemzedék minden egyes tagjának, és senki sem várja el tőled, hogy gyógymódot találj rá.” 

Ye BaiYi megrázta a fejét és megszólalt, “A meridiánjaid már elhaltak. El vannak korhadva, akár egy öreg fa gyökerei. Még ha el is távolítod a mérget, amit a testedben hordasz, az sem menthet meg téged. Épp ellenkezőleg, mivel nincsen ellenállás, a belső erőd eltörné a sorvadt meridiánjaidat, és akkor már tényleg találkozni fogsz a pokol királyával.” 

Wen KeXing egész teste sokkot kapott, hitetlenkedve fordította Zhou ZiShu irányába a fejét, hogy rá nézzen. A férfi még mindig ott ült a falon, lógó lábaival, nagyon lazán és elégedetten. A vékonyan csapó eső csak úgy verte, fekete haja teljesen átázott és ragyogott, akár valami halovány fény. Ha aznap a kriptában nem látta volna a saját szemeivel a sérüléseit, akkor nem tudta volna megállapítani róla, hogy egy sebesültről van szó. 

Zhou ZiShu hangosan felnevetett, “Akkor már bizonyos, hogy meghalok?” 
Ye BaiYi őszintén bólintott. 

Zhou ZiShu ránézett, majd hirtelen arra eszmélt rá, hogy Ye BaiYi valószínűleg túl sokat élt a hegyekben. A rizses vödröt kivéve, mindenki mással érzéketlen volt, ezért így sóhajtott fel, “Senior, mért vesződsz azzal, hogy a kopasz szerzetes kopasz szamarat szidalmazd?¹⁸⁴ Nem hinném, hogy megsértettelek valamivel, szóval ne hajtogasd folyton-folyvást ezt a kevésbé sem örvendetes hírt.” 

184 对着和尚骂贼秃 (Duìzhe héshàng mà zéi tū) Szidalmazni a kopasz (Buddhista) szerzetes kopasz szamarát. – Valaki mást okolni a történtek miatt.

Ye BaiYi némán nézett rá egy darabig, majd hirtelen megfordult és szó nélkül távozott. Zhou ZiShu eredetileg arra gyanakodott, hogy van még valami, ami miatt kihívta az éjszaka közepén, de látva, hogy ennél többre nem is számíthat – mivel az öreg bolond, a verekedés után, elfelejtette minden korábbi szándékát, nem is próbálta meg emlékeztetni őt, csak leugrott a falról. 

Amikor meglátta, hogy Wen KeXing még mindig megmagyarázhatatlan ábrázattal néz rá, köszönt neki és megkérdezte, “Miért állsz ott még mindig olyan hülyén? Megsérültél, vagy…” 

Szavainak utolsó részét már nem lehetett hallani, mert abban a pillanatban Wen KeXing odalépett hozzá és hideg kezével megérintette Zhou ZiShu arcát.  
Az eső csak úgy patakzott Wen KeXing arcáról. Síri csend volt, mindössze a víz csobogását lehetett hallani körös-körül. Arca kifejezéstelen volt, kócos haja sápadt arcához tapadt. Korom fekete szemei pedig azt a hanyag pillantását juttatták Zhou ZiShu eszébe, amikor először meglátta őt a fogadó teraszán. 

Váratlanul Wen KeXing hangját lehetett hallani, “Gyerekkoromban az anyám arra kényszerített, hogy tanuljak, apám pedig arra, hogy harcművészetet gyakoroljak. Abban faluban, ahol éltünk, minden gyerek elszökött otthonról, és fákra, meg házakra mászkáltak. Én voltam az egyetlen, aki tanult és kardforgatást gyakorolt az udvarban. Csak akkor mehettem ki egy kis időre lazítani, amikor sötétedett. Minden alkalommal, amikor örömmel csatlakoztam volna a játékhoz, a többi gyerek szülei épp akkor hívta be őket vacsorázni.” 

Zhou ZiShu ettől a mozdulattól nagyon kínosan érezte magát. Alakarta fordítani a fejét, hogy kitérjen előle, de meglátta Wen KeXing enyhén üres tekintetét. Az esővíz ránehezedett a szempilláira, amitől sokat pislogott, majd végiggördült az arccsontján egészen az álláig. Azt az illúziót keltve az emberben, hogy sír. 

“Abban az időben nagyon utáltam a szüleimet, ezért haragudtam is rájuk. Az apám egyszer azt mondta, ‘Ha az ifjak és erősek nem dolgoznak keményen, akkor az öreg koldus szomorú lesz.’¹⁸⁵ Azt mondta túl késő lesz keményen dolgozni, miután felnőtt leszek. De szerintem, madártojást lopni és üveggolyókat ütni lesz késő, ha egyszer felnő az ember.” 

185 少壮不努力，老大徒伤悲 (Shàozhuàng bù nǔlì, lǎodà tú shāng bēi) Fiatal semmittevő, öreg koldus. – kínai közmondás jelentése, ha fiatalkorban, amikor erejének teljében van az ember, nem dolgozik keményen, akkor öreg korára hiába zsörtölődik az ember.

Wen KeXing szavai elakadtak, és a szájában ragadt “késő” szót ismételgette újra meg újra, mintha szándékosan rágcsálta volna még ezt a keserűséget. Majd megakasztotta Zhou ZiShu nyakát és átölelte őt, akár egy nagy gyerek, akinek teste hirtelen nőtt meg, de szíve még mindig gyermeteg maradt, és sértődöttséggel telve öleli meg őt. 

Zhou ZiShu felsóhajtott, és felmerült benne a kérdés, hogy nem kóstolta-e meg túlságosan is sokszor a “késő” szó keserűségét eddigi élete során? 

Végül Wen KeXing elengedte és megkérdezte, “A sérüléseid valóban menthetetlenek?” 

Zhou ZiShu ön-megvetően elmosolyodott és megrázta a fejét. 

Wen KeXing egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte, “Hány… hány éved van még hátra?” 

Zhou ZiShu számolt egy keveset, végül így válaszolt, “Még csak két-három év.” 

Wen KeXing felnevetett. Zhou ZiShu érezte, hogy nincs valami rendben ezzel a nevetéssel, ezért nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg, “Mi történt veled?” 

Wen KeXing megrázta a fejét, lépésről lépésre hátrálni kezdett és azt mondta, “Egész életemben, amikor boldogan akartam játszani, nem lehettem boldog. Amikor felnőttem, a szüleimmel akartam irodalmat és harcművészeteket tanulni, de már nem volt senki, aki taníthatott volna. Mondd… ez nincs még túlságosan is idejekorán? Szerencsére….” 

Mosolya elhalványult, majd megfordult és elment, hátra hagyva a tanácstalan és zavart Zhou ZiShut. 
Szerencsére, még nem szerettelek meg túlságosan. 

A hűvös esőről ismerszik meg az ősz,  
A napernyőfa kiöregedett és meghalt.  
Csípős hideg zaklatja a vékony takarót egész éjszaka, 
A világon többször is elbotlik… 
egy hang, mely azt suttogja: 
“Utálom, hogy későn találkoztunk.”