Wen KeXing hűvös pillantást vetett rá és gorombán megkérdezte, “Mióta lett a te dolgod, hogy az én dolgaimmal foglalkozz?”  

A hangneme még a szokásosnál is rosszabb volt, amitől Gu Xiang egy kis időre megdöbbent. Szemei elkerekedtek és villámgyorsan lepördült a szoba gerendájáról. Gyerekkora óta követte Wen KeXinget, és tudta jól, még ha ez az ember soha nem tette szóvá a fontos dolgokat, attól még tolerálta az emberek tréfáit. Gu Xiang hozzászokott, hogy hétköznaponként, kortól függetlenül játszadozzon vele, de még soha nem látta, hogy így elfordítsa tőle az arcát. El nem tudta képzelni, mi történhetett. 

Gu Xiang óvatosan ránézett, majd lágyan megszólította, “Mester, ez…” 

Wen KeXing elhallgatott. Hosszú időbe telt, mire vett egy mély lélegzetet, de még mindig nagyon feldúltnak érezte magát. Ezért finoman az ablaknak dőlt és azt kérte magában, hogy még jobban fújjon a hideg szél, hogy figyelmen kívül tudja hagyni Gu Xiangot. Egyszer csak, közömbös hangon megszólalt, “Szóval, az elmondásod szerint, én egy olyan alak vagyok, akit nem érdekelnek a nők. És azt mondod, hogy az én szememben csak azok a férfiak léteznek, akik jóképűek, és akikkel képes lennék ágyba menni, míg a rossz kinézetűeket képes lennék megölni? Miért? Az embernek nem lehet egy-két olyan barátja, akikkel igazán beszélgethet?” 

Nem állt szándékában megfélemlíteni Gu Xiangot, azonban Gu Xiang, amikor sehogy sem tudta kitalálni, mire is gondolhatott, még jobban megijedt és félelmében csak annyit mondott, “Igen, ez a szolgálólány ismét rosszat mondott.” 

Wen KeXing válaszolni akart neki valamit, de amikor rápillantott Gu Xiang zavart arcára, visszanyelte a szavait, és úgy érezte, hogy a vele való beszélgetés pont ugyanolyan unalmas, mintha egy kacsával beszélgetne. Ebben a pillanatban enyhe önsajnálat fogta el. Az utóbbi években, akikkel találkozott, vagy féltek tőle, vagy őrültnek és oktalannak gondolták. Hányan ültek volna oda a tábortűz mellé az éjszaka folyamán és hallgatták volna végig az ő nevetséges énekelgetését, és kinek mesélhetett volna olyan történeteket, amelyeket rajta kívül más is megértett volna? 

“Ah-Xiang, szerinted őrült vagyok?” – tette fel a kérdést hirtelen. 

Gu Xiang meghökkent és tétova pillantást vetett rá. Amikor látta, hogy az arca halovány és a sértődöttségnek már semmi nyoma sincs, habozva bólintott egyet. Wen KeXing gúnyosan felnevetett és elfordult tőle. Gu Xiang gondolkozott egy darabig, majd hozzátette, “De még akkor is, ha őrült vagy, én követlek téged.” 

“Ugyan, mire mennél egy ilyen őrülttel?” 

Gu Xiang hosszú ideig gondolkodott. Gyerekkora óta nem akart tanulni, és senki nem kényszerítette arra, hogy olyan nehéz dolgokat végezzen, mint a tanulás. Ezért boldog és szabad lehetett. Most azonban, hogy alig néhány karaktert ismert, rájött, hogy azért mégis hasznos, ha az ember gyomrában van némi tinta.172 Példának okáért ezer szót is mondhatott volna, de nem tudta, honnan kezdje. 
Végre talált egyetlen mondatot, amelyet azonnal ki is bökött, “Maradj csak nyugodtan őrült, ha már amúgy is az vagy. Úgy hiszem, téged követni még mindig jobb, mint másokat.” 

172 肚子里有墨水 (Dùzi li yǒu mòshuǐ) Tinta van a gyomrában – a szólást azokra az emberekre értik, akik magasan képzettek. Kulturáltak és műveltek.

Wen KeXing hosszasan nézett rá, majd lágyan elmosolyodott. 

Gu Xiang annyira izgalomba jött ennek az enyhén magányos mosolynak a láttán, hogy gondolkodás nélkül mondott még egy mondatot, “Mester, azt hiszem, valójában… valójában te egy jó ember vagy.” 

Wen KeXing hangosan felnevetett, bólogatott és azt mondta, “Rendben, miután egész este csak fingokat beszéltél, végre mondtál valami emberit is.” Miután ezt kimondta, kinyitotta az ablakot, hogy kiugorjon, amikor Gu Xiang sietve megkérdezte, “Hová megy a Mester?” 

Wen KeXing intett a kezével és azt mondta, “Úgy látom, hogy Ye BaiYi valójában egy sunyi alak, akinek púderképe van és ráadásul modortalan is.173 Attól tartok, hogy az a Zhou nevű hülyegyerek szenvedni fog. Megyek és megnézem.” 

Még mielőtt Gu Xiang válaszolhatott volna, Wen KeXingnek már a nyoma sem volt. Sok időbe telt, mire Gu Xiang vissza tudta idézni Wen KeXing szavait, és amikor rájött, hogy a “Zhou nevű hülyegyerek” kire is vonatkozik, arckifejezése egészen izgatott lett és motyogott valamit magának, “Ma megtanultam, mit jelent az a mondás, hogy nyitott szemmel hülyeségeket beszélni.174 Hülyegyerek… buta fiú… Hé, akkor minden bizonnyal én vagyok az első számú buta lány az egész világon.” 
Kár, hogy senki nem hallotta, különben valaki más eszébe juttatta volna. Noha Gu Xiang eredetileg önbecsmérlésként szánta, de valójában volt benne némi igazság. 

173 小白脸 (Xiǎobáiliǎn) Kicsi fehér arc – azokra a férfiakra értik, akik előszeretettel támaszkodnak a nők anyagi támogatására. Másodsorban azokra a férfiakra is mondják, akik megjelenése és arcvonásai is finomak.

174 睁眼说瞎话 (Zhēng yǎn shuō xiāhuà) Nyitott szemmel hülyeséget beszélni. – A mondás eredeti jelentése nyitott szemmel vakon beszélni, ami egyet tesz a gátlástalan hazudozással.

Ye BaiYi, anélkül hívta ki Zhou ZiShut az éjszaka közepén, hogy megmondta volna, mire készül. Csak nyugodt léptekben szelte át az éjszakai eget, de qinggongjával már majdnem elérte a szél sebességét. Zhou ZiShu elborzadt, amikor felismerte, ha ez a személy nem várta volna be őt szándékosan, akkor becslései szerint végképp lemaradt volna. 

Egyik a másik előtt haladva utaztak hosszú ideig, de egyikőjük sem tudta, milyen messzire jutottak. Egy adott pillanatban Ye BaiYi megállt, kezeit összefogta a háta mögött, majd a fejét a válláig fordítva, Zhou Zishu felé fordult. Zhou ZiShu nem tudta elképzelni, hogy Ye BaiYi miért hozta el őt egy ilyen elhagyatott útkereszteződésbe, de abban a pillanatban támadt egy megérzése, és gyanakvó tekintettel a szemében két lépésnyire távolabb állt tőle. 

Ye  BaiYi anélkül, hogy magyarázatot adott volna az indokaira, hagyta, hogy a másik fél alaposan szemügyre vegye. –  Magas és egyenes alakja volt. Úgy tartják, hogy a fehér ruhás emberek, vagy elképesztően sikkesek, elegánsak és páratlanul szépek, vagy meglehetősen komolytalannak és hivalkodónak tűnnek. A fehér, egy olyan szín, ami könnyed és libbenő hatást kölcsönöz még a testesebb személynek is, de ez Ye BaiYi esetén koránt sem volt így. Visszafogott, nyomott hangulatot kölcsönzött neki. 

Az éjszaka közepén egy ősi Buddha benyomását keltette, aminek láttán – valamilyen oknál fogva – Zhou ZiShu úgy érezte, hogy ennek a személynek a fegyvere egy olyan különleges kard kell, hogy legyen, amellyel a kezében még akkor is talpon maradt volna, ha a szeme láttára omlik össze a Tai-hegy. 

Egy idő után Ye BaiYi megkérdezte, “Láttál valamit?” 

Zhou ZiShu meglepődött. Most értette meg, hogy honnan ered az a bizonyos engedetlenség érzés, amit vele kapcsolatban mindig is érzett, ezért nem tudta megállni, hogy enyhén ne hajtson fejet előtte, “Bocsásd meg e fiatalabb nemzedék ügyetlen szemeit. Az elmúlt napokban túlságosan is tiszteletlen voltam veled. Kérlek, bocsáss meg nekem.” 

Ye BaiYi hallgatott egy darabig, majd hirtelen – anélkül, hogy egy szót szólt volna – nekilendült és előre nyújtott tenyerével egy villámgyors csapást mért Zhou ZiShu bal vállára. A tenyere által leadott lökéshullám a vártnál is erősebb volt. Még egy fikarcnyi könyörületesség sem volt benne.  
Zhou ZiShu még jobban megdöbbent, és több mint 3 méterre rugaszkodott el a földtől, hogy kitérjen az útjából. Ye BaiYi azonnal üldözőbe vette, kifordította a kezeit hosszú ingujjaiból és egyetlen mozdulattal lezárta Zhou ZiShu testén a létfontosságú akupunktúra pontokat. 

Zhou ZiShu tudatosította magában, hogy blokkolt harcművészeti képességeivel és belső erejének ötven százalékos kapacitásával esélye sincs szemtől szembeni harcot vívni vele, ezért, inkább a kimagasló qinggongjára és könnyed lábtechnikájára hagyatkozva, elkezdett köröket írni a levegőben. Viszont csak ekkor vette észre, hogy hibát követett el. Az ellenfél tenyerei mintha mindenütt ott lettek volna, minden irányból támadták őt, ráadásul a levegőben sem tudta annyira kihasználni az erejét, ezért végső kétségbeesésében felemelte a lábát és megrúgta Ye BaiYi csuklóját. 

De Ye BaiYi nem vett tudomást róla, hanem megfordította a tenyerét és megragadta Zhou ZiShu lábszárát. Zhou ZiShu, kihasználva azt a kis lökéshullámot, úgy pördült ki Ye BaiYi tenyeréből, akár a szállingózó virágszirmok és hulló levelek, majd hirtelen néhány méterrel oldalra csúszott. Amikor földet ért, tekintete más volt, végül mély hangon megkérdezte, “Senior, mit jelentsen ez?” 

Ye BaiYi leengedte a kezét, majd úgy nézett rá, mint ahogy senki más már nagyon hosszú ideje és megkérdezte tőle, “Az a bizonyos Bűbáj-dalú Qin Song egy semmirekellő öregembernek volt a tanítványa. Mivel az a csicska kölyök haszontalan volt, kirúgták az iskolából. Úgy hallottam, hogy a zenélésen kívül nem értett semmihez, de így legalább kapott valami elégtételt a mestere. Aztán jöttél te, aki évtizedek gyakorlását tetted semmissé egyetlen játékoddal. Sokáig töprengtem azon, hogy létezik még egy ilyen veszedelmes utód a folyók és tavak vidékén, mire kiderül, hogy te… Fiam, hadd kérdezzelek meg, a fegyvered egy puha kard?”175 

175 软剑 (Ruǎn jiàn) Puha kard – Mivel pengéje olyan puha/lágy, akár a selyem, nem könnyű elsajátítani ennek a kardnak és a hozzá kapcsolódó kardtechnikának az erősségeit. A puha kardok, a kemény pengéjű kardokkal ellentétben, vágásra és szúrásra nem alkalmasak, viszont ínszalagok és nyaki artériák vágására annál inkább. Erős lendítéskor a kard pengéje visszahajlik, akár az ostor.

Zhou ZiShu szemei hirtelen tágra nyíltak és finoman oldalra lépett egy fél lépésnyit. Kezeit, öntudatlanul már visszavonta az ingujjai alá, és egy olyan gyilkos szándék égett a szívében, mint amilyent már rég érzett. Ez volt az első alkalom, amikor egy olyan helyzetben találta magát, amikor nem ismerte ellenfelének a mélységeit, de ellenfele elég jól ismerte az övéit. 

Ennek láttán, mosoly jelent meg Ye BaiYi szája sarkán, egy merev, szarkasztikus mosoly, majd gúnyosan megszólalt, “Ha bármit is akartam volna tenni veled, szerinted még mindig ott állhatnál és beszélgethetnél velem? Az a lábtechnika, amit az imént bemutattál, egyedülálló a világon, amit ‘Határtalan és Nyomtalan” néven ismernek. Qin HuaiZhang, a Négy Évszak klán vezetője, volt a mestered, nem igaz? Hm, téged és a mesteredet egy kaptafából faragtak. Mindketten gazemberként kezeltek mindenkit, függetlenül attól, hogy kivel találkoztok.” 

Zhou ZiShu rideg hangon szólalt meg, “Minden bizonnyal ön Senior ősi szerzetes, a legendás harcművészeti mester, de a családi tanítómesterem már régen elhunyt. Még ha a fiatalabb nemzedék ezen tagja nem is tiszteli megfelelően a felmenőjét, akkor sem tudom elviselni, hogy ennyire megalázóan beszéljenek róla.” 

Ye BaiYi erősen meglepődött és elakadt a szava, “Mi? Qin HuaiZhang meghalt?” 

Mielőtt Zhou ZiShu megszólalhatott volna, Ye BaiYi tekintete hirtelen elhomályosult, és kissé kábult arckifejezéssel az arcán halkan azt mondta, “Valóban, nem tudom, hány éve is már… Fogalmam sem volt, hogy létezett Han dinasztia, de még Wei és Jin dinasztiákról sem hallottam…176 A hegyekben nincsen nap, sem hold, és kiderült, hogy a világ többezer éves.177 Még Qin HuaiZhang is megszűnt létezni.” 

176 乃不知有汉,无论魏晋 (Nǎi bùzhī yǒu hàn, wúlùn wèi jìn) Nem tudtam, hogy vannak Hanok, függetlenül a Wei és Jin dinasztiáktól – A részlet Tao YuanMing A Barackvirág-forrás című költeményéből származik. A vers egy halászról szól, aki egy szűk barlangbejáraton keresztül rátalál egy elszigeteltségben élő közösségre/népre, akiknek fogalma sincs a külvilág eseményeiről, a dinasztiák váltakozásáról.

177 Itt két mondás van egybemosva: 1) A hegyekben nincsen nap sem hold (naptár), a meleg és hideg évszakok váltakozás nem különbözteti meg az éveket egymástól. 2) Egy nap a hegyekben, és a világ már többezer éves.
Ye BaiYi letargiába esik, amikor tudatosítja magában, hogy a hegyekben eltöltött idő alatt (ahol az ember elveszíti az időérzékét), a világ gyökeresen megváltozott.

Zhou ZiShu összeráncolt homlokkal nézett rá egy ideig, és megállapította, hogy noha ártalmatlan, még mindig nem képes emberi nyelven beszélni. Ennek okán valamennyire megnyugodott.  
A lelke mélyén tudta, hogy ő a legendás ősi szerzetes a Changming-hegyről. Habár, azt még mindig nem értette, hogyan tudta megőrizni fiatalos megjelenését annyi éven keresztül. Igaz lenne, hogy elérte a halhatatlanság szintjét178, mint ahogy azt a világ beszéli róla? 

178 羽化登仙 (Yǔhuà dēngxiān) Yuhua Dengxian – kínai fogalom, amely azokra vonatkozik, akik Buddhista vagy Taoista meditációjuk/kultivác elértek egy rendkívüli szintet, amivel a halhatatlanok szintjére emelkedtek.

Ye BaiYi kinyújtotta a kezét és azt mondta, “Mutasd a kardodat!” 

Látva Zhou ZiShu mozdulatlanságát, türelmetlenkedni kezdett, “Mintha nem láttam volna már. Annak idején, én adtam azt a kardot a mesterednek. Ne félj, senki nem akarja ellopni a szerszámodat, mindössze egy pillantást akarok vetni rá. Hogy lehet Qin HuaiZhangnak egy ilyen inkompetens tanítványa?” 

Zhou ZiShunak csak most jutott az eszébe az a “BaiYi” felirat, ami a kardjára volt vésve. Eleinte azt hitte, hogy valami furcsa kardfelirat lehet, de álmában sem gondolta volna, hogy ennek az árucikknek a neve lesz az. Noha az arcán nem látszódott semmi, de hirtelen erős gyomorideg fogta el, így kelletlenül a derekához nyúlt, majd babrált egy darabig az övével, végül egy nagyon tiszta és fényes nyelű puha kardot vett a kezébe, amit átadott Ya BaiYinak. 

Ye BaiYi a sovány és zöldessárga színű kezére pillantott, összehúzta a szemöldökét és elvette a kardot, majd szőrszálhasogatóan megjegyezte, “Egy jó ember, még ha hamis bőrréteggel álcázza magát, akkor sem lesz belőle sem szellem, sem kísértet.  De leginkább a kettőtök megjelenését vetem meg. Te meg mestered folyton rejtőzködtök és leplezitek magatokat.” 

Zhou ZiShu csak hallgatott, miközben egyáltalán nem volt meglepődve, hogy lelepleződött előtte, és magában megjegyezte, “Ez az öreg halhatatlan.” 

Ye BaiYi a kezébe vette a puha kardot, amit teljes egészében átjárt Ye BaiYi belső ereje. Ettől az erőtől a penge kiegyenesedett és enyhén rezonálni kezdett zümmögő hangot adva ki. Ye BaiYi karcsú szemöldökén nyomott hangulatú nosztalgia suhant végig. Ránézett a “BaiYi” nevet viselő kardra, és arra gondolt, hogy noha az öregember többé már nincs ott, de az ehhez fogható dolgok hosszú életűek, ezért előbb-utóbb, mind a fiatalabb generáció kezébe kerülnek. 

Hosszú időbe telt, mire a kard visszakerült Zhou ZiShuhoz. 

Zhou ZiShu kényszeredett mosollyal az arcán megkérdezte, “A rangidős mester milyen más okból kihívta ki ezt a juniort az éjszaka közepén, azon kívül, hogy próbára tegye a junior és mestere képessé…?”  
De mielőtt befejezhette volna a mondatát, Ye BaiYi hirtelen kinyújtotta a kezét és Zhou ZiShu mellkasához nyomta. A mozdulat annyira gyors volt, hogy Zhou ZiShunak ideje sem volt reagálni. Egyszer, ha ez az ember kapott az alkalmon, hogy támadjon, akkor Zhou ZiShunak esélye sem volt kitérni előle. Zhou ZiShu teste hirtelen lemeredt. 

Ye BaiYi nem tett semmilyen más mozdulatot, csak enyhén összeráncolta a homlokát. Zhou ZiShu úgy érezte, mintha valami gyengéd és puha belső erő áradt volna Ye BaiYi tenyeréből, és az az erő, mintha feltárni készült volna benne valamit. Ettől, a Három Őszig Tartó Hét Seb Szöge azonnal felkavarta Zhou ZiShut, és amikor elkezdődtek a fájdalomkitörések, hideg verejték tört ki rajta. De ennek ellenére még mindig szilárdan állt és nem mutatott ki semmit. 

De ki gondolta volna, hogy váratlanul Ye BaiYi még több erőt fog kifejteni, amitől a Zhou ZiShu mellkasára tapadt belső erő – mely addig patakként folydogált – hirtelen egy erős folyammá változik, és egyenesen félsorvadt izmaiba, illetve ereibe zúdul. Zhou ZiShu úgy érezte, mintha a mellkasába fúródott szögek kifordulni készülnének a helyükről ellenfelének erős belső energiájától. Szemei hirtelen elsötétültek, egész teste megremegett és éppen dőlni kezdett hátrafele. 

Ekkor egy alak suhant váratlanul a háta mögé, és miközben kifogta Zhou ZiShut, azt suttogta neki, “Mit csinálsz?!” Majd ingujjának egyetlen legyintésével azonnal lelökte Ye BaiYi kezét Zhou ZiShu mellkasáról. Ye BaiYi meglepődöttségében felhümmögött, majd erős harcba keveredtek anélkül, hogy egyetlen támadás elől is kitértek volna. Ye BaiYinak úgy tűnt, mintha valami furcsa és tömény belső erőbe ütközött volna, amitől enyhén megrebbent, majd egy kis szorítást érzett a mellkasában. 

Wen KeXing viszont még annál is jobban megdöbbent. Az az egyetlen mozdulat, amikor félrelökte Ye BaiYit, belső erejének majdnem a 80%-át emésztette fel, és úgy érezte, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, és testét, mintha azonnal blokkolták volna. Megszorította Zhou ZiShu derekát, majd fél lépést tett hátra. Oldalirányba fordult, hogy megtámassza őt, ezáltal stabilizálva a lépteit. 

Wen KeXing csak ezután fordította a tekintetét Ye BaiYi irányába. Szeme mosolygott és enyhén hunyorított. Valójában egy mérges kígyó tekintetére emlékeztette Ye BaiYit ez a tekintet. Egy rettenetesen hideg tekintetre, mely úgy tapadt az emberi testhez, mint a csontrágó kukacok.179 

179 跗骨之蛆 (Fū gǔ zhī qū) Csontrágó kukac – Metafora valamilyen belső tulajdonságra, amely annyira beleivódott az ember személyiségébe, hogy képtelenség megszabadulni tőle.

(Visited 357 times, 1 visits today)

4 Comments

  1. Angelika 2021-12-23 at 13:23

    Kedves Kati!
    Nagyon szépen köszönöm az eddigi munkád, minden fejezet mosolyt csal az arcomra. 🙂
    Ezúton is kívánok nagyon boldog karácsonyt!
    Üdvözlettel,
    Angelika

    Reply
    1. admin 2021-12-23 at 14:19

      Jééé, ezt örömmel hallom! 🙂 Wen KeXing mindig meg tudja dobogtatni a szívünket, nemde? 😉
      Köszönöm a karácsonyi üdvözletet. Én is hasonló jókat kívánok neked.

      Reply
  2. ValerinLanz 2021-12-30 at 15:27

    Nagyon-nagyon köszönöm a csodás új fejezetet, ráadásul megérkezett az egyik kedvenc jelenetem! *-* Olvasás közben láttam magam előtt, ahogy Wen KeXing átfogja a másik derekát, mmm. *-*
    Köszönöm a hozzáértő, minőségi fordítást, az egész eddigi munkádat, és kívánok nagyon sok kitartást és energiát a következő évre! 🙂

    Reply
    1. admin 2021-12-30 at 15:49

      ❤❤❤❤ Köszi! (✿◠‿◠)

      Reply

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.