Tudta, hogy álmodik, de az álom nagyon valóságosnak tűnt. Erős északi szél súrolta a maszkját, de nem érezte a hideget. Már hosszú-hosszú ideje várakozott azon a helyen, de ennek ellenére nagyon nyugodt volt és a pulzusa még a szokásosnál is lassúbb volt. A nap fokozatosan lement, közeledett az éjszaka.  

Zhou ZiShu közömbösen nézte végig a naplementét, mint aki már rég megszokta, hogy elszakadjon a külvilágtól. Tudta, hogyan ne tekintsen magát emberként. Egy olyan emberként, akinek lelkiismerete és érzései vannak. Ez amolyan ösztönös önvédelem volt a részéről, hogy meg tudja őrizni a józan eszét. Éppen ezért, anélkül, hogy gondolkozott volna, csak tette, amit tennie kellett. 

Egy véres kéz volt csupán, melyet DaQing uralkodó irányított a fővárosból. Ez a fényűző korszak egy pompásan hímzett, széles ingujjra hasonlított, mely alatt kezei mindig is rejtve maradtak. Nehezére esett bárkinek is megmutatni azokat. Majd amikor a jelenlegi háborús és ínséges idő véget ér, majd amikor végre mindenki békében élhet és dolgozhat, elégedetten, akkor egy új fejezet kezdődik a történelemkönyvekben… 

Zhou ZiShu leeresztette a fejét. Az álmában megjelenő emberek arcát homályosan látta, de volt egy kislány, akinek az arcát tisztán látta. A kislányt dajkája tartotta az ölében, aki olyan volt, mint egy gyenge és tehetetlen bárány, aki még így is hűségesen védte a gyermeket. Viszont az arca tele volt kétségbeeséssel. 
A kislány felemelte a fejét és azt suttogta, “Az apám egy jó ember, a legidősebb bátyám is jó ember, én is egy ember vagyok. Mi mind jó emberek vagyunk. Ne ölj meg minket.” 

Eszébe jutott, ekkor még életben volt az első császár, és azért, hogy végső csapást mérjen a második hercegre, a Mennyek Ablakának azt a parancsot adta, hogy végezzék ki Jiang Zheng úr családját, akit előzetesen elbocsájtottak a fővárosi udvari hivatalából. Jiang XueNian, Jiang úr legkisebb lánya 4 éves lehetett ekkor, és elképesztően okos volt. Vajon mi lett volna belőle, ha esélye lett volna felnőni? 

Zhou ZiShu érezte, amint a karja előre mozdul, és egy éles női sikoly hasított végig az éjszakai égbolton. A hosszú kard a nő mellkasába fúródott, majd áthatolt a kislány testén is. Nem érzett semmit. Nem volt beteg vagy szomorú, mivel ebben a pozícióban már rég hozzászokott az ilyesmihez. 

Na és? Mi van akkor, ha jó, igazságos és hűséges emberek vagytok? Ki írja elő, hogy az utcán nem halhatnak meg jó emberek is, utolsó írmagjukkal együtt? 

Azonban, egy végtelenül hosszú sóhaj hangzott fel a levegőben, és valaki azt mondta neki, Az életeddel fogsz megfizetni minden egyes elvett életért. 

Zhou ZiShu mellkasába éles fájdalom nyilallt, hirtelen kinyitotta a szemeit és felült. 

A következő pillanatban lassan előre dőlt, karjával elszorította a mellkasát, fogait pedig szorosan összezárta, hogy véletlenül se sikoltson fel fájdalmában. Sápadt ujjai megmarkolták a paplan egyik sarkát, selymes haja szétszóródott, és idegtépő fájdalomkitörétsei közepette meglehetősen megalázottan érezte magát. Üresen, csak annyit gondolt magában, “Zhou ZiShu, te vadbarom, egy nap te is meg fogsz halni.” 

Ezen az éjszakán Zhou ZiShu nem aludt jól. De még Wen KeXing és Ye BaiYi sem aludt jól. 

Wen KeXing nem hagyta el a szobát, csak csendben ült az ablak előtt. Gu Xiang a háta mögött állt, oldalt. A lány, aki alig néhány kínai írásjelet ismert, és bolondos tréfát űzött egy sírfelirattal,¹⁶³ ünnepélyes arckifejezéssel nézett a homályos éjszakai égboltra, mely egy cseppet sem különbözött a múlttól, most elhallgatott, és úgy állt ott, mint egy kétes szépséglámpás.¹⁶⁴ 

163 A 4. fejezetben Gu Xiang ezt a feliratot véste az öreg Li síremlékére: 义士李大伯 (Yìshì lǐ dàbó) Li Nagybácsi, az igazlelkű lovag – 义士 Igazlelkű ember, aki rendkívül magas erkölcsi elvekkel rendelkezik. Megvesztegethetetlen, “Az igazság oltalmazója”. – 大伯 Nagybácsi: A kínai sírkövekre általában az elhunyt teljes nevét, születési helyét és életének nagyobb eseményeit írják fel, hol prózai, hogy verses formában. Gu Xiang gesztusa jószándékáról tesz tanúbizonyságot, de egyaránt kifejezi műveletlenségét.

¹⁶⁴ 美人灯 (Měirén dēng) Szépséglámpás – olyan asztali lámpás, amelyre egy női alak volt festve. 

Az ablak nyitva maradt és a rajta beáramló hűvös szellő meglebbentette Gu Xiang ruháit és hosszú haját. A szél hangosan megrebegtetett ugyanakkor egy erotika könyvet is, mely az asztalon hevert. Wen KeXing arcára, nagyon lassan, egy mosoly rajzolódott ki, majd halkan megszólalt, “Már 20 éve várok erre.” 

Gu Xiang szótlanul nézett rá, és látta, amint egyfajta leírhatatlan, már-már az őrültekre jellemző mosoly jelent meg a férfi arcán. Az ilyen sötét, megvilágítás nélküli helyeken, a férfi, egy teljesen más, nem emberi lény benyomását keltette, ami félelmet keltett benne. 

Wen KeXing, váratlanul kinyújtotta a kezét, mintha meg akarta volna ragadni az ablakrácson áthaladó szelet. “Azt akarom, hogy semmi az égvilágon ne álljon az utamba. Legyen az ember vagy szellem, tündér vagy szörnyeteg… Azt akarom, hogy ezek a gonosz démonok, amelyeknek semmi keresnivalójuk sincs a világon, mind a pokol tizennyolcadik bugyrába kerüljenek.¹⁶⁵ 

165 十八层地狱 (Shíbā céng dìyù) A pokol 18. rétege – A túlvilág, ahol haláluk után a szellemek megbűnhődik világi tetteiket. A kínai mitológiában (is) előforduló fogalom a Buddhizmusból származik, de tévesen nevezik a Pokol tizennyolcadik mélységének. Nincsenek szintek a pokolban, csak végtelen ideig tartó, szakadatlan kín és szenvedés. A kulcsszó itt az időn van.

A másik kezében egy papírdarabot emelt fel. Gu Xiang rápillantott a megsárgult papírlapra, amelynek a felső sarkában egy szellemarcot látott kirajzolódni, és az ecsetvonások eléggé csiszolatlanok voltak, mintha egy gyerek firkantotta volna oda. Wen KeXing felállt, meggyújtott egy gyertyát, majd föléje tartotta a papírdarabot és apránként hamuvá égette. Az arckifejezésre olyan jámbor és áhítatos volt, mint az, az istennek tett áldozathozatalkor szokás. 

Ye BaiYi éjfélig aludt. Maga sem tudta, miért, de hirtelen felébredt az álmából. Amúgy is vékony szemöldökein és keskeny szemein nem látszott az a tipikus zavarodottság, ami az éppen felébredt személyre volt jellemző. Még mindig az ágyon feküdt, lassan megemelte a kezét, hogy előhúzzon egy, a nyakába akasztott medalionocskát és játszadozni kezdett vele. Alaposabban szemügyre véve, a medál nagyon finoman volt megmunkálva, a Hegyek és Folyók Rendje szimbólumának a kicsinyített mása volt. 

Ye BaiYi lehunyta a szemét és motyogott magában valamit, “ChangQing, megint valami rossz előérzetem támadt. Mondd, miért nem vagy itt…?” – és elgondolkozott azon, hogy vajon békésebb lenne-e, ha nem létezne a Hegyek és Folyók Rendje, a Szellem-völgy, a Márványozott Kristály és a Mennyek Ablaka? 

Másnap hajnalban, a nap sugarain kívül, holttestek köszöntöttek mindenkit. 

Pontosan kilenc holttest, amelyeket nem messze a Gao birtoktól egy körben dobtak le. A kör közepén pedig vérrel írt betűkkel a “szellem” szó volt a földre írva. A közel 10 méter széles kör elzárt egy egész utcát és pont ott helyezkedett, ahol pár nappal korábban az állítólagos gonosz szellemet kivégezték. 

Mire Zhou ZiShu odaért, a holttesteket már azonosították. A gonosz démonok nagyon igazságosak voltak. Mindent megtettek azért, hogy egyenlő bánásmódban részesítsék a nagyobb klánokat.¹⁶⁶  A nyolc harcművészeti iskolán kívül a kilencedik a Gao családhoz tartozott. Összesen 9 holttest: szerzetesek, taoisták, apácák holttestei voltak kiterítve férfiak, nők és gyerekek szeme láttára. 

166 雨露均沾 (Yǔlù jūnzhān) Eső és harmat egyarán borítsa őket. – Kínai kifejezés arra, amikor egyenlő bánásmódban részesítenek mindent és mindenkit.

Köztük volt Gao Chong egyik tanítványa is. Zhou Zishu nem volt annyira elragadtatva ettől a személytől. Csak arra emlékezett, hogy ez a tanítvány koránt sem volt olyan jó és szemet gyönyörködtető, mint Deng Kuan. Sőt, meglehetősen szűkszavú volt. Azon a néhány alkalmon kívül, amikor a birtokra érkező vendégeket szórakoztatta, valójában nem beszélt túl sokat senkivel. 
Gao XiaoLian már elájult a sírástól, de Gao Chong pillanatnyilag nem foglalkozhatott a tenyerei között összeroskadt gyöngyszemével. Megkérte Deng Kuant, hogy maradjon vele, majd követte Ci Mu mestert, hogy egyesével megvizsgálják a holttesteket. 

Volt, akit selyemszállal fojtottak meg. Volt, akit a véres kéz vert agyon. De olyan is volt, akinek a vérét teljesen kiszívták és olyan is, akiknek a testét feldarabolták…. Valójában mindegyik holttestet más-más módon végeztek ki. 
Zhou ZiShu hallotta, amint valaki, a közvetlen közelében, enyhén felsóhajt és beszélni kezd, “A Qingzhu-gerinci Szellem-völgy démonai előbújtak a fészkükből.” 

Zhou ZiShu elfordította a fejét és a mellette beszélő személy nem volt más, mint Ye BaiYi.  Meglepődve vette tudomásul annak a különös együttérző arckifejezésnek a halovány jelét, amely ennek a falánk férfinak az arcán mutatkozott. Úgy nézett ki, mint egy porcelánból készült Guanyin-szobor.¹⁶⁷ 

167 观音像 (Guānyīn xiàng) Guanyin-szobor – Guanyin egyike a négy (Buddha) istenségnek. Megjelenése méltóságteljes és kedves. Kezében kerámiapalackot tart, benne tiszta forrásvízzel. Elképesztő bölcsességgel és természetfeletti erővel rendelkezik.

“Hogy mi?” – tette fel a kérdést Zhou ZiShu, önkéntelenül. 

Ye BaiYi rápillantott és hideg hangon megszólalt, “Süket vagy?” 

Zhou ZiShu, szégyenében, elfordította az arcát, mire Ye BaiYi megveregette a vállát, és anélkül, hogy tudomást vett volna a külvilágról, kijelentette, “Ma este velem jössz. Elviszlek egy helyre.” Ez a hangnem pontosan megegyezett azzal a hangnemmel, amelyen előző este Zhou ZiShu magához intette Zhang ChengLinget. 

Zhou ZiShu még korábban elhatározta, hogy mindaddig, amíg ez a Ye vezetéknevű mitugrász nem tanul meg emberi nyelven beszélni, figyelmen kívül hagyja őt, de most önkéntelenül is bólintott. Miután észbe kapott, annyira megbánta, hogy azonnal képes lett volna a helyéről lecsavarni az buta, bajba jutott fejét. Majd azon kezdett el töprengeni, abban az esetben, ha megölné ennek az ősi szerzetesnek az állítólagos leszármazottját, akkor mennyire érezné magát jobban. 

Hirtelen, egy ismeretlen hang szólalt fel a tömegből, “Miért csak ezeket az embereket ölték meg? Állítólag, az itt egybegyűlt emberek, mind a Szellem-völgyet vonták felelősségre, de a tegnap egyikük sem vette észre, amikor a gonosz démonok észrevétlenül beosontak. Ez a támadás mindenkit váratlanul ért, de vajon miért pont ezeknek a klánoknak a tagjait szemelték ki? Valaki adjon magyarázatot, hogy a Szellem-völgy, mostantól az egész közép-alföldi medence ellensége lesz? Ennyire hülyék nem lehetnek! Mit jelentsen ez az egész? Vagy van valami, amit eltitkolnak tőlünk?” 

Ezt végighallgatva, Gao Chong felállt. Az egész teste megviseltnek látszott, mintha energiájának fogytán lett volna. Amikor kissé megtántorodott, Deng Kuan odasietett, hogy oldalról megtámogassa, De Gao Chong ellökte magától. Legyintett egyet a karjával, majd tekintetével lassan végigpásztázta a tömeget. A jelenlevő 8 klán tagjainak a gyászos és dühös tekintetét fürkészte, majd azokra nézett, akik gyanakodva sugdolóztak egymás között. Úgy tűnt, hogy tekintetének súlya volt, amivel képes volt elnyomni mások hangját. 

Mindenki ezt az ősz hajú lovagot nézte, aki közel két évtizeden át a harcművészeti világ legendás alakja volt. Ünnepélyes kifejezéssel az arcán, lassan kinyitotta a száját és azt motyogta az orra alatt, “Ez már vérbosszúért kiált.” 

Ezután lehajtotta a fejét és hosszú ideig bámulta a kilenc holttestet. Kis idő után hangja, hirtelen erősebb lett, “Vérbosszú… a Gao család vérbosszúja. Minden híres és tisztességes ember vérbosszúja. A világ… a világ összes becsületes emberének a vérbosszúját követeli! 

Kissé nehezen lélegzett. Ci Mu mester, imafűzérrel a kezében mondogatta, “Amitabha Buddha”, majd becsukta a szemeit és mormolni kezdett valamit.¹⁶⁸ Valószínűleg azért, mert megpróbálta megmenteni ezeknek az embereknek a lelkét, akiknek a halála hiábavaló volt. Deng Kuan aggódva nézett idős mesterére. Mintha segíteni akart volna neki, de nem akart tiszteletlen sem lenni, ezért inkább visszafogta magát. 

168 阿弥陀佛 (Ēmítuófó) Amitabha Buddha – a Végtelen Fény Buddhája néven is ismerik.

Gao Chong hosszú időre lesütötte a szemét, és amikor újra fölemelte tekintetét, szemeiből könnyek folytak. Rámutatott arra a halott fiatalemberre, aki a Gao család tagja volt és azt mondta, “A tanítványomnak gyerekkora óta nem volt sem apja, sem anyja. Amikor belépett az iskolámba, felvette a Gao nevet és Gao Huinak neveztem el. Nem beszélt sokat, mert más gyerekek sokat zaklatták és a Lao Man-ként gúnyolták…”¹⁶⁹ 

169 A Gao Chong által adott név jelentése “Kiváló Briliáns”, míg a gúnynév jelentése “Öreg Unottképű”.

Úgy tűnt, mintha mosolyt akart volna erőltetni az arcára, de nem sikerült, mire a Gao birtok több női tanítványa nem bírta visszafogni a zokogását. 

Gao Chong szünetet tartott, vegül megszólalt, “Pedig az én kis Öreg Unottképűm jó fiú volt. Az elmúlt napokban sokan láthattátok őt. Igaz, hogy üresfejű volt, de a légynek sem tudott volna ártani… Igazán jó gyermek volt ő, keményen dolgozott és sohasem panaszkodott. Soha nem veszekedett senkivel sem. Egyetlen élő családtagja a nagymamája, aki az utcáról szedte fel őt. A nagymama volt az, aki felnevelte. Mára már a 80 évet is elhaladta, ráadásul vak és bolond is. Nem igazán ismeri fel az embereket. Az egyetlen, akit felismer még, az Gao Hui… Emberek, most mondjátok meg, hogyan magyarázzam el neki? Drága hősök, lovagok! Ti, kik mindig jót cselekedtek, kik tudjátok, mi a helyes, tanítsatok meg néhány szóra, amivel megmagyarázhatom annak az öregasszonynak!” 

Dongtingban sivár őszi szél fújt, a tenger hullámai feltámadtak.¹⁷⁰ A környező vidék olyan kihalt volt, mintha nem élt volna ott senki. Középen pedig ott állt az öreg Gao Chong, az ő nemes és impozáns alakjában, miközben fejet hajtott mindenki előtt és megkérdezte, – hogyan magyarázzam el annak az öregasszonynak? 

Még a Feng XiaoFenghez hasonló vadbarmok is elhallgattak és szótlanul álltak ott. Ezen a ponton, ha bárki is mondott valami észszerűtlent, az inkább hasonlított egy vadbaromra, mint egy emberre. 

Hua QingSong, a Tai-hegység klánjának új vezetője volt az, aki elsőnek felszólalt,¹⁷¹ “Mindaddig, amíg ez a szellemcsoport meg nem hal, a harcművészeti világ egyetlen napig sem élhet békében. Én, a Tai-hegység klánjának vezetője, kijelentem, hogy mostantól Gao Chong rendelkezhet velem és klánommal, és soha nem fogok ellenszegülni! Még akkor is, ha százan esünk el, akkor is meg kell bosszulnom a vezetőnk halálát, és ezeket a bajtársakat, akik hiába vesztették életüket!” 

170 秋风萧瑟，洪波涌起 (Qiūfēng xiāosè, hóngbō yǒng qǐ) Az őszi szél sivár, a tenger hullámzik – Priest egy kiváló politikus, katonai stratéga és költő egyik verséből idéz, akit Cao Caonak hívtak. Priest ezzel a képies leírással támasztja alá karakterénnek azon képességét, amellyel embereket tud megmozdítani.

171 Ugyanarról a Tai-hegységi klánról van szó, amelynek egykor Zhang ChengLing édesapja volt a vezetője.

A Tai-hegység vezetőjének a halálával fej nélkül maradt a sárkányok csoportja. Hua QingSong pedig még csak egy huszonéves fiatalember volt. Zöldfülű, ráadásul még impulzív is, akinek fogalma sem volt arról, hogy szavai hatására mások sem lesznek hajlandóak csendben maradni. Egyre másra álltak fel a nagyobb klánok képviselői és fejezték ki a saját álláspontjukat. 

Azon a délután, Gao Chong vezetésével, ünnepélyes temetést tartottak annak a néhány embernek, aki meghalt. Egész Dongtingra borús, gyászos levegő telepedett. A forgalmat, mely néhány napja még élénken virágzott, elfojtották, mintha valami ellenséggel álltak volna szemben. 
Gao Chong, egy igazán tehetséges embernek bizonyult, aki képes volt egyesíteni még azokat az embereket is, akik azelőtt öntörvényűek voltak. 

Aznap este Zhou ZiShu, alig, hogy visszaküldte Zhang ChengLinget a szobájába, aki ismét belopakodott hozzá, rögtön egy másik hívatlan vendég toppant be hozzá. Ye BaiYi volt az. Ez a személy annyira nemtörődöm volt, hogy még az éjszaka közepén sem viselt éjszakai ruházatot. Pusztán azért, hogy megmutassa kiváló képességeit és merészségét, fehér öltözékében bekopogtatott az ablakon, és azt mondta, “Te gyere velem.” 

Zhou ZiShunak, a nap folyamán nem volt ideje a gyakorlatba ültetni azt a tervét, hogy embert öljön. Amit most kifejezetten meg is bánt, de nem volt más választása, követnie kellett. 
Wen KeXing vendégszobája közvetlenül Zhou ZiShu szobája mellett volt. Amikor meghallotta a kinti mozgást, összeráncolta a homlokát, és karjait összekulcsolva csúnya képet vágott. 

Gu Xiang, éppen a szoba gerendájáról lógott fejjel lefele. Eredetileg a szemei csukva voltak, de ebben a pillanatban felébredt, ásított egyet és kábultan megkérdezte, “Mester, azt mondtad még az elején, hogy ennek a Zhou Xunak meglehetősen titokzatos háttere van és kiszámíthatatlanok a szándékai. Attól tartok, hogy keresztül fogja húzni a számításaidat. Alig néhány napja, hogy kísérlek téged, de ha most már nem félsz attól, hogy valami rosszat tesz, akkor miért követed még mindig?” 

---