A Yingzhou-szigeten való elválásuk óta, téltől egészen nyárig, több mint fél év telt el. Ez idő alatt, Jing csak egyszer érintkezett XiaoYaoval, és akkor is, hogy kifejezze ZhuanXu vendégszeretete iránti köszönetét, kilenc üveg zöld szilvabort küldött ZhuanXunak.⁵¹ Noha ZhuanXu nem tudta, mi az, amit XiaoYao kapott, sejtette, hogy Jing ajándéka biztosan nem csak neki szól. Miután megkapta az ajándékot, odahívta XiaoYaot, és azt mondta, “Nem értem én a ti rejtvényeiteket, válaszd ki, ami a tiéd.” 

51 青梅 (Qīngméi) Zöld szilva – éretlen, savanyú szilva.

XiaoYao kiválasztotta a kilenc üveg zöld szilvabort. Mindegyik jádeüveg fehér színű volt, és egy-egy karmazsinvörös barackvirág volt rájuk festve. Eredetileg nagyon közönséges, fehér, barackvirágmintás jádeüvegeknek tűntek, de XiaoYao úgy érezte, mintha ismét egy leheletnyi melegség bizseregne a homlokán. 

A kilenc üveg bor, az Istenek Öt hegyének Mingse-palotájából egészen a Xuanyuan-hegyi Chaoyun-palotáig követte XiaoYaot. 

XiaoYao lassan-lassan megitta a zöld szilvabort, míg csak egyetlen üveg maradt. Ezt azonban vonakodott meginni, ezért megtartotta, és gondosan eltette a nyolc üres üveget. 

Nagyon szerette volna meginni az utolsó üveget is, de meg akarta várni, míg Jing újakat hoz neki, mielőtt azt az egyet is megissza. 

Éjszakánként, amikor minden elcsendesült, XiaoYao a kanapéra feküdt, és a borosüveggel játszadozott. A három hüvelyk magas borosüveg elfért a tenyerében és könnyű fogása volt. XiaoYao időnként nevetett, időnként pedig maga miatt kesergett. 

Fél évig várt, de még mindig semmi hír nem jött Jingtől. 

Egy este, ismét a kilenc jádeüveggel babrált a kanapén, és ide-oda tologatta őket. A kilenc jádeüveg a fehér selymen hevert, a kilenc barackvirág pedig ragyogóan virágzott. XiaoYao hirtelen a Jáde-hegyre gondolt, ahol hetven évig várt az édesanyjára, de végül semmi sem lett belőle. Ebben az életben többé már nem akart senkire sem várni. 

XiaoYao kinyitotta az utolsó üveg zöld szilvabort, és inni kezdett. De nem úgy, mint korábban, amikor csak egy-két kortyot ivott, hanem folyamatosan. Pillanatokba sem telt, és XiaoYao mind kiitta a három hüvelyk magas üveget. Majd eltette mind a kilenc jádeüveget, és soha többé nem vette elő őket, hogy velük játsszon. 

XiaoYao egyre több időt kezdett tölteni a mérgek finomításával. Az éjszaka csöndjében, amikor nem tudott aludni, mérgekkel babrált a kanapén, és közben azon gondolkodott, hogyan tehetné jobbá őket. Vonzóbbá, nem pedig mérgezőbbé. 

A fejében ott volt “ShenNong gyógynövénytára”, amelyet az orvostudomány ősatyjaként tisztelt Yun Császár hagyott hátra, miközben a GaoXinban és XuanYuanban kincsként őrzött orvosi könyveket lapozgatta. XiaoYao nem kételkedett az általa készített mérgek toxikus hatásában, de most inkább szeretett volna jól kinéző mérgeket készíteni. Látva a főnixvirágokat, néhány napig töprengett, majd több napot és éjszakát töltött azzal, hogy élethű apró főnixvirágokat készítsen, amelyeknek színe élénk, illata pedig elragadó volt. A naplementét látva megalkotta az izzó aranyszínben pompázó mérgező füstölőporát, ami olyan volt, mintha a ragyogó naplementét az égboltról húzta volna le. 

Minden egyes méregporció egy gondolat, egy érzés volt számára. Miközben elkészítette őket, nézte, ahogy kibontakoznak a kezében, majd gondosan becsomagolta és elküldte őket. 

XiaoYao azon tűnődött, hogy mit fog XiangLiu érezni, amikor megkapja ezeket a mérgeket, és vajon nem fogja-e őt betegesnek nevezni? 

XiaoYao az elkészített mérgeket egy jádeszelencébe tette, bezárta, majd felkereste a TuShan klán szekeres szállítóvállalkozását, átadta nekik a szelencét, és megkérdezte, “Mennyibe kerülne ezt leszállítani Qingshui városba, a Nyugati Akác utcai bordélyházba?” 

A főnök így szólt, “Ha a kisasszony arra a Qingshui városra gondol, ami a XuanYuan királyság legkeletibb részén fekszik, akkor az már majdnem a tenger mellett van.” 

“Kifejezetten ezért kerestem fel a TuShan klán szekeres fuvarozó vállalkozását. Olcsóbb lenne, ha egy másik fuvarozót bíznék meg a szállítással, de akkor nem lennék nyugodt.” – válaszolta XiaoYao. 

A főnök elmosolyodott, “A kisasszony megfelelő helyre érkezett.” 

A főnök megadta az árat, XiaoYao pedig nem alkudozott, hanem készségesen kifizette a pénzt. Különben sem az ő pénze volt, így nem érezte rosszul magát. 

Ez volt az a terv, amit XiaoYao ötölt ki, hogy elbánjon XiangLiuval. A TuShan klán a világon mindenhol működtetett szekeres fuvarozó vállalkozást, és mindaddig, amíg XiaoYaonak volt pénze, bármit el lehetett szállítani Qingshui városba. 

Minden harmadik-negyedik hónapban, XiaoYao mérget küldött XiangLiunak. Utoljára, amikor mérgeket küldött, GaoXinból küldte, és nem tudta, hogy XiangLiu megkapta-e. Meg kellett kapnia, ellenben, tekintve az ő fösvény természetét, legyen bármennyire is elfoglalt, akkor is időt szakított volna arra, hogy őt zaklassa. 

Amikor XiaoYao kilépett a fuvarozó vállalkozásból, újra FangFeng Beit pillantotta meg. Nem tudta megállni, hogy ne próbálja meg újra a Gu rovarokkal érzékelni őt, de még mindig nem jött válasz. 

FangFeng Bei mosolyogva odalépett hozzá, “Árut küldesz?” 

XiaoYao ránézett, és megkérdezte, “Még mindig felismersz, ugye?” 

XiaoYao elment, “Jobb, ha nem jössz a közelembe. Meg akarlak mérgezni, amint meglátlak.” 

FangFeng Bei követte őt, “Ennyire idegesít téged az a barátod?” 

Méghogy XiangLiu idegesíteni őt? Természetesen nem. Ezt a férfit ellenben a legidegesítőbbnek találta. 

XiaoYao megkérdezte, “Miért követsz engem?” Aznap, amikor a kertben találkoztak, valószínűleg még nem tudta, hogy kicsoda ő, de most már tudnia kellett az ő kilétét. 

“Unatkozom, és úgy látom, te is eléggé unatkozol. Jobb kettesben unatkozni, mint egyedül.” 

XiaoYao még mindig élénken emlékezett a halál nyomasztó érzésére, amit azon az éjszakán a nyilai előtt érzett, ezét gúnyosan megkérdezte, “Akkor miért vagy itt Xuanyuan városban? Nem azért jöttél, hogy unatkozz, ugye?” 

“Mindaz, amit Xuanyuan városban csinálok, a napvilág előtt rejtve marad. Általában éjszaka vagyok elfoglalt, így napközben a nap kiváltképp unalmas.” – mondta FangFeng Bei élénk mosollyal az arcán. 

XiaoYao önkéntelenül is felnevetett. Ennek a férfinak a természete szöges ellentéte volt a húga természetének. Igazi gazember volt és nyílt. “Az hallottam, hogy a ti családotokban mindenki kiváló íjász.” 

“Eléggé.” 

“Melyikőtök technikája jobb, a tiéd vagy a húgodé?” 

“Az övé.” 

 “Mennyire jó?” 

“Akarod látni az enyémet?” 

“Rendben!” – válaszolta közömbösen XiaoYao. 

“Gyere velem!” 

FangFeng Bei visszatért a szállására, megparancsolta az embereknek, hogy vezessenek ki két égi lovat, majd Xuanyuan városát elhagyva, elvitte XiaoYaot a Dunwu-hegyre. 

FangFeng Bei megkérdezte, “Mit akarsz, mire lőjek?” 

XiaoYao hunyorgott egy darabig, majd a szemközti sziklán álló fenyőfára akaszkodó, szélben lengedező arankára mutatott, “Az arankák nyáron és ősszel is virágzanak. Mostanra már biztosan vannak apró sárga virágai, úgyhogy lőj le egyet belőlük.” 

FangFeng Bei levette az íjat és a nyilakat az égi ló hátáról, meghajlította az íjat, felhelyezte a nyílvesszőt, meghúzta a húrt és lőtt. 

XiaoYao felnevetett, “Még azt sem tudom, hogy eltaláltad-e vagy sem.” 

FangFeng Bei kinyújtotta a kezét, és a nyíl visszarepült a kezébe a szemközti szikláról. FangFeng Bei megmutatta neki a nyíl hegyén levő kis sárga pontot. Így egyértelmű volt, hogy eltalálta a virágot. 

XiaoYao kénytelen volt megdicsérni, “Valóban kiváló íjászati képesség.” 

“Meg akarod tanulni?” 

“Meg lehet ezt tanítani másoknak is?” 

“Amit most meg fogsz tanulni, az az íjászati testtartás, nem egy kultivációs elmemódszer. Bárki megtaníthatja neked, de ha én tanítalak meg, akkor természetszerűen az lesz a legjobb.” 

“Rendben! – XiaoYao nem tudta kitalálni, mit akar tenni FangFeng Bei, de ahogy ő is mondta, amúgy is unatkozott, ezért látani akarta mit tervez. 

FangFeng Bei kiválasztott egy tőlük nem messze levő nagy fát, “Használjuk azt célpontnak.” – majd átadta az íjat XiaoYaonak. XiaoYao pedig az iménti mozdulatait utánozva, megfeszítette az íjat. 

FangFeng Bei így szólt, “Nem rossz, kezd hasonlítani. A testtartásod legyen egyenes, ne húzd be a nyakad, ne tedd ki a karod, ne hajlítsd be a derekad, ne hajolj előre, ne dőlj hátra és ne feszítsd ki a mellkasod.” – adta ki az utasításokat XiaoYao testtartásának finom módosításairól. “Mivel erőtlen vagy, a legjobb, ha négy ujjal feszíted meg az íjat. A hüvelykujjadat természetesen hajlítsd a tenyered felé, a mutatóujjadat helyezd az állad alá, az íjhúrt pedig igazítsd az orrod, szád és állad vonala mentén…” 

Ezután átadott neki egy nyílvesszőt, XiaoYao pedig ellőtte. A nyíl ferdén kirepült, és félúton a földre esett. 

Egy másik nyilat adott át, ami szintén az előzőhöz hasonlóan landolt. 

Miután több nyilat lőtt ki gyors egymásutánban, XiaoYao lövései sokkal erősebbekké váltak, mint az előző kettő, de egyik nyíl sem közelítette meg a fát. 

“Könnyűnek látszik, de nehéz megcsinálni.” – sóhajtott fel XiaoYao. 

FangFeng Bei XiaoYao mögé állt, megfogta XiaoYao kezét, vezette őt, hogy kövesse a mozdulatait, “Állj egyenesen, fejts ki egyenletes erőt, tartsd helyesen az íjat, higgadtan állítsd be a nyilat, ezzel a kezeddel nyomd előre, lépj egyet hátra, így az íj teljesen ki van húzva!” Amint az utolsó szó elhangzott, a nyíl kirepült, és szilárdan a fatörzsbe szegeződött. 

“Milyen érzés volt?” 

“Semmi nem járt a fejemben és a tekintetem sem a célpontra szegeződött. Kizárólag csak az íj kifeszítésének és a nyíl kilövésének mozdulatára koncentráltam.” 

“Egész éles észjárásod van.” 

XiaoYao keserűen elmosolyodott. Nem, mintha meg akarta volna érteni, de abban a pillanatban, a teste hasonlóan reagált, mint amikor XiangLiu közeledett felé. Úgy érezte, mintha a férfi arra készülne, hogy a nyakába harapjon, és az elméje kiürült. De ha valóban XiangLiu volt az, még ha valamiféle együttműködési megállapodás lenne közte és a FangFeng család között, a FangFeng család soha nem tanítaná meg a család íjászati tudását egy kilencfejű szörnyetegnek. 

FangFeng Bei, XiaoYaot vezetve, ismét kihúzatta az íjat, “Tartsd meg ezt az érzést, és folytasd.” 

XiaoYao egymaga lőtte ki a nyilat, és bár elvétette a nagy fát, a nyíl már elért egészen a fáig. XiaoYaot nagyon érdekelte a dolog, ezért azon nyomban kilőtt egy újabb nyilat, ami eltalálta a fát. XiaoYao nem merte elhinni, “Tényleg eltaláltam?” 

FangFeng Bei elmosolyodott, mire XiaoYao azonnal fogott egy nyilat, és az iménti érzést utánozva kilőtte. De akárcsak az első nyíl, ez is félúton a földre esett. FangFeng Bei azt mondta, “Túlságosan is megszállottja vagy a nyerés-vesztésnek.” 

XiaoYao nem hitte el, és újra meg akarta próbálni, de FangFeng Bei megállította őt, “Ennyi volt mára.” 

“Azt hittem, tovább kell gyakorolnom.” – mondta értetlenül XiaoYao. 

“Ha tovább gyakorolsz, a lövéseid csak rosszabbá válnak. Mivel újra és újra begyakorlod, így a hibás érzés rögzül a fejedben. Hidd el, akkor a legjobb abbahagyni, amikor még előnyben vagy.” 

XiaoYao letette az íjat, “Ha mesterré válsz, a tanítványaid kedvelni fognak.” 

FangFeng Bei elmosolyodott, “Az emberek különfélék. Az én módszerem csak okos embereknek való.” 

“Köszönöm a bókot.” 

FangFeng Bei felmászott az égi lóra, és ketten lassan lelovagoltak a hegyről. 

XiaoYao így szólt, “Úgy látom, sokkal nagyobb spirituális erőd van, mint YiYingnek. Hogy lehetne rosszabb az íjász képességed az övénél?” 

FangFeng Bei mosolyogva azt mondta, “Sokan azt hiszik, hogy az íjászat elképesztő izomerőt igényel, de nem így van. Az íjászat ügyességet igényel. Az teszi igazán mesterivé, hogy minimális erőfeszítéssel maximális hatást lehet elérni. A speciálisan kovácsolt íjak és nyilak képesek áttörni a sűrített spirituális erőből álló pajzsokon. Még egy szellemi erő nélküli személy is eltalálhat egy nála sokkalta nagyobb spirituális erővel rendelkező célpontot, feltéve, ha a megfelelő technikát helyesen alkalmazza. Az én spirituális erőm sokkal nagyobb, mint a húgomé, de az íjásztechnikám valóban nem olyan jó, mint az övé.” 

XiaoYao FangFeng Beire meredt, a szíve pedig zűrzavarral volt tele. Az ő szellemi ereje alacsony volt, így hát csak önvédelemre törekedett, és már rég feladta a közvetlen támadás kezdeményezésének gondolatát. De ha igaz az, amit FangFeng Bei mondott, akkor egy bizonyos távolságon belül, akár ő is kezdeményezhetne támadást. Ha valami olyasmivel találkozik ismét, mint amikor YuJiang legutóbb megpróbálta megölni ZhuanXut, akkor nem kellene kizárólag a saját testére hagyatkoznia a támadás elhárításában. 

FangFeng Beinek azonban, láthatóan fogalma sem volt szavai XiaoYaora tett hatásáról, és mosolyogva megkérdezte, “Érdekelne, hogy íjászatot tanulj tőlem?” 

“Igen.” 

“Ha elkísérsz engem, hogy ne unatkozzak, akkor megtanítalak.” – mondta FangFeng Bei. 

“Rendben.” – válaszolta XiaoYao. 

FangFeng Bei elkísérte XiaoYaot ZhuanXu lakhelyének bejáratáig, és mosolyogva azt mondta, “Holnap találkozunk.” 

XiaoYao figyelte, ahogy ellovagol égi lován. Mint egy nőcsábász fiatalúr, úgy vágtatott végig a hosszú utcán. 

XiaoYao élete hirtelen nagyon zsúfolttá vált. Mérgeket kellett főznie, íjászatot kellett gyakorolnia, amikor pedig FangFeng Bei ráért, íjászatot kellett tanulnia tőle, és el kellett kísérnie őt szórakozni. 

XiaoYao csak azután értette meg, mit jelent enni, inni és szórakozni igazán, miután több időt töltött FangFeng Beijel. Úgy érezte, újból felfedezte Xuanyuan városát. A sikátorokban meghúzódó számos rejtett helyről, nemhogy ő, de még egyik unokatestvére sem tudott, viszont FangFeng Bei igen. 

FangFeng Bei, mint egy vén ló, ami már jól ismerte az utat, elvitte XiaoYaot enni, inni és szórakozni. 

Bementek a ZhouRao királyság törpéi által vezetett ékszerboltba.⁵² Talán apró termetük és kicsiny ujjaik miatt, az általuk készített ékszerek rendkívül gyönyörűek voltak. Egy közönséges rubinból több száz rózsát is ki tudtak faragni; egy vízcsepp alakú medálba még egy szerelmespár portréját is be tudták vésni, olyan élethűen, mintha igazi emberek lettek volna. XiaoYao teljesen el volt ámulva, és kiválasztott néhány ékszert Ah-Niannak és JingAn császárnénak. 

A KuaFu népcsoport óriásainak éttermében,⁵³ az evéshez használt tányérok olyanok voltak, mint a XiaoYao mosakodó tála. XiaoYao eleinte nem hitte, hogy képes lesz mind megenni, de miután megkóstolta, falatról falatra, azonnal felfalta az egész tál rizset. Nyögdécselt kényelmetlenségében, amiért halálra tömte magát, de egyáltalán nem bánta meg. 

52 周饶国 (Zhōuráoguó) Törpe királyság – A Hegyek és Tengerek Klasszikusaiban jegyzett királyság.
53 夸父族 (Kuā fù zú) KuaFu népcsoport – KuaFu, a kínai mitológia óriásként ismert alakja. A Hegyek és Tengerek Klasszikusaiban található feljegyzés szerint a jobb karján egy zöld kígyót, a bal karján pedig egy sárga kígyót tartott. Három alakban létezett: fenevadként, emberként és istenként. Rettenthetetlen volt, törődött az emberekért és az ő javukért dolgozott.

A virágdémon kozmetikai boltjában található kozmetikumok nem érdekelték különösen XiaoYaot, de egyetlen csepp koncentrált virágharmattal, amely egy egész hónapon át illatossá tudta tenni az ember testét, a lótusz visszafogott, a szilva fennkölt és az orchidea légies illatával… melyeket különböző módokon is keverni lehetett, és amelyekből egyedi illatot lehetett létrehozni, még a férfias mivolthoz szokott XiaoYao sem tudott ellenállni. Különféle illatokat próbált ki, és nem bírta megállni, hogy ne vegyen több mint egy tucatféle virágharmatot. 

FangFeng Bei nem ért rá mindennap, így csak minden ötödik-hatodik nap kérte meg XiaoYaot, hogy töltse vele a napot, ami éppen elegendő volt XiaoYao számára, hogy megszilárdítsa az előző alkalommal tanult íjászati képességeket. Egy alkalommal, FangFeng Bei több mint három hónapra is eltűnt, mielőtt újra felbukkant. 

XiaoYao nem kérdezte meg őt, hol volt, és ő sem magyarázkodott. Mindketten megértették, hogy az ő mester-tanítvány kapcsolatuk egy rendkívül múlékony kapcsolat, amely bármikor véget érhet egy váratlan esemény miatt. 

A kívülállók szemében azonban FangFeng Bei és XiaoYao nagyon közelállónak tűntek egymáshoz. Ráadásul, az íjász leckéknek köszönhetően, valamiféle bensőséges intimitás alakult ki közöttük. 

FangFeng Bei nagyon spontán ember volt. Időnként, amikor eljött, hogy megkeresse XiaoYaot, ha XiaoYao éppen a ChaoYun-csúcson tartózkodott, akkor egyenesen a Xuanyuan-hegyre sietett, és megkérte az őröket, hogy tájékoztassák XiaoYaot az érkeztéről. Továbbá, XiaoYao sem érezte szükségét annak, hogy bármit is eltitkoljon. Gyakori találkozásaik révén, egész Xuanyuan város tudta, hogy GaoXin idősebbik hercegnője és a FangFeng család második fiatalura jó barátságban vannak. 

Még ZhuanXu is ugratta XiaoYaot, “Miután végre sikerült visszakapnom téged, néhány évig még magam mellett akarlak tartani. Ne engedd, hogy az a nőcsábász a FangFeng családból elcsábítson téged.” 

XiaoYao mosolyogva kinyújtotta a nyelvét, “Amíg még fennáll az eshetőség, hogy lelőhet téged, addig nem fogok elszökni vele.” 

Észrevétlenül, több mint egy év telt el. 

XiaoYao kissé összezavarodott. Még mindig nem tudta FangFeng Bei valódi szándékait. Azt hitte, csak ürügyként tanította őt íjászatra, hogy felszedje, és csak azért vitte magával mindenhova szórakozni, hogy ezzel a trükkel belopózzon a szívébe. Azonban nagyon komolyan vette az ő tanítását, így minden alkalommal, amikor XiaoYao íjászatot tanult tőle, valóban mély tisztelettel tekintette a tanárának. A vele való evés, ivás és szórakozás inkább olyan volt, mintha ketten élveznék ki az élet minden pillanatát. Két ember, akiket nem érdekelt semmi, és akik bármit képesek voltak kipróbálni; akik nem akartak semmit egymástól, mégis társakká váltak, hogy apró örömdarabkákat találjanak a világ nyüzsgésében. Sok minden teljesen más volt, ha egyedül vagy kettesben csinálta az ember. Ilyen volt például az evés. Az ételek, bármilyen finomak is voltak, ha egyedül evett, elvesztették ízüket. XiaoYao úgy hitte, hogy FangFeng Bei is ugyanígy érzett, ezért nagylelkűen megmutatott neki minden érdekes dolgot, amit ismert, és elvitte XiaoYaot, hogy együtt tapasztalják meg azokat. 

XiaoYao néha úgy érezte, hogy FangFeng Bei olyan, mint egy régóta magányos kisgyerek, aki számtalan játékkal játszott már, de rég elvesztette irántuk az érdeklődést. De most, hogy végre talált egy játszótársat, alig várta, hogy magával vigye, hogy mindent megoszthasson vele. Látszólagos játékossága mögött, valójában a legőszintébb érzések húzódtak meg. 

Fokozatosan, XiaoYao is őszintén kezdte elkíséri őt enni, inni és szórakozni. Mindaddig, amíg FangFeng Bei nem feszítette ki az íját ZhuanXuval szemben, nem volt az ellensége. 

Ezen a napon, FangFeng Bei reggel íjászatot tanított XiaoYaonak, délben elmentek a kabuki színházba enni és aludni, délután pedig elvitte a LiRong népcsoport emberei által nyitott földalatti kaszinóba. A legenda szerint a LiRong népcsoport őse egy kétfejű kutyadémon volt. Talán ez volt az oka annak, hogy minden férfinak, aki belépett a földalatti kaszinóba, kutyafej-maszkot kellett viselnie, míg a nők azt viselhettek, amit akartak. XiaoYao látta, ahogy FangFeng Bei felveszi a kutyafej-maszkot és kutyafejű emberré változik. Annyit nevetett, hogy a hasa is belefájdult. Miután XiaoYao befejezte a nevetést, ő is felvett egy kutyafej-maszkot, majd két mancsát felemelve FangFeng Beire ugatott. FangFeng Bei felkacagott, “Ha a LiRong nép emberei megvernek és kidobnak téged, akkor ne engem hibáztass, hogy nem figyelmeztettelek.” 

Miután beléptek a földalatti városba, mindenhol kutyafejű alakok voltak, ami még vonzóbbá és elbűvölőbbé tette a maszk nélküli nőket. XiaoYao ismét elmosolyodott. 

Mivel mindenki elvesztette az arcát, megengedhették maguknak a szégyentelenséget, és minden különösen meztelenné, az érzékiség bujasággá, az izgalmas pedig véressé vált. XiaoYao és FangFeng Bei könnyű felhő és lágy szellő módjára sétált végig köztük. 

FangFeng Bei először szerencsejátékozni vitte el XiaoYaot. XiaoYao egyszer öt évig élt egy kaszinóban, és ebből élt meg. Most, hogy visszatért a régi munkájához, folyamatosan nyert. FangFeng Bei is folyton nyert, de mindketten ismerték a szabályokat, és tudták, mikor kell abbahagyni. 

Elmentek, hogy megnézzék a rabszolgák halálviadalát, és a pénzből, amit az imént nyertek, fogadásokat kötöttek. A két küzdő fél halálra menő harcot vívott, akiket egy rakás őrülten kiabáló kutyafejű ember vett körbe. XiaoYao nyugodt maradt, FangFeng Bei arca pedig rezzenéstelen volt. 

A halott felet véres péppé verték, míg a túlélő fél nem tűnt boldognak. Kuporgott és élettelen szemekkel nézett maga elé. 

Ezúttal XiaoYao vesztette el a fogadást, és FangFeng Bei nyert. 

“Csak szerencséd volt.” – mondta XiaoYao hitetlenkedve. 

“Akkor fogadjunk újra. Arra fogadhatsz, amire csak akarsz.” – mondta FangFeng Bei. 

“Jó. Akkor fogadjunk továbbra is erre a rabszolgára.” 

“Vissza akarsz jönni holnap, hogy megnézd a viadalát?” 

“Nem. Láttad a tekintetét? Ez a szempár már amúgy is tele van kétségbeeséssel. Inkább fogadjunk arra, hogy melyikünk tud egy pillanat alatt reményt adni neki.” 

FangFeng Bei halkan felnevetett, “Nagyon érdekes. Látva az iménti vereségedet, megengedem, hogy te légy az első.” 

XiaoYao közelebb lépett XieOuhoz. A rabszolga fürgén megragadta XiaoYao kezét, és el akarta törni. De a többéves harci tapasztalata révén azonnal rájött, hogy ez a kéz alacsony spirituális erővel rendelkezik, és képtelen lenne bárkit is megölni. Ráadásul, vadállati ösztöne azt súgta neki, hogy XiaoYao nem akar ártani neki. Egy pillanatig habozott, majd elengedte XiaoYaot. 

A rabszolga tulajdonosa előre akart lépni, hogy elűzze XiaoYaot, de FangFeng Bei kinyújtotta hosszú lábait, és elállta az útját, majd odadobta neki a pénzt, amit a halálviadalban nyert. A rabszolga tulajdonosa felvette a pénzes erszényt, és engedelmesen félrevonult. 

XiaoYao hátat fordított nekik, levette a kutyafej-maszkot, rámosolygott a rabszolgára, szorosan megölelte, és azt súgta a fülébe, “Mindig van kevés szépség ebben a világban, amiért érdemes élned.” XiaoYao visszavette a kutyafej-maszkot, majd visszasétált. A vérben úszó rabszolga csak üres tekintettel nézett rá, mintha képtelen lett volna felfogni, mi történt. 

FangFeng Bei lehajolt, teste enyhén megrázkódott a nevetéstől, amit képtelen volt elfojtani. 

“Te jössz.” – mondta XiaoYao rosszkedvűen. 

FangFeng Bei odament, lehajolt, és egy mondatott súgott a rabszolgának. A rabszolga tekintetében hirtelen különös fény ragyogott fel, mintha izgatottság, ugyanakkor kétely lett volna benne, és mohón bámult FangFeng Beire, de ő csak bólintott egyet komolyan, majd visszasétált. A rabszolga azonban, mintha teljesen más emberré vált volna. Amikor a rabszolgatulajdonos elvitte őt, léptei szokatlanul határozottak voltak. 

“Én nyertem.” – mondta FangFeng Bei mosolyogva. 

XiaoYao képtelen volt felfogni. Még ha FangFeng Bei meg is ígérte volna a rabszolgának, hogy kiváltja őt és szabad életet ad neki, ez a rabszolga, akinek szívét összetörte a sötétség, soha nem hitte volna el, és nyilvánvaló volt, hogy FangFeng Bei nem tett efféle ígéretet. 

“Csaltál. Biztosan ismered őt. Így nem csoda, hogy rá fogadtál.” – motyogta XiaoYao. 

“Ma este találkoztam vele először.” 

“Mit mondtál neki pontosan?” – bármennyire is próbálkozott XiaoYao, nem tudta kitalálni. 

Ők ketten odaértek a földalatti kaszinó kijáratához. FangFeng Bei levette a kutyafej-maszkot, mire XiaoYao is levette a sajátját, és visszaadták a kaszinó pincérjének. 

Már késő este volt, amikor kijöttek a kaszinóból, és XiaoYao nem tudta megállni, hogy ne vegyen egy mély lélegzetet a világ friss levegőjéből. 

Így szólt FangFeng Beihez, “Nagyon szeretném tudni, mit mondtál neki.” 

FangFeng Bei elmosolyodott, “Ha engem is megölelsz, akkor elmondom. A női csábítás rajta nem fog, de rajtam nagyon is fogna.” 

XiaoYao dobbantott egyet a lábával. Kissé szégyenkezve és bosszankodva azt mondta, “Akkor felejtsd el, ha nem akarod elmondani!” 

Dühösen elviharzott, FangFeng Bei pedig követte őt, “Rendben, elmondom.” 

“Többé nem akarom hallani!” 

“Tényleg nem akarod hallani?” 

“Nem hallom!” 

FangFeng Bei megragadta őt, és kedvesen győzködni kezdte, “De én mégis el akarom mondani neked. Könyörgök, hallgass meg.” 

XiaoYao elfojtotta a szája sarkában felkunkorodó mosolyt, “Hogyan könyörögsz?” 

“Megölelhetlek? Hajlandó vagyok bevetni rajtad a férfi sármomat.” 

XiaoYaonak egyszerre volt dührohama és nevethetnéke, majd erőteljesen eltolta magától, “FangFeng Bei, csak ugratsz engem!” 

FangFeng Bei halkan felnevetett, megragadta XiaoYao karját, nem engedte, hogy elmenjen, “Azt mondtam neki, hogy egyszer én is rabszolga voltam a halál arénájában, és hogy túléltem.” 

XiaoYao léptei abbamaradtak, és FangFeng Beire meredt, “Te tényleg átverted őt!” 

FangFeng Bei halványan elmosolyodott, “A remény már eleve csalás.” 

XiaoYao haragja fokozatosan szertefoszlott és hirtelen megrázta a fejét, “Noha ketrecbe van zárva, de nagyon intelligens fenevad. Olyan könnyen nem hisz el mindent, amit mondasz. Tenned kellett még valami mást.” 

“A halál arénában élő rabszolgák különleges nyelvét használtam.” 

XiaoYao meglepődött, “Azt hallottam, hogy még a rabszolgatartók sem értik ezt a nyelvet. Te honnan ismered?” 

FangFeng Bei elmosolyodott, “Talán, mert tényleg rabszolga voltam a halál arénában.” 

XiaoYao egy darabig üres tekintettel bámult rá, majd azt mormolta, “Ki vagy te?” 

“Mit szeretnél, hogy ki legyek?” 

XiaoYao az egyik kezét a saját szívére tette, a másikat lassan kinyújtotta, és a FangFeng Bei szívére tette. A férfi szíve ugyanabban ritmusban dobogott, mint az övé. 

XiaoYao tanácstalan volt. Eleinte azt hitte, hogy ő XiangLiu, akinek kilenc feje van, és akiről azt mondják, hogy kilenc arca és nyolcvanegy inkarnációja van. Talán az egyikük pontosan úgy nézett ki, mint FangFeng Bei, de FangFeng Bei és XiangLiu túlságosan is különbözött egymástól. 

Amikor FangFeng Bei elvitte őt kozmetikumokat és parfümöket vásárolni, FangFeng Bei lustán felfeküdt a kanapéra, és őt nézte, ahogy válogat. Ha egy nő egyszer belemerül, akkor teljesen megfeledkezik az időről, és XiaoYao aznap, az egész napot abban a boltocskában töltötte, miközben különféle illatokat próbált ki. A sok szagolgatás miatt, az orra eltompult, és képtelen volt dönteni, ezért odaadta neki, hogy megszagolja őket és kikérje a véleményét. FangFeng Bei pedig türelmesen megszagolgatta őket egyenként, és elmondta a véleményét. 

Amikor együtt ettek, XiaoYao a ropogós fánk legbelső részét szerette a leginkább,⁵⁴ ezért ő megette a külső rétegét, és a belsejét odaadta neki. Amikor sült húst ettek, XiaoYao, azt a bordák feletti és nyak melletti zsíros lágy húst szerette a legjobban, ezért FangFeng Bei minden alkalommal, az aranybarnára sült bőrrel együtt levágta azt a darabot, és odaadta neki. 

54 酥饼 (Sū bǐng) ropogós fánk – olajban sült, kívül ropogós, belül omlós fánkszerű sütemény.

Amikor pedig hegyi ösvényeken lovagoltak, FangFeng Bei mindig előre engedte őt, mert az elöl haladó személy által behajlított ágak gyakran a hátul haladó személyt találták el. 

Hogyan lehetett volna XiangLiu az, aki olyan gyengéden beszél vele, aki olyan előzékeny és figyelmes hozzá, és aki olyan türelmesen kísérgeti őt? Csak egy olyan nőcsábász, mint FangFeng Bei, volt képes megérteni ilyen jól egy nő gondolatait. 

Az idő múlásával, habár még mindig ott volt benne ez a megmagyarázhatatlan érzés, XiaoYaonak is be kellett látnia, hogy FangFeng Bei valóban FangFeng Bei. De most… ismét úgy érezte, hogy ő XiangLiu. Mindenféle ok és magyarázat nélkül, egyszerűen úgy érezte, hogy ő az. 

“Az szívünk együtt dobog.” – mondta FangFeng Beinek. Felemelte a tekintetét rá, és arra várt, hogy FangFeng Bei magyarázatot adjon neki. 

FangFeng Bei a XiaoYao kezére tette a tenyerét, és mosolyogva azt mondta, “Igen, úgy tűnik, tényleg együtt dobognak.” 

Micsoda gazember! XiaoYao tehetetlenül és fogait csikorgatva várt FangFeng Beire, aki csak mosolyogva nézett rá. 

Halvány fény borult rá csendesen alakjukra. 

Egy lovas hintó állt meg mellettük, a függönyt felhúzták, és FangFeng YiYing kiáltott ki meglepett hangon, “Második bátyám?” 

FangFeng Bei teljesen higgadt maradt, és mosolyogva így szólt, “Kishúgom, rég nem láttuk egymást.” 

XiaoYao teste kissé megfeszült. Megérezte, hogy van még valaki, aki őt nézi a háta mögött. 

XiaoYao nem tudta, mit érezzen. Tizenhat hónapja tanult íjászatot FangFeng Beitől, és tekintettel a TuShan klán hatalmára, ill. az ő és FangFeng Bei kilétére, Jingnek már rég hallania kellett FangFeng Beijel való kapcsolatáról. Másként szólva, eleinte, mielőtt megértette volna FangFeng Bei laza és kicsapongó természetét, nem hitte, hogy FangFeng Bei valóban meg fogja őt tanítani, és ő sem igazán tervezte, hogy íjászatot fog tanulni tőle. XiaoYao csak azért nem tiltakozott FangFeng Bei közeledésének, mert tudatában volt annak, hogy a közte és FangFeng Bei közti kapcsolat híre minden arisztokrata család udvarának legmélyebb falán is át fog jutni, és akkor Jing is természetesen meg fogja hallani. XiaoYao éppen azt akarta, hogy meghallja. XiaoYao maga sem értette, miért akarta ezt csinálni, és túl lusta volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon. Mindenesetre boldoggá tette, ha ezt csinálhatta, ezért megtette. 

Később, XiaoYao rájött, hogy félreértette FangFeng Beit. FangFeng Bei valójában megtanította őt íjjal lőni, és ő is elkezdte komolyan venni a tanulást, így fokozatosan, eredeti célja elvesztette jelentőségét. Noha XiaoYao félszívvel még mindig várt Jing reakciójára, de a tizenhat hónap után, tényleg feladta a várakozást. Csak kissé nevetségesnek érezte magát. Szerencsére, szerencsére FangFeng Bei meglepte őt, különben nemcsak nevetségesnek, hanem szánalmasnak is érezte volna magát. 

De éppen, amikor megfeledkezett róla, hirtelen újra megjelent, a menyasszonya társaságában! 

FangFeng YiYing kiszállt a hintóból, utána pedig TuShan Jing is kiszállt. FangFeng Bei mosolyogva üdvözölte őt, “Bizonyára te vagy Qingqiu fiatalura, a híres jövendőbeli sógorom. Örülök, hogy megismerhettelek.” 

FangFeng YiYing erős vonakodás után, így szólt Jinghez, “Ő itt a második bátyám.” 

Jing egy pillanatra szótlanná vált. Mivel ő is azon szerencsés emberek közé tartozott, akik láthatták XiangLiu “igazi arcát”, valószínűleg ugyanazt érezte, amit XiaoYao, amikor először meglátta FangFeng Beit. Majd egy pillanat múlva meghajolt, és udvariasan azt mondta, “Üdvözöllek, második testvér.” 

FangFeng Bei mosolyogva folytatta, “Hadd mutassam be nektek. Ez itt…” 

De FangFeng YiYing elégedetlenséggel telt szemekkel félbeszakította, “Második bátyám, a barátodat nem kell bemutatnod nekünk.” YiYing korábban csak egyszer látta XiaoYaot ünnepi ruhába öltözve az áldozati szertartáson. Ma este viszont, XiaoYao egy xuanyuani nő átlagos öltözetét viselte, oldalt állt és lehajtotta a fejét. YiYing azt is megállapította, hogy a késő este Beijel tartózkodó nő biztosan nem lehet egy tisztességes nő, ezért nem vette a fáradságot, hogy figyelmet szenteljen rá. Így egyáltalán nem ismerte fel. 

FangFeng Bei csak elmosolyodott, és többé nem hozta szóba XiaoYaot. 

YiYing megkérdezte, “Második bátyám, hol laksz? A TuShan klánnak van egy kertje itt. Te is lakhatnál velünk.” 

“Nincs rá szükség.” – mondta FangFeng Bei. 

Jing, aki ritkán szólalt meg, hirtelen így szólt, “YiYingnek mindig is hiányoztál. A kert nagyon nagy és könnyen megközelíthető. Gyere és költözz hozzánk, második testvér.” 

YiYing meglepetten pillantott Jingre, de el volt ragadtatva. Hiszen Jing vendégszeretete a családtagjaival szemben, az az ő becsületét is szolgálta. 

Bei mosolyogva azt mondta, “Nem utasíthatom vissza a nagylelkűségeteket, de ma este nem zavarlak titeket. Még vissza kell kísérnem a barátomat, de holnap akkor átköltözöm.” 

Jing megkérdezte, “Hová mentek, második testvér? Voltaképpen a lovas hintó elég tágas, és elvihetünk titeket.” 

“Ne fáradj, miután néhány órán át csak ültünk a kaszinóban, most inkább megmozgatnánk magunkat.” – válaszolta Bei. 

“Menjünk!” – szólította meg XiaoYaot. 

XiaoYao habozás nélkül követte őt, és elment. Az elejétől a végéig, rá sem pillantott Jingre. 

Jing a hátát bámulva meredt utána. 

YiYing a bátyjára nézett, és felsóhajtott, “Azt beszélik, hogy ő és GaoXin hercegnő az elmúlt évben közel kerültek egymáshoz. Azt hittem, végre találkozott valakivel, aki igazán megérintette őt, és hogy megváltozott, de nem számítottam rá, hogy még mindig ilyen lesz.” 

Jing nem szólt semmit, csak némán beszállt a hintóba. Lehunyta a szemét, és felidézte a képet, ahogy az imént XiaoYao és Bei egymásra pillantottak, mely során leírhatatlan gyengédség lebegett kettőjük között. 

XiaoYao visszatért ZhuanXu kúriájába, és sietve megkereste ZhuanXut, “ZhuanXu, ZhuanXu.” Amikor kinyitotta az ajtót, váratlanul Ah-Niant és HaiTangot pillantotta meg. 

XiaoYao egy pillanatra megdöbbent, majd ZhuanXura nézett. 

ZhuanXu elmosolyodott, és azt mondta, “Ah-Nian szórakozni jött Xuanyuan városba.” 

“Elszökött?” – kérdezte XiaoYao. GaoXin hercegnőjeként, ha csak nem titokban érkezett Xuanyuan városba, akkor valakinek jelentenie kellene a Sárga császárnak. 

“De szerintem Shifunak tudnia kell róla.” – válaszolta ZhuanXu kényszeredett mosollyal az arcán. 

XiaoYao is úgy érezte, hogy apjának tudnia kell róla. Ha nem lett volna az ő hallgatólagos beleegyezése, még ha HaiTangnak százszor annyi bátorsága lett volna, akkor sem mert volna elszökni Ah-Niannal. Apja furcsa ember volt. Mindig is nagyon elnéző volt a lányai odakinti kicsapongásaival szemben. Ha csak az ő és FangFeng Bei ügyét veszi például, XuanYuanban, ez semmiségnek számított, így a Sárga császár természetesen nem avatkozott bele, de még Jun császár sem. Csak mellékesen érdeklődött FangFeng Beiről a XiaoYaonak írt levelében. 

“Gege, nem örülsz annak, hogy eljöttem?” – kérdezte Ah-Nian ZhuanXutól. 

“Dehogynem. Nagyon örülök, hogy eljöttél meglátogatni engem és XiaoYaot.” – válaszolta szelíden ZhuanXu. 

Ah-Nian megvető pillantást vetett XiaoYaora, “Csak geget jöttem meglátogatni.” 

“Az imént még annyira siettél, mi történt?” – kérdezte ZhuanXu XiaoYaotól. 

“Épp most futottam össze az utcán… TuShan Jinggel és FangFeng YiYinggel.” 

“Üm, ma délután érkeztek. Néhány nap múlva pedig valószínűleg FengLong és XinYue is itt lesz.” 

“Miért jönnek ide mindannyian? Mi történt?” 

ZhuanXu azt mondta, “XiaoYao, ez itt Xuanyuan város! A XuanYuan királyság fővárosa! A Dahuang túlnyomó részét érintő összes rendeletet ebből a városból adják ki. Legyen szó a Chishui, a TuShan, a ShenNong vagy a FangFeng klánról, a családjaik sorsa szorosan összefügg a város rendeleteivel. Néhány évente, minden családból a fontosabb ifjak eljönnek Xuanyuan városba, hogy egy ideig ott éljenek. Azok pedig, akik jóban vannak, természetes módon időpontot egyeztetnek, hogy együtt jöjjenek.” 

XiaoYao csendben maradt és nagyon csalódottnak tűnt. ZhuanXu pedig megkérdezte, “Mi a baj?” 

XiaoYao megrázta a fejét, “Megyek, megmosakszom és lefekszem.”  

ZhuanXu kikísérte Ah-Niant a teremből, és azt mondta neki, “Felviszlek a hálószobádba. Itt laktál, amikor korábban Xuanyuan városban voltál. Mivel titokban jöttél, ha bárki kérdezősködik, csak mondd azt, hogy XiaoYao barátja vagy, de előbb szólnom kell nagyapának. Ha pedig látni akar, akkor elviszlek hozzá.”  

Ah-Nian engedelmesen beleegyezett, de némi elégedetlenséggel megkérdezte, “Miért nem mondhatom, hogy gege barátja vagyok? Miért kell azt mondanom, hogy XiaoYao barátja vagyok?”  

“Mert most korlátozott képességeim vannak, és nagyon veszélyes az én barátomnak lenned. Ezért biztonságosabb, ha a nővéred barátjának adod ki magad.” 

Ah-Nian, aki a triviális dolgokban bugyuta, de a nagy dolgokban éleslátású volt, ZhuanXu egyetlen mondatából, sok dolgot azonnal megértett. Az ajkába harapott, és ZhuanXuhoz fordult, “Gege, ne aggódj. Tudom, hogy ez itt nem GaoXin. Nem fogok neked gondot okozni.” 

Az elöl haladó XiaoYao hangosan nevetésben tört ki. Ah-Nian pedig zavarba jött és dühös lett, “Nem hiszed?” 

XiaoYao már a szobájához érve bement, majd visszafordult és azt mondta Ah-Niannak, “Majd-meg-lát-juk.” – és egy csattanással becsukta az ajtót, mielőtt Ah-Nian dühbe gurult volna. 

ZhuanXu sietve vigasztalni kezdte Ah-Niant, “Tudom, hogy te vagy a legértelmesebb, ne foglalkozz a nővéreddel.” 

Ah-Nian elmosolyodott, és követte ZhuanXut a saját szobájába. 

Másnap, XiaoYao korán felkelt, üzenetet hagyott ZhuanXunak, majd visszatért a Chaoyun-csúcsra. 

Az etikett szerint, – Jing és ZhuanXu barátságát tekintve – miután Jing megérkezett Xuanyuan városba, valószínűleg meg látogatja ZhuanXut. XiaoYao nem tudta, hogy mikor érkezik, de nem akart tovább várni. Az állandó bizonytalanság, az idő múlásával járó csalódottság érzése túl fájdalmas volt számára. Ezért úgy döntött, hogy nem vár tovább, és visszaszökött a Chaoyun-csúcsra. Hogy Jing eljön-e vagy sem, vagy hogy mikor érkezik, az már nem az ő dolga. 

XiaoYao íjászatot gyakorolt a szederfaerdőben. A nap nagy részében való gyakorlástól teljesen kiizzadt, és csak ezután tette el az íjat és a nyilat. 

 “Ma nyugtalan vagy.” – hangzott fel a Sárga császár hangja. 

A Sárga császár a szederfaerdő előtt állt a botjára támaszkodva. XiaoYao odament, és leültette a Sárga császárt egy szederfa padra. Majd az öregek iránt való formális tisztelet nélkül a Sárga császár mellé ült, fogott egy tányér jeges szedret, és egyesével megette őket. Feltehetően ő volt az egyetlen szerte Dahuangban, aki egyenrangú félként mert fellépni a Sárga császárral szemben. 

“Hadd lássam a kezedet.” – mondta a Sárga császár. 

XiaoYao kinyújtotta a kezét, és a Sárga császár megérintette az ujjait. Vastag bőrkeményedések képződtek ott, ahol az íjat meghúzta, “Az íjászattal foglalkozó fiatal lányok, speciális bőrkesztyűt viselnek, mert tartanak attól, hogy a bőrkeményedések elcsúfítják őket. Miért nem keresel fel egy mesterembert, hogy külön neked készítsen egy párt?” 

XiaoYao elmosolyodott, “Az én célom eltér az övéktől. Ők azért íjászkodnak, hogy ősszel vadásszanak és szórakozzanak, én pedig azért, hogy embert öljek. Az ellenség vajon megvárná, amíg kesztyűt húzok, mielőtt támadna?” 

A Sárga császár elengedte XiaoYao kezét, “FangFeng Bei nem taníthatja meg neked a FangFeng család íjásztechnikáját. Később találok neked egy másik mestert. Mivel a szellemi erőd alacsony, ezért az íjadat és a nyilaidat egy magasan képzett kovácsmesternek kell elkészítenie a számodra. De ez még várhat. Ha majd az íjászatod fejlődik, én fogok embert küldeni, hogy kovácsmestert keressen.” 

XiaoYao közömbösen így szólt, “De GaoXin semmiben nem szenved hiányt, kiváltképp kiváló kovácsmesterekben. Majd megkérem Atyámat, hogy találjon egy kovácsmestert, aki elkészíti nekem.” 

A Sárga császár XiaoYao elbűvölő szemébe nézett, és halkan megkérdezte, “Atyád, hogy bánik veled?” 

XiaoYao szemei boldogságtól telve félhold alakúra görbültek, “Nem is lehetne nála jobb apa.” 

A Sárga császár a szederfaerdő felé nézett. A XiaoYao ravaszságával, lehetetlen volt, hogy XiaoYao ne vegye észre… Vajon mit tervez nagyapa? A Sárga császár lassan megszólalt, “Ő egy nemzet uralkodója. Ne tekintsd őt holmi apaként. Mivel császári családba születtél, nem várj tiszta szeretetet. Mindenben csak saját magadra számíthatsz.” 

XiaoYao felsóhajtott, “Nem minden uralkodó olyan nagyszerű tehetség és stratéga, mint maga.” 

A Sárga császár nem törődött a XiaoYao szavaiban rejlő szarkazmussal, és hirtelen így szólt, “Gondosan válassz férjet magadnak. Mielőtt meghalok, azt még biztosítani tudom, hogy bármelyik férfihoz hozzámenj, akihez csak akarsz.” És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elrendezzem a boldogságodat. 

A Sárga császár szavai annyira váratlanul érték XiaoYaot, hogy megdöbbent. Kis idő múlva, hirtelen keserédes érzés öntötte el a szívét. Bármennyire is neheztelt rá, mégiscsak ő volt a nagyapja. 

XiaoYao elfojtotta ezeket a bonyolult érzéseket, és játékos mosollyal az arcán megkérdezte, “Nem számít, bárki legyen is az? Rendben van, ha már el van jegyezve? Rendben van akkor is, ha az ellenséged?” 

A Sárga császár XiaoYaora nézett, “Milyen férfit akarsz magadnak?” Talán azért, mert a Sárga császár hétköznapi családból származott, arisztokrata család neveltetés nélkül, amikor beszélt, sokkal közvetlenebb és élesebb volt, mint Jun császár. 

Az ilyen nyílt szavaktól, más nők valószínűleg már rég elpirultak volna, de XiaoYao a legcsekélyebb zavarodottságot sem mutatta. Ezúttal, amikor valaki feltette neki ezt a kérdést, egy pillanatra, komolyan el is gondolkodott rajta, “Már azelőtt elkezdtem férfinak kiadni magam, mielőtt felnőtté váltam volna. Amikor más lányok először voltak szerelmesek, nem is tudom mivel, valószínűleg a túléléssel voltam elfoglalva. Talán túl hosszú ideig voltam egyedül, ezért mindig is szerettem volna találni valakit, aki elkísér. Nem a házasságra gondolok, hanem arra, hogy együtt élünk, megosztjuk egymással a fájdalmainkat és örömeinket, és még ha veszekednénk is, legalább nem magammal kell beszélgetnem. De rendkívül gyáva vagyok. Gondolj bele, ha a saját nagyapám, a saját apám és a saját anyám képes volt lemondani rólam ezen vagy azon oknál fogva, akkor kiben bízhatnék meg, hogy nem fog engem elhagyni soha? Egyedülálló, tehetetlen öregemberekkel éltem, és árvákat fogadtam örökbe. Nekik szükségük volt rám, és nem hagytak volna el.” XiaoYao felnevetett, “Az emberek kedvesnek tartanak, de csak azért, mert gyáva vagyok. Amikor gyengék között vagyok, akkor érzem úgy, hogy mindent én irányítok. Számítanak rám, ezért nem hagynak el, és csak ekkor nyugszom meg.” 

A Sárga császár hátradőlt a szederfa padon, és elgondolkodva nézett XiaoYaora. 

XiaoYao így folytatta, “Miután visszanyertem a női kilétemet, a házasságot mindig is távolinak éreztem, és nem is gondoltam át alaposan. Azt azonban tudom, hogy félek az olyan férfiaktól, mint ti, mert a szívetekben mindig lesz valami fontosabb a nőknél.” 

A Sárga császár kifejezéstelen arccal, közömbösen megjegyezte, “Eleve nem voltunk alkalmasak férjnek lenni.” 

XiaoYao lesütötte a szemét, és lassan azt mondta, “Túlságosan is félek attól, hogy miután megszerzek valamit, elveszítem. Ha ez a helyzet, akkor inkább soha ne legyen az enyém. Hacsak nincs egy olyan férfi, aki bármilyen választással nézzen szembe, akkor is én vagyok az első választása, és bármilyen oka lenne rá, akkor sem fog lemondani rólam, csak akkor vagyok hajlandó vele leélni a hátralevő életemet.” 

“Ez nagyon nehéz.” – mondta a Sárga császár. 

XiaoYao felnevetett, “Tudom, hogy nagyon nehéz. Éppen ezért még csak egyelten férfira sem merek gondolni. Félek, ha egyszer megteszem, akkor örökre elveszek. Még ha…” – sóhajtott fel XiaoYao, “Még ha a szívem egy kissé össze is van zavarodva, megpróbálom irányítani.” 

A Sárga császár így szólt, “A kérdéseidre, amit az imént feltettél, már te magad is tudod a választ. Ha egy másik nőt választ, az azt bizonyítja, hogy nem te vagy az első számú választás a szívében; ha pedig úgy dönt, hogy az én vagy ZhuanXu ellensége lesz, az azt bizonyítja, hogy nem te vagy a legfontosabb a szívében, és akkor elhagyhat téged.” 

XiaoYao szíve teljesen elszorult. A térdeit átölelve összekuporodott a szederfa pad sarkán, és üres tekintettel meredt a szederfa erdőre. 

A Sárga császár így szólt, “Valójában túl sokat gondolkodsz. Néha az embernek meg kell tanulnia összezavarodni. Amíg a megfelelő embert választod, nem nehéz egymást kölcsönösen tisztelni és együtt megöregedni.” 

XiaoYao kábultan elgondolkodott a Sárga császár szavain, majd egy idő után, keserű mosollyal az arcán azt mondta, “Értem, amit nagyapa mond, de én már csak ilyen vagyok. Ha tényleg nem találok egy ilyen férfit, akkor inkább nem megyek férjhez. Örökbe fogadok néhány árvát, és élem az életemet a szokásos módon.” 

A Sárga császár nem szólt semmit, csak a szederfa erdőt bámulta. 

XiaoYao öt napig maradt a Chaoyun-csúcson. Reggelente íjászatot gyakorolt, délutánonként orvosi könyveket olvasott és mérget készített. Amikor pedig a Sárga császár ráért, evett vele valamit, és beszélgetett vele egy darabig. 

A hatodik nap reggelén, ZhuanXu elhozta Ah-Niant, hogy lerója tiszteletét a Sárga császár előtt. 

Ah-Nian a legnagyobb tiszteletet tanúsította a Sárga császár iránt. A Sárga császár pedig, Ah-Nian láttán, kissé meglepődött. Valószínűleg nem számított arra, hogy Ah-Nian jobban hasonlít majd a lányára, mint XiaoYao. Talán emiatt a hasonlóság miatt, a Sárga császár egy kicsivel kedvesebb volt Ah-Nianhoz. 

Ah-Nian azonnal megérezte, és félig elkényeztetett, félig könyörgő hangon megkérdezte a Sárga császárt, “Én is szeretnék egy nagyapát. Felség, én is szólíthatom nagyapának, ahogy ZhuanXu gege?” 

A Sárga császár elmosolyodott, “Természetesen. Feltéve, ha Atyád nem bánja.” 

“Nagyapa.” – szólította meg azonnal Ah-Nian édesen. 

A Sárga császár örömében megparancsolta a kísérőjének, hogy hozzon Ah-Niannak egy LeiZu által viselt karkötőt. Amikor Ah-Nian meghallotta, hogy LeiZu nagymama ékszereiről van szó, tekintete sugárzott az örömtől, és gondos figyelemmel nyomban felvette. 

XiaoYao döbbenve nézte, és úgy érezte, hogy Ah-Nian az, aki a Sárga császár vérszerinti unokája. 

ZhuanXu rákacsintott, Ugye most már érted, milyen hatalmas Ah-Nian? 

XiaoYao csak felemelt hüvelykujjal intett neki egyet. Régebben úgy találta, hogy Ah-Nian ügyetlen a triviális dolgokban, míg éleslátású a nagy dolgokban. Nem volt ostoba, csak lobbanékony és rosszindulatú. De most megértette, hogy Ah-Nian nem rosszindulatú, hanem túl lusta volt ahhoz, hogy pazarolja az energiáját. Miért is pazarolná Ah-Nian az idejét és energiáját, hogy olyan emberek kedvében járjon, akik nincsenek hatással rá? Jobban belegondolva, Ah-Nian elkényeztetettnek tűnhet, de valójában soha nem lépte át Jun császár és ZhuanXu határát. 

Ekkor egy szolga lépett be jelenteni, “FangFeng Bei a hegy lábánál várakozik, és a Hercegnőtől kér találkozót.” 

XiaoYao megkönnyebbült, mintha valami súlyos tehertől szabadult volna meg, és azt mondta a Sárga császárnak, “Kimegyek szórakozni. Ha későn jövök vissza ma este, nem kell megvárnotok a vacsorával.” 

A Sárga császár, aki az Ah-Niannal való beszélgetésben volt elmerülve, közömbösen azt mondta, “Menj csak.” 

XiaoYao felületesen meghajolt, és elment. ZhuanXu pedig csendben követte őt. 

XiaoYao elment, hogy kivezesse az égi lovat, de íjat és nyilat nem vitt magával. FangFeng Beien kívül csak a Sárga császár és ZhuanXu tudták, hogy íjászatot gyakorol. XiaoYao nem akarta, hogy mások megtudják, ezért aznap, két egyforma íjkészletet vásárolt különösen erre a célra. Az egyik készlet XiaoYaonál, míg a másik FangFeng Beinél volt. Még ha mások látják is, azt hinnék, hogy csak FangFeng Bei megy a hegyekbe vadászni. 

ZhuanXu meghúzta az égi ló gyeplőjét, “Te szándékosan kerülöd Jinget?” 

“Nem.” 

“Az elmúlt néhány napban, minden nap meglátogatott engem. Szerintem nem ér rá épp annyira, hogy minden nap látni akarjon engem.” 

XiaoYao így szólt, “FangFeng Bei vár rám. Megyek.” 

ZhuanXu habozott egy pillanatig, majd azt mondta, “FangFeng Bei egy ágyas fia. Nincs beleszólása a FangFeng család ügyeibe. Szórakozhatsz vele, de… még ne kerülj nyílt nézeteltérésbe Jinggel. Most szükségem van rá.” ZhuanXu lehajtotta a fejét, és keze, amellyel a gyeplőt fogta, elkékült az erőkifejtéstől. ZhuanXu már korábban is átélt megaláztatást, de mind közül ez a pillanat volt számára a legmegalázóbb. 

XiaoYao megfogta a kezét, “Gege, ne emészd magad. Ez nem nagy ügy. Elmegyek Jinghez, de nem kényszerből, és nem is érted. Valójában… valójában csak a dühömet töltöm ki rajta.” 

ZhuanXu továbbra is lehajtotta a fejét, és önkicsinylően azt mondta, “Mily remek báty vagyok! Még azt sem hagyom, hogy kitöltsd a dühödet, és azt akarom, hogy rohanj és hajts fejet egy férfi előtt.” ZhuanXu elengedte a gyeplőt, “Akkor menj!” – mondta, és gyors léptekben a palota kapuja felé vette az irányt. 

XiaoYao ellovagolt az égi lóval. Amikor megérkezett a Xuanyuan-hegy lábához, megpillantotta FangFeng Beit, és csak intett neki egyet. FangFeng Bei az égi lován utolérte őt, és ketten hallgatólagos egyetértésben a Dunwu-hegy felé száguldottak. 

Amint megérkeztek, XiaoYao elővette az íját, teljes erőből kifeszítette, és lőtt. A nyíl pedig erősen belefúródott a fatörzsbe. 

FangFeng Bei elmosolyodott, “Dühös vagy ma!” 

XiaoYao nem szólt semmit. Előhúzott egy másik nyilat, elhelyezte az íjon, lassan megfordult, majd FangFeng Bei szívére szegezve kihúzta az íjat, “Ki vagy te valójában?” 

FangFeng Bei tehetetlenül nézett rá, “Jelenleg a leendő sógorom házában élek, és minden nap találkozom a húgommal. Ki másnak gondolsz engem, mint FangFeng Bei?” 

Most, ahogy XiaoYao megnézte, nem hasonlított XiangLiura. Rámeredt és azt mondta, “Ha valaha is megtudom, hogy hazudtál nekem, nyilat lövök egyenesen a szívedbe.”  

FangFeng Bei felnevetett, “Igazából, ki az, aki szeretnéd, ha lennék? Az a barátod, akit meg akarsz mérgezni?” 

XiaoYao ujjai meglazultak, a feszes íj húr kipattant, a nyíl pedig FangFeng Bei feje mellett elsüvítve, egyenesen a mögötte lévő fatörzsbe fúródott. FangFeng Bei nevetve tapsolt, “A mestered egész jól megtanított!” 

XiaoYao összeszorított szájjal mosolygott. 

FangFeng Bei azt mondta, “Úgy látom, rossz kedved van, ezért ma abbahagyod a gyakorlást!” 

XiaoYao előhúzott egy nyilat, és az íjat egy fa célpontra szegezte, “Ma rossz kedvem van, ezért nem gyakorlok! Holnap túlságosan jó kedvem lesz, ezért akkor sem fogok gyakorolni. Az élet tele van kifogásokkal, hogy az ember kényeztesse magát. Ha már van egy kifogás, akkor kerül egy második is. Mit kellene még megtanulnom?” 

FangFeng Bei halkan felsóhajtott, és nem mondott több ostobaságot. XiaoYao mozdulatait figyelte, és időnként néhány útmutatást adott neki. 

Egészen délig gyakoroltak, majd XiaoYao eltette az íjat és a nyilakat. 

Mint korábban, azt tervezték, hogy visszatérnek Xuanyuan városba, elmennek egy kabuki színházba enni és aludni. 

Ahogy egymás mellett lovagoltak végig Xuanyuan utcáin, habár XiaoYao fátyolkalapot viselt, az ő égi lovát és FangFeng Beit látva, a figyelmes járókelők közül néhányan sejtették, hogy a Hercegnő az, és izgatottságukban felkiáltottak. Ennek hallatán az összes járókelő az út szélére húzódott. 

XiaoYao csak ekkor döbbent rá, hogy reggel, nyugtalanságában rossz égi lovat vezetett ki. Az égi ló kantárját aranyból készítették, és császári címerrel volt ellátva. Feltehetően egy olyan égi ló volt, amelyet kifejezetten a Sárga császár hintójának húzására használtak. 

Ezen a ponton, már csak ő és FangFeng Bei mozgott a hosszú utcán. XiaoYao nagyon furcsán érezte magát, de más választás híján csak annyit tehetett, hogy egy arrogáns hercegnő módjára FangFeng Beijel együtt végigsétál a hosszú utcán. 

FangFeng Bei azt suttogta, “Habár vastag bőrű vagyok, mégis kissé zavarban vagyok, hogy ennyi ember szeme láttára kell téged a kabuki színházba vinnem.” 

XiaoYao elmosolyodott, “Ez azt jelenti, hogy még sem vagy elég vastag bőrű. Többet kellene gyakorolnod.” Valójában, neki sem volt bátorsága hozzá. Attól félt, a hír visszajut GaoXinba, és kínos helyzetbe hozza az apját. 

XiaoYao így szólt, “Menjünk ZhuanXuhoz. Vacsora után vissza kellene jönnie a Chaoyun-csúcsról.” 

Miután belépett a kúria udvarába, XiaoYao leugrott az égi lóról, és felhsóhajtott, “Végtére is, vadóc hercegnő létemre más vagyok, mint Ah-Nian. Látva, hogy annyi ember bámul rám, tudat alatt azon kezdtem el gondolkodni, vajon tettem-e valami rosszat. Vagy ez annak lehet az utóhatása, hogy régen tolvaj voltam?” 

FangFeng Bei félig őszintén és félig tréfálva azt mondta, “Miért nem hagysz fel a hercegnősködéssel, helyette pedig gyere velem szórakozni szerte a világban?” 

XiaoYao vidáman mosolyogva azt mondta, “Rendben. Amíg te is fel tudsz adni mindent.” 

FangFeng Bei nevetésben tört ki, XiaoYao pedig játékos mosollyal az arcán rápillantott, Ki nem tudna beszélni? Amikor én már csalóként bolyongtam a világban, te valószínűleg még otthon nyaggattad a szobalányokat, hogy ajakírt nyalogass! 

A főterem volt az a hely, ahol ZhuanXu a tisztviselőket fogadta, hogy megvitassák az állami ügyeket. Így hát XiaoYao a virágterembe vitte FangFeng Beit, ahol ZhuanXu napközben pihent. A válaszfal közepén selyemfüggöny lógott. A nagyobb, szabadtéri helység teakanapékkal és asztalokkal volt berendezve, amely a vendégek fogadására volt alkalmas, míg a kisebb, belső szobában egy fekvőkanapé volt, ahol szundítani lehetett. 

A szolgálólányok gyorsan felszolgálták az ételt. Evés után, FangFeng Bei az ablak melletti kanapéra dőlt, és miközben ivott az ablakon túli tájat nézte. 

XiaoYao álmosan azt motyogta, “Úgy tűnik, ZhuanXu nem tart maikókat. Ha mégis látni akarsz egyet, menj és kérdezd meg a szolgálólányokat.” 

XiaoYao bement a belső szobába, leengedte a függönyt, oldalra feküdt a kanapén, és elaludt. Korábban, a kabuki színházban is ugyanezt tették. Miután ettek, FangFeng Bei a maikók táncát nézte a külső szobában, míg XiaoYao összegömbölyödve aludt a benti kanapén. Csak miután XiaoYao kialudta magát, beszélték meg, hogy hová menjenek. 

XiaoYao halványan hallotta, hogy FangFeng Bei mond valamit, de csak intett egyet a kezével, jelezvén, hogy ne zavarja őt, mivel nem aludta ki magát. XiaoYao teste nem volt annyira ellenálló, mint a FangFeng Beié vagy a többieké. Miután egy egész délelőttön át íjászatot gyakorolt, nagyon elfáradt, és ha nem alhatta ki ki magát, délután semmit sem tudott csinálni.  

Miután aludt egy darabig, félálomban beszélni hallotta FangFeng Beit valakivel. Mivel azt hitte, hogy ZhuanXu jött vissza, nem érdekelte. A homlokára tette a kezét, és tovább feküdt. 

“Úgy hallottam XiaoYaotól, hogy a herceg csak vacsora után jön vissza. Ha tényleg van valami sürgős, akkor miért nem küldesz valakit a Xuanyuan-hegyre, hogy átadja az üzenetet.” 

“Már küldtem valakit a Xuanyuan-hegyre.” 

XiaoYaot borzongás fogta el és teljesen felébredt. Az a nyugodt, rekedtes hang, ki másé lehetett volna, ha nem Jingé? 

Különös, valahányszor másokkal hallotta beszélgetni, mindig úgy érezte, hogy Jing nem ugyanaz az ember, akinek ismeri őt. Amikor másokkal beszélgetett, meglehetősen nyugodt és összeszedett hangon tudott hazudni, de amikor vele beszélt, XiaoYao mindig is kissé ügyetlennek érezte.” 

“Közeli barátságban vagy a herceggel?” – tette próbára FangFeng Bei. 

“A herceg megközelíthető, és nagyon jól kijön mindenkivel.” – válaszolta Jing hibátlan kiejtéssel. 

XiaoYao felült, és a selyemfüggönyön kívül levő két személy beszélgetése abbamaradt. XiaoYao a tükörhöz lépett, és kissé megigazította a kontyát. 

FangFeng Bei így szólt, “XiaoYao, a szobalány épp az imént jelentette, hogy a Qingqiu-i TuShan Jing jött látogatóba a herceghez. Láttam, hogy még alszol, ezért a saját kezdeményezésemből megkértem a szobalányt, hogy hívja be őt.” 

XiaoYao felhúzta a függönyt, kiment, és mosolyogva így szólt, “Még szerencse, hogy te kezdeményeztél, különben én elhanyagoltam volna gege barátját.” 

XiaoYao úgy tett, mintha az imént nem hallott volna semmit, és udvariasan azt mondta Jingnek, “Gege a Chaoyun-csúcson van. Küldök valakit, hogy hívja vissza őt. Gongzi, ha nincs sürgősebb dolgod, akkor csak várd meg itt. Ha pedig van, akkor előbb menj vissza, és én majd meghagyom a bátyámnak, hogy keressen meg téged.” – szavai végeztével, XiaoYao valóban odahívott egy szolgálólányt, és utasítást adott neki, hogy azonnal küldjön valakit a Xuanyuan-hegyre. 

Majd kissé meghajolt Jing előtt, és azt mondta, “Beinek és nekem még intézni való dolgaink vannak, ezért nem maradhatunk a Gongzi társaságában.” 

XiaoYao és FangFeng Bei kiment a házból, XiaoYao pedig megkérdezte, “Ezután hova megyünk?” 

FangFeng Bei elmosolyodott, “Oda megyünk, ahová csak akarsz.” 

XiaoYao úgy érezte, hogy egy nehéz tekintet szegeződik a hátára, aminek súlyától szinte mozdulni sem bír, de annyira dühös volt, hogy makacsul úgy tett, mintha fürge léptek közepette vidáman csevegne és kacarászna. 

Amikor a kapuhoz ért, XiaoYaonak hirtelen eszébe jutott, mit ígért ZhuanXunak aznap reggel, és megtorpant. Maga sem tudta, mi ütött belé az imént, minden porcikájával szembe akart szállni Jinggel. 

FangFeng Bei ránézett, “Mi a baj?” 

“Csak hirtelen eszembe jutott valami, amire gege kért.” – mondta XiaoYao. “Ma nem mehetek szórakozni veled. Bepótoljuk egy másik nap, rendben?” 

FangFeng Bei rámeredt, és XiaoYaoban ismét az az ismerős érzés tört fel. Teste önkéntelenül megfeszült, és úgy érezte, hogy FangFeng Bei bármelyik pillanatban lecsaphat rá, hogy erősen megharapja a nyakát. 

FangFeng Bei váratlanul elmosolyodott, és közönyösen azt mondta, “Rendben!” 

FangFeng Bei a fejét magasba tartva elsétált, XiaoYao pedig akaratlanul is a nyakához nyúlt, mint aki épphogy megúszta a veszélyt. 

A virágteremben lágy szél fújdogált, a selyemfüggönyök enyhén mozogtak, és a szoba csendes volt. 

Jing mozdulatlanul ült a kanapén, maga sem tudta, mi jár a fejében. 

XiaoYao gondolatban így emlékeztette magát, “Ő TuShan Jing, nem a rongyos és nemkívánatos Ye ShíQi.” 

XiaoYao hízelgő mosollyal lépett be, és TuShan Jinggel szemben ült le. “Kérsz teát? Megkérem a szolgálólányt, hogy készítsen neked.” 

Jing hangja rekedt volt, “Nem kérek.” 

“Akkor kérsz egy kis bort? Megkérjem a szolgálólányt, hogy forraljon neked?” – kérdezte odaadó figyelmességgel XiaoYao. “Xuanyuan városban valószínűleg nincs olyan meleg, mint Qingqiuban. Késő ősszel az emberek általában szeretnek forralt bort inni.”  

“Nem.” 

XiaoYao elmosolyodott, “Akkor mit kérsz?” 

“Itt vagy, és ez elég.” 

Jing tekintete üde volt, és ajkának sárkában enyhe mosoly ült. Habár mosolya kissé keserű volt, dühnek semmiféle nyoma sem látszott rajta. Mintha XiaoYao tehetett volna bármit, mindaddig, amíg ő ott volt, Jing elégedett volt. 

XiaoYao hirtelen nagyon bágyadtnak érezte magát. Úgy érezte, mintha a felhőkkel nézne szembe, bármilyen erősen is próbálkozik, egyszerűen nem működik. 

Jing egy dobozkát adott oda XiaoYaonak, XiaoYao pedig kinyitotta, és egy ezüstfehér láncot talált benne. A láncon egy lila drágakő lógott, amely kristálytiszta volt és káprázatos fényt árasztott. 

XiaoYao egy pillanatig gondolkozott, majd bizonytalanul megkérdezte, “Ez a lila hal elixír?” 

“Eredetileg egy piros színűt szerettem volna találni neked, és habár az efféle dolgok nem túl értékesek, nagyon nehezen lehet rájuk találni, és csak egy lilát találtam. Szándékomban állt faragni belőle valamit, de arra gondoltam, hogy ezt a dolgot biztosan a szádban szeretnéd tartani, hogy a vízben szórakozhass. És nem számít hogyan néz ki, mert szájban tartva, nincs annál kényelmesebb, mint egy kerek gyöngy. De ha valamilyen mintát szeretnél rá, akkor kifaragom neked.” 

“Nem volt könnyű megtalálni ezt a dolgot, ugye?” – kérdezte XiaoYao. 

“Nem okozott gondot.” 

“Nem okozott gondot? Hiszen még a TuShan család is, akinek vagyona egy ország vagyonával vetekszik, csak egy lilát volt képes találni. A jövőben, amikor lányoknak akarsz ajándékot adni, a három pontos erőfeszítést igénylő dolgokra mondd, hogy öt pontosak, míg az öt pontosakra mondd, hogy tíz pontos erőfeszítésbe kerültek, hogy megmutasd nekik az őszinteségedet.” 

Jing nem szólt semmit. 

XiaoYao a gyönggyel játszadozott, “Ez már ki van finomítva?” 

“Igen.” 

“Ha az ember a szájában tartja a gyöngyöt, tényleg szabadon tud lélegezni vele a vízben?” 

“Üm, kipróbáltam.” 

XiaoYao az ujjai között tartotta a gyöngyöt, a szájához emelte, és már-már befalni készült, amikor meghallotta ezt. Sietve a tenyerébe dugta, de egy idő után úgy érezte, hogy a gyöngy egyre forróbbá kezd válni a tenyerében. 

Jing is kissé zavarban volt, de mivel félt, hogy XiaoYao bajba kerül a játékossága miatt, ezért suttogva figyelmeztette, “A leghosszabb ideig egy napon és két éjszakán át úsztam vele a vízben, de én rendelkezem spirituális erővel, ezért te – a biztonság kedvéért – jobb, ha nem maradsz tíz óránál tovább a vízben.” 

XiaoYao egy halk “Üm”-mel válaszolt. Jing a csendet és a nyugalmat részesíti előnyben az élénk tevékenységekkel szemben, de annak érdekében, hogy tesztelje a gyöngyöt, képes volt egy napon és két éjszakán át úszni a vízben. 

XiaoYao hirtelen az asztalra borult, és karjaiba temette a fejét. 

Jing hangja megváltozott az ijedségtől, “XiaoYao, XiaoYao, mid fáj?” 

“Nem fáj semmim, én csak gyűlöllek egy kicsit.” Valahányszor megszilárdította a szívét, Jing mindig talált rá módot, hogy valamivel meglágyítsa. Lehetséges lenne, hogy csak azért, mert hazavitte és megmentette őt, képtelen volt kegyetlen lenni vele? 

“Sajnálom. Tudom, nem szabadott volna megjelennem!” Jingnek fogalma sem volt XiaoYao százszorta megfordult érzéseiről, csak annyit tudott, hogy XiaoYao most nagyon boldogtalan, és az imént, amikor még FangFeng Bei társaságában volt, nagyon boldog volt. 

XiaoYao annyira dühös lett, hogy hozzá dobta a kezében lévő gyöngyöt, “Akkora bolond vagy! Tényleg nem értem, miért tartanak annyira okosnak azok az emberek!” 

Jing nem mert kitérni előle, így csak mozdulatlanul ült. 

XiaoYao aggódott, hogy miatta eltört a gyöngy, ezért megkérdezte, “Hol a gyöngy?” 

Jing sietve segített neki megkeresni, és visszaadta XiaoYaonak a földre gurult gyöngyöt, “Nem fog olyan könnyen eltörni.” 

XiaoYao egy dühös pillantást vetett rá, és miközben a gyönggyel játszott, mogorván megkérdezte, “Miért jöttél Xuanyuan városba… Még mindig le akarod mondani az eljegyzést? Ha nem, akkor korábban is szólhattál volna, és akkor nekem sem kellett volna arra várnom, hogy betartsam a neked tett ígéretem!” 

“Természetes, hogy le akarom mondani! Már szóltam a nagymamámnak, hogy nem akarom elvenni FangFeng YiYinget!” – felelte Jing sietve. 

XiaoYao lehajtotta a fejét, nyilvánvalóan várva, hogy folytassa. 

Jing így folytatta, “Ezekben az években, YiYing mindig a nagymama mellett volt, és szoros kötelék fűzi a nagymamához. Nagymama nem egyezett bele az eljegyzés lemondásába, de abba igen, hogy elhalasszuk az esküvőt. Ezúttal pedig YiYing kérte, hogy vélünk tarthasson Xuanyuan városba. Nem akartam magammal hozni, de a nagymama azt mondta, hogy a TuShan klán tartozik neki, ezért megkért, hogy gondoskodjak róla, mint a húgomról.” 

XiaoYao a gyöngyöt lóbálta, és némán gondolkodott. 

Jing így szólt, “XiaoYao, nagymama mindig is elkényeztetett engem, biztosan sikerül meggyőzöm őt, hogy beleegyezzen.” 

“Elfogadom ezt a lila hal elixírt!” – mondta XiaoYao, majd a nyakába tette a nyakláncot, kissé szétnyitotta a gallérját, begurította a gyöngyöt ruházatának belsejébe, hogy testének közelében rejtse el. 

A jelenet láttán, Jing szíve nagyot dobbant, és sietve lehajtotta a fejét. 

“Íjászkodni tanulok, és FangFeng Bei beleegyezett, hogy tanítson engem, ezért közelebb kerültünk egymáshoz.” – mondta XiaoYao. 

Jing szívét hirtelen öröm töltötte el, és mosolyogva azt mondta, “Nem kell magyarázkodnod, és most nem is vagyok abban a helyzetben, hogy magyarázatot kérjek tőled. Az imént, visszajöttél, és ennyi elég.” 

De az imént nem Jing miatt, hanem ZhuanXu miatt jött vissza! XiaoYao a szíve mélyén erős szorongást érzett. Vajon a közte és a Jing közötti kapcsolat is egymás kihasználásáról szól?  

Emlékszel az ígéretedre, hogy nem bántod Xuant?” – kérdezte XiaoYao. 

“Emlékszem.” 

“Nem tudom, a bátyám mit akar tenni, de ha nincs a TuShan klán kárára, fel tudnál ajánlani neki egy kis segítséget?” 

Jing gyengéden így szólt, “Ha csak erről van szó, akkor kérned sem kell. Valójában FengLonggal azért jöttünk ide, mert meg akarunk beszélni valamit ZhuanXuval.” 

“Ha nem lett volna megbeszélni valótok, akkor nem jöttél volna? – kérdezte XiaoYao, majd az ajkába harapott és összehúzta a szemöldökét. 

Jing szíve nagyot dobbant, és bizonytalanul azt mondta, “Eredetileg FengLong azt akarta, hogy várjam meg, hogy együtt jöjjünk, de én… nem bírtam tovább várni, ezért hamarabb jöttem.” 

“És ezt nevezed te hamarabb jövésnek? Már húsz hónapja vagyok Xuanyuan városban.” 

Jing újra és újra eltöprengett XiaoYao szavain, mintha szavai azt jelentenék, hogy elkésett, de nem egészen tudta elhinni, hogy XiaoYao valóban így is gondolja. Minden egyes szavát át kellett gondolnia, és szinte már könyörögni akart XiaoYaonak, hogy ismételje meg, hogy újra elemezni tudja a hangszínét. 

Látva Jing hallgatását, XiaoYao felsóhajtott, és felállt, hogy elmenjen. 

Jing megragadta őt, és dadogva megkérdezte, “XiaoYao, te, te, te… látni szerettél volna engem?” 

XiaoYao ránézett, mire Jing nyugtalanul azt mondta, “Tudom, hogy egy kicsit ostoba vagyok. Ha félreértettem, ne, ne haragudj.” 

XiaoYao, mintha a Megújulás Csarnokabeli ShíQit látta volna ismét, a szíve megenyhült, és halkan megkérdezte, “Te szerettél volna látni engem?” 

Jing nyomatékosan bólintott a fejével. Pontosan azért, mert vágyakozása a csontjáig hatolt, miután újra és újra átgondolta a dolgot, egy megoldással állt elő. Előbb FengLongot győzte meg, most pedig FengLongot és XinYuet is magával hurcolta Xuanyuan városba, hogy meggyőzze ZhuanXut. 

“Akkor miért nem jöttél?” – kérdezte XiaoYao elégedetlenül. 

“Volt néhány dolog, amit el kellett intéznem.” 

XiaoYao felsóhajtott, “Te tényleg annyira biztos vagy benne, hogy nem fogok más férfit beengedni a szívembe?” 

Jing megrázta a fejét. Bizonytalan volt. Pontosan emiatt a teljes bizonytalanság miatt jutott eszébe ez a megoldás, ami majdnem felért a probléma alapjaiban való kiküszöbölésével. 

XiaoYao tehetetlen volt, “Annyira… ostoba vagy!” 

Jing elcsüggedt. FangFeng Bei féktelen és elegáns stílusához képest ő valóban túl unalmas volt. 

Ekkor ZhuanXu és Ah-Nian lépett be, és miután üdvözölték egymást, ZhuanXu mosolyogva azt mondta, “Elnézést, hogy megvárakoztattalak.” 

Jing halványan elmosolyodott, “Nem tesz semmit. Én voltam az, aki nem szólt előre.” Jing egy pillantást vetett Ah-Nianra, ZhuanXu pedig azonnal megértette, és így szólt Ah-Nianhoz, “Mivel az egész napot nagyapával töltötted, biztosan fáradt vagy. Menj és pihenj egy kicsit.”  

Ah-Nian tudta, hogy kettőjüknek valami megbeszélnivalója van, de látva, hogy XiaoYaot nem kerülik, nem bírta megállni, hogy ne töltse el nagy elégedetlenség. Ezt azonban egyáltalán nem mutatta ki, és csak engedelmesen válaszolt, “Rendben.” 

Látva, hogy Ah-Nian távozott, Jing így szólt ZhuanXuhoz, “FengLong és XinYue hamarosan megérkezik. Már tájékoztattam őket. Amint belépnek a városba, diszkrét módon azonnal idejönnek, hogy veled találkozzanak. A ma esti találkozó után, nem fognak többet privátban találkozni veled.” 

Ennek hallatán, ZhuanXu arca komolyra fordult, sietve kiment a házból, odahívta bizalmas kísérőjét, és néhány utasítást suttogott neki. 

ZhuanXu nem kérdezte meg Jingtől, mit kér, hanem megkérte a cselédlányokat, hogy szolgálják fel a bort és az ételeket, majd mosolyogva így szólt Jinghez, “Együnk, amíg várakozunk.” – aztán XiaoYaohoz fordult, “XiaoYao, te is foglalj helyet.”  

XiaoYao leült, ZhuanXu és Jing pedig kötetlen beszélgetésbe kezdett. XiaoYao unatkozott, ezért bort töltött magának és egyedül ivott. ZhuanXu mosolyogva a fejére koppintott, “Ha ismét berúgsz, FengLong és XinYue biztosan iszákosnak fog tartani téged, és ha a híred elterjed, akkor ne remélj házasságot.” 

XiaoYao elégedetlenül azt mondta, “Ugyan, ki szeret unalmas bort inni? Hé, nem te vagy az, aki olyan jól tud zenélni? Gyere és játssz nekem egy dalt!” 

ZhuanXu önkicsinylően azt mondta, “Qingqiu-i Jing előtt nem mernék dicsekedni a zenei tehetségemről. Inkább hagyom, hogy Jing játsszon egy dalt?” 

“Már több mint egy évtizede nem nyúltam kucsinhoz.” – mondta Jing. 

ZhuanXu kissé meglepődött, majd azt mondta, “Akkor megmutatom szerény képességeimet.” 

ZhuanXu leült a kucsin elé, és a húrokat pengetve játszani kezdett. Bugyogó citeraszó hangzott fel, és kiderült, hogy egy olyan dal volt, amelyet XiaoYao csak gyerekkorában hallott utoljára. XiaoYao felsóhajtott. 

Hirtelen Jing odahajolt hozzá, és suttogva azt mondta a fülébe, “FengLong és XinYue megérkezett. Menj be.” 

XiaoYao sietve visszament a belső szobába. 

Miután a dal véget ért, XinYue és FengLong tárta ki az ajtót, FengLong pedig mosolyogva így szólt, “Már jó ideje állok odakint, várva, hogy befejezd a dalt.” 

XinYue ZhuanXura pillantott, arcán enyhe pír futott át. 

ZhuanXu megkérte őket, hogy foglaljanak helyet, majd FengLong azt mondta, “Csak egy kis vizet kérünk. Később részt kell vennünk az öregek üdvözlő lakomáján, és nehéz lenne megmagyarázni, ha alkohol szagunk van.” 

ZhuanXu vizet töltött nekik, FengLong pedig így szólt, “Szándékosan megkértem a kísérőket, hogy lassan hajtsák a légihintót, én pedig égi hátason idesiettem, hogy nyerjek némi időt, és mivel az idő sürget, térjünk a lényegre.”  

“Nincs szükség formaságokra közted és köztem. Kérlek, beszélj nyíltan.” – válaszolta ZhuanXu ünnepélyesen. 

FengLong egy pillantást vetett Jingre, majd ZhuanXut kérdezte, “Mivel úgy döntöttél, hogy visszatérsz Xuanyuan városba, nyilvánvaló, hogy mindig is foglalkoztatott a trón megszerzésének gondolata. Azonban fiatalon elhagytad Xuanyuan városát, míg herceg bácsikáid évezredek óta itt vannak és irányítják. Nem arról van szó, hogy alábecsüllek, de miben tudnád felvenni velük a versenyt?” 

ZhuanXu FengLongra meredt, “Valóban ez a gondolat jár a fejemben. Az eddigi utam, Xuanyuan városban, meglehetősen körülményes volt, sőt, azt is mondhatnám, épphogy életben vagyok jelenleg. Ha van valamilyen javaslatod, kérlek, mondd el.” 

FengLong ismét Jingre pillantott, képtelen volt leplezni izgatottságát, “Mivel herceg nagybátyáid és öcséid mélyen befészkelték magukat Xuanyuan városba, miért nem hagyod el Xuanyuan városát?” 

“Hagyjam el Xuanyuan városát?” – ZhuanXu arckifejezése megváltozott. 

Feng Long felállt, a levegőben végighúzta a tenyerét, és egy vízesszenciából sűrített térkép jelent meg Dahuangról. A térképre mutatott, és azt mondta, “Nézd meg Xuanyuan városának elhelyezkedését. Annak idején, amikor Őfelsége a Sárga császár és LeiZu császárnő megalapították a XuanYuan királyságot, nagyon is ésszerű okokból választották meg Xuanyuan várost fővárosnak. – Mert így irányításuk alatt tarthatták az egész északnyugatot. Xuanyuan várost minden irányból hegyek veszik körül, a közlekedés kényelmetlen, de könnyen megvédhető és nehezen támadható, ami akkoriban lehetetlenné tette a ShenNong királyság számára, hogy eltörölje XuanYuant. Azonban több ezer év telt el azóta. A mostani XuanYuan már nem csak egy kis északnyugati királyság. Északnyugattól Dél-XinJiangig, a messzi északtól a Közép-Síkság egész területéig, ezek a gyönyörű tájak mind XuanYuanhoz tartoznak!”  

Feng Long az ujjaival végigsimított az egész térképen. Végtelen sivatagok, hatalmas sztyeppék, végeláthatatlan sűrű erdők, határtalan termőföldek, hömpölygő folyók, hullámzó meredek hegyek… XuanYuan királyságának hatalmas területéhez képest, az északnyugaton fekvő Xuanyuan város aránytalanul kicsinek tűnt, amelyből hiányoztak egy nagy ország fővárosának hangulatát idéző vonások. Földrajzi helyzete elszigetelte a külvilágtól, ami látszólag biztonságosnak tűnt, de ugyanakkor korlátozta a befolyását. 

“ZhuanXu, ugye tisztán látod? Tisztán látod a folyókat és hegyeket, amelyeket egy nap, majd uralnod kellene?” – kérdezte FengLong. 

ZhuanXu keze enyhén megremegett, “Tisztán látom!” 

Feng Long izgatottan azt mondta, “Hagyd el Xuanyuan városát! Gyere a Közép-Síkságra! A Közép-Síkság képezi egész Dahuang szívét, és csak a Közép-Síkság irányításával uralkodhatsz szerte Dahuangon. Északnyugat, Dél-XinJiang, a messzi észak és a keleti-tenger, mind a te irányításod alatt áll. Egy napon, ha dél fele akarsz menetelni…” – Feng Long GaoXin folyóira és hegyeire mutatott, és szorosan összeszorította a markát, “… akkor könnyűszerrel megteheted.” 

ZhuanXu képtelen volt tovább nyugton ülni, felállt és végigmérte az egész térképet. Hosszas szemlélés után, ujjával lassan a Shennong-hegyre mutatott. Ez a hely! Csak a több ezer mérföld hosszan elnyúló Shennong-hegység, a maga 28 csúcsával, méltó a jelenlegi XuanYuan királysághoz. 

ZhuanXu FengLongra nézett, aki pedig bólintott. Mindketten ugyanarra gondoltak. A két ifjú arcán vágyakozás, izgalom és minden áron való eltökéltség tükröződött. 

XinYue halkan megszólalt, “A Shennong-hegy kiválasztása, nem éppen az, amit a mi Shennong törzsünk tenni akar. Voltaképpen, egyelőre csak én tudok erről a dologról, és a törzs vénei talán nem is lesznek hajlandóak…” 

ZhuanXu arca komollyá vált. Türelmetlenül legyintett XinYuenek, jelezvén, hogy ne folytassa. 

FengLong csodálattal nézett ZhuanXura, és jóízűen felnevetett, “A nők mégiscsak nők. Nem számít, milyen okosak, elkerülhetetlenül kicsinyesek. Hogyan érthetnék meg nekünk, férfiaknak a magasztos törekvéseit? Mit Shennong törzs, mit Xuanyuan törzs? Még mindig azokon a régi és hiábavaló ügyeken rágódnak. Mily rövidlátóak!” 

ZhuanXu sem tudta megállni és hangos nevetésben tört ki. Töltött magának is egy pohár vizet, FengLong felemelte a poharát, majd összekoccintották a poharaikat, és egy kortyban fel is hajtották. 

XinYuet mélyen megbántotta a bátyja korholása, de látva ZhuanXut, aki annyira más volt, mint régen. Egy magasan tornyosuló hegynek érezte őt, ami csodálattal és imádattal töltötte el. A szíve hevesen kezdett kalimpálni, és az ő büszke kislány szíve teljesen odaveszett. 

FengLong elhajította a poharat, és így szólt ZhuanXuhoz, “Ennek az ügynek a részleteit, csak mi négyen ismerjük. Az, hogy hogyan tudod meggyőzni Őfelségét, hogy elengedjen a Közép-Síkságra, a képességeidtől függ. Mi várni fogunk rád a Közép-Síkságon.” 

FengLong végigsimította a kezét a térképen, amitől egész Dahuang folyói és hegyei ragyogni kezdtek, majd fennhangon azt mondta, “Egy igazán virágzó birodalmat akarok látni még éltemben! Hogy nevünk évezredeken át éljen, és generációk sora tiszteljen!” 

ZhuanXu mélyen meghajolt FengLong előtt, “Szavaid hallva felébredtem álmomból. Soha nem fogom elfelejteni e szívességet!” 

FengLong Jingre pillantott, viszonozta a meghajlást, és mosolyogva azt mondta, “Nem merem magamnak tulajdonítani az érdemet! Én csak azért győztelek meg, hogy a Közép-Síkságra gyere, mert azt akartam, hogy lemondj Xuanyuan városáról. Ha nyersz, a teljes győzelem a tiéd, de ha vesztesz, mindent elveszítesz, és innen nincs visszaút. Igazán bátor vagy, hogy ekkora kockázatot mersz vállalni. Csodállak érte!” 

ZhuanXu elmosolyodott, “Az én ambícióim sosem korlátozódtak csak egy trónra. Miért haboznék lemondani róla?” 

XinYue zavarosorran azt mondta, “Azt hittem, ez az út hiábavaló lesz. A bátyámmal semmilyen ígéretet nem tettünk neked, és arra kértünk, hogy adj fel mindent, és gyere a Közép-Síkságra. Tényleg hajlandó vagy megtenni?” 

ZhuanXu FengLongra mosolygott, majd így szólt, “Ha képes vagyok elérni dolgokat, akkor FengLong magától fog úgy dönteni, hogy velem tart, hogy együtt nagy eredményeket érjük el. Ha pedig nem vagyok képes, akkor mi értelme néhány ígéretnek?” 

FengLong hangosan nevetett, és erősen megveregette ZhuanXu vállát. 

„Ideje indulnotok.” – figyelemeztette őket Jing. 

Feng Long ZhuanXura nézett, vonakodott elmenni, mintha ezernyi kimondatlan szava lett volna még, de tudta, hogy a ma esti utat titokban kell tartani, és nem szabad kiszivárogtatni, ezért el kellett búcsúznia, “Mennünk kell, és nem találkozhatunk veled, mielőtt elhagynánk Xuanyuan városát.” A több ezer szó végül egyetlen mondattá tömörült, “Közép-Síkságban várok rád!” 

ZhuanXu szíve megtelt érzelmekkel, és ő is vonakodott elbúcsúzni. Noha a férfiak és nők közötti szerelem kétségtelenül gyengéd és szentimentális, de két közös ideálokat valló, véres csatákat vívó férfi közti barátság még szívdobogtatóbb. Végül így szólt, “Ma este csak egy pohár vizet oszthattunk meg egymással, de amikor a Közép-Síkságra érek, jól berúgunk!” 

Feng Long és XinYue magukra öltötték köpenyeiket, majd a titkos őrség kíséretében csendben távoztak. 

ZhuanXu egy ideig a gondolataiba merülve állt az ajtóban. Hirtelen eszébe jutott XiaoYao, aki a belső szobában volt,  FengLong pedig a “dél felé való menetelést” emlegette épp az imént. A szíve összeszorult, sietve berohant a belső szobába, de XiaoYaot fekve találta a kanapén és mélyen aludt. 

ZhuanXu megkönnyebbülten felsóhajtott, és könnyedén fejen csapta magát. Az aggodalomtól valóban összezavarodott. Az előbb, mielőtt FengLong megszólalt volna, a saját szemével látta, hogy FengLong egy újabb titkosító varázslatot szór. Nyilvánvalóan FengLong észrevette, hogy van még valaki a belső szobában, de látva, hogy ő és Jing nem tesznek semmit, tudta, hogy megbízhat benne, de FengLong rendkívül óvatos volt, és továbbra sem akarta, hogy kitudódjon. 

“XiaoYao, kelj fel.” 

XiaoYao kinyitotta a szemét, “Mindannyian elmentek?” 

“Jing még mindig itt van.” 

XiaoYao felkelt és kábultan kiment. Jing pedig megkérdezte, “Aludtál, amikor délben megérkeztem, és most megint álmos vagy? Nem aludtál jól az éjszaka?” 

“Nem, csak egy kicsit fáradt vagyok. Mivel délben megzavartál, ezért nem tudtam kialudni magam.” 

“Mit csináltál?” 

XiaoYao eltakarta a száját és ásított, “Íjászatot gyakoroltam.” 

Ebben a pillanatban, XiaoYao szemei álmosak voltak, haja kissé kócososan állt a halántékán, és halvány mosoly játszott ajkának sarkán, amitől nagyon aranyossá és elragadóvá vált. Jing felemelte a kezét, de eszébe jutott, hogy ZhuanXu ott van, ezért visszafogta magát. 

XiaoYao látta a ZhuanXu szemöldöke közötti leplezhetetlen izgatottságot, ezért csodálkozva megkérdezte, “Miről beszélgettetek, ami képes volt felizgatni egy olyan érzéketlen embert, mint te?” 

“XiaoYao, hajlandó vagy eljönni a Shennong-hegyre?” – kérdezte ZhuanXu. 

A Shennong-hegyre? Nincs túlságosan is közel Qingqiuhoz? XiaoYao öntudatlanul Jingre pillantott, aki feszülten nézett rá. XiaoYao zavarodottan megkérdezte ZhuanXutól, “Miért kellene a Shennong-hegyre mennem? Van valami, amit meg kell tennem érted?” 

“Mert én is a Shennong-hegyre akarok menni.” 

“Hogyan? Nem azt mondtad, hogy a Xuanyuan-hegyre akarsz jönni?” – XiaoYao már teljesen magához tért, és tágra nyílt szemekkel meredt ZhuanXura. 

“A terv megváltozott.” 

“Ó!” – XiaoYao nagyon szédült, és csak arra tudott gondolni, hogy ZhuanXu biztosan valamiféle megállapodásra jutott FengLonggal. “Nekem mindegy. Ha a Shennong-hegyre akarsz menni, akkor menjünk a Shennong-hegyre!” 

ZhuanXu és Jing is megkönnyebbült. 

Jing lesütötte a tekintetét, és az asztalon lévő borospohárra nézett. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Több mint egy évnyi tervezés után, végre maga mellett tudhatja őt, és többé már nem több ezer mérföld választja el tőle. 

Egy szobalány jött be, és így szólt, “Ah-Nian kisasszony kérdezteti a herceget, hogy együtt vacsorázik-e vele?” 

ZhuanXu XiaoYaora nézett, aki intett a kezével, engedve, hogy menjen, “Ha egy asztalnál ülnék vele, valószínűleg azzal lennél elfoglalva, hogy megakadályozd a verekedést.” 

ZhuanXu keserűen Jingre mosolygott, és elment. 

“Mikor mész el Xuanyuan városból?” – kérdezte XiaoYao Jingtől. 

“Holnap.” 

“Holnap?” – XiaoYao tényleg nem tudta eldönteni, mit érez. 

“Voltál már Qingqiuban?” – kérdezte Jing. 

“Nem. Egy ideig, kifejezetten utáltam a kilencfarkú rókákat. A legenda szerint a kilencfarkú rókák Qingqiuból származnak, ezért Qingqiut is utáltam. Mindkét alkalommal, amikor arra jártam, kitérőt tettem.” XiaoYao hirtelen aggódni kezdett, “Talán a kilencfarkú rókadémon, akit megöltem, a rokonod volt?” 

“Attól tartok, igen.” A kilencfarkú rókák eleve ritkának számítottak, és az a néhány élő kilencfarkú rókadémon, valóban a TuShan klán rokonainak számított, legyenek közeliek vagy távoliak. 

“Á?” – tátotta el a száját XiaoYao. 

Jing nem tudta megállni, és felnevetett, “A rokon az rokon, de tettével a saját vesztét okozta. Ha elmondanád nagymamának, ő is neked adna igazat.” 

XiaoYao megveregette a mellkasát, “Csak halálra akarsz rémíteni!” 

Jing lágy hangon így szólt, “Voltaképpen, Qingqiu nagyon szórakoztató. Ha megérkezel a Shennong-hegyre, körbezethetlek Qingqiuban.” 

XiaoYao nem szólt semmit, ezért Jing nyugtalanul megkérdezte, “XiaoYao, nem akarsz a Közép-Síkságra jönni?” 

“Nem erről van szó.” – rázta meg a fejét XiaoYao. Mialatt a világban bolyongott, mivel egyaránt neheztelt Jun császárra és a Sárga császárra, ezért idejének nagy részét a Közép-Síkságon töltötte, amihez érzelmek is fűzték. 

XiaoYao lehajtotta a fejét, és suttogva azt mondta, “Kilenc üveg zöld szilvabort küldtél nekem.” 

“Üm.” 

“Azóta pedig semmi hírt.” 

Jing újra és újra átgondolta XiaoYao szavait, mielőtt óvatosan megkérdezte, “Úgy érted, miért nem küldtem azóta semmi hírt neked?” 

“Üm.” 

Jing egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt: „Először is, a dolgokat, amiket FengLong küldött nekem, átkutatták. Valakinek, a közvetlen közelemben, hátsó szándékai vannak, és mindaddig, amíg ki nem derítem, ki az, nagyon óvatosnak kell lennem. Másodszor, ZhuanXunak és nekem nagyon különleges a személyazonosságunk, ezért kényelmetlen számunkra, hogy szoros kapcsolatot ápoljunk egymással. A TuShan klánnak megvannak a saját belső szabályai, a nagymama pedig leszidott, amiért köszönőajándékot küldtem ZhuanXunak. Harmadszor, amikor utoljára találkoztunk, arra panaszkodtál, hogy folyton megtalálom a módját, hogy az ígéretedre emlékeztesselek. Ezért igyekeztem minél inkább visszafogni magam, remélve, hogy nem idegesítelek túlságosan.” 

Az első és a második ok még elfogadható volt, de a harmadik… XiaoYao annyira dühös lett, hogy az asztalra huppant, és a karjába temette a fejét. 

“XiaoYao…” 

“Ne beszélj hozzám! Most nem akarok veled beszélni!” 

Jing tényleg elhallgatott. XiaoYao azonban, beszédes lévén, nem tudta túl sokáig benntartani, és megkérdezte, “Holnap mikor indulsz?” 

“Korán reggel.” 

“Akkor játssz velem ma este!” 

Jing szemöldökei ellazultak, és végtelen örömmel telt arccal rábólintott. 

“Nem félsz, hogy valaki leleplez?” 

“A rókafark bábu már visszament.” 

XiaoYao felsóhajtott, “Sosem tudom eldönteni, hogy okos, vagy inkább buta vagy.” 

Jing nem szólt semmit. 

XiaoYao kinyitotta az ajtót és szétnézett. Senki sem volt a közelben. Magához intette Jinget, majd halkan behúzta őt a szobájába. 

Csak miután a szobába lépett és becsukta az ajtót, tudott megkönnyebbülni. 

“Itt lakom, amikor nem a Chaoyun-csúcson tartózkodom.” XiaoYao hellyel kínálta Jinget, majd oldalra billentett fejjel nézett rá, “Mit játsszunk?” 

“Bármi jó lesz.” 

XiaoYao körülnézett a szobában, de valójában semmit sem talált, amivel zenélni, sakkozni, írni vagy festeni lehetett volna. XiaoYao tehetetlennek érezte magát. 

Egy ládában több üveg méregkeveréket talált, rózsaszín, égkék, halvány lila… és mindenféle más színben. XiaoYao elővette az összes üveget és tégelyt, Jing elé tette, majd a saját selyem zsebkendőiből négyet az asztalra tett. 

XiaoYao odanyújtott egy vékony kis ecsetet, amivel mérgeket szokott keverni, és azt mondta, “Fess nekem néhány képet!” 

“Mit szeretnél?” 

“Hm… talán egy lótuszt.” 

Jing a sötétzöld keverékbe mártotta az ecsetet, és lótuszleveleket festett. XiaoYao így figyelmeztette, “Csak óvatosan, ez a méregfa kérgének a teje, nagyon mérgező! Dél-XinJiangban az emberek vérszomj fának nevezik.” 

Jing figyelmen kívül hagyta, és ugyanúgy folytatta tovább a festést. XiaoYao melléje ült, és nézte, ahogy festeget. 

“Mit szeretnél még?” 

“Talán egy lepkét. Legutóbb lepkeformájú mérget akartam készíteni, de mivel nem tudok szépen festeni, kissé csúnya lett.” 

Jing, amikor meghallotta, hogy XiaoYao mérget akar készíteni, úgy gondolta, hogy a lepke mérete nem lehet túl nagy, ezért kisebbeket kezdett el festeni. Körülbelül egy tucat lepke készült, és mindegyik gondosan volt ábrázolva. 

XiaoYao az asztalra feküdt, és figyelmesen nézte. 

Jing látta, hogy kissé álmos, és így szólt, “Mondd el, mit szeretnél még, és én megfestem. Ha pedig álmos vagy, aludj nyugodtan.” 

XiaoYao megrázta a fejét. 

Miután Jing befejezte a lepkék rajzolását, XiaoYao így szólt, “Döntsd el te, hogy mit festesz a maradék két zsebkendőre.” 

Jing felvette az ecsetet, és festeni kezdett. Az egyik zsebkendőre tengerparti sziklákat, a másikra pedig barackvirágokat festett. Zöld ágaknak és leveleknek nyoma sem volt, csak gyönyörű barackvirágok kavalkádja, mintha a karmazsinvörös pír XiaoYao homlokáról lepergett volna, és befestette volna a hófehér selyemkendőt. 

XiaoYao elpirult, “Megint ezt csinálod! Mintha attól félnél, hogy az ember elfelejti!” 

Jing nem gondolkozott sokat rajta, csak azt festette, amit a szíve diktált neki. Azonban XiaoYao szavai, ismét zavarba ejtették és ideges lett. Keze megremegett, a kis ecset leesett, és egy csepp karmazsinvörös méreg hullt a kézfejére, “Én, én… nem úgy értettem.” 

XiaoYao lehajtotta a fejét, szemét félig lesütötte, majd alig hallható, szúnyogzümmögésszerű hangon azt mondta, “Én… sem akartam megtiltani.” 

Jing döbbenten meredt XiaoYaora. Hirtelen XiaoYaora vetette magát, maga alá préselve őt, és ajkai pontban a XiaoYao ajkának sarkához tapadtak. 

Jing túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy átadja magát az érzésnek, és arca elsápadt az idegességtől, “Nem, nem én. Én, én nem.” Fel akart ülni, de képtelen volt. 

XiaoYao hangosan felnevetett, majd átölelte Jinget és átfordult, “Tudom, hogy nem te voltál, méreggel kellett, hogy érintkezz. Szóltam, hogy légy óvatos!” 

XiaoYao megmérte a pulzusát, majd hozott egy csésze vizet, és feloldott benne egy pirulát. Végül Jing mellé térdelt, kitámasztotta Jing felsőtestét, és a szájához emelte a csészét, “Fél csésze elég lesz.” 

Jing arca is kissé el volt zsibbadva, és csak apró kortyokat tudott inni, és egy pillanatra, mindketten a gondolataikba merültek. Amikor még Qingshui városában voltak, XiaoYao közel fél évig így etette és itatta őt. 

“Ó jaj… nem megmondtam, hogy csak egy fél csészényit?” – vette félre gyorsan XiaoYao a csészét. “Ha többet iszol, egy másik ellenszert is be kell adnom neked.” 

XiaoYao letette a csészét az asztalra, és azt mondta Jingnek, “Egy kis idő múlva, mozogni is tudsz.”  

Jing nem szólt semmit, hanem csendben feküdt a XiaoYao karjaiban. XiaoYao sem engedte el őt, hanem még mindig fogta. 

Hosszú idő után XiaoYao megkérdezte, “Tudsz mozogni?” 

Jing lehunyta a szemét, és egy szót sem szólt, mintha továbbra sem tudna mozogni. 

XiaoYao egy pirulát tett Jing ajkára. Jing kissé megmozdította az alsó ajkát, és a pirula a szájába esett. 

“Még csak meg sem kérded, mi volt az?” – kérdezte XiaoYao. 

Jing egy szót sem szólt. XiaoYao így szólt hozzá, “Nem akarod kideríteni, hogy kinek vannak hátsó szándékai veled szemben? Vidd magaddal a zsebkendőt, amelyen a lótuszfestmény van, és tedd azok közé a tárgyak közé, amiket valószínűleg átkutat. Már évek óta nem festettél. Ha meglátja, biztosan gyanakodni fog, és alaposan megvizsgálja, hogy kiderítse, rejt-e bármilyen üzenetet a festmény. Az üzenetet képtelen lesz megfejteni, de a méreg biztosan bejut a szervezetébe. Ezen a világon nincs olyan elixír, ami minden méregre hat, de a pirula, amit az imént adtam be, fél éven át megakadályozza, hogy bizonyos mérgek ártsanak neked, így akár te is megérintheted a zsebkendőt.” 

“Meg fog halni?” 

“Ha vérontás lesz, halálos. Vérontás nélkül, nem történik semmi. Még ha vérontásra kerülne sor, amíg a zsebkendőn lévő lótuszvirágot kivágják és időben a sebre helyezik, egy kiváló orvos mellett nem fog meghalni.” XiaoYao felsóhajtott. „Tudtam, hogy kérni fogod az ellenszert. Túlságosan is lágyszívű vagy!” 

Jing nem szólt semmit. 

XiaoYao kioldotta a haját tartó jádekoronát, és hagyta, hogy fekete haja szétterüljön. Kezét a hajába túrta, és ujjaival végigkövette annak hosszát a hajtövektől a hajvégekig. Puhának és simának érezte, még a selyemnél is selymesebb volt. “JingYe vagy LanXiang mossa most a hajad?” – kérdezte XiaoYao. 

“Egyik sem.” 

“Vannak más szolgálóid, akik gondoskodnak rólad?” – kérdezte XiaoYao, de legszívesebben kitépte volna a haját. 

“Nem vagyok hozzászokva, ezért magam mosdom.” 

XiaoYao haragja örömmé változott, és gyengéden megsimogatta a haját. Jing olyan volt, akár egy simogatni való kiscica, ami kifejezetten kényelmesen érzi magát. 

XiaoYao összeszorította az ajkát, és titokban egy pillanatra elmosolyodott, végül így szólt Jinghez, “Legutóbb, amikor a tengeren voltunk, a korlátnak támaszkodtál, és a hajad szétterült a hátadon. Akkor nagyon szerettem volna megérinteni.” 

Jing ajkára mosoly ült, és ki akarta nyitni a szemét, hogy ránézzen, de XiaoYao eltakarta, “Ne, maradj így.” Ha kinyitotta volna a szemét, XiaoYao zavarba jött volna. 

Jing engedelmesen visszacsukta őket. 

XiaoYao fáradhatatlanul babrált Jing hajával. Még meg is emelt egy tincset, hogy az orra hegyével megszagolgassa. Ez volt az a gyógynövényes illat is, amit szeretett. XiaoYao motyogni kezdett magában, “Régóta nem mostam meg a hajad. Legközelebb majd én mosom meg neked. Hibiszkuszleveleket fogok használni. Kora reggel leszedem, egész délelőttön át beáztatom, délután megmosom a hajad, majd megszárítom a délutáni nap maradék melegében. Olyan lesz az illata, mint a napsütésnek és a zöld leveleknek.” 

Jing enyhén elmosolyodott, “Rendben.” 

XiaoYao nem tudta megállni, és ásított egyet. Jing felült, és azt mondta, “XiaoYao, fáradt vagy, aludj egy ideig.” 

XiaoYao ürességet érzett a karjában. Jing kinyújtotta a kezét, hogy kissé meglökje, “Fogadj szót.” 

XiaoYao valóban nagyon fáradt volt, ezért képtelen volt ellenállni, és Jing lökésétől a kanapéra zuhant. XiaoYao meghúzta Jing ruháját, “Feküdj le, meg akarom érinteni a hajad.” 

Jing az oldalára feküdt, XiaoYao pedig az ujjai közé kunkorította a haját, “Ugye, már nem leszel itt, amikor holnap kinyitom a szemem?” 

“Miután a Közép-Síkságra érkezel, meglátogatlak.” 

XiaoYao lehunyta a szemét, “Bármilyen módszert is használsz, csak adj hírt. Ne hagyd, hogy túl sokáig várakozzak.” 

“Rendben.” 

Hosszú időbe telt, mire Jingnek sikerült összeszednie a bátorságát, és csak ezután merte halkan megkérdezni, “XiaoYao, szok-szoktál rám gondolni?” 

De ezúttal senki sem válaszolt neki. 

Jing szomorú és levert volt. Majd hosszú idő után, hirtelen magához tért, és azt suttogta, “XiaoYao.” 

XiaoYao szemei szorosan le voltak zárva, piros ajkai kissé szétnyíltak és mély álmot aludt. Jing önkéntelenül felsóhajtott és halvány mosoly jelent meg a szája sarkán. 

Reggel, amikor XiaoYao felébredt, egy takaró borította a testét. 

Az asztalra pillantott, minden szépen el volt rendezve, és csak három selyem zsebkendő maradt rajta. 

XiaoYao felült, hogy a zsebkendők után nyúljon, de úgy érezte, hogy van valami a kezében. Lehajtotta a fejét, hogy megnézze, és egy fekete hajtincset pillantott meg, amely lágyan fonódott az ujjai köré. Valószínűleg, amikor Jing menni akart, mivel nem akarta felébreszteni, egyszerűen levágta a haját. 

XiaoYao egy ideig az ujjai közé font hajtincset bámulta, majd meredten hanyatt feküdt az ágyon. Mostanra, ki tudja, merre járt, de maga után hagyott egy fekete hajtincset, ami összezavarta XiaoYao elméjét. 

---