Xiao ZhuRong ShenNong királyi családjának a leszármazottja volt, nemesi származású, apja pedig a világhírű hős, ZhuRong volt. A ShenNong Királyság bukása után, Xiao ZhuRong megadta magát a Sárga császárnak, és feleségül vette ChiShui XiaoYet, a ChiShui törzs vezetőjének egyetlen lányát. Ezt követően, Xiao ZhuRong kiérdemelte a Sárga császár megbecsülését, aki első miniszterévé nevezte ki, és rábízta az egész közép-síksági régiót, azt a hatalmas földrajzi területet, amely eredetileg a ShenNong Királysághoz tartozott. 

Xiao Zhurong vérvonala és identitása miatt, az emberek kezdetben nem merték nyíltan megkérdőjelezni őt, de a háttérben, sokaknak fenntartásai voltak Xiao ZhuRong ellen. Végtére is, szülei a ShenNongért vívott csatában haltak meg, míg ő behódolt XuanYuannak, és a Sárga császár fontos tisztviselőjévé vált. Így az emberek, óhatatlanul is megvetést éreztek iránta, akárhányszor szóba került. 

Az elmúlt 100 évben azonban, Xiao ZhuRong átformálta a Közép-Síkság képét, amelyet egykor banditák és szegénységben élő emberek leptek el. Habár azt nem lehetett elmondani, hogy aranykorát élte ez a terület, de a kormányzás tiszta volt, a menekültek visszatértek az otthonaikba, az emberek pedig békében és elégedettségben élhettek és dolgozhattak, így a vidék pezsgett az élettől. 

Azt mondják, Xiao ZhuRong soha nem titkolta shennongi származását, hogy erőfeszítést nem kímélve küzdött a Közép-Síkságon élők érdekeiért, és hogy soha nem rejtette véka alá a szándékait a Sárga császár előtt. Azt mondják, ő irányítja a Közép-Síkságot, mert fel akarja virágoztatni, hogy a háborút elszenvedő nép végre jó életet élhessen. Emiatt Xiao ZhuRongnak sok rágalmazást és nyomást kellett elviselnie, de a közép-síksági klánok fokozatosan felhagytak Xiao ZhuRong megkérdőjelezésével, mi több, egyre jobban tisztelni kezdték őt. Ha apjának halála egyfajta királyi tisztességnek számít, melyet a szülőföldje iránti mély szeretet táplált, akkor Xiao ZhuRong élete nem fogható fel egy másik fajta királyi öntudatnak, melyet ugyanúgy a szülőföld iránti szeretet táplál? 

A ChiShui-beli Őszi Versenyek azután kerültek megrendezésre, hogy Xiao ZhuRong átvette a Közép-Síkság irányítását. Kezdetben, csak egy kisméretű verseny volt, amit Xiao ZhuRong szervezett a közép-síksági klánok ösztönzése érdekében, hogy a fiatal tanítványokat ne korlátozza önnön szűklátókörűségük és arroganciájuk. Azért, hogy a különböző klánok tanítványai megértsék, mindig lehet további magaslatokat elérni, és mindig vannak olyanok, akiknek képessége jobb, mint az övék, éppen ezért maradjanak alázatosak, tanuljanak szorgalmasan és dolgozzanak keményen. Mivel az eredmények nagyon jók voltak, sok klán szerette volna megadni a lehetőséget a tanítványai számára, hogy ily módon eddzék magukat, így egész Dahuangból egyre több klán kezdett el részt venni a versenyen. Később pedig az arisztokrata családok is csatlakoztak, és a ChiShui városi Őszi Verseny nagyszabású eseménnyé vált a nagy vadonban. 

A verseny különlegessége abban rejlett, hogy nem országok között zajlott, hanem családok közötti versengésről és eszmecseréről szólt, tehát átlépte a nemzeti határokat. A Sárga császár és Jun császár minden alkalommal minisztereket küldött nagylelkű díjak átadására, ami sok tehetséges fiatalt vonzott a részvételre. 

Jun császár ezúttal, RuShout küldte a díjat leszállító csapatok élén. 

ZhuanXu a csapattal ment, XiaoLiu pedig, – kétség sem férhetett hozzá – természetesen vele ment. Ah-Nian is beleegyezést kért Jun császártól, így velük ment. 

XiaoLiu azt hitte, hogy ZhuanXu már sokszor járt a ChiShui-beli Őszi Versenyen, de ZhuanXu azt mondta XiaoLiunak, hogy ez az első alkalom, hogy odamegy. 

XiaoLiu elgondolkodott, végül megértette. Az Őszi Versenyre Dahuang kisebb és nagyobb klánjai gyűltek egybe, és a versenyzők bizonyára a klánok legkiemelkedőbb tanítványai közül kerültek ki. Az arisztokrata családok tanítványai számára a versengés valóban fontos volt, de ami talán még ennél is fontosabb, az a barátkozás és a jövőbeli hatalomátvételre való felkészülés. Korábban, ZhuanXu nem azért nem ment el az Őszi Versenyre, mert nem akart, hanem mert nem akarta felkelteni a különböző xuanyuani erők figyelmét, így óvatosságra és gyilkos szándékra késztetve őket. Most azért megy, mert még ha fel is fedezik őt, akkor sem számít, és mert készen áll, hogy visszatérjen XuanYuanba. 

GaoXin egy vizekben gazdag ország volt, amelyet folyók és tavak tarkítottak. A korábbi évekhez hasonlóan, RuShou a hajón való utazást választotta. 

ZhuanXu eredetileg tartott attól, ha XiaoLiu és Ah-Nian egy hajón utazik, még konfliktus törhet ki közöttük, de arra nem számított, hogy ők ketten ennyire jól kijönnek egymással. Sőt, még annak is szemtanúja volt, ahogyan egy sarokba húzódva suttognak egymással. ZhuanXu kissé összezavarva megkérdezte XiaoLiutól, “Hogy tudtad megszelídíteni Ah-Niant?” 

XiaoLiu nagy sejtelemmel elmosolyodott, “Titok.” 

Útközben, több klánnal is találkoztak, akik a versenyre igyekeztek. Az olyan nagy klánok, mint a gaoxini négy törzs, gyakran több tucat embert szállító hatalmas hajókkal, míg a kisebb klánok három-öt főt szállító csónakokkal érkeztek, de voltak olyan klánok is, amelyek csak egy-egy tanítványt küldtek a versenyre. 

ZhuanXu és RuShou illedelmesen üdvözölték egymást, majd ZhuanXu leszállt a nagy hajóról, és egyedül utazva, egy kisebb hajóval követte a nagyot. XiaoLiu és Ah-Nian természetesen ZhuanXuval tartott, Ah-Nian pedig HaiTangot is magával vitte. 

Sokan azt hitték, hogy ők négyen egy kisebb klán tanítványai, akiket a versenyre küldtek. Amikor a hajójuk kikötött pihenni, gyakran jöttek hozzájuk beszélgetni, és ZhuanXu is melegen bánt velük. Útközben sok barátot is szerzett. 

Amikor már majdnem elérték ChiShui városát, egyre több hajó volt a folyón. Szerencsére Xiao ZhuRong embereket küldött, hogy a partról kalauzolják őket, és bár egy kicsit lassan haladtak, nem volt kaotikus. 

Belépve a ChiShui folyó sodrásába, a folyó fokozatosan kiszélesedett, és mindkét oldalán termékeny termőföld terült el. Épp most volt a rizs betakarításának ideje. Első pillantásra a mezők aranysárgában ragyogtak, a táj pedig egy arany tóhoz hasonlított. Sok földműves dolgozott a földre hajolva, és ökörszekerek szállították oda-vissza a betakarított rizset. Egy élettel teli őszi betakarítás jelenete elevenedett meg előttük. 

Folyami szellő fújdogált, ami magával hozta a rizs illatát. XiaoLiu nyugodtnak és boldognak érezte magát, még Ah-Nian is a hajó orrában állt, körülnézett, és mosolyogva így szólt, “Azok az emberek a parton olyan boldognak tűnnek.” 

ZhuanXu felmérte a folyó két oldalán elterülő tájat, habár tekintete kissé komornak tűnt, ajkának sarkában egy csipetnyi mosoly jelent meg. 

XiaoLiu nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg, “Miért vagy ennyire gondterhelt?” 

ZhuanXu azt suttogta, “Zhurong ölte meg az apámat, és az apám megölése miatti gyűlöletem kibékíthetetlen. Amikor Xiao ZhuRong megadta magát nagyapának, még XuanYuanban voltam. Nagyapám megkért, hogy döntsek Xiao ZhuRong élete vagy halála fölött. Lehetőségem lett volna megölni Xiao ZhuRongot, de feladtam. A mai jelenet láttán, a szívem megkönnyebbült, és úgy érzem, hogy helyesen döntöttem, amikor feladtam. De bűntudatot érzek a szüleim miatt… Jaj!” – sóhajtott fel halkan ZhuanXu. 

XiaoLiu azt mondta, “Az általad választott útnak az a rendeltetése, hogy igazságosságon, nem pedig személyes érzéseken alapuljon. Mivel már választottál, ne gondolkozz túl sokat rajta. Szerintem a bácsikám és a nénikém támogatni fogják a választásodat.” 

ZhuanXu elmosolyodott, és kissé magányos hangon azt mondta, “Értem.” 

Ahogy a hajó tovább vitorlázott, a táj hirtelen megváltozott. A déli partot még mindig buja erdők borították, de az északi part kopár volt, akár egy sivatag, és úgy nyúlt észak felé, mintha nem lenne vége. 

Ah-Nian értetlenül megkérdezte, “A ChiShui folyó bőséges vízkészlettel rendelkezik, és azt hallottam, hogy tavasszal és nyáron sok eső esik a folyó mindkét oldalán, télen pedig sok hó hull. Akkor, hogy lehet itt egy nagy sivatag?” 

ZhuanXu most először jön ChiShui városába, XiaoLiu pedig, habár sok éven át vándorolt Dahuangban, mivel ChiShui Jizhou szomszédságában állt, mindig is tudatosan kerülte Jizhout, éppen ezért soha nem járt ChiShuiben, így egyikük sem tudta megmondani. 

A révész, aki a csónakot irányította nekik, gyakran jött ChiShuibe, és mosolyogva azt mondta, “Az öregek szerint, sok évvel ezelőtt, nem volt itt sivatag. De senki sem tudja megmondani, mikor vált ez a föld sivataggá. A legenda szerint a sivatag közepén volt egy hatalmas barackvirág erdő. A barackvirág erdőben élt egy óriási szörnyeteg, ami förtelmesen nézett ki. Az óriási szörnyeteg olyan volt, akár az égő kemence, sivataggá perzselte a földet. Mivel ez a szörnyeteg szárazságot hozott, az emberek Hanbának nevezték el.¹⁷ 

旱魃 (Hànbá) Hanbá – szárazságot okozó szörny a kínai mitológiában.

“Az isteni faj nem küldött csapatokat a szörny megölésére?” – kérdezte ZhuanXu. 

A révész azt mondta, “Azt hallottam, hogy néhány merész fiatal az istenek fajából meg akarta ölni a szörnyet, de ez a sivatag nagyon furcsa. Minél bennebb mentek, annál melegebb és szárazabb lett. Sokan, még mielőtt rátaláltak volna a barackvirág erdőre, majdnem halálra perzselődtek, ezért gyorsan vissza kellett fordulniuk. Habár a szörny ezen a helyen tanyázik, még soha nem ártott senkinek. Senki sem tudja biztosan, hogy tényleg létezik-e vagy sem, ezért az emberek nem foglalkoztak vele, és fokozatosan felhagytak a föld gondozásával is.” 

Ah-Nian így szólt, “Utálatos! Nyilvánvalóan itt egy zöldövezetnek kellene lennie, de egy szörnyeteg elpusztította. Kár, hogy az északi part XuanYuan területéhez tartozik. Ha GaoXin területen lenne, mindenképp szólnék az apámnak, és megkérném, hogy küldjön valakit, aki megszabadít ettől a szörnyetegtől.” 

XiaoLiu szétnézett a sivatagon, és azt mondta, “Ez a szörny nem gonosz.” 

Ah-Nian elégedetlen tekintettel meredt XiaoLiura, ZhuanXu pedig magyarázni kezdte, “Épp az imént mondtad, hogy a ChiShui folyó bőséges vízkészlettel rendelkezik. Tavasszal és nyáron sokat esik, télen pedig sok hó hull, és ennyi víz mellett, még ezer mérföldnyi sivatag is van. Gondolj csak bele, ha ez a szörnyeteg más helyet választott volna, milyen rémisztő látvány lett volna? Látható, hogy nem áll szándékában senkinek sem ártani.” 

Habár Ah-Nian úgy érezte, hogy van értelme annak, amit ZhuanXu mond, mégis úgy gondolta, hogy ezt a szörnyeteget el kellene pusztítani. De gyerekkora óta megszokta, hogy hallgat az apjára és ZhuanXura, ezért nem szólt többet. 

A csónak ismét haladt egy darabig, és gyér növényzet kezdett megjelenni az északi parton. Fokozatosan sűrűbb lett, míg dús gyümölcsössé nem vált. Különféle gyümölcsök lógtak az ágakon, pirosabbnál pirosabbak, sárgáknál sárgábbak, szemet gyönyörködtetőek voltak, és mindenki megfeledkezett a szörny ügyéről. 

Estére járt azt idő, és a csónak fokozatosan lelassult. A távolban már látni lehetett a mólót, melynek közelében sok hajó volt kikötve. 

ZhuanXu XiaoLiuval és a többiekkel együtt visszatért a nagy hajóra. Ritmikus kürtszóval a vontató emberek parthoz húzták a hajót, majd a kijelölt helyen kikötötték. 

Tisztviselők jöttek üdvözölni RuShout. Habár a csapatban ott volt GaoXin Hercegnője és XuanYuan Hercege is, de sem ZhuanXu, sem Ah-Nian nem fedték fel a kilétüket, így senki sem figyelt rájuk. 

A csoport a tisztviselők által rendezett fogadóban pihent meg. RuShounak természetesen hivatalos ügyei voltak, és nem tudta elkísérni Ah-Niant és ZhuanXut. 

RuShou Jun császár unokatestvérének volt fia, és ő is Jun császár tanítványa volt, és úgy tartják, hogy ő Jun császár legbizalmasabb embere, akit saját maga nevelt ki. Ismerve Ah-Nian és ZhuanXu közelségét, nem kérdezett rá Ah-Nian terveire, ehelyett közvetlenül ZhuanXut kérdezte meg. 

ZhuanXu így válaszolt, “Először is jól kipihenjük magunkat, holnap kimegyünk és körbe sétálnunk, holnapután pedig, ha megkezdődik a verseny, természetesen a versenyt fogjuk nézni. Szóval, nem kell aggódnod miattunk.” 

RuShou azt mondta, “Az őszi versenyre érkező tanítványok mindannyian családjaik legkiválóbbjai. Vannak, akik óhatatlanul arrogánsak kissé. Ha beléjük botlasz, csak hagyd figyelmen kívül, és próbáld elkerülni az elkerülhető konfliktusokat. Hiszen mi csak nézői vagyunk a versenynek, nem résztvevői, tehát nem kell másokkal harcolni. Ha a másik fél valóban udvariatlan, akkor csak bízd rám.” 

ZhuanXu tudta, hogy RuShou valójában Ah-Nianhoz beszél, ezért elmosolyodott, és azt mondta, “Rendben.” 

Ah-Nian gyerekkora óta ismeri RuShout. Ami a vér szerinti rokonságot illeti, ők ketten unokatestvérek, és nagyon jól ismerik egymást. Kibiggyesztette az ajkát, és így szólt RuShouhoz, “Csak te tudod, hogyan kell a dolgokat intézni, mi mindannyian bolondok vagyunk, rendben?” 

RuShou fanyar mosolyt vetett ZhuanXura, majd személyes kíséretével távozott, hogy részt vegyen a fogadó banketten, amelyet Xiao ZhuRong tartott számára. 

Másnap, XiaoLiu és Ah-Nian, puszta véletlenségből, mindketten elaludtak, és amikor felébredtek, a nap már magasan járt az égen. ZhuanXu nem volt ott, és senki sem tudja, hová ment. 

XiaoLiu és Ah-Nian a terem két oldalán ült le enni, és lassan megebédeltek. Miután befejezték, Ah-Nian felkiáltott, “Hé, tudod mit kell csinálnod, igaz?” 

XiaoLiu sietve így szólt, “Tudom. Esküt tettem rá. Ne aggódj, Atyád soha nem fogja engedni, hogy feleségül gyere hozzám.” 

Egy jó darabig teát illogattak lassan, és ZhuanXu csak ekkor jött vissza. Ah-Nian duzzogva megkérdezte, “Gege, hol voltál?” 

“Kimentem és körbe kérdezősködtem, hogy lássam, hova vihetlek később játszani.” – válaszolta ZhuanXu mosolyogva. 

Ah-Nian édesen elmosolyodott, XiaoLiu pedig titokban megforgatta a szemeit. ZhuanXunak ez a szája, úgy ontja magából a mézes-mázas szavakat, mintha semmibe sem kerülnének. És tényleg sikerült eladnia magát, és még mindig úgy gondolja valaki, hogy ő a legjobb. 

ZhuanXu tudta, hogy XiaoLiu titokban őt kritizálja, ezért megveregette XiaoLiu tarkóját, és azt mondta, “Menjünk.” 

ZhuanXu és XiaoLiu kivitte Ah-Niant és HaiTangot a fogadóból. Mivel az összes klán megérkezett szerte Dahaungból, mindenhol emberek voltak, és ChiShui városa, ami eredetileg sem volt kicsi, meglehetősen zsúfoltnak tűnt. 

A ChiShui folyó egyik mellékága az egész városon áthaladt, ezért sokan, akik szárazföldön érkeztek, úgy döntöttek, hogy hajóval járják be a várost. ZhuanXuék társasága viszont belefáradt már a hajón való utazásba, ezért természetesen a gyaloglást választották. 

ZhuanXu, az elmúlt kétszáz évben, szinte minden helyet bejárt GaoXinban, de nem nagyon ismerte a XuanYuanon belüli városokat, ezért különös alapossággal nézett végig mindent. Ah-Nian, noha nem ez volt az első alkalom, hogy a Közép-Síkságon járt, de most először utazhatott egyedül, ezért ő is nagyon kíváncsi volt. Az összes apró csecsebecse felkeltette az érdeklődését, amiket a falusi lányok használtak. Látva, hogy Ah-Niannak tetszenek a karkötők, ZhuanXu segített neki kiválasztani néhány ezüst karkötőt. Ah-Nian kettőt HaiTangnak adott, akinek arcán örömteli mosoly jelent meg, és mindketten izgatottan felvették a karkötőket. 

XiaoLiu, több mint kétszáz éven át való bolyongás után, ugyan mi az, amit nem látott még? Ő inkább unalmasnak találta, de szerencsére mindenféle harapnivalót lehetett kapni, amiből vásárolt is néhányat. Néha a bódé mellett ülve, néha pedig a folyó mellett állva evett és várt, miközben messziről ZhuanXut nézte. ZhuanXu időről időre rápillantott. Ők ketten nem beszéltek sokat, de mindkettőjüket egyfajta békés öröm töltötte el. 

Amikor valami finomat kóstolt, XiaoLiu vett még egy keveset, és odaadta ZhuanXunak és Ah-Niannak. Ah-Nian túl koszosnak találta, így nem volt hajlandó megenni. Természetesen HaiTang sem mert enni belőle. ZhuanXu azonban harapott néhány nagyobb falatot, és jóízűen megette. 

Látva ZhuanXut és XiaoLiut jóízűen falatozni, Ah-Nian képtelen volt megállni és megkívánta. De mivel épp most utasította vissza undorodva, természetesen méltóságán alulinak találta, hogy bocsánatot kérjen és kimondja, hogy enni akar. Ehelyett csak oda-oda pillantott ZhuanXura és XiaoLiura. 

Talán Jun császár és ZhuanXu miatt, XiaoLiu most kellemes fényben látta Ah-Niant, és tisztában volt Ah-Nian kislányos agyafúrtságaival. XiaoLiu egy tiszta zsebkendőt kért HaiTangtól, óvatosan lehúzta az étel külső héját, átnyújtotta Ah-Niannak, és rábeszélte, “Csak egy harapást, a belseje egyáltalán nem koszos.” 

Ah-Nian továbbra is húzta az orrát, de XiaoLiu mondott még neki néhány kedves szót, Ah-Nian pedig “te könyörögsz nekem, hogy egyek, és én vagyok a falánk” tekintettel az arcán, alig-alig harapott egyet. Az utcai ételeknek mindig olyan egyedi ízük van, amelyet egyetlen híres palotabeli szakács sem tudna elkészíteni. A falánkság a lányok természetének része, és Ah-Nian hamar bele is szeretett az utcai étkekbe. Ahogy elkezdett enni, természetesen, HaiTang is élvezhette a finom lakomát és kipróbálhatta a XiaoLiu által ajánlott falatokat. 

Ők négyen vidám hangulatban szórakoztak, ettek és sétálgattak. 

Délutánra kivettek egy ökrös szekeret, és elhagyva ChiShui városát, a Közép-Síkság legnagyobb hajógyárához érkeztek. Ez a hajógyár a ChiShui klánhoz tartozott. A hétköznapi hajók eladhatók voltak Dahuang különféle klánjainak, de azt mondják, hogy a ChiShui klán és a Sárga császár titkos megállapodást kötött, miszerint a legjobb hajók csak a Sárga császárnak adhatóak el. Jun császár többször küldött embereket, hogy rendelést adjanak le ezeknek a hajóknak az elkészítéséhez, de a ChiShui klán mindet visszautasította. 

A hajóépítés technikái titoknak számítottak minden olyan családban, akik értettek a hajóépítéshez. Valójában senki sem léphetett be a hajógyárba, de sokan puszta csodálatból jöttek ide. Nem azért, hogy titokban eltanuljanak valamit, hanem azért, hogy hazatérve a szülőfalujukba, büszkén elmondhassák a falubelieknek, “A saját szememmel láttam a ChiShui klán újonnan épített hajóját.” 

Azt mondják, Xiao Zhurong javaslatára, a ChiShui klán gyakran rendezett tengeri próbautakat az új hajókon, hogy mindenki megnézhesse őket. Ezáltal nemcsak a ChiShui klán hajóit népszerűsítették, hanem a messziről érkező turisták vágyát is kielégítették, hogy újdonságot láthassanak. 

Mire XiaoLiu és a többiek megérkeztek, már majdnem sötétedett, és alig egynéhány ember volt a folyó mentén. Hol ketten, hol hárman álltak a folyóparton, és a naplementében gyönyörködtek. 

Miközben XiaoLiu és ZhuanXu Ah-Niannal és HaiTanggal sétálgattak, hirtelen egy kagylókürt hangját hallották meg. Nem számítottak arra, hogy ebben az időben egy új hajót engednek le a folyóhoz. XiaoLiu és a többiek megálltak, és a folyóparthoz menve nézték. 

A hajógyár hatalmas kapuja kinyílt, és lassacskán egy kisebb méretű hajó ereszkedett a folyóba. 

XiaoLiu nem tudta megítélni, hogy a hajó jó-e vagy rossz, de nagyon egyedinek találta a hajó formáját. Elöl keskeny, hátul pedig széles. Úgy nézett ki, mint egy nyílás előtt álló virágbimbó, és úgy becsülte, hogy ennek az egyedi gyártású hajónak a tulajdonosa valószínűleg egy lány. 

Ah-Nian sok jó hajót látott már, ezért gúnyosan felhorkantott, “Semmi különleges sincs a ChiShui klán hajóiban.” 

Egy lila ruhás lány elfordította a fejét, néhány lépést téve közelebb ment, és Ah-Nianra meredt, “Mi kivetni valót találsz ebben a hajóban?” Világos bőre, és sugárzó mandulaszemei voltak a lánynak, amelyek sarkai enyhén felfelé íveltek. Amikor ránézett valakire, mosolygás nélkül is elbűvölő volt. 

Ah-Nian egy pillantással felmérte a lányt, majd a csónakra mutatva szabatosan így szólt, “Ezt a csónakot nyilvánvalóan azért tervezték, hogy egy nő tetszését elnyerjék vele, azonban a kinézete nem besorolható. Milyen virág ez valójában? Mivel nem lehet egyszerre a sebességet is és a megjelenést is figyelembe venni, miért nem választottak ki egyet a kettő közül? A ChiShui klán, ezzel a hajóval, mindkét szempontot érvényesíteni akarta, de a végeredmény azt mutatja, hogy egyiket sem sikerült.” 

“Még, ha akarnád se kapod meg!” – vágta rá ridegen a lila ruhás lány. 

Ah-Nian annyira dühös lett, hogy vissza akart vágni, de a lila ruhás lány nem adott neki lehetőséget. Közvetlenül a partról leugrott, és egyenesen az új hajón landolt. A fejét visszafordította, és egy megvető pillantást vetett Ah-Nianra. 

Ah-Nian ekkor megértette, hogy a lila ruhás lány a csónak tulajdonosa, és még annál is megvetőbben felhorkant, “Ez csak egy roncshalmaz, mire vagy olyan büszke?” 

Későre járt, így ZhuanXu, Ah-Nian és XiaoLiu megbeszélték, hogy hol vacsorázzanak. 

Hármójuk közül egyik sem akart visszamenni a fogadóba. XiaoLiu azt javasolta, hogy vegyenek ki egy csónakot és tegyenek egy körutat a tavon. Csettintett néhányat a szájával és azt mondta, “A folyón élő révészek jól értenek a folyami halak elkészítéséhez, így nem kellene külön éttermet keresgélnünk. Kibérelnénk egy tiszta csónakot, kölcsön kérnénk a révész halászhálóját, fognánk néhány halat, és megkérnénk, hogy közvetlenül a csónakban süsse meg őket. A sült hal annyira általános, hogy még magyarázni sem kell. Aztán félbe vágnánk a folyami kagylókat, a szén fölött megsütnénk őket a héjukban, végül megszórnánk egy kis borral és mustármag porral. Frissességük és enyhén fűszeres ízük miatt, biztosra veszem, hogy az első után, kértek majd egy második falatot is. Aztán ott vannak még a folyami garnélák, amelyeket előbb erős szeszbe áztatnak. A garnélák fokozatosan bekortyolnák a szeszt, és habár részegek, még életben vannak. Eközben kőtábla lapokat hevítenénk fel, és közvetlenül ráborítanánk a részeg garnélákat. Sülés közben a garnélák ropognának és pattognának, a szesz lágy aromája és a folyami garnélák friss illata pedig betöltené a levegőt. Amikor a garnélák héja pirosra és aranybarnára sült, levennénk a rákok fejét és beleharapnánk. A fogaink között levő hús olyan friss és illatos, olyan puha és selymes…” XiaoLiu szinte a nyálát csorgatta, miközben beszélt, és Ah-Niannak is, mintha megjött volna az étvágya. 

ZhuanXu szíve bonyolult érzésekkel telt meg. Most lehet, hogy mókásnak hangzik, de ehhez a nehéz életből fakadó mókához, minden bizonnyal sok keserűséget kellett megízlelnie. Az arcán nem mutatkozott semmi, ehelyett a XiaoLiu homlokára koppintott, és így ugratta, “Te semmirekellő. Nincs más dolgod, mint az evés.” 

Ah-Nian a száját fintorgatta, arca pedig tele volt megvetéssel, de továbbra is a kikötött csónakot szemlélte a parton. 

Viszonylag sok csónak volt a partra kötve, de XiaoLiu nagyon tapasztalt volt. Egyetlen pillantással meg tudta állapítani a révész jellemét a csónak elrendezése alapján. Kiválasztott egy tisztán tartott csónakot, kialkudta az árat a révésszel és a feleségével, majd megkérte a révészt, hogy vegyen két korsó szeszes italt, valamint néhány zöldséget és gyümölcsöt. 

Ők négyen felszálltak a csónakra, ZhuanXu és Ah-Nian félreültek, és nézték, ahogy XiaoLiu foglalatoskodik. 

HaiTang kínosan érezte magát, hogy nem csinál semmit. Segíteni akart, de XiaoLiu úgy ítélte, hogy csak bajt okozna, ezért visszaküldte Ah-Nian mellé. XiaoLiu kölcsönkért egy halászhálót a révésztől, felállt a tatra, és élénken figyelt. Amikor épp eljött az idő, kivette a hálót a vízre, visszahúzva pedig néhány hal, egy kisvödörnyi folyami garnéla és néhány rák volt a hálóban. 

XiaoLiu egy kisebb vödörbe öntötte a szeszt, majd beáztatta benne a folyami garnélákat, és félretette. Kiválasztott három zsenge keszeget és megkérte az csónakos asszonyt, hogy segítsen megölni őket, míg a többi halat az asszonynak adta. XiaoLiu a mellkasa mellől előhúzott néhány gyógynövényszerű dolgot, és bepácolta az leölt halakat. 

Ah-Nian még mindig azon gondolkodott, amit XiaoLiu mondott az imént, ezért megkérdezte, “És a folyami kagylók?” 

XiaoLiu levette a köntösét, és így szólt Ah-Nianhoz, “Az csak tőled függ, hogy tudunk-e folyami kagylót enni vagy sem.” 

“Tőlem?” 

XiaoLiu a tóra mutatott, “Segítenél nekem ideiglenesen szétválasztani a vizet? Nem kell túl nagynak lennie.” 

“Mi ebben olyan nehéz?” 

Habár Ah-Nian kényes volt, a kultivációja nem volt gyenge. Beletette a kezét a vízbe, és a víz szétvált, felfedve a tófenéken levő kavicsot és homokot. XiaoLiu egy bambuszkosarat kötött a derekára, beugrott a vízbe, és elúszott oda, ahol Ah-Nian elválasztotta a vizet. Miután néhány lépést tett a tó fenekén, lehajolt, és szedni kezdte a folyami kagylót, és rövidesen meg is töltötte a bambuszkosarat. 

Ez volt az első alkalom, hogy Ah-Nian egymaga halászott ki valami ennivalót, ezért nagyon izgatott volt. Miközben a nyakát nyújtotta, hogy szétnézzen, mosolyogva felkiáltott, “Ott! Ott látok egy nagyot!” 

XiaoLiu követte Ah-Nian ujjának irányát, és valóban egy nagy folyami kagylót talált egy nagy szikla alatt. Ezután XiaoLiu, míg egyik kezében a kagylót fogta, a másikkal visszaúszott a csónakhoz. 

XiaoLiu Ah-Nian elé tette a folyami kagylót, ami akkora volt, mint egy kis malomkő, és azt mondta, “Ezt te fogtad, később majd megsütöm neked.” 

Ah-Nian arca ragyogott az örömtől, és türelmetlenül megkérdezte, “Mikor ehetem meg?” 

A csónakos asszony már meggyújtotta a tüzet, ZhuanXu pedig magával rángatta XiaoLiut, hogy üljön a tűzhely mellé. Aztán kért egy tiszta törülközőt a csónakos asszonytól, és előbb segített megszárítani XiaoLiu haját, “Fázol? Igyál néhány korty bort.” 

HaiTang gyorsan odahozta XiaoLiunak a bort. XiaoLiu ivott két kortyot, teste azonnal felmelegedett, és legyintve azt mondta, “Dologra! Dologra! Sütés és evés közben majd átmelegszem!” 

Négyen a tűzhely köré ültek, és elkezdték sütni a kagylókat. Ah-Nian eleinte nem merte csinálni, de fokozatosan érdeklődni kezdett, és megtanulta XiaoLiutól a fűszerezést. A végén pedig képtelen volt eldönteni, hogy azért, mert a frissen fogott folyami kagylók valóban finomak, vagy azért, mert ő maga készítette el őket, de egyszerűen úgy érezte, hogy még soha életében nem evett ilyen finom folyami kagylót. 

XiaoLiu egy ideig ette a folyami kagylót, és a ruhája is már majdnem megszáradt. Aztán kivett három pácolt halat, lótuszlevélbe csomagolta, és a tűzhely szélére tette, hogy lassan süljenek. 

Ők négyen evés közben beszélgettek és nevetgéltek, és anélkül, hogy tudomást vettek volna róla, a hold a fejük fölé emelkedett. 

A tavon, időnként más hajókkal is összefutottak, de egyik hajó utasai sem tudták olyan gondtalanul és kényelmesen élvezni az életet, mint ők, akik a tűzhely mellett ülve élvezték a holdat és borozgattak. 

A grillezett hal aromája messzire elterjedt. Voltak, akik az illat nyomába eredve utol érték őket, és a nyálukat csorgatva megkérdezték, “Nem akarják eladni? Hajlandóak vagyunk magas árat fizetni érte.” 

Ah-Nian anélkül, hogy megvárta volna XiaoLiu válaszát, már vissza is utasította őket, “Épp annyi van, amennyi számunkra elegendő.” 

ZhuanXu így szólt XiaoLiuhoz, “Nem csodálom, ha az emberek epedeznek érte. Fogalmam sincs, milyen fűszert használtál erre a sült halra, hogy még az olyan emberek is epekednek utána, mint én és Ah-Nian, akik már belefáradtunk a halevésbe.” 

XiaoLiu felkuncogott, “Ez a saját titkos receptem, amit másokkal nem oszthatok meg.” Ez tényleg nem XiaoLiu hencegése akart lenni. Számtalan olyan gyógynövény és recept élt a fejében, amelyekről az emberek csak álmodozni tudtak szerte a világon, de ő soha nem törekedett arra, hogy mélyrehatóan megértse az orvoslás művészetét. Ehelyett, tisztán emlékezett minden egyes gyógynövény ízére, és gyakran fűszerként is használta őket. Az idő múlásával pedig számos csodás ízt dolgozott ki, így az általa készített ételek, habár lehet, nem voltak tökéletesen megfőzve, de az ízviláguk valóban páratlan volt. 

A tó felszínén hirtelen köd jelent meg, és a csónak, mintha sűrű ködtengeren hajózott volna át. A csónakos asszony tartott attól, hogy más csónakokkal ütköznek össze, ezért meggyújtott még néhány lámpást, és a csónak oldalai mentén kiakasztotta őket. Valószínűleg más hajók is ugyanígy tettek, mert időről időre néhány apró fénypontot láttak megjelenni, majd eltűnni a ködben. Épp úgy pislákoltak, mint a csillagok a felhők tengerében. 

A szellő kucsin dallamos hangját hordozta. Ahogy a szél felerősödött és elcsendesedett, a fehér ködben, a kucsin hangja hol tisztán, hol tompán volt hallható. Ha tisztán szólt, akkor elragadó és kellemes volt, mintha tíz mérföldnyi barackvirág táncolt volna a szélben. Ha pedig eltompult, akkor lehangoló volt, mint amikor a körtefák hullatják virágaikat. 

A hold alatt kucsint hallgatni önmagában is kifinomult dolog, de a vízen csónakázva, a köd közepén, az még annál is különlegesebb. Csak sajnos, miközben hallgatták és hallgatták, az volt az érzésük, hogy a kucsinon játszó személy egyre távolabb hajózik tőlük, így a kucsin hangja is egyre halkabb lett. XiaoLiu és An-Nian sajnálkoztak emiatt, végül XiaoLiu felsóhajtott, “A hang fokozatosan elhalkul, és a dallam elhalványul.”  

“Ha hallgatni akarod még, mi olyan nehéz abban, hogy megkérd, játsszon még neked?” – szólalt meg ZhuanXu. 

“Tán azt akarod, hogy hangosan kiabáljak és visszahívjam őket? Még egy magam fajta műveletlen fickó is tudja, hogy nem fog működni.” – mondta értetlenkedve XiaoLiu. 

Ah-Nian kissé meglökte HaiTangot, aki sietve kinyitotta az erszényt, amit magával hozott, tisztára törölte a napközben vásárolt bambusz furulyát,¹⁸ és átadta ZhuanXunak. “Apám magas szinten jártas a zeneelméletben, és állítólag kiválóan tud kucsinon játszani. Ő személyesen tanította geget zenélni. Habár gege nem mérhető össze Qingqiu fiatalurával, TuShan Jinggel, de ő sem rossz.” – mondta Ah-Nian XiaoLiunak. 

18 洞箫 (Dòngxiāo) Bambusz furulya – A Han nemzetség egyik legősibb népi hangszere.

ZhuanXu az ajkához emelte a furulyát, és játszani kezdett. Még mindig az iménti kucsin dallamot játszotta, de sok variációval benne. Az iménti kucsinszó most csak szaggatottan volt hallható, ezért a tisztán hallható részeket az eredeti dallam szerint játszotta, és ott, ahol nem hallotta tisztán, ZhuanXu új dallamot komponált, hogy kiegészítse a dallamot. Az eredeti dal és a ZhuanXu által komponált dallam szinte észrevétlenül fonódott egymásba, ami még szabadabb és kötetlenebb volt, mint az előző dallam. 

Még XiaoLiu is, aki nem értett a zenéhez, majdnem összecsapta a kezét az ámulattól. A kucsinon játszó személy valószínűleg még jobban el volt csodálkozva, ezért visszafordult a hajóval. A kucsin hangja ismét felcsendült, és egybeolvadt a furulya hangjával. A két ember által játszott zene hasonlított, mégis teljesen különbözőek voltak. Mindketten versengtek egymással, de ugyanakkor követték is egymást. A sűrű, fehér köd teljesen átváltozott a kucsin és a furulya hangok birodalmává. Néha felemelkedtek az égig, néha pedig a kék tengerbe zuhanva vándoroltak, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a furulya hangja végül felülkerekedett a kucsin hangján. A furulya hangjával együtt játszva, tökéletes rezonanciát és harmóniát alkotott. 

Ah-Nian egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Hirtelen kinyújtotta a kezét és elragadta a furulyát. A furulyaszó váratlanul abbamaradt. ZhuanXu nem esett dühbe, csak gyengéden nézett Ah-Nianra, “Mi a baj?” 

A hirtelen megszakadó a furulyaszóra, a kucsin hangja is elhalkult és sejtelmes hümmögésbe kezdett, mintha a furulyázó személyt kérdezgette volna. 

Ah-Nian feldúltnak érezte magát, és mereven csak annyit mondott, “Nem akarom tovább hallgatni.” 

XiaoLiu lehajtotta a fejét, hogy visszatartsa a nevetését, és minden figyelmét a rákevésre összpontosította. 

A kucsin hangja elhúzódott még egy darabig, de a fuvola sokáig nem válaszolt. Egy nagy csattanás hallatszott, mintha valaki mérgében a húrok közé csapott volna. A húrok elszakadtak, és a kucsin hangja is elhalt. 

ZhuanXu felkapott egy rákot, gondosan kikapargatta a rák ikrát egy nagyobb héjba, néhány csepp gyömbéres ecetet cseppentett rá, és Ah-Nian elé tette. Ah-Nian hirtelen újra felnevetett, és apró falatokban boldogan meg is ette. 

Ekkor ZhuanXu egy másik rákot vett kézbe, kikapargatta rák ikrát, és XiaoLiunak akarta adni. XiaoLiu azonban, egy rákollót rágcsálva a szájában, motyogva azt mondta, “A rák akkor a legízletesebb, ha az ember maga szedegeti ki a húsát.” 

ZhuanXu nem szeretett rákot enni, ezért Ah-Nian elé tette a kikapart rák ikrát, és habár Ah-Nian kissé vonakodott megenni valamit, amit XiaoLiu nem akart, nem szólt semmit. 

XiaoLiu elővett egy halat, és odaadta ZhuanXunak, “Kóstold meg!” 

Amikor ZhuanXu kibontotta a lótuszleveleket, gazdag aroma töltötte meg a levegőt. Ah-Nian és HaiTang is sietett egy-egy halat elvenni. Amint a lótuszleveket kibontották, az aroma mérföldekre is érezhető volt. HaiTang, amikor rájött, hogy mindössze három hal van, szégyellte megenni, de XiaoLiu így szólt, “Nem kell udvariaskodnod velem szemben, itt vannak még nekem az ízletes részeg garnélák!” 

Miközben beszélt, XiaoLiu kimerített egy kanál részeg garnélát, és az izzó kőlapra öntötte. A sercegő hangok közepette fehér gőz szállt fel. A részeg garnélák recsegve-ropogva pattogtak a forró lapon, miközben aromás szeszillat és friss garnéla illat terjedt szét a levegőben.  

Messziről egy kiáltás hallatszott, “Hé, te csónakos odaát, küldj néhányat azokból a sült dolgokból. Ha az íze kielégíti a kisasszonyomat, akkor nagylelkű jutalomban lesz részed.” 

Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki az általuk sütött dolgok iránt érdeklődött, de mindenki más udvarias volt és hajlandóak voltak tárgyalni. Ez a szolgálólány viszont olyan hangnemben beszélt, mintha parancsolgatna nekik. 

“Gazdag és méltóságos, mi? Nem adunk!” – felelte Ah-Nian elégedetlenül. 

HaiTang sem volt egy higgadt természetű ember, és hangosan visszakiáltott, “Az én kisasszonyom pedig azt mondja ‘Gazdag és méltóságos, mi? Nem adunk!’” 

A hajó közelebb jött, és kiderült, hogy ez az új virágbimbó formájú hajó, amit délután láttak. A csónak szélén álló szobalány, amint meglátta Ah-Nian és a többiek arcát, és rájött, hogy félreértés történt, különösebb őszinteség nélkül bocsánatot kért, “Nagy volt a köd a tavon, és az imént nem láttam tisztán. Azt hittem, a csónakos asszony az, és kötetlenül beszéltem. Kénytelen vagyok arra kérni titeket, hagyjátok, hogy az enyém legyen ez a sült hal, az árát pedig ti mondhatjátok meg.” 

Ah-Nian, miután felidézte azt a fiatal hölgyet délutánról, még elégedetlenebb lett, és egy pillantást vetett HaiTangra. HaiTang megértette, hogy megveti, ha közvetlenül a szobalánnyal kellene beszélnie, ezért felállt, meghajolt, majd finom és nagylelkű mosollyal az arcán azt mondta, “Pénzben egyelőre nem szenvedünk hiányt. Viszont, ha hajlandóak vagytok elcserélni valamit, akkor mi is hajlandóak vagyunk. Csak éppen, nem tudom, hogy a birtokotokban van-e az a valami?” 

A szobalány egy pillantást vetett HaiTangra, majd arrogánsan azt mondta, “Nem sok olyan dolog van ebben a kies vadonban, ami ne lenne a birtokunkban. Csak beszélj szabadon végre!” 

HaiTang még az előbbinél is barátságosabban mosolygott, “Nem merünk olyasmit kérni, ami túlságosan is jó, de azt hallottuk, hogy a hibiszkusz fa Tanggu szent földjéről,¹⁹ tűz nélkül melegszik fel. Egy köteg hibiszkuszfát szeretnénk, ami pont megfelelő lesz a megmaradt részeg garnélarák sütéséhez.” 

19 扶桑木 (Fúsāng mù) Hibiszkusz fa – A Hegyek és Tengerek Klasszikusaiból származó mitikus fa, ősi szent fa, melynek 10 ága van, virágai reggel kinyílnak, estére pedig elhervadnak.

XiaoLiu félig eltakarta az arcát a kezével, és hangtalanul felnevetett. A Dahuangbeli emberek, valahányszor utalást tesznek a szent hibiszkusz fára, az ujjuk hosszúságát és szélességét használják mértékegységként, és most először hallott valakit egy “köteg” hibiszkusz fát kérni. Egész Dahuangban csak Ah-Nian merte ezt kimondani. 

A szobalány rájött, hogy HaiTang ugratja, és feldühödött, “Hogy merészelsz engem ugratni?” 

“Te kérted, hogy szabadon beszéljek, hogy mondhatod azt, hogy én ugratlak? Legközelebb gondolt át jól, hogy mit beszélsz, és vigyázz, nehogy az erős széltől megcsússzon a nyelved!²⁰ – válaszolta HaiTang mosolygó arccal. 

20 小心风大闪了舌头 (Xiǎoxīn fēng dà shǎnle shétou) Vigyázz, nehogy az erős széltől megcsússzon a nyelved. – kínai közmondás, amivel a nagyotmondó személyeket szokták figyelmeztetni.

A szolgálólány annyira dühös lett, hogy még az arca is kivörösödött. Azon nyomban meglegyintette a kezét és néhány vízlövedéket dobott felé. HaiTang sem habozott, a tenyerét kinyújtva előbb blokkolta, majd visszairányította a vízlövedékeket. A szobalány bőrig ázott, és keserves arccal azt mondta, “Ha képesnek érzitek magatokat, akkor nehogy el merjetek futni!” – azzal megfordult és berohant a kabinba. 

Kis idő múlva, a lila ruhás kisasszony, akivel XiaoLiuék délután találkoztak, és egy gyönyörű, bíbor ruhás nő lépett ki a kabinból. Azonban a bíborszín ruhás nő sem volt idegen, hanem FangFeng YiYing volt az. 

XiaoLiu sietve visszahúzódott a kabinba, és elrejtőzött az árnyékban. ZhuanXu melléje ült, és a testével eltakarta őt. Majd anélkül, hogy elfordította volna a fejét, megkérdezte, “Ismered őt?” 

XiaoLiu suttogva azt mondta ZhuanXunak, “Az a nő bíbor ruhában, az FangFeng YiYing.” Wen XiaoLiunak ezt az arcát csak a Qingshui városban élő emberek ismerték, és azok, akik egyszer Qingshui városba jöttek megélhetésért, mindannyiuknak nyomós okuk volt rá, a többségük pedig soha nem hagyta el a várost. Így XiaoLiu soha nem aggódott amiatt, hogy valaki felismeri őt. De arra nem számított, hogy FangFeng YiYing itt fog felbukkanni. 

A lila ruhás kisasszony hideg tekintettel szidni kezdte őket, “Ti annyira oktalanok vagytok. A szobalányom csak ételt akart venni tőletek. Ha nem akartátok eladni, akkor csak utasítsátok vissza. Miért kellet ugratnotok és szidnotok őt?” 

Ah-Nian felállt és megkérdezte, “Mit értesz ugratáson és szidáson? Miért nem azt kérdezed meg, hogy ki volt tiszteletlen először, ki kérkedett és ki kezdte a támadást?” 

ZiYi kisasszony, miután felismerte Ah-Niant, dühösen azt mondta, “Amilyen az úr, olyan a szolgája. Kérdeznem sem kell, és már tudom, hogy ki a tiszteletlen.” 

Ah-Nian dühös lett, “A hajód rossz, és nem hagyod, hogy mások bármit is mondjanak róla? Kinek képzeled magad? Én még azért is azt hajtogatom, hogy ez csak egy roncs!” 

ZiYi kisasszony annyira dühös lett, hogy legszívesebben kézre kerítette volna, de mintha lett volna valami, ami feszélyezte volna őt, és keményen igyekezett elfojtani a haragját, azonban képtelen volt lenyelni a sértést, és az arca egy pillanat alatt megváltozott. 

FangFeng YiYing halkan így szólt, “Kedves húgom, ez az egész az én hibám. Csak megéreztem a sült hal illatát és könnyelműen mondtam valamit. Ha nem azért, hogy kielégítsd az én pillanatnyi étvágyamat, miért kellene elviselned az ilyen aljas emberek haragját? Mivel én okoztam, hadd foglalkozzak én vele. Amikor pedig apád és bátyád tudomására jut, nem lesz mit mondaniuk.” 

FangFeng YiYing elfordította a fejét, és amikor Ah-Nianra meg HaiTangra nézett, arckifejezése már fagyos volt. “Azonnal kérjetek bocsánatot, különben ne hibáztassatok a gorombaságomért!” – mondta. 

Ah-Nian, akit egyszer a híres kilenc fejű démon és XiaoLiu rabolt el, ha akkoriban nem mutatott félelmet, most hogyan is félhetett volna? Gúnyos vigyorral az arcán azt mondta, “Rendben! Várom, hogy láthassam, mennyire leszel goromba.” 

A révész és a csónakos asszony, miután látták, hogy rosszra fordul a helyzet, nem mertek bajt okozni, ezért a vízbe ugrottak és elmenekültek. 

FangFeng YiYing egyetlen kézlendítéssel egy sor rövid nyílvesszőt lőtt ki az ingujjából. Azonban nem lehetett eldönteni, hogy célt tévesztett, vagy történetesen a köd akadályozta a látását, de a nyilak többsége valójában ZhuanXura irányult. 

Amint ZhuanXu megtudta, hogy ő FangFeng YiYing, a spirituális erejének védelme alá vonta Ah-Niant és HaiTangot. Ebben a pillanatban Ah-Nian és HaiTang épségben maradtak, de félt, hogy megsebesíti XiaoLiut, ezért épp, hogy alig tudta elkerülni az összes rövid nyilat. 

Mielőtt még lélegzetvételnyi idejük is lett volna, egy újabb sor rövid nyíl érkezett feléjük, azonban Ah-Nian és HaiTang már reagáltak. Mindketten erős spirituális erővel rendelkeztek, FangFeng YiYingnek pedig nem állt szándékában lelőni őket, így kettőjüknek nem jelentett gondot megvédeni magukat. 

Számos rövid nyíl volt a hajótestbe szegeződve. FangFeng YiYing valóban egyike volt a FangFeng család legjobb specialistáinak. Ezektől a nem kifejezetten erős álcázott nyilaktól a hajó teste megrepedt. Szüntelen recsegés közepette az egész hajó szétesett, és mind a négyen a vízbe estek. 

XiaoLiu a szíve mélyén örült ennek, mivel tudta, hogy ZhuanXu, Ah-Nian és HaiTang GaoXinban nőttek fel, és mindaddig, amíg vízben vannak, otthonos közegben mozoghatnak, és még ha nem is borítják fel az ellenfél hajóját, a vízben való menekülés nem okozhat gondot a számukra. Azonban megdöbbenve látta, hogy ZhuanXu és Ah-Nian valójában nem tudnak úszni, és a HaiTang által csurom vizessé vert szobalány egy csoport szobalányt hívott maga mellé, és közös erővel azon voltak, hogy megverjék őt. HaiTang túlságosan is bele volt gabalyodva a velük való közelharcba ahhoz, hogy meg tudja menteni Ah-Niant. 

XiaoLiu csak úgy menthette meg ZhuanXut és Ah-Niant, ha kivédi FangFeng YiYing nyílzáporát. ZhuanXu annak ellenére, hogy nem tudott úszni, nem esett pánikba. A spirituális erejét arra használta, hogy kimerevítse a lábait, akár egy fa, a vízen lebegett. Ellenben Ah-Nian annyira pánikba esett, hogy még azt is elfelejtette, képes szétválasztani a vizet. Már fulladozott a sok lenyelt víztől, és közel volt ahhoz, hogy végképp elmerüljön. 

ZhuanXu azt mondta XiaoLiunak, “Miattam ne aggódj, mentsd meg Ah-Niant!” 

XiaoLiunak nem volt mit tennie, előbb Ah-Niant kellett megmentenie, “Légy óvatos.” 

Amint Ah-Nian megfoghatta XiaoLiut, azonnal köréje tekeredett, akár egy polip, nem is törődve a férfiak és nők közötti óvintézkedésekkel. XiaoLiu csekély szellemi erővel bírt, és fizikailag sem volt olyan erős, mint Ah-Nian, emiatt süllyedni kezdtek a tó feneke felé, de épp időben, mivel véletlenül sikerült elkerülniük két, hátukra irányított nyilat. 

Ekkor, XiaoLiu keményen ráütött Ah-Nian tarkójára, aki eszméletlenné vált, majd gyorsan elmenekült vele. Egyetlen lélegzetvétellel a partra úszott, és a kimerültségtől levegő után kapkodva kifeküdt a partra. 

XiaoLiu megcsípte Ah-Nian ajakbarázdáját, hogy felébressze őt, “Visszamegyek ZhuanXuért. Te meg leszel egyedül?” 

A köd olyan sűrű volt, hogy semmit sem lehetett tisztán látni, és úgy tűnt, mintha szörnyek ólálkodnának minden irányban. Ah-Nian egész testében remegett, de határozottan rábólintott. XiaoLiu megveregette az arcát, és így szólt, “Rejtőzz el jól. Bármi történjék is, ne gyere elő.” 

XiaoLiu megfordult, és beugrott a tóba, hogy megkeresse ZhuanXut. 

Habár a köd sűrű volt, és nehéz volt megmondani az irányt, de XiaoLiu ennél sokkal szörnyűbb időjárással is találkozott már. Visszaúszott oda, ahol a vízbe estek, de a tó felszíne teljesen üres volt, semmi sem volt rajta. 

XiaoLiu nem adta fel, és körbeúszott, miközben ZhuanXut kereste. 

Hosszas keresgélés után sem talált ZhuanXura, de meglátta HaiTangot, aki eszméletlenül lebegett a vízen, nyíllal a bal lábában. XiaoLiu nem bírta tovább, és figyelmen kívül hagyva a rejtőzködést, hangosan felkiáltott, “Gege, gege…” 

XiaoLiu magával húzta HaiTangot, és úszás közben ZhuanXut szólongatta, de senki nem válaszolt. Így XiaoLiu csak annyit tehetett, hogy visszavigye HaiTangot, és megtalálja Ah-Niant. 

Ah-Nian összegömbölyödött, és elbújt a bokrok között. A sűrű fehér ködben még az orráig sem látott, és az éjszakai baglyok éles kiáltása is megijesztette őt. 

Amikor meghallotta a csöpögő víz hangját, szellemi energiát gyűjtött a kezébe, és idegesen nézett maga elé. A fehér ködben egy szörnyeteg sötét árnyéka bukkant fel, és botorkálva közeledett felé. Teste remegett az idegességtől, de ahogy a szörnyeteg egyre csak közeledett, rájött, hogy XiaoLiu volt az, aki HaiTangot cipelte. Ah-Nian izgatottan odarohant, “XiaoLiu.”  

Amikor XiaoLiu meglátta Ah-Nian könnyeit a szemei sarkában, eszébe jutott, mennyire pánikba esett, amikor először aludt a szabad ég alatt a hegyekben. Megveregette Ah-Nian vállát, és megdicsérte, “Nagyon bátor vagy!” 

Ah-Nian elszégyellte magát, és azon nyomban olyan arckifejezést öltött magára, mintha nem félne semmitől. “Gege hol van? Mi történt HaiTanggal?” 

XiaoLiu letette HaiTangot. “A hátába kapott egy ütést, és egy nyíl találta el a lábát, de amíg itt vagyok, nem fog meghalni.” 

XiaoLiu beadott HaiTangnak egy tablettát, és megpróbálta feltépni a nadrágját. Ah-Nian elpirult, “Nem várhatnánk a kezeléssel, amíg vissza nem jutunk?” 

“Ebben a sűrű ködben, te talán tudod a visszautat? Habár ez a nyíl nem létfontosságú ponton találta el, de tényleg nem merem alábecsülni ezt a FangFeng kisasszonyt. Ha nem kap idejében kezelést, félek nem fogja tudni használni a lábát.” 

“De, de te férfi vagy!” 

Egyetlen tépéssel XiaoLiu felszakította HaiTang nadrágját, és azt mondta, “A legrosszabb esetben feleségül veszem!” 

Ah-Nian elgondolkodott ezen, majd kissé vonakodva rávágta, “Hüm! Olcsón megkaptad!” 

XiaoLiu teljes erejével kihúzta a nyilat, és azt mondta Ah-Niannak, “Siess, és vedd elő az összes gyógyhatású szert, ami nálad van.” 

Ah-Nian először egy hibiszkusz fából készült palackot adott oda XiaoLiunak, “Tanggu vízben forralt hibiszkuszvirág van benne.” 

XiaoLiu a sebre öntötte a vizet, ami kicsidenként felemésztette a seb megfeketedett húsát, a helyében pedig élénkvörös, tiszta hús jelent meg. 

Ah-Nian egy másik jáde üveget vett elő, és átadta XiaoLiunak, “Áramló-táncoló fénypirulák vannak benne, amelyet a Guixu forrás-szem vízéből és spirituális gyógynövényekből készítettek.” 

XiaoLiu egymás után három pirulát zúzott össze, és a pirulák több száz liláskék vízcseppé változtak, amelyek szentjánosbogarak módjára repkedték körbe a sebet, majd lassan beolvadtak a sebbe, és a vérzés nagyon gyorsan el is állt. 

XiaoLiu elkezdte bekötözni a sebet, “Kész!” 

“Gege hol van?” – kérdezte Ah-Nian aggodalmasan. 

XiaoLiu megrázta a fejét, “Nem tudom. Csak annyit tehetünk, hogy a lehető leghamarabb visszatérünk a fogadóba, és hagyjuk, hogy RuShou utánanézzen.” 

XiaoLiu a hátára vette HaiTangot, és így szólt Ah-Nianhoz, “Menjünk.” 

Ah-Nian követte XiaoLiut, és hol egyik, hol másik lábával gödörbe lépve lépdelt. 

A sűrű köd miatt nem látta tisztán az utat, ráadásul a tó melletti út nagyon sáros is volt. Valahányszor lépett, fogalma sem volt, mibe lép bele, ezért idegei megfeszültek. Ahogy telt az idő, Ah-Nian egyre fáradtabbnak érezte magát, azonban XiaoLiu, aki alacsony spirituális erővel rendelkezett, még mindig kitartóan sétált plusz egy emberrel a hátán. Arckifejezése felettébb nyugodt volt, és úgy tűnt, bármilyen sűrű is a köd, mintha nem akadályozná a látását. XiaoLiu kitartása és nyugodtsága megfertőzte Ah-Niant, ugyanakkor még jobban elszégyellte magát. Ezért fogait összeszorította, és szorosan lépést tartott vele. Még akkor is, amikor egy kígyó sziszegő hangját vélte hallani, erősen az ajkába harapott, és nem szólt semmit. 

XiaoLiu egy lejtőhöz érkezett, és elkiáltotta magát a fehér ködben, “Csónakos, duplázd meg az árat, és vigyél ChiShui városba.” 

Meglepő módon egy hang hallatszott a fehér ködben, “Rendben, várj egy keveset.” – és halovány fény gyúlt ki. 

XiaoLiu Ah-Niannal együtt elindult a fény felé, és valóban, egy csónakot láttak meg kikötve a parton. 

A csónakra lépve, Ah-Nian szíve megkönnyebbült, lábai pedig ellágyultak, és huppanva leült a csónak belsejében. “Honnan tudtad, hogy itt egy csónak van kikötve?” – kérdezte XiaoLiutól meglepődve. 

XiaoLiu miközben finoman letette HaiTangot, azt mondta, “A tegnap, amikor a folyó mentén felmentünk a tóhoz, láttam, hogy a csónakos itt állt meg tüzet rakni a főzéshez.” 

“És egyetlen pillantás elég volt, hogy észben tartsd? De nem láthattad előre, hogy veszélyben leszünk.” – mondta Ah-Nian hitetlenkedve. 

XiaoLiu kissé elmosolyodott, “Ha állandó veszélyben élsz, a dolgokat nem észben tartani egyet jelent a halállal. De ha emlékezetben tartasz dolgokat, több esélyed lesz a túlélésre. Idővel pedig, természetes módon, egyfajta szokásoddá válik. Még ha nem is tudatosan tartasz észben mindent, de akkor is résen vagy és figyelsz.” 

Ah-Nian XiaoLiura meredt, és egy szót se szólt többet. 

A csónakos egyezkedni kezdett XiaoLiuval, “Rövidesen hajnalodni kezd. Ha felkel a nap, a köd is hamarosan feloszlik. Mi lenne, ha várnánk még egy kicsit indulás előtt?” 

“Gyerekkorod óta itt élsz?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Generációról generációra az őseim mind ChiShuiban születtek és itt is haltak meg.” 

“Innentől lefele tartunk, és úgy látom, hogy a folyó is nagyon csendes. Mi lenne, ha csak sodródnánk lassan lefele, és miután kissé feloszlott a köd, felgyorsítanánk. Ha másfél órán belül eljutunk ChiShui városba, még többet fizetek.” 

A csónakos egy pillanatra elgondolkodott, végül így szólt, “Rendben.” 

A csónakos meggyújtott még két lámpást, megállt a csónak orrában, és éberen figyelt. 

A csónak simán haladt lefele a folyón. Körülbelül fél óra múlva, a köd elkezdett szétoszlani, és néhány méterre már előre lehetett látni. A csónakos evezni kezdett, és felgyorsultak. Ahogy a köd egyre inkább feloszlott, a csónak is egyre gyorsabb lett, és mielőtt a köd teljesen feloszlott volna, már beértek ChiShui városába. 

A folyó a fogadó előtt folyt el, és XiaoLiu irányítása alatt a csónakos közvetlenül a fogadó bejárata előtt állította meg a csónakot. 

Ah-Nian anélkül, hogy megvárta volna, amíg a hajó megáll, átugrott a kőlépcsőkre, és rohant kopogtatni az ajtón. XiaoLiu kifizette a csónakost, majd hátára vette HaiTangot, és kilépett a partra. 

A szolga, aki kinyitotta az ajtót, látva Ah-Nian és XiaoLiu nyomorult állapotát, azonnal elküldött valakit RuShou után. 

RuShou már felkelt és éppen mosakodni készült. Amikor meghallotta, hogy HaiTang megsérült, többé nem foglalkozott a mosakodással, hanem azonnal kirohant. Látva, hogy Ah-Nian sértetlenül áll a talpán, megkönnyebbülten felsóhajtott, és így szólt hozzá, “Amíg itt vagy, tudom, hogy soha nem lesz nyugalom. Mindig van valami, ha kicsi, ha nagy, sosincs olyan, hogy ne lenne valami.” A mögötte álló szobalányt pedig arra utasította, “Vigyétek be HaiTangot a házba, és hívjatok orvost, hogy megnézze.” 

Ah-Nian nem ért rá RuShouval vitatkozni, és csak annyit mondott, “ZhuanXu gege eltűnt.” 

RuShou szemöldöke, amely éppen kisimult, ismét összehúzódott, “Meséld el részletesen, mi történt. Az elejétől a végéig.” 

Ah-Nian onnan kezdte a történetet, amikor estefele találkoztak a lila ruhás kisasszonnyal, és egészen addig folytatta, amíg éjszaka folyamán újra találkoztak vele, és ki nem tört a konfliktus. XiaoLiu megvárta, amíg Ah-Nian befejezi a beszédét, és végül így szólt, “A nőt, aki ezt tette, FangFeng YiYingnek hívják.” 

“Hát ő volt!” – mondta RuShou. 

Ah-Nian sietve megkérdezte, “Olyan híres? Én miért nem hallottam még róla?” 

“Qingqiu fiatalurának, TuShan Jingnek a menyasszonya.” – mondta tehetetlenül RuShou. 

“Hát ő az!” – Ah-Nian rácsapott az asztalra, és felállt. “Elmegyek a TuShan családhoz, és megkérdezem tőlük, tán be akarnak zárni minden üzletet GaoXinban?” 

RuShou azt mondta, “Habár Fangfeng kisasszony saját kezűleg tette, de annak a másik kisasszonynak a nevében adta ki a haragját. Még akkor is, ha az ügy tovább mérgesedik, ez a konfliktus köztetek és a között a kisasszony között van. Ezenkívül pedig, nem fedtétek fel a kiléteteket, így nem hibáztathattok másokat azért, mert véletlenül megbántottak titeket.” 

XiaoLiu még azt is mondta, “Ahelyett, hogy most másnak okoznánk gondot, először azt kellene kiderítenünk, hová ment ZhuanXu.” 

RuShou így szólt XiaoLiuhoz és Ah-Nianhoz, “Mivel tudjuk, hogy Fangfeng kisasszony az, hamarosan meg tudjuk találni a másik kisasszonyt is. És amint megtaláltuk őt, természetesen tudomást szerzünk a herceg hollétéről is. Hagyjátok rám ezt a dolgot. Most menjetek és vegyetek egy forró fürdőt, és jól pihenjétek ki magatokat.” 

Ah-Nian bement a házba, de XiaoLiu körbe ment, és az ajtóban várta RuShout. 

Amikor RuShou meglátta őt, azonnal megállt. Noha RuShou nem ismerte XiaoLiu kilétét, indulás előtt, Jun császár személyesen hagyta meg neki, hogy jól vigyázzon XiaoLiura. RuShou udvariasan megkérdezte, “Van még valami, amit a fiatalúr el szeretne nekem mondani?” 

Végtére is, RuShou GaoXin minisztere volt, így néhány dolgot nem lehet túlságosan közvetlenül kimondani, éppen ezért XiaoLiu csak annyit mondhatott, “Legyen óvatos Fangfeng kisasszonnyal. Még mindig úgy érzem, hogy nem csak a jóbarátja nevében fejezte ki a haragját. Az a gyanúm, hogy bizonyára felismerte Ah-Niant és ZhuanXut.” 

“Rendkívül elővigyázatos leszek. Amint valami hírrel tudok szolgálni, azonnal küldök valakit, hogy tájékoztassa a fiatalurat.” – válaszolta RuShou.  

XiaoLiu meghajolt, “Lekötelez.” 

XiaoLiu befejezte a fürdést, de nem tudott elaludni. ZhuanXu, FangFeng YiYing, TuShan Jing, XiangLiu… mindegyik úgy villant át az agyán, mint egy forgó lámpás képei.²¹ Mire végiggondolta az egészet, hasító fejfájás tört rá XiaoLiura. 

21 走马灯 (Zǒumǎdēng) Forgó lámpás – a Han nemzetség jellegzetes kézműves tárgya, amelyet hagyományos népi fesztiválokon szoktak használni. A lámpa belsejében meggyújtott gyertyaláng hőjétől a lámpatest forogni kezd. A gyertya köré elhelyezett papírfigurák árnyéka rávetül a lámpás külső vásznára, és forgás közben ezek az árnyékok folyamatosan váltják egymást, mozgóképszerű hatást keltve.

Úgy érezte, hogy csak az energiáját pazarolja így, és inkább aludnia kellene egy jót, hogy amint hírt kap RuShoutól, együtt tudjon működni vele. Bevett egy tablettát, és a gyógyszer hatására mély álomba merült. 

Amikor felébredt, már dél volt. XiaoLiu elment enni, és látta, hogy Ah-Nian kábultan ül az ablak alatt, szeme alatt pedig sötét karikák vannak. Nyilvánvalóan nem pihent. 

XiaoLiu leült az asztalhoz, és fejét az ételek közé temetve, jóízűen evett. Ah-Nian dühösen rámeredt, “A bátyám bőkezűen bánik veled, és most, hogy nincs róla hír, mégis, hogy tudsz enni?” 

“Attól, hogy nem eszem és nem alszol, tán visszajön?” – kérdezte XiaoLiu tanácstalanul. 

“Érzéketlen!” – szidta meg Ah-Nian. 

XiaoLiu tudta, hogy fel van dúlva, ezért figyelmen kívül hagyta, és folytatta az evést. 

Egy idő után, miközben kinézett az ablakon, Ah-Nian halk hangon megkérdezte, “Tényleg ennyire sok bajt okozok? Ha nem lettem volna ott, a tegnap este nem alakult volna ki konfliktus?” 

XiaoLiu azt mondta, “A baj a gyönyörű nők kiváltsága. A nők hogyan is emelhetnék ki a férfiak nagyszerűségét, ha nem okoznának gondot? Ami pedig a tegnap estét illeti, még akkor is lett volna konfliktus, ha te nem lettél volna ott.” 

“Tényleg?” 

“Semmi pénzért sem adtam volna el annak az arrogáns szobalánynak sült halat.” 

Ah-Nian egy kicsivel jobban érezte magát, és XiaoLiu megkérdezte, “Azonban, gaoxini létedre, hogy hogy nem tudsz úszni?” 

Ah-Nian habozva válaszolt, “Édesanyám félénk természetű, aki nagyon nehezen hozott a világra engem. Mivel félt, hogy megfulladok, gyerekkoromban soha nem engedte, hogy vízben játszak. Így, miután gyerekként elszalasztottam a lehetőséget, lányként felnőve, kényelmetlenné vált az úszás. Ráadásul nem is szerettem, így hát nem tanultam meg úszni.” Ah-Nian éppen még mentségeket keresett, amiért nem tud úszni, de ekkor RuShou lépett be. 

Ah-Nian azonnal felállt, és megkérdezte, “Megtaláltad a bátyámat?” 

RuShou meghajolva köszönt Ah-Niannak, majd azt mondta, “ZhuanXu herceg teljes biztonságban van. Nem kell aggódnotok.” 

“Hol van most?” 

“A ChiShui klán otthonában.” 

“Miért van a ChiShui rezidencián?” – kérdezte Ah-Nian összezavarodva. 

RuShou tagoltan azt mondta, “Azt a hölgyet, akinek a tegnap este konfliktusa volt veletek, ShenNong XinYuenek hívják. Ő Xiao ZhuRong lánya, a jelenlegi ChiShui klánvezér unokája, és a leendő ChiShui klánvezér húga.” 

Ah-Nian arca rendkívül eltorzult, és mivel nem volt hol levezesse a haragját, az asztalon lévő összes csészét és tányért a földre söpörte. 

RuShou és XiaoLiu nyugodtak és összeszedettek maradtak. XiaoLiu suttogva így szólt, “Nekem olyan bonyolultan hangzik. Ez a ShenNong XinYue kisasszony nyilvánvalóan a ShenNong királyi család tiszta vérű leszármazottja. Mégis hogyan lehet a bátyja a ChiShui klán jövőbeli vezére?” 

RuShou halkan elmagyarázta, “Xiao ZhuRong feleségül vette ChiShui XiaoYet, a ChiShui klán vezérének egyetlen lányát. A ChiShui klán vezére nem csak Xiao ZhuRong apósa, hanem egyben az anyai nagybátyja is, aki nagy szívességet tett Xiao ZhuRongnak, aki apjaként tekint rá. Állítólag Xiao ZhuRong egyszer megígérte a ChiShui klán vezérének, ha valaha két gyermeke születik, az egyiket a ChiShui klánnak adja. Később, ChiShui asszony ikreket szült, egy fiút és egy lányt. A fiú születésétől fogva a ChiShui klán leendő klánvezére volt, aki nagyapja mellett nőtt fel. A szóbeszéd szerint a hajót, amit a tegnap láttatok maga ShenNong XinYue kisasszony tervezte, és a bátyja építtette neki.” 

XiaoLiu ugyanazzal az alázatossággal, halkan megkérdezte, “Mivel ShenNong kisasszony olyan fontos személyiség, és mi voltunk azok, akik megsértettük őt, miért van mégis ZhuanXu herceg a ChiShui rezidencián?” 

RuShou felsóhajtott, és azt suttogta, “Én sem tudom. Csak azt tudom, hogy a herceg rendkívül biztonságban van.” 

Ah-Nian rácsapott az asztalra, és felkiáltott, “A saját szemeddel láttad? Csak mert azt mondják, hogy biztonságban van, ténylegesen úgy van?” 

RuShou azt mondta, “Természetesen aggódtam, ezért kértem, hogy találkozhassak vele. A ChiShui rezidencián élők nem nehezítették meg a dolgomat, és készségesen engedték, hogy meglátogassam a herceget. A herceget vállon találta egy nyílvessző, egy kis időre pedig a tó fenekére süllyedt. Az arcszíne emiatt kissé sápadt volt, de minden mást rendben találtam. A herceg maga mondta, hogy nyugodt szívvel térjek vissza. Ő is visszajön, amint a sérülése kissé begyógyult.” 

Ah-Nian hidegen felhorkant, és megvetően így szólt, “Biztosan rájöttek gege kilétére, és mivel féltek, hogy megsértik a Sárga császárt és Atyámat, így fejezik ki a szívélyességüket.” 

RuShou mondott még valamit, de aztán ismét elhallgatott, “Mondj csak, amit akarsz!” – kiáltotta Ah-Nian, miután rácsapott az asztalra. 

RuShou megérintette az orrát, és nagyon halkan azt suttogta, “Szerintem még nem ismerik a herceg valódi kilétét. A herceg Őfelsége Jun császár távoli rokonaként mutatkozott be, ezért a négy GaoXin törzs egyikének, a Qinglong törzs tanítványának tekintik őt.” Jun császár édesanyjának klánja a nemes Qinglong törzs volt, és RuShou is a Qinglong törzsből származik, aki Jun császár unokatestvére és Őfelsége vér szerinti rokona. 

Ah-Nian dühében ismét az asztalra csapott. Kinyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon. Egy pillanatnyi szünet után, hirtelen felállt, és kiviharzott a szobából. 

“Találkozott FangFeng kisasszonnyal?” – kérdezte XiaoLiu RuShoutól. 

“Igen, találkoztam. Tőle tudtam meg, hogy a kisasszony, aki konfliktusba keveredett veletek, Xiao ZhuRong lánya. FangFeng kisasszony nagyon udvarias és figyelmes volt. Még bocsánatot is kért tőlem, mondván, hogy nem tudta, hogy Őfelsége Jun császár küldöttei vagytok. Azonban túlságosan is udvarias és figyelmes volt, amitől az ember úgy érezné, hogy…” – RuShou megrázta a fejét. “Mindenesetre emlékeztetnem kell a herceget, hogy legyen óvatosabb. Elvégre könnyű kikerülni a nyílt támadást, de nehéz elkerülni az álcázott nyílvesszőt. FangFeng kisasszony pedig az egyik legjobb álcázott nyíl specialista a Nagy Vadonban.” 

XiaoLiu így szólt, “Figyelembe véve az akkori helyzetet, FangFeng kisasszony határozottan zavartságot akart színlelni, hogy megölje ZhuanXu herceget. De valószínűleg hirtelen történt valami, és ShenNong kisasszony voltaképp megállította FangFeng kisasszonyt, és megmentette ZhuanXu herceget.” XiaoLiu nem volt meggyőződve, hogy ShenNong kisasszony kedvességből tette. Ezek a régóta felső osztályba tartozó fiatalurak és fiatal kisasszonyok, mivel gyerekkoruktól fogva rendelkeztek az élet és halál fölötti uralommal, természetes módon kifejlődött bennük egyfajta közömbösség a jelentéktelen életek iránt. Nem arról van szó, hogy kegyetlenek; ez csak a környezetük által kialakított habitus. Ahogy a gazdag embereket nem érdekli a pénz, az olyan emberek, akik soha nem voltak éhesek, nem tudják, hogyan értékeljék az ételt. 

RuShou kétszer felköhintett, és azt mondta, “Valójában, elküldtem valakit, hogy megtudja a részleteket.” 

XiaoLiu nem volt meglepve. Lehetetlen, hogy Jun császár ne figyeljen oda egy olyan jelentős családra, mint a ChiShui klán, és az is lehetetlen volt, hogy ne legyenek beépített szemei és fülei. Habár az igazán bizalmas ügyeket nem föltétlenül tudják kideríteni, de egy konfliktus teljes történetét képesnek kell lenniük kideríteni. 

Látva XiaoLiut, amint csak csendesen, nyugodt arckifejezéssel néz rá, anélkül, hogy további kérdéseket tenne fel, RuShou önkéntelenül is megdicsérte a szíve mélyén. Nem csoda, hogy Jun császár és ZhuanXu is másképp néz rá. RuShou elmondta, “A szobalányok elmondása szerint, akik aznap a hajón szolgáltak, a fedélzeti kísérők – Xiao ZhuRong szabályai miatt – nem mertek bajt okozni az őszi verseny ideje alatt, de titokban bajt szítottak, hogy segítsenek FangFeng kisasszonynak. A herceg nem tudott úszni, és nagy vereséget szenvedett. Miután FangFeng kisasszony lelőtte, teste a víz alá merült. ShenNong kisasszony már parancsba adta a hajó indulását, de ekkor egy bambusz fuvola úszott fel a tó fenekéről, és miután meglátta a furulyát, az elmondás szerint ShenNong kisasszony egy pillanatra megdöbbent, hirtelen a vízbe ugrott, és kihúzta a herceget a tó fenekéről.” 

XiaoLiu a két kezével kitámasztotta az állát, és értetlenül meredt maga elé. 

RuShou egy darabig nézte, majd megkérdezte, “Mi jár a fejedben?” 

Habár Ah-Nian nem tett említést az imént RuShounak a tavon levő kucsin és a furulya előadásáról, nem mintha RuShou nem tudott volna róla, de XiaoLiu részletes beszámolót adott neki, és azt mondta, “Kíváncsi lennék, az a ShenNong kisasszony milyen jól tud kucsinon játszani.” Ha ShenNong XinYue volt az, aki ZhuanXuval együtt játszott a kucsinon, akkor van értelme annak, hogy a furulya láttán embert mentsen. 

RuShou így szólt, “Nem vagyok benne biztos, de a nemesek gyermekei többé-kevésbé megtanulnak hangszeren játszani.” 

XiaoLiu elmosolyodott, majd felállt és lustán kinyújtózott, “Megyek, alszok egy jót megint.” Éppen kilépni készült az ajtón, amikor megtorpant, mintha hirtelen eszébe jutott valami, és véletlenszerűen megkérdezte, “A TuShan családból csak FangFeng kisasszony jött el?” 

“Jing gongzi is itt van.” 

XiaoLiu érdektelenül csak annyit mondott, “Á”, majd kisétált a szobából. 

Aznap reggel gyógynövényeket vett be, hogy alvásra kényszerítse magát, de nem aludt jól. Délután pedig olyan mélyen elaludt, hogy csaknem vacsoraidőben kelt fel. Mivel egész nap aludt, és nem használt sok energiát, nem érezte magát éhesnek, és vacsorázni is lusta volt. Ezért csak elvett egy tál gyümölcsöt, és leült a verandára enni. 

Habár ősz volt, az idő még nem fordult hidegre. A hűvös őszi szél meglobogtatta a ruhákat, amitől frissnek és könnyednek érezte magát az ember. 

Ah-Nian sem tudott vacsorázni, látva, ahogy XiaoLiu csemegézik, ő is elvett egy tál gyümölcsöt, és távolabb XiaoLiutól, leült a verandára enni. 

XiaoLiu látta a szeme alatti sötét karikákat, és nyilvánvaló volt, hogy még délután sem tudott eleget pihenni. Azt mondta, “Engedd, hogy a szobalány savanyú zsidótövisbogyó levest főzzön neked,²² majd igyál egy tál kecsketejet, és jól aludd ki magad ma este.” 

22 酸枣仁汤 (Suānzǎo rén tāng) Zsidótövisbogyó leves – Nyugtató hatású leves, ami táplálja a vért és megnyugtatja az elmét. Álmatlanságra, szédülésre, erős szívdobogásra használják.

Ah-Nian csak evett és nem beszélt. 

RuShou belépett, és mosolyogva mondta, “A ma délutáni viadal nagyon izgalmas volt. Holnap ti is kimentek viadalt nézni? Ha csak valamelyik klán mérkőzését szeretnétek megnézni, akkor szóljatok nekem, és én segítek megszervezni.” 

Ah-Nian egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta, “Rendben! GaoXin négy törzse és a ChiShui klán között lesz mérkőzés? Ha igen, akkor el akarok menni és meg akarom nézni.” 

“Igen, biztosan kell lennie.” – mondta RuShou keserű vigyorral az arcán. 

Mivel XiaoLiu lelki ereje szertefoszlott, elvesztette érdeklődését az efféle öldöklős dolgok iránt. Titkon nagyon örült, hogy nem kell elkísérnie ZhuanXut, hogy megnézze, így hát legyintett egyet, és azt mondta, “Túl sokat aludtam napközben, úgyhogy ma este valószínűleg későn fogok elaludni. Holnap pedig, félek, hogy csak dél után kelek fel. Ti menjetek csak nyugodtan, ne foglalkozzatok velem.”  

RuShou így szólt, “Az Őszi Verseny összesen hat napig tart. Ha holnap nem is mész ki, még mindig marad négy nap a viadalnézésre. A napok előrehaladtával pedig egyre izgalmasabbak lesznek. Jól pihend ki magad, nem kell sietni.” 

Másnap, XiaoLiu tényleg délig aludt. 

A fogadó csendes volt. Úgy gondolta, mindenki elment viadalt nézni. XiaoLiu túl lusta volt ahhoz, hogy a konyhában tüzet gyújtson, ezért elszaladt egy utcai standhoz enni. 

Egy tál folyami halászlét rendelt pitével. A leves nagyon finom volt, tejfehér lével és zsenge zöldhagymával. Miután megevett egy egész tállal, még mindig nem érezte úgy, hogy tele lenne, ezért XiaoLiu rendelt még egy fél tállal, hogy biztosan jóllakjon. 

Miután XiaoLiu befejezte az evést, nagyon elégedettnek érezte magát. A városfal alatt, több idős embert is látott a napon sütkérezni. Néhányan a földön ültek, míg mások az ingujjukba tett kézzel guggoltak. XiaoLiu odarohant és leült a földre. Miközben sütkérezett a napon, hunyorogva nézte a hajókat, ahogy jönnek-mennek a folyón. 

Egy kisebb hajó haladt el a folyón. Egy türkíz ruhás férfi ült a hajóorrban – háttal XiaoLiunak – és egy másik, kék köntöst viselő férfi társaságában gyönyörködött a tájban. 

XiaoLiu azonnal felismerte Jinget ismerős hátáról, és mivel tudta, hogy Jing nem láthatja őt, ezért feltűnő kíváncsiskodással bámult rá. 

Azonban Jing váratlanul elfordította a fejét, és a part felé nézett. XiaoLiu nem mozdult. Továbbra is léhán ült ott, és lustán meredt rá. XiaoLiu nem tudta, hogy Jing látta-e őt vagy sem, csak nézte, ahogy a hajó és vele együtt az a kis égszínkék folt fokozatosan eltűnik a nyüzsgő forgatagban. 

Jing tudta, hogy XiaoLiu ChiShui városban van, és XiaoLiu is tudta, hogy Jing is itt van, de már nem integethetett neki úgy, mint Qingshui városban, és nem kiálthatta azt, hogy „ShíQi”, aki egy kis idő múlva ott termett mellette. 

XiaoLiu maga sem tudta, mióta ül ott, de a körülötte sütkérező emberek csoportja többször is kicserélődött. Valaki más jött oda, és finoman leült XiaoLiu mögé. Ismerős gyógynövény illat áramlott felé a levegőben. XiaoLiu nem nézett hátra, mert tudta, még ha látná is az arcát, hamis lenne. Mosolyogva nézte, ahogy a hajók elhaladnak előtte, és a szívét valamiféle örömszerű érzés töltötte el. 

Kis idő múlva, XiaoLiu halkan megkérdezte, “Nem félsz, hogy valaki követni fog?” 

“Az őseim rókák voltak, így én vagyok az, aki másokat követ. Kevesen vannak azok, akik engem követni tudnak.” 

XiaoLiu visszagondolt arra, amikor először XiangLiu fogta el őt, Jing volt az, aki rátalált. Másodszor pedig, amikor ZhuanXu fogta el és börtönbe vetette, ismét ő talált rá. Úgy tűnt, Jing valóban nagyon jó a nyomkövetésben. 

XiaoLiu megkérdezte, “Nem mentél el viadalt nézni?” 

“A Tushan klán nem rendelkezik kimagasló harci képességekkel. Minden alkalommal, amikor ide látogatnak, a fő céljuk, hogy üzleti megbeszéléseket tartsanak és tehetségeket toborozzanak.” 

XiaoLiu nem szólt többet, ShíQi pedig csendben elkísérte őt a napon való sütkérezésben. Habár XiaoLiu egyszer sem nézett hátra, még mindig érezte a rajta levő gyógynövények illatát, ami rendkívül nyugtató hatással volt rá. 

A lenyugvó nap fénye visszatükröződött a folyón, ShíQi csak ekkor szólalt meg suttogó hangon, “Mennem kell. Te mikor mész vissza?” 

“Nekem is vissza kellene mennem.” 

“Akkor te menj előbb.” 

XiaoLiu meleg rebegést érzett a szívében, “Jó!” – majd felállt, és a folyópart mentén lassan visszasétált a fogadóba. Mivel tudta, hogy valaki még mindig figyeli őt, egész úton – amin eredetileg egyedül haladt végig – úgy érezte, mintha még mindig kísérné őt valaki. Nem érezte magát egyedül, hanem egyfajta melegséget érzett maga körül. 

De annak a személynek, aki végignézte, ahogy távozik, csak az egyre növekvő távolságot kellett megízlelnie. Így ShíQi meghagyta XiaoLiunak a melegséget. 

XiaoLiu öt egymást követő napon át pihent. Egészen a verseny utolsó napjáig, amikor többé már nem utasíthatta vissza RuShout és Ah-Niant, akik arra kényszerítették, hogy nézze meg az utolsó viadalt. 

Megannyi párviadalt követően, azok, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy a végső győzelemért küzdjenek, az egy férfi és egy nő volt. 

A férfit YuJiangnak hívták, aki GaoXin négy törzsének egyikéből, a Xihe törzsből származott. A nőt pedig Xiannak hívták, aki a Közép-Síkság négy nagy családjának fejéből, a ChiShui klán tagja volt. YuJiangnak baba arca volt, finom vonásokkal, és úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna, így az emberek első látásra is barátságosnak találták. Xiannak hűvös, ovális arca volt, ajkait szorosan összehúzta, tekintetéből pedig gyilkos aura terjedt, ami miatt az emberek nem mertek közvetlenül ránézni. Mindketten a víz elem spirituális erejét kultiválták. Míg YuJiang a vizet, addig Xian a víz családjába tartozó jeget kultiválta. 

A tömeg már nagyon várta ezt a nagy csatát a víz és jég között. A legtöbben YuJiangot találták szimpatikusnak, és azt remélték, hogy ő nyer, míg Xian könyörtelen támadásai miatt, úgy érezték, hogy neki van a legnagyobb esélye a nyerésre. 

XiaoLiu félt, hogy összefut FangFeng YiYinggel, de utálta megváltoztatni a megjelenését, és éppen kapóra jött neki Ah-Nian, aki az ilyen zajos alkalmak során büszke volt a státuszára, és fátyolkalapot viselt. Így XiaoLiu is tett egyet a fejére. 

Miután belépett a verseny színterére, XiaoLiu megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a verseny nézői között sokan akadtak még olyanok, akik fátyolkalapot viseltek. 

A viadal kezdete előtt egy kicsivel, XiaoLiu megpillantotta ZhuanXut, amint egy fátyolkalapot viselő nővel besétál a színtérre. XiaoLiunak megfájdult a feje, és úgy tett, mintha nem látná őket. Ah-Nian azonban felállt, és erőteljes integetés közepette felkiáltott, “Gege!” 

ZhuanXu és a nő átfurakodott a tömegen. Ah-Nian csak ekkor jött rá, hogy ki lehet ez a nő, és ellenségesen megkérdezte, “Gege, ki ez a nő?” 

ZhuanXu mosolyogva mutatta be őket egymásnak, “Ő a húgom, Ah-Nian. XinYue, hívhatod te is Ah-Niannak. Ő pedig ShenNong XinYue. Hívhatod őt XinYuenek Ah-Nian. És ő itt…” ZhuanXu keresni kezdte XiaoLiut, de fogalma sem volt róla, hogy mikor ment el. 

Mivel ZhuanXu nem volt ott, RuShou nem merte Ah-Niant és XiaoLiut másra bízni, ezért kifejezetten a lelátón választott helyet a számukra, és elhozta Ah-Niant és XiaoLiut döntőt nézni. 

Amikor meglátta ZhuanXut és XinYuet közeledni, RuShou azonnal elosont titokban, XiaoLiu pedig csendben felállt és felzárkózott RuShou mögé. 

Miután ők ketten sikeresen kisurrantak, ökölbe zárt kézzel köszöntötték egymást és kifejezték csodálatukat! 

Mivel ez volt a döntő párbaj, nagyon sokan jöttek el megnézni, így minden egyes ember számára csak egyetlen férőhely jutott. “ZhuanXu elfoglalta a helyünket, de ShenNong kisasszony mellett biztosan van még egy szabad hely. Menjünk és üljünk az ő helyükre.” – javasolta XiaoLiu kőszívűen. 

“Ha Ah-Nian meglátja, hogy a ChiShui klán helyén ülök, meg fog ölni.” – ellenkezett RuShou.  

XiaoLiu vállat vont és menni akart, “Vénségem nem akarja tovább nézni a viadalt, visszamegyek aludni.” 

RuShou megragadta, “Amikor majd Őfelsége megkérdezi tőlem, hogyan gondoskodtál XiaoLiuról, azt akarod, hogy azt válaszoljam, hat napig aludtál a fogadóban?” RuShou gondolatban számolni kezdett, “ShenNong, XuanYuan, XiLing, TuShan, JinTian…” Úgy érezte, bármelyik helyet is foglalják el, nem lesz jó. Így nem volt más választása, mint XiaoLiuval együtt bepréselődni a Qinglong törzsnek kijelölt helyekre. Amikor a Qinglong törzsből származó fiatalok meglátták őt, mindannyian nevetésben törtek ki, és igyekeztek még jobban összehúzni magukat. Nehezen, de sikerült egy kis helyet csinálniuk RuShounak és XiaoLiunak. 

RuShou leültette XiaoLiut, és mosolyogva mondta, “A ChiShui-beli Xian biztosan jégformációkat fog használni, és így is úgy is hideg lesz. Akkor majd mindannyian összebújunk, hogy melegen tartsuk egymást.” 

XiaoLiu, aki már vagy száz-kétszáz éve, hogy férfinak adja ki magát, nagyon könnyű természetű volt. Leült közvetlenül RuShou mellé, és a nyüzsgő légkör hatására, most jött meg igazán a kedve, hogy viadalt nézzen. 

Amikor elkezdődött a viadal, egy fiatal fiú titokban egy kulacs bort nyomott RuShou kezébe. RuShou kortyolt egyet, majd átadta XiaoLiunak. XiaoLiu is kortyolt egy nagyot, és magában azt motyogta, “Már csak a kacsanyak hiányzik.” 

RuShou elfojtotta nevetését, és azt mondta, “Ez egy nagyon komoly viadal, ami minden klán becsületét érinti. Ez nem egy utcai cirkusz, ezért kérek mindenkit, a legnagyobb komolysággal végignézni.” 

Néhányan halkan felnevettek, “Ha az öreg a Xihe törzsből meglátja, hogy iszunk, amikor visszatér, biztosan panaszkodni fog Őfelségének.” 

A pályán heves küzdelem folyt. Víz és jég küzdött egymás ellen. Ahogy azt Rushou is mondta, Xian formációként használta a jeget. Az egész lelátót hó borította, mintha hirtelen kemény tél köszöntött volna rájuk. 

Ahogy telt az idő, alacsony szellemi ereje miatt, XiaoLiu nem tudott ellenállni a hidegnek, és remegni kezdett. RuShou megfogta XiaoLiu kezét, és lassacskán szellemi erőt áramoltatott a testébe. Ezután XiaoLiu többé már nem fázott. 

“Köszönöm.” – mondta XiaoLiu. 

RuShou elméje ekkor már teljesen az izgalmas játékra koncentrált, és csak egy mosollyal válaszolt. 

Nézte még egy darabig, aztán hirtelen eszébe jutott XiaoLiu alacsony szellemi ereje, és tartott attól, hogy XiaoLiu nem láthatja a párbaj apró finomságait. Ezért oldalra dőlt, fejét XiaoLiu fejéhez hajtotta, és nézés közben magyarázni kezdett neki, “Xian most kerekedett felül az egész helyzeten. YuJiang vízkardja hatástalanítva lett, amitől a támadása lelassult. Nézni, ahogy ők ketten hosszú ideig szinte mozdulatlanok, látszólag semmi látványosság sincs, de valójában nagyon veszélyes… YuJiang is végül elkezdte felállítani a formációját, és nem a Xiannal való közvetlen összecsapás mellett döntött… Kívülről olyan, mintha jég és hó borítaná, de valójában a víz egész idő alatt ott csobogott alatta…” 

XiaoLiu bólogatott, miközben hallgatta, és fokozatosan megértette, hogy az emberek miért szeretik annyira nézni a párviadalokat. Az egyén valóban sokat tanulhatott a harcművészeti mesterek minden egyes csapásra adott ellenválaszából. 

XiaoLiunak hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki nézi őt. Ösztönösen odapillantott, és megállapította, hogy a különleges személyeknek fenntartott helyekről érkezett, de az alacsony függönyök miatt, láthatatlan volt az a személy. 

XiaoLiu halkan megkérdezte RuShoutól, “Kinek a helye az ott?” 

“A TuShan kláné.” – mondta RuShou egy gyors pillantás után. 

XiaoLiu egy kis ideig hallgatott, majd hirtelen felnevetett, és magában azt motyogta, “Azt nem ígértetted meg velem, hogy tizenöt éven át ne randizzak és ne beszélgessek más férfiakkal.” 

“Mit mondtál?” – kérdezte RuShou. 

XiaoLiu rámosolygott, “Nem mondtam semmit, te csak folytasd a magyarázást.” 

RuShou és XiaoLiu fejüket még mindig egymáshoz közel tartva nézték a viadalt és suttogtak egymásnak. 

YuJiangnak és Xiannak erőben és leleményességben is meg kellett küzdenie egymással. A két csúcsmester egy rendkívül izgalmas párbajt vívott egymással. Végül Xian volt az, aki elájult, miután felemésztette minden spirituális erejét, és YuJiang is másvalaki támaszára szorult ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. 

Szellemi erejének tisztaságára és mélységére hagyatkozva, ugyan alig, de YuJiangnak végül sikerült felülkerekednie Xianon. 

Az egész közönség mennydörgő éljenzésben tört ki. Habár a Qinglong törzsbeli fiatalok gyakran kerültek összetűzésbe a Xihe törzzsel, de most ugrándoztak és azt kiáltozták, “YuJiang, YuJiang”, őszinte örömüket fejezve ki YuJiang iránt. 

Végtére is, RuShou státusza különbözött az övéktől, így ülve maradt, de az ő szemében is mosoly ragyogott. 

XiaoLiu, látva YuJiang nehezen kivívott győzelmét, és a körülötte lévő emberek üdvrivalgásától megfertőzve, ő is lengetni kezdte a karját és néhányszor elkiáltotta magát. Legyen bármilyen kopár is XiaoLiu szíve, attól még ugyanolyan fiatal volt. A nézők mennydörgő éljenzésének láttán, egy gondolat villant át hirtelen a fejében: ha szellemi ereje nem oszlott volna szét, akkor talán ő is élvezhette volna egyszer egész Dahuang éljenzését. 

XiaoLiu azonnal megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ettől a gondolattól, és csendben azt mondta magának, “Most már nagyon is jól vagyok!” 

RuShou így szólt XiaoLiuhoz, “Legalább ma nem kell Ah-Nian hangulatingadozásait néznünk, amikor visszamegyünk.” 

XiaoLiu is felnevetett, “Menjünk vissza magunkra, ne várjunk rájuk.” 

Mindketten felálltak, és a tömeggel együtt lassan elindultak. Mivel sokan voltak olyanok, akik izgatottságukban még mindig kiabáltak és ugrándoztak fel-alá, RuShou az egyik kezét félig-meddig XiaoLiu vállára tette, egyrészt védelemből, másrészt azért, mert tartott attól, hogy a tömeg elválasztja őket egymástól. 

Sokan, akik a különleges személyeknek fenntartott helyekről jöttek le, ismerték RuShout, és mosolyogva üdvözölték őt, míg mások tréfásan megjegyezték, “Idén, mind a négy GaoXin törzs tanítványainak teljesítménye kitűnő volt. Az általad hozott nyereményeket, attól tartok, hiánytalanul vissza is viheted.” 

RuShou csak mosolygott, miközben fogadta és viszonozta az udvarias köszöntéseket. 

Amikor a négy arisztokrata család tagjai vonultak át, a tömeg oldalra húzódott, és tisztelettel utat nyitott nekik. 

Az Őszi Verseny egy olyan esemény, ahol a klánok voltak a legfontosabbak. A négy arisztokrata család nemcsak a klánok erejét képviselte, hanem megtestesítették azt a vérvonalat, amely Pangu császártól egészen mostanáig folyamatosan átöröklődött. Ez volt az, ami mindenki testében ott csörgedezett és fenntartotta az életet. Egy országot létre lehetett hozni, vagy semmissé lehetett tenni, de csak a vérvonal az, ami örök, ami tovább virágzik nemzedékről nemzedékre, és soha tűnik el. Ezért, sok esetben, a klánok dicsősége meghaladja egy ország dicsőségét. 

Egymás után sorban elhaladt a ChiShui klán, a XiLing klán, a TuShan klán és a GuiFang klán. Jing és FangFeng YiYing egymás mellett mentek, amikor elhaladtak RuShou mellett. FangFeng YiYing lelassította a lépteit, és mosolyogva üdvözölte RuShout. Jing alaposan szemügyre vette RuShout, és tekintete megakadt a XiaoLiu vállán levő kezén. Szorosan összezárta az ajkát, de nem szólt semmit, csak bólintott RuShounak. 

XiaoLiu attól tartott, hogy FangFeng YiYing felismeri őt, ezért magával húzta RuShout, és berángatta a zsúfolt tömegbe. Miután sikerült kiszabadulniuk a tömegből, mindketten megkönnyebbülve lélegeztek fel. RuShou elengedte XiaoLiut, és mosolyogva megkérdezte, “Na milyen volt? Nem volt egy elvesztegetett utazás, igaz?” 

XiaoLiu mosolyogva megveregette Rushou vállát, és jó testvér ábrázattal azt mondta, “Ne aggódj, ha Őfelsége rákérdez, mindenképp szólok majd néhány jó szót az érdekedben.” 

RuShou már kiismerte XiaoLiu természetét, ezért nevetve szidni kezdte, “Te tényleg komolyan veszel mindent!” 

ZhuanXu odajött Ah-Niannal, először XiaoLiura vetett egy pillantást, majd RuShoura nézett, “Ti aztán gyorsan megfutamodtatok. Hol bujkáltatok?” 

Rushou csak mosolygott, és nem szólt semmit. 

XiaoLiu látta, hogy Ah-Nian szemöldökein mosoly van, nyilvánvalóan jó hangulatban volt. 

Ah-Nian odasúgta XiaoLiunak, “Miért szöktél meg? Fogalmad sincs, milyen csodálatos arckifejezése volt XinYuenek. Igazán üdítő volt nézni.” 

“Ugye nem veszekedtél vele?” – kérdezte XiaoLiu. 

“Nem, ő gege vendége, és nem akarom megnehezíteni gege dolgát. Ráadásul nem tudja, hogy ki vagyok, így titokban jól szórakoztam.” 

XiaoLiu felidézte az időt, amikor még Qingshui városban voltak, Ah-Nian mennyire gyűlölte őt. De ZhuanXu megkérte Ah-Niant, ne okozzon neki több gondot, és onnantól kezdve, Ah-Nian soha nem okozott neki újabb fejfájást. Nem számított, mások hogyan néztek ZhuanXura GaoXinban, de Ah-Nian soha nem nézte le ZhuanXut, és mindig is nagyon tisztelte őt. XiaoLiu egy pillanatra elmerült a gondolataiban, és üres tekintettel meredt Ah-Nianra. Ah-Nian, ZhuanXut utánozva, rákoppintott XiaoLiu homlokára, “Hé, min jár az eszed?” 

“Rajtad!” – mondta XiaoLiu mosolyogva. 

“Figyelmeztetlek, nehogy belém szeress!” Ah-Nian arckifejezése megváltozott. Erősen homlokon csapta magát, és bosszúsan azt mondta, “Hű, a legfontosabbat elfelejtettem!” Eredetileg azt tervezte, hogy a Chishui-beli Őszi Versenyen ráveszi XiaoLiut, hogy valami hibát kövessen el, hogy végképp eloszlassa apjának azon ötletét, hogy hozzá adja őt feleségül. De ShenNong XinYue felhajtása után, a bátyja megsérült, és XinYue otthonában maradt lábadozni. Ettől annyira rosszkedvű lett, hogy teljesen megfeledkezett XiaoLiuról. 

“Esküszöm, hogy nem kell aggódnod. Az Atyád soha nem fogja engedni, hogy feleségül gyere hozzám.” – mondta XiaoLiu komoly hangnemben. 

Ez alatt az idő alatt, Ah-Nian egy kicsivel jobban megismerte XiaoLiut, és tudta, hogy bár XiaoLiu játékosnak látszik, de nem megbízhatatlan. Így miután meghallotta XiaoLiu ünnepélyes ígéretét, Ah-Nian ismét megkönnyebbült. 

Miután visszatértek a fogadóba, XiaoLiu elment ZhuanXuhoz, “Hogy van a sérülésed?” 

ZhuanXu finoman megveregette a sérült vállát, és így szólt, “Már nem fáj, de még mindig nem tudok szabadon mozogni.” 

XiaoLiu megemelte ZhuanXu karját, és megvizsgálta, “A ChiShui klán orvosa egész jó, továbbra is jól vigyázz rá.” 

XiaoLiu éppen távozni készült, de ZhuanXu megragadta és így szólt: „Haragszol rám, amiért pánikba hoztalak?” 

XiaoLiu megfordult és leült. “Tudod, hogy nem tennék ilyet.” XiaoLiu enyhén megbökte ZhuanXu vállát az ujjával. “Hacsak nem életveszélyről van szó, ezen a világon nincs senki, aki azért tenne meg valamit, mert szándékosan sérülést akar szerezni.” 

ZhuanXu így szólt, “Azt követően, hogy legutóbb eltalált egy nyíl Qingshui városban, küldtem valakit, hogy alaposan ellenőrizze le FangFeng YiYinget. Két szobalány szokott a kíséretében lenni, akiket a FangFeng klán képzett ki halálos testőrnek. Aznap, ők is a fedélzeten voltak, és ha a köztünk levő vita nyílt harcba fordult volna, akkor FangFeng YiYing szándékosan feláldozta volna az egyik szobalányát, hogy megöljük. Akkor ShenNong XinYue biztosan haragra gerjed, és parancsba adja az összes őrnek, hogy öljenek meg minket, ami igazán problémás lett volna. Ezért kihasználtam a helyzetet, és úgy tettem, mintha FangFeng YiYing már harcképtelenné tett volna minket. Láttam, hogy FangFeng YiYing csak engem akar megölni, és nem áll szándékában ártani Ah-Niannak. Ha hagyom, hogy elvidd Ah-Niant, akkor mindketten biztonságban lesztek, és egyedül maradva nekem is könnyebb lesz megszökni. Eredetileg úgy akartam, hogy sérültnek teszem magam, és a tó fenekére süllyedek. Akkor FangFeng YiYing biztosan nem tud tovább üldözni engem, és arra sürgeti ShenNong XinYuet, hogy távozzanak. Aztán arra utasítja a szobalányát, hogy titokban ússzon a tó fenekére, és bizonyosodjon meg arról, hogy meghaltam. Akkor könnyen meg tudtam volna szökni, de senki sem számított arra, hogy ShenNong XinYue váratlanul a tóba ugrik, hogy kimentsen engem.” 

XiaoLiu elmosolyodott, “Nekem kell köszönetet mondanod. Ha nem akartam volna az ő kucsin játékát hallani, neked sem lett volna alkalmad bambusz furulyán játszani, és akkor nem lett volna ahogy rávedd, hogy beléd zúgjon.” 

“Hogy neked tartozom köszönettel? Ha nem kezdtem volna el furulyázni, akkor nem csalogattuk volna a közelünkbe a hajóját, és akkor soha nem is futunk volna össze velük, és eleve nem okoztuk volna ezt a katasztrófát.” – mondta ingerülten ZhuanXu. 

„Hüm! Ha nem futottál volna össze velük, hogyan lett volna esélyed közel kerülni a ChiShui családhoz? Ezt hívják álruhás áldásnak!” – vágott vissza XiaoLiu. 

“Rendben, rendben, köszönöm neked!” – mondta tehetetlenül ZhuanXu. 

XiaoLiu hirtelen felsóhajtott, és csendesen azt mondta, “Szerintem a sors olyan csodálatos. Számtalan véletlen egybeesés kombinációja végül egyetlen szükségszerűséghez vezetett. A ShenNong és ChiShui klánok voltak azok a családok, akiket magad mellé kellett nyerned. Csak épp arra nem számítottam, hogy ennyire véletlenszerű lesz.” 

“Te, aki mindenen képes vagy átlátni, a végén kiderül, hogy mégiscsak egy álmodozó lány vagy!” ZhuanXu rákoppintott XiaoLiu homlokára és így folytatta, “Nincsenek igazi véletlenek, csak szükségszerűségek. Az, hogy a ShenNong és ChiShui klánok az én oldalamon állnak-e, nem a véletlenen múlik, hanem azon, hogy mit tudok felkínálni a számukra. Hogy ezek a véletlenszerűségek léteznek-e vagy sem, az egyáltalán nem számít. Ezek a véletlenszerűségek nem többek egy réteg fátyolnál, amelyek a hideg szükségszerűséget borítják be.” 

“Jaj! Gege, te túlságosan is józanfejű és közömbös vagy…” – húzta össze a száját duzzogva XiaoLiu. Majd önmagát lekicsinylő mosollyal azt mondta, “Nagyszerű. Kiderült, hogy még mindig tudok álmodni.” 

ZhuanXu gyengéden megsimogatta a fejét. 

---