Napnyugtakor, egy palotai komornyik érkezett, hogy értesítse XiaoLiut, Jun császár látni akarja őt. 

XiaoLiu sérült lábait látva, a komornyik megparancsolta a hordároknak, hogy gyaloghintón vigyék őt, mire ShíQi  feltette XiaoLiut a hintóra. 

A hordárok elindultak, ShíQi pedig szorosan XiaoLiu mellett haladt. Egy füstölőrúdnyi ideig tartó gyorsléptű járás után, megérkeztek a Chaohui palotához, ahol Jun császár általában az udvari ügyeket intézte. A hordárok letették a hintót a palota kapuja előtt, majd palotaszolgák mentek előre jelentést tenni. 

Amikor meghallották az eunuch parancsát, hogy bemehetnek, ShíQi átkarolta XiaoLiut és felemelte. A palota ajtaja mellett álló őr meg akarta állítani ShíQit, de ZhuanXu hangja hangzott fel, “Engedd be.” 

ShíQi XiaoLiuval a karjában egyenesen besétált. A mélyen elnyúló csarnok végében, közvetlenül középen egy agarfa kanapé állt, melyen egy fehérruhás férfi ült. Megjelenése nem volt különösen öreg, olyan harminc év körülinek látszott. De fekete haja már sok ősz hajszállal keveredett, leírhatatlan viszontagságokról árulkodva. 

ShíQi gyengéden letette XiaoLiut, majd térdre ereszkedett és fejet hajtva tisztelgett, “Ye ShíQi átlagpolgár tiszteleg Őfelsége előtt. Wen XiaoLiu lábai megsérültek, képtelen meghajolni. Felség, kérem, bocsásson meg.” 

Jun császár azonban, mintha nem hallott volna semmit, csak XiaoLiut bámulta. 

Mielőtt belépett volna a palotába, XiaoLiu nagyon ideges és szokatlanul hallgatag volt, de ebben a pillanatban, épp ellenkezőleg, nyugodt és higgadt maradt. Mosolyogva nézett Jun császárra, és hagyta, hogy Jun császár alaposan felmérje őt. Hosszú idő után, Jun császár felemelte a kezét, és intett ShíQinek, hogy álljon fel. 

Jun császár megkérdezte XiaoLiut, “Ki okozta a sérülésedet?” 

XiaoLiu mosolyogva ZhuanXura pillantott, de nem mondott semmit. ZhuanXu meghajolt, és azt válaszolta, “Én voltam az. Többször is ellenszegült a parancsnak, és megpróbált megszökni. Megparancsoltam, hogy leckéztessék meg.” 

Jun császár szigorú tekintetett vetett ZhuanXura, majd megkérdezte XiaoLiutól, “Még nem vacsoráztál, ugye?” 

“Még nem.” 

Jun császár elrendelte az oldalt álló szolgának, “Mindenkinek.” 

“Igen.” – a szolga elment és hírül adta, hogy tálalhatják a vacsorát. 

A vacsora a Chaohui palota egyik melléktermében volt felszolgálva. A terem nem volt nagy, a megterített étkező asztalok pedig egymáshoz nagyon közel voltak helyezve. Jun császár foglalta el a központi főasztalt, ZhuanXu egy fokkal lennebb, a bal sarokban, XiaoLiu pedig ZhuanXuval szemben, a jobb alsó sarokban ült. ShíQi XiaoLiu mellett kapott helyet, hogy könnyedén gondoskodni tudjon róla. 

A hétköznapi emberek elképzelése szerint, egy ország uralkodójának vacsorája biztosan rendkívül bonyolult, azonban Jun császár vacsorája nagyon egyszerű volt. Olyan egyszerű, mintha a leghétköznapibb vacsora lett volna Dahuang valamelyik nemesi családjában. 

Jun császár nem evett sokat és nem ivott alkoholt, megnyilvánulásai eleganciáról és hibátlan modorról árulkodtak. ZhuanXu és ShíQi mozdulatai is, miközben ettek és ittak, hasonlóan elegánsak voltak, mely gyönyörködtető látványt nyújtott. A mód, ahogyan rágtak és ittak, ahogyan felemelték a poharaikat vagy letették a tálkáikat, egyetlen nesz nélkül, kifogástalan kecsességgel volt tele. 

Az egész mellékteremben csak XiaoLiu volt az egyetlen, aki időről időre irritáló hangokat adott ki. Bősz falánksággal evett és ivott, modora pedig vulgáris volt. Amikor igazán megjött a kedve, még evőpálcikát sem használt, hanem egyenesen a kezével ragadta meg a húst, és közben egy nagy korty levest hörpintett a szájába. 

Miután befejezte az evést, XiaoLiu a ruhájához dörzsölte a kezét. Ekkor egy szolga térdelt XiaoLiu mellé, egy lótusz alakú jáde tálat tartva a kezében. A tál vízzel volt töltve, és a víz felszínén virágszirmok lebegtek. XiaoLiu megtörölte a száját az ingujjával, és zavartan nézett a pincér kezében lévő jáde tálra. Majd hirtelen úgy tűnt, mintha megértette volna, sietve átvette a lótusz alakú tálat, majd hangos kortyolgatás közepette kiitta belőle a kézmosó vizet. A szolga szemei elkerekedtek a rémülettől, XiaoLiu rámosolygott, és visszatolta neki a jáde tálat, “Köszönöm, áh!” 

Szerencsére, ezek a szolgák mind palotaszolgák voltak, akik Jun császárt szolgálták, és már hosszú ideje kifejlődött bennük egyfajta óvatos és csendes természet. Mindössze egy pillanat erejéig lepődtek meg, majd azonnal visszatértek a normális kerékvágásba. Úgy tettek, mintha nem láttak volna semmit, és továbbra is tisztelettel szolgálták XiaoLiut. De legközelebb, mielőtt felszolgáltak volna valamit, halkan mindenképpen megsúgták annak használati módját. 

ZhuanXu nem tudta eldönteni, hogy a XiaoLiu által kiadott hangok zavarják, vagy egyszerűen csak jóllakott. Letette az evőpálcikáit, és borivás közben egy-egy pillantást vetett XiaoLiura. Jun császár azonban, az elejétől a végéig, XiaoLiunak még egyetlen viselkedésére sem reagált. 

XiaoLiu befejezte a húsevést, de még mindig nem volt hajlandó feladni a csontokat. Szokásához híven, erősen szívni kezdte a csontvelőt, miközben sziszegő-sercegő hangot adott ki. Hétköznapokon, amikor az emberek egymással beszélgetve esznek, nem meglepő, ha ilyen hangokat hallatnak, de ekkor, a királyi palotában, a szolgálók még csak levegőt venni sem mertek hangosan, és XiaoLiu csontvelőt szívó hangja, úgy hatott, akár a mennydörgés. 

A szolgálók mereven álltak, mozdulni sem mertek, szívük pedig vadul kalapált XiaoLiu szívó hangjától. Velük ellentétben ShíQi nyugodt volt, miközben kifejezéstelen arccal lassan és módszeresen befejezte a vacsoráját, míg ZhuanXu undorodva ráncolta a homlokát. 

Jun császár végül XiaoLiura nézett, és XiaoLiu is végre észrevette a teremben levő furcsa hangulatot. Csonttal a szájában, szét nézett maga körül, majd szégyenében kiköpte a csontot. Az egyik szolga – éles szemének és gyors kezének köszönhetően – elkapta a csontot. 

XiaoLiu bocsánatkérően mosolyogni kezdett és meghajolt Jun császár előtt, “Falusi ember vagyok, most először eszem ilyen finom ételeket, és nem értem a szabályokat. Felség, kérem, ne hibáztasson.” 

Jun császár egy ideig XiaoLiura bámult, aztán megkérdezte, “Mit szerettél enni régen?” 

“Én ö, mindent szeretek, de a kedvenc ételem a báránysült.” 

“Hát harapnivalót?” 

“Kacsanyakat, csirkelábat… – XiaoLiu nyelt egyet a szájában összegyűlt nyáltól – és libatalpat.” 

“Milyen ízeket szeretsz? Megkérem a császári szakácsot, hogy készítsen neked néhányat. Lefekvésig még jut idő meghallgatni egy mesét és enni egy keveset.” 

XiaoLiu elhallgatott, és csak Jun császárra nézett. 

ZhuanXu szemében hirtelen gyanakvás jelent meg, a keze enyhén megremegett, kilocsogtatva a bort, de ő még észre sem vette, csak XiaoLiut bámulta. 

XiaoLiu hirtelen elmosolyodott, “Mindegy milyen íze van, a falusi emberek nem válogatósak.” 

Jun császár azt mondta a mögötte álló pincérnek, “Minden ízből készítsen egy adagot.” 

XiaoLiu ShíQi felé fordult és azt mondta, “Tele vagyok, most pedig vissza szeretnék menni pihenni.” 

ShíQi fejet hajtott Jun császárnak, aki így válaszolt, “Kísérd vissza XiaoLiut.” 

ShíQi ölbe vette XiaoLiut, és kisétált a palota kapuján. ZhuanXu önkéntelenül felállt, és XiaoLiura meredt. Miután XiaoLiu alakja eltűnt, hirtelen megfordult, és sietve megkérdezte Jun császárt, “Shifu, ki ő?” 

“Szerinted ki ő?” – kérdezte tőle Jun császár. 

“Amikor megkért, hogy hozzam vissza őt, Shifu azt mondta, hogy ő talán egy régi barát fia. Eredetileg én is azt hittem, hogy annak az öt lázadó, bűnös hercegnek a fia. Azt hallottam, hogy ZhongRong egyik ágyasa jó volt a méregkeverésben, még a Shifut is megpróbálta megmérgezni, és történetesen, XiaoLiu is kiválóan tud mérgeket használni. Én azt hittem…de, de Shifu, az imént azt mondtad, hogy lefekvés előtt még meghallgathat egy mesét és közben harapnivalót is ehet. XiaoYao, XiaoYao…” ZhuanXu ideges és izgatott volt egyszerre, ugyanakkor félt is. Hangja annyira remegett, hogy még a hangszíne is megváltozott, és alig tudott beszélni, “A húgom, kiskorában, szerette hallgatni gugu meséit,¹ miközben rágcsálni valót falatozott, és azért, hogy este még falatozhasson, nem volt hajlandó jól megvacsorázni. Gugu szidására pedig azt mondta, az apja megengedte neki, hogy lefekvés előtt rágcsálni valót egyen.” 

1 姑姑 (gūgū) Gugu – nagynéni.

ZhuanXu kitöréséhez képest, Jun császár olyan nyugodt volt akár a víztükör, melyen még egyetlen fodrozat sem volt, “Nem látok át az átalakulási illúzióján, így nem tudom, ki is ő valójában.” 

ZhuanXu letérdelt Jun császár elé, kábult volt, tekintete merengő, és csak hosszú idő után szólalt meg, “A Shifu számára is nagyon gyanús, igaz?” 

Jun császár nem szólt semmit, ZhuanXu hirtelen felugrott, és kifele rohanva azt mondta, “Megyek és megkérdem tőle. Meg akarom kérdezni, hogy ki ő valójában, és miért nem hajlandó felismerni engem.” 

“Megállj!” 

Jun császár hideg hangjának hallatán ZhuanXu léptei abbamaradtak, és zavarodott tekintettel az arcán visszafordult, “Talán Shifu nem akarja megtudni? Hiszen XiaoYao az ön lánya!” 

Jun császár a jobb kezével megérintette a bal kisujján lévő fehér csontgyűrűt, és lassan körbe forgatta, “Hogy ki ő, azt nem mi határozzuk meg, hanem neki kell eldöntenie.” 

ZhuanXu tanácstalan volt, de tudta, hogy mestere soha nem beszél hülyeségeket, ezért csak annyit tehetett, hogy letérdelt és csendben hallgatott. 

“Ezen a világon nem csak a gonoszság nevében lehet ártani, hanem sok ártalom a szeretet nevében történik. Tudni akarod, hogy ki ő, és én is tudni akarom. De ne kényszerítsd őt. Adj neki időt, hadd, hogy ő maga mondja el nekünk.” 

“Nem értem, miért…” – mondta ZhuanXu a fejét rázva. 

Jun császár felállt, és kisétált a palotából, “Meg fogod érteni.” 

ZhuanXu hosszú ideig meredt maga elé a földön térdelve, majd felállt, és ingatag lábbal – mintha részeg volna – visszasétált a Huayin rezidenciába. 

XiaoLiu és ShíQi hátukkal a folyosó oszlopainak dőltek, és sárkányszakállszőnyegen ülve élvezték a hűvös levegőt.² ShíQi ölében egy kristály tányér volt, amiben mangosztán, licsi, naspolya, longán… és különféle gyümölcsök voltak. ShíQi meghámozott egy longánt, és odanyújtotta XiaoLiunak, aki azt mondta, “Nem.” 

2 龙须席 (Lóng xū xí) Sárkányszakáll szőnyeg/matrac – népies, fűből szőtt szőnyeg, amire nyáron ülni szoktak.

ShíQi a szájába tette a longánt, majd egy mangosztánt hámozott meg, és a felét XiaoLiunak adta, XiaoLiu pedig darabonként megette. 

ZhuanXu láttán, ShíQi udvariasan felegyenesedett, és tisztelgésül lehajtotta a fejét, XiaoLiu azonban mozdulatlanul feküdt, és csak könnyelműen mosolyogva intett neki a kezével. 

ZhuanXu odament, és leült velük szemben. 

Minden jelenet, amióta XiaoLiuval találkozott, röpke pillantásként játszódott le az elméjében.  

Ő volt az, aki elrendelte, hogy megkínozzák XiaoLiut,³ aminek következtében a kezein levő hús levált a csontjairól. Ez elegendő lett volna ahhoz, hogy hatalmas bosszúvágy vezérelje, ehelyett a saját testével védte meg őt, és életének kockáztatásával mentette meg az életét. De ő csak azt gyanította, hogy nem puszta jóindulatból mentette meg, és egy újabb összeesküvés kezdetének vette. 

3 A szövegben az egyes szám harmadik személyű névmás női alakja jelenik meg: 她 (tā). ZhuanXu most először hivatkozik nőként XiaoLiura.

Amikor a kilenc életű XiangLiu üldözte, a fehér rókafarkat tartalmazó jáde erszény darabokra tört, de a fehér rókafarok nem veszett el, hanem az ő karjaiban volt. 

Amikor a FangFeng klán nyílvesszője mellkason találta, azzal a szándékkal hívta oda XiaoLiut, hogy kihasználja őt. Még azt is elhatározta, hogy szükség esetén, a nyíllal átszúrja a mellkasát, hogy megfertőzze, és hogy elállíthatatlanul vérezzen a sebe, mint az övé. Ezáltal arra kényszerítve TuShan Jinget, hogy FangFeng YiYinghez menjen, annak érdekében, hogy megszerezze a vérzéscsillapító gyógyszert. Akkor embert küldhetett volna, és kihasználva az alkalmat, megszerezhette volna. Azonban XiaoLiu habozás nélkül elrohant, hogy felkeresse TuShan Jinget, azzal a szándékkal, hogy jégkristályokat lopjon neki. 

XiaoLiu megmérgezte őt a Guval, és habár azt mondta, hogy ez csak fájdalom és semmi más baja nem eshet, ő soha nem hitte el. XiaoLiu különféle kifogásokat talált ki, és nem volt hajlandó eltávolítani a mérget. Úgy gondolta, biztosan hátsó szándékai vannak, és hogy a Guval akarja megzsarolni őt. Aztán XiaoLiu üzenetet hagyott WuChengnek, hogy a Gut eltávolította, és annak ellenére, hogy már régóta nem érzett fájdalmat, még mindig nem hitte el, hogy valóban kivonta a Gut. 

Mivel a mester látni akarta XiaoLiut, a bűnös herceg fiának hitte őt, aki csak azért közelítette meg, hogy kihasználja a státuszát és a jóindulatát, hogy bajt okozzon neki. Ő kegyetlen csapást mért rá, de XiaoLiu csak mosolyogva nézett rá. Abban a mosolyban, szemmel láthatóan nem volt semmi neheztelés, hanem megkönnyebbülés, mi több elégedettség volt az ő kegyetlensége láttán. 

És azok az ismétlődő italozások a havas éjszakákon… 

Egyenként végiggondolva, minden a szeme előtt hevert, azonban az ő kegyetlen és gyanakvó szíve inkább figyelmen kívül hagyta. 

ZhuanXu XiaoLiu lábait nézte, amelyek bodzafa közé voltak szorítva és fehér szaténnal voltak betekerve, nagyon sután néztek ki. 

ZhuanXu kinyújtotta a kezét XiaoLiu lába felé. ShíQi azt hitte, hogy ismét bántani akarja XiaoLiut, ezért kezével szélsebesen kitört, ujjai, akár a kard, egyenesen neki szegeződtek. ShíQi azt hitte, ezzel sikerül visszakényszerítenie ZhuanXut, de arra nem számított, hogy ZhuanXu egyáltalán nem tér ki előle, így az ujjai által generált szél megszúrta a kezét, amiből folyni kezdett a vér. 

ZhuanXu XiaoLiu lábára tette a kezét, és halkan megkérdezte, “Fáj?” 

XiaoLiu elfordította a fejét, és lehunyta szemét, “Nem fáj.” 

ZhuanXu mellkasában több ezer szó hömpölygött, amelyek annyira feszítették, hogy úgy érezte, mindjárt szétrobban, de nem merte kinyitni a száját. Több mint háromszáz év telt el, és ő már nem az a fiú volt, aki a főnixfa alatt a hintát lökte. A szülei meghaltak, idegen földön élt, valaki más fedele alatt. Olyan régóta viselt maszkot, hogy már nem tudta, hogyan legyen igazán boldog vagy igazán szomorú. Megtanult taktikát használni az emberek szívének manipulálására, azonban elfelejtette, hogyan közelítse meg tisztán az emberek szívét; megtanult különféle eszközöket használni céljai elérése érdekében, azonban elfelejtette, hogyan fejezze ki őszintén az érzéseit. 

ZhuanXu felállt, és azt mondta ShíQinek, “Jól vigyázz rá.” 

ZhuanXu kisétált a palota kapuján és céltalanul bolyongani kezdett az éjszakában. A Chengen palota tele volt virágzó növényekkel. Különféle egzotikus virágok és fák nőttek mindenhol. Erős esti szél támadt, amitől a virágok hullani kezdtek, mint a hó, és virágillat áradt szét a levegőben. De ezen az idegen földön, a tenger sarkán, nincsenek tűzpiros főnix virágok, amelyek virágzáskor olyan gyönyörűek, mint a hajnali ragyogás, és amelyek táncoló lángokként hullnak a földre. 

ShíQi látta, hogy XiaoLiu csukva tartja a szemét. ZhuanXu elhalkuló lépteit hallva, egy könnycsepp gördült le XiaoLiu szemének sarkából. 

ShíQi a karjába vette XiaoLiut. 

XiaoLiu a vállába temette az arcát, könnyei pedig úgy hulltak, akár az záporeső. 

Több mint háromszáz év telt el, és ő már nem az a kislány volt, aki a főnixfa alatt hintázott. 

Volt, hogy a hegyekben kóborolt, nyers húst evett és vért ivott, akár egy vadállat; volt, hogy ketrecbe zárták, és úgy tartották, akár egy macskát vagy egy kutyát; volt, hogy vadásztak rá, de ő is számtalan embert megölt. Az élete tele volt hazugsággal, vérrel és halállal. Mindenki átverte vagy megtévesztette, és nem tudta, kiben bízhat meg, vagy hogy milyen identitást magára öltve álljon az emberek elé. 

Késő este volt, amikor XiaoLiu és ShíQi lepihent, de ZhuanXu nem tért vissza. 

Másnap kora reggel, amikor XiaoLiu felkelt, ZhuanXu már elment. 

Szürkülödött, amikor ZhuanXu visszatért a Huayin rezidenciába. 

XiaoLiu még mindig a régi maradt, játékosan mosolygott és a kezével integetve köszönt ZhuanXunak. 

ZhuanXu pedig, azon kívül, hogy arca hideg volt, melyen mosolynak még a nyoma sem látszott, és hogy nagyon közömbös volt XiaoLiu iránt, minden másban normális volt. 

ZhuanXu így szólt ShíQihez, “Ha napközben unatkozol, kérd meg a szobalányt, hogy vigyen el a Yiqing kertbe. A kertben van egy folyó, amely elég széles ahhoz, hogy csónakkal evezni lehessen benne, és vannak még sekély patakocskák, tele egzotikus virágokkal és különböző növényekkel, madarakkal és állatokkal. Ez egy jó hely az unalom enyhítésére.” 

“Rendben.” – mondta ShíQi 

“Ne ülj a földre.” – tette hozzá ZhuanXu. 

ShíQi XiaoLiura pillantott, és azt válaszolta, “Értem.” 

ZhuanXu nem szólt többet, majd visszament a szobájába. Még a vacsorát is egyedül fogyasztotta el a szobájában. 

Az orvos azt mondta, hogy XiaoLiu lábai leghamarabb egy hónap alatt gyógyulnak meg, de gyakorlatilag tízenvalahány nap elteltével, mankókra támaszkodva már lassan tudott járni. 

Az orvos nagyon meglepődött XiaoLiu épülésének sebességén, és azt mondta neki, “Mielőtt a lábaid begyógyultak volna, többet kellett pihenned, de most, hogy meggyógyultak, próbálj meg minél többet mozogni. Lassan pedig, normálisan fogsz tudni járni.” 

XiaoLiu meghallgatta az orvos tanácsát, és gyakran sétált körbe a mankókkal a kezében. 

Jun császár nem kérette gyakran XiaoLiut, minden harmadik-negyedik nap találkozott vele egyszer, és valahányszor találkoztak nagyon keveset beszélgettek, “Szeretsz borozni?” “Milyen színt szeretsz?” “Milyen virágokat szeretsz?” “Szeretsz…” 

De a rendeletei mindenhol jelen voltak a Huayin rezidenciában. Amint XiaoLiu kimondta, hogy szeret valamit, az biztosan meg is jelent. Egy alkalommal, Jun császár megkérdezte XiaoLiutól, “mit szeret a legjobban”, XiaoLiu pedig szégyentelenül azt válaszolta, “A pénzt szeretem a legjobban, és az lenne a legjobb, ha minden nap pénzhegyen hempergőzhetnék.” Másnap, amikor XiaoLiu felkelt, egy pénzhegyet látott az udvaron. Sem ékszerek, sem ékkövek nem volt benne, csak valódi pénz, olyan magasra felhalmozva, mint egy hegy. 

Látva ezt a fényesen csillogó pénzhegyet, XiaoLiu arca elsötétedett. ZhuanXu, aki tízenvalahány napja egyetlen mosolyt sem mutatott, hangos nevetésben tört ki, ShíQi pedig, aki mindig is szűkszavú ember volt, nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát, és őszinte hangon azt mondta XiaoLiunak, “Még soha nem láttam ennyi pénzt.” 

ZhuanXu nevetését hallva XiaoLiu eldobta a mankóit, rávetette magát a pénzhegyre, és néhányszor meghöngörgőzött benne. 

“Boldog vagy?” – kérdezte ShíQi mosolyogva. 

“Fáj tőle a húsom.” – mondta XiaoLiu, miközben a pénzhegy tetején feküdt, végül makacsul hozzátette, “De legalább tudom, milyen érzés pénzhegyen hemperegni.” 

ZhuanXu és ShíQi is nevetett. 

A szobalányok, akik jöttek-mentek, mindig körbe kellett kerülniük a pénzhegyet, amikor pedig XiaoLiu és ShíQi a hűvös levegőt akarták élvezni az udvaron, nem számított, melyik irányba néztek, számtalan pénzérme világított a szemükbe. 

Egy tiszta, holdfényes éjszakán, XiaoLiu végre kissé izgatott lett, és látni akarta a holdat. Kinyitotta az ablakot, de csak egy fenséges és ragyogó pénzhegy tornyosult előtte. 

Ezzel a pénzheggyel az előtrében, legyen szó gyönyörű tájról vagy gyönyörű hajadonokról, minden elhomályosult. 

XiaoLiu nem bírta tovább, és így szólt a szolgához, “Vigyétek el a pénzhegyet.” 

A szolga tiszteletteljesen válaszolt, “Ez Őfelsége rendelete. Ha a fiatalúr el akarja vitetni a pénzhegyet, akkor engedélyt kell kérnie Őfelségétől.” 

A következő alkalommal, amikor Jun császár magához hívatta XiaoLiut, XiaoLiu volt az, aki most először beszélgetést kezdeményezett Jun császárral, “Már nem szeretem a pénzhegyet.” 

A Jun császár arcán levő kifejezés nem változott semmit, és enyhén bólintott. Csak ZhuanXu – aki nagyon jól ismerte őt – vette észre a Jun császár szemében felvillanó mosolyt.  

Ettől kezdve, Jun császár valahányszor a preferenciáiról kérdezte XiaoLiut, XiaoLiu többé nem mert hülyeségeket beszélni és megpróbált őszintén válaszolni. Ellenben, igazi kínszenvedés lett volna, ha nap mint nap olyan dolgokat kellett volna maga előtt tartson, amiket nem szeret. 

XiaoLiu lábai fokozatosan meggyógyultak, és többé már nem volt szüksége mankókra. Csak egy sétabotot használt, ami elegendő segítséget nyújtott neki, de akár el is dobhatta volna a sétabotot, hogy lassan egy rövid sétát tegyen. 

XiaoLiu nyughatatlan természete révén, amint a lábai kissé fürgébbé váltak, már nem elégedett meg azzal, hogy csak a Huayin rezidenciában sétáljon. 

Szeretett napnyugtakor a napon sétálni a botjára támaszkodva, és meg sem állt addig, amíg ki nem ütött rajta a verejték. 

ShíQi pedig vele egy ütemben sétált mellette. 

XiaoLiu folytatta a fecsegést, “A férfiak mind az olyan szépségeket szeretik, akiket nem borít izzadság, de valójában, jobb nem elvenni egy olyan szépséget, aki nem izzad. Az élet mindig tele lesz kaotikus dolgokkal, és elkerülhetetlen, hogy az ember ne érezze levertnek és ingerültnek magát, így minden boldogtalanság a testében reked. De ha a verőfényes napsütésben, teszel egy élénk sétát, és jól kiizzadod magad, a testedben rekedt összes boldogtalanság kiszabadul az izzadságon keresztül. Csak a kisimult testű nők tudnak nyitottakká válni, és nem törődni a jelentéktelen dolgokkal. Vegyünk például engem, az utóbbi időben nagyon feldúlt voltam, de miután tettem egy ilyen sétát, sokkal jobban érzem magam.” 

ShíQi XiaoLiura pillantott, és elmosolyodott, de nem szólt semmit. 

Hirtelen madárének hallatszott az égből, majd egy fekete madár csapott le a magasból, és XiaoLiu mellett landolt. Előrehajolt és lehajtotta a fejét, mintha XiaoLiunak tisztelegett volna, ugyanakkor úgy tűnt, mintha arra invitálná XiaoLiut, hogy érintse meg a fejét. 

XiaoLiu lépésről lépésre hátrálni kezdett. A botját elejtette és bicegve lépett. 

ShíQi segíteni akart neki, de Jun császár és ZhuanXu épp ekkor ért oda. Jun császár felemelte a kezét, és egy hatalmas erő blokkolta ShíQit. Látva, hogy a madár nem akarja bántani XiaoLiut, ShíQi nem ellenkezett, hanem csendben figyelte. 

Amikor a madár látta, hogy XiaoLiu figyelmen kívül hagyja, zavartan megdöntötte a fejét, és lépésről lépésre követni kezdte XiaoLiut. 

XiaoLiu egyre gyorsabb léptekben kezdett menekülni, mire a madár is egyre gyorsabb léptekben követte őt. XiaoLiu a földre esett, de a madár azt hitte, hogy XiaoLiu játszik vele, ezért boldogan rikkantott egyet, összecsukta a szárnyait, és a földön fekve gurulni kezdett. Néhány fordulat után, ismét kinyújtotta a nyakát, és a fejével próbálkozva közelebb ment XiaoLiuhoz. 

XiaoLiu csak nézte, de nem akarta megérinteni. A fekete madár szomorúnak tűnt, és búsan vijjogott. Majd fejét a XiaoLiu keze mellé hajtotta, és egyre csak bökdöste őt. Úgy tűnt, ha XiaoLiu nem vigasztalja meg, soha nem fogja abbahagyni. Tehetetlenségében végül, XiaoLiu kinyújtotta a kezét és megérintette a fejét. 

A fekete madár verdesni kezdett a szárnyaival és a nyakát a magasba emelve énekelt. Túláradó öröme még a bámészkodókat is megérintette. 

XiaoLiu a madár testére támaszkodva felállt, és megkérdezte, “Te, cimbora, hogy lettél ilyen kövér?” – ezt kimondva felemelte a fejét, és csak ekkor pillantotta meg Jun császárt és ZhuanXut. 

XiaoLiu szárazon felnevetett, és a fekete madárra mutatva azt mondta, “Ez a kövér madár meg én, úgy tűnik nagyon közel állunk egymáshoz, valószínűleg nőstény.” 

Jun császár így szólt, “Ezt a fekete madarat akkor választottam ki hátasul a legidősebb lányomnak, XiaoYaonak, amikor még tojás volt. Miután kikelt, XiaoYao minden nap vele aludt. Az első ember, akivel találkozott, szintén XiaoYao volt, és ő adta neki a Yuanyuan nevet. Minden nap azt kérdezgette, mikor ülhet fel Yuanyuan hátára, hogy felrepülhessen az égbe. Én mindig azt válaszoltam ‘Várj, amíg mindketten felnőtök.’ Yuanyuan már rég felnőtt, de XiaoYao még nem tért vissza.” 

XiaoLiu meghajolt és bocsánatot kért, “Ez az átlagpolgár nem tudta, hogy ez a madár a Hercegnő hátasa. Az imént nagyon megbántottam Felségedet. Kérem, bocsásson meg.” 

Jun császár egy pillanatig XiaoLiura meredt, majd ZhuanXuval együtt szó nélkül távozott. 

XiaoLiu, miután látta, hogy távolodnak, megfogta ShíQi karját és leült egy kőre. A madár is odajött, de XiaoLiu rászólt, “Ne zavarj, menj, játssz egyedül.” 

Yuanyuan, a fekete madár, sértődötten megbökte XiaoLiu kezét, majd széttárta a szárnyait és elrepült. 

XiaoLiu pihent egy kis ideig, aztán rámosolygott ShíQire, és azt mondta, “Menjünk vissza.” 

ShíQi odaadta neki a sétabotot, és visszakísérte XiaoLiut a Huayin rezidenciába. 

XiaoLiu hamarosan eldobhatta a sétabotot, és lassan sétálhatott. 

Szeretett a Huayin rezidenciából a Yiqing kertig sétálni, de soha nem lépett be a kertbe. Csak egy kis időre megpihent a fák árnyékában a kerten kívül, majd a kerttől lassan visszasétált a Huayin rezidenciába. 

Egy nap, amikor nagyon nagy volt a hőség, ShíQi elkísérte XiaoLiut a Yiqing kertbe. XiaoLiu fejét izzadság borította és az arca vörös volt a naptól. 

Miközben egy fa árnyékában ültek és pihentek, XiaoLiu ivott egy korty vizet, majd felsóhajtott, “Jó lenne ebben a melegben hűtött jáde dinnyét enni.”⁴ 

4 小玉瓜 (Xiǎoyù guā) Jáde dinnye – kisméretű kínai dinnyefaj, aminek sárga húsa van.

ShíQi felállt és azt mondta, “Láttam, hogy a szobalány néhány gyümölcsöt tett a jégre. Megyek és hozok egy jáde dinnyét.” 

“Csak úgy mondtam. Amikor később visszaérek, akkor eszek.” – mondta XiaoLiu mosolyogva. 

“Oda és vissza, nem telik sok időbe. Gyors leszek.” – mondta ShíQi és gyorsan elment. 

XiaoLiu félretette a vizeskulacsot, és várta, hogy jáde dinnyét ehessen. 

XiaoLiunak eszébe jutott, hogy gyerekkorában nagyon szeretett a vízben játszani. Ha meleg volt, gyakran időzött a vízben, és nem volt hajlandó kijönni. Anyja, azért, hogy rávegye, hogy kijöjjön, mindig egy tányér jáde dinnyével sétált fel-alá a parton, és séta közben dinnyét evett. Ezzel azt jelezve, ha nem megy ki, az anyja befejezi mindet. Ilyenkor gyorsan kimászott a partra, az anyjához szaladt, szélesre tátotta a száját, és megvárta, amíg az anyja megeteti őt. 

Emberek egy csoportja közeledett a kert felé. XiaoLiu elméje éppen elkalandozott, és csak futólag nézett végig rajtuk. Miután látta, hogy nincs senki közöttük, akit ismer, továbbra is közömbösen ült a helyén. 

Az egyik gyönyörű lány odarohant, és dühösen meredt XiaoLiura, “Te, te, miért vagy itt?” 

XiaoLiu csak ezután nézte meg alaposan a lányt. Az arcvonásai nem voltak ismerősek, mégis déjà vu érzése volt. A ruházata alapján XiaoLiu végül rájött, hogy ki ő. 

Eredetileg, Ah-Nian igazi arca olyan gyönyörű volt, hogy semmi kétség nem férhetett hozzá, ő maga a tökéletes szépség. XiaoLiu elmosolyodott és azt mondta, “Én, én, miért nem lehetek itt?” 

Ah-Nian annyira dühös lett, hogy még a feje is sajgott bele, “Ez az én otthonom! Te senkiházi, hát persze, hogy nem lehetsz itt! Valaki, fogja el őt!” 

HaiTang és egy másik szobalány megragadta XiaoLiu egy-egy karját és hurcolni kezdték őt. 

Ah-Nian többé nem akart látogatást tenni a kertben, hanem sietve visszafordult. 

XiaoLiu, akit két szobalány ragadott meg, túl lusta volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Egész egyszerűen hagyta, hogy elvigyék. 

Belépve a Hanzhang rezidenciába – ahol Ah-Nian lakott – Ah-Nian egy foglyot vallató tisztviselő-helyettesnek adta ki magát, és megkérdezte XiaoLiut, “Mondd, elismered, hogy vétettél?” 

XiaoLiu nem volt meglepve, és nem is félt, csak vidáman mosolygott miközben körülnézett. 

HaiTang is nagyon neheztelt XiaoLiura, és látva, hogy XiaoLiu még mindig el van telve magától, a térdhajlatába rúgott, amitől XiaoLiu összecsuklott és térdre esett Ah-Nian előtt. 

Ah-Nian leereszkedően nézett XiaoLiura, “Hú, végre a kezeimbe kerültél! ZhuanXu gege azt mondta, hogy megmentetted az életét, ezért én sem veszem el az életedet. Noha a halálbüntetést elkerülted, viszont az élőbüntetést nem! Te aznap… azon a napon… nekem… nekem mindenképp meg kell bosszulnom!” Ah-Niannak eszébe jutott, ahogy aznap XiaoLiu össze-vissza tapogatta a hátát, és ismét könnyek szöktek a szemébe. ZhuanXu többször is megkérdezte őt, de túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy elmondja neki. Miután visszatért az Öt Istenség hegyére, sértődötten elpanaszolta magát az anyjának, de anyja… csak megölelte és megveregette a hátát. 

Ah-Nian felkiáltott, “Tartsátok fel a kezeit.” 

A két szobalány felemelte XiaoLiu kezeit, és Ah-Nian, miközben XiaoLiu kezeit nézte, azon töprengett, miféle büntetést alkalmazzon. Mivel Ah-Niant gyerekkora óta sokat kényeztették, még soha nem látott igazán kegyetlen kínzást. A legsúlyosabb büntetés, amit ismert, az a halálra való botozás volt. De ZhuanXu miatt, nem verhette agyon XiaoLiut, ezért Ah-Nian vonakodva, csak annyit mondott, “Üsd a kezét!” 

HaiTang hozott egy tízezer éves ébenfából készült botot, és keményen rásuhintott. 

XiaoLiu ajkára halvány vigyor ült ki, és szándékosan provokáló megjegyzéseket tett, “A hátad olyan puha és illatos, hogy még ha el is törnéd a kezem, még egy röpke érintésért is megérné. Mióta utoljára megérintettem, éjjel-nappal csak ez jár a fejemben…” 

Ah-Nian teste remegett a dühtől, arca sápadt volt, és potyogtak a könnyei. 

A gaoxini népszokások konzervatívak voltak, ahol az etikett volt a legfontosabb. Miután Jun császár trónra lépett, a népszokások meglazultak, és az etikett sem volt már olyan szigorú, de a Hercegnő teste… A szobalányok földhöz gyökereztek a döbbenettől, HaiTang pedig többé nem merte hagyni, hogy XiaoLiu badarságokat beszéljen. Megparancsolta egy alantas fizikai munkát végző szobalánynak, hogy vegye le a hímzett cipőjét, majd XiaoLiu szájába gyömöszölte, “Na most beszélj hülyeséget azzal a büdös száddal!”  

HaiTang azt mondta Ah-Niannak, “Hercegnő, ez a pernahajder neheztel kegyedre, ezért mindenféle badarságot összehord, hogy feldühítse önt, és hogy tönkre tegye a hírnevét. Ha komolyan veszi őt, a csapdájába fog esni.” 

Több szobalány hallotta HaiTang figyelmeztetését, de nem hitték el, hogy XiaoLiu, akinek szellemi ereje ennyire alacsony, képes lett volna közel kerülni a nagyobb szellemi erővel rendelkező Hercegnőhöz, ezért mindannyian győzködni próbálták Ah-Niant. Azonban egy gyorsszájú szobalány azt mondta, “ZhuanXu herceg XuanYuan Hercege, és nem a mi GaoXin hercegünk. Ő csak itt tartózkodik, és Őfelsége segítségére támaszkodik. Miért kellene a Hercegnőnek törődnie az ő véleményével? Ha meg akarja ölni, akkor ölje meg, és később majd elmagyarázza Őfelségének. Őfelsége biztosan nem fogja hibáztatni.” 

Ah-Nian rendkívül dühössé vált, és megparancsolta, “Üssétek! Először a kezét, aztán a száját. Ha agyon is veritek, vállalom a felelősséget!” 

A két szobalány fogott egy-egy botot, és csattogtatni kezdték azokat. 

XiaoLiu többé már nem tudott vigyorogni, és elméje teljes mértékben arra koncentrált, amit a szobalány az imént mondott. Ez a látszólag véletlenszerű megjegyzés, valójában sok információt elárult. ZhuanXu még gyerek volt, amikor a Sárga császár GaoXinba küldte. Mindenki azt hajtogatta, hogy ő egy túsz, és hogy a Sárga császár így tett ígéretet Jun császárnak, hogy nem támadja meg GaoXint. Több mint kétszáz év telt el, de soha nem tért vissza XuanYuanba. Az emberek csak XuanYuan Hercegének titulusát látták benne, de valójában ő csak egy árván hagyott fiú volt, aki másvalaki tetője alatt élt. 

ShíQi sietve visszatért a hűtött jáde dinnyével a kezében, de XiaoLiut nem látta sehol. A nyomokat követve oda ért, de az őrök megállították a rezidencia előtt. 

ShíQi meghallotta a bentről kihallatszó botok hangját, és az útjában álló korlátok ellenére megpróbált erővel berohanni, de még több őrt vonzott oda, akik körülvették őt. 

Mivel Ah-Nian Jun császár egyetlen gyermeke volt, az őrök nem merték félállról venni, és azonnal küldtek valakit, hogy jelentést tegyen Jun császárnak. Ah-Nian édesanyjának, JingAn császárnének a palotája nem volt messze a Hanzhang rezidenciától, és amikor személyes szobalánya pánikszerűen mutogatni kezdett neki, mondván, hogy valaki megtámadta a hercegnő palotáját, JingAn császárné azonnal odasietett. 

Sietve belépett a palota ajtaján, és látta, hogy bár Ah-Nian arca rettenetesen fest, de az öltözéke rendezett, és nyilvánvalóan nem sérült meg. 

A-Nian, az édesanyja láttán, azonnal elmosolyodott, és miközben kinyújtotta felé a karját, megkérdezte, “Anya, miért vagy itt?” 

XiaoLiu mindvégig lefele tartotta a fejét, és tűrte, ahogy a szobalányok ütlegelik őt, de amikor meghallotta Ah-Nian hangját, teste enyhén megremegett. Fel akarta emelni a fejét, hogy megnézze, de nem mert ránézni. Habár ez a nő nem Császárnő,⁵ ő az egyetlen hitvese Jun császárnak. Az egész világon szinte senki nem látta őt, csak az a szóbeszéd járta, hogy ő Jun császár rejtett szépsége, és hogy ő egyes-egyedül elég neki. 

5 王妃 (Wángfēi) Császárné/Hercegné – a császár és/vagy herceg feleségének megszólítása az ősi Kínában, aki rangban alacsonyabb volt a császárnőhöz viszonyítva. 王后(Wánghòu) Császárnő – kiváltságos titulus, amit a császár feleségei közül csak egyetlen hitves kapott meg. A keleti Han-dinasztiát követően (i.sz 25 – i. sz. 220) a császárné megnevezésről áttértek az 妃 (Fēi) Ágyas megnevezésre.

Nem hallotta a császárné hangját, csak Ah-Nian parancsát hallotta, “Abbahagyni!” 

XiaoLiu lassan felemelte a fejét, és abban a pillanatban, amikor tisztán meglátta a császárné arcát, a szíve megszakadt és rekedten sikoltozni kezdett, “Anya, anya…” A szájába tömött hímzett cipő miatt, szavai kivehetetlenek voltak. Kétségbeesetten nyújtja előre a kezeit, vadul küszködött, hogy kiszabaduljon a szobalány kezéből, hogy megragadhassa a türkizkék ruhát viselő, vékony és kecses fiatalasszonyt. 

XiaoLiu kezei véresek voltak. A fiatalasszony megrémült és hátralépett. Ah-Nian gyorsan átölelte az anyját, és azt kiáltotta, “Siessetek, fogjátok le ezt a senkiházit!” 

A szobalányok attól féltek, hogy XiaoLiu bántani fogja a császárnét, ezért gyűlöletükben lenyomták XiaoLiut, és kézzel-lábbal erősen a földhöz szorították. XiaoLiu azonban olyan volt, mint egy eszeveszett, meglepően erős volt. Bármire és bárkire való tekintet nélkül küzdött, hogy a császárnéhoz érjen. 

“Anya, anya…” – zokogta XiaoLiu, de szájából egyetlen hang sem hallatszott. 

A császárné rémülten nézett rá, mintha egy veszett kutyát látna. XiaoLiu könnyei hulltak, mint a záporeső, és kezeit a császárné felé nyújtotta, hogy elkapja az anyját, és megakadályozza, hogy újra elmenjen, “Anya, anya… ne hagyj el engem…” 

Világosan meg akarta kérdezni, miért hagytál el engem akkoriban? Nyíltan megígérted, hogy értem jössz, de soha nem jöttél vissza. Rosszul csináltam valamit? Nem számít, mit csináltam rosszul, csak mondd el nekem, és megváltozom! Csak ne hagyj magamra! Valóban csak egy fattyú vagyok, ahogy ők mondták? Egyáltalán nem szabadna élnem? Anya, mondd, miért nem akarsz többé engem? 

Amikor Jun császár és ZhuanXu rohanva odaérkezett, látták, hogy XiaoLiu vérben ázik, néhány szobalány a földre szorítja, és keményen vergődik, miközben a fejét próbálja felemelni, hogy a császárnéra nézzen. Könnyekkel teli arccal nyújtogatja felé a kezeit, és könyörög neki, hogy ne menjen el, “Anya, anya…” 

Jun császár teste hirtelen megremegett, és valójában kissé bizonytalanul állt a lábán. 

ZhuanXu feje felrobbant, és úgy rohant oda, mint egy őrült, mindenkit félrelökött, majd átölelte XiaoLiut, “XiaoYao. XiaoYao, ő nem, ő nem… gugu!” 

ZhuanXu kihúzta a cipőt a szájából, és darabokra zúzta. XiaoLiu egész testében remegett, úgy reszketett, mint egy száraz falevél, “Anya, ő az anyám, gege. Meg akarom kérdezni tőle, miért nem akar többé engem. Vajon azért, mert rosszalkodtam? Megígérem, hogy engedelmes leszek, én nagyon jó és szófogadó leszek…” 

ZhuanXu XiaoLiu nyakába temette a fejét, és könnyei egyre csak potyogtak, “Ő nem gugu, gugu meghalt a csatában. Ő JingAn császárné, csak hasonlít gugura.” 

XiaoLiu teste úgy remegett, mint amikor pelyvát szitálnak, és úgy üvöltött, mint egy farkas, “Anya azt mondta, hogy eljön értem. Több mint hetven éve várok rá! De soha nem jött el, már nem akar engem! Én nem hibáztatom őt, én csak azt szeretném megkérdezni, hogy miért…” 

ZhuanXu szorosan átölelte őt, épp úgy, mint gyerekkorában, miután apja meghalt a csatában és az anyja öngyilkos lett, számtalan sötét éjszakán ölelte magához szorosan. 

XiaoLiu sírása fokozatosan alábbhagyott, és a teste enyhén még mindig remegett. Érezte, ahogy bátyjának könnyei némán a gallérjára hullnak. Még mindig olyan volt, mint gyerekkorában, legyen bármilyen szomorú, nem engedte, hogy bárki is meglássa. XiaoLiu remegő kezeivel lassan átkarolta ZhuanXu hátát, végül teljes erejéből magához ölelte őt. 

Egyikük sem szólt semmit, csak ölelték egymást. Egymásba kapaszkodva és egymást támogatva. 

Ah-Nian döbbenten nézett rájuk, majd halkan megszólította, “ZhuanXu gege.” 

ZhuanXu azonban úgy tűnt, mintha kőszoborrá változott volna, mozdulatlan maradt. Fejét XiaoLiu nyakába temette, és nem lehetett látni az arckifejezését. 

Ah-Nian felkiáltott, “Atyám, ő, ők…” 

Az apja azonban, mintha hirtelen száz évet öregedett volna, majd fáradtan megparancsolta az anyja mellett álló szobalánynak, “Előbb kísérje el a Hercegnőt a császárné palotájába pihenni.” 

A szobalány meghajolva tisztelgett, majd félig támogatva, félig erőltetve kikísérte a császárnét és Ah-Niant. 

Ah-Nian zavart és ijedt volt. Homályos előérzete volt arról, hogy a világa meg fog változni, de nem értette, miért. Ezért csak annyit tehetett, hogy gyakran vissza-visszapillantott ZhuanXura. 

A teremben lévők közül mindenki gyorsan távozott, csak Jun császár és ShíQi maradt, csendben, az egyik oldalon. 

Hosszú idő elteltével, ZhuanXu lassan felemelte a fejét, és XiaoLiura meredt. A szeme tiszta volt, és könnyeknek még nyomát sem lehetett látni. 

Ez az eset ismét kettejük titkává vált. XiaoLiu szíve nagyot dobbant, és idegesen elfordította a fejét, így próbálva elkerülni ZhuanXu tekintetét. 

“Épp az imént szólítottál bátyámnak, most már felesleges tagadnod.” – mondta ZhuanXu. 

XiaoLiu mosolyogni akart, de képtelen volt rá, ajkai enyhén megremegtek. ZhuanXu halkan szólította, “XiaoYao.” 

Nagyon rég volt, mikor ezt a nevet hallotta. XiaoLiu kissé zavart volt, de még annál is jobban félt. 

ZhuanXu ismét megszólította, “XiaoYao, ZhuanXu vagyok, az unokatestvéred. Szólíts gegenek.” 

XiaoLiunak eszébe jutott az alkalom, amikor először találkoztak gyerekkorukban. Akkoriban még élt az anyja és a nagynénje is. Az anyja elmosolyodott, és azt mondta neki, “XiaoYao, szót kell fogadnod a bátyádnak.” A nagynénje is elmosolyodott, és így szólt hozzá, “ZhuanXu, engedned kell a húgodnak.” De ők ketten épp olyan gyűlölködve néztek egymásra, mint két fekete szemű kakas.⁶ A nagynénje öngyilkos lett, az anyja csatában halt meg…és csak ők ketten maradtak. 

6 乌鸡眼 (Wūjī yǎn) fekete szemű kakas – kínai kifejezés, amit azokra az emberekre használnak, akik gyűlölik egymást.

“Gege, visszatértem.” – suttogta XiaoLiu. 

ZhuanXu mosolyogni akart, de ajkai enyhén megremegtek. 

Ekkor ShíQi tett egy lépést előre, és suttogva azt mondta, “XiaoLiu kezei megsérültek.” 

ZhuanXu sietve felkiáltott, “Gyógyszert, gyógyszert a sérülésre.” 

Jun császár személyi kísérője korábban már megparancsolta az orvosnak, hogy készítse elő a seb kezelésére szolgáló gyógyszereket, és egész idő alatt csendben várakozott odakint. ZhuanXu kiáltását hallva, többedmagával azonnal beszaladt. Mosdótálat, vizeskancsót, kéztörlőt és gyógyszert hoztak. Sokan voltak, de rendezetten tették a dolgukat, és kis idő múlva, már be is fejezték XiaoLiu sérüléseinek a kezelését. 

Az orvos így szólt Jun császárhoz, “Ez csak egy felületi horzsolás, nincs sérülés az izmokban vagy a csontokban. Néhány napon belül meggyógyul.” 

Jun császár enyhén bólintott, és a szolgák ismét visszavonultak csendben. 

ZhuanXu felsegítette XiaoLiut, azonban XiaoLiu leszegezte a fejét, és egy tapodtat sem volt hajlandó lépni. ZhuanXu meglökte, szembe fordította Jun császárral, majd néhány lépést téve hátra, ShíQi mellé állt az eresz alá. 

XiaoLiu leszegezte a fejét, és szótlanul csak a kezeit nézte. 

Jun császár szólalt meg előbb, “Szándékosan provokáltad Ah-Niant, hogy súlyosan megbüntessen téged. Hát nem éppen azt akartad, hogy megjelenjek? Most itt vagyok, miért nem beszélsz?” 

XiaoLiu szándékosan dühítette fel Ah-Niant, arra késztetve őt, hogy keményen elverje. Valóban az volt minden szándéka, hogy Jun császár odajöjjön és végignézzen mindent. Egy mélyről fakadó és bonyolult vágya volt XiaoLiunak. Látni akarta Jun császár reakcióját és azt, hogy kinek fog segíteni. Sőt, még arra és készen állt, hogy nevetségessé tegyen mindent, azonban JingAn császárné megjelenése megzavarta a tervét. 

Ez a nő, akinek még a gondolata is annyira elszomorította XiaoLiut, hogy még enni sem tudott. Számtalanszor megpróbálta elképzelni, miben lehet jobb, mint az anyja, de arra soha nem gondolt, hogy ennyire hasonlít az anyjára, és mindennek tetejében pont türkizkék ruhát viselt. Amikor hirtelen ránézett, pontosan úgy nézett ki, mint az anyja. Mindaz a rejtett igazságtalanság- és szomorúságérzet eltűnt, és még bűntudatot is érzett. 

XiaoLiu letérdelt, és nyelve hegyére a legközelebbi élő családtagjának neve jött, de olyan súlyos volt, hogy képtelen volt kimondani. Ehelyett nagy lendülettel a fejét a földhöz érintette, majd felemelkedett és ismét meghajolt, majd ismét… 

Jun császár leguggolt, és megtámasztotta XiaoLiut. XiaoLiu az ajkába harapott, de még mindig képtelen volt felkiáltani. 

Jun császár így szólt, “Az elmúlt kétszáz évben, biztosan sokan mondtak neked mindenféle dolgokat. Eredetileg, én is sok mindent akartam mondani. Miután eltűntél, folyton azon gondolkodtam, mit mondanék neked, miután megtalállak. Eleinte, azon gondolkodtam, milyen történeteket mesélnék neked, hogy boldoggá tegyelek; később, azon gondolkodtam, hogyan vigasztalnálak meg és hogyan világosítanálak fel. Még későbben, hallgatni szerettem volna, ahogy beszélsz, és tudni, mivé váltál. Hosszú idő után, mindig te jutottál az eszembe, ahogy kiskorodban hangosan aput kiáltottál. Végül pedig, arra gondoltam, mindaddig, amíg életben vagy, semmi más nem számít. XiaoYao…” Jun császár a levegőbe emelte a kezét. Egy vízpárából kicsapódott sas jelent meg a levegőben. A sas XiaoLiu felé repült, majd hirtelen nagy tigrissé változott, és boldogan ugrándozott. 

Gyerekkorában ez volt XiaoLiu egyik kedvenc játéka. Minden nap, amikor az udvari tanácskozás a végére járt, ő leült a palotakapu lépcsőjére, és a nyakát nyújtogatva, izgatottan várta az apját. Amikor meglátta azt a fáradt és magányos fehér alakot, felugrott, lerohant a lépcsőn, és apát kiáltozva egyenesen az apja karjaiba vetette magát. Az apja felnevetett, majd felkapta az egyik karjába, és a másik kezével pedig különféle állatokat varázsolt. 

XiaoLiu Jun császár karjaiba vetette magát, könnyek pedig sűrűn hulltak. 

Jun császár magához ölelte a lányát. Háromszáz év után, a nevetése könnyekké változott, de a lánya végül visszatért. XiaoLiu fuldokló hangon így szólt, “Azt mondták, hogy te… te nem akarsz engem többé. Miért nem jöttél értem a Jáde-hegyre?” 

Jun császár megveregette a hátát, “Akkoriban, azért késlekedtem érted menni a Jáde-hegyre, mert az öt nagybátyád fellázadt és nagy zűrzavart keltettek. Nyugaton háború volt, a palotában pedig végtelen merényletek és mérgezések folytak. Féltem, hogy egyedül nem tudnám gondodat viselni, és hogy valami bajod esik. Ezért arra gondoltam, hogy az Anyakirálynő gondjaira bízlak téged, és miután elfojtottam az öt herceg lázadását, akkor érted megyek. Arra nem számítottam, hogy titokban megszöksz a Jáde-hegyről. Ha tudtam volna, akkor inkább magammal viszlek, még akkor is, ha némi kockázattal járt volna.” 

“Te vagy az apám?” – kérdezte XiaoLiu fuldokolva a zokogástól. 

Jun császár felemelte XiaoLiu fejét, egyenesen a szemébe nézett, és határozottan azt mondta, “Én vagyok az apád! Még ha nem is vagy hajlandó apának szólítani, én mindig az apád leszek!” 

XiaoLiu végül megkönnyebbült, egyszerre nevetett és sírt, és sietve kimondta, “Apu…apu.” 

Jun császár elmosolyodott, felsegítette XiaoLiut, és egy fehér zsebkendőt nyújtott oda XiaoLiunak. XiaoLiu gyorsan letörölte a könnyeit egy zsebkendővel, de a szemei fájtak, el voltak dagadva és továbbra is könnyeztek. Mintha az a több száz éve visszatartott könny, most akart volna kihullni, ezért csak igyekezett visszatartani. 

ZhuanXu boldogan mosolyogva odalépett, és ShíQi követte őt. 

XiaoLiu bocsánatkérően nézett ShíQire, “Én, én…” Meg akarta magyarázni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. 

Jun császár megcsóválta a fejét, és így szólt, “Ő a Tushan rókák családjából származik, éleseszűbb, mint te. Még ha eleinte nem is gondolt rá, később már kitalálta volna a kilétedet.” 

XiaoLiu keserűen elmosolyodott. Igaz is, Jun császár és ZhuanXu sem voltak könnyű természetű emberek, és Dahuang-szerte csak néhány ember volt, aki időről időre el tudta viselni őket. 

ShíQi meghajolva tisztelgett Jun császár előtt, mire Jun császár megkérdezte, “TuShan Jing?” 

“Így van, az ifjabbik nemzedékből.” – válaszolta ShíQi tiszteletteljesen. 

Jun császár ráérősen így szólt, “Úgy emlékszem, hogy FangFeng XiaoGuai lányával vagy eljegyezve, vagy rosszul emlékszem?” 

ShíQi homloka izzadni kezdett, és mereven válaszolt, “Nem, igen.” 

“Te nem állsz jegyben, vagy én emlékszem rosszul?” 

“Igen, Őfelsége jól emlékszik.” 

XiaoLiu nem bírta tovább nézni, és halkan felkiáltott, “Apu!” 

Jun császár komoly tekintettel ShíQire meredt, végül így szólt XiaoLiuhoz, “A palotát, amelyben az anyád élt korábban, most én használom. Ha vissza akarsz költözni, akkor hagyd, hogy a palotaszolgák rendbe tegyék egy kicsit. Én pedig visszaköltözöm oda, ahol korábban laktam. De ha más palotát szeretnél, az is rendben van. Egyébként is sok üres rezidencia van ebben a palotában.” 

“Nem, a Huayin rezidencián maradok, csak hogy többet beszélgethessek gegevel.” 

ZhuanXu egyszerre örült és aggódott, majd Jun császárra pillantott, és azt mondta, “Természetesen én is azt szeretném, hogy te meg én együtt éljünk, de ha visszanyered a női megjelenésedet, és ugyanabban a palotában élnél velem, az nem lenne helyénvaló.” 

“Én…” – XiaoLiu mondani akart valamit, de amikor a szavak a nyelve hegyére érték, Jun császárra és ZhuanXura pillantott, és visszanyelte őket. Majd később mondja el. 

“Egyelőre maradj itt. Amikor bejelentjük a világ előtt, akkor is ráérsz költözni.” – mondta Jun császár. 

ZhuanXu boldogan tisztelgett Jun császárnak, “Köszönöm, Shifu.” 

Habár Jun császár nagyon szeretett volna több időt tölteni XiaoLiuval, de tudta, hogy XiaoLiunak több időre van szüksége, különben is, rengeteg idő áll a rendelkezésükre, és nem kell sietnie, ezért azzal az ürüggyel, hogy még fontos elintézendő ügyei vannak, elsőként távozott. 

XiaoLiu feszült teste csak azután tudott ellazulni, miután Jun császár elment. Tudta, hogy ő a legközelebbi rokona, és tisztán emlékezett rá, hogy apja mennyire szerette őt gyermekkorában, de a több száz évnyi távollét után, noha vágyott arra, hogy közelében legyen, mégis zavart és ideges volt, és némi félelem is volt benne. 

ZhuanXu visszakísérte XiaoLiut és ShíQit a Huayin rezidenciába. ShíQi egész úton csendben maradt. 

ZhuanXu megkérte a szobalányt, hogy előbb segítsen XiaoLiunak megmosakodni és átöltözni. Mire XiaoLiu végzett a tisztálkodással, a vacsora már készen állt. 

Mivel XiaoLiu kezei megsérültek, nehézére esett evőpálcát használni az evéshez. ShíQi meg akarta etetni, de amint kinyújtotta a kezét, ZhuanXu megelőzte, mondván, “Ő az én húgom, még nincs rajtad a sor, hogy kedveskedj neki.” 

ShíQi csendben visszaült a helyére, egyáltalán nem volt dühös, csak kissé gondterheltnek tűnt. 

ZhuanXu a kezébe vett egy tálkát és megetette XiaoLiut. Olyan rátermetten csinálta, mintha nem ez lett volna az első alkalom, ezért XiaoLiu meglepetten megkérdezte, “Milyen gyakran láttál el sérült kezű beteget?” 

ZhuanXu így válaszolt, “Egyszer tíz évig szolgáltam a seregben névtelenül. A hadseregben, nincs senki, aki kiszolgálna, és sérülés esetén, a csapattársak vigyáznak egymásra. Volt, hogy én etettem másokat, és mások etettek engem.” 

“Nem csoda, hogy… Valóban elég sok mindent csináltál. Nem csoda, hogy olyan piaci a stílusod.” – mondta XiaoLiu. 

“Nagyapa és a Shifu is azt mondta, hogy némi tapasztalatra van szükségem. Különben is, nem volt semmi egyéb komoly dolgom, ezért csak több tapasztalatot akartam szerezni!” – válaszolta ZhuanXu. 

Miután befejezte az evést és kiöblítette a száját, a szobalány vizet hozott neki a kéztisztításhoz. ZhuanXu nevetésben tört ki, fogta a kézmosó vizet, és a XiaoLiu szájához tartotta, mintha meg akarná őt itatni, “Akarsz még inni? Ha nem elég, az enyémet is neked adom.” 

XiaoLiu félrefordította a fejét és közben hangosan felnevetett. ShíQi is nevetett, ZhuanXu pedig megfenyegette az ujjával, “Te! Szerencsére, hogy Shifu eltűri!” 

Több mint háromszáz hosszú év telt el, de talán a csodálatos családi kötelék miatt, vagy talán azért, mert mindketten a szívükben hordják egymást, még a legcsekélyebb szakadék sincs köztük, és továbbra is képesek egymással viccelődni mindenféle feszengés nélkül. 

Sötétedett, és a szobalány meggyújtotta a palota verandáján levő lámpásokat. 

Ők hárman, jáde párnáknak dőlve ültek a longxu padon, bort kortyolgattak és beszélgettek. 

ShíQi mindvégig hallgatott, XiaoLiu pedig időnként rá pillantott. 

ZhuanXu letette a borosüveget, és azt mondta, hogy átöltözni megy, de miután bement, hosszú ideig nem jött ki. Nyilvánvalóan időt akart adni XiaoLiunak és ShíQinek, hogy kettesben beszéljenek. 

XiaoLiu tudatában volt annak, – még ha ShíQi sejtette is a valódi kilétét – hogy a sejtés és a két szemével való meggyőződés két különböző dolog. XiaoLiu azt is megértette, hogy ShíQi nem akarja, hogy Jun császár lánya és a Sárga császár unokája legyen, mint ahogy ő sem akarta, hogy ShíQi a negyedik arisztokrata család, a TuShan klán fia legyen. Azonban, az egyetlen dolog, amit az ember nem választhat meg magának, az a hely, ahova születik. 

XiaoLiu így szólt ShíQihez, “Ha van bármi, amit kérdezni szeretnél, akkor csak kérdezz, és ha van bármi, amit mondani szeretnél, akkor csak mondd.” 

“Habár tudom, hogy nem számít kiléted, hiszen te még mindig te vagy, de bizonyos dolgok kezdenek egyre bonyolultabbá válni.” – mondta ShíQi suttogó hangon. 

XiaoLiu felvonta a szemöldökét, és ShíQire meredt, “Mi az? Te félsz?” 

ShíQi enyhén elmosolyodott, “Én mindig is féltem. Ha az embernek vágyai vannak, természetesen aggodalmai is lesznek, és ha az ember szeret, természetesen félelmei is adódnak. Az lenne természetellenes, ha nem félne.” 

A sárga fény alatt, ShíQi melegsége, tisztasága és nyugodtsága XiaoLiu szívét is melegséggel töltötte el. XiaoLiu mosolyogva azt mondta, “Nem értem, miről beszélsz.” 

ShíQi a borosüveggel játszadozott, és elmosolyodott, “Mostantól, milyen néven szólítsalak? Mikor láthatom az igazi arcodat?” 

“Az édesapám Jun császár, az édesanyám pedig a Sárga császár lánya, XuanYuan Hercegnő. A teljes nevem GaoXin JiuYao. Mivel egy barackvirág anyajegy van a homlokomon, apám és anyám XiaoYaonak is szólít, ami az őszibarack jelentését véve életerőt és jólétet sugall. Egyelőre, még hívj XiaoLiunak! 

XiaoLiu csak ShíQi első kérdésére válaszolt. ShíQi várt még egy darabig, de XiaoLiu nem adott választ a másodikra. 

ZhuanXu kijött, megállt a verandán, és azt mondta, “XiaoYao, most csak hárman vagyunk a palotában. Látni akarom az igazi arcodat.” 

XiaoLiu hanyatt feküdt, fejét a párnára támasztotta, és az eget bámulta. Csak hosszú idő után szólalt meg, “Csak egyszer fogom elmondani neked ezeket a múltbeli dolgokat. Ha Atyám és nagyapám rákérdeznek a jövőben, gege, te mondd el nekik!”⁷ 

7 A korábbi 爹爹 (Diēdiē) apu megszólítástól eltérően, XiaoLiu itt a 父王 (Fù wáng) megszólítást használja.
外祖父 (Wàizǔfù) Nagyapa – anyai ágon való nagyszülő írott megnevezése.

ZhuanXu leült mellé, “Rendben!” 

XiaoLiu hangja halkan csengett, “A xuanyuani Sárga császár és a shennongi ChiYou közötti döntő csatában anyám meghalt. Mielőtt az anyám csatába vezette volna a csapatait, a Jáde-hegyen élő Anyakirálynő gondjaira bízott engem. Haza akartam menni, de hiába vártam évről évre, apám soha nem jött értem, hogy hazavigyen. Abban az időben még nem értettem a dolgokat, mert az Anyakirálynő nem szeretett beszélni, soha nem mosolygott, és minden nap csak szigorúan felszólított, hogy kungfut gyakoroljak. Nagyon utáltam őt. Egyszer, Atyám szobalányokat küldött, hogy ajándékot hozzanak nekem. Én bebújtam a szobalányok kocsija alá, és csendben leereszkedtem a Jáde-hegyről. Eredetileg azt terveztem, hogy követem a szobalányokat az Öt Istenség hegyére, hogy egy nagy ugrással Atyámra ijesszek. Személyesen akartam megkérdezni, hogy miért nem jött értem és vitt haza. Azt akartam, ha személyesen mondaná el, hogy az anyám nem halt meg. Útközben, a két szobalány suttogva rólam beszélgetett. Sok rosszat mondtak az anyámról és rólam. Azt mondták, hogy fattyú vagyok.⁸ Nevettek rajtam, mert nem tudom, mi a jó nekem, és mert folyton felhajtást csinálok, hogy visszamenjek az Öt Istenség hegyére. Azt mondták, hogy Atyám soha nem fogadna vissza, és hogy már az is nagy kegyelem volt a részéről, hogy nem öletett meg. Ekkor jöttem rá, hogy valójában az anyám elvált az apámtól, öngyilkos lett, és hogy ő már nem apám felesége!” XiaoLiu légzése nehézkessé vált. ZhuanXu és ShíQi is el tudta képzelni, hogy a tiszteletreméltók nevének elkerülése érdekében, mindaz, amit XiaoLiu mondott, az csak egy tört része volt annak, amit a szobalányok beszéltek. Azt viszont el sem tudták képzelni, hogy mennyire rémült és kétségbeesett lehetett a fiatal XiaoYao, amikor a kocsi alatt végighallgatta mindezt! 

8 孽种 (Nièzhǒng) Fattyú – kínai kifejezés, melynek jelentése: kárhozat magja, szerencsétlenség gyökere.

XiaoLiu így folytatta, “Már nem emlékszem, hogy mit éreztem akkor. Szomorúságot, csalódottságot, dühöt, kétkedést, utálatot az anyám és apám iránt… Mindenesetre beleszédült a fejem. Amíg a szobalányok pihenőt tartottak, én szép csendben elmentem. Nem tudtam, hová akarok menni, csak azt éreztem, hogy képtelen vagyok visszamenni az Öt Istenség hegyére. De ez volt az egyetlen otthonom, és nem tudtam merre menjek. Elindultam Jizhou felé, mert azt hallottam, hogy az anyám ott halt meg a csatában. Nem tudtam, mit akarok csinálni, csak kábultan mászkáltam. Kiskoromban valószínűleg nagyon aranyos lehettem, mert az útmenti emberek mindig ennem adtak. Bármit megettem, amit az emberek adtak. Egy bácsi felajánlotta, hogy elvisz szekéren. Azt mondta, hogy elvisz Jizhouba, így hát felültem. Elvitt a hegyi kúriájába, mindig nagyon kedves volt hozzám, történeteket mesélt és türelmesen próbált megnevettetni. Ebben az időben úgy éreztem, mivel Atyám már amúgy sem akar engem, jó lenne, ha ő lenne az apám. Egy nap, hozzám ért, még a ruháimat is levette, habár nem értettem. De az Anyakirálynő egyszer azt mondta, hogy a lányok ruháját nem szabad csak úgy levenni. Kényelmetlenül éreztem magam, ezért megpróbáltam ellökni. De megütött, és véletlenül megöltem. Akkoriban én…” – XiaoLiu felemelte a kezét, hogy egy nyolcéves emberkislány magasságát rajzolja meg a levegőben. “… körülbelül ilyen magas lehettem. Ki gondolta, hogy ennyi vére van egy embernek, hogy még a ruháim is átáztak a vérétől.” ZhuanXu csak ekkor értette meg, hogy a mesternek miért nem sikerült megtalálnia XiaoYaot akkoriban. XiaoYaot valójában egy ember származású gazdag földesúr rejtette el egy hegyekben lévő birtokon. 

XiaoLiu teste egyre inkább kihűlt, de nem volt hajlandó megmozdulni. Csak összegömbölyödött, és tovább beszélt a múlt dolgairól. ShíQi kinyitott egy takarót, és gyengéden betakarta vele. ShíQi vissza akart ülni a helyére, de XiaoLiu megragadta az ingujját, mire ShíQi melléje ült. 

“Atyám és nagyapám bejelentették a világnak, hogy keresnek, és sokan kezdtek el keresni engem mindenhol. Voltak, akik azért fogtak el, hogy jutalomdíjra váltsanak engem a két Felségnél; voltak, akik meg akartak ölni. A saját szememmel láttam, ahogy egy hozzám hasonló magasságú kislányt megölnek; még szörnyek is a keresésemre indultak, hogy megegyenek engem. Az a szóbeszéd járta, hogy születésem óta Tanggu szent földjének vizében fürödtem, és hogy több mint hetven éve élek a Jáde-hegyen. Hogy ez a szent hely rendelkezik a legbőségesebb Qi energiával az egész vadonban, és habár az Anyakirálynő szigorú, felettébb nagylelkű. Bármennyi őszibarackot, kalcedont, és mindenféle kincset meg tudok enni.⁹ A szörnyek azt hajtogatták, ha megesznek engem, a szellemi erejük nagy mértékben gyarapodni fog. Így már nem mertem Jizhouba menni, minden nap menekülnöm kellett, mivel egyre többen akartak elfogni. Egyszer, egy csapat koldus között bújtam el. Az emberek, akik fogva tartottak engem, körülvettek minket, halálra rémültem és arra gondoltam, ha meg tudnám változtatni a külsőmet, ha az arcomat hólyagok borítanák, ha a szemem kissé kancsal lenne, ha az orrom egy kicsivel laposabb lenne, és ha nem lenne anyajegy a homlokomon, akkor nem ismernének fel. Egyenként végignézték a gyerekeket, amikor rám került a sor, azt gondoltam, biztosan meghalok, de felemelték a fejem, alaposan megnéztek, kétszer is, és elengedtek. Nem értettem, de annyira boldog voltam, hogy elmentem a folyóhoz kezet mosni. Csak akkor jöttem rá, hogy a külsőm megváltozott, és pont úgy nézett ki, ahogy azt elképzeltem. Többszöri próbálkozás után, rájöttem, hogy nem csak a megjelenésemet tudom megváltoztatni, hanem a nememet is. Miután megszereztem ezt a képességemet, ritkán kerültem veszélybe.” 

9 蟠桃 (Pántáo) őszibarack – a halhatatlanság barackja, mitikus gyümölcs a kínai mitológiában.

ZhuanXu tele volt kétségekkel, de nem kérdezett, csak hallgatott. 

XiaoLiu az eget bámulta, és nyugodt hangon mesélt tovább, “Kezdetben nagyon izgatott voltam, minden valahányadik nap után, változtattam a megjelenésemen. Több mint egy év telt el így, és fokozatosan csökkent azok száma, akik engem kerestek. Biztonságban voltam. Különféle arcokat használva bolyongtam a vadonban. Egy nap, amikor belenéztem a tükörbe, hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem az igazi kinézetemet. Kétségbeesetten próbáltam felidézni, kétségbeesetten próbáltam visszaváltoztatni, de bárhogy néztem, semmi sem tűnt jónak. Eleinte nem izgattam magam, mert tudtam, hogy bármennyit is változtatom a kinézetemet, az nem árthat a valódi arcomnak, ezért bármerre is jártam, igyekeztem kitanulni az alakillúzió művészetét, de csak utólag jöttem rá, hogy nincs még egy olyan alakváltó technika a világon, mint az enyém. Így, bármennyit is próbálkoztam, többé nem sikerült visszaszereznem az igazi arcom.” 

XiaoLiu lehunyta a szemét, “Azok a napok tényleg olyanok voltak, mint egy rémálom. Az arcom szinte bármikor és bárhol átváltozhatott. Például amikor az utcán sétáltam, egy nő jött felém, akinek gyönyörű szemei voltak. Amint erre gondoltam, a szemeim olyanok lettek, mint az övéi. Féltem és vissza akartam változni, de az előző szempárt is én változtattam meg, így nem tudtam teljesen visszaváltozni. Nagyon feszült voltam minden nap, de minél idegesebb lettem, annál többet gondolkodtam rajta. Éjszakánként gyakran álmodtam különféle arcokról, olyannyira, hogy még álmomban is átváltoztam. Minden reggel, amikor felébredtem, teljesen más arcom volt, és este, lefekvés előtt is. Másnap reggel ismét új arcom volt, és este megint… Állandóan átváltoztam, és minden arcom hamis volt. Már nem mertem a tükörbe nézni, sem embereket látni. Egyszer, amikor egy fogadó sarkában bujdokolva ettem, hallottam, ahogy egy kislány a nagymamáját szólítja, hirtelen eszembe jutott a nagymamám halála előtti arca, és az arcom elkezdett átváltozni. Valakik látták ezt a jelenetet és sikoltozni kezdtek. Kirohantam a fogadóból és többé nem mertem senkire se nézni. Futottam és futottam, megállás nélkül, egészen a hegyek közé. A hegyekben bújtam meg, ahol nem kellett látnom senkit, és tükröm sem volt. Még akkor is, amikor a folyóhoz mentem arcot mosni, behunytam a szemem és nem néztem magamra. Így, bármivé is változzon az arcom, nem számított. Semmi köze sem volt hozzám. Én úgy tehettem, mintha mi sem történt volna, én még mindig én voltam.” 

ZhuanXu és ShíQi arckifejezése egyaránt elkeseredettnek tűnt. Mindketten elképzelték, hogy mennyi elviselhetetlen tapasztalaton kellett keresztül mennie XiaoYaonak, de azt soha nem tudták volna elképzelni, hogy XiaoYaonak valójában nincsen arca. Alaposan belegondolva, ők ketten, akik már mindenféle kegyetlenséget megtapasztaltak a világon, még ők is beleborzongtak. Mindenki irigyli azokat az isteneket, akik szellemi erejük révén képesek tetszés szerint átváltozni, de kiderült, hogy amikor az ember elveszíti “igazi énjét”, minden a legszörnyűbb lidércnyomássá válik. “Úgy éltem, mint egy vadállat. Az Anyakirálynő szigorú felszólításainak köszönhetően, a kultivációm még mindig jó volt. Az átlagos ragadozó madarak és vadállatok, nem jelentettek fenyegetést számomra. A hegyekben való élet egészen kényelmes volt, de nem volt senki, aki hozzám szólt volna. Nagyon magányos voltam, de nem mertem lemenni a hegyekből, így csak magammal tudtam beszélni. Később, beszélgetni kezdtem egy kígyódémonnal, ami még nem öltött emberi alakot. De rám se hederített, ezért, hogy magam mellett tartsam, elloptam a tojásait, és egész nap csúfolódtam vele, hogy üldözzön engem. Én pedig csak futottam és beszéltem hozzá. Habár a kígyódémon megértette, amit mondtam, de nem tudott beszélni, ezért én beszéltem helyette. Én kérdeztem, és én is válaszoltam. Ekkor alakult ki az a rossz szokásom, hogy túl sokat beszélek. Így ment ez napról napra, és évről évre. Fogalmam sem volt arról, mennyi idő telt el. A hegyekben nem napokban vagy hónapokban mérik az időt. Később jöttem rá, hogy több mint húsz év is eltelt.” 

ZhuanXu szorosan a kezében tartotta XiaoYao kezeit, mintha egy kis társaságot akart volna adni a magányos és riadt lánynak, és rekedtes hangon megkérdezte, “A váltakozó megjelenésed végül hogyan jött helyre?” 

“Egy nap találkoztam egy férfival, aki nyíltan elmondta, hogy ő egy démon, súlyosan megsérült, és hogy gyógynövényeket keresett. Beszélt hozzám, így hát én is beszéltem hozzá. Eleinte nagyon bizalmatlan voltam, és csak messzire ülve beszélgettem vele, majd néhány szóváltás után, elszaladtam. Hosszú idő elteltével, miután többször is próbára tettem őt, de ő nem mutatta jelét, hogy bármivel is próbálkozna, egy picivel több ideig beszélgettem vele. Nem félt a folyton váltakozó arcomtól, még ő is megváltoztatta az övét. Ha én változtam, ő is változott. Aztán azon versenyeztünk, ki tud több arcot váltani. Összehasonlítottuk magunkat, majd nagyokat nevettünk. Előtte, nem éreztem magamat szörnyetegnek, sem ijesztőnek. Lassan-lassan elkezdtem megbízni benne. Egy este azonban, elfogott és el akart vinni. De a kígyódémon, aki mindig is meg akart ölni, feldühödött, ekkor előjött, hogy megállítsa őt, de végül őt ölték meg. A férfi elvitt egy délebbre fekvő helyre, ahol a hegyek magasabbak és veszélyesebbek. Egy titkos barlangban volt az odúja, ketrecet épített, és bezárt engem oda. Azt mondta, hogy ő egy kilencfarkú rókadémon, és hogy száz évvel ezelőtt, anyám. …barátja levágta az egyik farkát. Ami miatt az életereje súlyosan meggyengült, kultivációja pedig nagymértékben lecsökkent. Különleges felépítésem révén, ha néhány évtizedig jól eltart, akkor a legjobb elixír válik belőlem.” 

ZhuanXu arckifejezése megváltozott, és elővett egy illatos jáde erszényt, amit a testéhez közel hordott, és egy darab bolyhos, fehér rókafarkat húzott ki belőle. “Az övé?” XiaoLiu bólintott. ZhuanXu el akarta pusztítani a fehér rókafarkat, de XiaoLiu Liu egy mozdulattal elkapta tőle, és miközben a csuklóján játszadozott vele, azt mondta, “Az a döglött róka nagyon utálta az anyámat. Nem csak azért, mert anyám… barátja bántotta őt, hanem azért is, mert anyám megölte a kilencedik nagybátyámat. Ő és a kilencedik bácsikám nagyon közeli barátok voltak, és valahányszor a kilencedik nagybátyámra gondolt, a leggonoszabb és legdurvább szavakkal átkozta az anyámat. De ő már meghalt így csak én maradtam, akit megkínozhatott. Ő volt az, aki harminc éven át nevelt és harminc éven át kínzott. Egyik este azt mondta, hogy két nap múlva, telihold éjszakáján meg fog enni engem. Miközben balladákat énekelt, degeszre itta magát, és nem zárta be rendesen a ketrecet. Én, aki harminc éven át csak azt tanulmányoztam, hogyan szökhetnék meg, megtanultam zárt nyitni. Kiosontam a ketrecből, és titokban kábszert tettem a borába. Aztán visszaosontam a ketrecbe, és visszazártam magam. Ő semmi szokatlant nem vett észre. Másnap féltem, hogy nem fog inni, ezért szándékosan megemlítettem előtte a kilencedik bácsikámat. Megvert, és újra inni kezdett. Az italban egy olyan méreg volt, amihez az alapanyagokat apránként gyűjtöttem össze azokból a furcsa dolgokból, amikkel megetetett, és több mint tíz évbe telt, mire elkészítettem. A földre esett, és visszaváltozott az eredeti rókaalakjába. Kijöttem a ketrecből, ő pedig kinyitotta a szemét és rám nézett. Megragadtam egy kést, és elkezdtem egyenként levágni a farkát. Miután mindegyik farkát levágtam, megmutattam neki. Róka szájából vér folyt, de szemeiben megkönnyebbültség látszott, hogy végre megszabadulhat, végül lehunyta a szemét. Tüzet gyújtottam, és felégettem az egész barlangot. 

XiaoLiu felemelte a rókafarkat, és meglengette a szeme előtt, “Harminc éven át egy ketrecbe zárt, megalázott és megkínzott engem. Ráadásul eloszlatta mindazt a szellemi erőt, amit a Jáde-hegyen oly kemény munkával kiműveltem. Szinte nyomorék emberré tett, de sokféle dologra is megtanított engem. Csak ketten voltunk azon a hegyen, amikor nem őrjöngött, megtanított az alakillúzió művészetére. Megértette a félelmemet, és egy rendkívül ritka kincset adott nekem, egy shengsheng lelkéből kovácsolt tükröt, amely memorizálni tudja a múlt eseményeit. Megengedte, hogy a tükörbe mentsem a megjelenésemet, így, ha másnap voltak is eltérések, a tükörbe nézve, vissza tudtam változni. Lassacskán megtanultam stabilizálni a megjelenésemet. Amikor pedig időről-időre kivitt, megtanította, hogyan azonosítsam be a növényeket. Különféle szörnyekről mesélt, amelyeket ő ölt meg, és elmondta a különféle szörnyek gyengeségeit. Végül, én öltem meg őt, és egyenként levágtam mind a nyolc farkát. A köztünk levő bosszú végleg lezárult. Már régóta nem érzek gyűlöletet iránta, ezért megtartom ezt a farkat!” 

XiaoLiu odaadta ZhuanXunak a rókafarkat, “A kilencfarkú róka épp olyan ritka mitikus lény, mint a főnix. Én könnyedén alakot tudok váltani, így nem veszem hasznát ennek a rókafaroknak. De te megtarthatod, később pedig finomíthatod. Segíthet neked alakot váltani és átlátni az akadályokon.” 

ZhuanXu undorodva a földre dobta, “Nem kell.” 

XiaoLiu úgy érezte, hogy ZhuanXu most dühös, majd később, amikor megnyugszik, beszélnek róla! A földre mutatott, ShíQi pedig felkapta a rókafarkat, és eltette. XiaoLiu így szólt ShíQihez, “Azon az éjszakán a fogadóban, azt kérted, hogy láthasd egy pillanatra az igazi arcomat. Én visszautasítottalak, de nem azért, mert azt terveztem volna, hogy hátra hagylak és kényelmesen végképp eltűnök, hanem mert egyszerűen nem állt módomban megmutatni neked. Az a rókafarok bábu jogosan nevetett rajtam. Én magam sem tudom, hogyan nézek ki, így ő sem tudta felvenni az alakomat.” 

ZhuanXu annyira dühös lett, hogy még ShíQire is, akiben a kilencfarkú róka vére folyt, ugyanolyan undorral nézett, és ingerülten mondta, “Azt mondják, a kilencfarkú rókák a legjobbak az alakváltásban. Mondd el, pontosan milyen baj van XiaoYaoval. Miféle alakillúzió technikáról van szó, hogy nem tudja visszaállítani az igazi megjelenést?” 

ShíQi azt gondolta, “Tartok attól, hogy XiaoYao megjelenése már gyerekkorától fogva hamis volt. Ha pedig a születése óta volt hamis, akkor biztosan Jun császár vagy XuanYuan Hercegnő használt valamilyen nagy mágikus erőt vagy mágikus ereklyét. Csak így lehet hamis megjelenést kölcsönözni egy szellemi energiával nem rendelkező babának anélkül, hogy bárki felfedezné. De miért? A szokatlan viselkedés mögött minden bizonnyal egy titok áll. Valószínűleg csak védelmezni próbálták XiaoYaot.” ShíQi lassan így szólt, “Még én sem tudom. Meg kellene kérdeznünk Jun császári őfelségét. Talán ő tudja.” 

ZhuanXu elkeseredett hangon így szólt XiaoLiuhoz, “Nem láthatom, hogy nézel ki. Folyamatosan úgy érzem, hogy még mindig egy kagylóban rejtőzködsz, és attól tartok, hogy miután kinyitom a kagylót, újra elszaladsz.” 

“Mit szeretnél, hogyan nézzek ki? A kedvedért átváltozom. Olyan húgot kapsz, amilyent csak akarsz.” – ugratta őt XiaoLiu. 

ZhuanXu annyira dühös lett, hogy felemelte az ökleit, “Újra verekedni akarsz?” 

XiaoLiu intett a kezével, “Most már nem tudlak legyőzni.” XiaoLiu büszkén mosolygott, és így szólt ShíQihez, “Gyerekkorában nem tudott legyőzni engem.” 

ZhuanXunak eszébe jutott, hogy erőszakkal megsemmisítették az egész kultivációját, és hogy erejének szertefoszlásakor nem csak a csontig hatoló fájdalmat kellett elviselnie, de a jövőben soha nem lesz képes magasszintű spirituális erőt kiművelnie. Úgy érezte, hogy mindaz a bánat és düh, amit Xiaoyao történetének hallgatása közben elfojtott, most kitör belőle, és már nem tudna megszokott módon viselkedni, ezért hirtelen felállt, és a szobájába sietett, “Pihenni fogok.” 

XiaoLiu a hátát nézte, amint távolodik, és azt mormolta, “Már elmúlt, már minden elmúlt.” 

XiaoLiu felállt, és azt mondta ShíQinek, “Én is megyek pihenni.” 

ShíQi így szólt XiaoLiuhoz, “Ne aggódj, meg fogjuk találni az igazi megjelenésedet.” 

XiaoLiu elmosolyodott. Mindannyian tudni akarták, hogyan néz ki, de valójában, ezen a világon, aki a legjobban szerette volna tudni, hogyan is néz ki, az ő maga volt.

---