XiaoLiu felépítése nagyon különleges volt, aminek köszönhetően sebei sokkal gyorsabban gyógyultak, mint a hétköznapi embereké. Jing pedig sok közismerten jó gyógyszert hagyott hátra, mint a Jáde-hegyi kalcedont, a Guixu kristályból finomított táncoló fényt… és minden elképzelhető értékes, gyógyhatású ereklyét, ami a vadonban megtalálható volt. XiaoLiu gyorsan felépült a sérüléseiből.  

XiaoLiu az efféle dolgokkal soha nem fukarkodott. Képes volt egy egész üveg tízezer éves kalcedont kiönteni, hogy beáztassa a kezeit, fájdalomcsillapítót azonban, nem volt hajlandó bevenni, így minden nap csak sikoltozott és fel-alá ugrált a fájdalomtól. XiangLiu eleinte csak hideg szemekkel nézete, de később, egyre inkább zavarni kezdte a folytonos ricsajozása és gúnyos vigyorral azt mondta, “Igazán sajnálom azokat, akik megkínoztak téged. Ők csontevő tetem lárvákkal kínoztak meg, te pedig démoni hanghullámokat küldesz az agyukra.”¹⁷ 

17 魔音穿脑(Mó yīn chuān nǎo) Agyon áthatoló démoni hanghullámok – Az emberi hallásküszöb értékét meghaladó infrahangok, amelyek az őrületbe kergetik az embert. Romboló hatással van az ember fizikai és mentális egészségére.

XiaoLiu ránézett és elégedetlen arckifejezéssel azt mondta, “Most már igazán bánom, hogy Xuanba ültettem a Gu rovarokat.” 

XiangLiu gúnyosan felnevetett, “Ha már mindenáron Gut akarsz kinevelni, legalább nevelj valóban ártalmasakat. Az általad kinevelt Guval, még mielőtt az ellenségednek árthatnál, előbb magadnak kell ártanod. Még szerencse, hogy Xuannak ültetted be, és ha már beültetted, talán még hasznodra is válik. Ha nekem ültetted volna be, mivel kilenc fejű testem van, még akkor sem reagáltam volna le túlságosan, ha halálra sebzed magad.” 

XiaoLiu úgy érezte, hogy a XiangLiuval való beszélgetés csak arra való, hogy feldühítse magát, és mivel nem akart többé vele foglalkozni, felemelt kézzel rohangálni kezdett az erdőben, miközben szerencsétlenül Ááá-zva sikoltozott. 

XiangLiu tényleg nem bírta tovább hallgatni, ezért egész egyszerűen arra használta fel fehér sasát, hogy a felhők közé rejtőzzön. 

Ahogy a napok egyre csak teltek, a fájdalom is alábbhagyott, és XiaoLiu kezei fokozatosan felépültek. 

Kora reggel volt, XiaoLiu még kábultan aludt, amikor hirtelen furcsa hullámzást érzett a testében. Először nem értette, de egy kis gondolkodás után végül rájött, hogy ezt az üzenetet a Gu rovarok adták neki. 

XiaoLiu sietve felkelt és kirohant a házból, “XiangLiu, Xuan…” 

“Tudom.” 

A sziklán körülbelül egy tucat álarcos férfi volt. A lovasokból és hátasaikból csak úgy áradt a gyilkos szándék, miközben szoros alakzatban állva várakoztak. Nyilván tudták, hogy Xuan bármelyik pillanatban megérkezhet, és a formációjukból ítélve, biztosra vehető volt, hogy Xuan nem kisszámú embert hoz magával. 

XiangLiu így szólt XiaoLiuhoz, “Xuan nagy erővel jön, nekem pedig szándékomban áll megölni őt. Ma este élet-halál harc lesz. Keress egy helyet, ahol elbújhatsz.” Mivel maszkot viselt, nem láthatta tisztán XiangLiu arckifejezését. Csak egy hűvös szempárt látott, amely mintha jégből és hóból lett volna, melegségnek még csak nyoma sem volt benne. 

XiaoLiu nem mert hülyeségeket beszélni, körülnézett, bement az erdőbe, és elbújt egy szikla alá. 

Nem sokkal később, XiaoLiu látta, amint Xuan egy embercsoport élén közeledik és magasztosan előre lép. 

Az eget több mint harminc különféle égihátas töltötte ki széttárt szárnyaival. XiaoLiu felemelte a tekintetét és döbbenten elcsodálkozott, “Ki a csuda lehet Xuan valójában? Hogy rendelkezhetett ekkora hatalommal?” 

Magasan a levegőben, heves csata tört ki. 

XiangLiuhoz képest, a számokat tekintve, Xuan nyilvánvaló fölényben volt. 

De XiangLiu emberei, akik a halál árnyékában élnek túl minden egyes napot, vér általi hallgatólagos megegyezés van közöttük, mi több, elég harciasság van bennük ahhoz, hogy habozás nélkül megtegyenek mindent, így a két fél kiegyenlített csatát vívott egymással. 

Hangos robbanással egy arany tűzgolyó eltalált egy embert, hamuvá változtatva embert és égi hátasát egyaránt. Nem sokkal később, egy másik férfit vágott ketté egy hatalmas jégkard, akinek a lova keservesen felnyerített. Ketten a fák hegyének magasságában süvítettek végig égi hátasaikon, harc közben pedig magasan az égbe repültek. XiaoLiu nem látta tisztán, kik azok, de csak egy éles üvöltést hallott. Aztán valami abból a nagy magasságból leesett, és egy kőre zuhanva több darabba szakadt. XiaoLiu felvette, és egy vérfoltos maszk volt az. 

XiaoLiu nem tudott tovább bujkálni, ezért kirohant és gyorsan felmászott a legmagasabb fára. 

Az eget megtöltötték a háború lángjai, fények villództak, nyomukban pedig fekete füstfelhő tört fel, de XiangLiu alakját nem volt nehéz megtalálni. Fehér ruhája és hosszú haja volt, arcán pedig ezüstös-fehér maszkot viselt, és úgy hajtotta fehér sasát, akár egy hópelyhet, ami csak örvénylett és ide-oda cikázott a kilenc menyország alatt. De a látványra gyönyörű tánc valójában hideg és könyörtelen vérontás volt. 

Négyen ostromolták őt négy irányból. Az egyikük Xuan volt, a másik három pedig elsőosztályú spirituális erővel rendelkező harcművészeti mester. 

XiangLiu stílusa csak az élet-halál harcról szólt, folyton csak támadt, de sosem védekezett. 

A fegyver, amit használt, egy holdsarló ívű szablya volt, kristálytiszta, mintha jégből lett volna, és miközben alakja ide-oda lobogott, a szablya fehér fényt bocsátott ki, mintha röpködő jégvirágok töltötték volna meg az eget. 

XiangLiu, nem törődve azzal, hogy mi van a háta mögött, gyorsan előretört. Egyszer csak vakító fehér fény villant fel, és egy ember feje lerepült a helyéről, XiangLiu hátát pedig egy jégpenge szúrta át és vérezni kezdett. 

Tömérdek jégpenge zúdult feléje, de XiangLiu ahelyett, hogy kitért volna előlük, megfordította a fehér sast és szemből várta a becsapódó pengéket. Ekkor meglendítette a karját és a kezében levő kristályszablya rezonálni kezdett, megannyi jégvirágot bocsájtva ki magából, amelyek apró darabokra szabdalták azt az embert a hátasával együtt. Azonban XiangLiu is megsérült és ajkának sarkából vér folyt. 

Ekkor, levelek zúdultak felé minden irányból a fa spirituális elem gyilkos formációjában. De mivel XiangLiu alapjában véve türelmetlen volt megtörni a formációt, közvetlenül az alakzatot létrehozó személy felé tört, és lelki erejét nem kímélve a sérüléstől, lefejezete őt. 

Végre egy-egy ellen harcolhattak. XiangLiu üldözőbe vette Xuant, de már sérülései voltak és szellemi erejének a nagy részét felemésztette. Xuannak azonban még egyetlen hajszála sem volt meggörbülve és spirituális energiájának a teljén volt. 

Xuan bal kezében egy hosszú, fából készült spirituális ostor volt, a jobb kezében pedig egy arany spirituális tőr, így valójában kétféle szellemi erőt volt képes aktiválni. Az ostor olyan volt, mint egy kígyó, ami tekeregve közeledett XiangLiu felé, a tőr pedig, akár egy tigris, ami tátott szájjal várta az alkalmat, hogy lecsaphasson. 

XiaoLiu felkiáltott, “XiangLiu, bal kéz.” 

Mire XiaoLiu keményen odacsapta a bal kezét a fatörzshöz, és az elviselhetetlen fájdalom miatt Xuan kézmozdulata elhárult. 

“Jobb kéz.” 

XiaoLiu akkorát ütött a jobb kezével a fa törzsére, hogy Xuan fegyvere majdnem kiesett a kezéből. 

XiangLiu sűrű elfoglaltsága ellenére, hangos nevetésben tört ki. Xuan ellenben, szemeit élesen megvillantotta és hosszú ostorával XiaoLiu felé csapott. XiaoLiu visszahúzta a fejét és lecsúszott a fatörzsön. Szerencsére az erdő sűrű volt, és az égi hátas nem tudott bennebb menni, így Xuan nem vehette üldözőbe. 

XiangLiu elrendelte, “Bal láb, jobb kéz.” 

XiaoLiu magában káromkodott, de kegyetlennek kellett lennie. Miközben egy tüskés bottal erősen megütötte a bal lábát, addig a jobb öklével beleütött egy feltartott kőbe. 

XiangLiu összegyűjtötte maradék lelki erejét, szablyáját elhajította, hogy megakadályozza Xuan visszavonulását, teste pedig felrepült, akár egy hatalmas madár és Xuanra tört. Nyilvánvalóan egyetlen csapással akarta megölni Xuant. 

Xuan a pillanat hevében legurult égi hátasáról, ami XiangLiu szemből, ugyanakkor hátulról érkező támadásaitól vértől habzó darabokra szakadt, megmentve ezzel Xuan életét. 

Xuan a nagy magasságból lezuhant, és erősen a fák közé csapódott, kidöntve így egy nagyobb fát. Súlyosan megsérült, testét vér borította, de nem mert megállni. Azonnal felugrott, és tántorogva futni kezdett, miközben hangosan kiabálva hívta a kísérőit. 

A fáktól sűrűn benőtt hegyi erdő közé égi hátassal berepülni lehetetlenség volt. Ezért XiangLiu azon nyomban meghajtotta a fehér sast, hogy átrepüljön az erdő felett. Majd leugrott onnan és az erdőbe esve Xuan nyomába eredt. 

XiaoLiu, akárcsak egy majom, egyik fáról a másikra ugrándozott, és nyugodt tempóban ő is Xuant követte. Egyszer csak, a szeme sarkából megpillantott egy fehér tárgyat, ami egy állat farkára hasonlított, és még mielőtt XiaoLiu agya reagálhatott volna, a teste megállt. 

Odaugrott, és felkapta az ágon lógó fehér dolgot, ami egy bolyhos fehér rókafarok volt. 

XiaoLiu teljességgel megszállottá vált. Ajkának sarkai felkunkorodtak, akár egy holdsarló és vigyorgott, de szemeiben könnyek csillogtak, amelyek már-már legördülni készültek a bánattól. 

Hirtelen, arckifejezése drasztikusan megváltozott, végül XiangLiu és Xuan nyomába eredt, mint aki eszét vesztette.  

Xuan csak úgy száguldott a levegőben, XiangLiu pedig úgy villant elő az indák közül, mint valami szellem. Kezei éles karmokká váltak, akár egy ötujjas kard, és villámgyorsan Xuan felé szúrt. Xuan megfordult, hogy blokkolja, és a fából készült spirituális ostor porrá tört, de ez egyáltalán nem gátolta meg az ötujjas kard támadását. 

XiangLiu démonpupillái vörösen izzottak, és Xuan úgy érezte, mintha a testét a hegyek szorítanák össze. Még csak moccanni sem bírt, és már nem volt rá mód, hogy kitérjen előle. Ennek ellenére nem akarta becsukni a szemét, ha már meg kell halnia, tisztán akarta látni, hogyan hal meg. 

Akár egy hullócsillag, egy alak rohant Xuan karjaiba, kivédve ezzel XiangLiu mennydörgésszerű csapását. 

“Ááá…” – sikoltott fel XiaoLiu. 

Xuan ugyanazt érezte, ugyanazt az éles fájdalmat, ami a szívéig hatolt, de végül is csak fájdalmai voltak, és nem sérült meg. Xuan döbbenten nézett XiaoLiura, és nem értette, hogy XiaoLiu miért áldozta fel magát, hogy megmentse az ő életét. 

“Rohanj!” – mondta XiaoLiu, miután keményen ellökte magától. 

XiangLiu azonban, nem akarta engedni, hogy Xuan megszökjön, ezért újra lecsapott. XiaoLiu, nem törődve azzal, hogy ismét megsérül, megfordult és szorosan megragadta XiangLiu éles karmokká változott kezét, hogy megakadályozza Xuan megölésében. 

Xuan kísérői megérkeztek, és Xuant támogatva gyorsan elmenekültek. Xuan futás közben visszafordította a fejét, és zavartan nézett XiaoLiura. 

Látva, hogy az éppen bevégzett munkáját XiaoLiu tönkretette, XiangLiu képtelen volt ellenállni az indulatainak és XiaoLiu lábába rúgott. XiaoLiu lágyan összerogyott, de még így is minden erejét arra használta, hogy kétségbeesetten a XiangLiu lábaiba kapaszkodjon. 

Xuant a kísérői az égi hátasára ültették, majd vágtatva elviharoztak az égen. 

A kísérőjének dőlt, és erősen beharapta az ajkát, hogy elviselve a fájdalmat. 

Fájdalmat érzett a mellkasban és a hasban, a karjai sajogtak és egész testét erős fájdalom gyötörte, mintha éppen szétesni készülne. De tudta, hogy nem fog szétesni, mert ezek a fájdalmak nem az övéi, hanem a XiaoLiuéi voltak. 

Xuan kábultan meredt a gomolygó felhőtengerre. Miért, pontosan miért? XiaoLiu eleinte XiangLiunak akart segíteni, hogy megölje, de az utolsó pillanatban megpróbálta megmenti, még a halál kockázatával is. Ő volt az, aki elrendelte a kínzást XiaoLiun, így természetes, hogy XiaoLiu gyűlöli őt és meg akarja ölni, de akkor mégis miért mentette meg? 

XiangLiu haragja olyan volt, mint egy düháradat, amely csak úgy tajtékzott, hogy elnyeljen mindent. 

XiaoLiu tudta, hogy XiangLiu meg fogja őt ölni, de félelemnek még nyomát sem érezte. 

A skarlátvörös vér látványa a tűzpiros főnix virágot juttatta az eszébe. A főnixfa alatt egy hinta állt, melyet az édesanyja épített neki. A lány a hintán állva repült a magasba a lehulló főnixszirmokkal szemben, és nevetése betöltötte a világot. A bátyja a főnixfa alatt állt, és mosolyogva nézett fel rá. Amikor pedig a hinta visszaereszkedett, akkor teljes erejéből ismét meglökte őt. A hinta felrepült, majd visszaereszkedett, felrepült, majd visszaereszkedett… 

XiangLiu éles karmai megragadták XiaoLiu nyakát, de XiaoLiu csak tágra nyitotta kerek szemeit, és édesen mosolygott rá, mint a tavaszi szellőben nyíló virágok. 

Az a karcsú nyak az ő kezében volt, egyetlen szorítás és megszűnt volna a baj. 

XiaoLiu elmosolyodott és halkan felsóhajtott, mintha végtelen elégedettség töltötte volna el, majd fejét leejtette és szemei lassan becsukódtak. 

XiangLiu hirtelen visszahúzta a kezét, felkapta XiaoLiut és elvitte. 

Amikor XiaoLiu kinyitotta a szemét, egy barlangban volt és egész teste egy kis medencébe volt merítve. 

A medence vizében Jáde-hegyi kalcedon, Guixu kristály, Tanggu víz, hibiszkuszlevelek és mindenféle tisztátalan dolog volt. Ha valaki másról lett volna szó, aki súlyosan megsérült, ha olyan sokféle kábító hatású gyógyszerben ázott volna, figyelmen kívül hagyva azok gyógyászati tulajdonságait vagy mennyiségét, valószínűleg így is úgy is meghalt volna. De XiaoLiu sajátos felépítése révén, ez a sok tisztátalan dolog valójában jót tett a szervezetének. 

Valószínűleg volt még benne fájdalomcsillapító elixír, így XiaoLiu csak gyengének érezte magát, de fájdalmat nem érzett. 

Nem messze a medencétől, XiangLiu keresztbe tett lábbal ült egy jade kanapén, szemöldökei között pedig hegyként tornyosult a gonosz szándék, ami úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban túlcsordulhat. 

XiaoLiu nem, hogy megmozdulni, de még megszólalni sem merészelt, így csendben visszacsukta a szemeit. 

“Miért kellett megmentened?” – kérdezte XiangLiu hideg és elfojtott dühöt tartalmazó hangon. 

XiaoLiu gondolatai csak úgy forogtak, de hogy egy pillanatnyi habozást se mutasson, egyértelműen kimondta, “Mert tudom, hogy ki ő.” 

XiangLiu szemöldöke kissé megrándult. 

XiaoLiu azt mondta, “Néhány nappal ezelőtt, azon tűnődtem, hogyan lehet ennyi szabadidőd mostanában, hogy naponta rám nézel. Később jöttem rá, hogy valójában nem rám vigyáztál, hanem Xuanra vártál. Jing arra kért, hogy a hegyekben bújjak meg, azért, mert tudta, hogy többszáz éve álltok harcban XuanYuannal, de XuanYuan azóta is képtelen volt a nyomotokra bukkanni. Ha úgy akartad volna, Xuan nem találhatott volna rám, azonban, te már kitaláltad, hogy ki is ő valójában, és azt is tudtad, hogy biztosan nem fog elengedni engem, ezért arra használtál, hogy csapdát állíts neki, azzal a céllal, hogy megöld.” 

“Csaliként használtalak, na és akkor mi van?” 

“Eredetileg nem jelentett semmit, hiszen amúgy is meg akart ölni. Azonban, megtudtam, hogy ZhuanXunak hívják. Ő XuanYuan hercege, a xuanyuani Sárga császár legidősebb unokája! Ha segítek neked megölni, akkor a Sárga császár minden erejét felhasználja, hogy bosszút álljon, és akkor soha nem lesz nyugtom ebben az életben! De még e kies pusztaságban sem lesz olyan hely, ahol megbújhatnék!” 

XiangLiu kinyitotta a szemét és XiaoLiura meredt, “Azt hittem, ennél bátrabb vagy.” 

XiaoLiu így szólt, “Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Te szembe mersz szállni a Sárga császárral, de én nem. A császári harag több ezer mérföldes vérontást von maga után! Azt pedig nem tudnám elviselni!” 

“Hogyan tudtad meg Xuan kilétét?” 

“Amikor üldözőbe vetted, az egyik kísérője, ijedtében elszólt valamit Zhuan herceg gyors megmentéséről. Habár kissé zavaros, de nem volt nehéz összekötni a szálakat. A nagy vadonban kevés ember van, akiért hajlandó vagy akár súlyos sérüléseket is elszenvedni, csak azért, hogy megölhesd őt.” 

XiangLiu felállt és egyenesen a medencébe ment. Megragadta XiaoLiu nyakát és erősen a medence falához ütötte a fejét, “Hát azt is tudod, hogy akár még súlyos sérülések árán is kész lettem volna megölni őt!” 

XiaoLiunak annyi ereje sem volt, hogy védekezni tudjon, így egész egyszerűen megadta magát, “Tönkretettem a nagy tervedet. Ha meg akarsz ölni, csak ölj meg!” – azzal szelíden lehunyta a szemeit és felfedte fehér nyakának egy részét. 

XiangLiu elvigyorodott, “Hogy öljelek meg? Akkor túl olcsón úsznád meg!” – aztán közelebb hajolt, kíméletlenül beleharapott XiaoLiu nyakába, és erősen szívni kezdte a vérét, így engedve ki a szívében levő gyilkos szándékot. 

XiaoLiu hátrahajtotta a fejét és a medence szélére támasztotta. Örült, amiért még mindig hasznára lehet XiangLiunak. XiangLiu testének kilenc feje és különleges felépítése van, szóval nehéz a számára megfelelő gyógyszert megtalálni, de az egyedi felépítésű XiaoLiu pontban a legjobb elixír volt a számára. 

Xuan, aki a kanapén fekve lábadozott a sérüléseiből, hirtelen felült és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a nyakát. 

Még életben van! 

Eleinte éles fájdalmat érzett, mintha hegyes fogak szúrtak volna a húsába, de fokozatosan egyre furcsább érzést keltett benne. A fájdalomba enyhe zsibbadás, majd enyhe gyönyör keveredett. Olyan volt, mintha valaki lágyan csókolgatta volna szívás és nyalogatás közben. 

Xuan némi szomjúságot érzett és hirtelen düh fogta el. “Ilyen súlyos sérülések mellett. Megőrült az a kölyök? Mi a fészkes fenét csinál?” 

XiangLiu felemelte a fejét és XiaoLiura meredt. Ajkának sarkai vérfoltosak voltak, tekintete elsötétült és kissé zihált. 

XiaoLiu, aki mindig is úgy viselkedett, mint egy gazember, akit bárki bármikor leakaszthatott, hirtelen összezsugorodott és teste lennebb ereszkedett. A kezével, öntudatlanul el akarta takarni a mellkasát, de azonnal úrrá lett a saját abnormalitásán, és ugyanolyan hanyagul ült tovább. 

XiangLiu keze, követve XiaoLiu nyakának vonalát, lassan lennebb csúszott, ujjai pedig a kulcscsontján játszadoztak egy darabig, majd egyre lennebb kezdték el cirógatni. 

XiaoLiu vadul megragadta a kezét és játékos mosollyal azt mondta, “Férfi vagyok. Még akkor is, ha a férfiakat szereted, találnod kellene egy jobbképűt.” 

“Férfi vagy?” XiangLiu ajkának sarkai, amelyek még mindig vérfoltosak voltak, kissé megemelkedtek. Nem lehetett eldönteni, hogy mosolyog vagy gúnyolódik, “Ha valóban férfi vagy, akkor hogyan csalogattad elő a feifeit?” 

XiaoLiu zavarodottan pislogni kezdett, majd mosolyogva azt mondta, “Nem hinném, hogy nem vagy képes megváltoztatni a hangodat vagy az alakodat.” 

“Jobban bízom a vadállati ösztönben.” 

“Ha a vadállati ösztön annyira jól működne, akkor a Szőrgombócodat nem üti ki a gyógyszerem, a világon nem léteznének csapdák, és a vadászoknak nem kellene többé vadászniuk.” 

“Milyen átalakulási illúziót is használtál pontosan? A szellemi erőd alacsony, mégis egyetlen nyoma sincs, mintha ez lenne az igazi tested!” 

„Ez az én igazi testem!” – mondta XiaoLiu elégedetlenül. 

XiangLiu rábámult, a tekintete olyan sötét volt, mint a tinta. XiaoLiu szíve vadul dobogott és lelökte magáról XiangLiu kezét. Majd behunyta a szemét és döglött disznó módjára, ami nem fél a lobogó víztől, azt mondta, “Érints meg, érints meg, és ha már megérintettél, többé ne legyenek vad képzelgéseid arról, hogy nő vagyok!”¹⁸ 

18 死猪不怕开水烫 (Xíng nà sǐ zhū bùpà kāishuǐ tàng) Döglött disznó nem fél a lobogó víztől – Kínai idióma, amelyet a vastagbőrű ember metaforájaként használnak, aki viselkedésében szélhámos, buja és domináló. Általában szarkazmusként használják, amikor mélységesen megvetnek valakit.

“Nem érdekel ez a hazug tested.” – mondta XiangLiu, miután egy ideig meredten bámult rá. Majd elengedte őt, megfordult és kiment a medencéből. Lefeküdt a kanapéra és elkezdte gyógyítani sérüléseit. 

A XiaoLiu torkában dobogó szív lassan lecsendesedett. Már eleve súlyos sérülései voltak, ráadásul XiangLiu ismét kiszívta a vérét. XiaoLiu feje szédült, és több mint 10 mázsásnak érezte a testét. Hanyatt feküdt a vízen és ő is gyógyítani kezdte a sérüléseit. 

Egy nappal később, Jing már a közelben járt. 

XiangLiu továbbra is sérült volt, és gyanakvó természetével természetesen nem volt hajlandó olyan emberekkel találkozni, akik fenyegetést jelenthettek a számára. Ezért csendben elment, még mielőtt Jing rátalált volna a barlangra, ahol rejtőzködtek, hátrahagyva így XiaoLiut, aki mozgásképtelen volt. 

Amikor Jing belépett, XiaoLiut a vízben lebegve találta, arca sápadt volt, testét sérülések borították és csukott szemmel mélyen aludt. 

Jing megnézte a pulzusát, majd azonnal felkapva kivitte a barlangból és magához hívta a lovát. 

Tíz nappal később XiaoLiu felébredt és egy nagyon elegáns szobában találta magát. 

Fényes gyöngyök lógtak a magasban, míg selyemfüggönyök nyúltak le egészen a földig. Odakint forró nyár volt, de bent meglehetősen hűvös volt. A tágra nyitott ablakból pedig látszott, hogy az udvar tele van virágokkal, köztük jázmin, spanyol jázmin, kardvirág, lilaakác, kínai hibiszkusz, kínai kasszia, piros banánvirág, jáva virág, kurkuma virág… Az eresz alatt egy sor szélcsengő lógott, amelyek a messzi északról származó jégkristályokból készültek, ahol egész évben tél honol. Karmazsinvörös, bambuszzöld, indigó kék, és a holdfény világította lótusz fehér színében pompáztak… A jégkristályok színéhez igazodva pedig, különféle virágok formájára voltak faragva. A lágy szellő felkapta a jégkristályok hideg levegőjét és minden irányba szétterítette, így az egész udvar olyan hűvös lett, mint tavasszal. 

XiaoLiu felöltözött és kisétált a verandára. Jing a virágágyás közül állt fel és határozott tekintettel nézett rá. 

A bágyasztóan ragyogó napsütés, az élénken vibráló virágok és ez az úriember, aki olyan értékes, mint az arany, aki olyan kifinomult, mint a jáde, mindez mérhetetlenül kedves volt a szemnek, és boldoggá tette az embert. 

XiaoLiu odament Jinghez, elmosolyodott és lágyan felsóhajtott, “Iszok egy kortyot ebből az aranykorsóból, hogy ne kelljen örökkön sóvárognom! Iszok egy darabig ebből a korsóból, hogy ne kelljen örökkön szenvednem!”¹⁹ – “A halálból az életbe, hadd engedjem át magam csak egy pillanatra, hogy ne kelljen ezekre a szomorú dolgokra gondolnom.” 

Jing kinyújtotta a kezét és gyengéden megsimogatta az arcát, mintha azt akarná megerősíteni, hogy ő valóban olyan, mint régen volt. XiaoLiu kissé oldalra döntötte a fejét, hogy érezze Jing tenyerének melegét.  Aztán Jing átölelte XiaoLiut, gyengéden, de határozottan a karjaiban tartva őt.²⁰ 

19 Idézet az Énekek könyvének egy ismeretlen szerzőtől származó verséből, amely egy nő nosztalgikus érzéseit fejezi ki a messzi távolban vándorló férje után.

20 A kínai szöveg itt először használja XiaoLiura a női személyesnévmás karakterét: 她 (tā).

XiaoLiu lehunyta a szemét és finoman Jing vállára hajtotta a fejét. Ebben a pillanatban ők ketten ShiQí és XiaoLiu voltak. 

Nagy csörömpölés hallatszott a földre hulló csészéktől és tányéroktól. 

XiaoLiu felemelte a fejét, és JingYet pillantotta meg, amint a verandához fagyva elszörnyülködve néz rájuk. 

A XiaoLiu testében megbúvó zsiványság azonnal lángra lobbant, és korábbi testtartását megtartva becsukta a szemeit, majd úgy tett, mintha nem látna és nem hallana semmit, miközben Jing reakcióját várta. 

Jing azonban, csalódást okozott neki. Jing szokatlanul nyugodt volt, mintha nem hallott volna semmit, nem véve tudomást semmiről, és csendben, még mindig a karjai között tartotta XiaoLiut. Volt egyfajta aurája, aminek révén, ha a világ darabokra is hullt körülötte, ő rendíthetetlen maradt. 

JingYe kecses léptekkel odament és megkérdezte, “Liu gongzi, a sérüléseid ismét súlyosbodtak? Hadd segítsen neked ez a szolgálólány!” 

XiaoLiu hangos nevetésben tört ki, Ez is egyfajta gyilkos támadás! Jing karjaiból kilépve néhány lépést tett hátra, és mosolyogva nézett JingYere. 

JingYe meghajolt előtte és így szólt, “Gongzi, nem tudom viszonozni a kedvességet, amellyel megmentettél. Kérlek, előbb fogadd el e szolgálólány tisztelgését.” 

XiaoLiu elmosolyodott és visszautasította, “A te fiatalurad is megmentett engem, így senki nem tartozik senkinek semmivel.” – majd megölelte Jinget és így szólt hozzá, “Öreg Mu és a többiek már várnak rám, visszamegyek.” 

XiaoLiu megfordult és elment. Jing kinyújtotta utána a kezét, de lassan visszaengedte, és csak nézte, ahogy XiaoLiu háta eltűnik a veranda végében. 

XiaoLiu jobban nézett ki, de valójában a teste még mindig gyenge volt, és még egy kis munkától is kifáradt. De mivel már egy ideje nem keresett pénzt, és az egész családnak enni kellett adni, így nem pihenhetett. A Megújulás Csarnoka továbbra is nyitva állt. 

Sang Tianer mindenhova követte XiaoLiut, és amikor XiaoLiu megmozdította a száját, akkor ő a kezét mozdította meg. Ketten együttműködve betegeket fogadtak és gyógyszert adtak, és meglepő módon egészen tisztességesnek és jólszervezettnek bizonyultak. Időnként, amikor traumás betegek jöttek orvosi ellátást kérni, Sang Tianer nem félt a vértől vagy az émelygéstől, és XiaoLiu irányítása alatt sebeket tisztított és kötözött. Még XiaoLiunál is aprólékosabb volt, és távozáskor, a betegek, nem győzték hálájukat kifejezni. 

XiaoLiu így dicsérte, “Ha főzöl, vagy túl sok sót vagy túl keveset használsz; ha ruhát mosol, öt év helyett csak évet lesznek hordhatóak; ha a házban rendet raksz, a rendetlenség csak átkerül a feltűnő helyekről a kevésbé feltűnő helyekre, viszont nagyon tehetséges vagy az emberek megfigyelésében és kiszolgálásában. 

Sang Tianer keserűen elmosolyodott, “Li ge, te most dicsérsz engem?” 

“Hát nem szükséges megfigyelni az emberek viselkedését, amikor orvoshoz fordulnak? A betegekről való gondoskodás nem ugyanaz, mint az emberek kiszolgálása? Szerintem megtanulhatnád az orvoslást.” – válaszolta XiaoLiu. 

Sang Tianer hirtelen felkapta a fejét és értetlenül meredt XiaoLiura. 

“Mazi és Chuanzi több mint húsz éve vannak mellettem, de végül is, ők nem olyan emberek, akik meg tudnának élni ebben a szakmában.” – folytatta lassan XiaoLiu. “Szerintem te egészen jó vagy. Ha hajlandó vagy, akkor tanuld meg alaposan. Nem kérek többet, minthogy tanuld meg a meddőség gyógyításához kapcsolódó készségeimet, és akkor te meg Chuanzi, soha nem fogtok éhen halni, bárhová is mentek ebben az életben.” 

“Liu ge, hajlandó vagy megtanítani?” 

“Miért ne lennék hajlandó? Most, hogy tudsz dolgozni, akkor én nyugodtan henyélhetek.” 

Sang Tianer letérdelt, háromszor egymás után fejet hajtott és elcsukló hangon azt mondta, “Köszönöm Liu ge, a segítséget.” 

A múltja mindig is árnyékként követte őt. Habár Chuanzi minden elképzelhető módon törődött vele, ő, aki hozzá volt szokva a világ kiszámíthatatlanságához és az emberi szív ingatagságához, nem mert minden terhet egyetlen személyre róni. A Chuanzival való élete, ami látszatra az ő részéről képmutatás volt, addig Chuanzi részéről őszintének hatott; amiben látszatra ő húzza a hasznot, míg Chuanzi csak megrövidül. De valójában ő volt az, akinek négykézlábra ereszkedve kellett végigkúsznia ezen a futóhomokszerű talajon, alázatosan könyörögve. Míg Chuntao magabiztosan veszekedhetett Mazival, és akár a szülei házába is visszamehetett volna élni, elküldve maga mellől Mazit, addig neki mindig gondosan meg kellett oldania a konfliktusokat, még mielőtt azok kitörtek volna. Ennek köszönhetően kettejüknek soha nem kellett dühtől kivörösödött arccal veszekedniük egymással. Ő, aki az eleganciához és a romantikához volt hozzászokva, hogyne tudta volna, hogy a férje nem egy bordélyi mecénás, és lehetetlen, hogy mézes-mázasak legyenek egymással minden nap. Ez a fajta édes szerelem, mely nem a kölcsönös viszonzáson alapul, meglehetősen illuzórikus. De egyedül volt, nem volt senki, akire támaszkodhatott volna, akinek elmondhatta volna ezerszámra kavargó gondolatait. Csak mosolyogni tudott – mosolya alá rejtve a kétségbeesettségét – és tettetni, mintha bátran járna ebben a világban. Azonban, arra még ő sem számított, hogy lesz valaki, aki megérti őt és együtt érez majd vele. 

Köszönet, hogy lehetővé teszed a számára, hogy magabiztosan és egyenlő emberként éljen, és hogy megvédhesse a közös otthonukat.²¹ 

21 Ez a sor olyan, mintha Sang TianEr és Tonghua egyszerre mondaná ki ezeket a szavakat, megköszönve XiaoLiunak a segítséget.

XiaoLiu gyengéden így szólt, “Gyermekeként fogadj szót Öreg Munak, és ha még él, amikor ti meghaltok, akkor a fiaitok is a gyermekeiként fogadjanak szót neki.” 

Sang Tianer zavartan nézett XiaoLiura, mire XiaoLiu elmosolyodott. 

Sang Tianer, a szíve mélyén, mintha felismert volna valamit és nagyot bólintva azt mondta, “Ne aggódj, vigyázni fogok Öreg Mura és Chuanzira.” 

Xuan besétált a klinikára és szemben XiaoLiuval leült, “Mi az, a hátramaradottaknak hagyatkozol a dolgaid felől?” 

XiaoLiu egy vizespohárért nyúlt, miközben fejét lehajtva próbálta eltakarni dühösen forgó szemeit, majd kedves mosollyal így szólt Sang Tianerhez, “Menj a gyógynövényes kertbe és segíts Chuanzinak a munkában.” 

Sang Tianer egy pillantást vetett Xuanra, majd némán visszavonult. 

XiaoLiu ráérősen ivott még néhány pohár vizet, aztán felemelte a fejét és Xuanra nézett, “Felség, mit tehetek érted?” 

Xuan hosszú ideig hallgatott, majd megkérdezte, “Miért mentettél meg?” 

XiaoLiu elvigyorodott, “Ha meghalsz, a testedben lévő Gu rovarok is meghalnak. Nem volt könnyű kinevelnem őket, ezért nem akartam, hogy meghaljanak.” 

Xuan ránézett, XiaoLiu pedig nyugodtnak tűnt. XiaoLiu töltött neki egy pohár vizet, majd így folytatta, “Habár elkaptam Ah-Niant, de valójában nem bántottam, csak ugrattam. Az embereid bántottak engem, de én sem könnyítettem meg a dolgodat. Habár XiangLiu arra használt, hogy csapdát állítson neked, mégis megmentettelek téged. Még ha szemet szemért módjára rendeztük a számlát, mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk?” 

“Mikor távolítod el belőlem a Gut?” – kérdezte Xuan. 

XiaoLiu gondolkodott egy darabig, majd azt mondta, “Amikor elhagyod Qingshui várost.” 

Xuan az asztalhoz kopogtatta az ujjait, “Miért nem tudod most eltávolítani?” 

“Magasztos eszmékkel rendelkező embernek tűnsz, akinek hamarosan el kell hagynia Qingshui városát. Amikor elmész, mindenképpen eltávolítom belőled. Ez a Gu ártalmatlan. Egyetlen hatása, ha megsérülök, akkor te is érezd a fájdalmat. Mindaddig, amíg nem bántasz, természetesen nem fogsz fájdalmat érezni. Én csak nyugalmat akarok.” 

“Rendben.” Xuan felállt és elindult kifele. Az ajtóhoz érve hirtelen visszafordult és azt mondta, “Ha majd lesz időd, gyere át hozzám a borozóba egy italra.” 

XiaoLiu összefogta maga előtt a kezét és megköszönte, “Jól van.” 

Xuan felvonta a szemöldökét és elmosolyodott, “Jobban kellene ügyelned a testedre, és ha sérüléseid vannak, akkor tartózkodnod kellene a nemi vágyaktól!” 

“…” – XiaoLiu összezavarodott, mikor adta volna át magát a nemi vágyaknak? 

Xuan megérintette a nyakát, elmosolyodott és elment. XiaoLiu még mindig zavartan pislogott, majd egy idő után összehúzta az ajkait és halkan felnevetett. “Tényleg elmehetek hozzád inni?” A szíve mélyén volt egy hang, ami ellenkezett, de egy másik hang azt mondta, Hamarosan el fog menni, és ha most nem iszol, később esélyed sem lesz rá. 

Amikor beköszöntött a tél, XiaoLiu sérülései már teljesen begyógyultak. 

Az elmúlt néhány hónapban, mivel a teste könnyen elfáradt, XiaoLiu egész nap a házban maradt, és történetesen rengeteg ideje volt Sang Tianert tanítani. 

Sang Tianer nagyon komolyan vette az orvoslás tanulását, és mindennapjai különösen sűrűvé váltak. A Chuanzival való kapcsolata is finom változáson ment keresztül. Miután Sang Tianer feleségül ment Chuanzihoz, tabuként kezelte a múltjával kapcsolatos dolgokat, és szándékosan kerülte, hogy szóba hozza őket. Most azonban, amikor időnként fűszernövényeket őrölt, öntudatlanul dúdolni kezdte a korábban tanult dalokat. Sang Tianer, idáig mindent Chuanzi utasításai szerint csinált, de mostanában, időnként, amikor Chuanzi lassan dolgozott, hangosan megsürgette. Sang Tianer egyre inkább kezdett hasonlítani a Megújulás Csarnokának háziasszonyára. 

XiaoLiu meleg mosollyal nézte Sang Tianer fáradságos munkáját, hogy egy kis boldogságot tudjon megragadni. Épp olyan volt, mintha a hideg és kietlen földön kicsírázni próbáló magvakat nézte volna. Az élet szívóssága láttán még a külső szemlélő is erőre kapott. 

Az este enyhén szállingózó havat hozott magával. 

Ez volt az idei első hó. Öreg Mu forralt bort töltött, majd inni hívta XiaoLiut és Chuanzit. XiaoLiunak ekkor egy másik személy italmeghívása jutott az eszébe és merengve nézte a hópelyheket. 

Sang Tianer egy lámpással a kezében jött be, és miközben a lábáról veregette le a havat, átadta a lámpást Chuanzinak. 

Chuanzi éppen a lámpást készült kifújni, amikor XiaoLiu hirtelen megragadta a lámást és nélkül, hogy szalmakalapot tett volna a fejére, ami felfogta volna a havat, kiment a házból. 

“Akkor nem iszol velünk?” – kiáltott utána Öreg Mu. 

XiaoLiu nem nézett hátra, csak legyintett a kezével. 

A hosszú, enyhén behavazott utcán végigsétálva XiaoLiu megérkezett a borozó elé, hirtelen ismét habozni kezdett. 

A lámpással a kezében, egy ideig csendben állt az ajtó előtt, majd megfordult és elindult visszafelé. 

„Most, hogy itt vagy, miért nem jössz be és ülsz egy darabig?” Xuan az ajtóban állt és XiaoLiu hátát nézte. 

XiaoLiu lassan megfordult és elmosolyodott, “Láttam, hogy nincs lámpafény, és azt hittem, nem vagytok itthon.” 

Xuan csak mosolygott, és esze ágában sem volt leleplezni XiaoLiu hazugságait. 

XiaoLiu követte Xuant az előcsarnokon keresztül a hátsó udvarba. Nem tudni honnan, Xuan egy szilvafát hozatott a kertbe, ami épp ebben az időben virágzott és enyhe illat töltötte be az egész udvart. 

Xuan látta, hogy XiaoLiu a szilvafát nézi, majd így szólt, “Ah-Nian látni akarta, ezért hozattam neki egyet, hadd lelje örömét benne.” 

“Tényleg nagyon szereted a húgodat.” – válaszolta XiaoLiu. Korábban ezt csak viccként mondogatta, de most teljesen más szájíze volt. 

Mindketten leültek a meleg kanapéra, Xuan öt-hat féle köretet is előkészített, begyújtott egy kisebb méretű vörösagyag kályhába és bort kezdett forralni rajta. 

Az ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, rálátást nyújtva a virágszirmokkal tarkított hulló hópelyhekre, ami még annál is szemet gyönyörködtetőbb volt. 

Egyikük sem szólt semmit, csak csendben illogattak. Az egyiküknek még nem sikerült felülkerekednie az óvatosságán, ahhoz meg túl lusta volt, hogy álszenteskedjen; a másikuk pedig magába fojtotta a bánatát, ami miatt képtelen volt egy szót is kiejteni. 

Ez egy borozó, ahol minden híján volt, kivéve a bort. A bort pedig úgy öntötték le a torkukon, akár a vizet. XiaoLiu fokozatosan mámorossá vált, majd mosolyogva megkérdezte, “Hogyhogy megengedte Ah-Nian, hogy itt üljek és igyak?” 

Xuan ravaszul elmosolyodott, “Ah-Nian könnyű ivó, egyetlen pohár is elég ahhoz, hogy becsípjen, és valószínűleg most az igazak álmát alussza.” 

XiaoLiu így szólt, “Ha jól sejtem, mindketten istenek vagytok és nemesi családból származtok. Akkor miért kellett Qingshui városig futnotok, hogy itt szenvedjetek?” 

“Azt hittem, tudod miért.” – mondta Xuan. 

“Hogy megöld XiangLiut?” XiaoLiu megrázta a fejét és így folytatta, “De a hozzád hasonló embereknek nem is kell bemocskolniuk a kezüket ahhoz, hogy megöljenek valakit.” 

Xuan elmosolyodott és nem szólt semmit. XiaoLiu fogta a borospoharát és a Xuan poharához koccintotta, “Ki vele!” 

“A valódi okot talán senki sem hiszi el.” 

“Én elhiszem.” 

“Jól van… elmondom! A borfőzési képességeimet a shifumtól tanultam. Egyszer, amikor a shifum alkalomszerűen berúgott, elmesélt nekem egy történetet az ifjúkorából. Elmondta, hogy akkoriban még nem ő volt a családfő, hanem hétköznapi emberként utazgatott szerte a vadonban.²² Egy kisvárosban élt, kovácsolásból tartotta fenn magát, és mindennapjait a háztartás körüli triviális dolgok töltötték ki. Egy nap, egy fiatalember jött el hozzá vasaltatni, és rávette, hogy vállalja el a munkát. Igen ám, de az ígért bor a legrosszabb bornak bizonyult, amit valaha ivott. Onnantól fogva az az ember lett a shifum egyetlen igaz barátja az életben. Még ma is szilárdan emlékszem erre a történetre, gyerekkoromban pedig gyakran elképzeltem, hogy a jövőben én is úgy fogok élni, mint egy hétköznapi ember, és akkor talán, én is találkozok egy baráttal, akit bizalmasomként kezelhetek.” 

22 族长(Zúzhǎng) Pátiárka – a fogalomhoz kapcsolódó keresztény konnotáció miatt, inkább családfőnek fordítottam. Ebben a kontextusban a klán legnagyobb vezetőjét kell érteni.

Miután Xuan befejezte a beszédet, XiaoLiura nézett és megkérdezte, “Elhiszed, amit mondok?” 

“El.” 

“Miért? Nem gondolod, hogy ez az indok túlságosan is nevetséges?” 

“Érzem, hogy igazat mondasz.” 

“De én nem vagyok a shifum.” – sóhajtott fel Xuan. “Habár bort árulok, nem igazán élek úgy, mint egy hétköznapi ember.” 

“Mindenkinek megvan a maga útja, és már sok mindent megtapasztaltál.” – vigasztalta mosolyogva XiaoLiu. 

“Igen, a shifu testébe valóban nem ültettek Gu rovarokat.” – nevette el magát önmagát gúnyolva Xuan. 

XiaoLiu a fejét fogta és mosolygott, “Akkor meg kell nekem köszönnöd.” 

“Miért mentettél meg?” – kérdezte Xuan. 

XiaoLiu, kezében a borospohárral, elégedetlenül így szólt, “Még nem vagyok részeg! Még korai erről beszélni!” 

“Akkor megvárom, míg teljesen részeg leszel, és akkor újra megkérdezem.” – mondta Xuan mosolyogva. 

“Az lehetetlen.” – tiltakozott az ujjával XiaoLiu. 

“Miért lehetetlen?” 

XiaoLiu sorban egymás után megivott három pohár bort, “Mert… aludni készülök.” Majd az asztalra suppant és mély álomba merült. 

Xuan megrázogatta XiaoLiut, “Jól bírod az ivászatot!” Elment, becsukott ajtót-ablakot, szédült és gyengék voltak a lábai. Aztán fogta magát, sorban ő is megivott néhány pohár bort és a kanapéra fekve elaludt. Az éjszaka közepén, amikor felébredt, XiaoLiu már elment. Csak kihűlt ételmaradék és megmaradt bort hevert a kanapén, Xuan pedig némán felnevetett. 

Néhány nappal később, már fogyasztható volt a Xuan által tavaly kifőzött szilvavirágbor. 

Miután Xuan befejezte az aznapi borárusítást, az este közeledtével hirtelen izgatottá vált. Majd két korsó borral a kezében elment, hogy megnézze XiaoLiut. 

Amikor látta, hogy ő az, XiaoLiu egy pillanatra megdöbbent, de végül behívta. 

XiaoLiunak nem volt otthon semmi tisztességes ivóeszköze, így tálakból ittak. XiaoLiu fogott két tálat, majd előkészített néhány kacsanyakat és csirkecombot – amit általában enni szokott – rágcsálnivaló gyanánt.  

Ők ketten továbbra is csendben illogattak, és mire az egyik korsó bort kiürítették, már mindketten enyhén mámorosak voltak. 

Xuan megkérdezte, “Hogy kötöttél ki Qingshui városban?” 

“Addig bolyongtam és vándoroltam, amíg ide érkeztem, és úgy találtam, hogy tetszik ez a hely nekem, ezért itt maradtam.” 

“Te és a kilenc életű XiangLiu… közeli ismerősök vagytok?” 

XiaoLiu kitámasztotta a fejét, gondolkodott egy darabig, végül azt mondta, “Ez a fajta kérdés nem alkalmas arra, hogy ivás közben válaszoljanak rá.” 

“Akkor igyál még néhány tállal és azután válaszolj.” 

Xuan, ekkor egy nagy tál bort töltött XiaoLiunak, aki miután leöntötte a torkán, így szólt, “Félek tőle, de nem gyűlölöm őt. Ő meg én nem vagyunk ellenségek, de semmi esetre sem vagyunk barátok.” 

“Kár, hogy túlságosan is agyafúrt, különben szívesen meginnék vele időnként egy-egy italt.” – mondta Xuan. 

“Közted és Ah-Nian között… csak testvéri kapcsolat van?” – kérdezte XiaoLiu. 

Xuan halkan felnevetett, “Ez a fajta kérdés nagyon is alkalmas arra, hogy ivás közben válaszoljanak rá.” 

Ekkor XiaoLiu töltött neki egy nagy tál bort. Xuan benyakalta, de csak kábultan meredt maga elé és hosszú ideig nem szólt semmit. XiaoLiu töltött neki még egy nagy tállal, ő pedig egy lélegzetvétellel ki is itta. Majd elővett egy jade erszényt, amelyet mindig maga mellett hordott. Kinyitva az erszényt, egy kis szőrlabdaszerűséget húzott ki belőle, ami úgy nézett ki, mint egy fehér hógolyó. Megrázta, mire a szőrlabda megnagyobbodott és fehér róka farokká változott, “Ez, a húgom féltve őrzött kincse volt. Akkor adta nekem, amikor elbúcsúztunk egymástól, mondván, hogy csak ideiglenesen adja kölcsön nekem, hogy játszhassak vele. De ez már több mint háromszáz éve történt!” 

“A húgom a nagynéném és a shifum lánya volt.” – mondta, miközben gyengéden megsimogatta a rókafarkat. “Megígértem a nagynénémnek, hogy vigyázni fogok a húgomra, de megszegtem az ígéretemet. A húgom, amikor még nagyon fiatal volt, eltűnt, és mindenki azt mondta, hogy meghalt. De én mindig is ragaszkodtam ahhoz a halvány reményhez, hogy talán még életben van, és várom, hogy visszajöjjön, hogy visszakaphassa a rókafarkát. Ah-Nian is a shifum lánya, és úgy kényeztetem, mint ahogy a húgomat kényeztetném.” 

XiaoLiun, mintha elhatalmasodott volna az alkohol. A homlokát a tenyerébe eresztette, és miközben felemelte a másik kezében levő boros tálat, titokban letörölte a nedvességet a szeme sarkából. 

Xuan egy kis golyóvá gömbölyítette a róka farkat, visszatömte a jáde erszénybe, majd a mellkasába tűzte. Borral töltötte meg a tálakat, koccantott egyet XiaoLiuval és egy kortyban megitta az egészet. 

A két korsó bor elfogyasztása után, mindketten részegen aludtak el. Az éjszaka közepén, amikor XiaoLiu felébredt, Xuan már elment. 

XiaoLiu nem tudott tovább aludni, ezért nyitva tartotta a szemeit és kábultan meredt maga elé hajnalig. 

Egész télen, XiaoLiu és Xuan időről időre együtt ittak. 

Eleinte, amikor kettesben beszélgettek, gyakran apró-cseprő dolgokról beszéltek, de ahogy telt-múlt az idő, Xuan félig-meddig barátjaként kezelte XiaoLiut. Sőt, komolyan kikérte XiaoLiu tanácsát a mérgek használatával kapcsolatban. 

XiaoLiu meglehetősen őszinte volt Xuannal. Például, amikor a mérgekről magyarázott, még a legcsekélyebb fenntartás nélkül is, mindent elmondott neki, amit csak tudott. Részletesen elmagyarázta neki a különböző mérgezési technikát, de ismertette vele a mérgezés elkerülésének különféle egyszerű és hatékony módszereit is. Időnként pedig, komoly hangon így emlékeztette őt, “Xiang Liu meg akar ölni. Habár nem küldhet csapatokat Qingshui városba, de a ShenNong lázadó hadsereg már többszáz éve a környéken tanyázik, ezért jobb lenne, mihamarabb elmenned innen.” 

Xuan úgy érezte, hogy olyan bizalmas barátok ők, akik megoszthatják egymással a legbensőbb gondolataikat is, de minden egyes alkalommal, amikor Xuan valóban tovább lépett volna, XiaoLiu csak nevetett és hülyének tetette magát. 

Ők ketten nem voltak több, mint két ivócimbora, akik beszélgetnek és nevetgélnek, amikor részegek, de idegenek, amikor ébren vannak. 

---