Az ősz megérkeztével, a délutánok képezik a nap legszebb időszakát. 

Miután lejárt a betegfogadás ideje, XiaoLiu előszeretettel takarta le a szemét egy lótuszlevéllel, miközben hanyattfeküdt egy gyógynövényszárításra használt szalmaszőnyegen. Karjait kinyújtotta a feje fölé, tenyereivel kitámasztotta a fejét, és a lábait keresztbe téve, lógatni kezdte a lábujjait. Kinyúlt teste egyenes volt, akár egy vonal, és képzeletében úgy tűnt, mintha képes lenne a végtelenségig nyújtani a végtagjait. A nyúló izmok és csontok érzése, a nap melegével és a lótuszlevél illatával párosulva, épp olyan csodálatos érzés volt, mint az a mámorittas állapot, amelyet a munka utáni illogatás során csontjaiba szívódó bortól szokott érezni. 

Egyszer, még Mazit és Chuanzit is arra bíztatta, hogy sütkérezzenek ők is a napon, mint ő, de túlságosan is kínosnak találták, hogy fényes nappal így tegyenek, ezért soha nem követték a példáját. Így XiaoLiu kénytelen volt egymagában élvezni ezt a csodálatos érzést. 

Miután XiaoLiu kellőképpen kinyújtózkodott, lassan visszahúzta a karját, levette arcáról a lótuszlevelet, és ShiQít pillantotta meg, amint gyógynövényeket aprított. 

Mazi, mióta kislánya született, szinte mindig Gao hentes házában tartózkodott. Chuanzi pedig, aki eredetileg képes volt még valamennyi munkát elvégezni, az elmúlt három hónapban egész nap csak odakint lófrált, és fogalma sem volt arról, hogy mit csinálhat. Így már csak ShiQí maradt a klinika körül, de XiaoLiu egyáltalán nem érezte úgy, hogy több munkája lenne most, mint korábban. Éppen ellenkezőleg, sokkal nyugodtabb volt. Amikor éppen eszébe jutott valami, és elhatározta, hogy elvégzi, rá kellett jönnie, hogy ShiQí már el is végezte azt. 

XiaoLiu keresztbe tett lábakkal ült a szőnyegen, a lótuszlevelet a feje tetejére tette, és ShiQít nézte, amint a munkájára koncentrál. ShiQí, miközben a gyógynövényeket aprította, lehajtotta a fejét, majd a finomra vágott növényeket óvatosan beletöltötte egy gyógyszeres ládába. Miután ez a gyógyszeres láda megtelt, egy másik gyógynövényt kezdett el aprítani. 

XiaoLiu megszólította, “ShiQí.” 

ShiQí egy pillanatra megállt, felemelte a fejét és némán XiaoLiura nézett. 

“Üm…” – rázta a fejét XiaoLiu – “Semmi.” 

 ShiQí lehajtotta a fejét és újra elfoglalta magát. 

“ShiQí.” 

ShiQí megállt, de ezúttal nem nézett XiaoLiura. Csak kissé elfordította a fejét és figyelmesen fülelt. 

“Tarts egy kis szünetet!” 

“Nem vagyok fáradt.” – mondta ShiQí folytatva a munkát. 

XiaoLiu levette a fejéről a lótuszlevelet, és miközben ShiQít nézte, lassan csíkokra tépte a kerek lótuszlevelet. Sem Öreg Mu, sem Chuanzi nem vette észre, hogy haragszik ShiQíre, de ők ketten tudták. ShiQí eleinte bocsánatot akart kérni, de szándékosan úgy tett, mintha összezavarodott volna, ezért egyre udvariasabb és illedelmesebb lett. Egyre ritkábban tett említést róla, így csak némán követte őt, akár egy árnyék, és elvégezte mindazt a munkát, amit korábban három ember végzett. 

“ShiQí…” 

ShiQí felemelte a fejét és XiaoLiura nézett, de XiaoLiu nem tudta, mit akar mondani és harapdálni kezdte az ajkát. Aztán hirtelen ragyogó mosollyal az arcán, megveregette maga mellett a helyet és azt mondta, “Gyere ide, tanítok neked valami mulatságosat.” 

ShiQí letette a munkát és XiaoLiu mellé sétált. 

XiaoLiu hanyatt feküdt és magyarázni kezdett, miközben arra utasította ShiQít, hogy feküdjön le és ugyanolyan szégyentelen állapotban sütkérezzen a napon, mint ő. ShiQí egyáltalán nem volt olyan, mint Mazi és Chuanzi, ezért tétovázás nélkül követte az utasításokat. XiaoLiu, miután hunyorogva megszámolta a fehér felhőket az égen, elégedetten felsóhajtott. Habár a nap, amely rájuk sütött, a szalmaszőnyeg, amelyen feküdtek, még mindig ugyanaz volt, de az érzés, amikor két ember együtt sütkérezhet a napon, valamiért jobb volt, mint egyedül sütkérezni. 

XiaoLiu már félálomban volt, amikor váratlanul ShiQí hangja hangzott fel, “Másodszor nem fog megtörténni.” 

“Hm?” – nyitotta ki a szemét zavartan XiaoLiu. 

“Függetlenül attól, hogy mi az oka, soha többé nem fog előfordulni, hogy ne legyek ott melletted, amikor egy kicsit is rám akarsz támaszkodni.” 

XiaoLiu teljesen felébredt, és hirtelen úgy érezte, hogy az ő kis neheztelése az utóbbi időben különösen értelmetlen volt, de szerencsére ShíQínek volt annyi türelme, hogy ezen elgondolkodjon. XiaoLiu felült és a fejét vakargatva, szárazon felnevetett. Épp mondani akart valamit, amikor Öreg Mu hirtelen beszaladt, megragadta XiaoLiut és elrohant. 

“A cipő, még a cipőmet sem húztam fel!” XiaoLiu sietve cipőt húzott, és éppen kilépni készült az ajtón, amikor hirtelen visszafordult és azt mondta ShiQínek, “Gyere velünk!” 

Öreg Mu maga után húzva XiaoLiut, gyorsan futott, és nem érdekelte, hogy megnézze ShiQí követi-e őket vagy sem. 

Miután végigszaladtak az utcán, XiaoLiu éppen, hogy köszönt Xuannak, amikor Öreg Mu lenyomta és néhány nagyobb boroskorsó mögé bújtatta. Öreg Mu intett Xuannak, aki egy fejbólintással jelezte, hogy mindent megértett. 

Valaki óvatosan mögéjük guggolt, de XiaoLiu még csak hátra sem nézett, mivel tudta, hogy ShiQí az. XiaoLiu, miközben megigazította a testtartását, hátra fordult, rámosolygott ShíQíre és grimaszokat vágott neki, majd mosolyogva várta, hogy mi ez a titokzatos kukucskálás. 

Xuan hangosan felköhögött néhányszor, Öreg Mu azonnal készenlétbe állított mindenkit, XiaoLiu pedig nyomban ki is kukucskált a boroskorsók rései között. 

Három prostituált sétált oda hozzá, halk hangon elmondták Xuannak, hogy milyen bort szeretnének venni, Xuan pedig közölt az árát. A bor megvásárlása után, ketten gyorsan elmentek, míg a harmadik prostituált lassan sétálva lemaradt. 

XiaoLiu kezdett türelmetlenkedni, amikor Öreg Mu keményen kupán vágta. Csak ezután vette észre Chuanzit, aki mintha a semmiből tűnt volna elő, és a lemaradt prostituált mellé csatlakozott. Sétáltak és sétáltak, egyszer csak eltűntek. 

Öreg Mu magával vonszolta XiaoLiut és ismét futni kezdtek. Hol jobbra, hol pedig balra fordultak be, mígnem egy kis sikátorba értek. Chuanzi és a prostituált éppen suttogva beszélgettek az árnyékban, majd szavaik végeztével egymáshoz tapadtak és csűrni-csavarni kezdték az édes cukorszálakat.10 

10 扭糖丝(Niǔ táng sī) Cukorkaszálak csavargatása – Csak az Örök Akácia szövegkörnyezetében létező hivatkozás a szenvedélyes csókolózásra.

XiaoLiu mosolyogva figyelte, de Öreg Mu arca sápadt volt, szomorúnak és csalódottnak tűnt. XiaoLiu elfordította a fejét és ShíQíre pillantott, aki egyenesen állt, és anélkül, hogy bármiféle illetlenséget nézett volna, csak a cipője orrát bámulta. 

A két személy cukorkacsavargatása egyre intenzívebbé vált. A nő a falnak támaszkodott, lihegése egyre hevesebb lett és fel-fel nyögött. Öreg Mu ki akart volna rohanni, de nem igazán tudta, hogyan kezelje ezt a kínos dolgot, ezért azt mondta XiaoLiunak, “Menj és találj erre egy megoldást!” – szavai végeztével pedig elviharzott. 

XiaoLiu figyelmen kívül hagyta Öreg Mut, és csak ShiQít nézte vicces ábrázattal az arcán. ShiQí szempillái enyhén megrebbentek, aminek láttán XiaoLiu nem tudta megállni, közelebb hajolt és megkérdezte, “Még ha egy nagy család fiának nincsenek is ágyasai, csak kell lennie néhány gyönyörű szobalánynak, nem igaz? Ehhez a lányhoz viszonyítva, milyen a melletted levő szobalány?” 

ShiQí nem szólt semmit, csak megpróbált kitérni XiaoLiu elől egy lépést téve hátra, de már így is a falhoz szorult. 

XiaoLiu visszafogta a nevetését és folytatta gonosz incselkedését. Kinyújtotta a karját, és tenyerével a falnak támaszkodott, ezzel csapdába ejtve ShiQít. Majd egy lányokat zaklató féreg testtartásában megkérdezte, “Milyen nőt szeretsz? Az olyat, aki ártatlan és félénk, akár egy kis fehér nyúl? Vagy az olyat, aki kacér és szenvedélyes, épp úgy, mint ez a nő?” 

Miközben a nő fel-felnyögött, ShiQí sápadt arcán lassacskán halvány pírfátyol jelent meg. Nem sok kellett hozzá, hogy XiaoLiu nevetésben törjön ki, de egyre gonoszabb és aljasabb lett. Még közelebb hajolt már-már megérintve ShiQí arcát és halk hangon megkérdezte, “Megkívántad?” 

Meglepő módon, ShiQí lassan felemelte a fejét, bár kissé félénk volt, de a tekintete tiszta és makulátlan volt, és szó szerint nevetéseben tört ki. 

XiaoLiu megdöbbent, és némi gondolkodás után egy mondat jutott az eszébe. Báránybőrbe bújt farkas! 

XiaoLiu megszégyellte magát és egyben bosszús is volt, arca pedig kivörösödött, és minden haragját Chuanzira zúdította, amikor egyenesen odarohant, “Chuanzi! Mondhatom tökös vagy, most, hogy már megtanultál prostituáltakhoz járni! Honnan volt rá pénzed?” 

Chuanzi annyira megijedt, hogy felkapta a nadrágját és megszokásból rohanni kezdett, de két lépés után, visszafordult és a nő elé állt. A nő egyáltalán nem szégyellte magát, gyorsan megigazította a ruháit, ellökte Chuanzit az útjából és meghajolt XiaoLiu előtt, “Sang Tianer vagyok, Chuan ge meg én jó viszonyban vagyunk, és nem kértem tőle pénzt.” 

„Prostituált vagy, mégis ingyen fekszel le vele. Ez nem veszteség a számodra?” – kérdezte XiaoLiu mosolyogva. 

Sang Tianer elmosolyodott, “Hajlandó vagyok rá!” 

XiaoLiu megkérdezte, “Akkor hajlandó vagy egy életen át lefeküdni vele?” 

Sang Tianer megdöbbent, és úgy tűnt, mintha megértette volna, mire gondol XiaoLiu, de képtelen volt elhinni, hogy XiaoLiu valóban úgy is gondolja. Chuanzi pedig sietve azt mondta, “Igen! Én hajlandó vagyok egy életen át lefeküdni vele!” 

“Menj innen, tőle kérdeztem valamit!” – mondta XiaoLiu, miután belerúgott egyet. 

Chuanzi szánalmasan nézett Sang Tianerre és határozottan bólintott neki egyet a fejével. 

Sang Tianer végül elhitte, hogy XiaoLiu valóban erre gondolt, amikor feltette neki a kérdést. Szemei megteltek könnyel, letérdelt, majd azt mondta, “Hajlandó vagyok.” 

XiaoLiu így szólt, “Jól átgondoltad? Azzal, hogy Chuanzit követed, meglehet, hogy fárasztó fizikai munkát kell végezned.” 

“Hajlandó vagyok.” 

“Rendben. Most menj vissza és várj, közben pedig gondold át, hogy mikor tartsátok meg az esküvőt.” 

Sang Tianer hitetlenkedve nézett Chuanzira, Ennyire egyszerű lenne minden? Chuanzi felsegítette őt, “Habár Liu ge indulatos, de bármit is mond, azt mindig komolyan is gondolja.” 

XiaoLiu fülön csípte Chuanzit és magával rángatta, “Most már valóban felnőttél!” 

Chuanzi kívánsága beteljesült, noha jajgatott a fájdalomtól, de boldogan vigyorogva nézett ShiQíre. ShiQí pedig néhány lépéssel mögöttük követte őket, miközben csak XiaoLiut nézte és tekintete tele volt örömmel. 

XiaoLiu, amikor elhaladt a borozó mellett, azt mondta Xuannak: “Köszönöm!” 

Xuan Chuanzira pillantott, akinek a fülét csavarták éppen, és elmosolyodott, végül karba tette a kezeit és így szólt, “Ha majd esküvői borra kerül a sor, ne feledkezz meg az én boltomról sem!” 

“Természetesen. Amikor eljön az idő, akkor megbeszélhetitek ezt Öreg Muval.” 

XiaoLiu, Chuanzival az ujjai között, éppen belépni készült a kapun, amikor azt suttogta, “Mit lenne, ha még nyomorultabbul kiabálnál most?” 

Chuanzi azonnal reagált rá és hangos rikoltozásba kezdett. XiaoLiu még meg is rugdosta, majd ütlegelni kezdte Chuanzit Öreg Mu előtt. Öreg Munak ismét összeszorult a szíve és motyogva azt mondta, “Most, hogy ő is felnőtt, ha már mindenáron meg akarod verni, inkább mások háta mögött tedd. Így legalább hagysz neki némi tisztességet.” 

Habár Öreg Mu már eleve dühös volt, azonban XiaoLiu már jól elnáspángolta Chuanzit, így Öreg Mu hirtelen nem tudta, mi tévő legyen. “XiaoLiu, szerinted mit akar ez jelenteni? Miért keveredett össze Chuanzi egy prostituálttal?” 

XiaoLiu így szólt, “Találjuk meg a módját az emberek kiváltásának! Ha pedig kiváltottuk, akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy Chuanzi is afféle bánásmódban részesüljön, amilyet Mazi kapott. 

Ha Öreg Mu ShenNongból vagy GaoXinból származott volna, akkor a Chuanzi iránt érzett őszinte szeretete miatt, nehezen tudta volna elfogadni, hogy Chuanzi egy prostituáltat vegyen feleségül. De, mivel egy olyan helyről származott, mint XuanYuan, ahol rendkívül féktelen és szokatlan népszokások uralkodtak, hosszas töprengés után, miközben a küszöbön guggolt a hidegen fújó szélben, úgy érezte, hogy ezzel nincs semmi baj. Így döntődött el, hogy ki lesz Chuanzi felesége. 

Miután Öreg Mu meghozta a döntést, azonnal szervezkedni kezdett. A bordélyház, talán mert nagy nyereségesre számított, vagy talán mert meg akarták büntetni Sang Tianert, olyan magas árat szabott, amiből Mazi akár még 10 Chuntaot is feleségül vehetett volna. Öreg Mu mindenkit felkeresett, akit ismert, hogy a közbenjárásukat kérje, azonban annak ellenére, hogy Öreg Mu és XiaoLiu már több mint 20 éves kapcsolatokkal rendelkezett Qingshui városban, teljességgel képtelenek voltak megoldást találni a dologra. 

Öreg Mu dühös volt, de nem tehetett semmit. A bordélyház egy nagyon különleges hely volt Qingshui városban. Ez volt az a hely, ahol híreket lehetett gyűjteni vagy terjeszteni, itt voltak a legszebb és legtehetségesebb nők, továbbá a befolyásos férfiak is gyakran ide ültek be tárgyalni. Különféle erők tartották az irányításuk alatt. Nem csak XuanYuan, ShenNong és GaoXin volt jelen itt, hanem az összes jelentős nemesi család is, a közép-síksági Chishui klántól kezdve, egészen az északi Fangfeng klánig. 

Öreg Mu a homlokát ráncolta és felsóhajtott, “Úgy látom, Tianer valóban szeretne Chuanzi családtagjává válni. Mostanában inkább hagyja, hogy megverjék, semhogy vendégeket fogadjon, de az a vén pulyka igazán utálatos!” 

Mazi kényelmetlenül érezte magát, és négyszemközt azt tanácsolta Chuanzinak, hogy adja fel. Legyen bármilyen szép is Sang Tianer, a maguk fajta embereknek ki kellene verniük az ilyen lányt a fejükből. 

Chuanzi komor ábrázattal az udvarra nyíló tornác küszöbén üldögélt és csak a fejét támasztotta. 

Egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka. 

Odabent, XiaoLiu a kanapén feküdt, lábait keresztbe tette és kezében a kincsként őrzött tükröcskével kacarászott. 

A tükröcskében egy kép rajzolódott ki. Az ő remekműve volt az, amelyet azon a késő éjszakán alkotott. XiangLiu arcára kilenc fej volt felrajzolva, és amint kinyitotta jeges tekintetét, éles kardokká vált szemekkel bámult vissza rá. 

XiaoLiu a tükröt nézte és ujjával megpöccintette XiangLiu fejét, “Bosszanj fel már! Bosszanj fel végre!” Miután befejezte a játszást, XiaoLiu megtörölte a tükröt, aminek következtében minden kép eltűnt róla és a kistükör visszatért a normális állapotba. Azon kívül, hogy jóval finomabban volt megmunkálva, mint egy közönséges tükör, egyáltalán nem tűnt úgy, mint ami képes lenne visszaidézni a múltbeli események képét. 

Ez a látszólag közönséges tükör valójában egy shengsheng lelkével volt kovácsolva.11 A kies vadonban olyan különös vadállatok élnek, mint a shengshengek, amelyek már születésüktől fogva rendelkeznek a múltba való visszatekintés képességével. Azonban, ezt a természetfeletti képességüket, a shengshengek nagyon nehezen tudják kultiválni, mivel a múltba való visszanézés és a jövőbe való előretekintés képessége ellenkezik a mennyek akaratával. A shengshengekre rátalálni rendkívül körülményes volt, és csak egyetlen tükör létezik, amit valaha is shengsheng démonlélekkel kovácsoltak. Mert a shengsheng lelkével kovácsolt műtárgy csak akkor képes visszaidézni a múltat, ha a shengsheng önszántából, mindenféle neheztelés nélkül hajlandó elvégezni a finomítást. Így hát elképzelhető, hogy nincs az a shengsheng, amely a kovácsolás kegyetlen fájdalma közepette úgy adná oda az életét, hogy a neheztelés legkisebb nyoma sincs a lelkében. 

11 狌狌(Shēng shēng) Shengsheng – A Hegyek és Tengerek Klasszikusaiból kiemelt kínai mitologikus lény, ami kinézetre egy orángutángoz hasonlított. Úgy tartják, hogy látja a múltat, de a jövő eseményeit nem tudja megmondani.

XiaoLiu a mellkasába csúsztatta a tükröt, majd kezeit összekulcsolta a feje alatt. 

Ezt az éjszakát követően több hónap is eltelt, de XiangLiu egyszer sem jelent meg. Mivel annyian akarták kézre keríteni őt, normális volt, hogy nem jelent meg. Ha mégis felbukkant volna, XiaoLiu tudatában volt annak, hogy az egyet jelent az élete beteljesülésével. Ezért XiaoLiu a szíve mélyén azért fohászkodott szüntelen, hogy minél többen legyenek, akik őt zaklatják. A legjobb az, ha annyira elfoglalt, hogy teljesen megfeledkezik arról, hogy Qingshui városban létezik egy Wen XiaoLiu nevű személy.  

De épp most… jaj! 

Egy aranytarajos, fehér szőrgombóccá alakult sas repült be az ablakon és arrogánsan leszállt XiaoLiu elé. 

XiaoLiu így szólt hozzá, “Amikor meglátom ezt a fingeregető nézésedet, jön, hogy megkopasszalak. A bal oldaladat kisütve, míg a jobb oldaladat kifőzve enném meg, majd csontjaidat odaadnám a kutyának.” 

A szőrgombóc XiaoLiu felé ugrott, aki elkapta a fejénél és a kanapé alá gurította, “Mondd meg a gazdádnak, hogy látni akarom. Komoly üzletről van szó.” 

A szőrgombóc egy heves pillantást vetett XiaoLiura, majd szárnyait kitárva kirepült az éjszakába. 

XiaoLiu úgy érezte, hogy ezúttal nem fogadhatja XiangLiut a szobájában, mivel ugyanaz a közeg könnyedén eszébe juttathatja a legutóbbi megaláztatását, és hirtelen gonosztevésre serkenti őt. 

XiaoLiu, amint kilépett a kapun, futni kezdett. Addig futott felfele a folyó mentén, mígnem kifutott Qingshui városból, és be nem ért a sűrű hegyi erdőbe. Felmászott egy nagy fára, amit öt vagy hat ember tudott volna átölelni, és talált magának egy kényelmes helyet, ahova leülhetett. 

A fa olyan magas volt, hogy fentről az egész tájat be lehetett látni. Az erdők susogtak, a nyugati folyó pedig úgy kanyargott, akár egy fénylő ezüstszalag, mely kecsesen morajlott tova. Ha épp nem tél lett volna, és nem fújt volna erősen a hideg szél, akkor minden tökéletes lett volna. 

Megérkezett! 

XiaoLiu felnézett, és látta, amint a fehér sas a telihold irányából közeledik XiangLiuval a hátán. A fehér ruházatú és fehér hajú férfi, úgy ereszkedett le a kilencedik mennyből, akár a hó, és finoman leszállt XiaoLiu mellé.12 

12 天飞(Jiǔtiān) A kilencedik menny – a mennyek legmagasabb pontja. Úgy tartják, hogy az ősidőkben a mennyeknek kilenc rétege, kilenc magassága volt.

XiaoLiu azt mondta, “Három lehetőség közül választhatsz. Megkorbácsolhatsz negyvenszer, lerúghatsz innen, vagy akár meghallgathatod az üzletet, amiről beszélni akarok. Nos, a lényeg!” 

“Fürödtél ma?” – kérdezte XiangLiu. 

“Patyolat tiszta vagyok, és csak arra várok, hogy méltóságod áldásában részesüljek.” – válaszolta XiaoLiu ugyanolyan sikamlós hangnemben.13 

13 临幸 (Lín xìng) Áldás, szerencse – Kínai kifejezés, ami első sorban a császár személyes látogatására, másodsorban pedig a császár és ágyasának az együttlétére utal.

XiangLiu egyik kezével megragadta XiaoLiu vállát és közelebb hajolt hozzá, XiaoLiu pedig engedelmesen hátradöntötte a fejét. XiangLiu agyarai a nyakába fúródtak és szívni kezdte a vérét. Eközben XiaoLiu ahelyett, hogy lehunyta volna a szemét, inkább a holdban gyönyörködött. 

XiangLiu egy kicsit sem bánt vele finoman. XiaoLiu feje fokozatosan szédülni kezdett, “Az összeset egyszerre akarod kiinni? Habár kilenc fejed van, soha nem hallottam azt, hogy kilenc gyomrod is lenne! Nem hagynál belőle még a következő alkalomra is?” 

XiangLiu ajkai a nyakához tapadtak, majd a szívhez közvetlenül kapcsolódó életfenntartó vérér fölé fordult. “Szerinted, mikor kellene itt megharapnom téged? Mit szólnál a ma estéhez?” 

“A ma este nem jó. Ezen a gyönyörű éjszakán, mily elegáns a holddal beszélgetni.” – hozakodott elő sietve XiaoLiu. “A tájra nézve szégyenletes lenne itt helyben megölni engem, ezért jobb lenne megvárni a napot, amíg én akarlak valóban megölni téged.” 

“Hát nem akarsz megölni?” 

“Nem!” – mosolyodott el XiaoLiu. “Nagyon is jól tudod, hogy nem akarlak megölni, úgyhogy még azért sem foglak megölni!” 

“Én nem tudom. Csak azt, hogy utálnod kellene.” 

“Nem tudod, mégis van merszed sérülten találkozni velem? Te tényleg csak egy fehér kisnyuszinak nézel engem, hé? Vagy tán, mind a kilenc fejed túlságosan el van foglalva azzal, hogy egymás ellen harcoljon, és ezért vagy ilyen hülye?” 

XiangLiu akarta őt, és az volt a szándéka, hogy folytatja az evést. 

De XiaoLiu gyorsan azt mondta, “Magányos vagyok!” 

XiangLiu ajka a nyakához tapadt anélkül, hogy mozdult volna. 

“Akár hiszed, akár nem, én tényleg nem haragszom rád, és egyáltalán nem akarlak megölni, mert nagyon magányos vagyok. Abban az időben, volt egy furcsa betegségem és hosszú évekig csak a hegyekben bujkáltam anélkül, hogy bárkivel is találkoztam volna. Ezért fogtam magamnak egy majmot. A majom folyamatosan meg akart szökni tőlem, de amikor rájött, hogy nincs menekvés, képes volt nekimenni még a sziklafalnak is, hogy végezzen az életével. Később, találkoztam egy Kígyómarás nevű kígyóval, ami annyira meg akart enni, hogy majdnem leharapta az egyik lábamat. De megértette a szavaimat és minden mozdulatomra reagált. Tudtam, hogy veszélyes, de képtelen voltam megállni, hogy időről-időre ne bolyongjak el mellőle. Ettől annyira dühbe gurult, hogy… már-már megbolondult. A hegyekben töltött napok már nem teltek annyira magányosan.” XiaoLiu felnevetett, “De ahogy telt-múlt az idő, Kígyómarás rájött, hogy egyre ravaszabb vagyok, és mivel nem tudott megenni engem, ott akart hagyni. Végül meggondolta magát, üldözőbe vett és az életemre tört.” 

XiaoLiu felnézett a feje fölött lévő holdra, és szemöldökének sarkában kimondhatatlan magány volt. “Azt mondják, hogy az istenek a Mindenható kegyeltjei, de szerintem az emberek azok. Minden, ami elmondható az istenekről, ugyanúgy nekik is megvan. Az egyetlen valódi különbség csupán a rövid élettartamuk. De ha felnézel a holdra, évezredekkel ezelőtt is pont így nézett ki. Legyen bármilyen szép is a látvány, egy örökkévalóság után ez is unalmassá válik!” 

“Mi történt a kígyóval, később?” 

“Meghalt!” 

“Megölted?” 

“Nem. A róka klán királya.” 

“A kilencfarkú róka?” 

XiaoLiu lesütötte a szemét, “A kilencfarkú róka el akart kapni, de Kígyómarás úgy gondolta, hogy aki megehet engem, az csak is ő lehet, ezért az útját állta annak az ördögi rókának, szóval… meghalt!” 

“Érdekes.” – nevetett fel halkan XiangLiu. “És a rókával mi történt?” 

“Én öltem meg.” 

„Megvolt hozzá az erőd?” 

“Már akkor meg kellett volna ölnie, amikor elkapott, de elvakította a gyűlölet és a kapzsiság, ezért mindenféle kinccsel etetett meg. Sok undorító dolgot belém kényszerített, azzal a céllal, hogy felhizlaljon. Az volt a terve, hogy miután megesz, a spirituális véremet felhasználva visszaszerzi az elvesztett képességeit… Á, azt elfelejtettem mondani, hogy ekkor már valójában nem egy kilencfarkú, hanem egy nyolcfarkú róka volt csak. Levágták az egyik farkát, amitől az életereje súlyosan megsérült. Harminc évig nevelt, és már majdnem kész voltam, amikor, azon a bizonyos napon, óvatlan volt és a szemem előtt részegedett meg.” 

“Egy ketrecben tartott téged?” 

“Üm.” 

XiangLiu egy pillanatig elhallgatott, majd kezét a XiaoLiu nyakához dörzsölte, “És én lennék a kígyó, aki a magányodon enyhít?” 

XiaoLiu elmosolyodott, “Ki tudja? Még az is lehet, hogy én vagyok a kígyó, aki téged ugrat.” 

XiangLiu elengedte, majd azt mondta, “Az üzlet?!” 

“A Donghuai utcai bordély hozzátok tartozik?” 

“Miért kérded?” 

“Chuanzi egy ottani prostituáltat akar feleségül venni.” 

“És meg akarsz kérni, hogy segítsek felszabadítani őt?” 

“Hozzátok tartozik vagy sem az a bordély?” 

“Úgy tűnik, nem a tiéd, és úgy érzem, hogy az efféle dolgok megnehezítése sem a te stílusod.” – mondta XiaoLiu álnok vigyorral az arcán, miközben szemei csak úgy ragyogtak az alattomosságtól. “Nincs szükségem a segítségedre. Elmegyek máshoz segítséget kérni.” 

Szőrgombóc, a fehér sas átrepült előttük, miután körözött egyet egy fa körül. Xiangliu pehelykönnyedséggel a levegőbe ugrott és a sas hátán landolt, “Ez volt a te komoly üzleted?” 

“Ööö… Chuanzi házassága nagyon fontos… ááá…”  

Az ágat, amelyen XiaoLiu ült, levágták és XiaoLiu zuhanni kezdett.  

Recsegés és ropogás hallatszott. Teste egyik ágról a másiknak ütközött, amelyek egyrészt valamelyest felfogták a zuhanását, de az erős ütések következtében vért köpött fel. 

Bumm. – XiaoLiu egyenesen a földnek csapódott, amitől füst- és porfelhő kavarodott fel. 

Szőrgombóc olyan boldog volt, hogy még a szokásosnál is alacsonyabban repült át az égen, így gúnyolva ki XiaoLiut. XiangLiu a sas hátán állt és vigyorogva azt mondta, “Legfennebb, te csak egy kígyótojás vagy, amit bárki bármikor megehet!” 

Szőrgombóc felvijjantott, majd XiangLiuval együtt távozott. 

XiaoLiu hosszú ideig csak feküdt, mielőtt megpróbált volna felülni. Felülve azonban a feje szédült, szemei kápráztak, a lába pedig annyira fájt, hogy egyáltalán nem tudott talpra állni. 

A felriasztott mókusok a fejükkel sorra kikandikálva néztek rá. 

XiaoLiu elmosolyodott és így szólt hozzájuk, “Mit néztek? Azt nézitek, hogy csinálok hülyét magamból? Nem csináltam hülyét magamból, hanem egy apró dologból valami nagyobbat nyertem. Így legalább, ha legközelebb találkozom azzal az ördöggel, nem akar majd halálra zúzni…” 

Még ki sem hajnalodott, amikor ShiQí egy rakás ágtörmelék között talált rá XiaoLiura, aki összekuporodva aludt mélyen. Nyomorultul festett, mégis mosoly ült az arcán. 

ShiQí leguggolt, majd óvatosan leszedte a szénaleveleket a fejéről és az arcáról. XiaoLiu nyakán két fognyom volt található, amelyek félig-meddig még gallérján is átlátszottak. A sötétvörös jeleket pedig ajkak halvány formája körvonalazott ki. 

XiaoLiu szemhéja enyhén megrándult, “ShiQí?” Kinyitotta a szemét és zsivány módon vigyorogni kezdett ShiQíre, “Újra nem tudok járni.” 

ShiQí a hátára vette, XiaoLiu pedig szelíden feküdt rá. 

XiaoLiu, három napi pihenés után, amikor már bottal is tudott járni, megkérte Öreg Mut, hogy főzzön egy kis ételt és meghívta Xuant egy italra. 

Amikor Xuan ígéretéhez híven megérkezett, XiaoLiu lelkesen bort töltött mindenkinek. Öreg Mu és Chuanzi, miután megittak két tálkával, megfordultak és elaludtak. 

Xuan mosolyogva nézett XiaoLiura, eközben ShiQí csendben ült a háttérben. 

XiaoLiu azt mondta Xuannak, “Azért hívtalak meg, mert meg szeretnélek kérni valamire.” 

„Mondd kérlek.” 

“Chuanzi feleségül akarja venni Sang Tianert, ezért kénytelen vagyok azzal zavarni téged, hogy megkérjelek, járj közbe az érdekében.” 

Xuan nem szólt semmit. 

“Tisztában vagyok azzal, hogy a köztünk lévő barátság meglehet, kissé felszínesnek tűnhet, de Chuanzi életre szóló eseményéről van szó, ezért muszáj szégyentelenül is megkérnem téged.” – tette hozzá XiaoLiu őszintén. 

„Miért gondolod Liu ge, hogy egyáltalán segíteni tudok?” 

“Noha nem ismerem a valódi kiléteteket, de abban biztos vagyok, hogy te meg Ah-Nian nem mindennapi családból származtok. Hogy őszinte legyek, kíváncsiságból, még én is elmentem kideríteni ezt, de te véletlenül rajtakaptál. Szóval Xuan ge, mindaddig, amíg hajlandó vagy segíteni, biztosan tudni is fogsz.” – mondta XiaoLiu már-már hízelgően, a testvérének szólítva Xuant. 

Xuan egy pillantást vetett ShiQíre, majd azt mondta, “Ah-Nian és én csak csendben akarunk élni.” 

“Igen, igen, megértem, de soha többé nem zavarlak titeket.” 

Xuan XiaoLiura meredt, XiaoLiu pedig komoly arckifejezéssel azt mondta. “Több mint 20 éve élek Qingshui városban, és vagyok, aki vagyok.” 

Xuan felállt és távozás közben azt mondta, “Ha majd az esküvői bort isszátok, ne felejtsetek el engem is meghívni.” 

“Úgy lesz, úgy lesz!” – vágta rá XiaoLiu felvillanyozódott mosollyal. 

Öreg Mu kábultan ébredt fel, “Ti… Mitől lettem részeg ilyen hirtelen?” 

XiaoLiu hevesen felnevetett, “Valaki tán mondta neked, hogy olyan gyorsan igyál? Ha legközelebb inni akarsz, előbb egyél egy keveset. Amúgy meg, holnap mehetsz embert kiváltani.” 

“De……” 

“Ha azt mondom, mehetsz, akkor mehetsz.” 

Általában úgy tűnt, hogy a Megújulás Csarnokában Öreg Mu hozza meg a döntéseket, de ha egyszer XiaoLiu valóban kijelentett valamit, akkor Öreg Mu úgy is tett. 

Másnap, Öreg Mu annak rendje és módja szerint összepakolt, és elment a Donghuai utcába, hogy kiváltson valakit. A vén pulyka valóban elfogadta Öreg Mu ajánlatát, azzal a feltétellel, hogy XiaoLiu ingyen felír nekik egy fogamzásgátlásra való gyógynövényes receptet. Öreg Mu rendkívül megörvendett és azonnal bele is egyezett. 

A formalitások elvégzése után, Öreg Mu visszakísérte Sang Tianert a Megújulás Csarnokába. 

Amikor Chuanzi megpillantotta Sang Tianert, hosszú ideig hitetlenkedve bámult rá, és lassacskán az orra csípni kezdett, a szemei pedig könnybe lábadtak. Lehajtotta a fejét, majd felkapott egy fonottkosarat, és nyers hangon így szólt, “Elmegyek a sógornőmhöz, és előbb kölcsönkérek neked két rend ruhaneműt.” 

XiaoLiu meleg mosollyal az arcán nézte végig mindezt, majd így utasította Öreg Mut, “Menj és vegyél valami finomat, ma este ünnepelni fogunk.” 

“Rendben!” – azzal Öreg Mu fogta a zöldséges kosarat és vígan kiment a kapun. 

XiaoLiu arca elkomolyodott, majd Sang Tianerre nézve megkérdezte, “Elhiszed, hogy még a halálnál is jobban meg tudom keseríteni az életedet?” 

Sang Tianer komótosan leült és így szólt, “Elhiszem.” 

“Kinek az embere vagy?” 

Sang Tianer önmagát gúnyolóan megérintette az arcát és azt mondta, “Az én külsőmmel? Liu ge, túlságosan is alábecsülöd a versengést a mi iparágunkban, de még jobban azokat a férfiakat!” 

“Miért pont Chuanzi fejét csavartad el? Nem hinném, hogy szerelmes vagy belé.” 

“Tizenhárom éves koromban kezdtem el ügyfeleket fogadni, és az elmúlt tizenkét év során rengeteg férfival volt dolgom. Chuanzi valóban nem tűnik ki semmiben közülük, de ő az egyetlen, aki hajlandó feleségül venni engem.” – mondta Sang Tianer mosolyogva.  “Három hónappal ezelőtt, eljött hozzám egy férfi, aki sok pénzt ígért, ha elcsábítom Chuanzit. A bordélyban semmilyen különös státuszom nem volt, és ha nem takarítok meg valamennyi pénzt, féltem, öregkoromban halára fogok éhezni, ezért elfogadtam az ajánlatot. Chuanzinak soha nem volt dolga nőkkel, én pedig csak hagytam, hogy megízlelje a női gyönyört, mire ő egész álló nap csak fogadkozott, hogy feleségül vesz engem. Tizenhárom éves korom óta, egyebet sem hallok, csak ezeket az üres szavakat, így egyáltalán nem vettem komolyan. De soha nem gondoltam volna, hogy ti valóban eljösztök és kiváltotok engem. Anya gyűlölt, amiért a háta mögött férfiakkal feküdtem le, ezért szándékosan megemelte az árat, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen az efféle jócselekedeteimnek. A tegnap este, az a férfi ismét eljött és adott nekem egy összeget, mondván, hogy a velem kötött üzlet véget ért, és ha hajlandó vagyok feleségül menni Chuanzihoz, akkor adjam oda a pénzt anyának és váltsam ki magam.”  

“Ismered azt az embert?” 

Sang Tianer megrázta a fejét, “Azt Liu ge is tudhatja, hogy az istenek és a démonok képesek megváltoztatni a kinézetüket, én pedig csak egy közönséges halandó vagyok.” – majd letérdelt és így folytatta, “Tizenkét év prostitúció után a szívem hideggé és keménnyé vált. Még most sem tudom igazán elhinni, hogy Chuanzi soha nem fog megvetni, és hogy valóban hajlandó lesz velem élni egy életen át, de meg akarom próbálni. Ha Chuanzi valóban hajlandó együtt élni velem, akkor én…” – Sang Tianer felemelte a tenyerét és megesküdött a mennyekre, “Én is hajlandó vagyok teljes szívemből neki szentelni magam.” 

XiaoLiu Sang Tianerre nézett, de nem szólt semmit. 

Sang Tianer lehajtotta a fejét és halk hangon így szólt, “A hideggé és keménnyé vált szív kirekeszti a fájdalmat, de egyben az örömöt is. Nagyon szeretném, ha egy férfi visszaváltoztatna azzá, aki tizenkét évvel ezelőtt voltam. Ha meglágyítaná a szívemet, ha egyszerre tudnék sírni és szívből nevetni. Ha valóban Chuanzi lesz ez a férfi, akkor még az életemnél is jobban fogom becsülni őt.” 

Chuanzi, maga után húzva Mazit, berohant az udvarra, “A sógornő azt mondta…” De látva Tianert XiaoLiu előtt térdelni, megdermedt, és aggódva nézett XiaoLiura. 

XiaoLiu elvigyorodott, “Mi a baj? Tán elégedetlen vagy, amiért a feleséged fejet hajt előttem?” 

Chuanzi Sang Tianerre pillantott, és vörös arccal elmosolyodott. Sang Tianer annyira megkönnyebbült, hogy teste váratlanul elgyengült, és még a mozdulatai is lelassultak. Aztán ünnepélyesen fejet hatott XiaoLiu előtt, és fejét felemelve könnyek gyűltek a szemében. 

XiaoLiu intett egyet a kezével, “Főzni tudsz? Ha nem, akkor menj a konyhába és tanulj Öreg Mutól!” 

Az esti vacsora után, Chuanzi és Sang Tianer kiment a folyópartra sétálni. Hideg szél fújt, de ők ketten nem riadtak vissza, hanem lassan tovább sétáltak a parton és beszélgettek. 

XiaoLiu a mankójára támaszkodva követte őket távolról, ShiQí pedig mellette sétált. 

XiaoLiu végre elkezdhetett nyavalyogni, “Meg kell hagyni, ez a fogadás valóban szórakoztató. Tianer nem hiszi, hogy Chuanzi valóban együtt fog élni vele az élete végéig, ezért a szerelem, amit most Chuanzinak nyújt, az mind ámítás. De Chuanzi ennek nincs tudatában, és látva, hogy Tianer jól bánik vele, akkor ő még jobban fog bánni vele. Tianer pedig, miután látja, hogy Chuanzi valóban jól bánik vele, hamis szerelmébe fokozatosan némi igazság vegyül, és amíg a mennyek és föld állnak, ami egyszer hamis volt, végül igazsággá válik. Azonban, ez a folyamat tartogat némi kockázatot is. Mivel Tianer a szívével játszik, ha Chuanzi meggondolja magát, e két ember közül egyikük biztosan meghal.” 

XiaoLiu elmosolyodott és hozzátette, “A betegségem hosszú lefolyású, így meg tudom várni, hogy meglássam a végeredményt.” 

ShiQí a távolban egymás mellett sétáló két emberre nézett és megkérdezte, “Miért pont Xuan?” 

“A múltkor, késő este beszaladtam a házába csirkét lopni és gyanakszik rám, hogy hátsó szándékaim vannak.” – válaszolta XiaoLiu. “Azért szabadította fel Tianert, hogy kiderítse, ki van a hátteremben. Ha zavarodottságomban XiangLiuhoz fordulok segítségért, a jövőben még nagy bajba is keveredhettem volna. Most még talán nem egészen hiszi el, hogy tiszta vagyok, de ahogy az idő feltárja az ember valódi színét, úgy rá fog jönni, hogy patyolat tiszta vagyok.” 

“Nem akarom tovább ezt a hideg levegőt szívni velük együtt, menjünk vissza.” – mondta XiaoLiu és ShiQí kezébe nyomta a mankót. Majd karjait széttárta, egylábra állt és nagyokat nevetve visszaugrándozott a házig. Amikor az udvar kapujához ért, a járóköveken ugrándozva nem vette észre a vékony jégréteget, egyszer csak, a lába kicsúszott maga alól és hanyatt esve pontban ShiQí karjában kötött ki. 

XiaoLiu meg akarta ragadni ShiQí kezében a mankót, mert nem akarta, hogy a földre esse, de melléfogott, így a mankó helyett ő esett el és ismét ShiQí karjaiba esett vissza. 

Szemtől szemben voltak, és némán meredtek egymásra. 

“Azt a… Köszönöm.” – mondta, majd megfordult és fél lábon állva visszaugrándozott a szobájába. 

Koratavasszal, amikor éppen virágba borult minden, Öreg Mu megtartotta Chuanzi és Sang Tianer esküvőjét. 

Az esküvő merőben egyszerű volt. Mindössze néhány barátot hívtak meg, köztük Chuanzi néhány cimboráját, Gao hentes családját és Xuant. Chuntao ismét állapotos volt és nagy pocakjával az asztal végén ült le. Arca mosolygott, de egy szót sem váltott Sang Tianerrel. Időnként pedig, amikor a nagyobbik lánya Sang Tianer közelébe ért, azonnal visszahúzta őt és figyelmeztette, “Ne zavard a nénit.” 

Chuanzi túl boldog volt ahhoz, hogy bármit is észrevegyen, de hangos kacagása így is jókedvvel töltötte meg az egész szobát. 

XiaoLiu kacsanyakat rágcsált és meleg mosollyal az arcán figyelte őket. Ez volt az, ahol a hétköznapi élet különböző ízei – édes a keserűvel, csípős a savanyúval – összefonódtak egymással. Ami pedig azt illeti, hogy édes vagy keserű teáról volt-e szó, az részben a mennyek akaratától és részben az egyéntől függött. 

Az esküvői lakoma felénél jártak, amikor Ah-Nian megérkezett. 

XiaoLiu azonnal a háta mögé nézett, és rájött, hogy ShiQí már eltűnt. 

Öreg Mu melegen üdvözölte Ah-Niant, aki viszont távolságtartóan bólintott Öreg Mu felé, majd így szólt Xuanhoz, “Xuan gege, HaitTang azt mondta, hogy egy esküvői vacsora miatt jöttél ide. Hát valóban így van.” 

Ah-Nian Chuanzira és Sang Tianerre pillantott, tekintete pedig tele volt gátlástalan és leplezetlen megvetéssel, amelyet még az örömtől megszédült Chuanzi is megérzett. Chuanzi arcáról lefagyott a mosoly, de Sang Tianer egyáltalán nem szomorodott el, mivel hamar rájött, hogy Ah-Nian a vacsorán jelenlevők közül mindenkit megvetett, beleértve XiaoLiut, Gao hentest, Chuntaot, de még Chuntao lányát is. 

Ah-Nian lekezelő, megmásíthatatlan és evidens megvetésétől mindenki nyugtalanná vált. Gao hentesnek eszébe jutott, hogy ő nem több egy büdös hentesnél, akinek egész évben kellemetlen szaga van, Chuntao pedig a körme alatt levő mocsokra gondolt, amit sosem tudott kitakarítani… 

Chuanzi és Mazi szorosan ökölbe szorították a kezüket, de Ah-Nian még így sem tett semmit és nem is mondott semmit. 

Csak állt ott méltóságteljes testtartásban és az embereket nézte. 

XiaoLiu képtelen volt megállni, hogy ne csodálkozzon el, Hogy a fészkes fenébe nevelték fel ezt a lányt? Hogy lehet valaki képes ilyen eleganciával, vak büszkeséggel és arroganciával lenézni a világot és megvetni benne minden élőlényt? Ráadásul mindenki úgy hiszi, hogy igaza van. 

Xuan felállt és el akart búcsúzni, de Ah-Nian kinyitott egy zsebkendőt, a padra tette és leült, “Xuan gege, még nem láttam ilyen esküvőt, hadd folytassák.” 

XiaoLiu majdhogynem vért köpött az asztalnál ülve, Chuanzi pedig már-már kettétörte az asztalt, amikor Sang Tianer lefogta és mosolyogva azt mondta, “Pohárköszöntőt kellene mondanunk ennek a hölgynek.” 

“Nem iszok. A poharaitok koszosak. Innen látom a koszt bennük.” – mondta Ah-Nian finnyásan. 

“Hagynom kell neki, hagynom kell…” – mondta magában XiaoLiu. 

Xuan kivette Chuanzi kezéből a borral töltött poharat, majd nyakát hátradöntve egyszerre kiitta az egészet. Ah-Nian összehúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Ehelyett fürkészve nézett az asztalon levő ételekre és italokra, végül így szólt Öreg Muhoz, “Úgy hallottam, hogy minél nagyobb és ünnepélyesebb egy esküvői vacsora, az a menyasszony iránti tiszteletet jelenti, de a tiétek olyan szegényes, hogy úgy tűnik, nem igazán kedvelitek ezt a menyasszonyt.” 

Még az oly sokoldalú, az emberekkel bánni tudó Sang Tianer arca is megváltozott, mire XiaoLiu azon nyomban elhatározta, hogy elküldi a vendégeket, és így szólt Xuanhoz és Ah-Nianhoz, “Miért nem ültök még egy kicsit? Hogy nincs több hely! Akkor járjatok lassan és nézzetek a lábatok elé, mert nem tudlak kikísérni!” 

Xuan felrántotta Ah-Niant a padról, majd kiment és bocsánatot kért XiaoLiutól. Ah-Nian dühösen nézett XiaoLiura, “Akárhányszor meglátlak, elfog az unalom. Ha nem lenne a bátyám, akkor megkorbácsoltatnálak.” 

“Ha nem lenne a bátyád, akkor én korbácsolnálak meg téged.” – mondta XiaoLiu magában. 

Xuan és Ah-Nian elmentek, XiaoLiu pedig végre megkönnyebbülten sóhajthatott fel. 

Megkerülte a házat, át a gyógynövénymezőn és a folyó felé vette az irányt. A cserjék dúsak voltak, a vadvirágok pedig pompás színekben virítottak. ShiQí a parton ült és a folyót nézte. XiaoLiu megállt mögötte, “Hat évvel ezelőtt, tavasszal, abban a bokorban feküdtél.” 

ShiQí visszanézett rá és ajkára mosoly rajzolódott ki, “Hat éve.” 

XiaoLiu elmosolyodott és ShiQí mellé guggolt. “Mazi és Chuanzi tisztában van azzal, hogy nem a Megújulás Csarnokában lenne a helyed, és erre Xuan is rá fog jönni előbb vagy utóbb. Nem beszélve arról, hogy velem kapcsolatban már korábban gyanút fogott, így biztosan küldeni fog valakit, hogy ellenőrizzen téged.” 

“Üm.” – ShiQí szemei kristálytiszták voltak és enyhe mosoly volt bennük. Arckifejezése közömbösen nyugodt és csendes volt, ugyanakkor távolinak és békésnek tűnt, mintha mindentől elszakadt volna, ennek ellenére teljesen eggyé vált a hegyi virágokkal, a szellővel és a tiszta vízzel. 

XiaoLiu felsóhajtott, ShiQí valójában a leereszkedő és fennkölt emberek egy másik fajtájába tartozott. Míg az Ah-Nian félék arra késztették XiaoLiut, hogy megkorbácsolja és elverje őket, addig a ShiQí félékhez szeretett volna jól odadörgölőzni, hogy bepiszkítsa őket sáros aurájával, hogy véletlenül se kapja fel őket a szél és fehér felhőkké változzanak. 

XiaoLiu felkapott egy követ és a vízbe hajította. Látva, ahogy a vízcseppek végigfröccsennek ShiQí arcán, elégedetten elmosolyodott. ShiQí elővette a zsebkendőjét, hogy megtörölje az arcát, de XiaoLiu parancoslóan azt mondta, “Nem engedtem meg!” 

ShiQí nem értette, de engedelmesen abbahagyta a törölgetést. Ehelyett, a zsebkendőjét arra használta, hogy XiaoLiu arcáról törölje le a vízcseppeket. 

Szőrgombóc, a fehér sas, a víz fölé ereszkedett, XiangLiu pedig félszeg vigyorral nézett rájuk. 

XiaoLiu azonnal felállt, tett néhány lépést előre, és anélkül, hogy hátranézett volna, így szólt ShiQíhez, “Előbb menj vissza!” 

ShiQí eleinte készenlétben volt és nem akart elmenni, de aztán eszébe jutottak azok a csóknyomok, amelyek félig-meddig a gallérjába voltak rejtve, így fejét lehorgasztva némán megfordult és elment. 

XiaoLiu bement a vízbe és csípőre tett kézzel nézett fel XiangLiura, “Azért vagy itt, hogy ismét esküvői ajándékot küldj?” – Egy újabb emlékeztető arról, hogy eggyel több túszod van. 

Szőrgombóc lennebb ereszkedett, XiangLiu kinyújtotta a kezét, XiaoLiu belekapaszkodott, és a sas hátára lendítette XiaoLiut, majd egy pillanat alatt eltűntek az égen. 

XiaoLiu a sas hátán feküdt és a magasból nézett le a földre. Szőrgombóc alacsonyabban repült, hogy XiaoLiu tisztán láthassa a tájat. Egészen a tengerig repültek, amikor Szőrgombóc örömében felvijjantott, majd néhányszor átpördült maga körül. XiaoLiu spirituális ereje nagyon alacsony volt, és zavarában szorosan átölelte a sas nyakát, arca elsápadt, majd azt mondta XiangLiunak, “Inkább halok bele abba, hogy kiszívod a véremet, semhogy a halálba zuhanjak.” 

“Miért olyan alacsony a spirituális erőd?” – kérdezte XiangLiu. 

XiaoLiu azt mondta, “Az az ördögi róka, annak érdekében, hogy ne pazarolja el a spirituális erőmet gyógyszert adott be, hogy megfosszon tőle, és hagyta, hogy a spirituális erőm fokozatosan szétterjedjen a véremben és a meridiánjaimban, így könnyűszerrel elfogyaszthatja azt.” 

XiangLiu elvigyorodott és így szólt, “Azt mondják, az erő szétoszlásának a fájdalma olyan, mintha a csontokat fúrnák át és kiszívnák a csontvelőt. Úgy tűnik, hogy az én negyven korbácsom túlságosan is könnyű volt és a jövőben új kínzómódszerek után kell néznem.” 

XiaoLiu arca még sápadtabb lett, “Szerinted, ha minél többet gyakorol valaki, annál jobb lesz az éneklésben? Pont azért, mert akkoriban olyan nagy fájdalmat kellett átélnem, rettenetesen félek a fájdalomtól, jobban félek, mint az átlagemberek!” 

XiangLiu megveregette Szőrgombóc hátát, így többé már nem mert viccelődni és rendesen repült tovább. XiaoLiu megkönnyebbülten felsóhajtott és óvatosan felült. 

Szőrgombóc nagyon lassan és egyenletesen repült. 

XiangLiu a messzeségbe bámult, és arca olyan volt, akár a víz. Sem boldognak, sem dühösnek nem tűnt. 

“Rossz kedved van?” – kérdezte XiaoLiu. 

XiangLiu halkan megkérdezte, “Hogyan élted túl azt a harminc évet, amikor ketrecbe zártak és etettek?” 

“Eleinte mindig meg akartam szökni és szembe akartam szállni vele, ezért folyamatosan szidtam és provokáltam őt. Később már nem mertem tovább ingerelni, ezért csendben maradtam és nem voltam hajlandó együttműködni. Megpróbáltam öngyilkos lenni, de többször kudarcot vallottam. Később, mintha beletörődtem volna a sorsomba és a nyomorúságomban gyönyörködtem. Azt próbáltam kitalálni, hogy miféle undorító dolgokkal fog még megetetni az az ördögi róka, és fogadásokat kötöttem magammal. Még később, egyre jobban gyűlöltem őt, egészen az őrületig, és azon kezdtem el gondolkodni, hogyan gyűjtsek alapanyagokat, hogy mérget készítsek belőlük. És amikor az a vén róka meg akart volna enni, bevettem volna, hogy halálra mérgezzem.” 

XiaoLiu XiangLiu mellé húzódott, “Az emberi elme nagyon különös. A boldogság vagy a boldogtalanság állapotát, a fájdalom érzetét vagy annak hiányát összehasonlítással érik el. Például valaki, aki egész napon át dolgozik és mindössze csak egy palacsintát tud megenni, az utcán halálra fagyó megannyi koldus láttán úgy érzi, hogy szerencsés, hogy jó életet él, ezért jó kedvre derül. De amikor meglátja, hogy a gyerekkorában hozzá hasonló barátai egytől-egyig meggazdagodtak, selyem- és szaténruhát viselnek, húslevest esznek, és szobalányaik vannak, akik kiszolgálják őket, úgy fogja érezni, hogy rossz élete van és rossz hangulata támad. Akarsz még ennél is többet hallani az én tragikus múltamról? Fontolóra vehetem, hogy a megfelelő túlzásokkal és módosításokkal adjam elő neked, és akkor garantálhatom, arra fogsz rájönni, hogy ez nem csak rettenetes, hanem a legszörnyűbb!” 

XiangLiu felemelte a kezét, hogy megüsse XiaoLiut, de XiaoLiu lehunyta a szemét, öntudatlanul összegömbölyödött, hogy megvédje létfontosságú pontjait és szelíden várt. Ez a gyakori verés következtében kialakult ösztönös reakció volt.  

XiangLiu keze lassan leereszkedett és XiaoLiu tarkóján állapodott meg. 

XiaoLiu, amikor látta, hogy sem a kezét, sem a száját nem mozdítja, merészebb lett és így szólt, “Ma este nagyon más vagy, mint korábban. Gyerekkorodban a tengerben éltél?” 

XiangLiu nem válaszolt. Szőrgombóc fokozatosan lennebb ereszkedett, egészen a tenger felszíne fölé. XiangLiu, közvetlenül a sas hátáról, váratlanul a vízbe lépett, és úgy tűnt, mintha a vízen járna anékül, hogy szilárd talaj lett volna a lába alatt. 

XiaoLiu felé nyújtotta a kezét, aki azonnal megragadta és lecsúszott a sas hátáról. Szőrgombóc pedig, mivel félt a víztől, néhány szárnycsapással el is repült a vízfelszíntől. 

XiangLiu magával vitte XiaoLiut, hogy szemben az áramlattal, a hullámokon sétáljanak. 

Fénynek egyetlen nyoma sem látszott, a tenger épp oly sötét volt, mint az ég. Sem előttük, sem utánuk nem volt semmi. A mennyek és föld mérhetetlenségében, csak a szél fújt, míg a hullámok hömpölyögtek. XiaoLiu olyan parányinak érezte magát, mint egy kérész, amelyet a következő hullám bármelyik pillanatban elnyelhetett volna, és tudat alatt még jobban megszorította XiangLiu kezét. 

XiangLiu hirtelen megállt. XiaoLiu nem tudta, miért, de nem is kérdezte meg, ehelyett XiangLiu oldalának dőlt és XiangLiuval együtt némán néztek kelet felé. 

Nem sokkal később, fényes telihold emelkedett ki lassan a tengerből, tiszta fényt ontva rájuk. XiaoLiut megdöbbentette a világ magasztos szépsége, és a szívén lévő kemény burok meglágyult. 

A hullámok morajlása közepette XiangLiu hangja hangzott fel, “Amíg létezik ilyen látvány ég és föld között, az élet nagyon értékes.” 

“Legyen bármilyen ritka is a táj, belefáradok, ha túl sokat nézem.” – mormolta XiaoLiu. “Csak akkor lenne érdekes, ha lenne mellettem valaki, akivel együtt nézhetem. A táj önmagában mindig is halott, csak az emberek adhatnak neki jelentőséget.” 

Nem tudni, hogy XiangLiu egyáltalán hallotta-e XiaoLiu motyogását. Akárhogy is, XiangLiu egyáltalán nem reagált. 

A fenséges pillanat véget ért. XiangLiu magához hívta Szőrgombócot és utasította, hogy vigye vissza őket. 

XiangLiu behunyta a szemét, homlokán fáradtság látszódott. 

XiaoLiu megkérdezte, “Miért vagy rossz hangulatban?” 

XiangLiu figyelmen kívül hagyta őt, így XiaoLiu egymagában azt mondta, “Azt hallottam, hogy mióta Xiao ZhuRong átvette a Közép-Síkság feletti irányítást, a Közép-Síkság fokozatosan stabilizálódott. Így a Sárga császár előbb-utóbb, de meg fog küzdeni GongGong tábornokkal. A világ általános trendje visszafordíthatatlan, hiába is próbálná azt az egyén megállítani. Szerintem jobb lenne, ha mielőbb megszöknél. Tulajdonképpen, te csak egy szörnyeteg vagy, egy kilencfejű démon, akit az emberek megvetnek. Ha pedig Shennong arrogáns istenekből álló bandáját vesszük, az ő szemükben, szerintem… még a semminél is kevesebb vagy. Akkor miért kell annyit aggodalmaskodnod ShenNong lázadó katonái miatt? Mit érsz el GongGong követésével? Ha szereted a hatalmat, akkor egyszerűen akár el is árulhatod őt és csatlakozhatnál a Sárga császárhoz…” 

XiangLiu kinyitotta a szemeit, egy démoni szempárt, mely vérszomjas vörös fényben izzott. XiaoLiut bekebelezte ez a tekintet, és testét láthatatlan erő szorította össze, olyannyira, hogy még mozdulni sem bírt, az orrából vér folyt, de még a körmei alól is vér szivárgott. 

“Hi… báz… tam…” 

XiangLiu lehunyta a szemét, XiaoLiu pedig előrevetette magát és ernyedten terült szét a sas hátán, akár egy kicsavart rongy. Alig volt benne élet. Tudva, hogy Qingshui városa felé közelednek, Szőrgombóc lassan ereszkedni kezdett. XiaoLiu nehezen felült, kitörölte a vért az orrából, letörölte a száját, majd egyetlen szó nélkül leugrott és a folyóba zuhant. 

XiaoLiu a folyó felszínén feküdt, és hagyta, hogy a folyó víz elmossa az összes vért. 

XiaoLiu a kerek holdat nézte az égen, de az továbbra is csak a földet világította be csendesen. 

XiaoLiu kimászott a partra, majd csuromvizesen kinyitotta az udvarra vezető kaput. ShíQi, aki a konyhában ült, azonnal kijött, XiaoLiu pedig mosolyogva megkérdezte, “Van forró leves? Enni akarok.” 

“Van.” 

XiaoLiu bement a szobájába, levetette a ruháit, lazán megtörölte magát, tiszta fehérneműt vett fel és befeküdt a tiszta és meleg ágyba. 

ShiQí bejött és hozott egy tál forró húslevest. XiaoLiu beburkolózott a paplanba, felült, majd kis kortyokban kortyolgatni kezdte a forró levest. Miután megette a tál levest, belsőszervei felmelegedtek. 

ShiQí elővett egy törülközőt és segített neki megtörölni a haját. XiaoLiu pedig hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. 

ShiQí öntudatlanul is a nyakára nézett, de nem voltak rajta csóknyomok és ajkának sarkai akaratlanul is felkunkorodtak. ShiQí megszárította XiaoLiu haját, de egy ideig nem volt hajlandó elengedni. Egy fésűt vett el a kanapéról és segített neki kifésülni. 

“Nem szabad elkényeztetned. Mihez fogok kezdeni, ha megszokom, és te már nem vagy itt?” – mondta halkan XiaoLiu. 

“Nem megyek el.” 

XiaoLiu elmosolyodott. Emberek ezrei tesznek ígéreteket, de nehéz egyet is találni, aki betartja azokat. Ha ShiQí lenne, talán egyszerűbb lenne, de ő nem ShiQí volt. 

A Megújulás Csarnokában volt még egy nő, Sang Tianer, de úgy tűnt, hogy a dolgok állása nem változott sokat. 

Még mindig Öreg Mu volt a tűzhely felelős, Sang Tianer pedig továbbra is főzni tanult tőle, de úgy tűnt, hogy hiányzott belőle némi tehetség. Chuanzi még mindig maga mosta a ruháit, mivel Sang Tianer egymás után három rend ruhát tett tönkre neki. Sang Tianer és Chuanzi közös élete nem indult zökkenőmentesen, de Tianer keményen tanult. Chuanzi iránta való érzelmei egyre csak erősödtek, megértő volt és mindent elnézett neki, így édes életet éltek ketten. 

ShiQí még mindig hallgatag volt és szorgalmasan dolgozott, XiaoLiu időnként tele volt energiával, máskor pedig gyengének érezte magát. 

Nyár volt, és napközben mindenki tartott a melegtől, ezért kevés járókelő volt az utcán. 

Betegek híján, XiaoLiu az eresz alatt üldögélt és gyékénylegyezőjét rázogatva kábultan meredt az utcára. 

Egy gyönyörű hintó haladt el előtte, melynek gézfüggönyeit fellibbentette a szél és egy nőt pillantott meg a kocsiban. XiaoLiu megdöbbent, teljességgel lenyűgözte a nő szépsége! Olyannyira, hogy a felismerést követően képtelen volt megállni, a hintó után szaladt és folyton csak azt leste. 

A hintó az ékszerbolt előtt állt meg, és a nő kiszállt a kocsiból. Az ékszerüzlet tulajdonosa, Yu Xin az ajtóban állt és illedelmesen köszöntötte őt. Yu Xin meglehetősen híres embernek számított Qingshui városban. Nem azért, mert az ékszerüzlet olyan jól működött, hanem azért, mert az ezen az utcán lévő összes bolt, beleértve a Megújulás Csarnokát is, valaki más birtokába tartozott. Ezért Öreg Munak, évente egyszer, el kellett mennie az ékszerboltba, bérleti díjat fizetni. 

Habár a Qingshui városában uralkodó erők szervezetlenek és szétszórtak voltak, nem lehet teljesen kaotikusnak mondani őket, ami Yu Xin érdemeinek volt köszönhető. Annak ellenére, hogy ő nem egy kormányzati tisztviselő, természetes módon képes volt fenntartani Qingshui város törvényeit. Bizonyos szempontból viszont, Yu Xin félig-meddig Qingshui város királyának számított, és mindenki alulról nézett fel rá. 

Éppen ezért, amikor mások előtt tisztelegni és illedelmesen köszönni látták, az utcán álló emberek elképedtek. Mindenki mondani akart valamit, de nem mert megszólalni, látni akarták, de nem mertek odanézni. Mindegyikük arcára furcsa arckifejezés ült ki, és egy pillanat leforgása alatt az egész utca megváltozott. 

XiaoLiu nemcsak meghökkent, hanem aggódni is kezdett. Elvégre a Megújulás Csarnoka volt az a hely, ahol több mint 20 éve élt, és azt tervezte, hogy továbbra is ott fog élni. Régi szomszédait is kedvelte az utcából, és nem akarta, hogy bármiféle hatalmas változás álljon be. 

Másnap, olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint Yu Sin azt tervezi, visszavesz néhány üzletet. 

Öreg Mu nyögött és sóhajtozott, majdhogynem eszét vesztette. Chuanzi és Tianer is pánikba esett. Gao hentes sem tudta, honnan származott a pletyka, de kifejezetten azért jött, hogy értesítse őket, mivel a Megújulás Csarnoka közel fekszik a folyóhoz, és egy jókora termőföld tartozik hozzá, Yu Xin nagyfőnök vissza akarja venni. 

Öreg Mu annyira dühös lett, hogy átkozódni kezdett. Amikor kibérelte a helyet, akkor még csak egy darab pusztaság volt, és rengeteg erőfeszítésébe került, hogy termékennyé tudja tenni a földet. De Qingshui város félkirályával szemben, erőtlennek érezte magát és nem mert szembeszállni vele, így az egész éjszakát csak nyugtalankodással töltötte, anélkül, hogy egy kicsit is aludt volna. 

XiaoLiu szerette a vizet és nem akart elmenni innen. Ezért úgy döntött, hogy találkozik Yu Xinnel, Qingshui város félkirályával. 

XiaoLiu különös figyelemmel szedte rendbe magát, amit még ShiQí is észrevett. Habár fogalma sem volt, hogy mit akar tenni, de amikor látta kimenni az ajtón, akarattal követte őt. 

XiaoLiu elment az ékszerüzletbe találkozót kérni Yu Xinhez. Yu Xin, amikor meghallotta, hogy a Megújulás Csarnokának orvosa látogatást kér, elrendelte, hogy kísérjék be őt. 

Miután áthaladtak az üzlet előcsarnokán, beléptek az udvarra. Az udvar átlagos méretű volt, de jól áttekinthető elrendezése miatt különösen nagynak tűnt. Az udvaron víz folydogált, ami kisebb hidakkal volt átszelve, hegycsúcsok, amelyek kövekből voltak kirakva, lila virágban pompázó akácfák, tóban lubickoló díszpontyok, és bambuszból kiépített kanyargós ösvények voltak. Ahogy egyet léptek, úgy változott a táj is. Volt még egy két ember magas vízesés is, ami csobogva zuhant alá, és a gyöngyként szétfröccsenő vízcseppek elmosták a nyári meleget. 

A virágcsarnokba lépve, Yu Xin a fő székben ült, XiaoLiu pedig tiszteletteljesen köszönt neki, majd ShiQí is követte a példáját. 

Yu Xin mozdulatlanul ült ott. Csak a kezét emelte fel, jelezvén, hogy üljenek le. 

“Úgy hallottam, Yu főnök vissza akar venni néhány üzletet.” – magyarázta XiaoLiu látogatásának okát. 

Yu Xin egy igazi felettes hidegvérű őszinteségével válaszolt, “Úgy van, beleértve a Megújulás Csarnokát is.” 

XiaoLiu elmosolyodott, “Nem számít, hogy kinek adja bérbe, továbbra is bérbe fogja adni. Úgy értem, akkor miért nem adja továbbra is nekünk bérbe? Ami a bérleti díjat illeti, azt megnövelhetjük. Mindent ki lehet alkudni.” 

Úgy tűnt, Yu Xin viccesnek találta, hogy XiaoLiu épp a pénzről beszél vele. Enyhén elmosolyodott, mintha udvarias lett volna, de megvetéssel a szemében azt mondta, “Nemhogy egyetlen üzlet bérleti díja, de még az egész utca összes üzletének a bérleti díja sem érdemes az említésre.” 

Mivel XiaoLiu nem volt üzletember, torkán akadt a szó, és azt sem tudta, mit mondjon. Gondolkodott egy darabig, majd megkérdezte, “Akkor Yu főnök mit akar csinálni, amikor visszaveszi az üzletet?” 

Yu Xin azt mondta, “Már több mint 20 éve élsz Qingshui városában, ezért őszinte leszek hozzád. Én is csak egy házi szolga vagyok. Az uram mérhetetlenül gazdag, éppen ezért, nemcsak egy üzletet, hanem akár egész Qingshui várost is kihasználatlanul hagyhatná, ha úgy éppen tartja a kedve.” – szavának végeztével Yu Xin nem akart többet beszélni, és szolgáinak parancsba adta, “Kísérjétek ki a vendéget!” 

XiaoLiu lehajtotta a fejét és lassan elindult, miközben erőtlenül felsóhajtott. Ha összeesküvésről lett volna szó, akkor megtalálta volna a módját, hogy feltörje, de mi sem volt természetesebb annál, hogy valaki vissza akarja venni a boltját, így – meglepő módon – tényleg nem volt semmi, amit tehetett volna. 

“Megállj!” – szólalt meg hirtelen egy női hang az emeletről. 

XiaoLiu engedelmesen megállt és felemelte a fejét. Az a gyönyörű nő volt, akit aznap a hintóban látott. 

ShiQí azonban nem állt meg, hanem tovább ment előre. A nő gyorsan szaladt néhány lépést, közvetlenül a korlátról leugrott, és odaszaladva megölelte ShiQít. Könnyek patakzottak az arcán, “Gongzi... Gongzi…” 

ShiQí mereven állt és nem volt hajlandó hátranézni. A nő a lába elé borulva zokogott tovább, “Mindenki azt mondta, hogy a fiatalúr meghalt… De mi nem hittük el! Kilenc éve! Kilenc éve… Az ég meghallgatott minket, és megengedte, hogy ez a szolgálólány megtaláljon téged!” 

A nő kiáltását hallva, Yu Xin kirohant, és amikor meglátta a nőt ShiQí lábai előtt térdelni, félelmében azonnal letérdelt. 

A nő sírva megkérdezte, “Gongzi, miért nem mondasz semmit? Ez itt a szobalányod JingYe, hát elfelejtetted? És LanXiang, régen úgy ugrattál minket, hogy csendes éjszakai orchidea illat…14 Yu Xin, siess és küldj üzenetet az idős asszonyomnak, hogy rátaláltunk a második fiatalúrra… Gongzi, még az idős asszonyomat is elfelejtetted…” 

14 静夜(jìngyè) JingYe – jelentése csendes éjszaka; 兰香(Lán xiāng) LanXiang – jelentése orchidea illat.

ShiQí elfordította a fejét és XiaoLiura nézett. A mindössze néhány lépésnyi távolság áthidalhatatlan szakadékká változott és sötét szemei szomorúsággal teltek meg. 

XiaoLiu ragyogó mosollyal nézett rá és lassú lépésekben odasétált hozzá. Mondani akart valamit, de nyelve, mely általában oly ékesszóló volt, váratlanul kiszáradt és nehezére esett beszélni. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált még ragyogóbban mosolyogni, közben pedig közömbösen intett neki a kezével, “Nyugodtan foglalkozz csak a családi ügyeiddel, én elmegyek!” 

XiaoLiu visszasétált a Megújulás Csarnokába. 

Chuanzi és Tianer éppen máshol kerestek házat. Öreg Munak esze ágában sem volt bármit is csinálni, ezért a kőlépcsőn üldögélve nyögött és sóhajtozott. 

XiaoLiu leült Öreg Mu mellé és némán nézett ki az udvaron. 

“Több mint 20 éve élek itt, és tényleg nem bírom itt hagyni ezt a helyet!” – mondta Öreg Mu üresen. 

“Most már rendben van. Addig bérelhetjük, ameddig akarjuk. Még ha nem is fizetünk bérleti díjat, akkor sem merné visszavenni senki.” – válaszolta XiaoLiu ugyanolyan üres tekintettel. 

Öreg Mu egy ideig megdermedt, mire így válaszolt, “Meggyőzted a nagyfőnököt?” 

“Úgy is mondhatjuk.” 

“Hála a Mindenhatónak!” – mondta Öreg Mu, miután meghajolt a mennyeknek. 

“Ne aggódj, én biztosan veled maradok, és életed végéig gondoskodok rólad.” – motyogta XiaoLiu az orra alatt. “Az életed rövid, ezért mindenképpen elkísérlek téged az utad végéig, hogy ne legyél magányos, hogy legyen kire támaszkodni tudsz, és hogy kivel beszélgetned. De nem tudom, ki fog engem a halálomig elkísérni…” 

Öreg Mu keményen megrázta XiaoLiut, “Már megint szarháziként kezdesz viselkedni!” 

„Öreg Mu, rád mindig lehet számítani!” – mondta XiaoLiu. 

“Az én XiaoLium jó ember, és a Mindenható biztosan gondodat viseli majd.” – mondta Öreg Mu, miközben a fejét veregette. 

XiaoLiu elmosolyodott és keményen megütögette Öreg Mu vállát, “Láss munkához.” 

Este, vacsora közben, Tianer nem látta ShiQít és meglepődve megkérdezte, “Hol van ShiQí?” Öreg Mu és Chuanzi, egyaránt XiaoLiura néztek. 

XiaoLiu mosolyogva azt mondta, “Elment. Többé már nem kell főzni neki.” 

“Jobb lenne, ha elmennék, akkor megkímélném magam az állandó aggodalomtól.” – sóhajtott fel Öreg Mu. 

Chuanzi és Tianer miután mindezt végighallgatták, folytatták az evést. Mivel ShiQí túl keveset beszélt, Chuanzi mindig úgy érezte, hogy nem is létezik, ezért nem érzett semmit, amikor elment. Tianer pedig nem rég érkezett ide, így ő sem érzett egyáltalán semmit. 

Az éjszaka közepén, a kékköves ösvényt követve, XiaoLiu áthaladt a gyógynövényes mezőn és a folyóhoz ment. Lassan sétált a folyóparton. 

Valaki követte őt a háta mögött. Ha XiaoLiu felgyorsított, akkor ő is gyorsabban lépkedett, ha pedig XiaoLiu lelassított, akkor ő is lelassult. 

A hullámok a partot mosták, a szél rizsillatot hozott magával valahonnan, és séta közben, XiaoLiu hangulata fokozatosan békéssé vált. 

XiaoLiu megállt, mire ő is megállt. 

XiaoLiu megfordult, ShiQí pedig ott állt előtte némán. Még mindig ugyanazt a durva, zsákvászon ruhát viselte, amit aznap, de nyilvánvalóan ki volt mosva és füstölő illata volt. 

“Nem szeretem ezt az illatot rajtad.” – mondta XiaoLiu. 

ShiQí leeresztette a fejét, XiaoLiu pedig mosolyogva folytatta, “Még mindig jobban szeretem a gyógynövények illatát, ezért, ha legközelebb meglátogatsz, egy gyógynövényes zsákot adok neked.” 

ShiQí felemelte a fejét, és csillagfény hullt a szemébe, mely fényesen ragyogott benne. 

XiaoLiu felnevetett, majd tovább sétált. ShiQí tett néhány gyors lépést és mellette sétált tovább. 

Ettől kezdve, ShiQí mindig ugyanazt a durva vászonruhát viselte esténként, miközben XiaoLiura várt a folyó mellett. 

Sétáltak és beszélgettek. Amikor XiaoLiu elfáradt, visszament a házba aludni, ShiQí pedig elment. 

A napok látszólag semmiben sem különböznek a korábbiaktól, de a csevegés témája kissé megváltozott. 

XiaoLiu megkérdezte, “Hány szobalányod volt korábban?” 

“Kettő.” 

“Mennyi pénzed van valójában?” 

“…” 

“A vagyon miatt voltál… akkoriban? 

“Üm.” 

“JingYe néz ki jobban, vagy LanXiang?” 

“…” 

“Emlékszel még azokra a gyógynövényekre, amelyekről korábban beszéltem neked?” 

“Üm.” 

“Jól jegyezd meg őket! Azok a gyógynövények közönségesnek tűnhetnek, de ha hozzáteszel egy keveset még valamiből, akkor, legyen az isten vagy démon, mindenkit képes kiütni.” 

“Üm.” 

“Te nem vagy olyan, mint az a kilencfejű szörnyeteg, XiangLiu, akinek kilenc élete van, szóval ne egyél meg akármit.” 

“Jó.” 

“JingYe néz ki jobban, vagy LanXiang?” 

“…” 

“Azok az emberek, akik közel állnak hozzád, gyakran a legmegbízhatatlanabbak, ezért tartsd rajtuk a szemed.” 

“Üm.” 

“És… vagy inkább ne tégy semmit. Tűrd el és tégy úgy, mintha összezavarodtál volna. Ha pedig cselekedni akarsz, akkor kardot kell ragadnod és gyökerestől kivágni a gyomot. Ne légy lágyszívű.” 

ShiQí csendben maradt. 

XiaoLiu felsóhajtott, “Ha pedig tényleg nem tudsz szembeszállni velük, akkor még mindig visszajöhetsz és segíthetsz nekem a gyógynövénytermesztésben. Akárhogy is legyen, nem fogsz éhen halni.” 

ShiQí XiaoLiura meredt, és valami vizenyős hullámzott a szemében, mely mintha magához vonzotta volna XiaoLiut. 

(Visited 118 times, 1 visits today)

2 Comments

  1. pancsa26 2024-06-30at12:50

    Hú, hát tényleg jó hosszú volt ez a fejezet. Köszönöm hogy fordítod, mert nagyon érdekes eddig a történet.
    Már 6 év eltelt? Vagy már több mert közben haladtunk, nem semmi, nem gondoltam volna, én olyan 3ra tippeltem.
    Végre vmi apróság kidetült Shiqiről, a vén szörnyetegnek is úgy tűnik van szíve, Xuan pedig még titokzatosabb számomra mint volt, persze Shiqivel együtt.
    De a legtitokzatosabb még mindig főhősünk, akiről most tudtunk meg dolgokat, de még nagy nálam a homály.

    Reply
  2. Lengyel Kati 2024-06-30at13:07

    Szia Pancsa, Igen, valóban eltelt 6 év. Még én is meglepődtem. Érdekes lenne úgy olvasni a történetet, hogy követjük az eltelt időt, vagy azt, hogy hányszor törik el XiaoLiu lába. 🙂

    Reply

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük