(KINN)
A tükör előtt álltam és a nyakamat vizsgálgattam, amin mostanra a fülem alatt megjelent egy sötét fognyom. Egy kevés vér is szivárgott belőle, körülötte véraláfutás, a színe pedig épp a lila és a halványsárga közti átmenet volt.
Odafordítottam a nyakam az egyik testőröm, Big felé, aki egy vattakoronggal óvatosan letisztította a sebet, miközben folyamatosan panaszkodott.
– Khun Kinn, tényleg testőrként akarsz alkalmazni egy olyan valakit, mint Ő? – Big a harapásra nézett és sóhajtott.
– Képes volt ezt tenni veled, de várj holnapig, magam vadászom le és kinyírom a seggfejet!
– Ha ezt teszed, apám téged öl meg először. – mondtam oldalra pillantva.
– De uram, megölni csak olyan lenne, mintha ugyanígy megaláznánk. Kétszer otthagyott a semmi közepén és most még meg is harapott! Hogy tudnál megszelídíteni egy ilyen szörnyeteget, mint ez? – Big tovább folytatta a morgást, míg figyelmeztetően rá nem néztem. Akkor elhallgatott és inkább a seb tisztítására figyelt.
Tulajdonképpen nem én vagyok, aki azt a seggfejet a testőrömnek akarja, hanem az apám. Megnézte a bár mögötti kamerák felvételeit, hogy megtalálja a gazembereket, akik elraboltak és három napig fogva tartottak… de helyettük talált egy fiút elképesztő harci képességekkel. Elbűvölő.
Azt, aki kétszer egymás után megmentett. Persze nem csupa szívjóságból tette. Az egyik legdrágább órámmal fizettem neki érte.
„Menj, te találd meg előbb, vagy az ellenségeink elhappolják előlünk. Ha rossz kezekbe kerül, bajban leszünk. Az a fiú egy kincs.” – Apám szavai visszhangoztak a fülemben. Igaza van. A pontos ütéseivel és a mozgékony testével még a banda legnagyobb embere sem tudta elkapni. A gengszterek egy véres halomban feküdtek és néhol kicsavarodott végtagokat is látni lehetett.
Ami engem illet, minél gyorsabban meg akarom találni, hogy bosszút álljak, azért, amit a nyakammal művelt. Az az idióta!
Még soha senki nem tett ilyet velem!
****
– Melyik szeretőd volt olyan vad, hogy nyomot hagyjon rajtad? – nevetett rám Mew, miközben az embereim között ültem a kar épülete előtt.
– Baszd meg! – kiabáltam rá.
Normál esetben egyedül jöttem volna az egyetemre, de ez egyelőre szóba sem jöhetett, így az embereim elkísértek, hogy ügyeljenek a biztonságomra az előadások alatt is.
– Az órák után a szokásos helyen várlak. – mondta Big indulásra készen.
– Ne felejts el, elmenni a címre, amit megadtam. A neve Jom. – emlékeztettem újból, mielőtt megfordult és elment.
– Mi a fasz ez az egész? – fordult felém Ai Tae.
– Apa megkért, hogy keressek meg valakit.
– Megint baj van az alárendelt családdal? Három napra eltűntél, ne mondd, hogy megint elraboltak?! – megragadta az államat, oldalra fordította a fejem és szemügyre vette a kötést a nyakamon.
– De igen, de akit keresek, nem tartozik az alárendelt családhoz. Ő tette ezt velem. – idegesen elhúztam a számat, majd óvatosan levettem a kötést, hogy megmutassam a sebet. Hallottam, ahogy élesen beszívják a levegőt.
– A fenébe! – Time, Tae és Mew egyszerre kiáltottak fel.
Ma reggel is fájdalmaim voltak és akárhányszor belenyilallt a nyakamba, a harag, amit éreztem, megsokszorozódott. Nem érdekel, hogy akar-e a testőröm lenni vagy sem, a gondolat, hogy megüthetem azt a seggfejet, segített, hogy kitartóan keressem tovább.
Elmeséltem mindent az ügyről a barátaimnak. Ők voltak az egyetlen barátaim középiskola óta, mindent tudtak rólam. Nem voltam jó az ismerkedésben, ráadásul sok iskolatársam félt megközelíteni az apám hírneve miatt. Undorodva néznek rám, és néha, mintha gyűlölnének, anélkül, hogy tudnám, miért.
– Ismersz valakit Jom néven a Sporttudományi Karon? – kérdeztem Mewt. Még szerencse, hogy az idióta az egyenruháját viselte, rajta az egyetemi jelvénnyel és a kar nevével az alsó sarokban.
– Nem. Nem hinném, hogy ismerek bárkit is ezzel a névvel. – Tae és Time felé nézett. A két szerelmes csak egymásra pillantott.
Kérdezhetnék bárki mást Mew-n kívül? Olyan pokolian szorgalmas, hogy soha egyetlen órát sem hagyott még ki. Mindig éltanuló volt, nem is emlékszem, hogyan lettünk egyáltalán barátok. De Ő volt az, aki mindig segített, ha a maffia kötelességeim miatt nem tudtam részt venni az órákon. Nem úgy, mint Tae és Time, akik semmit nem tudtak csinálni, azon kívül, hogy úgy viselkedtek, mint a friss házasok. Néha kifejezetten irritáltak vele.
– Gyerünk, kiosztották a vizsga lapokat. Csináljuk ezt meg és utána segítünk megkeresni, bárkit is akarsz előkeríteni.
Óra után hárman – Mew nem jött, Ő először be akart menni a könyvtárba – a Sporttudományi Kar felé tartottunk. Ez volt az első alkalom, hogy itt jártam, így fogalmam sem volt, hol kezdjük a keresést.
– Hé, P’Time, mit keresel itt? – egy, a Sporttudományi klub egyenruháját viselő srác jött felénk.
– Ó, Min! Micsoda szerencse! Gyere ide, kérdeznék valamit. – Time átkarolta a jövevény vállát, aki a meglepetéstől összerándult.
– Hé, miért kell olyan közel állnotok? – kérdezte Tae baljós hangon, megszorítva Time ingének szegélyét.
– Bébi, nem kell idegeskedned, ismerjük egymást. Az apja nekünk dolgozik. – mosolygott békítően Time, amíg az aggódó homlokráncolás mosollyá nem alakult a párja arcán és Tae lassan bólintott.
– Szóval, mit csinálnak errefelé a híres bandatagok? – kérdezte Min engem nézve.
– Egy Jom nevű illetőt keresünk. Ismered?
– Ismerek egy ilyen nevű fiút. De nem tudom, hol lehet most. Miért? Mi dolgotok vele?
– Mondjuk, hogy be akarunk hajtani egy adósságot.
– Oh, én, uh… nem tudom, merre van, de láttam a barátját, Temet korábban a liftnél. Jom nem volt vele. Mostanra már lehet, hogy hazamentek.
– Rendben, ha később összefutsz vele, szólj neki, hogy valaki keresi. Mondd, hogy az apja.
– Hé, Min, gyerünk! – egy Aom nevű srác jött, hogy elhívja Mint.
– Jó, jövök! Most mennem kell. – azzal Min ott hagyott minket, mi pedig Jom lakásához indultunk, hogy megpróbáljuk kilesni, otthon van-e vagy sem. A hölgy a szomszédban azt mondta a ház egy ideje elhagyatott.
Épp megkerültük a házat, hogy be tudjunk nézni, amikor csörgött a telefonom.
– Igen, apa… megyek. – sóhajtva tettem a telefont a zsebembe. Visszanéztem a házra, de semmi nyoma nem volt életnek.
Meg foglak találni, te idióta.
Apa azért hívott, hogy siessek haza. Úgy tűnik, fontos vendégek jöttek és szüksége van rám.
Egyelőre fel kell függesztenem a keresést a seggfej után, de az ígéret gyökeret vert a szívemben. Ha végzek az üzlettel, folytatom és levadászom.
Csak várj Jom, fiam… Jövök érted.
****
– Köszönjük, Khun Wichian. – az üzleti partnereinkkel való ebéd után, kikísértem őket az ajtóig.
Ezután engem és az embereimet sürgős meeting-re hívtak a hallba, a ház központjába. A nappalink. Több emberemet már maga a hely látványa remegésre késztette.
– EZ NEKTEK NEM SZÁMÍT?! – az apám hangos ordítását egy puffanás kísérte az asztalon. Több testőr is megriadt.
– Ebben a hónapban Kinnt kétszer megtámadták, egyszer elrabolták, Kimet pedig üldözték. Azt hiszitek ez csak egy vicc? Nevetségesnek tartjátok az egészet? – folytatta sötét hangon, miközben rágyújtott egy cigarettára, beleszívott, majd lassan kifújta a füstöt. Az apámra pillantottam. Láttam, hogy irtózatosan dühös és próbálja visszafogni magát.
A hall csendbe burkolózott. Az összes alkalmazottunk lehajtott fejjel állt, nem mertek felnézni. Én csak ültem a fehér kanapén egy pohár vizet szürcsölgetve, hűvösen ebben a feszült légkörben. Már hozzászoktam, gyerekkorom óta gyakran megismétlődött ez a jelenet.
– Ti mind a testőrei vagytok, mégis hagytátok, hogy megtörténjen! – értettem, miért dühödött fel ennyire apám. A partnerei miatt is stresszes volt mostanában.
És ahogy engem elraboltak, úgy a bátyám, Khun és az öcsém, Kim sem voltak kivételek. Ha gyakran ér trauma, lassan megszokod és már nem is foglalkozol vele, ha fogva tartanak. De, valaki, akit több mint tízszer raboltak el életében, nyilvánvaló, hogy kicsit megőrül. (Itt a bátyjáról, Tankhunról beszél, akit annyiszor raboltak el, hogy úgy gondolják, emiatt őrült meg.)
– Pete, te idióta! Mint a fiam fő testőre, válaszolj! Hogy történhetett ez meg? És mit tervezel tenni ezután? – nézett apám Pete-re, akinek az arca a többiekéhez hasonlóan vörös és duzzadt volt. Egyértelműen kivehető volt a kézlenyomat. Apám keze nyoma. Ahogy várható volt, már korábban megbüntette őket.
– Elnézésedet kérem, uram. A következő alkalommal, megteszem a legjobbat, ami tőlem telik. – hallatszott Pete határozott, halk hangja.
– Belefáradtam, hogy hallgassam a bocsánatkéréseidet! Nézd meg a fiam sebét és ezeknek az idióta fattyaknak a sérüléseit!
Habár tudjuk, hogy nem akarták, hogy ez történjen, folyton az apám idegeire mennek azzal, hogy nem végzik megfelelően a munkájukat. És azt is tudjuk, hogy ezek a merész mutatványok nem a versenytársak és nem is az adósok művei. Ők nem elég bátrak, hogy megtámadják a Maffia fiait. Valaki közelebbi tette.
De apám nem tehet semmit, mert nincsenek egyértelmű bizonyítékai. Apa társa? Vagy a rokonai? Ahogy magukat hívják a második vagy alárendelt család.
Ami az én családomat illeti, mi vagyunk a „fő család”. Nagyon régóta üzletelünk már. A nagyapámnak három fia van: a legidősebb, aki az én apám, megkapta a kaszinó részvényeket és a birtokot, míg a másik két testvér, Jekkant és Ku Kim lettek az alelnökök.
Ez az oka a rivalizálásnak: a nagyobb hatalom. És ez a következő genererációt, a gyerekeiket sem kíméli.
– Bocsáss meg uram, megpróbáltunk bizonyítékot találni, ahogy kérted, de az alárendelt család mindig másokat bérel fel, hogy megtámadjanak minket. – magyarázkodott Big.
– Azt akarod mondani, hogy hülyébbek vagyunk náluk? – Big lehorgasztotta a fejét és csendben tűrte a szitkozódást.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem tehetünk semmit. Találj bizonyítékot Jekkant ellen és megszabadulunk tőle. – nem akartam részt venni a támadások és bosszúk véget nem érő körforgásában.
– A jövőben, ha bármi történik valamelyik fiammal, mindegyikőtöket kirúgom! – kiabálta apám, mielőtt felém fordult és rám nézett.
– Kinn, mi történt azzal az emberrel, akinek a keresésével megbíztalak? – válaszul csak megráztam a fejem. Még mindig azt az idiótát akarja a fantasztikus képességeivel.
– Siess! Hamarosan nyitok egy új kaszinót és az alárendelt család nem fog csak karba tett kézzel ülni és hagyni.
– Kinn fiatalúr, van valami, amiben tudok segíteni? Én sem akarom őt elengedni. Nagyon ügyes és attól tartok valaki már üzletet kötött vele. – mondta aggodalmasan P’Chan, apám titkára. Segíteni akar megkeresni nekem a fiút, aki kétszer megmentett. És nem fog habozni, hogy tetemes összeget ajánljon neki.
– Foglalkozom vele P’Chan, csak adj nekem egy kis időt. – mondtam, mire bólintott és teljes figyelmét újból az apámra fordította.
– Hé, nélkülem szórakoztok? – a vidám hang megtörte a feszült légkört, majd megjelent előttünk egy hozzám nagyon hasonlító srác. Annak ellenére, hogy három évvel volt idősebb nálam, úgy tűnt, mintha egykorúak lennénk. Talán az arca miatt, amin mindig mosoly játszott. A bátyám, Tankhun.
– Én csak látogatóban vagyok. – mondtam keserűen. Nem állunk olyan közel és az idő nagy részében veszekszünk. Azóta, mióta három napra elraboltak, nem is láttam a bátyámat.
– Tudnátok civilizált emberek módjára beszélgetni? – vágott közbe apánk, mielőtt egymás torkának ugranánk.
– Milyen szép szuveníred van. – Khun megfogta az államat és jobbra-balra döntötte az arcomat szemügyre véve a sebeket és zúzódásokat. Bosszantó.
– Uh, csak menj, ahova akarsz, hagyj engem békén! – lesöpörtem a kezét magamról. Ő csak hátborzongatóan mosolygott, elsétált a kanapé felé, bekapcsolta a TV-t és üresen bámult rá.
Apa megrázta a fejét, miközben Khunt nézte. A testvérem egy másik világban élt. De ki ne lenne így a helyében, ha többször is elrabolnák és tíz éven keresztül folyamatosan gyötörnék.
Azonban ez várható volt, mivel ő az elsőszülött. Az örökös, ahogy mondták.
– Hozd azt a fattyút elém, amilyen hamar csak lehet! – mondta apám hirtelen. A hangja szigorú és parancsoló volt, nem volt erőm összeszedni a bátorságom, hogy válaszoljak, így csak bólintottam.
– Kiről van szó? – kérdezte a bátyám, szemeit továbbra is a képernyőre tapasztva.
– Új testőrt keresünk Kinnek. – válaszolta apám.
– És mi lesz velem? – fordult felé Khun, majd rám nézett.
– Mire gondolsz? Neked már ott van Pete. – mondta apa, miközben gyanakodva figyelte Pete-t.
– Ah, ez egy idióta. Egy okosat akarok. – duzzogott Khun a szemeit forgatva.
– Legyél vele türelmes. Ha valami megint történik veled, keresek neked egy újat. – És ez volt a legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy a bátyám az elkényeztetett fiú a házban. Mindenki azt gondolja, hogy fiatalabbként meg van a jogod, hogy elkényeztetett légy, de nem. Ez a klán más. Itt senkivel nem olyan engedékenyek, mint a bátyámmal.
– És mi van az enyémmel? – egy új hang csatlakozott a beszélgetéshez és a pontos másom lépett a szobába. Az öcsém, Kim.
– Hol a fenében voltál? – kérdeztem.
– Nos, csak eszembe jutott a hazafelé vezető út. – megsimogatta a halántékát és elmosolyodott.
Valóban igaz, hogy Kim ritkán jön haza. Szinte soha nincs itthon. Hónapokra elrabolhatnák, és senki nem venné észre, hogy eltűnt.
– Mintha front lenne ma, az össze fiam itthon van. – kommentálta apánk. Bár nem mutatta, halottam a hangján az örömöt.
– És mi hozott vissza? Már azt hittem Khun és én vagyunk az egyedüli fiúk itt. – kötekedtem.
– Apa, hallod a középső fiad? Hogy beszélhet így velem? – mutatott rám Kim.
– Elegem van belőletek, kimerültem. – apa mélyet sóhajtott majd felvette a TV távirányítót és addig nyomogatta, míg nem talált valami érdekeset, amit nézhet a mi tréfálkozásunk helyett.
– Jó, hogy mind benéztetek ma. Holnap gyertek be velem a cégbe. Ellenőrizzétek a számláitokat.
– Miért nem elég, hogy a titkáraid ott vannak? – kérdeztem. Mind tudtuk, hogy apának nem csak egy titkára van.
– Egy nap ti lesztek a cég tulajdonosai, nem akarjátok megtanulni, hogyan kell csinálni? Különösen te, Kim: elsőként tanulj meg itthon aludni. – miután ezt mondta, apa kisétált a szobából, hagyva, hogy egymás torkának essünk.
– Picsába! Nem kellett volna haza jönnöm. – káromkodott Kim az orra alatt.
– Igen! Nem kellett volna. Ez mind a te hibád. – válaszolt Khun.
– Te vagy a legidősebb és még mindig neked vannak a legnagyobb kiváltságaid. Neked kellett volna apának segíteni irányítani a céget! – Kim dühös volt.
– Oho… Fogd be a szád! Sokat segítettem neki, míg te valahol máshol játszadoztál a seggeddel! – én csak a fejemet ráztam. Nem hiszem el, hogy ezek ketten a testvéreim. Az éretlenségük miatt gyakran éreztem azt, mintha én lennék a legidősebb. Khun már lediplomázott az üzleti adminisztráció szakon és két évig segített apánknak vinni az üzletet, majd egy kis szünetet kért, hogy pihenhessen, miután már vagy tizedik alkalommal rabolták el.
Ami Kimet illeti szintén üzleti szakon tanul, de egy másik egyetemen, mint én. Nem sokat kérdezzük az iskoláról, amig nem vall kudarcot, rendben van.
Elsétáltam a háború kellős közepéből és elindultam megkeresni az alkalmazottaimat, hogy beszéljünk a vadászatról, amit meg kell ejtenünk.
****
Másnap informáltak, hogy semmilyen Jom nem lakik azon a környéken, ahol kémkedtünk. Igazán dühös voltam.
– Khun Kinn, egész éjjel a The Root-ban voltunk, de az összes alkalmazott azt mondta, nem dolgozik senki ott Jom néven. És a fickó nem is jelent meg a múlt éjjel. – jelentette Big csalódottan. Az irodámban ültem és vakon bámultam a tévét. Aztán eszembe jutott, hogy nekem meg van a száma! Hirtelen felugrottam és szinte futva indultam, hogy megkeressem apát.
– Apa, add kölcsön a telefonod. – mondtam és már el is vettem a telefont az asztalról, hogy belenézzek. Megkerestem a számot, amire szükségem volt, majd elrohantam, mielőtt reagálhatott volna.
– Hé, mi történt? – kiáltott utánam, amint kiléptem az ajtón.
– Vadászni megyek, ahogy kérted.
– Mi? Még nem találtad meg? Már napok teltek el. – kerekedett el a szeme.
– Ő nem egy átlagos srác, apa. Mennem kell, szia. – a válaszát már nem hallottam.
Rögtön hívtam a számot, amit az öreg telefonjából másoltam ki és nem kellett sokat várnom, hogy az ismerős hang beleszóljon.
– Hallo?
– Hello. – köszöntem diadalmas mosollyal.
– Ki az?
– Jommal beszélek? – a hívás hirtelen megszakadt. Most már biztos voltam benne, hogy a sejtésem igaz. Hogy mert bolondot csinálni belőlem?
– Big, menj és hozd ide Jomot. Másodéves sporttudomány szakos.
A forgatókönyv kezdett összeállni a fejemben.
Senki nem játszadozhat velem. Én vagyok Kinn!
Ezúttal a testőrökre hagytam a vadászatot, míg én Khunnal és Kimmel elmentem a cégbe. Ők ketten végig aludták az utat, talán így próbálták elkerülni a szóváltást apa jelenlétében. Egy luxusfurgonban utaztunk apával együtt.
A csokoládégyár előtt álltunk meg, ami a Teerapunyakun leányvállalata. A tervek szerint a gyárat leállították volna az alacsony nyereség miatt, apa azonban igyekszik megmenteni, mivel a desszert ház nagyon közel áll a szívéhez, ahogy azt a csomagolás is mutatja: három fiút ábrázol a három fiát szimbolizálva.
A fekete öltönyünkben jöttünk, mégis úgy néztünk ki, mint a tulajdonos fiai.
Elsősorban a könyvelési osztály miatt jöttem, hogy lássam a bevételi és kiadási dokumentumokat, de később meglátogatom a termelési részleget is. Nem láttam fejlődést az eladási számokban, azonban nem volt annyira rossz, mint vártam.
Ez a gyár a családunk legtisztább üzeme, annak ellenére, hogy van egy kaszinónk is. Ezen kívül rengeteg illegális üzletet bonyolítunk, többek közt fegyverkereskedelemmel, illegális fegyverek eladásával, szerencsejáték oldalakkal foglalkozunk. De ezeket az apám irányítja, én nem tervezem, hogy részt veszek bármelyikben is. A csokoládégyár elég nekem.
– Miután ettünk, szólnál az egyik emberednek, hogy vegyen fel? El kell mennem valahova és az én testőreim mind elfoglaltak. – Khun kérdőn nézett rám.
– Miért? Hova mész?
– El kell intéznem egy kibaszott patkányt. – mosolyogtam.
Nem sokkal később Pete megállt az épület előtt egy fekete Hyundai terepjáróval.
– Menjünk a Vanistába enni! A kilátás valami varázslatos onnan. – mondta Khun miközben beült az autóba. Olyan volt, mint egy izgatott 3 éves.
A Vanista egyike volt a legkíválóbb éttermeknek az országban. A bevásárlóközpont épületének legfelső emeletén található és az árai párhuzamosak voltak ezzel az elhelyezkedéssel.
Amint kiszálltunk a kocsiból Khun kilőtt mellőlem és eltűnt a semmiben. A szememmel követtem merre ment és a nyomába eredtem. Kim mögöttem rohant.
– Hé, második család! – kiabálta Khun, amint megállt a két ismerős arc előtt. Vegas és az öccse, Macau voltak.
– Hello, második testvér. – üdvözölt Macau.
– Én értem ide először, mégis Kinnt köszöntöd előbb? – mormolta Khun a szemeit forgatva.
– Ebédelni jöttél, második testvér? – kérdezte Macau, ismét hozzám intézve szavait. Nem volt szokatlan, hogy csak velem viselkedik udvariasan. Ahogy Vegas és Kim állandóan harcba keveredtek, úgy igyekeztünk mi Macauval kimaradni a családi viszályból.
– Igen. – válaszoltam.
– Kim, nem mehetnél máshova? Ijesztőbbnek tűnik a hely és hirtelen a hangulat is szörnyű lett. – gúnyolódott Vegas. Tudtam, hogy Kim sem marad tétlen.
– Testvér, túl sokat beszélsz. Macau és Kinn kellemesen társalogtak, míg meg nem szólaltál. – vágott vissza Kim. – A családod tudja, hogy kell rosszra tanítani a gyerekeit.
– És a fő család? – Vegas sem megy el harc nélkül.
– Hé, elég! – közéjük álltam, mielőtt itt kezdenének el háborúzni.
– A te testvéred jött ide hozzánk. – emelte meg az egyik szemöldökét Vegas.
– Miért ne jöhetnék, hogy üdvözöljelek titeket? – kérdezte Khun idegesítően, készen arra, hogy Ő is csatlakozzon a szóváltáshoz.
– Menjünk! – elkaptam a bátyám karját, hogy elráncigáljam onnan, mert nem úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben be akarná fejezni a veszekedést.
– Vegas, muszáj lesz vennem neked egy szájkosarat! – hallottam, amint Macau a bátyjával kiabál.
– Miért állítottál le minket? – fordult felém dühösen Khun.
– Mert veszekedni kezdtetek. Ez nem tesz jót a klánnak.
– De ők kezdték! – az elkényeztetett kölyök bosszúsan összefonta a karját. Az önteltségéért csak apámat lehet hibáztatni, aki hagyta, hogy így viselkedjen. Az anya hiánya, aki nevelhetné még rosszabbá tette a helyzetet. Azonban én még csak nem is vagyok féltékeny, hogy apa csak őt szereti ennyire.
– És mégis hány éves vagy, hogy belesétálsz a csapdájukba? – én is tudtam, hogy az alárendelt család csak a lehetőséget várja, hogy lecsaphasson ránk, és ezt úgy csinálják, hogy először felbosszantják a testvéreimet.
– Az én testvérem vagy vagy az övé?
– Lehetek mindkettő, ha ez azt jelenti, hogy nem ártotok egymásnak.
Csendbe burkolózva ebédeltünk, majd körbejártuk a bevásárlóközpontot nyomunkban a testőrökkel, akik a papírtáskákat és az egyéb dolgokat cipelték helyettünk.
Miközben a testvéreim a millió dolláros órák között válogattak, én megpillantottam valakit a tömegben, aki egyenesen felénk tartott.
– Uram! Kérem, segítsen!
Egy középkorú, koszos inget viselő férfi kiáltott rám meglehetősen hangosan. A zúzódásokkal teli testével könnyen átcsúszott a döbbent testőrök között és elkapta a karomat. Az embereink azonban hamar magukhoz tértek és lefogták.
Homlokráncolva és a testvéreimmel együtt sokkosan bámultam a férfit, akit elrángattak tőlem.
– Uram, hallgasson meg, könyörgöm! Engedjetek el! Uram!
A tekintete tompa volt, miközben próbált kiszabadulni az erős szorításból.
– Engedjétek el! – mondtam. A testőrök kérdőn rám néztek, mielőtt eleresztették.
A férfi megkönnyebültnek tűnt és reménykedve bámult rám. Arra készült, hogy ismét felém rohan, de az embereink elállták az útját.
– Beszélj onnan! Ne gyere közelebb!
– Ismerem magát. Kérem, beszéljen az apjával a nevemben.
Zavartan ráncoltam a homlokom. Talán figyelmen kívül kéne hagynom. Úgy nézett ki, mint egy bolond idős ember.
– Félre érted, bácsi, ez itt Anakinn. – nevetett fel hangosan Kim. Ez az ember azt hitte, én vagyok Tankhun, a legidősebb.
– Ti hárman tudnátok nekem segíteni? Az apátoknak dolgoztam tíz évvel ezelőtt. És most tartozom neki…
– Szerencsejáték adósságod van, igaz?
A szokásos történet.
– De hosszú ideig dolgoztam az apádnak. – megpróbált magyarázkodni.
– Tessék, kifizetem. – az órára gondoltam, nem az Ő adósságára. Átadtam a kártyámat az eladónak, hogy lehúzza.
– 5 millióval tartozom. Azt mondta, vissza kell fizetnem három napon belül, különben…
– …hullaként végzed a tengerben. – mosolyogtam és élvezettel néztem a rémületet a férfi arcán, majd figyelmemet a nemrég vásárolt órára fordítottam.
Bár ilyesmi még nem történt, ismertem az apámat. Nem telik el sok idő és valóban megteszi, amivel fenyeget.
– Ennék egy fagylaltot, menjetek előre. – szóltam oda a testvéreimnek, mielőtt elfordultam és figyelmen kívül hagytam a férfit. Megpróbált követni, de az embereim könnyen leszerelték.
Amikor a kaszinóról van szó, mi hárman soha nem szólunk bele. Apa tudja a legjobban, mit kell tennie.
– Uram, kérem, segítsen!
Az öreg még mindig kiabált. Az ilyen emberek, azt gondolják, rajtunk keresztül elérhetik apánkat. De tévednek. Akkor miért nem menekülnek egyszerűen el? Oh, soha nem fognak. Mert nem számít, hova rejtőznek, apa úgyis megtalálja őket.
Ezután tettem egy rövid sétát, majd mikor ideje volt hazamenni, a bevásárlóközpont előtt vártam a fuvaromra, amikor egy ismerős alakra lettem figyelmes. Ő volt az, a férfi, aki az imént a segítségemet kérte. Aztán megpillantottam egy ismerős motorkerékpárt is, ami az út szélén parkolt és láttam, hogy az öreget ugyanaz a fiú rángatja a motor felé, akire napok óta vadásztam. A szemem összeszűkült, miközben bárgyún vigyorogtam.
Amikor a keresett alak teljesen a látómezőmbe került, már biztos voltam benne, mit kell tennem. Azok ketten felültek a motorra és elhajtottak.
A semmiből jött szerencse…
Induljunk vadászni!
Pingback:Daemi: KinnPorsche és amit a könyvről tudni érdemes – Lengyel Kati