25. 

Kiválasztottam egy napot, amikor Wang DeQuan rendelt, és eljöttem a Hesong Klinikára. Nem hívtam fel, csak ültem az előcsarnokban és kábultan néztem a játszadozó gyerekeket. 
Amikor megérkeztem a klinikára, a szívem mélyén még mindig tétováztam.  
Az igazat megvallva, kétlem, hogy a kínai orvoslás egyáltalán segíthet az én betegségemen. Jártam már pszichiáternél korábban, de hiába beszéltem és beszéltem neki üléseken át, nem talált semmiféle gyógymódot az eredeti problémára, és később sem történt semmi.  
Wang DeQuan hozzáállása, egyrészt megvigasztalt, másrészt pedig óhatatlanul elgondolkodtatott. Vajon a másik fél csak egy hétköznapi barátként és páciensként tekint rám, és ezért volt olyan nyugodt a hozzáállása? Jaj, sajnos már a lehetséges nyereségeimen és a veszteségeimen kezdtem aggódni.  
Nyugodj meg, számomra Wang DeQuan csak egy volt az eddigi randi partnereim közül. Amúgy is mindig korán kel és fekszik! Ráadásul középkorúak által használt emojikat használ! A neve pedig olyan régimódi! Hát valóban vele akartam leélni a hátralévő életemet?! 
Amikor először megpillantottam ezt a nevet, ami még 5 epizódot sem lenne képes túlélni, biztos voltam benne, hogy kettőnk között sosem fog működni a dolog! 

Ó, ez annyira bosszantó. Miért kell egy hagyományos kínai gyógyklinika kellős közepén ücsörögnöm, miközben az élethosszig tartó problémáimon gondolkodom, jaj? 

A folyosó mindkét oldalán tágas relaxációs zónák voltak, amelyek kanapészerű ülésekkel és folyóiratállványokkal voltak felszerelve. A recepciós asszisztens, miután látta, hogy nem áll szándékomban regisztrálni, nem rohant le azonnal. Még egy pohár limonádéval is megkínált, majd átnyújtott egy brosúrát, miközben azt mondta, ha szükségem van valamire, akkor keressem meg őt nyugodtan. 
A kanapén ültem, szórakozottan lapozgattam a brosúrát, miközben Wang DeQuan nevét keresgéltem benne. Látni akartam, hogy mi a fő szakterülete. 
Első átlapozás után, semmi. Másodszorra is átforgattam, még mindig semmi. Harmadszorra… 
Várjunk csak, már régóta, hogy itt tépelődök egymagamban. A jó klinikára jöttem egyáltalán? 

Ezután felhívtam Wang DeQuant és megkérdeztem, hogy Hesong Klinika név alatt összesen hány klinika van megnyitva. 
“Csak egy van.” – válaszolta. “El akarsz jönni?” 
Mondtam, hogy már megérkeztem, és hogy a várakozóban vagyok. 
Ő pedig csak annyit felelt, “Kijövök érted.” – és azzal letette a telefont. 

Nem sokkal később, Wang DeQuan kilépett egy ajtó mögül, majd hosszú és lendületes léptekben elindult felém. Fehér köpenye csak úgy lobogott hátul, és valamiféle leírhatatlan szagot árasztott. 
Eközben én, minden addigi kétségemet elhessegtettem magamtól. 
Nem számít, hogy régimódi neve van, nem számít, hogy középkorúak által használt emojikat használ, vagy hogy korán kel és fekszik, de legalább jóképű. 
Ilyen erélyesség mellett, mégis hogyan ítélhetné őt arra a rendező, hogy mindössze csak öt epizódot éljen meg? 

Wang DeQuan aláírta a nevét és a számát a recepciós asszisztensnél, aztán magával vitt a rendelőjébe. 
A brossúra még mindig a kezemben volt és kíváncsiságból megkérdeztem, “Wang ge, miért nem szerepel a neved ebben?” 
A fejét lehajtva rápillantott a brosúrára és határozottan azt mondta, “Ott van legfelül.” 
“De nincs ott.” – fellapoztam és megmutattam neki. “Hol van? Többször is átnéztem már, de nem találtam.” 
Wang DeQuan megállt, kinyitotta a bal oldali rendelő ajtaját, előre engedett, majd hellyel kínált. Elvette tőlem a brosúrát, fellapozott benne egy bizonyos oldalt és végül visszaadta. Jobban megnéztem. 

“Wang LinYuan. Főorvos, a Hagyományos Kínai Orvostudomány doktora. A Pekingi Kínai Orvostudományi Egyetemen, a Hagyományos Kínai Orvostudományi Tanszéken végzett, XY professor irányítása alatt. Jól kezeli a belgyógyászati, a nőgyógyászati és a gyermekgyógyászati nehéz és összetett betegségeket…” 

“De ez nem te vagy!?” – válaszoltam értetlenül. 
“Hogyhogy?” – odahajolt és vetett rá egy pillantást. “Hát te nem tudod? Valószínűleg azért, mert az, aki engem bemutatott, elfelejtette neked elmondani. Végül is, engem mindenki DeQuannak szokott szólítani.” 
Wang DeQuan elővette a személyi igazolványát a tárcájából és megmutatta. Meglepő módon a “Wang LinYuan” név három karaktere szerepelt benne. “A személyi igazolványomon és az orvosi képesítési bizonyítványomon használt név eltér attól, amin általában szólítani szoktak engem az emberek.”  
Elhallgattam. 
“Akkor… miért van két különböző neved? Vagy ez valami régi becenév?” 
“Hogy pontos legyek, LinYuan az én nevem.” – mondta a legnagyobb természetességgel. “A DeQuan nevet a mentorom választotta. A régiek hagyománya szerint csak a szülők és az idősebbek szólíthatták egymást a keresztnevükön. Míg egyazon nemzedék tagjai egymás becenevét kellett használnia. Iskolás koromban, a felettünk járó barátaink a tanáraiktól kapták a becenevüket, amelyeket fokozatosan mi is átvettünk. Majd miután megszoktuk, később is így hívtuk őket.” 
“…” 
Apropó… ha már szóba került X.Y. professzor, akinél tanult, valóban olyan figurának tűnt, akinek neve már-már minden háztartásban ismeretes volt, de az ember már szégyellte volna megkérdezni, hogy él-e még vagy halott. Ez a régi szokás érthetőnek tűnt, de Wang DeQuannak akkor is nehéz lehetett annyi éven át elviselni ennek a névnek a régmúlt időkre visszanyúló jellegét. Ebbe belegondolva, képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek rá finom és együttérző szemekkel. 

“Tulajdonképpen Wang ge” – kérdeztem érdeklődve – “próbáltad már valaha megemlíteni a tanárodnak… hogy meg lehet-e változtatni, valamire, ami a kornak megfelelő, vagy inkább valami olyanra, ami ennél gyakoribb név?” 
“Már említettem.” – mondta Wang DeQuan komolyan. “A ‘DeQuan’ a ‘Sárga Császár Belső Klasszikusainak a SuWen’ kötetéből származik,¹³ amely azt mondja ‘tehát, akik megérhetik a századik életévüket anélkül, hogy elveszítenék mozgás- és cselekvőképességüket, azok erényességét nem veszélyezteti semmi’. Qi Bo szerint pedig, csak azokat hívják ‘DeQuannak’, akik a mennyek útjának megfelelően élnek. Megkérdeztem a tanáromat, hogy nem túl magasztos hozzám ez a név, de ő azt mondta, hogy mivel a ‘LinYuan’ név¹⁴ a veszélyt jelképezi, ezért a ‘teljes erényesség, melyet nem veszélyeztet semmi’ nagyon is megfelelő név a számomra. Nem kell megváltoztatni.” 

13 黄帝内经 (Huángdì nèijīng) Sárga Császár Belső Klasszikusai – a legkorábbi írott feljegyzések gyűjteménye a hagyományos kínai orvoslásról. A Háborúzó államok korától (i.e. 475 – i.e 221) egészen a Qin és Hand Dinasztia koráig (i.e 221 – i. u. 220) íródott. 素问 (Sù wèn) SuWen – A Sárga Császár Belső Klasszikusai gyűjtemény két kötetének egyike, amely különböző kínai orvostudományi elméletet ír le. 德全 (Dé quán) Teljes erény – Akik ragaszkodnak a Taohoz (Úthoz), azok tökéletesek az erényben. Akik tökéletesek az erényben, azok tökéletesek testben, és akik tökéletesek testben, azok tökéletesek lélekben.
14 临渊 (Lín yuān) LinYuan – Szakadék

“Á, értem.” – bólintottam rá zavaromban. 
De hirtelen titokzatos mosoly jelent meg az arcán, “Valójában a tanárom, közülünk hallgatók közül, mindig is engem kedvelt a legjobban, érted?” 

“Azt hiszem… ér, értem.” Megdöbbentem. Hosszas gondolkodás után pedig óvatosan megszólaltam és azt mondtam, “Mindaddig… amíg boldog vagy, addig rendben van.” 

26. 

Wang DeQuan többek között megmérte a pulzusomat, ellenőrizte a nyelvemet, de a vizsgálat során nem talált komolyabb problémát. Csak enyhe qí-hiányt tapasztalt, ami a mai modern emberek körében a leggyakoribb probléma, amelyet a huzamos késő estig való ébrenlét és rendszertelen alvás okoz. 
Azután pedig a betegség konkrét tüneteiről kérdezett ismét, hogy mikor vettem észre, vagy hogy volt-e valamilyen kellemetlen élményem a múltban. 
A hangja túlságosan is gyengéd volt, mely lágyan érintette meg a dobhártyámat. Ennek hatására egyfajta biztonságérzet lett úrrá rajtam, ami arra késztetett, hogy elmondjam ennek az embernek még a legrejtettebb lelki terheimet is. 
Elmeséltem neki gyermekkorom homályos emlékeit, és ami még ennél is súlyosabb, azt a pszichológiai nyomást, amelyet szüleim óvatossága és feltétel nélküli engedékenysége okozott nekem az elmúlt évek során. 
Még arról is megfeledkeztem, hogy orvosnál vagyok, és fokozatosan elkezdtem neki beszélni a kijövetelemről, a szerelmi életemről, de még a veszekedéseimről és a szakításaimról is. Valamint megemlítettem neki a meleg közönségben levő jelenlegi kaotikus helyzet miatt érzett undoromat és csalódottságomat. Egyszóval elmondtam neki mindent, ami a fejemben volt. 
Wang DeQuan nem sürgetett és nem kommentált. Csak az ő megszokott nyugodt hozzáállásával türelmesen végighallgatta az egészet az elejétől a végéig. 
“… Aztán azt mondta, hogy végül is, mindenkinek vannak hiányosságai. Habár tudom, hogy ez gyerekes, de a piszkálása után nem bírtam megállni, hogy ne pattanjak fel és ösztönösen ne hívjalak fel téged. Ez minden.” 
Miután befejeztem, megdörzsöltem az arcom és úgy tűnt, mintha a szívem váratlanul megkönnyebbült volna.  
A pszichiáter, akihez régebb jártam, miután meghallgatott, mindig szerette darabokra szedni a történteket, aztán pedig részletekbe menő elemzésekbe bonyolódott. 
Azonban nem szerettem azt az érzést, amikor így racionalizáltak, és nem akartam, hogy néhány közhelyes tanács kíséretében mások mondják meg, hogy mit csináljak. Olvastam már Freud és Jung összes művét, és minél többet tudtam meg az elméleti oldaláról, annál kétségbeesettebbé váltam a saját tehetetlenségem láttán. 

“Sajnálom Wang ge” – mondtam – “hogy annyi badarságról beszéltem neked, és hogy fölöslegesen vesztegettem az idődet.” 
“Nem vesztegetted az időm.” – mondta Wang DeQuan. “A betegség nem feltétlenül csak testi betegség. Sok ideérkező betegnek előbb ki kell beszélnie magából, és mivel történetesen délutánra nincs más időpontom programálva, folytathatod a beszélgetést.” 
“Szóval, valójában még nem döntöttem el, hogy akarom-e kezeltetni magam vagy sem. Sokszor megkérdőjeleződik bennem, hogy ez valóban egy igazi betegségnek számít? Mi az, amit egyáltalán gyógyítani kell? De végül is, egy idő után, az emberek másképp kezdenek el rád nézni, ezért úgy tűnik, hogy talán mégis kezelni kellene…” 

Már azt sem tudtam, miről beszélek. Sőt, némi bűntudatom is támadt. Miután eljöttem erre a klinikára, ahova mások dolgozni járnak, még hosszas panaszkodás után sem tudtam eldönteni, hogy orvoshoz akarok-e fordulni, vagy sem. Ez nem az aszexualitásomnak, hanem az agybajomnak tudható be. 

A másik fél, mintha kissé belefeledkezett volna, és egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta, “Mi van, ha úgy döntesz, hogy kezeltetni szeretnéd magad? Ez a terület valójában nem az én szakterületem, de van egy senior kollégám, aki andrológiára és mentális betegségekre specializálódott. Bemutathatlak neki. De ha úgy érzed, hogy nincs hatása…” 

Szakadatlanul csak a fejem csóváltam. “Nem, nem, nem. Jobb, ha elköszönök. Igazából nem akartam ilyen nagy felhajtást csinálni…” 

Wang DeQuan enyhén elmosolyodott és egy kis idő múlva azt mondta, “Akkor nincs szükség kezelésre.” 

“…Hogyhogy?” 

“Ez csak egy nagyon személyes javaslat tőlem.” – mondta. “Nézd, neked nincs szexuális zavarod. Ez csak egy pszichológiai ellenállás bizonyos szexuális viselkedésekkel szemben. De ez nem akadályoz meg téged abban, hogy normális életet élj. Akkor miért kell kényszerítened magad a változásra?” 

“De…” – mondtam tétován. “Ez biztosan nem normális…” 

Wang DeQuan megkérdezte tőlem, “Te hogyan definiálod a ‘normalitás’ fogalmát?” 

Fogalmam sem volt róla, ezért megdöbbentett a kérdés. 

“Fiziológiai szempontból, a férfiak nemi érintkezésnek és erekciójának ‘normális’ időtartamáról, illetve annak gyakoriságáról nekem több ismeretem kellene, hogy legyen, mint neked.” A kezében levő toll hegyét könnyedén megkopogtatta az orvosi papírok tetején, majd így folytatta “Azonban, minden ember rendelkezik azzal az egyéni szabadsággal, hogy megválogassa a maga szexuális viselkedését. A mai társadalomban vannak, akik hozzá vannak szokva a könnyelmű szexuális élethez, viszont vannak olyanok is, akik szívesebben maradnának hajadonok egész életükön át. Kritizálhatsz másokat, de kinek áll jogában megfogalmazni ‘normális’ alsó és felső határát? Ami pedig téged illet, egyszerűen csak pszichológiailag elutasítod a másokkal való közösülést. Szóval miért kellene ez problémát jelentsen? Belső indíttatásból nem igazán vágysz arra, hogy ezen változtass. De épp ellenkezőleg, ha elégedett vagy a jelenlegi helyzettel, akkor miért kellene erőltetned magad, hogy megváltozz? Amikor pedig úgy érzed, hogy valóban készen állsz a változásra, akkor természetes módon, de meg fogsz változni. Meg kell tanulnod megbékélni önmagaddal, hogy ne kelljen mindig ellentmondásban élned. Máskülönben nem lenne túlságosan is fárasztó az élet?” 

Csak néztem rá, és egy pillanatra szóhoz sem jutottam. 

Hosszú idő után, végre megtaláltam a hangomat és felkiáltottam, “Wang ge.” 
“Mi az?” – kérdezte. 
“De nem mindenki fogadja el másoknak ezt a fajta választási szabadságát… Ahogy az imént mondtam, éppen emiatt szakítottunk az előző barátommal.” – majd szégyentelenül így folytattam, “Hiszen mi most csak randizgatunk egymással, de még mindig azt szeretném tudni, hogy te mit gondolsz erről? El tudod ezt fogadni?” 
Ennek hallatán, úgy tűnt, mintha Wang DeQuan kissé meglepődött volna és enyhén felvonta a szemöldökét. 
“Lehet, hogy korábban nem fejtettem ki elég érthetően.” Úgy tűnt, hogy kissé rövidlátó, és amikor komolyra fordítja a szót, szemeit enyhén összehúzva szokott az emberre nézni. Olyankor tekintete rendkívül mélyrehatóvá válik. “Ha úgy éreztem volna, nem vagy megfelelő a számomra, akkor nem vesztegettem volna az időm arra, hogy idáig eljussunk. Mivel már elfogadtalak, tiszteletben tartom minden döntésed.”