Az emberek nagy felhajtást csaptak jianghu-szerte, hogy valójában ki látta a Márványozott Kristály kulcsát?  

Wen KeXing látta. 

Aztán eszébe jutott, hogy a számtalan vérontást okozó “kulcs”, melynek hosszúsága valójában nem volt több egy hüvelyknél, vékony volt, akár a kabóca szárny, és súlytalan, mintha semmi nem lett volna a kézben. Úgy nézett ki, mint egy különös alakú gyöngyözött hajtű a legidősebb lány halántékán. 

Egy halálos hajtű. 

A Fengya-hegyen erős szél lobogtatta Wen KeXing hosszú köntösét, tenyere pedig elkékült. Az Akasztott szellem épp most halt meg a tenyere alatt, és teste már a szikla mélyén volt, egyetlen csontot sem hagyva maga után hátra. Mostantól fogva pedig ki tudja hányan lesznek még olyanok, akik ugyanitt fognak rejtőzni. 

Még hogy halandók nem tehetik be a lábukat erre a démonok lakta földre? 

Rendben! Akkor egyszerű halandóként úgy felforgatom ezt a démonföldet, hogy még a legaljan levő szemét is meglátja a napvilágot.  
Azzal kinyújtotta a kezét, a tenyerében levő vékony kulcs finomra tört szemcséi pedig a tízezer láb magas szikla mélyére hulltak. 

“Ah-Xiang, menjünk.” 

Wen KeXing egy közömbös szemlélődő képét magára öltve, a pálya széléről figyelte az eseményeket, és egy kislány társaságában több mint három hónapon át bolyongott a folyók és tavak vidékén, miközben arra várt, hogy a világ minden tájáról érkező emberek végre kiálljanak és megmutassák magukat a színpadon.  
Ezalatt a több mint három hónap alatt, buja erdőkön és bambuszok földjén utazott végig, át a sivatag sárga homoktengerén, és miután ivott egy kortyot a tavaszi napsugár olvasztotta hó vizéből, idejét csak a színházi szépségek lágy barkái között töltötte, miközben testét végérvényesen átitta a púderillat és a fehér körte párlat. 

Aztán Jiangnanban találkozott egy koldussal, aki egy falnak támaszkodva sütkérezett a napon. A koldusban nem volt semmi szokatlan, de furcsa módon, amikor belenézett annak a férfinak a szemébe, a fény csak úgy ragyogott a szempilláin, és úgy érezte, mintha abban a pillanatban valami áthatolt volna a szívén. Mintha megnyugvást és megtörtséget látott volna benne, melynek hatására a mellkasára nehezedő letűnt nemzedékek örök szerelme, gyűlölete és sérelme, néhány pillanat erejéig egy picivel könnyebbé vált volna. 

Wen KeXing hirtelen skandálni kezdett, “Egész életemben számkivetett voltam és visszatérek az üveghez…” 

“Hogy mi?” – kérdezte Ah-Xiang. 

Ő csak egy buta lány volt, aki kutyaszart sem értett. Még csak egy rendes mondatot sem tudott megfogalmazni emberi nyelven, nemhogy értelmileg képes legyen megragadni a múlt fájdalmának vagy a jelen szomorúságának a jelentését. Éppen ezért, Wen Kexing kénytelen volt csak egy mosollyal túllépni a dolgon. 

De nem számított arra, hogy Ah-Xiang váratlanul kikönyököl az ablakon, lenéz az emeletről, majd csengő hangján így szól hozzá, “Mester, nézd meg azt az embert! Ha ő egy koldus, akkor miért nincs mellette legalább egy törött edény? Ha meg nem az, akkor miért ül ott egész délelőtt tétlenül, ravasz vigyorral az arcán? Tán lehet, hogy bolond?” 

Ebben a pillanatban Wen KeXing kissé bosszússá vált. Mintha valaki éppen azokba a gondolataiba kukkintott volna bele, amelyek szíve mélyén rejtőztek. Mintha ez a tudatlan lány képes lett volna egyetlen kaviccsal megtörni az addig zavartalan tó tükörsima vizét, melynek következtében hullámfodrok szóródtak szét minden irányban. 

Ő azonban összeszedte magát és még mindig ugyanazzal a higgadtsággal azt mondta, “Csak sütkérezik a napon.” 

Megpillantotta a koldust, aki ezt hallva felemelte a fejét, hogy ránézzen. Ezt a teraszt széles utca és emberek zsivaja választotta el. Mégis ilyen hallással… 

Wen KeXing összedörzsölte evőpálcikái hegyét és a szívében levő bágyadtság azon nyomban tovatűnt. Harcművészete nem volt gyengének mondható. Jiangnan felszíne alatt egy rejtett, vészjós áramlat kezdett egyre inkább alakot ölteni. A zavaros ősz időszaka már javában megkezdődött, a nagyobb klánok csak úgy jöttek-mentek, és sokan közülük híres embernek számítottak. De ő vajon honnan származik? 

Aznap este, Wen KeXing magával vitte Ah-Xiangot, és minden lehetséges módot bevetett, hogy lépést tudjon tartani azzal a koldussal, de maga sem számított arra, hogy egy romos előcsarnokban, melynek minden oldala huzatos volt, egy szórakoztató műsort fog majd végignézni. 

A harcművészeti színtéren, egy kézen meg lehetett számolni azokat, akik ilyen széleskörű tudással, ilyen képességekkel és karakterrel rendelkeztek. De ő melyikük lehet az? Voltaképpen, Maga Wen KeXing sem tudta megmondani, hogy inkább óvatosságból, vagy csak puszta kíváncsiságból követte-e őt. 

Néhányan, akik hosszú ideje azzal fitogtatják magukat, hogy egyedülállóak és mindenek feletti fölénnyel rendelkeznek, amint egyetlen pillantást vetnek egy számukra szemrevaló emberre, – jellemző módon – képtelenek ellenállni a késztetésnek, hogy utolérjék, hogy közelebbről is szemügyre vegyék. 

De nem számított arra, hogy ezzel a nyomon követéssel, életének nagyrésze több ezer szálon fog majd összefonódni azzal a férfiéval. 

A férfi, abból a romos előcsarnokból a semmi közepén, egészen a Taihu-tóig kísérte el azt gyereket, aki egész álló nap csak sírni és bőgni tudott. Pontban a Taihu-tó mellől származó Qiushan kardmesterhez, Zhao Jinghez vitte, akit életének legfőbb ellenségeként tartott számon Wen KeXing. 

A jelenlegi helyzet láttán, nem tudta, hogy nevessen-e, vagy önamgát szidja, amikor éjjel nappal szembe kellett néznie ezzel az emberrel, aki mindössze két ezüströgért volt képes eladni magát. Wen KeXing néha azt gondolta, “Ha nem zavartam volna fel ezt a katasztrófákkal teli gödröt, akkor talán annak a Zhang ChengLing gyereknek, nem kellett volna névtelenségben élnie és talán akkor szülei védelmében élhette volna le a hátralevő életet?” 

Habár jianghuban az emberek még sóhajtani se tudnak anélkül, hogy a tigris apa kapcsán ne emlegessék fel annak kutya fiát,⁴⁷⁰ de mégis mit számított volna mindez, ha tigris apja még mindig ott lett volna mellette, ha szülei életben lettek volna, ha családja jómódban élhetett volna, akkor akár zárt ajtók mögött is leélhette volna az életét. 

470 虎父犬子 (Hǔ fù quǎnzǐ) Tigris apa kutya fia – Kínai idióma, amellyel az emberek dicsérni vagy szidni szokták mások gyerekét. Egy kiváló képességekkel és nagy köztiszteletnek örvendő apának nem lehet semmirekellő fia.

Mellkasa kísértetektől és bűntudattól volt terhes, de emellett ott volt még mérhetetlenül fagyos szíve. Azonban, mivel nem volt más választása, minthogy megkóstolja az emberi élet minden fanyar ízét, érzéseit visszafojtva megőrizte nyugodt arcát és életre-halálra ugratta azt a koldus Ah-Xut. 

A férfi származását illetően Wen KeXingnek már meg voltak a sejtései, arra viszont sehogy sem tudott rájönni, hogyan engedhette meg magának egy ilyen magas beosztású és nagy befolyással rendelkező férfi, hogy ily zökkenőmentesen kilépjen és visszavonuljon? A véget nem érő vérontás, melyet neki meg kellett tapasztalnia, olyan hosszú volt, akár egy mély álom, de mindezek ellenére mégis, hogy rendelkezhet egy gyermek tiszta és kifinomult szívével? 

Abban az időben, amikor ők ketten együtt mentek a Sárga Forráshoz, Wen KeXing képtelen volt megállni, hogy ne vizsgálja meg annál az ördögfiókánál levő Kristálydarabot, de nem számított arra, hogy a végén egy puha karomba fog beleütközni. 
A költők számára az erény és a tehetség a legbecsesebb, a harcosok számára pedig a mindenható kisugárzás. – Miféle összeesküvés lehet közöte és a között az eretnek tárgy között? 

Wen KeXing abban a pillanatban úgy érezte, hogy ez a tüdőbeteg ördög, azzal a sápadt, zöldessárgás arcával és meglehetősen ronda megjelenésével, végérvényesen bevésődött szívének puha húsába. 

Ezt követően, még a Mérgező Skorpiók is belekeveredtek ebbe. A világ minden tájáról pedig egyre-másra érkeztek a hősök és gyávák egyaránt, és “miután te énekelsz, én lépek színpadra” módjára felsorakoztak, színültig töltötték meg az amúgy kicsiny színpadot. Ő és Ah-Xu visszakísérték Zhang ChengLinget azokhoz a tisztességes klánokhoz, amelyek tele voltak jóindulattal, igazságossággal és erkölccsel.⁴⁷¹ Útközben pedig látta, amint a férfi harcművészetet tanít annak a hülye gyereknek, és mivel nem bírt ellenállni annak viszkető késztetésnek, hogy megmutassa a saját képességeit, ezért ő is mutatott egy-két kardmozdulatot neki. 

471 满嘴仁义道德 (Mǎnzuǐ rényì dàodé) Tele jóindulattal, igazságossággal és erkölccsel – Kínai közmondás melynek a második fele így szól, de nincs benne a szövegben: 一肚子男盗女娼 (Yī dùzi nándàonǚchāng) Tele (férfi) rablókkal, tolvajokkal és női prostituáltakkal. A közmondás azokat az embereket írja le, akiknek szavai tiszták és magasröptűek, de szívük tele van árulással, megvetendő és szégyentelen szándékokkal.

De arra nem számított, hogy ebből a néhány felismerhetetlenségig megváltoztatott kardmozdulatból Ah-Xu képes lesz felismerni azok eredetét és visszavezetni őket a “Qiuming kardtechnikára”. 

Ebben a ragyogó világban, jianghu eme hatalmas vidékén, ugyan ki emlékezne még azokra a vándorlókra, akik egykor üstökösök módjára keringtek benne? 

Ő volt az egyedüli, aki emlékezett. 

Egy pillanatra, menny és föld fedezéke alatt, Wen KeXing talált egy háromláb széles talpalatnyi földet, ahova nyugodtan és békésen, ím leülhetett egy másik emberrel. Akivel együtt felidéztek egy olyan régen élt házaspárt, akik a legtöbb ember számára semmit sem jelentettek.⁴⁷²  

472 天地为庐 (Tiāndì wèi lú) Menny és föld a fedezékévé vált – kínai idióma, melynek jelentése az ég takarójául, míg a föld ágyául szolgál valakinek. Azaz otthonra lel.

Hallotta, amint a férfi, a kabócák csiripelése és a szél zúgása közben közömbösen azt mondja, “Nem túlságosan is szánalmas az az ember, aki egész életében csak magára számíthat, akinek mindig résen kell lennie, bárhol és bárkivel legyen, kivéve, ha önmagában van? Akinek egyetlen őszinte megnyilvánulása sem lehet, mert nincs senki, akit megcsókolhatna, vagy szerethetne. Rossz embernek lenni, túlságosan keserű.” 

Wen KeXing, akkoriban az a fajta teremtmény volt, aki ki akarta önteni életének minden fájdalmát, aki kimondatlan bizalmasa elé akarta rakni életének minden sérelmét, hogy az tisztán szemügyre vehesse azokat, de még mindig nem tudta megtenni. Mindössze csak néhány szót tudott feltárni, melyeket egy nevetségesen ostoba és érthetetlen szerelmi történetből vett kölcsön. 

“Túlságosan keserű!” – mondta gondolatban. “Rossz embernek lenni, túlságosan keserű.” 

Ah-Xu, miért nem ismerhettelek meg téged tíz évvel korábban? Miért van az, hogy mire megismertelek, nekem már egy ilyen se nem ember, se nem szellem valamivé kellett válnom, és neked már ilyen súlyos sérülésed kellett, hogy legyen, miközben egy karnyújtásnyira vagy a haláltól? Miért van az, hogy ebben a világban a tökéletes boldogságnak örvendő családok mindig tönkre mennek? Miért kell az igaz barátoknak és bizalmasoknak túl későn találkozniuk? 

A hősök egyszer elérik útjuk végét, a szépségek pedig öregségükre elveszítik pirospozsgás arcukat. Ha az ember a saját szíve és akarata szerint akar élni, az mennyire lehet nehéz? 

Talán ez volt az a pillanat, amikor Wen KeXing szívében hirtelen egy démonszerű rögeszme fogalmazódott meg. “Most az egyszer miért ne tehetnék meg mindent, amit csak akarok? Miért ne tarthatnám meg őt?” – mondta magában. 

A Báb-városban, a férfi súlyos sérüléseit kihasználva, Wen KeXing egy pillanatra a saját kísérteteinek befolyása alá került, és már-már azon volt, hogy tenyerével megnyomja a férfi Qihai akupunktúra pontját.⁴⁷³ “Csak egyetlen nyomás. Még ha némi fájdalommal is jár, mindössze egyetlen nyomásba kerül, és akkor még hosszú ideig a kezeim között tarthatnám Ah-Xut.” – mondta magában. 

473 气海 (Qì hǎi) Qí tengere/Energia tengere – Akupunktúra pont a köldök alatt 2 ujjnyi távolságra. A kínai hagyományos orvoslás szerint ez a pont az emberi test középpontja, a qi/életerő/életenergia forrása, amelyből az igaz qi keletkezik.

Szívtelen elhatározása, mely az út során fogalmazódott meg benne, mindig odaveszett egy magányt és némi csüggedtséget tartalmazó mondat hallatán, “Mások nem értik, hát te sem érted?” 

Hát, hogy ne érteném? 

Az eddigi élete során, az összes élőlény közül, akit látott, csak Ah-Xu volt az egyetlen személy, aki rettenetes súlyként nehezedett a szíve legmélyebb pontjára. Újra meg újra megadta magát ennek az átkozott koldusnak. Hagyta, hogy kivájja a szívét, és tűrte, hogy a fájdalom a csontjaiba marjon, de akkor sem bírt nem engedelmeskedni neki. 

Ez jelentette az emberi élet valódi ízét. 
Ez jelentette… 

A világ legyőzhetetlen és aljas gazemberei olyanok, mint a folyót elözönlő kárászok, de voltak közöttük igazán kimagaslóak is, mint például Long Que. A Báb-városban eltöltött év szinte a legbékésebb és a legboldogabb idő volt életének eddigi 30 évében.⁴⁷⁴ 

Ő, Ah-Xu és az az ördögfióka, Zhang ChengLing, csirkét vágtak, húst pörköltek, bárányt főztek, marhát nyúztak, végül pedig egy korsó vidéki bort osztottak meg egymás között.⁴⁷⁵ 

474 过江之鲫 (Guò jiāng zhī jì) A folyót elözönlő kárászok – kínai idióma, amely a Keleti-Jin dinasztia a Jangce folyó déli részén történő megalapítását követő időszakra és eseményekre vezethető vissza. Az alapítást követően északról érkező nemesi családok sarjai özönlötték el a Jangce folyó déli vidékét. Pejoratív jelentéstartammal rendelkező idióma.

475 烹羊宰牛 (Pēng yáng zǎi niú) Bárányt főztek, marhát vágtak – utalás Li Bai ”Részeg ének” című költeményére, mely az élet igenléséről és annak örömeiről szól.

Időnként megfogta Ah-Xu kezeit, melyek a sérülése után hajlamosak voltak kihűlni, és a karjaiba tömte, hogy megmelegítse őket. Olyankor még a saját szíve is velük együtt olvadt el. Ilyenkor Wen KeXing kissé mámorosnak érezte magát. 

Ah-Xu szavai kemények voltak, de szíve annál lágyabb. 
Ah-Xu, egy ilyen felnőtt férfi, nem mert diót enni. 
Ah-Xu egy iszákos, aki a jó és rossz bort egyszerre önti le a torkán. 
Ah-Xu… 
Volt az az ember, akivel ebben az életben puszta véletlenségből találkozott. Ő volt a bizalmasa, a lelkitársa… a szerelme. 

De az édes álomból egy nap végül fel kellett ébrednie. Jianghuban még mindig sok incidens zajlott. A saját keze által elindított vérontás még mindig nem ért véget, és a Qingzhu-gerinc veszélyes közegébe minden irányból megérkeztek az érdekelt felek. Azonban még mindig volt egy állócsillag, aki még nem tért vissza a helyére. 

A Szellem-völgy mestere. 

Ő volt a sikamlós nyelvű kívülálló, Lao Wen, aki a vérben festett vörös ruházatú Szellem-völgy mester is volt egyben. Ez a két ember, kiknek elméletileg semmi köze sem kellett volna, hogy legyen egymáshoz, ugyanabba a testbe kovácsolta őket erőszakkal egy vérbosszú. Hát nem különös? 

A végső csatában végül egyenként ölte meg az ellenségeit, azonban elvesztette a lilaruhás kislányt. 

Ah-Xiang, jaj… 
Ah-Xiang, a bátyád megbosszult téged. Ha van újjászületés a halál után, akkor válassz egy jó családot, ahol a szüleid védelmében és a testvéreid szeretetében nőhetsz fel. Aztán ha eljön a tíz mérföldnyi vörös smink ideje, onnan folytathatjátok a közös sorsotokat azzal az ostoba kölyökkel, Cao WeiNinggel, ahonnan abbahagytátok és akkor összeillő párt alkottok majd egymással. Többé ne kelljen sem igazságos, sem gonosz ötletekkel előállnod. 

Amikor egyedül kellett szembe néznie a Skorpióval, Wen KeXing vérben és verejtékben úszott. Az üres égboltra emelte tekintetét, és arra gondolt, hogy végre megbosszulta mindazt a gyűlöletet, ami benne tombolt és leírhatatlan fáradtságot érzett a szívében. 
Azt mondta magában, “A bosszúmat bevégeztem, már csak méltó halált kellene halnom. Vagy talán jobb lenne… ha feladnám?” 

De az a személy nem volt hajlandó megengedni neki, hogy egyszer s mindenkorra bevégezze a dolgát. 
Amikor Ah-Xu, egy igazi úriemberhez méltó ruházatban, széles övvel a derekán, megérkezett BaiYi kardjával a kezében, Wen KeXingnek az akkori érzéseit, egész egyszerűen nem lehet a kívülállók számára is érthető módon elmagyarázni. 

Mi az a tíz évnyi bosszúvágy, mi az a megannyi megaláztatás, amelyet csendben kellett elviselnie, mi az a Márványozott Kristály mögött meghúzódó nagy terv, egy pillanat alatt maga mögé hajított mindent, és nem látott semmi mást maga előtt, csak az ő koldusát. 

Egy pillanat erejéig, Wen Kexing ostobán még azt is végiggondolta magában, “Amíg hajlandó még a legkisebb szeretetet is kimutatni felém, mostantól fogva, ha csak egy napot is él, akkor egy napot élek vele én is. Ha pedig meghal, átölelek egy köteg nádfüvet, olajat öntök alája és vele együtt égek el én is. Még ha szénné és hamuvá válok is, de legalább egy helyen lehetek vele.” 

Amíg hajlandó vagy, mindaddig, amíg akarsz engem. 

Lehet annyi luxusom, hogy még egy kevés időt kérjek, hogy együtt öregedhessünk meg?