Wen KeXing szótlanul nézett rá. Tekintete olyan szúró volt, mint egy ár. Mintha lyukat akart volna szúrni a szívébe. Öreg Menget hirtelen pánik fogta el, és képtelen volt megállni, hogy ne gondolja át még egyszer az összes létező tervét az elejétől a végéig. 

Lázadás. – Nem csak most kezdte el ezt tervezgetni. Réges-rég, amikor a Sun Ding és Xue Fang közötti belviszály épp, hogy elkezdődött, Öreg Meng már akkor elkezdte tervének szövögetését és az előkészületek megtételét. Aznap, amikor Xue Fang, az Akasztott szellem, a Kulcsot ellopva a Szellem-völgy ellen fordult, abban egész egyszerűen egy olyan lehetőséget látott, amelyet Isten adott neki. 
Még mindig emlékezett arra, hogy az előtte álló férfi nyolc évvel ezelőtt, hogyan szerezte meg a völgymesteri címet. Eredetileg, ő csak egy ismeretlen ifjú volt, akinek Öreg Meng nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Azonban azt egészen figyelemre méltónak találta, ahogyan ez a jóképű ifjú képes volt túlélni azzal kislánnyal egy ilyen helyen. 

A régi Völgymester akkoriban másvalaki volt, aki különösen szerette a pompát és a fényűzést. A Hadész palota sem volt annyira hűvös és elhagyatott, mint most, és gyakran tánctól és énekhangtól volt hangos. 
Úgy tűnt, hogy a régi Völgymester különösen nagyra becsülte ezt az ifjút. De mi alapján? Öreg Meng nem tudta biztosan, és az évek múlásával, senkinek sem volt bátorsága megkérdőjelezni a dolgot. Mindenesetre, a régi Völgymester áthelyezte őt a Hadész palotába, személyes inasaként, és ha jó kedvében volt, időnként kungfut tanított neki. Aztán egy idő után, Wen KeXing az öreg Völgymester kíséreteként kezdett el megjelenni, de mindig ugyanazon a helyen és ugyanabban a pozícióban állt. Soha nem beszélt a kelleténél többet, és soha nem lépte át a határokat. Olyan volt, mint egy néma és mozdulatlan faszobor. 
Ez a faszobor volt az, aki azon az éjszakán, égig érő lángokba borította a Hadész palotát, és úgy tűnt, hogy a bent rekedt szívszorító sikolyok még három napon után is ott visszhangoztak a gerendák között, anélkül, hogy szétfoszlottak volna. 

Három év türelem és önmegtartóztatás, és a régi Völgymester szolgáinak fele az ő szolgálatába állt. Aki pedig ellenszegült, azokat még aznap kizsigerelte és élve tűzbe dobta. Ily módon – néhány ember megölése után – függetlenül attól, hogy a többiek ostobák voltak-e vagy sem, senki sem mert többé ellenkezni vele. 
Xue Fang, aki minden hónapban egy hajadon lány szívét ette meg, Sun Ding pedig előszeretettel ivott embervérrel kevert bort, még ők is kész rémálomnak tartották azt az éjszakát. Úgy tűnt, mintha éppen vérrel mázolták volna végig a Hadész palota falait. A régi Völgymester több mint két órán át üvöltött odabent. Egyesek elmondása szerint Wen KeXing apró darabokra szabdalta fel a régi Völgymester testét. Újabb és újabb darabokat vágott le a vérzés elállítsa érdekében, majd megetette vele a húsát. Mások pedig azt állították, hogy egyeseket élve nyúzott meg. Úgy nyúzott meg valakit teljes egészében, hogy az illető még életben volt. 

Amikor ez a férfi kijött, élénkvörös köntöst viselt, de abban a pillanatban senki sem tudta megállapítani, hogy az valójában a ruha eredeti színe vagy a vértől volt olyan vörös. Tompa és érzelemmentes arca most először mutatott mosolyt mindenki előtt. 
Kijött és csak néhány szót mondott, “Meghalt. Én öltem meg. Aki nem hiszi, az jöjjön és öljön meg. Egyébként pedig, csak legyetek egyenesek és őszinték, és innentől fogva hallgassatok rám.” 

Aztán eluralkodott a káosz, a közelharc és a vérengzés. – De a por végül leülepedett. 

Szó sem volt cselszövésről vagy összeesküvésről. Elvégre ez volt a Szellem-völgy életvitele. – Csak az erőseket övezi tisztelet, ez ennyire egyszerű. Wen KeXing, azon a kislányon kívül, akit gyerekkora óta maga mellett nevelt, nem bízott senkiben. Másnap, miután Völgymester lett, parancsba adta, hogy azonnal takarítsák ki az összes semmittevő személyzetet a Hadész palotából. Ebben a völgyben, Gu Xiangon kívül, egyetlen élőlény sem léphetett 1 méternél közelebb hozzá, anélkül, hogy külön engedélyt kapott volna rá.  
Szeszélyes és kiismerhetetlen volt, akár az időjárás. Holléte pedig igazi rejtély volt. 

És az elmúlt nyolc év során ez a titok még mélyebbé vált. Néha még Öreg Mengnek is az volt az illúziója, hogy ennek az embernek – a hajszálaitól a körméig – nincsen olyan testrésze, amelyből ne áradna félelmetes vérszag, és hogy ez egy komplett elmebeteg, aki gyilkolásra született. Ezért harcoltak Xue Fangék inkább egymás között. Nehogy véletlenül is megsértsék ezt az őrültet, épp akkor, amikor jóformán a szárnyaik még ki sincsenek fejlődve, és nem tudták volna egyetlen csapással megölni. 

Mind a mai napig. – Öreg Meng úgy hitte, készen áll. 
Minden készen állt, csak a megfelelő alkalom hiányzott. 
Míg a Völgyben fejetlenség uralkodott, és a Völgymester odakint bolyongott, anékül, hogy szándékában lett volna visszatérni, addig Öreg Meng nem tétlenkedett. Meg volt győződve, hogy ezúttal mozgósítani tudja a völgyben élők 70%-át, még akkor is, ha tényleg ennek az embernek három feje és hat karja van, még akkor is, ha valóban legyőzhetetlen… 
Zhao Jing miatt nem aggódott túlságosan. Miután újra elkapja Xue Fangot, és a kulcs az ő kezébe kerül, akkor a dolog nagy részén már túl van. – Öreg Meng gondolatai lehiggadtak, felemelte a fejét, hogy Wen KeXing szemébe nézzen, majd nyugodtan és ráérősen azt mondta, “Kérlek, Völgymester, fejtsd ki bővebben.” 

A Fengya-hegy lába alatt zajló, a Zhao Jing és mások között kirobbant belviszály híre nemcsak a Qingzhu-gerincre jutott el, hanem a hírt rövidesen valaki más is eljuttatta a kisvárosban táborozó Skorpió fülébe. A Skorpió éppen egy teaházban üldögélt, miközben egy 15-16 éves kislány énekét hallgatta. Ezt hallva a Skorpió összeráncolta a homlokát, és kissé, előre nem látott problémának találta a dolgot. 

Csak miután a sáska levadászta a kabócát, azután lehet ő a hátulról érkező sárgarigó. De a sáska épp a harc előtt hátrált meg, így elég kellemetlen, hogy a sárgarigó visszahúzza a karmait és abbahagyja a támadást. 
A Skorpió egy pillanatra elgondolkodott, majd egy ideig a látogató fülébe súgott valamit, végül pedig parancsot adott neki a távozásra. Ezután felkapott egy marék dinnyemagot, és egész jó hangulatban megette. Eközben a lábujjhegyével megrúgta a közelében levő skorpiót, és így utasította, “Jól énekelt, jutalmazd meg. – Nos, a mellette levő öreg hegedűs sem volt rossz. Jutalmazd meg mindkettőjüket.”⁴²⁸

 428 胡琴 (Húqín) Huqin – Kínai népi hangszerek gyűjtőfogalma. Egy olyan vonós hangszer, amelyet Kína északi és észak-nyugati területein élő etnikai kisebbségek használtak az ősi időkben.

A kislány megköszönte a jutalmat, majd felsegítette a nagyapját, aki remegve tartotta a törött hegedűt, és lassan elsétáltak. 

Miután kiértek az utcára, az öregember elővette a kapott jutalompénz nagy részét és a kislány kezébe nyomta. Amint kinyitotta a száját, egy meglehetősen rekedtes és öreges hang szólalt meg, és nehézkesen azt mondta, “Jó gyermek, vegyél valami harapnivalót és vigyázz jól a hangodra.” 
A kislány visszautasítóan azt mondta, “Nem fogadhatom el nagyapa. Az utóbbi néhány napban, minden pénzedet nekem adtad, amit kerestél, de akkor te mihez fogsz kezdeni?” 

Kiderült, hogy ők ketten egymás nem igazi nagyapja és unokája. Csak azt lehetett hallani, amint az öreg egy kézlegyintés közben azt mondja, “Kh, fogd csak meg, fogd csak meg. Öreg vagyok én már, nekem csak a ma biztos, a holnap már bizonytalan. Ugyan, mire is kellene nekem a pénz? Te pedig, meg kell élj valamiből, hiszen beteg az apád, és csak akkor tud veled menni énekelni, ha gyorsan meggyógyul, nem igaz? Különben is, ha nem énekeltél volna jól, ugyan ki nézte volna végig, amint egy magamfajta rossz öregember hegedül?” 

A kislány elpirult, valóban nagy szüksége volt a pénzre. Tanácstalanul állt ott, és nem tudta mi tévő tegyen. 
Azonban az öregember nem adott neki lehetőséget, hogy visszautasítsa. Lassan megfordult és karjában a hegedűvel távozott. Miután egy elhagyatott helyre ért, az öregember, aki úgy tűnt, hogy hamarosan darvakon fog nyugatra utazni,⁴²⁹ hirtelen visszanyerte az életerejét. Ködös és ernyedt tekintete ismét összpontosult, szemei meglepően fényesek voltak, a háta is kiegyenesedett. Hogyan is nézhetne ki még mindig úgy, mint egy tántorgó öregember? 

429 驾鹤西游 (Jià hè xīyóu) Darvakon utazni nyugatra – Kínai idióma, amely ezzel az eufemisztikus szófordulattal beszél a halálról.

Ő volt az pontosan, a Skorpió nyomában levő Zhou ZiShu. Az imént, amikor a Skorpió a hangját lehalkítva mondott valamit, azt mások nem hallották meg, de Zhou ZiShu, az ő hallóképességével, képes volt meghallani. Kissé meglepődött. Nem számított arra, hogy belviszály tör ki Zhao Jing és a többiek között, még mielőtt felértek volna a Fengya-hegyre. A helyzet még bonyolultabbnak bizonyult, ami azt jelentette, hogy még az abban a táborban levő emberek szíve sincs összhangban. Ki tudja hányan lehetnek olyanok, akiknek megvannak a maguk hátsó szándékai, készen arra, hogy bármikor bajt okozzanak. 

Annak érdekében, hogy előbb egyesülésre kényszerítse őket, a Skorpió elküldte beosztott bérgyilkosát, hogy a Szellem-völgy emberének kiadva magát, titokban indítson egy támadást, amelyet látszólag a Szellem-völgy kezdeményezett. Zhou ZiShu kissé összevonta a szemöldökét, és Wen KeXing jelenlegi helyzetére gondolt a Qingzhu-gerincen. Az utóbbi napokban a Szellem-völgy szokatlanul csendesnek tűnt. Azzal a Wen nevű fickóval csak nem…történt valami, igaz? 

Hirtelen ott akarta hagyni a Skorpiót, hogy egyenesen a Fengya-hegyre menjen. De hisz ő volt Zhou ZiShu. Ez a gondolat csak úgy átfutott a fejében, aztán azonnal elnyomta. – A jelenlegi helyzet meglehetősen kaotikus. A Skorpiót kivéve, már minden oldal felállt a sakktáblára. Ha túlságosan elhamarkodottan keveredik bele, épp az ellenkezőjét éri el, és könnyedén szem elől tévesztheti a valódi helyzetet. Éppen ezért, jobb, ha a Skorpiót követi előbb. 
Ami pedig azt a személyt illeti… mivel már oly sok éve, hogy ő a Szellem-völgy mestere, és még mindig életben van, épkézláb emberként, rendelkeznie kell még némi képességgel. 

Zhou ZiShu ujjai öntudatlanul végigsiklottak a hegedű húrjain. Enyhe zaj keletkezett és alakja eltűnt a sikátorban. 

A Skorpió felkészülten jött. Több mint harminc skorpiót készített elő Zhao Jing csoportjának támadására. Látható módon, az elejétől fogva az volt a terve, hogy zavaros vizeken halásszon, és gonosz szándékai voltak. – Ugyanis, ennek a harminc egynéhány embernek a testén egy-egy szellemarc volt tetoválva. A tetováláshoz való pigmentfestéket pedig Öreg Meng és Sun Ding szerezte be neki külön-külön. Ezt úgy is lehetne mondani, hogy felkészült az esős napokra.⁴³⁰ 
Miután Zhao Jing és a többiek oly sok mindenen mentek keresztül, és Mo HuaiKong kishíján harcba szállt Mo HuaiYanggal, könnyű volt csapdába ejteni őket. Az emberek pánikba estek és váratlanul érte őket az efféle hívatlan vendégek megjelenése. A semmiből előbukkanó feketeruhás emberek csoportja rendkívül ravasz volt. Harcoltak, majd visszavonultak. Nem elegyedtek harcba csak úgy, vakon. Ha nem tudták legyőzni az ellenfelet, elmenekültek, és nem telt sok időbe, mire ismét felbukkantak, pont akkor, amikor nem figyeltek rájuk. 

430 未雨绸缪 (Wèiyǔchóumóu) Felkészült az esős napokra – Kínai idióma, melynek elsődleges jelentése még az eső előtt megszorítani az házon található nyílásokat (ablakokat, ajtót). Másodlagos jelentése pedig előre felkészülni valamire.

A sebhelyes arcú férfi, amikor felemelte az egyik feketeruhás férfi holttestén levő ruhát, a Skorpió által szándékosan hagyott szellemarc tetoválás a nyilvánosság elé került. Zhao Jing összeráncolta a homlokát, Mo HuaiYangra nézett és azt mondta, “Mo klánvezér, elérkezett az idő. Hadd beszéljük meg később a kettőnk közötti problémát. Elvesztetted szeretett tanítványodat, és mi mindannyian nagyon sajnáljuk. De ez most a közép-alföldi harcművészeti világ élet-halál kérdésének az ügye. Azt remélem, Mo klánvezér, hogy te is az általános helyzetet helyezed előtérbe!” 

Mo HuaiYang gondolkodott egy darabig, és úgy érezte, hogy egyelőre nem tudja elénekelni “a közép-alföldi harcművészeti világ élet és halál ügyének” dalával felérő ellentétes nótát,⁴³¹ ezért beleegyezett abba, hogy együttműködjön Zhao Jinggel. Így ezen hősök csoportjának, akik ki tudja mennyi időt vesztegettek el a Fengya-hegy lábánál ácsorogva, végre eszébe jutott, miért is jöttek ide. Zhao Jing pedig parancsot adott, hogy öljenek meg mindenkit a Fengya-hegyen. 

431 唱对台戏 (Chàngduìtáixì) Valaminek az ellenkezőjét énekelni – Kínai idióma, amely a másik fél leverése érdekében megtett lépéseket szimbolizálja.

Történetesen Öreg Meng, ekkorra már áthelyezte embereinek nagyrészét a Hadész-palota közelébe, annak érdekében, hogy leszámoljon Wen KeXinggel, így egyszerűen olyan érzésük volt ezeknek a hősöknek, mintha a senki földjére léptek volna be. A Skorpió egyetlen csapásával, végre kitört a háború. 

A Hadész-palota falai mögött, Wen KeXinget háromrétegű embergyűrű vette körül. – Elmosolyodott. Úgy érezte, hogy Öreg Meng igazán nagyra tarthatja magát, amiért úgy viselkedik, mintha ő lenne a legnagyobb ellenség. Még azok is, akik eredetileg az ő oldalán álltak, mivel megfélemlítette őket a Völgymester fensége, a közelgő csata láttán, hátat fordítottak neki. Így ölte meg akkoriban Wen KeXing a régi Völgymestert. 
A Szellem-völgyben, ha az erőviszonyok nem ellensúlyozták ki egymást, akkor, amint az egyik oldal egy kicsit is gyengébbnek tűnt, rengeteg ember állt át azonnal a másik oldalra. Mert a “hűség” soha nem létezett a Szellem-völgyben. Csak a gyengék azok, kiknek függniük kell az erősektől. Amint feltűnik egy erősebb jelölt, a korábbinak már nincs jelentősége. 

Wen KeXing a szeme sarkából a legközelebbi ember kezében levő íjra és nyílra pillantott, felvonta a szemöldökét, Öreg Mengre nézett és így szólt, “Xue Fangot még nem találták meg, Zhao Jing pedig még mindig a hegy lábánál áll. Ilyen belső és külső problémák mellett alig bírsz magaddal, hogy végre kés alá vethess engem?” 

Még mindig úgy nézett ki, mint akit egyáltalán nem ért volna meglepetésként ez az egész. Arcán nyoma sem volt zavartságnak vagy pániknak. Öreg Meng egyre bizonytalanabb lett. Hirtelen úgy érezte, hogy akár a hegy lábánál álló Zhao Jing, akár az eddig eltűnt Xue Fang, valójában semmik az előtte álló férfihoz képest. 
Ebben a pillanatban, egy szürkeruhás démonkölyök rohant oda sietve és hangosan felkiáltott, “A Zhao vezetéknevű behozta az embereit!” 

Öreg Meng nem számított arra, hogy Zhao Jingnek ilyen hamar sikerül majd lecsillapítani a kedélyeket. Érezte, hogy valami nincs rendjén, de nem volt ideje ezen gondolkodni. Vele ellentétben Wen KeXing, éppen elnyújtotta a hangját, mások szenvedése láttán felvidulva meghatottan azt mondta, “Jaj, micsoda szörnyűség. Ez nem még inkább égetőbb dolog?” 

Öreg Meng hevesen összeráncolta a homlokát, mély levegőt vett és legyintett egyet. A kör legbelső rétegében álló íjászok összenéztek, majd lassan leeresztették a Wen KeXingre célzó nyilaik hegyét. Öreg Meng összetett kezekkel meghajolt előtte, és még mindig ugyanazon a tiszteletteljes hangon azt mondta, “Völgymester, most, hogy a Völgy ebbe a helyzetbe került, úgy gondolom, előbb jobb lenne, ha egy-egy lépéssel hátrább állnánk egymástól, és majd akkor beszéljük át részletesen a kettőnk ügyét, amikor elintéztük ezeket az embereket. Rendben?” 
Először a kívülállókkal foglalkozni, és csak azután visszatérni a fojtogatás folytatásához. – Öreg Meng, ahogy az várható volt egy velejéig romlott embertől, ha egyszer megtörte az arcát, többé már nem volt képmutató, hanem egyenes és őszinte. 

Wen KeXing a mellkasára kulcsolta a karját, és a tavaszi szellőhöz hasonló arckifejezéssel azt mondta, “Én egy legyőzött és bebörtönzött tábornok vagyok, mi mást mondhatnék?” 
Öreg Meng szeme sarka megrándult, kinyújtotta a kezét, hogy utat engedjen és így szólt, “Völgymester, kérlek.” 

Ye BaiYi nem követte a hősöket vakon. Nem állt szándékában belekeveredni és nem is volt érdekelt benne. Csak feltette Gu Xiangot a lóra, és egymagában vezetni kezdte a lovat. A Sárkány hát karddal a hátán és a kis tégellyel a kezében lassan elindult az ellenkező irányba. Nem telt sok idő és Gu Xiang felébredt. Anélkül, hogy belekapaszkodott volna valamibe, önerőből felült, egy pillanatra megdöbbent, majd ismét visszafeküdt a ló hátára és az eget nézte. A ló döcögős járásától pedig úgy tűnt, mintha az ég is vele együtt döcögne. 

Nézte, nézte az eget, és a szemeiben felgyülemlő könnyek eláztatták a halántékát, de úgy tűnt, nincs tudomása róla. 

Ye BaiYi visszanézett rá. Ritkán szólt bármit is, de most megállította a lovat és azt mondta, “Töröld le a könnyeidet.”  
Gu Xiang az ajkát harapdálta, majd egy idő után azt suttogta, “Nem sírok.”  
Ezt kimondva, úgy tűnt, hogy könnyei még jobban kezdtek potyogni, mintha szándékosan ellene harcoltak volna. Felemelte a kezét, hogy letörölje őket, majd újra és újra, de nem tudta tisztára törölni a szemét, könnyei ismét előjöttek. Így hát csak törölgette és törölgette, öntudatlanul. 

Ye BaiYinak eredetileg nem sok mondani valója volt egy ilyen fiatal lányhoz. De így látva őt, nem tudta mi tévő legyen. Hosszas gondolkodás után, nyersen azt mondta, “Máskülönben, visszamegyünk és összeszedjük a szerelmed holttestét.” 
Az volt a szándéka, hogy megvigasztalja Gu Xiangot, de ki gondolta volna, hogy ettől még hevesebben kezdenek el potyogni a könnyei. 
Látva, hogy nem működik, Ye BaiYi összeráncolta a homlokát és kénytelen volt ezt mondani, “Hagyd abba a sírást. Nincs olyan ember, aki ne halna meg, vagy… mit gondolsz?” 

Gu Xiang erőszakosan felült, leugrott a lóról, majd felemelte az ingujjait és beletemette az arcát, mintha halálra akarta volna fojtani magát. Csak hosszú idő eltelte után emelte fel ismét a fejét és így szólt Ye BaiYihoz, “Zhou Xuék egy fogadóban vannak Luoyang külvárosában. Menj és keresd meg őt.” 
Azzal megfordult és elment. 

Ye BaiYi megállította és megkérdezte, “Hova mész? Nem tudod legyőzni azt a személyt. Azt javaslom neked, hogy még…” 

Gu Xiang, anélkül, hogy hátranézett volna, makacsul kiegyenesítette a hátát és a Fengya-hegy felé vette az irányt, majd néhány szökellés után eltűnt. 

Ye BaiYi tudat alatt felemelte a kezét és a mellkasán levő kis Hegyek és Folyók Rend medáljára tette. Így állt egy darabig, majd az oldalán levő ló kissé türelmetlenül megdörzsölte ősz haját. Úgy tűnt, mintha csak most tért volna magához. Felsóhajtott és lenézett a másik kezében levő kis tégelyre. Majd megfordult, lóra ült és közben azt mondta magában, “Ej ChangQing, a te engedetlen fiad. Megkerestem őt neked. Ne aggódj, hagyom, hogy helyettem, valaki más vigye haza őt neked.”

---