Villámcsapás hasította ketté a késő tavaszi és kora nyári éjszakát. Az égbolton még csak nyoma sem volt csillagoknak vagy Holdnak. Jéghideg eső hullt, elmosva a világ áprilisi, virágszirom illatát. 

Az öreg fogadó tetőzetén keresztül víz szivárgott be a szobába, ahol csak egy apró fény pislákolt. A szobában egy merev arcú, pirosruhás férfi állt, ujjaival pedig a lámpás fényét piszkálgatta. Komoly és zord arckifejezése volt. Sun Ding volt az. 

Váratlanul szél lökte be az ablakot kívülről, a lámpás fénye pedig enyhén megrebbent. Sun Ding felemelte komoly tekintetét, és látta, amint egy feketeruhás skorpió jön be az ablakon. Sun Ding nem szólt semmit, csak némán várta az általa hozott híreket. 
A feketeruhás skorpió egy cetlit húzott elő a mellkasából és átnyújtotta. Sun Ding elvette, majd miután átböngészte, odatartotta a lámpás lángjához és elégette. Ekkor vérszomjas mosoly jelent meg az arcán, amitől fél grimasza még vörösebbé és még félelmetesebbé vált. Felemelte a kezét és visszatűrte az ingujját. A tenyere lila színűvé változott és egyet markolt a levegőben – épp úgy, mintha megragadna és darabokra zúzna valamit –, végül finoman megcsavarta az ujjait. 
Ekkor a skorpió, mint aki parancsot kapott volna, megfordult és kiugrott az ablakon. 

Ők ketten úgy viselkedtek, mintha néma bábelőadást tartottak volna. 

Sun Ding kissé megemelte a fejét és elégedett arckifejezéssel azt mondta magában, “Xue Fang, végül… csak megmutattad magad.” – Aztán szorosan maga köré tekerte a piros köpenyét, akár egy denevér, majd őrült mosollyal az arcán kinyitotta az ajtót és kiment. – Ő és Xue Fang már 8 éve harcoltak egymással. De vajon, ebben a halandó emberi életben, még hány ilyen 8 év van hátra? Itt az ideje, hogy a Fengya-hegy tulajdonosa megváltozzon. Miután megszabadul Xue Fangtól és megszerzi a Márványozott Kristályt, Sun Ding úgy gondolta, hogy ezen a világon nem lesz senki, aki megállíthatná őt. 
Senki sem fogja megakadályozni őt abban, hogy kijöjjön arról a démonok és szörnyek lakta helyről. Végül pedig elsöpri az álszent erkölcsöt és képmutató klánokat. – Ugyan mi értelme jóról és gonoszról beszélni ezen a világon? 
Csak győztesek és vesztesek vannak a világon. 

Most, hogy Xue Fang felfedte nyomait, neki már nincs több dolga, mint hogy megvárja, amíg belesétál a csapdájába. 

Ugyanebben az időben, Luoyangban, a Virág sikátor végén található bordély mélyén, egy félreeső helyen, a koromsötétbe öltözött Skorpió vezér egy maréknyi fekete-fehér sakkgolyóval játszott. A golyók egy ideig – színük alapján – élesen elhatárolódtak, majd egy ideig összekeveredtek. A Skorpió arcára pedig mély, jelentőséggel teli mosoly rajzolódott ki. 

Zhou ZiShu és társasága ott maradt a fogadóban, hogy megvárják a Hetedik Urat és a Nagy Varázslót. Míg ők, a shuzhongi Báb-városban, a külvilágról megfeledkezve élvezték az életet, olyannyira, hogy még az időérzékük is odaveszett, nem tudván, mikor kell ébredni és mikor kell álmodni – addig a közép-síksági harcművészeti színtéren, az amúgy is már pattanásig feszült helyzet végül elérkezett arra a pontra, ahol – a folyamatos és gyors változások miatt – egyszerűen képtelenség volt kontroll alatt tartani. 
Az öt nagy klán már rég felbomlott. Egykori dicsőségük pedig egy méterrel a sárga föld alá került. Mindössze a Gao Chongot és a Zhao Jinget övező tisztelet maradt a régi, mint valami nagy viszontagságokat túlélő gyümölcs. 
Mióta fény derült arra az összeesküvésre, hogy Gao Chong összejátszott a Szellem-völgyi Xue Fanggal, az Akasztott szellemmel, hogy megszabaduljanak az utolsó akadálytól, Zhao Jingtől, azóta az egész harcművészeti világ felbolydult. 

Hirtelen minden egyértelmű magyarázatot kapott. – Ismerve a Márványozott Kristály minden egyes darabjának pontos helyét, ismerve mindenki gyenge pontját, könnyedén el tudta lopni a Zhao birtokon levő kristálydarabot. Tapssal övezett színjátékot volt képes játszani a világ hősei előtt, hogy Shen Shent megtévesztve előcsalogassa az ő Márványozott Kristályát, végül pedig belső lopást hajtott végre… A Hegyek és Folyók Rendjének urán, Gao lovagon kívül, ki más lett volna erre képes? 

A bolonddá tett emberek végül hirtelen rádöbbentek, egy ideig mindenféle érzés tombolt a szívükben, és egyszerűen nem tudták, hogyan nyilvánítsák ki gyászukat és haragjukat. 
Gao Chong nevetett miközben haldoklott, egy igazi őrülthöz hasonlított. Xue Fang, az Akasztott szellem megsérült és eltűnt. Zhao Jing súlyos sérüléseket szenvedett. A Márványozott Kristálynak pedig nyoma veszett. 

Aztán léteznek még pletykák arról, hogy Yu QiuFeng, a Hua-hegy klán vezetője, mielőtt még Shen házába ment volna, az éjszaka közepén összeesküvést szőtt Gao Chonggal… Yu QiuFeng fia, Yu TianJie, épp azon az éjszakán, amikor a Zhao birtokon nyoma veszett a Márványozott Kristálynak, az éjszaka közepén megszökött a britokról. Eleinte mindenki azt hitte, hogy az Akasztott szellem ölte meg, de a talált holttestnek nem volt meg a feje. Utólag visszagondolva pedig, akkoriban ki lehet igazán biztos abban, hogy az elhunyt valóban Yu TianJie volt? 

Ennek a dolognak megvannak a maga fordulatai és csavarjai, kell erről még több szót ejteni? 

Deng Kuan meghalt, Gao Xiaolian eltűnt, a Gao birtokról pedig, mintha előre megfontolták volna, seregestől szóródtak szét az emberek. Yu QiuFeng holléte pedig még mindig ismeretlen. – Pillanatnyilag, a legrosszabb forgatókönyv, ami csak történhet, hogy a Márványozott Kristálynak mind az öt darabja a gonosz démonok kezébe kerül. Hogy a 30 évvel ezelőtt létrehozott fegyvertár hamarosan megnyílik, és újra napvilágot lát a Hat Harmónia Elmemódszere. 
Akkor a közép-síkági harcművészeti világnak ütött a legsötétebb órája. 

A fogadóban való várakozás hetedik éjszakáján, valamivel éjfél után, Zhou ZiShu egy megkönnyebbült lélegzetet vett. Mivel nem tudott elaludni, bármennyit is forgolódott, egy boroskancsóval és egy törött borostállal a kezében leült a tetőre és kortyonként illogatni kezdett. 
Gu Xiang, a fogadó kisudvarán üldögélt és kissé zavartan nézett fel az égre, háttal Zhou ZiShunak. Még a képességei ellenére sem vette észre, hogy van valaki a háta mögött a tetőn. 
Ritka volt, hogy ne csapjon ricsajt, de ezúttal csendesen ült és az állát pihentette. Karcsú lábait kinyújtotta, egy fűszálat tartott a kezében és mindegyre rázogatni kezdte. Kissé olyan érzése támadt, mint ahogy a vers szól, “Úgy tűnik, az égbolt ma esti csillagai nem a tegnapról vannak, mostantól fogva kiért fog állni éjfélkor szél és a harmat?”³⁷² 

Wen KeXing bentről kinyitotta az ajtót és kijött. Megpillantva Gu Xiang hátát, hirtelen felsóhajtott, melyben mintha lett volna némi “a családomban van egy lány, aki felcseperedett”-féle melankólia.³⁷³ Lassan és finoman kijött a szobából, felpillantott Zhou ZiShura, majd csendesen lépett egyet és óvatosan Gu Xiang mellé ült. 

372 Idézet Huang Jingren (1749-1783) 绮怀 (Qǐ huái) Qi Huai című költeményéből. Úgy tartják róla, hogy a Qing dinasztia idején élt egyik legszegényebb költők közé tartozott, mégis ő írta a legszebb szerelmes költeményeket.
373 Idézet Bai Juyi 长恨歌 (Zhǎnghèngē) Az örökkétartó sajnálkozás című elbeszélő költeményéből.

Gu Xiang rápillantott és kedvetlenül azt mondta, “Mester.” 
Wen KeXing elmosolyodott, de ezúttal hiányzott belőle a tőle megszokott romlottság. Mosolya meglehetősen finom volt, már-már gyengédséggel teli, végül megkérdezte, “Te és az a bölcs Cao skoláris miért veszekedtetek? Haragszik rád?” 
“Csak azt merészleje meg, ez a vénleány itt, eunuchot csinál belőle.” – válaszolta Gu Xiang továbbra is kedvetlenül. 

Ekkor Wen KeXing saját nevelési stílusán kezdett el elmélkedni, egy ilyen nagy lány, noha inkább hasonlít egy kutyához, megvan szeme-orra, hogyan hagyhatta, hogy efféle cudar erkölcsöt sajátítson el? Majd ásított egyet, se nem könnyedén, se nem komolyan megveregette Gu Xiang fejét és megkérdezte, “Akkor mi történt, hogy az éjszaka közepén még mindig nem alszol? Milyen tavaszi bánat vagy őszi szomorúság miatt ülsz itt az udvaron?” 
Gu Xiang egy álmos pillantást vetett rá, a két kezébe támasztotta az állát és nem szólt semmit. 

Wen KeXing halkan felsóhajtott, megveregette Gu Xiang fejét és így szólt, “Kérdem én, miért kezdted el követni mindenhova azt az idióta Cao WeiNinget embermentés ürügye alatt? Még mindig jót akarsz cselekedni, hogy erényt gyűjts… Miért? Talán félsz attól, hogy a Hűvösfuvallatú-kard klán öregei nem engedik majd, hogy Cao WeiNing megkérjen téged?” 
Gu Xiang lesütötte a szemét, épp úgy, mint egy fiatalkorú lány, majd kipuffasztott arccal harapdálni kezdte az ajkát anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. Közben pedig a földön levő téglákat kapirgálta a mutatóujjával. 

Nem félt sem a képességeinek, sem a szépségének az összehasonlításától, azonban félt megemlíteni a származását. 
Még akkor is, ha legyőzhetetlen harcművészeti képességekkel, vagy ha a világ legelbűvölőbb szépségével rendelkezett volna, megfelelő családi háttér hiányában, akkor sem lett volna elég jó parti. Ha valaki azt mondaná róla, hogy jó és tisztességes lány, ki hinné el azt róla? 
A Fengya-hegy lábánál, még csak rendes emberek sincsenek, nemhogy jó és tisztességes lányok. Még csecsemő volt, amikor a Szellem-völgy tébolyult mestere felkapta és maga mellett nevelgette apa és anya nélkül. Mihelyt kinyitotta a szemét, ölnie kellett, hanem őt ölték volna meg. Hogy lett volna belőle jó és tisztességes lány? 

Még maga Gu Xiang is össze volt zavarodva. Mindig megvolt mindene, semmiben nem szenvedett hiányt. Időnként gátlástalan volt, alkalomadtán pedig ingerlékeny és akaratos. Noha a temperamentuma nem volt mindig a legjobb… de ez volt az első alkalom, hogy ráeszmélt arra, ő nem más, mint egy gátlástalan és szégyentelen nő. Még egy csúnya meny is találkozhat az anyósával, de ő, mint Lila Fúria, nem lenne hozzá bátorsága. 

Hosszas gondolkodás után, végül Gu Xiang kipréselt egy mosolyt magából és így szólt Wen KeXinghez, “Még mindig jobb a te családodban lenni. Ha egy személy jól lakik, akkor a család többi tagja sem éhezik. Ráadásul nincs otthon hetedik vagy nyolcadik ágú nagynéni… Jaj! 
Mielőtt még befejezhette volna, valami fejen ütötte. Felemelte a fejét és Zhou ZiShut pillantotta meg, amint a tetőről bámult le rá. A kezében levő borostálka eltűnt és erőltetett mosollyal az arcán nézett Gu Xiangra. 

Gu Xiang fájtatta a fejét az ütés miatt, és miközben az ütés helyét súrolta, azt mondta Wen KeXingnek, “Még vele sem törődsz!” 
Zhou ZiShu lerepült a tetőről, megveregette Wen KeXing vállát és azt az utasítást adta neki, “Menj, melegítsd be az ágyat a nagybácsidnak.” 
Wen KeXing egy nagyon illedelmes ígéretet tett és minden további nélkül távozott. Gu Xiang kikerekedett szemmel nézett utána, majd egy mély levegőt vett és úgy érezte, hogy vagy a világ állt a feje tetejére, vagy rémálmai vannak. 

Zhou ZiShu letelepedett a földre, felsóhajtott és így szólt, “Minek aggódsz a semmiért? Még én sem aggódom. – Eredetileg azt hittem, hogy még vagy másfél évig jól élhetek, de most úgy tűnik, valójában nincs olyan sok időm. A Nagy Varázsló szerint a meridiánjaim nem tudják fenntartani a belső erőmet… Így ez a kungfu test inkább teherré vált. Nem tudni, pontosan mikor, de bármelyik pillanatban kifújhatom a gyertyát és feldobhatom a talpam, hogy találkozzak a pokol királyával.” 

Gu Xiang tágra nyílt szemekkel bámult rá, és nem tudott mit mondani erre. Hosszú idő elteltével, csak annyit suttogott oda, “Te tényleg balszerencsés vagy.” 

Zhou ZiShu nem számított arra, hogy mocskos szája valami szépet is tud mondani, így ennek hallatán nem bírta megállni, hangosan felnevetett, majd a fejét csóválva azt mondta, “Az anyádat! Gu Xiang, ha nem lennél lány, naponta akár nyolcszor is megvernélek.” 

Gu Xiang, a fenekén ülve, óvatosan távolabb húzódott és gyanakvó szemekkel nézett Zhou ZiShura. Nem sokkal később, miután rájött, hogy ez a személy csak iszik, és valójában semmit sem akar tenni vele, megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy kissé elgondolkozott, majd együttérzésének kifejezése képpen, vigasztalóan így szólt, “A Hetedik Úr azt mondta, hogy a Nagy Varázsló talán megtalálta a módját, még az is lehet, hogy meg tudja megmenti az életed.” 

Zhou ZiShu egy korty bort vett a szájába, és mintha nem akarta volna lenyelni, hosszasan ízlelgette a szájában. Megkésve pedig csak annyit mondott, “Túlságosan is nehéz.” 

Gu Xiang nagyokat pislogott és összehúzta a homlokát, mintha nem értette volna. Hosszú szünet után pedig finoman megrúgta Zhou ZiShut a lábujjhegyével és megkérdezte, “Mi az, nem akarsz élni?” 
Zhou ZiShu rápillantott és azt mondta, “Te vagy az, aki nem akar élni.” 

“Akkor miért, akkoriban miért nem…” 

Zhou ZiShu elkezdett nevetni. 
Elnézve ennek a férfinak a lassú és néma nevetését, Gu Xiang – valamilyen oknál fogva – úgy érezte, mintha szíve kissé hevesebben vert volna, ezért sietve elfordította a tekintetét és magában így szólt, “Azt mondják, hogy a női szépség minden csapás forrása, erre kiderül, hogy a jóképű férfi is ugyanolyan csapás.” Ekkor Zhou ZiShu hangjára figyelt fel, amint azt mondta, “Számomra, ebben az életben, csak kétféle út létezik. – Jól élni, vagy jól meghalni. Ezért, még egy darabig kibírom, de senki sem állíthat meg.” 

Mindig is csavaros eszű volt, időnként pedig meg-meglágyult a szíve, de amikor nem szabadott lágyszívűnek lennie, a szíve olyan kemény volt, akár a szikla. Nem csak másokkal tudott kíméletlen lenni, hanem önmagával szemben is. Mindig is azt csinált, amit akart, és ha valamit meg akart szerezni, arról soha nem mondott le, még akkor sem, ha olyan árat kellett fizetnie érte, amit mások nem adtak volna meg. Soha nem nézett vissza és soha nem bánt meg semmit. 
Hátat fordítok az égnek és hangosan nevetve járok utamon. Hogy lehetnék én a pórnép közül való?³⁷⁴ 

374 Idézet Li Bai 南陵别儿童入京 (Nánlíng bié értóng rùjīng) A gyerekek búcsúja Nanlingtól, és a fővárost köszöntik című énekéből.

Zhou ZiShu Gu Xiangra nézett és halkan így szólt, “Te lány, hogy ki és mi vagy, te döntöd el. Nem számít, mások mit mondanak. Egész okosnak nézel ki, hogy nem vagy képes megérteni ezt az igazságot?” 
Gu Xiang szinte káprázó szemekkel hallgatta végig, végül Zhou ZiShu kiürítette a kezében lévő boroskancsót, félredobta, azzal megfordult és visszament a szobájába. 

Csak belökte az ajtót, ekkor egy kéz nyúlt ki a sötétből, szorosan átölelte őt és becsapta az ajtót. Zhou ZiShu nem ellenkezett, csak hagyta, hogy ledobják az ágyra. Lassan felemelte a tekintetét és szemei találkoztak a Wen KeXing tekintetével. 
Hosszas hallgatás után Wen KeXing hirtelen lehajtotta a fejét, és akár egy harapás, megcsókolta az ajkát. Lélegzetvétele kissé vad volt, tele leírhatatlanul veszélyes aurával. Fél óra is eltelt, amikor Zhou ZiShu hirtelen ellökte magától, felemelte a könyökét és Wen KeXing bordái közé húzta. Megfordult és maga alá szorította, mindkét oldalán lefogva őt a kezeivel. Kócos haja előre omlott a halántékánál és Wen KeXing mellkasán landolt. Abban a koromsötétben csak az ő fekete szempárja volt elképesztően fényes. 

“Ha meghalok, nem ér veszteség téged?” – kérdezte Zhou ZiShu. 

Wen KeXing egy hangot sem adott ki, hanem váratlanul elfordította a fejét és erősen megharapta Zhou ZiShu csuklóját. Olyan volt, mintha a vérét akarta volna kiinni és a húsát megenni. Zhou ZiShu fájdalmasan összehúzta a szemöldökét, de nem húzta el a kezét onnan. Csak hagyta, hogy harapjon anélkül, hogy egyszer is felszisszent volna. A vér lassan kicsordult, Wen KeXing ajkának mentén pedig a paplanra csöpögött és egy pillanat alatt egy jókora vérfolt keletkezett rajta. 

Nem tudni mennyi idő telhetett el, amikor Zhou ZiShu kitámasztott karja enyhén remegni kezdett. Wen KeXing csak ezután hunyta a szemét lassan, meglazította a fogait és megnyalta a kiharapott sebet. Aztán felült, a karjaiba húzta Zhou ZiShut, lezárta az akupunktúra pontját, hogy elállítsa a vérzést, végül azt mondta, “Veszteség, még soha életemben nem ért ekkora veszteség.” 

Zhou ZiShu némán elnevette magát és csak annyit mondott, “Elmebeteg.” 
Az elmebeteg ekkor letépett egy csík szövetet a belső ruházatáról, bekötözte vele Zhou ZiShu csuklóját, majd megemelte a paplant és alaposan maguk köré tekerte. Miközben a vér szaga átitatta mindkettőjüket, átölelték egymást és elaludtak. 

Újabb három nap telt el, mire a Hetedik Úr és a Nagy Varázsló végre megérkezett.