Esteledett. 
Elmúlt a tél, és éppen az az átmeneti időszak volt, amikor hideg és langyos idő váltakozott egymással. Míg a növényzet friss levegője csak enyhén volt hideg, addig az álló és folyóvizek közelében a levegő szembetűnően csípős volt. 
Miközben a frissen kiolvadt folyó csendesen csordogált medrében, a parton egy vörösruhás férfi állt, arcán egy tenyérnyi nagy vörös anyajeggyel. Sun Ding volt az, a Kacagva Gyászoló szellem. Fejét oldalra fordította és minden érzékszervével a körülötte zajló állandó változást figyelte. Maga mellett kinyújtotta az egyik kezét, ujjai enyhén begörbültek, a holdfényben pedig tisztán látható volt bőrének ragyogása, ami egyáltalán nem hasonlított az emberi bőrhöz. 

Hirtelen, több fekete árny rohant feléje, Sun Ding pedig a magasba ugrott és gyorsan harcba szállt az álruhás csapattal.  
Habár a Szellem-völgy tíz leggonoszabb és legkegyetlenebb szelleme közé a Kacagva Gyászoló szellem, az Akasztott szellem és a Mulandóság szelleme tartozott, ez nem azt jelentette, hogy a többi gazember ne lett volna épp ugyanolyan erős. De mivel ez a néhány ember már hosszú ideje gyökeret vert a Szellem-völgyben, és értettek ahhoz, hogyan nyerjenek meg, vagy nyomjanak el másokat, saját hatalmat alkottak ki maguknak. 
A Kacagva Gyászoló szellem Raksha-kéz technikája nem volt épp annyira kimagasló ahhoz, hogy azt lehessen állítani róla, hogy a múltban, de még a jövőben sem lesz olyan technika, amely ne lenne képes azt felülmúlni azt. De jelen pillanatban – a folyók és tavak harcművészeti világában – ez volt az egyetlen olyan technika, amelynek, ha valaki az útjába került, még három lépés sem kellett hozzá, és holtan esett össze az illető. A holttesten pedig egy vérvörös tenyérlenyomat hagyva maga után, ami nemcsak a mellkason, de még a holttest hátán is megjelenik. Egyszóval, rendkívül erőszakos technika volt. 

Váratlanul támadtak rá az éjszaka közepén, de ő nem esett pánikba. Mintha egyáltalán nem is félt volna, csak a mérgező tenyereit osztotta párosával minden irányba. Nem telt sok időbe, mire ez az embercsoport, akik az ő szemében nem jelentettek többet ártalmatlan rovaroknál, megsemmisülten elmenekült. De Sun Ding nem vette üldözőbe őket, csak lehajolt és megemelte az egyik holttest ruházatát. A holttest derekára tetovált szellemarc láttán pedig gúnyosan elmosolyodott. 

Körülbelül félórával később, egy alak jelent meg a háta mögött, odament, és összeráncolt homlokkal lehajolt, hogy megnézze a holttest derekán látható szellemarcot. Végül megkérdezte, “Mi történt?” 

Sun Ding leengedte az ingujját, majd egy könnyed pillantást vetett a személyre, és így szólt, “Öreg Meng, késtél.”  
– Ez az Öreg Meng – aki aznap, amikor Zhou ZiShu és Wen KeXing mélyen az ellenség barlangjába rekedt, és Gu Xiang talált egy segítőt, hogy kiássa a földet – még mindig ugyanazt a közönséges lenvászon ruhát viselte. Gyors járású ember volt és enyhén sántított a bal lábával. De ez nem volt annyira szembetűnő, csak akkor lehetett észrevenni, ha valaki alapos szemügyre vette. Arcvonásai laposak és középszerűek voltak, és ha arckifejezése nem lett volna olyan komoly, akkor még jószívűnek is tűnhetett volna. A testén egy nagy kötényt viselt, épp olyant, amilyent a disznó mészárosok szoktak hordani. – Épp ahogy Wen KeXing javasolta, valóban egy hentes ruháit öltötte magára. 

Öreg Meng levette a holttest arcán levő maszkot, és a földön guggolva gondolkodott egy darabig. Végül ismét felsóhajtott, felállt és a fejét csóválva így szólt, “Xue Fang embere.” 
Amint felnézett, látta, hogy Sun Ding érdeklődve bámulja a hatalmas kötényét, majd így magyarázta, “Ezt a Völgymester parancsára öltöttem magamra. Tán Sun testvérnek van valami kommentárja ezzel kapcsolatban?” 

“A Völgymester? Megéri egyáltalán, hogy talpnyaló pudli módjára sündörögj és hízelegj egy ilyen tejfölesszájú baleknak, mint a Völgymester, aki még utódnemzésre is képtelen?”332 – kérdezte meg gúnyos mosollyal az arcán Sun Ding. 
Öreg Meng arckifejezése nem változott, és miután végighallgatta, csak annyit mondott, “Ugyanezt elmondhatod előtte is.” 

332 断子绝孙的东西 (Duànzǐjuésūn de dōngxī) Leszármazottak nélküli törött nemzettség – a kínai normák szerint gyermeki jámborság és a szülők iránt kötelezettség részét képezi a vérvonal továbbvitele.

Sun Ding, mintha emlékezett volna valamire, szeme sarka megrándult és hidegen felhorkantott. De okosabb lévén, nem bonyolódott bele ebbe a témába. Csak a földön heverő holttestre mutatott és azt mondta, “Ez esetben, Öreg Meng, miért nem mész és jelentesz a Völgymesternek? Így legalább ő is megtudja, hogy Xue Fang volt oly merész, hogy megszegje a szabályokat, és szó nélkül elhagyta a Szellem-völgyet. Most pedig, megalázottságában annyira dühös, hogy engem akar megölni.” 

Öreg Meng összeráncolta a homlokát és azt mondta, “Az utóbbi időben nem sikerült felvennem a kapcsolatot a Völgy tulajdo…” 

“Mi van azzal a lánnyal, Lila Fúriával? – kérdezte Sun Ding türelmetlenül. 

Öreg Meng ismét megrázta a fejét, és csak annyit kérdezett, “A véleményed szerint, Xue Fang ezúttal is a Márványozott Kristály miatt szökött ki?” 
Amikor Öreg Meng szóba hozta a Márványozott Kristály szavait, Sung Ding szemei hirtelen megvillantak, majd elfordította a tekintetét és csak annyit mondott, “Xue Fang szíve mindig is nagyravágyó volt, ezért azt tanácsolom neked… és a te Völgymesterednek, jobb óvatosnak lenni, különben… hm.” 

Öreg Meng hallgatott egy ideig, majd hirtelen megkérdezte, “Te ölted meg Shen Shent?” 
Sun Ding a szavak hallatán elhallgatott, felvonta a szemöldökét és elnyújtott hangon megkérdezte, “Mi az, így akarsz próbára tenni engem?” 

Öreg Meng arcán rejtélyes mosoly jelent meg, majd kinyújtotta az ujját, megbökte Sun Ding mellkasát, és halk halgon így szólt, “Sun testvér, legalább mi, egyenes emberek, beszéljünk nyíltan egymással. Ki ne szeretné megkaparintani a Márványozott Kristályt? Az Akasztott szellemen kívül, még az alacsonyabb rendű ördögök is mohón fészkelődnek. Még egy olyan nyavalyás is, mint a Hosszúnyelvű szellem, az életét tette kockára, amikor felállította azt a földalatti csapdát, hogy kiszámítsa a Völgymester… Akinek egyszer a markába kerül a Márványozott Kristály, az lesz a Fengya-hegy következő mestere. Ha te nem akarod megszerezni, akkor miért követed folyton a Zhang nevű kölyköt?” 

Sun Ding elcsuklott, végül hosszú hallgatás után megszólalt, “Azt akartam, hogy az a Zhang nevű fiú beazonosítsa Xue Fangot!” 
Öreg Meng ránézett és mindenféle ítélkezés nélkül, csak mosolygott. Sun Ding azonban, mindig is utálta Öreg Meng mosolyát. Úgy találta, hogy ennek az embernek a nevetése tele van rendkívüli titokzatossággal. Akárcsak Wen KeXingnek, az ő elmebeteg mesterének, mindig is képtelen volt átlátni a mosolyán és megmondani a valódi gondolatait, ezért türelmetlenül megkérdezte, “Mulandóság szelleme, hogy érted ezt?” 

Öreg Meng megrázta a fejét és mosolyogva így szólt, “Emiatt, Sun testvér, nem kell aggódnod. A Zhang nevű gyermek most a Völgymesterrel van, és amint eszébe jutnak az emlékei, bármikor beazonosíthatja Xue Fangot. – Shen Shen halála után a Gao birtok két Márványozott Kristálydarabja is eltűnt. Azt hiszem, jobb lesz, ha előbb kapjuk el Xue Fangot, és csak azután döntünk a következő lépésről, mit gondolsz?” 

Sun Ding összehúzta a szemét és egy darabig ördögi tekintettel nézett nyájasan barátságos arcára. Végül hideg horkantással sarkon fordult és elment. 

Ebben az időben, a Shuzhong többezer hegye által körülvett báb-városban, az a Wen Völgymester, akiről beszéltek, éppen egy paplan fölött viaskodott Zhou ZiShuval. 

A tavasz már megérkezett és Shuzhong egyre melegebb lett. Így azzal a kifogással élni, miszerint “a selyemtakaró, az évekig tartó használat után, hideggé vált, akár a vas” nyilvánvalóan ésszerűtlen volt.333 Éppen ezért, Zhou ZiShunak külön meg kellett parancsolta Zhang ChengLingnek, hogy takarítson ki egy szobát a Wen vezetéknevű szélhámos számára, de még így sem tudta megakadályozni, hogy a megfelelő pillanatban be ne furakodjon mellé. 
De ez a személy egyre arrogánsabbá és arcátlanabbá vált. Eleinte még magával hozta a saját holmiját, de idővel egyre szégyentelenebb lett és pusztakézzel rohant át, majd hol az ágyhoz, hol a paplanhoz dörgölődött, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. 

333 布衾多年冷似铁 (Bù qīn duōnián lěng shì tiě) A selyemtakaró, az évekig tartó használat után, hideggé vált, akár a vas – Idézet a Tang dinasztia idején élt DuFu költő A Nádfedeleks kunyhó összetörtö az Őszi szélben című költeményéből.

Egy rongyos és kopott paplant húzgáltak egymás között. Az egyikük erre húzta, a másikuk meg arra. Kezdve a Markoló kéz technikájától egészen a 18 fajta Shaolin dobás technikájáig, minden létező harcművészeti technikát kipróbáltak, amit csak ismertek. A küzdelem végére már majdnem mindketten izzadtak, és olyan melegük volt, hogy már a paplan sem kellett. 
Mivel Zhou ZiShu koránt sem volt ereje csúcsán, a száztízedik kör után eltévesztett egy mozdulatot, így Wen KeXing diadalomittas ábrázattal tartotta az egyik kezében a paplan nagyobbik felét, a másikkal pedig Zhou ZiShu csuklóját nyomta a párnára. Majd nyakát a vállai közé süllyesztette és örömében megmutatta fehérlő gyöngyfogait. Egyet intett neki, mondván, “Ah-Xu, gyere ide, majd én elaltatlak a karjaim közt, és megígérhetem, hogy fázni sem fogsz.” 

Zhou ZiShu nagyon le szerette volna rúgni, ezért végigmérte testének felső három és alsó három testrészét,334 majd gúnyos mosollyal az arcán azt mondta, “Nem vagy sem illatos, sem puha, a mellkasod pedig egy sor kibaszott borda. Téged ölelni épp olyan, mintha egy ágydeszkát ölelne az ember.” 

Wen KeXing azonnal rábámult, megfogta a kezét, a mellkasára tette és így szólt, “Hülyeség! Nem vagyok egy sor borda! Ha nem hiszed, érints meg!” 

334 上三路下三路 (Shàng sān lù xià sān lù) Felső három és alsó három testrész – felső 3 testrész: Fej, nyak és hasfal. Alsó három testrész: hasfal, ágyék és lábak. A felső három testrész megtámadása az egyik legvéső támadási lépés a harcművészetekben.

Zhou ZiShu felemelte a lábát és térdhajlaton rúgta Wen KeXinget. Majd kezét visszarántva azonnal a magasba dobta – mintha valami piszkos dolgot érintett volna meg – és rázni kezdte. Wen KeXing, kezében a paplannal, ránézett és néhány csodálkozó szájcsettintés után így szólt, “Minden évben történnek furcsa dolgok. Azok, akik másokon élősködnek, nem zavartatják magukat ennyire, de te, aki másokon élősködsz, megrögzötten tartózkodó vagy. Ez a helyzet, általában, csak akkor áll fent…” 

Zhou ZiShu nem állt készen arra, hogy végighallgassa, amint tovább folytatja a hülyeségeit. Miközben magára öltötte a ruháit arra az elhatározásra jutott, hogy nem is provokálja, de nem is bujdosik többet előle. Inkább elmegy egy másik szobába aludni. Legrosszabb esetben pedig, odaszorítja magát Zhang ChengLinghez, és megmondja a gyereknek, hogy aludjon a padlón. 
De ki gondolta volna, hogy ekkor, Wen KeXingnek a paplant tartó keze, egy meglehetősen furcsa ívben váratlanul kiugrik és pont az ő vállára nehezedik rá. Zhou ZiShu azonnal leengedte a vállát és behajlította a könyökét azzal a szándékkal, hogy végképp levakarja őt magáról. Azonban, alsóteste hirtelen elzsibbadt, és mielőtt még felállhatott volna, hátraesett. Történetesen az ott várakozó Wen KeXing karjaiba zuhant, de ekkor egy dinnyemag héja hullt a paplan felszínére… ez megadott minden magyarázatot, hogy ki állt a dolgok hátterében. 

Wen KeXing elmosolyodott és a fülébe suttogva így folytatta, “Ez a helyzet, általában, csak akkor áll fent, ha az illetőben elégedetlenség dúl a saját buja vágyai, vagy a tolvajlást követő lelkiismeretfurdalás miatt. És nézzenek oda, éppen csak úgy veted magad a mások karjaiba, nem igaz?” 

Zhou ZiShu már szóhoz sem jutott. Valóban képtelen folt felfogni, hogy egyesek miért is töltenék az éjszakát alvással. Ezen felül pedig, hogy miért kell egyeseknek dinnyemaghéjat tenniük a testükre? Talán azért, hogy bármikor legyen náluk valami titkos fegyver, amikor alattomosan rá akarnak támadni valakire? 
Wen KeXing ravaszul felnevetett, mintha látta volna Zhou ZiShu gondolatait, és hozzátette, “Az igazat megvallva, van nálam dió is, kérsz egyet?” 

Mihelyt Wen KeXing kiejtette a száján a “dió” szót, Zhou ZiShunak, még csak a gondolatától is, libabőrös lett az egész teste. Kelletlenül elmosolyodott és azt mondta, “Mi az, miért tartasz még mindig a karjaidban anélkül, hogy elengednél? Még mindig engem akarsz szolgálni az ágyban?” 

Wen KeXing szemeiben azonnal megfogant a gondolat, és miközben a paplan alá csomagolta Zhou ZiShu egész testét, a vállain levő kezeivel azonnal kitapogatta Zhou ZiShu fehérneműjének a szélét, és a boldogságtól eltelve sietve azt mondta, “Nem is kérhetnék ennél többet. Nem is kérhetnék ennél többet.” 

Mivel Wen KeXing ütése nem volt olyan súlyos, a Zhou ZiShu akupunktúra pontjain levő blokád egy pillanat alatt eltűnt. Épp akkor történt, amikor Wen KeXing keze egyre felháborítóbban és leírhatatlanabbul kezdett mozogni. – Zhou ZiShu, mióta elhagyta a fővárost és betette a lábát jianghu vidékére, elsősorban azért, mert meg volt sérülve, másodsorban pedig, mert egyik incidens jött a másik után, és tulajdonképpen nem is volt hozzá hangulata. Igaz, hogy Zhou ZiShu soha nem állt közel senkihez, de Wen KeXing gyengéd ugratásai, mintha tüzet gyújtottak volna alá. Látva, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni az irányítása alól, Zhou ZiShu megragadta Wen KeXing csuklóját, és fogcsikorgatva így szólt, “A Völgymester igazán szívélyes, de én még… mindig… vissza… kell, hogy… utasítsam.” 

“Szívesen, de nincs igazad. Ugye tudod, hogy ez tiszteletlenség.” – mondta Wen KeXing mosolyogva.  
“Szörnyen restellem magam, de nem vagyok méltó efféle kitüntetett bánásmódra.” – válaszolta Zhou ZiShu, miközben nagy erőfeszítések közepedte egy mosolyt facsart az arcára. 

Mindketten patthelyzetbe kerültek, amikor hirtelen egy sikolytást hallottak meg Zhang ChengLing szomszédos szobájából. Zhou ZiShu összeráncolta a homlokát, ellökte Wen KeXinget, villámgyorsan magára vette a köntösét, majd felállt és elrohant. Wen KeXing pedig fejét csóválva felsóhajtott, az orra hegyéhez szorította mind az öt ujját, majd szemeit lehunyva, mámorittasan egy mély levegőt vett. Csak ezután indult a nyomába lassan, nagyon lassan. 

Zhang Chenglinget éppen egy rémálomok gyötörték. Amikor Zhou ZiShu kinyitotta az ajtót és belépett a szobába, azt tapasztalta, hogy szemeit szorosan lehunyja és kivehetetlen szavakat motyog a szájában. Erős verejték ütött ki rajta a folytonos rúgkapálástól és hadonászástól. Zhou ZiShu megrázta egy kissé, de amikor rájött, hogy képtelen felébreszteni, megragadta a csuklóját és egy vékony sugár igaz Qít irányított a testébe. Zhang ChengLing egész testében megremegett és felkiáltott, “Ne öld meg!” 
Aztán hirtelen felült, a szemében levő félelem lassan szertefoszlott és némi zavarodottság jelent meg az arcán. Felnézett Zhou ZiShura és kábultan csak annyit kiáltott, “Shifu…” 

Zhou ZiShu megveregette a fejét, majd egyetlen szó nélkül visszanyomta az ágyba, visszahúzta rá a paplant és így szólt, “Menj aludni!” – aztán leült az ágy szélére. Az ágyrácsnak támaszkodott, összefonta a mellkasán a kezeit és ő is lehunyta szemét, mint aki el akarta volna kísérni. 

Zhang ChengLing hosszú ideig csendben maradt, majd váratlanul, gyengéden megrángatta Zhou ZiShu ruháját és suttogni kezdett, “Shifu, az imént azt álmodtam… hogy egy tetőtől talpig álcázott férfi, a mostohaanyám nyakának szorítja a kését,335 és arra kényszeríti az apámat, hogy mondja el, ‘hol van az a dolog’. Vajon csak…” 

335 小娘 (Xiǎoniáng) Kicsianyám – Ágyastárs, második feleség.

Zhou ZiShu kinyitotta a szemét. Abban a pillanatban az ajtót kívülről benyitották és Wen KeXing is belépett a szobába. Ennek hallatán arckifejezése kijózanodott és elgondolkodva megkérdezte, “Hogy nézett ki az a személy? Volt neki valami egyedi tulajdonsága?” 
Zhang ChengLing hosszú ideig gondolkodott, végül bűntudattal telve megrázta a fejét és azt mondta, “Álmaimban nem látok tisztán…” 

Zhou ZiShunak eszébe jutottak azok a szavak, amelyeket aznap a Kacagva Gyászoló szellem erőltetett rá erre a tizenéves fiúra, és erős aggódalommal a szívében megkérdezte, “Nem láttad véletlenül, hogy a férfi kezén megvolt-e mind az öt ujj, vagy csak négy ujja volt?” 

Zhang ChengLing ismét megrázta a fejét és tágra nyílt szemekkel nézett rá. Zhou ZiShu felsóhajtott, megveregette a fejét és lágy hangon csak annyit mondott, “Menj aludni…” 

Mindketten ott maradtak – egyikük ülve, a másikuk állva – és némán várták, hogy Zhang ChengLing lélegzete egyenletessé váljon. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy elaludt, Zhou ZiShu visszahúzta rá a paplant, felállt és Wen KeXinggel együtt kiment. 

Wen KeXing hirtelen felsóhajtott, hátulról átkarolta Zhou ZiShu derekát és az arcát a vállára tette. Félóra elteltével majd azt suttogta, “Ezek a napok olyanok voltak, mint egy szép álom… De hogy lehet ilyen gyorsan felébredni?” 

(Visited 771 times, 1 visits today)

5 Comments

  1. Tokics Mihályné 2022-08-14 at 14:11

    Nagyon szépen köszönöm. Szeretem az ilyen könyveket. Köszönöm a munkádat.

    Reply
    1. admin 2022-08-14 at 18:21

      Én pedig köszönöm, hogy olvasod. 🙂

      Reply
  2. ValerinLanz 2022-08-16 at 20:17

    Az az utolsó bekezdés azért… jól szíven vágott. Olvasás közben láttam magam előtt a jelenetet a maga szomorú-szépségében.
    Köszönöm az új részt! *-*

    Reply
    1. admin 2022-08-17 at 19:44

      És nem botránkoztatott meg a Zhang Chengling sikolytása előtti jelenet? 😛 Wen KeXing egyre huncutabb.

      Reply
      1. ValerinLanz 2022-08-17 at 20:04

        Pirultam közben rendesen. 😀 Mondjuk arra kíváncsi lennék, Zhou benne lett volna-e, vagy még mindig visszatartja a fogadalma – ha volt neki olyan? Remélem ez idővel kiderül. Wen Kexingnek meg tovább drukkolok a partvonalról! *-*

        Reply

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük