53. Fejezet: A Újévi Ünnepség 

Wen KeXing úgy is tett, ahogy prédikált. Miután a helyére állította a nagy szikladarabot, – finoman szólva – lassan akarta megírni a jó öreg Long úrnak szánt sírfeliratot. Valóban olyan “lassú” volt, mintha hímzett volna. Napi egy tucat karakternél többet nem vésett be, majd hol fentről lefele, hol pedig balról jobbra vizsgálta meg az elkészített írást. A szövegnek helyesen kellett rímelnie, a betűtípusnak pedig romantikusnak kellett lennie, és miután befejezte az írást, néhány lépést tett hátra, hogy megcsodálja a művét. Kezét a háta mögé fogva megrázta a fejét és úgy tekintett magára, mintha ő maga lenne Li Du leszármazottja.³²⁴ 

324 李杜 (Lǐ dù) Li Du – a Tang dinasztia idején egykor élt két költő (Li Bai és Du Fu) összevont neve, akiknek költeményei nagy hatással voltak a kínai romantikus költészetre.

De újra megnézve a tartalmat, az eredeti témától akkor sem tudott volna ennél jobban eltérni, ha ezer szavas szöveget írt volna. Valósággal olyan volt, mintha többezer kilométeres távolságra került volna a témától. Olyan szabadon és féktelenül használta a fantáziáját, mint az a skoláris, aki szamár vásárláskor három oldalas szerződést ír, de a szerződésben nemhogy a szamár, de még a szamárszőr karaktere sem szerepelt. Még maga Zhang ChengLing is úgy érezte, hogy ez a Wen Senior túlságosan is erősen koncentrált a sírfelirat elkészítése közben, olyannyira, hogy még az öreg Long mesterről is megfeledkezett. 

Zhou ZiShu már fiatalkora óta a folyók és tavak vidékén tengette életét. Éppen ezért, mindig is vastagbőrrel és jó verés tűrő képességgel rendelkezett. Kétnapi betegeskedés után, ismét vígan és élettel telve ugrándozott, miközben Zhang ChengLinget dobálta ide-oda a hegyi házikó kis udvarán. Zhang Chengling hol az eresz fölött repült át, hol a falakon járt. Nyomorúsága már teljességgel elviselhetetlen volt, de a tizenéves fiú még egy félmondatnyi zokszót sem mert kiejteni, nehogy a mestere rossz néven vegye és azt mondja, hogy induljanak. 
De valószínűleg azért, mert az idei tél annyira hideg volt, hogy még Shuzhong is befagyott, és mert az emberek és állatok még mozogni is lusták voltak, Zhou ZiShu, mintha valóban megfeledkezett a távozásról. 

Habár csak ők hárman voltak ezen a hatalmas birtokon, a Laba és a Kis Újév ünnepét követően,³²⁵ minden egyes nap olyan ricsajozással és vidámsággal telt, hogy még a csirkék is repdestek és a kutyák is szökdöstek.³²⁶ 

³²⁵ 腊八 (Làbā) Laba fesztivál – A 12. holdhónap 8. napjára eső kínai hagyományos ünnep, amikor az ősökhöz és istenekhez imádkoztak áldásért és jó termésért.  小年 (Xiǎo nián) Kis Újév – A 12. holdhónap 23-24. napján emelt áldozati tűzhelyek ünnepe, ami az ősidők tűzimádó rítusaira vezethető vissza.  

326 鸡飞狗跳 (Jī fēi gǒu tiào) Csirkék repdesnek, kutyák szökdösnek – kínai idióma, amely azt a jeleséget írja le, amikor nagy ricsaj közepedte a tyúkok riadva felrepülnek. Pánik és zűrzavar képies megfestése.

Zhou ZiShu aznap, Wen KeXing karjaiban összekuporodva töltötte az éjszaka hátra levő részét, ezért másnap, Wen KeXingben valamiféle őszinte nyugtalanság és aggodalom támadt. – Tudatában volt annak, ha meg is sérül, akkor azt minden bizonnyal meg is fogja szenvedni, de fogalma sem volt arról, hogy ekkora – purgatóriumi bűnhődéssel is felérő – fájdalommal kell majd szembenéznie. Minden egyes alkalommal, amikor szorongás fogta el a szívét, porcelánbabaként kezelte Zhou ZiShut, és többé nem mert sem kötekedni, sem bolondozni vele. 
De ki gondolta volna, hogy kétnapi aggódó megfigyelés után, arra a felismerésre jut, hogy ennek a Zhou porcelánbabának nincsen szíve, sőt érzéketlensége, ezen a héten, egy újabb szintet ért el. Ő egy olyan ember, aki a rengeteg leckéztetés után sem tanult a hibáiból, és a megannyi szenvedés ellenére csak a jó dolgokat tartotta észben. Reggelente, a fájdalom elmúltával, úgy tűnt, mintha minden kitörlődött volna a memóriájából. Ilyenkor hol viccelődnie, hol pedig káromkodnia kellett, és azt hitte, hogy mosakodással lemoshatja arcáról a sápadtságot. Reggeli közben evőpálcikái továbbra is jó hangulatban repdestek, egyáltalán nem volt visszafogott az étkezések során. Még a viselkedése is teljesen normális volt napközben. 
Wen KeXing ekkor értette meg, hogy vannak, akik nem arra születtek, hogy pátyolgassák őket, és az érzelmek micsoda pazarlása lenne őt sajnálni, nem pedig a disznót. 

Amikor Long Xiao még a Báb-városban élt, a falubeliek minden hónapban küldtek utánpótlást a hegy aljáról. Long Xiao gyanakvásból, mindig csak a bábukat irányította oda, hogy kifizessék őket, de személyesen nem fogadott senkit. 
Közeledett a kínai újév. Zhou ZiShu és Wen KeXing, a nap nagyrészében, a bábok tanulmányozásával volt elfoglalva, de ezen időszak alatt is számtalan szócsatát vívtak egymással. Miután mindketten aggattak egymásra 4-5 különböző becenevet a “szemét” megnevezésének minden változatában, rájöttek, hogy a bábok nem hallgattak akárki szavára, így Wen Völgymester kénytelen volt leereszkedni a hegyről egy térképpel a kezében, annak érdekében, hogy át tudja venni az újévi szállítmányt. 
Az egyszerű falusi emberek csoportja, valahányszor is jöttek, mindig csak bábukat láttak lejönni a hegyről, de ezúttal, váratlanul egy hús-vér alakot pillantottak meg alászállni az égből, és hirtelen csak arra tudtak gondolni, hogy végre egy igazi halhatatlan szállt alá a halandó világba. A falubeliek térdre borultak és többször is fejet hajtottak előtte, de az alak, – könnyű lábtechnikájának köszönhetően – amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. 

Ők hárman, örömmel telve tettek rendet maguk körül, és úgy várták az Újévet.³²⁷ 

327 过年 (Guònián) Tavasz fesztivál – A kínai újév első napja a nyugati kalendáriumban valamikor január 21-e és február 20-a közötti időszakra esik.

Hogy mit is jelent az újév? Egy szenvedéssel, kemény munkával eltöltött év után, az emberek, akik olykor még az ételt és a ruházatot is megvonták maguktól, abban a bízva várják az Újévet, hogy a mennyek Ura jövőre is hagy számukra egy-két falatot, hogy a világ békés és nyugodt lesz, és hogy a család minden tagja végre visszatérhet és újra egyesülhet. – Élni nem könnyű, mégis reménnyel telve várják az új évet. Szívük, nem mintha ne lett volna tele sérelmekkel. Mindig is voltak sérelmeik, de az évezredes történetük során annyira beivódtak a csontjaikba, hogy ma már észre sem lehet venni őket. 
Az Újév napja, az egyetlen nap, amikor hirtelen kiengedhetik magukból ezeket a sérelmeket. Meggyújtanak néhány függő petárdát és nagy zajt csapnak, elővesznek minden olyan ünnepi ételt, amit általában nem szoktak enni és megadják maguknak a módját. 
Még akkor is, ha a tavasz megkezdtével össze kellett húzniuk a nadrágszíjat, egész évben erre a napra vártak. Még akkor is, ha nagyon szegények voltak, mindaddig, ami ott volt a család, az újév éjszakáját meg kellett ünnepelni. 

Wen Völgymester soha nem számított arra, hogy egész élete során valaha eljön az a nap, amikor neki személyesen kell gondoskodnia az újévi vacsoráról. Zhang ChengLing korábban fiatalúrként élt. Bár minden tőle telhetőt megtett, hogy kifejezze gyermeki jámborságát, de ügyetlen volt és egyszerűen képtelen volt bármire is. Ami pedig Zhou ZiShut illeti – még most is ugyanabban a léha és előkelő nagybácsi képében őgyelgett, mint egykor.³²⁸ 

328 大爷 (Dàyé) Nagybácsi – Tiszteletbeli megszólítása a 60 évnél idősebb férfiaknak. Rokoni kapcsolat esetén a nagyapa idősebb testvérét szokták így megszólítani. Gúnynévként is szokták használni olyan magas társadalmi ranggal rendelkező emberekre, akik arrogánsak és szeretik kiszolgáltatni magukat.

Wen KeXing emlékezetre méltónak találta ezt a különös esetet, ezért sokat gondolkozott rajta, és elfoglaltan sürgött-forgott az udvaron. Először Zhang ChengLinget utasította, “Ördögfióka, öld meg azt a kakast.” 
Zhang ChengLing egy pillanatra megdöbbent, a rikácsoló kakasra nézett, majd magára mutatott és megkérdezte, “Senior, hogy én… öljem… meg?” 

“Vagy, még az is lehet, hogy ő fog megölni téged? Siess, a kakast korán kell megfőzni, és sokáig tart, míg meg lehet kóstolni.” – mondta mosolyogva Wen KeXing. 

Zhang ChengLing remegve kézbe vette a kést, lábujjhegyen odasomfordált, és minden bátorságát összeszedve felemelte a kezét. Amint összeszorította a fogait és lehunyta a szemét, azzal a szándékkal, hogy odavágjon, a kakas gyors szárnycsapások közepedte oldalra ugrott és elrejtőzött. Teljes torkaszakadtából rikácsolni kezdett, és olyan volt, mintha ezzel azt akarta volna mondani, hogy a végsőkig küzdeni fog ellene. 
Zhang ChengLing egy óvatos lépést tett előre és vakmerően kinyújtotta a kezét, hogy megragadja. De a kakas látta, hogy csak kívülről erős, míg belül kopogó száraz, ezért hevesen felugrott és megcsípte a kezét. Zhang ChengLing annyira megijedt, hogy gyorsan visszarántotta a kezét és meghátrált. Azonban a kakas nem elégedett meg ennyivel, és lépésről-lépésre közeledett feléje. Ember és kakas, nem tudván, ki kit fog lemészárolni, kétségbesetten sírtak, rikácsoltak és hebegtek apjuk-anyjuk után azon a kisudvaron. 

Zhou ZiShu egy száraz fűszálat vett a szájába, és nagy örömmel nézte végig a jelenetet, miközben a konyha bejárata mellett guggolt. Wen KeXing, látva Zhou ZiShut oldalt ücsörögni, kinyújtotta a lábujját, megbökte és így utasította, “Pengearc, menj és vágd le te a kakast.” 

Zhou ZiShu felvonta a szemöldökét és rápillantott, de ekkor Zhang ChengLing kiáltását hallotta meg oldalról, “Shifu, segíts!” 
Így végül, Zhou nagybácsi nem szólt semmit, csak engedelmesen elment kakast vágni. Amilyen gyors és tiszta mozdulatokkal ölt embereket, olyan gyorsan vágta le az állatokat is. A nagy kakasharcos végül Zhou ZiShu kezei között esett el, és még mielőtt kiejthette volna utolsó szavait, meghalt. Zhou ZiShunak a kibelezőtechnikája még a mészárosi képességeinél is kimagaslóbb volt. Nem került sok időbe, és a csirke már meg is volt pucolva. Majd kezet mosott, megfordult és visszatért a jó öreg semmittevéshez. 

Wen KeXing egy pillantást vetett az általa előkészített végtermékre, és szívében nagyon erényesnek találta ezt a személyt.³²⁹ Majd, miközben zöldséget aprított, ismét így parancsolt, “Rakj tüzet nekem a kályhában.” 

329 贤惠 (Xiánhuì) Erényes – Általában nőkre szokták használni ezt a jelzőt, akik kedvesek, gyengédek és értenek a szóból.

A tűzhely mellett egy lehajtott fejű báb állt, mozdulatlanul. Ebből is látható volt, hogy ezen a helyen, nem tartozott a hétköznapi tevékenységek közé a tűzrakás. Zhou ZiShu felkapta a bábut és félretette, de ismét Wen KeXing hangját hallotta meg, aki elfoglaltsága ellenére sem felejtett időt szakítani arra, hogy másokkal kötekedjen, “Az a hűtlen vakarcs, akit Longnak hívnak, tényleg nem tudta, hogyan élvezze az életét. Amikor az ember eszik, a maga által készített ételeket kellene, hogy egye. Benne van az egyén lelke és ízlése. És talán még a szeretete…” 
Azzal kacsintott egyet Zhou ZiShunak és azt mondta, “Amikor este eszel majd belőle, akkor te is megízlelheted.” 

De Zhou ZiShu figyelmen kívül hagyta. Miközben a földön guggolt és a tűzhelyet tanulmányozta – akár egy ellenfelet –, ügyetlenül megragadott egy hosszú fogószerű piszkavasat. A kezét kinyújtva markolaton fogta és feltartotta. Azonban kínosnak találta, ezért fogást váltott rajta és ide-oda forgatva többször áttanulmányozta. Wen KeXing sokáig várakozott anélkül, hogy megmozdult volna. Majd oldalra döntött fejjel rá pillantott, és nem tudta megállni, hogy ne mondjon valamit, “Oké, te meg az a valami, miért legeltetitek a szemeteket egymáson olyan áhítatosan? Siess, és gyújts tüzet.” 

Zhou ZiShu még soha nem csinált ilyet korábban, ezért magától értetődően behozott egy nagy köteg tűzifát és megrakta a kályhát. Majd oldalra döntött fejjel benézett a kályha belsejébe, és látva, hogy a tűzhely még koránt sincs tele, úgy gondolta, hogy egy ideig bajos lesz újra tűzifát rakni bele, ezért az a bölcs ötlete támadt, hogy egyszer s mindenkorra megrakja tűzifával. Hozott még egy köteg tűzifát, egyszeriben berakta az egészet és rágyújtott. 

Bekövetkezett az elképzelhetetlen. Még mielőtt a tűz szikrázhatott volna, sűrű fekete füst ömlött ki a tűzhelyből. Zhou ZiShu gyorsan fedezékbe akart húzódni, és a fogóval a kezében egy nagy lépést tett hátra, miközben tanácstalanul meredt a kályhára. Wen KeXing odarohant, hogy megmentse a helyzetet. Miután kirántotta a kályhába rakott tűzifának több mint a felét, elfordította a fejét, kétszer felköhögött és azt mondta, “Öregapám, fel akarod gyújtani az egész házat?” 

Zhou ZiShu egy pillanatra megdöbbent, majd miután hozzáértést színlelt, ezt az észszerűnek tűnő magyarázatot adta, “A tűzifával van a baj. Azért olyan nagy a füst, mert valószínűleg túl nedves.” 
Wen KeXing arcán csak úgy patakzottak a könnyek, így kénytelen volt kimenni a konyhából. Zhang ChengLing pedig tágra nyílt szemekkel meredt rá, miközben a földön ülve várta az ételt. 

Leszállt az este. Wen KeXing éppen a nagyszabású újévi vacsorát készítette elő az asztalon. Odakint egyre hidegebb lett, az észak-nyugati szél pedig szüntelenül susogtatta az ablakrácsokat. De a házban lévő néhány kályhácskának köszönhetően gőzölgő meleg volt odabent. Forralt bor illata töltötte be fokozatosan a levegőt. Zhang ChengLing jókedvűen hozta ki sorra az edényeket az asztalhoz. Majd leült és úgy érezte, mintha elbűvölte volna a hőség. 

Azt hitte, ebben az életben, soha többé nem lesz otthona. Azt hitte, arra ítéltetett, hogy otthonvesztettként élje le jelenlegi életét. De ki gondolta volna, hogy mégis, egy ilyen tisztességes évet fog megélni, és úgy érezte, hogy a szívében levő legtöbb sérelem eloszlott. Mohón nézett Zhou ZiShura, majd Wen KeXingre, és arra gondolt, hogy a mennyek ura minden bizonnyal kinyitotta rá a szemét. 

Zhou ZiShu mindig is szerette a jó bort, így amikor megérezte a levegőben terjedő bor illatát, azonnal felébredt benne minden kapzsiság. Először magának töltött egy pohárral, majd szemeit lesütve, az orra hegyéhez emelte és hosszasan szagolgatni kezdte. Ezt követően kortyolt egyet, és úgy érezte, hogy ez a falusi tanyán kifőzött bor, bár nem olyan híres, mégis van benne valami leírhatatlanul lágy illat, ami a nyelve hegyére olvadt és útközben még a belsőszerveit is átmelegítette. 
Ekkor felidéződött benne az egykori főváros képe, ami az évnek ebben a szakában különösen élénk volt, az éjszakai piaccal és annak a szokásnak az emlékével, amikor a nemesurak Hold kisasszonyok énekét várták a Hold-folyónál.³³⁰ A főváros nem tehetett róla, végtelenül nyüzsgő és virágzó volt, de a pohárban levő finom bor, mintha beszennyeződött volna a levegőben terjengő évtizedes rizsportól. Minden alkalommal, amikor kortyolt belőle egyet, fejben mindig más dolgokkal volt elfoglalva, és úgy találta, hogy annak a bornak se íze, se bűze nem volt, nemhogy ilyen illata. 

330 Utalás a Hetedik Úr 27. fejezetére, ahol kurtizánok és prostituáltak szórakoztatták a kéjenc nemesurakat a folyóparton.

Hirtelen egy pár evőpálcika nyúlt a zöldséges tálba és néhány falatot nyújtott oda neki. Zhou Zishu csodálkozva kapta fel a fejét, és Wen KeXinget pillantotta meg. A férfi, aki soha nem volt boldog, ha nem lophatott, lágy mosollyal nézett rá és így szólt, “Egyél, iszákos.” 
Úgy érezte, mintha finoman megpengettek volna a szívében egy húrt. 

Ezután végignézte, amint Wen KeXing váratlanul felsóhajt és maghatottan azt mondja, “Ez az év volt eddigi életem egyik legjobb éve.” 

Zhang ChengLing nem tudta, hogy honnan jöhetett ez a szentéletű ember, így csak ámultan hallgatta, amint Wen KeXing így folytatta, “Az elmúlt években, ezt a napot mindig olyan emberek társaságában töltöttem, akik vagy hízelegni, vagy ártani akartak nekem. Egy adott ponton, csak Gu Xiang meg én maradtunk, megittunk néhány pohár bort, de Gu Xianggal nem volt, amiről beszélgetni lehetett volna. Az év pedig, csak úgy sietve eltelt.” 

“Otthon és család nélkül, mit ér az újév? – kérdezed magadtól megvetően.” – mondta Wen KeXing miközben a fejét csóválta. 

Zhang ChengLing szemében, ez a Wen Senior, azonnal egy sajnálatra méltó emberré vált, és nyomorúsággal teli élete miatt együttérzés támadt a szívében. Zhou ZiShu félmosollyal az arcán nézett rá, majd megkérdezte, “Mi a helyzet a te piros… kék bizalmasaiddal?”³³¹ 

331 蓝颜知己 (Lán yán zhījǐ) Kék bizalmas – Olyan közeli barát (férfi) lelkitárs, aki egyenlő lélekben, és mély megértés van közöttük. Itt Zhou ZiShu nyelve megbotlik és először női (piros) bizalmasat akar mondani, de észreveszi és kijavítja magát. Ugyanakkor, Zhou ZiShu szarkazmusát is érezni lehet benne, hiszen Wen KeXing kurtizánjaira gondol.

“Egyesek azért fizetnek, hogy berúgjanak, mások pedig mosolyuk árán adják el magukat. Mi ebben olyan helytelen?” – felelte Wen KeXing. “Ah-Xu, éppen az Újévet ünnepeljük, ne légy féltékeny.” 
Zhou ZiShu nagyon szerette volna szembe loccsantani a bort, de végül nem bírta rávenni magát. Hosszú habozás után, végül a saját szájába öntötte. 

Miután elfogyasztották a még gőzölgő újévi vacsorát, Zhang ChengLing, nem tudni honnan, előhúzott egy függő petárdát és az udvarra állította. Vörösen izzó petárdák dübörögtek, búcsúztatták az óévet és köszöntötték az újat. Ő pedig hangosan nevetni kezdett, akár egy gondtalan tizenéves gyerek. 

Zhou ZiShu a lépcsőn ült és folyton csak a poharát emelgette. Wen KeXing is odaült, a kezét egyszer csak kinyújtotta, és váratlanul megragadta Zhou ZiShu borospoharát. A szeme sarkából rámosolygott, és szándékosan megkereste azt a helyet, ahol Zhou ZiShu ajka az imént hozzáért. Megitta a pohárban levő bor maradékát, de mintha ennyi nem lett volna elég, a végén még a pohár száját is megnyalta. 

Zhou ZiShu elfordította a fejét és nem nézett rá. Úgy érezte, mintha fülei égni kezdtek volna. Wen KeXingnek szája, de még a szeme sarkai is elmosolyodtak, megfogta Zhou ZiShu kezét, közelebb húzta, és a karjába tette, hogy felmelegítse. 
A szíve mélyén pedig úgy érezte, hogy ez az év volt életének a legboldogabb időszaka.